Névtelen vár (2. rész) - 03

Süzlärneñ gomumi sanı 4251
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1827
34.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
48.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
55.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
Névtelen várat s bajlódjanak a maguk harczias vállalatával: mi azalatt
elkészítjük az önök zászló-szalagját. Aztán Marie is hadd érezze már
egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! az egész park és
kert az övé lesz!
– Oh be jó lesz! monda Marie.
Hát azt hogy tagadhatta volna meg tőle Lajos?
– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni s meghívni őt
magunkhoz. Úrnője eltávozta után úgy hiszem ő is örömest fog inkább
azzal menni, mint itt maradni.
– Ő nagyon szeretett engem. Monda Marie. S volt idő, a mikor igen nagy,
igen nagy dolgokat tudott tenni értem.
– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egy pár férfi cselédemet fogom
átküldeni. Lizette pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután
jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert
azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál
becsesebbek. Vannak, a kik előtt dicsekedni akarok boldogságommal.
(Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől). A dispensatiót ki
kell eszközölnöm s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell
tagadnom, hogy nyájából kiváltam.
– De hogy lesz az elkerülhető? kérdé csodálkozva Lajos.
– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen
a lábainál lásson, a midőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen
foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katholikus
részről megadja a dispensatiót a püspök, a protestans részről meg a mi
barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a
templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk s másodszor újra
megesküszünk az én jó Mercatoriusom szertartása mellett a magam házánál.
Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk
arra, a mi igaz.
(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata veszett el! mondá az alispán.)
Ezzel aztán kaczagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos
utána akart eredni s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie
útját állta s visszatartóztatá.
– No no, csak maradj. Majd hogy megint meggyújtsd az arczát! Csak eredj
te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.
Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a
csodálatos leánytanyát, a hol hosszú éveit végig játszá
gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az
ágyfülkéjét elzáró aczélgörgénynyel is megismerteté, a minek a czélját ő
maga is csak most tudta meg.
Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát,
phantasticus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya
mellett lefüggő zsinórt. Arra az aczélgörgöny leereszkedett és
zárbacsappant.
– Most az én foglyom vagy, szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. Ha
én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet
tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint
felgördíteni s te itt halnál meg velem együtt.
– Istenem! ne ijeszsz meg!
– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most
mindjárt jön ide valaki, a ki bennünket nem enged elveszni.
Abban a nyomban lépett be a szobába Lajos sietve.
– Hívtál engemet Marie? kérdezé, a mint az érczfüggönyt leeresztve
látta.
– Hívtalak. Felelt neki azon keresztül Marie.
– Mit óhajtasz?
– A mit mindennap megszoktál adni. Egy jóéjszakakivánást a függönyön
keresztül.
– De hiszen még nincs éjszaka.
– De te nem fogsz minket ma már többé látni s így mégis csak kell jó éjt
kivánnod.
Azzal Lajos odalépett s ajkát az aczélrács hézagaihoz tartva suttogá,
mire a két hölgy hallgatva figyelt:
«Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted angyalok… Imáid
előtt nyiljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!»
Azzal eltávozott.
– Látod: így volt ez mindennap, monda Marie; s azzal megnyomva lábával a
rejtett gép rugóját, felgördíté az érczfüggönyt megint.

VII.
A kövér Lizette már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában,
mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő
konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy
kis alacsony tölgyfa széken ült, a mi egyenesen az ő számára készült,
más szék meg nem birta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán
is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a
nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte és kirakta maga elé a két
térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszögletű
lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már,
szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt.
Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, a minőkről
nem beszél már senki: nem coeur, carreau, treffle és pique, hanem
peroquet, lièvre, oeilles és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű,
harangvirág.
Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből
a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az
neki terhére esett.
– Kedves Lizette, szólt hozzá Katalin nyájasan: ön nem ismeri tán a
szomszédasszonyát?
– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban
egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.
– Tudja ön, hogy én Vavel grófnak felesége leszek?
– Az természetes. Egy derék ifjú férfi, meg egy szép fiatal hölgy,
egymás mellé hozva: ebből vagy házasság lesz, vagy veszedelem. Inkább
házasság legyen, mint veszedelem.
– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba
készül; maga alakít egy banderiumot, a mit személyesen fog az ütközetbe
vezetni.
