Mécs - 2

Süzlärneñ gomumi sanı 4081
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2226
26.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
37.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
42.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
muzsikál a felhőző tömjén és ők egészen boldogok, a vonásaikról olvasom
le, melyek mintha valami tulvilági hangverseny élvezetétől
szellemülnének át, nyugodt harmóniába simulnak. A fülükkel hallják, az
orrukkal szagolják a láthatatlan misztérium közelségét s összetett
kézzel, előre meredő szemmel néznek az oltár felé. Soha ilyen szép
szemeket. Ez topáz, az türkisz, a másik a tiszta smaragd, amaz fekete,
mint a borostyánkő. Vajjon nem fáj nekik, hogy sohasem látják? Hogy
magukat nem ismerik? Egyik finom arcu leány végigsimitja arcát. A
tenyerével nézte meg. Ebben az eleven tükörben bámulja szépségét minden
reggel. A vakok mind hiuk.
A kis fiucskák és a leányok talpig fehérben letipegnek a lépcsőkön. Vége
a neoromantikus idillnek. Most megkezdődik a köznap. Biztosan cikáznak
szét a széles folyosókon. A kertben lapda puffan, katonásdit és
fogócskát játszanak s hangosan visitanak hozzá. Ez az élet nem is olyan
szomoru. Az apró leányok fontoskodóan összedugják a fejüket, suttognak,
fecsegnek, kritizálnak, folyik a pletyka s akárcsak iskolaudvarokban tiz
percek alatt, a felvilágositás müvészete. Csak egy kis fiu áll
mozdulatlanul. A falhoz támaszkodik és világtalan szemét a napra
forditja, mert holmi sötétvörös derengés alakjában még mindig érzi a
fény csiklandozását. Órákig eljátszik igy a nappal. Mint valami nagy
aranypénzzel, amely leszáll, hozzáhajol s az ölébe hull.
Fönn a zeneteremben felzendül a zongora. Sehol annyi zenetehetség, mint
közöttük. A vak fantázia szabadon csapong az elvont fogalmak között és a
matematika tévesztő kacskaringóin. Egyik bámulatos fejszámoló. A másik
kész zongoramüvész. Leginkább Chopin-t szeretik, mert majdnem mind hamar
lágyulók és hiperesztéziások. A zene önkivületbe emeli őket. Többen
mondták, hogy hallatára szineket látnak. Beethoven piros, Mendelsohn
világoskék, Chopin halványzöld. Ebben a kis társadalomban azonban más
müvészek is élnek. Egyik leány például boszorkányos ügyességgel mintázza
a természetet s agyagból gyümölcsöket, kocsikat, fantasztikus madarakat
gyur ki. A másik, alig tizennégy éves, költőnő.
A látogató már nem is érzi fölényét, amivel ebbe az intézetbe lépett.
Kissé csalódva, kissé pironkodva ballag tovább. A lépcsőn gyermekek
jönnek óriási könyvekkel a hónuk alatt, melyeket az ő érzékeny, látó
ujjukkal olvasnak. Most »Braille-be teszik« a Karthauzit. Milton
»Elveszett paradicsom«-át olvassák. Ez egy darab kulturvilág, amelynek
külön törvényei vannak.
Magam is érzem a nyomását. Mióta itt vagyok, egy gesztussal, egy
mozdulattal gyakran utasitották vissza az én atyáskodó és könyes
kiváncsiságomat is, minthogy bizonyára kissé fenhéjázónak és tudákosnak
találták. Mintha lenéznének. Mintha idegen, erőszakos hangom kellemetlen
vendég lenne ebben a nyugalmas világban. Ez a hang pedig megmondta
nekik, hogy ki vagyok és rajta keresztül bizonyára egész határozottan
látják magas alakomat, borotvált arcomat, fürkésző tekintetemet. Talán
kómikus is vagyok. Hisz nekem meg kell forditanom a fejem, ha valamire
ránézek és a szemem ki kell meresztenem, buta buzgósággal a tárgy felé
kell irányitanom. Mennyivel egyszerübben látnak ők. A nervus trigeminus
egyik titokzatos ágával messziről megérzik testem tömegét és a
legsötétebb éjszakában is kikerülnek. Bizalommal, minden tolakodás
nélkül fogják meg a kezem és ez a fogás az övék. Ezt senkisem vitathatja
el. Ez van, ez látás, ez több a látásnál, ez maga a világ, ez minden.
