Magyar tükör (1921) - 4

Süzlärneñ gomumi sanı 3848
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2139
26.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
37.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
44.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
máramarosi falvakba, munkácsi zsidókhoz, szatócsokhoz és bérlőkhöz,
parasztokhoz és erdészekhez, könyvet sohase látott vakondokhoz, mérges
és jókedvű emberhez, hogy magyar könyvet sózzanak a nyakába havi
két-három korona részletfizetésért.
És mily gyönyörű könyveket küldtek a könyvcsinálók a megrendelőknek!
Bőrbe, vászonba, selyembe voltak kötve a könyvek, a legfinomabb
papirosra nyomtatták, hogy századok mulva is használható, épséges
állapotban legyen, műgonddal választották a hozzávaló betűt, kipróbálták
a festéket, hónapokig tervezgettek, kalkuláltak egy-egy nagyobb munka
megjelenése előtt, a könyv-író oly izgalmat érzett, mint egy vőlegény s
az ügynökök börzéjén, a régi Newyork-kávéházban nem búsultak többé a
házbértartozás miatt. Felnyergeltek, nekivágtak a régi gazdag
Magyarországnak, ahol mindenre volt költekező-kedv, csak könyvekre nem.
Ám hiszen az egykori könyvügynök sem a dologtalan, könnyű munkához
szokott emberek sorából került ki. Ő volt az az ember, aki örökösen
vizithez volt öltözve.
*
A dobott, megvetett, senkinek sem kellő portéka: a könyv, a csontig
leszegényedett Magyarországban elérkezett a ritkaságok közé. Igaz, hogy
még napjainkban nem akad vállalkozó, hogy értékcsökkenőben lévő pénzét
könyvekbe „fektesse“, mint például divat most bélyeget vagy perzsa
szőnyeget vásárolni. De bizonyosan feleszmélnek rövid időn belül a
kalmárok és kalmárkodók, észreveszik a holdvilágként fogyó magyar
könyvtermelést és az új regényeket, tudományos könyveket lánckereskedők
árulják majd, mint a gyapjúszövetet.


Balaton révészei.
Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni, az keljen át Zamárdi és
Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel,
akik már Jézust a tengeren hajókázták, akiknek arcmásait régi templomok
félhomályos boltozatain láttuk. Az evező ember, az evezésbe elmerült,
szinte átváltozott ember egyforma a biblia ezer esztendőinek
messziségében és a zamárdi kompon. A fárasztó testi munka az Üdvözítő
közelségébe vonja az emberi arcokat, a túlvilágra megy az arc fényekért,
szinekért, a halálosan elfárasztott testből kiválik a lélek és kiül a
szemekbe, mintha elrepülni készülne. Régen láttam szebb embereket, mint
az evező révészeket.
Bús taktusa a munkának a legősibb. Az evezés ugyanaz volt ezerévek előtt
is. Hat legény, aki hajtja a nehéz kompot, egymás mellett ül párosával.
Mielőtt meghúznák a hosszú, nehéz lapátot, felemelkednek a deszkáról,
amelyen ülnek, aztán ugyanabban a másodpercben vetik hátra magukat,
amidőn meghúzzák a rudat. Előrevetik magukat, hátradőlnek, mintha egy
test, egy izom volna valamennyi. Nem késhet senki egy szempillantást,
nem pihenhet egyik sem egy másodpercet, nem takarékoskodhat a munkával
egy verejtékcseppet sem. Mint egy emberfölötti tánc, ősi ringatása a
testnek, megfeszülő és engedő kötele az izomzatnak, a testi munka
csodálatossága: folyik az evezés a kompon. Szakadatlanul, megállás
nélkül attól a perctől kezdve, amint az evezőket a vízbe merítik:
ringatóznak a testek, külön életet kezdenek élni a lábak, a karok, de
legfőképen a fejek, amelyek lassankint oldalvást dőlnek a
kimerültségtől. Az evező emberek testmozgásában van némi nyoma annak a
legmodernebb festőművészetnek, amelyet kubizmusnak, futurizmusnak
neveznek. Az evező ember testrészei valóban szétválani látszanak
egymástól a mozgás következtében. Egy pillanatban csak hátrafeszülő
karok látszanak: az emberek eltűnnek a karok mögött. A test többi része
elmúlik, levegővé, láthatatlanná válik. Tizenkét kar látszik csupán a