A kövér Lizettenél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a
kártyákat sebesebben kezdte keverni.
– Már kezdődik? dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit
emelt? Boszús volt. Csak «cavall» volt, nem «király».
– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló s holnap
megkezdődik az önkéntes lovagok beirása. Már irják a felhivásokat.
– Isten segítse őket!
– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő
kis mamája.
– Úgy?
– Ő nem maradhat itt a nagy fegyverzaj között ugy-e bár?
– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a
szobákban? azt nem szokták velem közölni.
– De mi azért jöttünk ide, hogy önt innen elragadjuk.
– Nagyon nehéz leszek!
– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön
kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, a ki szolgálja:
ott csendben, nyugalomban fog élni. Úgy-e, eljön velünk?
– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt
maradok.
– Miért?
– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha
senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is
megnyikkan és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való
természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni Azért nem tartok egy
kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle
rigolyám van. Szeretek burnótot színi s az más embernek nem kellemetes.
Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztül harsog. Ha álmos
vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom,
hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy
akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, a
kit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni
senkivel. Nekem semmi se jó, a mit más csinál, ő csak a dolgomat
szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal
fehér cselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közülök; ezeket a
két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, hunczutkáikat
kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó,
szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át
tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó,
pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz
hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az
volna a halálom. Nem jön ki én velem senki. Én csak egy magamban vagyok
jó.
– De mit fog ön csinálni itt, ha ura és úrnője elhagyják a házat?
– Hát a mit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst, meg a
zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a
szegények, a kiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még
azontul is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem
megigérte, hogy a míg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit
főznöm. Az ő igérete szent irás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az
én állapotom nem változik.
– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog
csinálni itt egyes egyedül ebben a magányos Várban; a hol naponkint
kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van?
– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el
nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek,
nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: a mióta azokat a bizonyos
asszonyokat ott a guillotin körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni
naphosszant, nem nézhetem annak az öt tünek a mozgását, a nélkül, hogy
az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más.
Kétszer egyformán még soha se jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha
megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán
eszére tér és kijő. Hát mi kellene még nekem?
– De nem fog önnek a szive fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?
– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről-színre –
másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, a mikor szüksége volt
rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Úgy-e kis úrnőm?
Emlékezik ön rá, mikor ön nekem «kis fiam» volt, s aztán nekem mondta:
«chère maman!» s én önnek: «mon petit garçon!»
S e közben elkezdte a kártyáit kirakni a hófehér vászon köténye fölé.
– No de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van.
Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját
fogják viselni. – Mert azt én megtudom, madame, folytatá fölemelt hangon
s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihuzott ancolie
fripont, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi?
– Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha
a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni?
kinevettek volna vele, azt mondták volna: «hogy mórikál a vén bolond!»
Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, a hol az
én szegény Henrym halva feküdt.
– Önnek lám minő érzékeny szive van.
– Nekem? Érzékeny szivem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári
szépségtől, a ki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem
én vagyok-e az a nő világon, a kinek a szive legkeményebb,
legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én
kérem, hogy feleljen.
– Lizette! könyörge neki Marie.
– Látott ön engemet sírni valaha?
– Sohasem.
– Sohajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk
egyedül?
– Nem. Soha.
Katalin közbeszólt.
– És Henryja szobáját még sem tudja ön elhagyni.
– Mert már meghalt.
Lizette, a nélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá s annak
egy oldalfiókjából előhuzott egy gondosan bepólált csomagocskát.
Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt ez becsavargatva.
Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. S. betűkkel virágos
himzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.
– Mi hiányzik ebből? kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.
– Egy kedves kis baba.
– Egy kedves kis baba. Valóban az hiányzik belőle.
– Hová lett?
– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja
hinni, hogy érzéketlen szivem van. Bele telik esztendő, hogy ki nem
bontottam ezt a csomagot. Hová lett, a mi hiányzik belőle? Mit csináltam
vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, a mit
akarok. Árát adták s én úgy találtam, hogy a mit adtak érte, az elég
nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön
az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, a hogy jól fog vele
bánni! – Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, madame! – Én megtudok
mindent a kártyáimból. S én bizony nagyon rossz leszek valamikor
kisértetnek. Ha én elkezdek lidércz lenni, az én boszorkány-nyomásomat
megemlegeti, a kinek álmában a mellére ülök. – Nos, mon petit garçon,
engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.