Megértem a logikájukat. Szégyenkezve osonok ki a sötét folyosón. Már
leszállt az éj. Fönn a társalgóban még se gyulad ki a lámpa. A fiuk,
mintha semmi sem történt volna, tovább olvasnak a padokon. Én azonban
gyámoltalanul botorkálok a homályban. Az a vak fiu, aki most felhalad a
lépcsőn, sokkal biztosabban jár, mint én.


LÉGY
Ma délután az iróasztalom fehér papirján ünnepélyesen végigszaladt az
első légy. Nyár van, gondoltam magamban. A második gondolatom pedig az
volt, hogy ez a picike állat egy cikktémát hoz nekem. Miért ne
beszélnénk róla? Hiszen mától fogva öntudatosan, vagy öntudatlanul
mindnyájan foglalkozunk majd vele, mindennap legalább öt percet.
Nagyszerü müvésze az időrablásnak ez a cingár rovar. Szemtelen stréber,
de néha imponál az állhatatossága. Irjuk ki az ujságba a nevét, a
személyi hirek között, hisz szereplési viszketegben szenved. A légy
megérkezett. Mással is megtesszük ezt. Ő talán még inkább megérdemli.
Végre heroikus hit kell ahhoz, hogy századokon át, generációk óta
ugyanazt folytassa, bár a tapasztalata már régen elcsüggeszthette volna.
Jól tudja, hogy őt mindenki gyülöli. Egy okkal több, hogy egy kis
szeretettel nézzük.
Lám, mostan nem is tetszik olyan ellenszenvesnek. Mióta rászegzem a
szemem, mulatságos is. Csak akkor boszant, ha nem akarjuk észrevenni és
csak azokra haragszik, akik a foglalatosságuk fontosságával hencegnek.
Még a muzsikája se kellemetlen. Vékony, szomoru zene, amely bennem régi
emlékeket kelt. Nyári délutánokon az elfüggönyzött hálószobában hányszor
hallgattam ezt a zenét és a csend dongását és szép volt, mert nem volt
más zene. Mégis mennyit vétettem ellenük. Vérszomjas kegyetlenséggel
kitéptem a szárnyukat, letörtem a lábukat, kettévágtam a fejüket.
Ecetesvizbe fulasztottam őket. Odaragasztottam a légysüveg ragadós
gyantájához. Ennek a kis légynek az ükapái méltán vádolhatnának. Hogy
szitkozódtam, mikor alvás közben zavartak. Ma már tudom, hogy
félig-meddig nekik van igazuk. Semmi se oly fontos.
Egy német filozófus őket is érvül vette a pesszimizmusához. Micsoda
hitvány teremtmény az ember, mennyire semmi a természetnek, minő kevésbe
vesz bennünket, hogy a gondolatunkat megbolygathatja egy ilyen pirinyó
féreg. Nekem most ugy tetszik, hogy nem volt igaza. Igaz, hogy Anatole
France se tud irni, ha véletlenül a fülére ül egy légy. De hány irót
serkent, hogy rövidebben irjon és ne legyen terjengős. Valóságos
irodalmi jelentősége van. Aztán ez az egyetlen állat, amely
tetőtől-talpig demokrata. A többi nem. A kutya lakáj. A macska
arisztokrata. Egyedül a légy áll az általános egyenlőség alapján. Neki
az istálló szurtos kocsisa épp ugy nem tekintély, mint a miniszter.
Bizony csak a homlokára száll, csiklandozza mind a hat lábával, csikarja
a gyürüs potrohával és macskazenét dudál a fülébe. Mert ő született
ellenzéki. Ma délután nem fogadhat senkit a kegyelmes ur? A kereveten
alszik ő excellenciája? Megtiltotta, hogy fölkeltsék? Mindegy. Őt
fogadnia kell. Fontos a mondanivalója. Neki mindenüvé van szabadjegye.