hat evezőn. A másik pillanatban: a karok válnak levegővé és helyüket
elfoglalják az emberi törzsek, amelyek átringanak egy másodpercre a hajó
orrában, mint elvonuló színészek a szinpadon. Aztán legvégül a fejek
maradnak csupán helyükön. Ezek az önfeledkezett, álarc, festéknélküli
fejek, amelyek olyan pírhoz, fényhez jutnak, mint a szentek fejei,
amelyeket egykor régi templomokban láttunk. Nem lehet leírni azt a
változást, amelyen a révészlegények általmennek, amire a Balaton
közepéig hintáztatják a kompot. A szélmarta, esőtépte, viharos arcok
elveszítik minden földi durvaságukat. Megnemesednek a homlokok, belső
fényekben égnek a szemek, alkonyati aranypírban fürdőznek a felhevült
arcok. Az a fiatal legény ott az ifjú János próféta, midőn jelenéseket
lát. Ez a rongyos katona az első padon, olyan, mint a Nepomuki, akinek
szobrait annyit láttuk vizek felett, hidak bejárásánál. Bibliai emberek
ők valamennyien, amint itt a haragos víz fölött, zöld ég alatt, sötét
hegy mögött a hajót vonják, húzzák, megszakadásig eveznek, nem is néznek
egymásra, mert mindegyik azt csinálja, mint a másik, a szemük a távolság
fátyolképeire szegeződik: vajjon mit látnak ott e nedves, örömtelen,
fájdalmas szemek? Fel, le, fel, le. Így folyik a munka megállás nélkül,
nekivetetten, szinte életre-halálra, a nagy víz közepén, távol
a hegyek visszhangjaitól, messzi a mezők dalaitól, földi életek
tarkabarkaságaitól. Fel, le, fel, le. A nagy víznek nincsen vége, a
hullám nem változik, végtelen szövetje a víznek egyforma kedvvel fogadja
a rávonuló gályát minden evezőhúzás után, a szél nem tud új nótát,
mindig csak egyet fuj, a hal nem dugja ki a fejét, hogy itt énekeljen az
evezőknek; komor az ég, zord a víz, reménytelen a csillag, amely a
felhők ablakán átpillant, mozdulatlan a köves part, igérettelen a
holnap, amely a nemsokára beköszöntő éjszaka után következik, a homályba
borult partokon a szél tudja a járást: – ők a vizet ismerik csupán,
amely hallgatva fogadja őket napról-napra, nem mondja nekik, hogy őket
szereti, nem ölelgeti, dédelgeti őket, holott mindig vele s benne
vannak, csak tűri, viszi őket, evezőiket, setét hajóikat, messzejáró
utasaikat, akiknek idegen sár szárad a lábukon, akik majd innen
nemsokára kikötnek s örökre felejtik a hajósokat, akik a víz közepén
minden izmuk megfeszítésével dolgoznak értük. Hátra sem fordulnak többé
a partról, vissza sem néznek a messziből, szürke homokszemként perdül le
az óra a többi közé, elhalaványodik az emlék, mint a felhő a távolban,
elsuhan a szél, mint az álom s a hajósnak nehéz, megszakadó munkától
átnemesedett arcából, ez eleven tüneményekből annyi sem marad meg az
emlékezés számára, mint a gyufa ellobbant lángjából a vak éjszakában.
Fel, le. Fel, le vonják a kompot a legények, a tihanyi tanító mindig a
hullám közepének irányítja a kormányrudat, mert a hullám közepét kell
kettévágni a hajó orrának, ha céljához egyenes vonalban akar jutni, a
kocsilovak tünődve, ijedt mozdulatlansággal állanak, ismeretlen part
felé tétován kalandozik az utazó szeme, erőlködik a szél, mintha
megérkeztek volna segédei az alkonyattal, mély vízből jön fel a hullám
fehér torkával, a közelgő hegyeken már lábujjhegyen fut az alkonyat
pásztorfia; ásítozva buknak be az esti homályba az eddig fehérlő parti
házikók, vadkacsa-pár vonul a tó felett éji tanyára, lomposan roppanva
száll egy nagy madár, mintha megúnta volna már az életét, a csend
hírnökei futnak szét mindenfelé a kegyelemlevéllel, – csak a
révészlegények dolgoznak a végkimerülésig, inuk rogytáig, az égre nézve,
földet, vizet nem látva, közelgő partot nem érezve, fel, le, mint az
örökös dologban álló emberi nedvek, a verejtéknek ki nem fogyó forrása,
mozgásnak meg nem állása, álomnak leszállhatatlan kerengése, a munkának
elhallgatás nélküli búgása, másvilágig érő evezőcsapása… Amíg felsivít a
révészgazda sirályhangja. Állj.
