Mire megvénülünk (2. kötet) - 02

Süzlärneñ gomumi sanı 4137
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1915
35.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
48.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
55.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
italki
jutott válaszfalnak ez a Sárvölgyi; a ki már akkor is nagy hízelgő és
árulkodó volt, s ezen az úton néhányszor kitolt a helyemből, a mire a
kis diákok oly sokat tartanak. Én persze már akkor is olyan istentelen
voltam, a kire nem győztek eleget panaszkodni. Később, hogy a franczia
háború alatt idebenn az iskolák rendre is sokat szenvedtek: kiküldtek
bennünket együtt Heidelbergbe. Az ördög ezt a Sárvölgyit oda is utánunk
hozta. Szülői pöffeszkedő emberek voltak; a mit a mi szülőink tettek,
azt nekik is utánozni kellett. Hisz küldhették volna fiúkat Jénába,
Berlinbe, vagy Ninivébe; de épen oda kellett neki jönni, a hol mi is ott
vagyunk.
– Még nem mondta ön meg barátja nevét – szólt Loránd, ki aggódva figyelt
a történet kezdetére.
– Vagy úgy? Hiszen a névre nincsen semmi szükség. Barátom volt. A
történetre nézve mindegy, akárhogy hítták; egyébiránt nehogy azt hidd,
hogy mesét mondok, a nevét is tudathatom veled: Áronffy Lőrincznek
hítták.
Loránd minden idegén delejes zsibbadás futott végig, midőn atyja nevét
hallá kimondani. Azután egyszerre elkezdett a szíve sebesen dobogni.
Érzé, hogy itt áll a kripta ajtaja előtt, melynek titkát annyiszor
kisérte megfejteni.
«– Soha délczegebb alakot, nemesebb kedélyt, melegebb szívet nem
ismertem nálánál, – folytatá Topándy; – nemcsak mint rokonomat: de mint
ideálját az akkori ifjúságnak, bámultam és szerettem. Mindenféle apró
titkocskák közössége, miket csak az ifjak értenek egymás között, azt a
bizalmas összetartást szilárdíták meg közöttünk, a mi a késő vénségre ki
szokott hatni. Akkor keletkeztek Európaszerte azok a szabadelvű
világnézetek, miknek olyan varázsló hatása szokott lenni a fiatalságra;
akkor ébredezett itthon is valami, a mit most már nemzeti önérzetnek
neveznek; maga a világbölcsészet egészen új ellentétekben fordult egymás
ellen a közéletben, úgy mint a magánéletben. Mind ez bensővé tette a
viszonyt, mely közöttünk gyermeki megszokás volt ez ideig.»
«Két évig voltunk az akadémiákon; elég zajban, kedvben tölt el a két év.
Ha pénzünk volt, azt elköltöttük együtt; ha nem volt: együtt koplaltunk.
Egymásért nélkülöztünk, egymásért verekedtünk, egymásért becsukattuk
magunkat. Itt már nagyon keveset találkoztunk Sárvölgyivel; az akadémia
nagy erdő, nincs az ember úgy összeszorítva benne, mint a gymnasium
padjain.»
«Épen a franczia háború legnagyobb hevében az az ötletünk támadt, hogy
egy írott ujságot szerkesztettünk magunk között.»
(Loránd még nagyobb érdekkel kezde figyelni.)
«No ez nem volt valami országháborító kérdés, mindössze is annyiból
állt, hogy mi a hírlapban mindazt, a mit az Augsburger nagy pathoszszal
adott elő, tréfás gúnynyal travestáltuk, a kik olvasták, nevettek
rajta.»
«Hanem a vége mégis az lett a mulatságnak, hogy egy szép napon mi ketten
megkaptuk a consilium abeundit.»
«Engem bizony nem nagyon keserített az; annyi transcendentalis
tudományt, annyi világismeretet belém vertek már, hogy szinte vágytam
haza a falusi kántor társaságába, a ki még azt hiszi, hogy az
anekdota-mondás a legelső tudomány a világon.»
«Csak két napunk maradt Heidelbergában, hogy holmiainkat összeszedjük,
filisztereinkkel megalkudjunk, s úgynevezett «kincseink»-től búcsút
vegyünk. E két nap alatt csak kétszer láttam Áronffyt. Egyszer az első
nap reggelén, midőn igen izgatottan jött hozzám, s azt mondá: «fogom a
fülét annak, ki bennünket elárult; – ha nem térek vissza, lépj nyomomba
és boszulj meg». Én kérdeztem tőle, miért nem választ engem segédének?