Igy gondolkoztam ma délután. A légy helyeslőleg zümmögött hozzá. Aztán
hirtelen a tollamra szállt:
– Fejezd be a cikked, – mondta – mert unalmas lesz…


A FINN DIÁK
A szeme kék. Élesen, majdnem idegenszerüen világitó. De azért nem az az
epedő és lirai germán-kékség ez, amelyen keresztül nehány naiv lélek az
egész világot a romantikus kékvirág szinében látja, északi, acélos,
exotikus és mégis egészséges, olyan mint egy kék kristálypohár csilláma,
amelyben józan és jeges forrásviz pezseg. Fáradtan emeli ezeket a bámuló
szemeket valahova messze a tavak tájékára, ahol az ő csüggedt népe él és
itt pihen meg a mi rónáinkon és arcainkon. Szemérmes férfiasság van
benne. Valami különös, bátor északi erő, ami még hosszu kalászsárga
hajával és hamarpiruló lányos arcával is dacol, egy álmodozó merészsége
és kalandkedve, aki több napi gyorsvonatozás után jön hozzánk, nem is a
fővárosunkba, de egy elhagyott, dunántuli falunkba, hogy ott végigélje a
mi ábrándjainkat és oceánnak álmodja a Balatont. Még vannak magyar
álmodók. Ezek azok. A testvér-népekben születnek, amelyek nálunk is
nyomorultabbak. A kezünkbe pedig még mindig kétségbeesetten kapaszkodnak
egynehányan, mintha nem is kézbe fogódznának, de valami mentőkötélbe.
Egy utolsó, görcsös gesztussal.
Hogy került ide a finn diák? Ottan az áthevült, szines rónán majdnem
mesének tetszett. Körülöttem iharok és szilfák szegényes lombjai, magyar
fák, távolabb mocsarak, sövények és egy végtelen puszta, ahol a vonat
órákig zakatol, anélkül, hogy füttyentene. A helységneveken is ázsiai
zamat. Egyik olyan, mint a káromkodás, a másik az ostorpattogáshoz és a
kartácsrobbanáshoz hasonlatos. Vendég itt minden idegen szó, kész
nevetség még a német is és alig hiszem, hogy valaha járt itt emberfia,
aki nyelvtanból tanulta volna a magyar idiómát. Öreg pásztorok
folytatják csak az ükapjuk mesterségét, halászok aggatják hálóikat és
földmivesek beszélnek a boldogságról és a buzáról. A buza az ur. Ez,
amely aranyával még a késő unokák fantáziáját is felgyujtja. Találkoztam
erre elfinomodott magyar lányokkal, akiknek hiszterikus ujjaiból
makrancosan gördül ki a varrótü is, de egy délután a hintaágyban mégis
arról beszéltek, minő nagyszerü lehet, feltürni a szoknyájukat, piros
kendőt ölteni és aratni, ahogy a parasztmenyecskék, mert ha az agyukban
nem is, a karjukban még mindig felébred az atavisztikus ösztön, amely a
villogó kasza után nyul, hogy a buzatengerben egy derék rendet vágjanak.
Ezen a vén, konzervativ földön bukkantam rá az én különös idegenemre.
Nem is róla akarok irni, inkább magamról, egy félórás, különös álmomról
és arról, hogyan tükröződik vissza a magyar föld a finn diák huszonkét
éves szemében. Nemcsak egyedül van. Igy nyár felé, mikor Helsingiben
bezáródik az egyetem, gyakran lejönnek hozzánk. Egy este
végigszáguldanak Budapesten és a magyar főváros képe örök emlékképpen ég
bele agyvelőjükbe, mint valami tüzes káprázat. A házak mögött egy
nép-oceánt sejtenek. Az emberekben pedig misztikumot és régi-régi
testvéreket akiknek az élete talán az ő sorsuk titkát is felkulcsolja.
Aztán egy faluba menekülnek, olcsó, nádfödeles parasztszobába. Az
asztalukon magyar könyvek és magyar ujságok. Egy szegényes ágy. A falon
a gitárjuk. Ugy élnek itt szegényen és szerényen, mint a fajszeretet
félig nevetséges, félig szent apostolai és igekötőket boncolva álmodnak
Nagymagyarországról.
Mi pedig hallgatjuk a beszédüket. Nekem ez az első szenzációm. Egypár
obligát francia mondat után rögtön a maguk jószántából térnek át a
magyar szóra. Bátran és szépen beszélik a nyelvünket és annyi
ambicióval, mintha legalább is világnyelv volna, mint valamikor Mátyás
király korában. Az akcentusuk kissé furcsa, de nekünk mégis minden
idegen iz nélkül való és ismerős. A kis magyar gyerekek selypegnek és
pötyögnek ugy, akik már érzik a nyelvünket, de még bizonytalanok
egyben-másban és gyakorlat hiján esetről-esetre kell oktatniok az uj
szavakat. Ez jutott eszembe, amint a diákom beszédére figyeltem és egy
egész különös érzés fogott el. Uj volt ez és semmihez sem hasonlitható s
mellette minden más náció hóditása banálisnak tünt. Banális még a
franciák világdiadala is, akinek már unalmas szenzáció lehet, hogy
nyaggatják és ficamitják idegen parvenük az ő daloló nyelvüket. Üres az
a bámulat, amivel én pár hónappal ezelőtt Voltaire és Baudelaire
arcvonásait kerestem a párisi éjjeli kávéházakban pincérek és francia
lócsiszárok fiziognómiáján és madame Recamiert sejtettem minden utcai
kofában. Ebben a barátságban több rejlik. A szegénység intimsége.