S akkor szökkenve, nyögve, feljajdulva állnak meg az örök evezők, messzi
útról térnek vissza a régi emberi arculatok, látni kezdenek a kimerült
szemek, a víz alól bukkannak fel a levegő után nyíló szájak, ernyedten
zuhannak le a karok, partra fut a nehéz alkotmány és oly fürgén
helyezkedik el az út irányában, mint egy táncosnő.
Igazgatja, illegeti széles fenekét, a lovak robajjal rontanak le a
könnyű kocsival a veszedelmes helyről, a révészgazda beszedi az
útiköltséget a kéknadrágos suszterkétől, aki nem segített a komp
vonásában, a legények mozdulatlanul maradnak helyükön, evezőik mellett,
mintha nem tudnának megválni a fáradalmaknak e kemény deszkájától.
Lepihennek a szíjas, vadmadár-csontú karok, fekete kezek remegve
tapadnak a hídhoz, izmos derekak fájdalmasan összegörnyednek,
megmerevült fejek bágyadtan a mellre hanyatlanak, bajuszok hallgatva
lekonyulnak, szemek megmerevedve a vízre néznek, a kemény, csontot törő,
izmokat végsőkig megfeszítő munka után szinte ijedt ez a nyugalom.
Evezni, húzni, haladni: ez az élet, nem pedig egy helyben állani a
köves, vén partokon. Vadmadár módjára belevágódni a szélbe, a hullámba,
a baljóslatú Balatonba: ez az öröm, nem pedig tunyán pihenni a
deszkapadon. Repülni, utazni, utólérni az este lenyúló köpenyegét, vagy
a napsugár utolsó sarkantyúját elkapni a hullámon… Fütyülve venni a
lélekzetet, próbára tenni a szívet, birkózni az ellenálló vízzel,
legyőzni a vasvillás szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vizen… Ez az
élet, nem az üldögélés a kikötőben. Most egyszerre szegény
munkásemberekké válottak az apostolok…
A bibliai kép helyett a mindennapi sáros országút következik. A balatoni
zúgás helyett kerekek egykedvű pergése viszi gondolatunkat. Az eső
nyakunk közé csap az út fordulójánál, mint egy lesben álló vándorló. Az
alant maradt tavon halottként marad a fekete komp. A vizionárius arcok
helyett fáradt legények ácsorognak a parton. Hörög a szél a hegynek
kapaszkodó úton. Mintha a boldogságos, fáradságos, biztosan célhoz érő
élet maradt volna odalent a vizen az egyszerű, szótalan, igénytelen
víziemberekkel, akik nem tudnak egyebet az egész világról, mint az
evezőik, vagy a halak, odalent a hullámokban. Az ifjú János apostol, a
rongyos katona és a többiek, akik egy órahossznyira úgy megszépültek,
megnemesedtek a nagy út mélyein: elmaradnak a setétségben. A bibliai
csendet, az evezők boldog hintáját, a hajó megszokott nyikorgását
felváltja a sanda országúti élet; a fájdalom és bánat, e két fütyörésző
szegénylegény kapaszkodik fel a kocsira az első emberi háznál. A
halszemű bibliai emberek helyett csigavonalalakú szemek jönnek szemközt
az országúton.


Vándorlegények.
Gyógyszerész mindenét magával hordta, mint a csiga.
Többnyire gyalogszerrel utazgatott, de szükség esetére volt egy vasúti
menetrend is a zsebében, amelyből tanácsot, útbaigazítást mondott, ha a
városok végén a vándorlók tanyáján megszállott. Ilyenkor nagy élvezettel
ejtette ki száján Püspökladány és más állomások nevét, amelyek mellé a
nyomdász keresztbe villát és kést helyezett. De nem kevésbé örült az
állomásoknak, amelyeknek neve mellett üvegpohár silbakolt: évekig,
változatlanul, amíg Gyógyszerész az állomásokra kívánkozott, de oda soha
el nem jutott.