Marie odament s megcsókolta Lizette kövér arczát mindkét felől, s aztán
odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.
Ettől földerült a kövér asszony kedélye. Most márfelállt.
– Még mindig a régi… dörmögé elégülten. Őrködjék fölötte az Isten!…
Aztán odatipegett Katalinhoz. – Vigyázzon ön az én kincsemre; madame.
Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú
seprűnyelet, s végig jártam minden szobát, tornáczot, megkotrottam a
seprűnyéllel minden ágy alját, butor közét, nem bujt-e el oda valami
tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy
kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudatja ön madame, ha önnek is
lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, a miben még ott van a
«valaki», a ki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt
mondják önnek, mint nekem: hogy «találj ki valami olyan nagy kincset a
világon, a miért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy
csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!»
… Katalin arcza elsápadt.
Lizette pedig folytatá:
– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: «ezért odaadom!» – akkor
mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettenek.
– Jerünk innen! rebegé Katalin Mariehoz. Rosszul leszek. Ez a konyhagőz
engem elszédít…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VIII.
Az udvarra kiérve, a szabad légtől elmult a szívnyomás.
– Csináljunk egy tréfát Lajosnak, monda Katalin; vigyük el a csónakját.
Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.
Hogyne kapott volna az ilyen ajánlaton Marie?
Lajosnak úgy sincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt
neki küldeni.
Katalin nehány szót suttogott az inasával, – Marienak azt mondta, hogy a
hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt és vitte
magával. Az meg hagyta magát.
A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától
fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga
kicsiny kis világáról el is felejtkezett?
Hát semmi mondani valója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától
muzsikáló kintornához, a festékekhez, a tánczoló bubákhoz? a képes
könyveire semmi szüksége már? Hát a Hicz, Micz, Panni és Miura hová
lesznek? No azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg
azokat a madarakat, a mik reggel odasereglenek az ablak-erkélyre, a
magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és
Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert
nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel
senki se lesz, a ki megterítse számukra a reggeliző asztalt s
mondogatják egymásnak, hogy «bolond világ ez nagyon!»
Nem lehet csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a
gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító volt az életében. Ma kezdett el
először «leány» lenni.
Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is
Lajostól tanulta. Sok természetes erő volt finom testalkatában; Katalin
kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az
evezős háttal van fordulva a czélnak, csak akkor pillantotta meg, mikor
Katalin a kikötő padhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami
cseléd s ők ketten siettek be a parkba.
Oh mennyi látnivaló, mennyi élvezni való volt itten!
Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, a miket a vadász
etetésre hivott sipjával. – Olyan szelidek voltak, hogy egy nőstény dám
megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt s megengedte a homlokát
vakargatni Marienak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no még
ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni s kergetőzött vele a
gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.
Oh mennyi kaczagni való volt ezen!
Katalin alig birt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az
egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse,
hogy minden nyomban meg kellett állania, megkérdezni valami nagy csodát,
hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki,
hogy azok tyukok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő
persze soha se látott belőlük még sülve sem egészet, csak a fehér husát,
a mit Lizette leszelt a számára.
Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a
mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a
pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie
meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységben,
sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat s Lajos azt mondta
neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És ime
lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy
félni. (A szegény svalizsérek nem igen köszönik meg azokat a
pávatollakat, a miket ily alkalommal kapogattak.)
Oh de a mi mindennél nagyobb gyönyör volt: találkozhatni emberekkel, – a
kik szembenéznek, jó napot kivánnak. Nem fordulni vissza előlük; nem
húzni sűrűbbre a fátyolt arcza előtt: hanem már messziről mosolyogni
eléjűk, biztatóan, hogy no csak köszönjetek! Szabad már. Én
viszonozhatom. Adjon Isten jó napot! Megállítani az asszonyokat, a kis
leánykákat, a kik egyetmást visznek a fejükön, vagy a karjukon:
megkérdezni, mi van a kosarukban? Odahíni a dallos parasztleányt s
kivallatni, hol tanulta azt a szép nótát? S megpróbálni, hogy utána
tudja e dudolni? «Sárga csizmás Miska sárban jár!» Milyen furcsa nóta. A
végén azt dalolja a leány: «Rágalmazó nyelvek irigysége – Régi
szerelmünknek lett vége?» – Hát ez vajjon mit jelenthet? Ő nem érti.