Egyetemünket nem árasztja el a külföldi diákok sáskajárása, utcáinkon
fehér holló még egy idegen is, de mindezért és sok másért egyszerre
kárpótlást kaptam egy embertől, aki rám, a magyarra, bámulva
függesztette a szemét.
Egy pillanat alatt éveken suhant át a képzeletem. Elgondoltam azt, hogy
ezek az emberek tőlünk távol, a finn tenger partjain, zárt szobákban,
lámpák és gyertyák mellett egy óriás népről, boldog országról álmodnak,
amelynek a határait a végtelenbe tágitja a fantázia. Ide jönnek és az ő
szótárukból összecsent szegény szókincsükkel félve szólitják meg
parasztjainkat és némely pillanatban elámulnak a mi felületesen
feltornyozott kulturánkon. Sok-sok nap mély impresszióját viszik el
magukkal aztán. Elvesztett hitünk az övék. Ha valaha elpusztulunk, ők
lesznek az utolsó magyarok. Képes levelezőlapokat mutatott nekem a finn
diák, amelyeken mulató finn társaságok magyar üdvözletet küldtek a
»hatalmas és büszke testvérnemzet«-nek. A naplóikat magyarul irják.
Müvészeiknek, az éhség napjaiban, a revolver előtt eszükbe jut még a mi
országunk, ahol lehet élni, álmodni és ahol boldogulna Suomi fia is.
Egy félórás beszélgetés zavaros képe csak ez. Sutba vetettem a logikámat
és hagytam, hadd ringasson álomba a finn diák szava, és bár tudtam, hogy
egy másik félóra mulva mosolygok az egészen, integettem neki és az ő
istenének, a tüzes ingben járó öreg Ukkónak áldását kivántam a fejére. A
tulfütött agy viziói egy percre valósággá váltak. Kirohantam a napfénybe
és végignyultam a magyar rónán. Ugy éreztem, hogy a boldogságim terhét
nem birja elviselni ez a föld.


ADRIA
A tánc éjfél után kezdődött. Egyszerre tántorogni kezdett a kis magyar
hajó. Bennem pedig felébredt az az örök indiszkrét, aki szeret
bekotnyeleskedni mások köreibe s minden ablakba, szobába, üzletbe
betekint és elmenet magával viszi idegen életek egy morzsáját. Figyeltem
a növekvő zavart. Egyre szaporábban trilláztak a villamos csengetyük. A
vékony drótok, amelyek körülcikázzák a hajót, a hajó idegeivé lesznek és
átveszik az ideges vizek lüktetését s az óriási dagadásnak és
horpadásnak éles bizsergéssel adnak kifejezést. Pincérek ugrálnak
szerteszét. A tüdők dohognak, a kötélizmok megfeszülnek, mi pedig
kénytelen-kelletlen utánozzuk a hajó ritmusát és táncolunk.
Ez a tengertánc, amiről a régi vers beszél.
Hajnal felé már csak árnyak vannak. A viz előbb hajnalodik, külön és
önállóan, mint egy másik égbolt. Lassan aztán az ég is utánozni kezdi a
tengert. Gyöngyszinü, üvegszerü fátyolokat aggat ránk és az utasok
halványan és lesoványodva affektált bánattal állanak a virradatban, mint
a lelkek vagy az árnyékok, vagy az elmosódott freskók. A csöpp tengeri
ut most már szenzáció. Valamitől üzetve végigjárom a hajót a legalsóbb
köröktől a legfelsőbbig, botorkálok a lépcsőkön, csúszom az iszamós
padlón, amit megáztatott az éji zápor és ugy érzem, hogy a lelkek
kertjében bolyongok, mint a firenzei költő s szemlét kell tartanom az
elkárhozottak hadán, a hazatérő nyaralókon, akik még néhány óráig itt
gyötrődnek s most különösen és fantasztikusan rémlenek a négyórai
világitásban. Ez egy kis inferno.