Gyógyszerész nevét valamely tömlöcben kapta, ahová sokadmagával volt
bezárva és a rabok unalmukban mindenféle nevekkel látták el egymást. Ő:
Gyógyszerész lett. Ki értené a börtönök filozófiáját?
Egyszer egy nagy alföldi mezővárosba került Gyógyszerész, ahol még
divatban volt az a városvégi herberg, amelyben mindenféle vándorlegények
néhány rézpénzért kvártélyt kaptak. Harmadmagával vert itt tanyát
Gyógyszerész, szalmazsuppon, egy szálában, amelynek az egyik vége már
bedőlt volt s a holdvilág a vándorlegények fölött himbálódzott, mintha
csupán az ő kedvükért mászott volna az égre. Gyógyszerész előcsalogatta
a tücsköt odvából s az féllábon hegedült a legényeknek. Meglehetősen
felhős volt az ég, a vasúti menetrendből nem lehetett olvasni, előadni
szép utazások történetét, pipára gyújtani sem volt tanácsos a herberg
tulajdonosnéja, egy álmatlan vén banya miatt, Gyógyszerész tehát azzal
mulattatta útitársait, amivel tudta: az előcsalt tücsökkel.
Az egyik hálótárs azt mondta magáról, hogy suszter, de sehol nem tud
munkát kapni Magyarországon. Füttyösszájú, szurokszínű, helyes legényke
volt. Gyógyszerész nem sokáig foglalkozott vele. Véleménye szerint: a
suszter majd fennakad egy asszonykötényen és aztán helyben marad.
A másik útitárs kútmesternek mondta magát, de a beszélgetés során
kitűnt, hogy ért a disznóheréléshez, káposzta-gyaluláshoz,
harmónikajavításhoz, táncmesterséghez, toronymászáshoz is. Ez az ember
inkább kedvére volt Gyógyszerésznek, mert szikár, elvadult,
farkas-szakállas, hallgatag férfiú volt, aki lehetett ötven esztendős,
de harminc is. Nem csodálkozott, midőn közbiztonság szempontjából a vén
banya rácsukta az ajtót a vándorlókra. Lehet, hogy már többször rázárták
kívülről az ajtót. Bizalmatlan volt a tücsökkel szemben. Bizalmatlan az
állomások nevével, amelyeket Gyógyszerész a félhomályban emlékezetből
felsorolt. A világért sem mondta, hogy már megfordult valahol a
városokban.
– Hát még Püspökladányban sem volt? – fakadt ki türelmetlenül
Gyógyszerész.
A kútmester némán csóválta a fejét.
– Talán nem engedték kiszállni a vonatból! – vakkantott közbe a kis
suszter, de tréfáján csak egymagában nevetett.
Gyógyszerésznek rossz éjszakája volt. Megszokta, hogy útitársai, akikkel
mindenfelé megismerkedett, előbb-utóbb beszélgetésbe elegyedtek vele.
Nem hiába hordozta a cók-mókjában a vasúti menetrendet. Benne volt abban
minden város, ahol valaki megfordulhatott. Mindjárt megkezdődhetett a
beszélgetés. De ez a kútmester kemény diónak látszott. Olyan egykedvűen
feküdt a szalmán, mintha nem is sajnálná az álmatlan éjszakát.
Gyógyszerész pedig mindig haragudott az álmatlanságért. Szerette magát
rendesen kipihenni a szálláspénzért. A kutyák túlságosan sokat ugattak
ezen az éjszakán. Aztán nagyon csendesen, lépésben ment el egy kocsi az
úton, hogy alig zörögtek a kerekei. Vajjon mit visznek azon a kocsin?
Majd meg egy csizmásember bandukolt el a városvégén… Tétovázgatott,
meg-megállott, nézelődött, megkerülte a házat, krákogott, dünnyögött, de
zörgetni nem merészelt.
– Valami vándorló van odakünn, aki erre a tanyára van szokva. Elkésett
az útban. Mert nem mer kopogtatni – szólt Gyógyszerész a kútmesterhez.
A kútmester csak vállat vont.