Arra azt felelte: «Mert te is érdekelve vagy, s utánam kell
következned». – És azután másnap este, midőn ismét hazajött, egészen
fásult, lelankadt kedélylyel! – beszéltem hozzá: alig adott választ, s
midőn végre azt kérdezém tőle: «talán megöltél valakit?» azt felelte rá
határozottan: «igen».»
– Ki volt azon ember? – kérdé Loránd szorongva.
– Ugyan ne vágj a szavamba! majd megtudod! – förmedt rá Topándy, s
folytatá a történetet:
«E naptól fogva egészen megváltozott Áronffy. A kedélyes, jókedvű fiúból
egyszerre hallgatag, komoly, fás ember lett, a kivel nem lehetett többé
mulatni. Kerülte a világot, s úgy vettem észre, hogy az egész világban
legjobban került engem.»
«Azt hittem, hogy én tudom, miért van ez?»
«Azt hittem, hogy én tudom komolyságának titkát. Megölt egy embert, a
kit párbajra ő hívott ki. Ez nyomja lelkét. Nem tud elég hidegvérű
lenni, hogy egy ilyen bagatellet kiverjen a fejéből. Más ember
bravournak számítja azt, s legalább is a mások üldözésétől tart miatta,
de saját maga nem üldözi magát érte. Majd elfelejti mire megvénül.»
«Az én atyámfia azonban csak évről-évre komoly kedélyű ember maradt, s
ha később találkoztam is vele, fanyar, oly élvezhetlen volt rám nézve a
társaság, hogy bíz én nem is igen örömest kerestem aztán fel.»
«Pedig a mint hazaérkezett, azonnal megházasodott. Még Heidelbergbe
menetele előtt jegyzette el mátkáját; ki igen kedves, szép, szelid
leányka volt. Szerették egymást. Hanem azért Áronffy borult kedélyű
maradt. Házassága első évében fia született, később ismét egy másik.
Mondják, hogy szép, okos volt mind a kettő. Ez nem derítette őt fel
soha. Mindjárt a mézeshetek után elment a hadjáratba, s ott úgy viselte
magát, mint a ki azt akarja, hogy minél előbb levágják. Később minden
hír, a mit felőle kaptam, azt erősítette, hogy Áronffy gyógyíthatlan
kedélybetegségben szenved. – Érdemes-e erre egy ember, a kinek
elkoppantottuk az élete gyertyáját?»
– Hogy hívták azt, a kit megölt? – sürgeté újult nyugtalansággal Loránd.
– Mondtam már, hogy majd megtudod; nem fut el előled a história!
Hallgasd tovább.
«Egy napon, lehetett már tizenkét éve annak, hogy a heidelbergi iskola
porát levertük csizmáinkról, én egy csomagot kapok Heidelbergából, az
ottani helyhatóság komitivájával, melyben tudtomra adatik, hogy bizonyos
Stoppelfeld doktor ezt a lepecsételt csomagot hagyta nekem
végrendeletileg.»
«Stoppelfeld? Stoppelfeld? Törtem raja a fejemet, ki lehet az, a ki az
óperenczián túlról még nekem testálhat valamit? Végre eszembe jutott,
hogy járt velünk együtt a tanórákra egy hosszú szőke hajú medikus, a ki
híres legény volta maga idejében minden Keilereinál és Kneipereinál. Ha
nem csalódom, schmollist is ittunk egymással, s valami paukereinál két
rossz kardot fürészszé duelláltunk egymás kezében.»
«Felbontom a csomagot, s abban találok egy levelet, mely hozzám volt
intézve.»
«A levél még most is megvan nálam, de tudom könyv nélkül minden szavát,
annyiszor elolvastam azt. Ez volt a tartalma:»
«Bajtárs uram! Emlékezhetel rá, hogy Heidelbergből elutazástok előtti
napon egyik fiatal collegánk, Áronffy Lőrincz, valamely becsületbeli ügy
elintézése végett segédeket keresett az ismerősök között. Történetesen
engem talált legelőször megszólítani. Én természetesen elfogadtam a
felhivást és kérdezém okát és tárgyát. Minthogy te is ismered, ő
megmondta azt nekem, tehát nem irom ide. Azt is közlötte velem, miért
nem választott téged segédjének? és egyuttal lelkemre köté, hogy ha ő el
találna esni a párbajban, tudassam azt veled, s te folytasd azt. Én
elfogadtam a cartell-megvívést, s elmentem vele a kihívandóhoz. Előadtam
neki, hogy ilyen esetben verekedni szokás és verekedni kell; ha ki akar
alóla bujni, kénytelen lesz megszökni az akadémiáról.»