A legalsó körben itten is az indolensek vannak. A szük vörös pamlagokon
fekszenek, vagy elszórva a földön, kajütbe zárva középkori számüzetésben
és magányban, halotti pózban, vagy fejükön egy vizes szalvétával,
cinikusan, vagy bölcsen, mint a gőzfürdőben szokás. Néhány dölyfös még
most se javul. Az egyik szitkozódik, a másik tréfál, a harmadik pedig
közönyösen mered maga elé. Egy nőhóditó sóváran bámulja egy asszony
bokáit, aki kibomlott hajjal fekszik előtte. Ez az ur vagy ötven
asszonyt csábitott el a nyáron. Különben cigarettázik és vár. Néhányan
nevetnek. Vastag tengerészhumor kering a levegőben. Itt találkoztam a
szerecsennel, a lidói fövény hindujával, aki a tengerparton naponta
nyolc óráig imádta a napot, komoran és boldogan, a henyék
önszemléletével. Most undor vonaglik az arcán. Valószinüleg az apró
hullámokra gondol, a homokra és a napra. Erőlködő szemét egy
villamgömbre szegezi.
Sóhajtva hagyom el ezt a kört és megyek fölfelé, ahol a lámpák fényét
már kétessé teszi a reggel és ahol kis asztalkák mellett a félénkek és a
féltékenyek ülnek. Ez a kör a betegszobához hasonlit. Az asztalon
orvosságos üvegek, rum és konyak. Olyan mozdulatlanul ülnek szegények,
mintha állandóan fotografálnák őket. Családias, intim és furcsa ez a
kör. Ide jönnek a nagyon betegek és a nagyon egészségesek, akik
Velencéből a velencei mór féltékenységét hozták magukkal és okosan és
türelmesen ülnek fiatal asszonyaik mellett. Utazósapkáik alól zölden
villant rám a szemük. Menekülnöm kellett.
Most a tenger zivatarossá vált. Hentergett, habzott, gurgulázott. A
reggeli szájöblögetést végezte. Némely pillanatban egy hiszterikus nőnek
tünt fel, kócosan és álmatlanul, a fésülködés előtt, titáni kék
hajcsomókkal. Csapódva szédültem fel keskeny lépcsőkön, folyosókon,
ázott bordákon, a legmagasabb pontig, a legfelsőbb körig, ahol hajnali
szélben a fiatal szerelmesek ültek. A szivem hevesen dobogott és könyes
lett a szeretettől és a végtelen szánalomtól. A vászonszékekre feszitve
vergődtek szegénykék. Nászutasok, turbékoló gyerekek, a hajó
banálitásai, összebujva és megriadva egy vihar előtt. A menyasszony kék.
A vőlegény zöld. Kezével citromot erőltet a nő fanyar szája felé. A
férfi durva és erős, szeles és kedves, fején panama-kalap, mellcsokrában
egy óriás rubintü, szimpatikus ősember. A nő pedig szőke, szőke, még a
szeme is szőke. Feketekávé és szende tej egymás mellett. Ez az ő első
szenvedésük. Amerre nézek, mindenütt ilyen párok. Egyszer talán épp ugy
ülnek a hálószobájukban. A nő majd ájultan veti magát hátra és a férfi
keserü panaszokkal, váddal, a gyanu gyötrő italával kinálja és sirni fog
az asszony, vagy csak mimeli a sirást. Kisértetek szálltak a viharban.
Messze a hajó orrán mégis megláttam a célt, egy fátyolt a viharban és
különös szemeket, aminőket csak álmunkban látunk, a szemeket, melyek se
kékek, se feketék, de a kettő vegyüléke, hid a mennyen és poklon, álom
az ébrenlét és alvás között, a kék gyengédségével és a barna tüzével. E
szemek felé irányitottam a lépteimet.
Ekkor, azonban, hirtelenül egy padra vágott a vihar fortissimója.
Mindnyájan táncolni kezdtünk, picike tragikomikus bábok és meghódoltam a
viz hatalma előtt. Hullámok jöttek elénk, amiket csak hallottunk eddig,
duhajon kurjongatva, berugva az éji tivornyától. Alattunk pedig öklődött
és csuklott az émelygő tenger, az öreg iszákos, az utálatos és brutális
lump, minden titkok hordozója. Tisztelettel kell viselni a haragját. A
gyöngyhalászok belőle merik a moszatot, amiben az egysejtü állat él, az
élet kezdete, ami annyira érthetetlen, mint a halál. Betegségemet se
érthetik meg az orvosok. Csak azt tudják, a fülem félkörös ivjáratában
viz van, az egyensulyérzék központja és most ez a kis viz háborog a nagy
viz ellen. Valószinüleg azonban csak azért szédülök, mert nagyon közel
jöttem az élethez, a titok kapujához. Minden porcikámban érzem a vizet.