– Pedig, ha a tetőre fölkapaszkodna, bemászhatna. Van még itt hely egy
ember részére – folytatta Gyógyszerész.
Hanem a csizmás megfontolta a dolgot, elbaktatott, mielőtt Gyógyszerész
jótanácsot adhatott volna. (Hej, lett volna reggel haddelhadd, a vén
banya tüzet kiáltozik a negyedik vendég láttára.)
– Úgy látszik, magának nagyon jó szíve van – ásított a kútmester és
hátat fordított Gyógyszerésznek.
*
Másnap a suszter elmaradt, ketten folytatták az útjukat.
Napvilágnál még inkább tetszett Gyógyszerésznek az útitársa. Volt annak
különösen egy mellénye, amely zöld posztóból volt varrva s apró
rézgombokkal felpiperézve. De ott volt a kalapján a káposztagyalulók
jelvénye: a zergeköröm is. A kabátja alatt mindenféle drótokkal
megrakott bőrtáska volt. A táncmesterséget tán a pepitanadrág
jelentette. A kútmester nem szólt semmit, csak hagyta maga mellett
lépegetni Gyógyszerészt. Majd elmarad, ha megúnja magát.
Még alig reggeledett, de az országút már népes volt.
– Vásár van valahol – jegyezte meg Gyógyszerész. Őt minden és mindenki
érdekelte. A lobogóhajú vándorcigányokat, keszeg vámszedőket, tulipiros
kenyeres kofákat, jószagú pecsenyés-asszonyokat, fürge koldusokat,
komoly parasztokat, varjúhangú vénembereket, recsegő, hangos
útmestereket úgy szemügyre vette, mintha először látta volna őket.
Megjegyzéseit közölte a kútmesterrel, de az ügyet sem vetett
Gyógyszerész sürgős mondanivalóira. Komolyan, hosszant lépkedett, mintha
legalább is üzleti ügyben vagy hivatalos dologban járna.
Gyógyszerész szeretett volna megállani minden csárdánál, szóbaereszkedni
a szájtátókkal, az udvaron lézengőkkel, álmos udvaroslegényekkel,
részegeskedő fuvarosokkal.
– Nem mennénk be? – kérdezte.
– Nem – felelt a kútmester.
Gyógyszerész kedvelője volt a barátkozásnak útközben. Tréfásan vagy
komolyan megszólongatott mindenkit. Menyecskék mellé oldalgott, akik
liba-lábbal kosarat vittek a fejükön, vagy fehér batyut a hátukon.
Jóízűen nevetett, ha az asszonyok szidták vénségéért. Babonákkal
szeretett traktálni hiszékeny parasztokat. A planéta-kereskedőtől üzlete
felől tudakozódott. A szélescsípőjű, vénvarjú módjára kocsinülő
csizmadia-asszonyoknak tréfaságokat kiáltott. Egy darabig egy hintóra
kapaszkodva tette meg az utat, aztán bevárta a kútmestert egy kőrakáson.
– Maga olyan rendes, józan embernek látszik – kezdte Gyógyszerész. –
Vajjon minek vándorol az ilyen ember?
– Dolgom van – felel az útitárs. – Sok dolgom van.
– Csak a halálnak van sok dolga – kötekedett Gyógyszerész. – Aztán még
az sem végzi rendesen a dolgát. Annyi ember van a világon, hogy maholnap
helye se lesz valamennyinek.
A kútmester nem felelt. Bizonyosan nem tartotta érdemesnek a szót
vesztegetni. Egyforma, katonás, fáradhatatlan léptekkel ment.
Gyógyszerész titokban irígykedett is. Milyen jó dolga van az ilyen
embernek, akit valahol vár valami tennivaló!
Déltájban túrót evett a kútmester. Estére megint egy városvégi herbergbe
pihentek le, négy-öt falun is keresztülmentek. A kútmester sehol se
próbálkozott a mesterségeivel.
És mentek másnap, mentek harmadnap. Gyógyszerész ballagott a néma
kútmester mögött, mint egy kutya. Elfáradt már a kérdezősködésben,
találékonysága megállott, a tréfákat rosszul mondta el, elfelejtett
megjegyzést tenni az országút vándorlóira; csak rászegezte a szemét a
kútmesterre, mint egy megbabonázott és ment, ment annak nagy talpai
után. Az pedig egy pillantást sem vetett rá.