Hanem azért csak utána danolja. Majd meg kiveszi a leányok kezéből a kis
kapát, a mivel azok a virágágyakat felporhanyítják s megmutatja, hogy ő
is ért hozzá: «oh én egész nap szeretnék itt a kertben kapálni!»
A fák alja tele van már ibolyával. Most senki se mondja neki, hogy nem
szabad belőle egy szálat is leszakítani. Duskálkodhatik benne. Tele
szedheti a kalapját, a mellkendőjét; nem fogja senki a járszalagját
hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel beszélgetni, rendeleteket
adni, s el is veszti néha magától; úgy kell Marienak visszatalálni
hozzá.
A míg csak a nap lemegy, be nem csalható a parkból. S minő naplement az!
Egy hosszú jegenyefa sétány nyilásán a Fertő tükre látszik meg,
bearanyozva az alkonysugártól s a hulló virágbarkák himporából arany köd
támad végtől végig, a miben kevélyen áll egy rigyető hímszarvas fekete
árnyképe tizenhatágú koronájával.
Marie odaborul Katalin vállára, átfűzve őt karjával.
– Oh milyen boldog fogok én itten lenni!
– Holnap megnézzük a gazdaságot; mond neki Katalin. Tudsz te lovagolni?
– Én? szól tréfásan elbámulva Marie. Ha csak hintalovon nem.
– No majd meg fogsz tanulni rövid idő alatt.
– Igazán! Kapott rajta a leány nagy örömmel.
– Nekem van egy igen jó szelid lovam. Neked való.
– Igen. Igen. Olyan kicsiny kis paripa, a miről nem lehet leesni. Láttam
a képes könyvben.
– Ne félj. Megülöd te az igazi lovat is. Aztán majd együtt járunk el
vadászni.
– Nem, nem; azt nem szeretem. Nem akarom látni, a hogy az állatokat
megölik.
(Állatokat! Pedig hiszen azoknak nincs lelkük, a mi az Istené: csak
husuk, és az a mienk!)
– Azt pedig meg kell szoknod, kedvesem. Lovaglás, vadászat szükséges a
nőknek, hogy idegeik megedződjenek.
– Azt hiszem, a parasztnőknek elég erős idegeik vannak.
– Azok ruhát mosnak a patakban.
– No hát mossunk mi is ruhát a patakban.
– De már ettől a mulatságtól ne foszszunk meg másokat.
Marie még azt is meg akarta látni, hogyan fejik a teheneket? Katalinnak
el kellett őt vezetni a majorba. A fejés annyira megtetszett neki, hogy
azt mondta, hogy ő azt is megtanulja. Az udvaron a juhászbojtár
tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy ő azt is megtanulja. A
konyhában a béresek számára épen akkor tálalták ki a hajdukását: Marie
megkóstolta azt s azt mondta, hogy ő minden nap hajdukását kivánna enni,
és semmi mást.
Katalinnak egész anyai tenkintélyét fel kellett használnia, hogy őt,
késő estére válván az idő, haza csalja. A majorból az utczára kerülve,
tértek vissza a kastélyhoz, s útközben egyre szólongatnia kellett őt
Katalinnak, hogy ne köszöngessen előre a szemközt jövő embereknek, várja
meg, míg azok köszönnek.
– Itthon vagyunk! Mondá Katalin, a mint Mariet fölvezette a kastély
lépcsőin az előtornáczba.
Egy öreg komornyik meg egy igen csinos fiatal szobaleány jöttek eléjük,
shawljaikat, napernyőiket átvenni; mind a két cseléd sietett kezet
csókolni Marienak, a min ő felette nagyon csodálkozott. A szobaleánytól
megkérdezte, kinek hiják?
A teremben a társalgónő jött eléjük, a kit Fräulein Lottinak neveztek.
Az is mély reverentiát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb
pukedliben.
A társalgó teremben könyvek hevertek az asztalon. Ez volt, a mi Marie
figyelmét legelébb megragadta. Uj könyvek, a minőket ő még soha se
látott. Versek, történetek: Göthe, Schiller, azután Wieland regényei,
ott meg Pál és Virginia, Atalanta, Kisfaludy Sándor magyar regéi.