«A kihívott nem utasította vissza a kihívást, hanem azt mondá, hogy
miután ő gyönge testalkatú, közellátó és mindennemű fegyverben
gyakorlatlan, az amerikai párbajt választja.»
… Topándy véletlenül Loránd arczára pillantott, azt hitte, a
színváltozás, mit ez arczon lát, a kandallóban fellobanó, s megalvó láng
tétova viszfénye.
«A levél ezt mondja tovább:»
«Akadémiánkon nagyban divatozott akkor az az ostoba neme a párbajnak,
hogy két ember sorsot huzzon, s a melyiknek a neve kijön, az lője magát
főbe bizonyos idő mulva. Ostobaság! Már akkor is volt annyi eszem, hogy
hasonló eseteknél, ha segédűl hívtak, iparkodtam a feleket rábirni, hogy
mentől hosszabb határidőt szabjanak, igen helyesen számítva, hogy tíz,
tizenkét év alatt a legkeserűbb ellenségek kibékülhetnek, jó barátokká
lehetnek; a győztes fél lehet nagylelkű, elengedheti ellenének a
meghalást, vagy a vesztesnek nőhet meg ez alatt a hája, s elfelejtheti
commode az ilyen bolond kötelezettséget.»
«Ennél az esetnél tizenhat évi haladékot eszközöltem ki a felek között.
Ismertem az embereimet; míg az árulkodó Schulfuchsból tisztességes ember
válik, míg a büszke, délczeg fiú kellő flegmához jut, hogy egymással
valahogy kiegyenlíthessék különbségeiket, arra kell tizenhat év.»
«Áronffy pattogott eleinte; vagy mindjárt vagy sohasem! de végre is
segédei szavát meg kellett fogadnia; s mi sorsot húztunk fölöttük.»
«Áronffy neve jött ki.»
… Loránd merev szemekkel bámult az elbeszélöre, s már nem érzett semmit
a külvilágból, minden idegével a regére hallgatott.
«A kihuzott nevet átadjuk a nyertes félnek, annak áll jogában e
névjegyet, a tizenhat év leteltével, ha ellenfele elmulasztaná a
kötelezettsége végrehajtását, neki megküldeni; eszébe juttatva
tartozását.»
«Azzal szétmentünk, ti hazautaztatok, s én azt hittem, hogy el fogjuk
felejteni a dolgot, mint annyi sok mást.»
«Azonban csalódtam. Ez az egy halálom órájáig mindig emlékemben marad,
mindig kínoz, mindig üldöz. Tudakoztam magyarországi ismerősemtől a két
ellenfél felől, s a mit megtudtam, csak növeli aggodalmamat. Áronffy
büszke és komoly férfi. Ostobaság ugyan az embernek megölni magát, mikor
italki
boldog, mikor jó dolga van; hanem egy büszke ember mégis inkább engedi
testén, mint lelkén rágódni a férgeket, s nem fogja viselhetni azt a
gondolatot, hogy egy embernek, kit tegnap még neki volt joga megvetni,
holnap e megvetés jogát saját maga ellen engedje át. Meghal, de meg nem
szégyenül. Bolond érte; de következetes.»
… Loránd minden tagján a hideg veriték csorgott végig.
«Én a halál küszöbén állok, folytatá Stoppelfeld levele; a szíverem
kövesűl meg; a napot, az órát tudom, melyben elvégzek mindent, s e
gondolat nem nyugtalanít annyira, mint az, hogy most nem mehetek magam,
hogy nem kereshetem fel magam azt az embert, a ki Áronffyt kezében
tartja, hogy megmondanám neki: ime, uram, tizenkét év letelt. Önnek
ellensége tizenkét év óta szenvedett már egy rettenetes fogadás miatt,
neki az élet minden öröme meg volt keserítve, előtte a jövendő örök
homálylyal volt borítva; elégelje meg ön az áldozatot, ne kivánja a
legnagyobbat is. Adja vissza az élet verőfényének ez örökké borult egű
végzetét; adjon vissza egy embert családjának, hazájának, az Istennek! –
De én nem mehetek. Itt kell ülnöm mozdulatlanul, s számlálnom
érütéseimet, s számítgatnom, hogy mennyi van még hátra az utolsóig?»