Negyednapra visszaérkeztek ahhoz a herberghez, amelynek be volt dőlve a
tetője, a vén banya a kapuban állott, a hold megint csak bevilágított a
szalmazsuppra, a kis suszternek ott feketéllett a neve („itt járt Pálcza
János“) a falon, ahová felírta… Gyógyszerész most már nem kérdezett
semmit. A vasúti kalendáriomot eszeágában sem volt fölnyitni, megbukott
a tudományával, elnyújtózott a szalmán, nem csalogatta elő a tücsköt,
mérges volt.
A kútmester száraz sajtot evett. Becsattantotta a bicskáját és
félszemmel Gyógyszerészre nézett:
– Maga nagyon kíváncsi embernek látszik, Gyógyszerész, szeret
szimatolni, leskelődni, az orrát mozgatja, mindenbe beleártja magát.
Gyógyszerész fáradtan bólintott.
A kútmester elterült a szalmán és a következő történetet mondta el (amin
Gyógyszerész ezután sokáig gondolkozott):
– Volt nekem valaha feleségem, akinek az volt a kedvére, hogy
leszoktasson engem a vándoréletről. Úgyis történt. Otthon üldögéltem,
madarat neveltem, kutyát tanítottam szolgálni, kijavítottam a kerítést
meg a tetőt. Jó volt-e? Nagyon jó volt.
Ámde nem hagyott békében a természetem. Menni kívántam. Fölébredtem, ha
szél fujt. Mikor esett, forgolódtam az ágyamban. Szegény feleségem
ilyenkor mindig és mindjárt megbetegedett. De nem úgy tréfából, amint az
asszonyok szokták, ha fejükbe vesznek valamit. Hanem komolyan, bajosan,
ágynak esve, hogy mindig lekerült a tarisznya a vállamról. Volt
forrósága, volt hideglelése, volt köhögése, volt mindenféle baja, mert
olyan gyönge volt, mint a madártoll. És csak akkor gyógyult meg, ha én
mellette voltam. Ha karomba vettem, ha megsimogattam, ha mellette
maradtam. Elszállott a forrósága, a kutya kapta kölcsönbe a köhögést,
még nevetni is csak velem tudott.
Egyszer nagyon belémbujt az ördög, mehetnékem támadt.
Az asszony megint köhögött, piros lett a forróságtól, ágynak esett és
összetett kézzel könyörgött, hogy maradnék otthon.
De ez egyszer nem hallgattam rá. Elmentem, lehajtott fejjel, mérgesen és
mentem három napig, ugyanazon az úton, mint most.
Mentem, pedig minden megállított. A jajgató szél, amely feldönteni
akart, a szoknyás országúti nagy fa, amely a kalapom után nyúlkált, a
felhő, amely a vállamra támaszkodott sötétségével, a szamártövis,
lábamnak, térdemnek akadálya. A kormos bika a mezőn felém bődült, a
pirosfoltos tehén megvadulva kergetett föl a fára, járomából az ökör
piros szemmel döfött felém a szarvával. Kutyák hemperegtek felém a poros
széllel, feketén, drótos háttal, habos szájjal kaptak a lábszáram után.
Mögöttem leültek a halomra és addig vonítottak, amíg láttak. Egy
korcsmaasztal, amely alatt az éjszakát töltöttem, bedőlt, csaknem maga
alá temetett. A gyalogút elbódorgott velem, mint valami eszeveszettel.
Vércse visított fejem fölött, járván légi táncát, huhogott a bagoly az
erdőszélen, amikor beléptem az erdőbe, a nagy fák ellenségesen mértek
végig, mintha valamennyien tudták volna, milyen hitvány ember vagyok,
odahaza sír a feleségem. A korcsmák, amelyekbe beléptem: mind üresek
voltak, mintha elszöktek volna előlem a vidám, beszédes, mindent
elfelejtető cimborák, a kemence odujából kimászott a rongyos vén cigány
és négykézláb menekült előlem, mint valami veszett ember elől. Azt
hiszem, valami baljóslatú jel volt ezekben a napokban a homlokomra írva,
hogy mindenki elkerült, akivel úton-útfélen találkoztam. Mintha a
feleségem járt volna előttem sírva, jajgatva, panaszkodva, árulkodva;
amerre mentem: komor, sötétlő arcaikat fordították felém az emberek. A
kilincs letépte a kabátomat, a kerítés a nadrágomat, szeg bujt a
csizmámba, az eső utólért és jeges korbáccsal verte a nyakamat, a
hátamat. A tűz nem gyulladt meg a kezemben, az elszabadult kocsikerék az
országúton nekem lódult és az árokba taszított.