Egyszerre mind valamennyit el akarta olvasni! Oh hogy fog ő ezekbe
holnap beleülni és élni bennük, mint a hal, mely folyvást iszsza a
tavat, s még sem birja elfogyasztani.
De az ujdonság csodái nem hagyták őt megpihenni egy tárgynál; szemébe
ötlött egy festő-állvány, rajta készülőben levő olajfestmény: valami
tanulmányfő. – «Hát ezt ki festi?» – Katalin mondta, hogy ez az ő saját
műve. «Hát te így tudsz festeni?» Milyen magas bámulat tárgya lett
előtte ez a másik hölgy. – «Csak úgy szabad kézből? Csak ránézesz
valakire, aztán ide lefested, a mit láttál? Senki sem segít? – Le tudnál
tán engemet is festeni?»
– Oh igen. Holnap mindjárt megkisérlem.
– De én nem kivánom ilyen nagyban; csak olyan kicsi-piczi kis képecskét
szeretnék, a mi egy medaillonban elfér. Tudod, hogy minek?
– Tudom: Lajos számára. Meglátod, hogy milyen jól el foglak találni.
Marie azt szerette volna, ha ahoz is most mindjárt hozzá fogtak volna.
Katalin megmagyarázta neki, hogy gyertyavilágnál nehéz a színkeverést
eltalálni.
Abban aztán egészen megnyugodott, hogy majd Fräulein Lotti őtet be fogja
vezetni a szabad kézzel rajzolás titkaiba. Fräulein Lotti e szótól
kezdve nevezetes személy kezdett előtte lenni.
Pedig még hátra volt a legnagyobb mirákulum.
– Mi lehet ez a százfogu szörnyeteg?
Mondták neki, hogy az a «fortepiano».
Hozzányult s ijedten kapta vissza kezét, mikor az ujjai alatt
megszólaltak a billentyűk: persze goromba zürhangot adtak.
Nézte alul is fölül is, hol van ezen az a csavargató, a mi kihozza
belőle a rendes nótát?
Katalin aztán leült a zongora elé s Mariet maga elé ültetve, megmutatta
neki, hogy mit lehet azzal a hangszerrel elkövetni. Tökéletes művésznő
volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. – Ez oly megfoghatatlan
volt előtte, mint a bűvészet. Az embernek a tíz ujját ide meg oda rakni.
És a két szemével egyik kezére se nézni, hanem egy vonalozott papiron
apró buzogányok sorozatát kisérni figyelemmel; ez maga is emberfölötti
vállalat! De hát az eredmény? A csodaszép dallam, mely a szivet eltölti,
s a menyország örömei közé ragadja. Oh a jó Isten egy részét a
paradicsomnak előlegezte az embereknek akkor, a mikor a zenét le hagyta
szállni közéjük az égből.
Marie nagyot sohajtott szomorun.
– Milyen boldog lehetsz te, hogy ezt tudod.
– Hát hiszen te is meg fogod tanulni. Fräulein Lotti lesz olyan jó, hogy
mindennap leczkét fog neked a zongorából adni.
Marie ezért az igéretért megölelte Fräulein Lottit.
– És mennyi idő kell arra, hogy én ezt megtanuljam?
– Az egészen a te szorgalmadtól függ. A zongorát a gyakorlat hódítja
meg.
– Oh én egész nap a zongora mellett fogok ülni.
– Hahaha! – kaczagott fel Katalin, – kedves kis leánykám! Te egész nap
kapálni akarsz a kertben, egész nap olvasni, naphosszant rajzolni, s
éjjel-nappal zongorázni: így nem marad időd én velem beszélni. Hát még a
házi gond! Pedig azt is meg kell tőlem tanulnod. Csak bízd ránk: majd mi
Fräulein Lottival kidolgozunk a számodra egy napirendet, hogy minden
órára ki lesz szabva a rendes dolgod.
– Oh az nagyon jó lesz! Igazán jó lesz. Csak parancsoljatok velem. Én
úgy szeretek – engedelmeskedni… Hozzá tette kis vártatva: – azoknak,
kiket szeretek. – Aztán – tudod – addig Lajosnak nem szólunk erről
semmit, a míg nem tudok valamit. – Csak akkor, ha egyszer valami szép
képet tudtam már rajzolni magamtól; meg ha valami dalt el tudok verni,
akkor lepjük meg vele Lajost.