«Azért fordultam tehozzád, te ismerős vagy mind a kettővel; barátja
voltál az egyiknek; menj, szólj, tégy érte. Lehet, hogy én nevetséges
bolond vagyok; árnyék elől irtózom; de ez engem kinoz, gyötör; meghalni
nem enged. Vedd át tőlem e hagyományt, hadd pihenjek csendesen
poraimban. Úgy áldjon meg téged az Isten!»
«Azon férfi, ki Áronffy szavát bírja, mint tudom, igen kegyes ember,
könnyű lesz rábeszélned – a neve Sárvölgyi.»
… E szóknál felkelt Topándy székéről, s az ablakhoz ment, kitárva annak
mindkét szárnyát; olyan nehéz a levegő idebenn. A hideg holdvilág
odasütött Lóránd homlokára.
Topándy ott az ablakon állva folytatá a kezdett rémregét. Nem volt
nyugalma ülve beszélni ezt el. Nem is úgy beszélt, mintha csak Lórándhoz
szólna csupán, akarta, hogy hallja meg azt a néma ég is és bámuló hold
és a reszkető csillagok, a lehulló meteorok, s czáfoljanak meg egy földi
férget, a ki beszél.
«Én rögtön magam átsiettem az emberhez. Kinek küszöbét át nem léptem
soha, kinek soha nem köszöntem, ha találkoztunk; most elmentem hozzá
nyájas, békeajánló arczczal. Én nyujtottam neki előbb a kezemet, hogy
legyen közöttünk béke ezentúl. Én kezdtem el magasztalni kegyességét,
erényeit. Én kértem tőle bocsánatot azon bántalmakért, miket eddig rajta
elkövettem, kivánjom tőlem bármi vezeklést, én alája vetem magamat.»
«Az ember kegyes alázattal fogadott: megszorítá kezemet. Lelkére mondá,
hogy semmi bántalomra nem emlékszik, mely tőlem érte volna valaha.
Ellenkezőleg elszámlálta, mennyi jót tettem vele életében: kicsiny
iskolás diák korától fogva. Mennyi javammal élt, milyen sok szívességet
tapasztalt részemről? a mire én azt mondhattam, hogy bizony nem
emlékszem rá.»
«Siettem egyenesen látogatásom czéljára térni.»
«Mondám neki, hogy a mi ezúttal házához vezérelt, olyan ügy, melylyel
egy régi jó barátomnak tartozom, s kértem, hogy olvassa végig azt a
levelet, melyet épen ma kaptam.»
«Sárvölgyi végig olvasá a levelet; én folyvást arczára figyeltem míg
olvasott. Egy perczre sem hagyta el azt ama stereotyp édeskés mosolygás,
a mitől engem a hideg lel, ha látom.»
«Mikor készen volt a levéllel, csendesen összehajtá azt és visszaadta.»
«Nem jöttél rá, szólt hozzám, jámbor arczczal, hogy az az ember, ki e
levelet írta – őrült?»
«Őrült? kérdezém én, megütközve.»
«Kétségen kívül, felelt Sárvölgyi; ő maga is azt írja, hogy idegbaja
van, rémeket lát, árnyékától irtózik. Ez az egész történet: mese. Nekem
nem volt soha semmi összezördülésem Áronffy barátunkkal, a mi akár
amerikai, akár khinai párbajra adott volna alkalmat; ez elejétől végig:
költemény.»
«Én tudtam, hogy nem költemény; valami párbaja volt Áronffynak, de soha
sem tudtam meg, hogy kivel? nem is kérdezősködtem nála e felől tovább,
miután arra a kérdésemre: talán embert öltél? azt felelte: igen. Értette
saját magát. Tovább hatoltam ez ember szivébe.»
«Uram, szomszédom, felebarátom! Légy ember! légy keresztyén, a mivel
kérkedél, a minek tartatni akarod magadat; tekintsd, hogy e
felebarátunknak kedves, szerető családja van: ha nálad van az a névjegy,
a mit tizenkét év előtt párbaj-segéde átadott, ne kínozd, ne gyötörd
vele tovább: írd rá, hogy «ki van egyenlítve», s add át nekem e rettentő
kötlevelet. Holtomig tisztelni foglak érte. Úgy is tudom, hogy a
határidő előtt egy nappal ezt fognád tenni. Nem használnád azt a
rettentő hatalmat, mit a vaksors kezedbe adott, hogy névjegyét üresen
küldd meg hozzá, figyelmeztetve, hogy az idő letelt. Te megbocsátanál
neki akkor. De tedd azt most. Ez ember élete nyarán keresztül borult
volt e kínos tartozás miatt, mely szüntelen boldogsága felett függött:
engedd az őszi napsugárt fejére sütni. Nyujtsd ki feloldó kezedet felé
most mindjárt.»