Mégsem fordultam vissza.
Mentem könyörtelenül, mint egy gyilkos.
Senkivel sem találkoztam, akinek kinyithattam volna a szívemet. Az
országút megszökött előlem az éj sötétjében, ha panaszkodni kezdtem. A
mezőre tévedtem el, ahol a szél hahotázott.
Mire hazaértem: az asszony halott volt.
Ki volt terítve, jéggé volt fagyva, hiába szólongattam, hívtam,
hitetlenül ráztam. Elment tőlem, itthagyott Most már aztán vándorolhatok
kedvemre. Nem szabad megnősülni az embernek.


Szemere de genere Huba.
A sors csak annyit engedett meg néki, hogy egy rövidke pillantást vessen
a halottaiból feltámadt, mély sírjából legyengült inakkal kiszálló
hazája felé, aztán meghalt Bécsben, augusztus havában, néhány nappal a
Veresek uralkodásának bukása után.
Nagy és bús hazafi, bánok, zászlósurak, ázsiai fejedelmek ivadéka:
búskomoly Szemere Miklós meghalt oly egyedül, mint hatvanötesztendős
koráig élt. Talán az utolsó gondolata is a hazája volt, mert pedigréje
szerint azoknak a bús magyaroknak aranyvonalából származott, akik a XIX.
század Magyarországát már egyszer megmentették az elsülyedéstől.
Mindennél jobban szerette hazáját, nem az olvasókönyvek iskolai
rövidlátásával, hanem fájdalmasan, nyitott szemmel, álmatlanul, amint
egy bűnbeesett asszonyt szeretnek tovább a férfiak.
Ifjúsága azon a Pesten kezdődik, amelyen még nem cserélik fel a
gyalogjárót, amelyet Széchenyi és Wesselényi (ideáljai) lába taposott. A
belvárosi utcák girbe-gurbák, az újvilág-utcai Arany Sasban (ahol
lakott) vidéki urak reggelig huzatják a pestmegyei csárdást, de ő nem
vesz részt e korszak (a kiegyezés utáni időszak) duhaj mulatozásaiban, a
lábra kapó Pest vidékieket hevítő örömeiben, nagy célok felé halad, mint
egy trónkövetelő, olyan ambíciók hevítik, amilyeneket csak egy
zemplénvármegyei magyar nemes ifjú hozhat magával haza Oxfordból, A
mogyoró-orrú Szücs pátrival és a későbbi függetlenségi követtel, Lukáts
Gyulával, az egyetemi ifjúság öblös vezéreivel barátkozik és kardot visz
Konstantinápolyba a muszkaverő pasának… Milyen nagy dolog volt ez a régi
Magyarországon! Csak azok tudják, akik hallották felmelegedni e korszak
szereplőit ifjúkori emlékeiken. A nemzet aggódó és reménykedő álma
kísérte a pesti jogászokat Rákóczi Ferenc útján. S az Egyetértés vérmes
olvasói új török-magyar szövetségben reménykednek.
Ámde Pest még nem tud feleszmélni a dabasi, nyáregyházi felrándulók
virtuskodásaiból, tovább pattog a pestmegyei csárdás, az ambíciózus
ifjak legfeljebb honibálat rendezhetnek a Redoutban, a politikai pályán
a bihari eredet a kvalifikáció, vagy a szürkülő zekszer a fül mellett,
amelyet átmentettek magukkal az öregek a kiegyezés utáni Magyarországba.