Mindig csak Lajoshoz tért vissza a lelke!
A vacsoránál csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkivül jó
izünek talált. Természetesen: egész délután a szabad légen szaladgált.
Valamit kiváncsi volt megtudni.
– Hová lett az a kis vízi szörnyeteg, a kit itt tartottál a
kastélyodban?
– Visszaszökött tőlem a halai országába, a háládatlan. Nem is nagyon
bánom; mert elkezdte kedvét találni a tűzzel játszásban: még
felgyujtotta volna a kastélyomat. De hol láttad te a torz-csodát?
A szív benszülött gyöngédség-ösztöne elhallgattatá Marieval a közvetlen
találkozást a kis uszó szörnynyel a tóban. Érezte, hogy Lajos
menyasszonya előtt neki nem illik arról beszélni, hogy Lajos őt valaha
úszni tanította s kisérte csónakon az ő aranyhabok közt uszó
nereidaalakját. A másik igazságot választotta. Azért nem hazudott.
– Láttalak a parkban sétálni vele, a távcsövön keresztül.
– Ah, te is leskelődtél utánam.
– Hát hiszen különben hogyan tudtam volna, hogy olyan szép vagy?
– Várj! A távcsőről jut eszembe. Az most nálam van. Vavel a mérnöknek
ajándékozta azt, az pedig, miután nem volt rá több szüksége, nagyon
lekötelezni vélt általa, ha nekem adja annak az emlékét, a kivel olyan
keservesen elrágalmaztak a jó barátaim: kivéve a jó alispánt, meg a
lelkészt; azok védelmeztek mindig. – Hát most az a távcső itt van. –
Most jer, toroljuk vissza a kölcsönt: lássuk meg mi, mit csinálnak a
Névtelen Várban hagyott urak odaát?
Hogyne tetszett volna ez az inditvány Marienak?
Kisiettek a fedett tornáczra; annak egyik boltive alatt volt fölállítva
az ismerős távcső, a mivel Marie jobban tudott bánni, mint Katalin.
– Én nem értek hozzá: én csak zöldet, meg kéket látok rajta.
Ő aztán megmutatta, hogy tud hozzá.
A Névtelen Várnak két erre felé nyiló ablaka meg volt világítva. Az ott
az étterem! mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál ülnek épen, vagy
már végezték. A mint a távcsővel megtalálta a kivilágított ablakot,
egyszerre átadta a helyét Katalinnak. Érezte, hogy annak több joga van
Lajost meglesni, mint neki. Ő aztán csak Katalin arczán vizsgálta, hogy
az mit lát? – Ki is találhatta; mert az elkezdett egyszerre kedvesen
mosolyogni.
– Nos? Látod őket?
– Igen. Mind a ketten ott könyökölnek egymás mellett, az ablakon
kihajolva.
– És mit csinálnak?
– Pipáznak hatalmasan.
– Pipáznak? Ah Lajos nem pipázik soha.
– Jer ide; nézd meg.
Katalin odaereszté Mariet a távcsőhöz. És a leány világosan látta azt a
megfoghatatlan csodát, hogy Lajos egy hosszúszárú pipából, a mit messze
leeresztett az ablakból, milyen szivesen eregeti föl a légbe a bodor
füstöket, versenyt pipázva a mellette könyöklő alispánnal. Vitatkoznak
valamin, de a pipa csutoráját a legnagyobb beszédroham alatt sem
eresztik ki a fogaik közül. Lajos egyszer-egyszer egész füstfellegbe
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Névtelen vár (2. rész) - 04
  • Büleklär
  • Névtelen vár (2. rész) - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4125
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1998
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4219
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1812
    35.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4251
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1827
    34.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4149
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1961
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4138
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2056
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4209
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1942
    33.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4172
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1911
    33.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4246
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1948
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4134
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2042
    28.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4131
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1997
    30.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4087
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1875
    29.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4107
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1917
    28.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4062
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1919
    27.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 4062
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1900
    28.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 4093
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1923
    32.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Névtelen vár (2. rész) - 16
    Süzlärneñ gomumi sanı 3444
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1722
    34.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.