«Sárvölgyi bizonynyal állítá, hogy nála semmiféle cartellje nem volt és
most sincs Áronffynak, hogy is tehetem fel ő róla, hogy az ő lelkéhez
férne: a boszúállást éveken keresztül tartogatni? Az ő múltja, az ő
jelen élete megczáfol minden ilyen vádat. Neki nem volt soha semmi
ellenkezése Áronffyval, s ha lett volna, rég megbocsátott volna neki
érette.»
«Én még mindig nem eresztettem az embert a kezemből. Azt mondtam neki,
hogy gondolja meg, mit cselekszik? Áronffy egykor azt hagyta rám, hogy ő
ez ügyben elvész; folytassam én tovább, s én is tudom egy nemét a
párharcznak, a mi túltesz még az amerikain is, mert gombostűszúrásokkal
gyilkolja az embert agyon. Tehát gondoljon rá, hogy a jámbor, szelid és
távollevő Áronffy után a szomszéd pogányt ne szerezze meg cserébe örökké
lerázhatlan ellenségül.»
«Sárvölgyi esküdött, hogy nem tud e tárgyról semmit. Megesküdött Istenre
és minden szenteire, hogy legkisebb része sincsen Áronffynak semminemű
veszedelmében.»
«Miért van hát Áronffynak oly borult kedélye?»
«– S te ezt nem tudnád? szólt a farizeus, meglepetést mutató arczczal;
nem tudnál felőle semmit? Hát megsugom neked bizalmasan. Áronffy családi
életében nem volt boldog. Hiszen tudod, a mint hazajött, megházasodott,
rögtön rá elment a fölkelő sereggel, onnan egy önkéntes csapattal
tovább, az egész háborút végig harczolta, úgy tért vissza, úgy került
ismét családjához; de most is azt a férget hordja még szivében.»
Jó, hogy a tűz már elhamvadt; – jó, hogy a hold elé sötét felhő vonult;
– jó, hogy az elbeszélő nem láthatta hallgatója arczát, mikor ezeket
mondá.
«És én oly bolond voltam, hogy azt elhittem neki! Hitelt adtam a
rágalomnak, a mivel egy becsületes ember angyaltiszta nejének jó hírét
leköpték. Meg hagytam magamat ilyen otromba módon csalni! Meg hagytam
magamat nyugtatni azzal az ámítással, hogy sok szomorú ember van a
világon, a kinek a felesége szép.»
«Hanem egyszer, mégis, véletlenül összetalálkozva Áronffy anyjával,
előhoztam neki a mesének tartott levelet; s az öreg asszonyság ezt
nagyon köszönte; de kért, hogy Áronffynak ne szóljak e felől.»
«Azt hiszem, hogy azóta mindig vigyázott fia magaviseletére.»
«Négy évig megálltam, hogy Sárvölgyi személye iránt tiszteletteljes
távolban tartsam magamat.»
«Hanem volt egy napja az évnek, mely vörössel jegyezve állt naptáramban:
a Heidelbergából elutazásunk előtti évforduló.»
«Mikor aztán az a tizenhatodik évforduló is eljött, utána harmadnapra
levelet kaptam, melyben tudtomra adták, hogy Áronffy azon a veresjegyű
napon családja körében megölte magát.»
Az elbeszélő itt elhallgatott s kezeit leeresztve, nézett ki a világos
éjszakába, a szobában mély hallgatás volt, csak a nagy perczinga
számlálta a multat és jövőt.
«Nem tudom, mit tettem volna, ha akkor e hypokritát megkapom; de ő akkor
épen elutazott: számomra egy levelet hagyott hátra, melyben még ő
sajnálkozik, hogy szerencsétlen barátunk, (barátunk!) ily szomorú véget
ért; bizonyosan családi viszályok vitték erre. Megrója érte, hogy oly
kevés lélekerővel bírt, s igéri, hogy lelkéért imádkozni fog.»
«Ha-ha-ha-ha!»