Száraz tagjaim a tenger esszenciájában fürdenek. Idegeim követik a
hullámok ritmusát. Vérem, akárcsak a tenger vize, álomtalanul forrong.
A szájam is keserü már, mint a tenger.


NAPFÜRDŐ ÉS HOLDFÜRDŐ
A napfürdő délelőtt 11–2-ig van. Ekkor kifekszenek a kőgátra a
fiatalemberek intenziv szinekben, piros és kék uszónadrágokban s a
bennük megmaradt pogány vágygyal imádják a napot, a leányok pedig, akik
szőkék és halványak, hasonlóan nekidülnek a hőségnek és udvaroltatnak
maguknak a sugarakkal. Majdnem mind ismerem őket. Ez a balatoni
fürdőhely egész müvészkolóniát szállásol el. A barátaim ezek a
szerecsenek, akik télen a lámpa glóriájában irnak. Most alig látni
rajtuk hogy kicsodák. Egy sörényes zeneszerző, akinek ideges és heroikus
ütemeit tavaly a szimfónikusoknál hallottam, tar koponyával fekszik itt,
mint egy hős, dagadó bronzmellel, feszülő vasizmokkal. Amott egy festő,
mint egy római harcos. Itt a tulfinomult esztéta, egy barbár
keménységével. Láthatóan örülnek a változásnak. Órák hosszat feküsznek
és izzadnak és szomjuhoznak, hogy csak egy árnyalattal is barnuljon az
arcuk. Amint előttem van ez a sok-sok arc a napsugár ecsetje alatt, a
fotográfus másolórámáit látom, az érzékeny papirokat, amelyeket csak a
nap ragyogtat fel az élet egészséges szineiben, és arra gondolok, hogy
talán ők is tökéletesebb életképet, egészebb lelket, egy uj fotográfiát
várnak a természettől. Egyszerre beleugranak a tóba és eszembe jut a
fotográfus aranyfürdője. Ők mostan egy uj képet fixiroznak. Át kell
alakulniok teljesen. Le kell vetkőzniök mindent, a szokásokat, a müvészi
cafrangokat, a ruhát, az inget, a régi bőrüket, a beteges, városi
szinüket is. Hatalmas vágy ez. Az ember szeret öltözködni. Egy
öltözködési mánia sarkalhatja őket arra is, hogy uj szint kapjanak.
Valahogy szabadulni akarnak a multtól. Megfigyeltem a nyaralókat s ezen
a ponton mindegyiket egyformának találtam. Játszanak és az ellenkezőjét
játsszák annak, ami az életük. Minden nyaraló: szinész. A virilista az
erdőben kés és villa nélkül ebédel, a kishivatalnok beül a grand hotelbe
és vasárnap este a családjával együtt elpezsgőzi az összekuporgatott
filléreit. Logikátlanok és boldogok. Feltünt egy lipótvárosi leány, aki
most simán fésüli a haját és Jókai-regényeket olvas. Azok pedig, akiket
a szinházakból és a hangversenytermekből ismerek, az atléták dresszét
öltik magukra. Olyan édes egyszer játszani, hogy mások vagyunk, erősek,
boldogok, szabadok, és édes a napfürdő után gázolni a kavicsot és a
férgeket, barbárul a fejünkbe csapni a panamát, mint egy sisakot.
Este pedig 11–2-ig van a holdfürdő. Ennek is van közönsége. Az, amelyik
nem volt ott a napfürdőben. Ilyenkor a müvészek a fáradságtól részegen
horkolnak a párnákon. De kimásznak a partokra mindazok, akiket délelőtt
hiába kerestem. Leülnek a padokra, a fübe, a homokba, a jegenyefák közé
és süttetik arcukat az ólomfényü holdvilággal. Azt akarják bizonyára,
hogy kicsit megfehérüljön a pirospozsgás arcuk és puhuljon a kérges
lelkük és köd lopódzzék nagyon is határozott, merész és éles szemeikbe.