«Megöl egy embert hidegvérrel, miután tizenhat évig gyötörte! Megküldi
neki a halálintést levélben! Kényszeríti a kegyes, szelid, becsületes
családapát önkezével szakítani el életét.»
«Hideg, mosolygó arczczal használja fel a pokoli hatalmat, mit a
vaksors, s egy magas lélek túlcsigázott becsületérzete, a katonai rang
tisztasága, kezébe adott; s azután vállat von, kezét dörzsöli, szemeit
ég felé forgatja, s azt mondja: «az öngyilkosok számára Istennél sincsen
irgalom.»»
«Ki hát az, a ki az igaz embert az álnoknak két kezébe adja; hogy a míg
a jobbal a testét, ballal a lelkét fojthassa meg?»
«Nos, bölcs ifjú, hát jer, védelmezd ellenemben ezt a jámbor férfit.
Mondd el, mit tanultál?»
De a bölcs ifjú nem mondta el, hogy mit tanult; aléltan, eszméletlenül
hevert a széken, hátradűlt arczára teljes fényében sütött a hold.


XIV. Két leány.
Nyolcz év telt el az időből.
A pusztába eltemetett ifjúból férfi lett, arcza megnyúlt, a szakáll
körülnőtte; régi ismerősei közül kevesen ismertek volna már rá. Igazi
nevétől maga is elszokott régen.
Topándy házánál folyvást megvolt a régi házi rend; Czipra a háziasszony,
ki az asztalfőn elnököl; Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál
lakik, az asztalnál ül s a jövőmenő czimborákkal per-tu van; velük
együtt iszik és mulat.
Iszik és mulat!
Mit is tegyen egy ifjú ember egyebet, a ki előtt az életnek nincsen
semmi czélja?
Négyszem közt Cziprával is per-tu van; mások előtt tensasszonyozza.
Egy estebédnél Topándy azt mondá Cziprának és Lorándnak:
– Gyerekek; a napokban még egy új gyerek jön a házhoz. Egy igen kedves
rokonomat, a kivel olyan nagyon szerettük egymást, hogy soha se szóltunk
egymáshoz, elvitte az ördög. Én ugyan nem hiszem, hogy volna ördög a
világon; de arra a rövid időre, míg ezt elvitte, mégis megengedem, hogy
legyen. Ma kaptam a leányától egy lamentabilis levelet; igen szépen,
fájnul van írva, nincs az a kanczellista a vármegyében, a ki szebben
kalligrafiázzon és rendesebben konczipiáljon. Tehát azt írja szegényke,
hogy a papa halála után mindjárt megrohanták a házat azok a minden
pietást lábbal taposó sadduceusok, a kiket hitelezőknek neveznek;
mindent lepecsételtek, elfoglaltak; még az ő zongoráját is! még a saját
kezével rajzolt képeit is elliczitálták, sőt a Gedenkbuchot, a mibe
annyi okos és nevezetes ember annyi ostobaságot sajátkezüleg összeírt,
azt is eladták; a táblája végett megvette a dohánykereskedő egy tizesen.
A szegény leánykát eddig az apáczáknál nevelték, azoknak is tartozik
három negyedévi salláriummal, s jelenleg úgy áll a nap alatt, hogy a
parazolján kívül nincsen egyéb födél, mely alá magát meghúzhassa. Volna
ugyan még valami anyja is, hanem annak a társaságát bizonyos okoknál
fogva nem keresheti fel; egyéb rokonait és ismerőseit már mind sorra
próbálgatta, de azoknak mind alapos kifogásaik vannak családjuknak ez
útoni szaporodására nem vállalkozni, szolgálni nem mehet, mert arra nem
tanították; ő tehát eszébe juttatta magának, hogy van még valahol Ázsia
határán egy félbolond rokona (az én vagyok); jó lesz egyenesen azt
fölkeresni, s beállani hozzá princzesznek. – Én egészen helyeslem a
hugomasszony argumentatióját; s már el is küldtem neki a szükséges úti
költséget, kifizettem a zárdai tartozását, s arra is küldtem neki pénzt,
hogy rangjához illő decorummal jelenhessen meg közöttünk.
Topándy nagyot nevetett saját előadásának.
Csak maga nevetett, a többiek nem osztoztak benne.
– Tehát már ezután kisasszony lesz a háznál: fáin, művelt, sentimentalis
fehérszemély; a ki előtt meg kell nézni az embernek elébb, hogy milyen
szót ad ki, s a ki valószinűleg mindnyájunk magaviseletét ránczba fogja
szedni.
Czipra boszúsan taszította el magát székestül az asztaltól.
– No no, te ne félj semmit. Téged nem fog ő ránczba szedni, arról
biztosítva vagy. Neked korlátlan uralkodásod van a házon, azt már tudod;
a mit te rendelsz, parancsolsz, az történik, és akaratod ellen egy árva
malacz sem jut az asztalunkra. Maradsz, a mi voltál: életnek és halálnak
ura a háznál. Mikor akarod, mosás van a háznál, s minden ember tartozik
beszámolni az utolsó ingéről is; a mi nem tetszik a háznál, azt
kidobhatod az ablakon, s a mit megkivánsz, bevásárolhatod. Az új
kisasszony egyetlen egy kulcsot sem fog elvenni tőled, a mi most azon az
ezüst lanton, piros övedre akasztva függ; s ha csak az öcsémet meg nem
hódítja, ellened pártot nem fog üthetni. Még akkor is én foglak
védelmezni.
Czipra durczásan vállat vont.
– Tegye, a mi neki tetszik.
– Mi is teszszük, a mi nekünk tetszik, ugy-e bár?
– Maguk? – szólt Czipra, fekete szemeivel élesen nézve Topándyra. –
Maguk azt teszik majd, a mi annak a kisasszonynak fog tetszeni. Oh előre
látom én azt. A mint be fogja tenni a lábát, minden ember azt fogja
csinálni, a mit ő csinál. A hogy ő fog mosolyogni, úgy fog rá vissza
mosolyogni minden. Ha ő németül beszél, úgy fog beszélni az egész ház;
ha ő lábujjhegyen jár, úgy fog járni az egész ház, ha neki a feje fáj,
suttogva fog beszélni mindenki a háznál; nem úgy, mint mikor a szegény
Cziprát a forró hideg lelte, s aztán kilencz férfi odajött az ágyához,
circumdederumot énekelni, s paprikás pálinkával kinálták.
Topándy még jobban nevetett ezen invectivákra: a szegény czigány leány
égő két szemét Loránd arczán feledé és azután addig feledé ott, míg a
két égő szemből két vízben úszó szem lett. Akkor felugrott,
feltaszította a székét és elfutott az asztaltól.
Topándy csendes vérrel emelte föl a felfordított széket s ismét helyére
tette; azután utána ment Cziprának, s egy percz mulva karjára öltve
hozta vissza az étterembe, szerfelett tréfás prosopopœával és spanyol
grandhoz illő udvariassággal, a mit a szegény bolond czigány leány nem
értett el.
Olyan könnyen meg tudott haragudni, s aztán olyan könnyen ki hagyta
magát engesztelni. Megint leült a helyére és tréfált, kaczagott, –
mindig és folyvást a finom nevelésü jövevény rovására.
Loránd kiváncsi volt megtudni az új családtag nevét.
– Valami Bálnokházy udvari tanácsosnak a leánya; – szólt Topándy, ha jól
megtanultam: Melanie.
Loránd megdöbbent. Egy arcz a multból!
Különös, hogy itt kell vele találkoznia.
Egyébiránt, olyan régen volt az, hogy látták egymást! Bizonyosan egyik
sem fog a másikra ismerni többé.
Melanienak másnap este kellett megérkeznie.
Reggel jókor felkereste Czipra Lorándot saját szobájában.
A fiatal embert épen tükre előtt találta.
– Ahá! – szólt hozzá nevetve, – maga épen tanácsot tart a tükrével, hogy
elég szép-e? Szép, szép; hányszor mondjam már? higyje el egyszer.
Pedig Loránd nem azon tanácskozott a tükrével; hanem hogy eléggé
elváltozott-e már az arcza?
– Jőjjön no, – szólt Czipra, bizonyos lanyhasággal. – Majd én
fölcziczomázom; legyen még szebb; hadd akadjon meg a szeme rajta annak a
nagyságos kisasszonynak. Űljön le, majd én felbodorítom a haját.
Lorándnak pompás gesztenyeszinű haifürtei voltak, oly simák, mint a
selyem, és tömötten kétfelé omlók. Ezekbe a szép hajfürtökbe bolondult
úgy bele Bálnokházyné valaha; ezeket a szép hajfürtöket szokta Czipra
sajátkezűleg felbodorítani, minden nap, minden reggel; – ez az ő
szabadalmai közé tartozott. És úgy értett hozzá.