Ők is kurát tartanak. Az idő néha nagyon kedvez nekik. Láttam egy ily
estét. Felhők között emelkedik a hold. A tó az ezeregyéj tündérjátékait
játssza. Messze, valahol a tihanyi partoknál, ahol az ekhó alszik,
világoszöld reflexben tündököl a viz s a badacsonyi szőlőhegyek felől
idetévedt szél énekhangokat, illatot, bóditó neuraszténiát hoz. A
társaságot csak a cigaretták és a szivarok kis lámpásai világitják meg.
Látom azonban, hogy mind egészségesek és tultápláltak. Hallom, hogy mind
szentimentálisok. Egy vidéki biró el van ragadtatva a természet
szépségétől. A főhadnagy, aki egész évben káromkodik és marsol, erre az
estére érzelgős parfümöt locsol az atillájára, a költészetet dicséri és
fejét ájultan tartja a beteg égitest felé. Egy sikkasztó az
idealizmusról beszél. Egy panamista könyezik. Egy vénlány nyavalyatörős
verseket dadog. Igy várják az éjfélt. Ekkor a hangulat tetőfokára hág. A
villákban kilobbannak az ablakok, a kerti lámpákban csonkig égnek a
gyertyák és csak az ég világit. Összeolvad az éj és a tücsökzene, a
békakurutytyolás és a holdfény, a viz és a cigaretták illata. A
szentimentálizmus tobzódik. Hallhatóan emészt az egész társaság,
viharosan, menydörgésszerüen forrong a gyomrokban a dus vacsora és
sirnak az elérzékenyedéstől. Egy hájfejü képviselő kéjesen forgatja
hyppopotamus-szemét. A tábornokné lassan kitárja karjait. Szintelen és
hervadt szája, amely valamely hernyóhoz hasonlit, megindultan mozog,
reszket a deres parókája és aranyfogai csillognak a holdfényben. Egy
vasgyuró is tántorogva áll a gyönyörüségben. Mindegyik között azonban
egy budapesti füszerkereskedő viszi a főszerepet. Kidülled a nádszékből.
Átadja magát a poézis varázsának. Mély meggyőződéssel sóhajt. Arcán
iszonyu könycseppek gördülnek. A hold pedig megaranyozza, megezüstözi,
glóriába fonja a nadrágtartóját és a kidüllesztett hasát.


BUDAI SÉTA
Mióta a csillagos hálósipka, a pázsitzöld nyakkendő meg a kávészinü
frakk divatba jött, hirtelen megszaporult azoknak a száma, akik Budára
mennek, a görbe utcákba, a törpe házikókba, egy kis hangulatért. Azelőtt
– alig pár éve – egészen egyedül bandukoltam ezeken az utcákon. Mostan
már seregestül törtetnek utánam a széplelkek, az esztéták, a smokkok. A
Biedermeier idők visszatérte aktuálissá tette a legrongyosabb közt is és
ideszabaditotta a közönyösöket, a filisztereket, s a levegőző
családapákat, akiknek ehhez a cukros és tipegő intimitáshoz semmi közük.
Idegenek dulják minden kedves fészkünket. A csöpp vaserkélynél, amelyet
órákig simogattunk a szemünkkel, bámulók állnak, a büvös kis ház előtt
betegarcu müvészek, pedig mintha csak a mi titkunk lett volna valamikor
és a cukrászdában, a csendes elhagyott, előkelő várbeli skatulyában is
társaságok ozsonnáznak. Csak a Baedecker és a cicerone hiányzik még.
Most pedig jó lenne egyedül lenni. Nehéz aranyak hullanak a kabátomra, a
zsebeimre, az arcomra. A levegő oly tiszta és átszürt, hogy kortyintani,
szürcsölni kellene, metszett kristálypohárból kellene inni, mint a drága
és tüzes bort. Buda föl van fedezve, de ezen a délutánon ujra
fölfedezzük magunknak. Minden demokrata élvező ellenére is a mienk lesz.
Mit félsz, szivem? Mi ketten ugy tudunk Budát játszani, mint senkise. A
hidfőnél még 1910-et irnak. Később azonban minden dobbanásod egy percet
jelent, minden lépésem egy év és minden utca egy század. Mire leszáll az
este, mi ketten már a tizenhetedik században leszünk, vagy még távolabb
és valamely kert előtt sápadva és csodálkozva hallgatjuk a villamos
csengetését, amely hihetetlenül csörömpöl át hozzánk, messziről, több
század távolságából.