Loránd pedig olyan bölcs volt, hogy engedte magát szolgáltatni, s
átengedé Czipra finom ujjainak azt az előjogot, hogy hajfürteiben
babráljanak.
– Ne féljen, na! – Ma nagyon szép fog lenni; szólt Czipra, együgyű
szemrehányással, az ifjúnak.
Loránd pedig tréfásan átkarolta derekát s azt mondta neki:
– Abból pedig ma semmi se lesz, kedves Czipra, mert ma gabonát kell
szeleltetni, a hajam mind tele lesz porral. Inkább, ha jó akarsz hozzám
lenni: tedd meg, hogy vágd le a hajamat.
Czipra arra is készen volt. Ő volt Loránd frizeurje és Topándy borbélya.
Ezt ő egészen természetesnek találta.
– Hát, hogyan parancsolja a haját? Kerekre? vagy rövidre? Elől
meghagyjam fürtöknek? micsoda?
– Adsza az ollót, majd megmutatom: – szólt Loránd; s azzal kivéve Czipra
kezéből az ollót, egyik markával homlokán összefogta az egész üstökét, s
a másik kezével azt tőbül levágta; a lenyírt csomagot elhajítva a
földre. – Csak így a többit is.
Czipra az ijedtség hüledésével rebbent vissza e gyilkos tettre, olyat
sikoltva, mintha saját testébe vágtak volna azzal az ollóval. Ez a szép
selyemhajcsomag a földön.
Már most a többit is ilyen rövidre kell vágni, az természetes.
Loránd leült előtte egy székre, a honnan a tükörbe láthatott s intett
neki, hogy fogjon hozzá.
Czipra alig tudott erőt venni magán, hogy azt megtegye. Ezt a szép főt,
melyen lopva annyiszor elmerengett, úgy elékteleníteni! ezt a sűrű
hajsátort, melynek villanyos tömkelegébe ha ujjai elmerültek, úgy érzé
mindannyiszor, mintha saját lelke amazéval vegyülne össze, a mindennapi
ábrándos ölelkezésnek e delejes tárgyát, most levágni tőből; simára,
mint egy vármegyei rab fejét!
Hanem azután elégtétele volt abban a gondolatban, hogy így majd nem
fogja más oly hamar észrevenni az elcsúfítottat; nem ragadja meg így oly
hirtelen a jövevény hölgy szivét; tehát csak le azzal a sámsoni
bűverővel az utolsó szálig! Ez a gondolat kegyetlen erőt kölcsönzött
ollójának.
Mikor aztán egészen simára volt lenyírva Loránd feje, olyan furcsa volt
ránézni. Oly tréfásan esetlennek látszott, hogy ő maga is elnevette rá
magát, mikor a tükör felé fordult.
A leány is együtt nevetett vele. Nem állhatta meg, hogy a szemébe ne
kaczagjon; azután meg elfordult tőle, kihajolt az ablakba, úgy
kaczagott.
Tulajdonképen nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy kaczag-e vagy sír?
– Köszönöm, Czipra hugom; – szólt Loránd megölelve a tőle elfordult
leány derekát, ma az ebéddel ne várjatok; mert kinn leszek a szérűn.
Azzal kiment a szobából.
Czipra pedig, a mint egyedül maradt, mielőtt valaki meglephette volna,
letérdelt a padlóra, összeseperte kezeivel a levágott hajfürtöket a
földről; mind, mind; egy szál se maradjon belőle másnak; s az egész
bűbájos csomagot elrejté keblébe. Talán soha sem is fogja azt onnan
elvetni.
[Illustration: A leány is együtt nevetett vele. ]
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Czipra azzal az ösztönnel, a mit a természet csak a nőknek adott, előre
érezé, hogy az, a ki most érkezik a házhoz, neki mindenben ellentéte,
mindenben vetélytársnéja lesz; hogy ebből harcz fog lenni, életre és
kárhozatra.
Egész nap azon töprengett, milyen lesz az új ellenség megjelenése.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Mire megvénülünk (2. kötet) - 03
  • Büleklär
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4103
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1873
    35.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4137
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1915
    35.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4025
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1910
    35.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4054
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1878
    37.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    58.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4045
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1837
    36.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    58.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4119
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1930
    33.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4092
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1892
    37.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4145
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1920
    35.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4167
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1926
    34.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4124
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1837
    34.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4036
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1960
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4086
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1919
    32.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4033
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1905
    34.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mire megvénülünk (2. kötet) - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 1824
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 977
    42.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    62.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.