Még mindig nem értem célhoz. Ezek az emberek még érdeklődnek irántam és
a lépésem neszére még mindig fölfigyelnek és kidugják a fejüket a
csendből és a magányból. Távolabb kell mennem. Oda, ahol már egészen
közönyös vagyok, akol a lét oly csendeskésen és álmatagon folydogál,
hogy az emberek össze se rezzennek, de szinte belemerülnek az életük
unott szövetébe, a kép egyöntetü és aszu harmóniájába. Egy görbe hegyi
utcán kell elcsapódnom. Itten áll egymás mellett négy-öt pofoncsapott
tabáni ház és egy fuldokló petroleumlámpa, levegőért kapkodva a szélben.
A kerités mögül pompásan megfigyelhetem a lakókat, akárcsak a nézőtérről
a szinészeket.
Vajjon tudják-e, hogy szinházat játszanak és bámulja öket valaki,
sóváran, elirigyelve tőlük az életet és az idillt? Közönyösen ülnek,
lógó kezekkel, tágranyitott szemekkel és semmitse csinálnak, semmire se
gondolnak, csak élnek. Ez a tiszta élet, a netto-élet, minden idegen
anyagtól megtisztitva, az esszenciák esszenciájával. Vajjon érzik-e ugy,
ahogyan én? Mostan egyszerre megmozdulnak, mint a bábok és kotorászni
kezdenek a vasrács mögött, végigjártatva szemüket az üres kalitkán –
hová röpült belőle a madár? – a göröngyös és vásott lépcsőkön, a
gyékényen, a folyosón, amelybe megrekedt az évszázados csönd. Lassan
feküdni mennek, mert későre jár, hét óra van már. Vajjon mit szólna az a
fehér nénike, vagy az az öreg ur, ha gyengéden megkocogtatnám az
ablakát? Talán-talán meg is repedne az ő gyenge szivecskéjük. Igy az
estében és az árnyékban a bő kabátommal és a feléjük feketedő
keménykalapommal barátságtalan vendég lennék nekik, ismeretlen, idegen,
ördögi vendég. Vajjon egyáltalán megértenének-e? Ugy vettem észre, hogy
ezeken a sétákon mindenütt sanda szemek kisérnek, tartanak tőlem, mint
egy tolvajtól, hiszen mit is kereshet itt az, akinek otthon kényelmes
lakása van vizvezetékkel és villanyvilágitással, mit kereshet mást, mint
aranyat és vért. A szél a lámpalángon fantasztikus gyilkosságok
gondolatát táncoltatja.
Ezek a jámbor és bölcs emberek nem ismerik el, hogy van más
szükségletünk, mint a béke, a kávé és az álom.
Nekem is okosabb lesz gyorsan kereket oldanom.
Egy erre vetődő rendőr figyelni kezd…


MÉCS
Multkor este hét és nyolc között, hogy a sötét fasorban bandukoltam,
egyszerre olyan érzés lepett meg, mintha hónapok óta először mennék
haza. Egy esőcsepp bukfencezett le az égből, éppen az orrom közepére.
Azután jött a második, a harmadik és a negyedik. Lassanként az egész
alkony összekuszálódott s nedves esernyőhangulat terjesztette ki fekete
szárnyát a város fölé. Mire hazaértem, már millió és millió fürge
cseppecske táncolt az udvaron. Belenéztem a kékes-szürke derengésbe és
ugy láttam, hogy a hosszu esőfonalak hangjegyekké kampósodva, sürün
aláhuzdalt nyolcadokban, tizenhatodokban és harminckettedekben
kapcsolódnak bele a szeptemberi szonátába. Még a házmester is
megfeledkezett méltóságáról s egy pillanatra kidugta fejét a daloló
esőbe. Az ablakomon pedig remegő dobolás hangzott, cirpelő üveghangok,
titkos percegések, az esőcsatornák nedves locsogásba halkuló
pianisszimói, majd a fák nyögése s a megereszkedő ajtók sóhajai. Egy
darabig, vállamon a felöltővel, kezemben a bottal, mozdulatlanul
hallgatom az őszi koncertet. Azután egy pityergő, szentimentális
cseppecske átvette a vezetőmotivumot.
– Csakhogy megjöttél valahára – szólott s nyomban könnyé olvadt az
elhomályosuló üvegtáblán. – Csakhogy itthon vagy te is, kávéházak
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Mécs - 3
  • Büleklär
  • Mécs - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 4093
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2215
    26.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mécs - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 4081
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2226
    26.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mécs - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 3914
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2222
    24.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    34.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Mécs - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 1477
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 897
    32.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.