Korszak, amely többé nem szül Széchenyieket, Kossuthokat; úgynevezett
önmagukkal megbékélt és az ősi boldogulás felé arany középúton ballagó
hazafiak nevei, mint a borsószemek hullanak ki a szitából, ha e korszak
történetét megrázzuk. A legmérgesebb hazafiak, akik magukat igaz
magyaroknak nevezik: már elkezdik azt az évtizedekre terjedő vitát,
amelynek az a magva: áruló volt Görgei, vagy nem? Ámde a nagy többség, a
„mindent elfelejtő“, lojális Magyarország díszmagyarokat varrat,
rendjelekről álmodik s azon gondolkozik, hogy mit mond I. Ferenc
Józsefnek, ha egyszer Budára hivatja. A szélsőbaloldalon mind több az
áruló és a Sugár-úton olyan pompa kerekedik, mintha Bécset akarná
lefőzni. Ezt az országot hagyta itt Szemere Miklós, amikor megkezdi
szolgálatát a császári és királyi nagykövetségnél Rómában, Párisban,
Szentpétervárott. Pestről legfeljebb emlékét viszi el néhány uszálynak,
amelyet a nők a Drótszigeten táncközben ügyesen emeltek, a „nagy Róza“
alig tizennyolc esztendős és szalonja falai még nem teltek meg
búskomoly, a mult időkből elhalaványodva visszatekintgélő gavallérok
arcképeivel…
Százezer forint anyai ajándék van a tarsolyában, amelyet szerencsésen
elveszít Rómában egy este a nemesek kaszinójában a fiatal magyar.
Férfikorában: midőn jellegzetes szakállával, kerecsen orrával, mélyen
bentülő fáradt sasszemeivel (amilyen tipusuk van a magyar honfoglaló
családok fiainak, így például a szabolcsi Kállayaknak is), meglehetős
széles vállaival, közepesnél valamivel (tán egy-két centiméterrel)
alacsonyabb termetével, napsütötte, sápadt, egykedvű, hallgatag arcával,
erős mellkasával, tétova, fáradtnak látszó lépéseivel (mintha ázsiai
papucs viseléséhez volna szokva a lába), halk, szinte lefojtott indulatú
hangjával, fehér kalapjában, arany- és ezüstszínű nyakkendőjével,
barátai és ismerősei iránt tanusított bőkezű áldozatkészségével, olykor
szinte fejedelmi pazarlásával, mintha legalább is a kínai falig
terjednének tartományai Ázsiában, – férfikorában viszontlátta őt Pest és
szinte egy nap alatt meghódította a lakosságot ebben a városban, amely
szerette őt anélkül, hogy tudná, miért? Csak az utóbbi évtizedek
sajtótámadásai, tarantella csípései zavarták meg a pesti közönség
szeretetét Szemere iránt. A sajtónak, az emlékezetes képviselőházi
beszéde miatt, amelyben a nagy napilapok pausáléit leplezte le, volt is
oka haragudni Szemerére. (Később maga Szemere belátta, hogy az írók és
hirlapírók nem felelősek a lapkiadók üzleteiért és épen e sorok írója
útján keresett többször érintkezést az akkori Otthon-kör íróival, midőn
persze nem maradt el a pezsgő és a hideg buffet. Szemerét végigkísérte a
francia pezsgő egész életén át, holott ő maga csak kis kortyokban s
keveset ivott.) A közönség azonban tovább szerette őt a turfon, mint
egykor a bécsi Grabenen kedvelték a kedélyes bécsiek „a mi
főhercegünket“. Utcán, – legfeljebb a Váci-utcában, – kávéházban, –
egyszer a nemzeti ellenállás idején a Balaton-kávéház törzsasztala
mellett, – színházban Pesten ritkán láthatta őt a közönség az utolsó
évtizedekben. A gyep volt az ő szalonja, ahol agglegényi furcsaságokkal
és különc emberekkel teli fogadói lakása helyett csevegett
hölgyismerőseivel, mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnők
számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien regime-ből itt maradott idős
urak részére megbeszélnivaló témája, politikusoknak friss külföldi
sürgönye, hirlapíróknak és színésznőknek tipje, bukmékereknek
elveszíteni való tízezer koronája, sárkány-nyakú versenyparipáknak
műértése és az eső ellen széles esernyője, vastag felöltője. És mégis
mindig egyedül volt. Mondják, hogy az elhalt Hadik gróf, aki olyan szép
ember volt, mintha régi balatonfüredi bálról vágták volna ki, bizalmasai
közé tartozott Pesten. Míg bécsi kvártélyán mindig ott találtam Kinsky
grófot, amint a cserépkályha mellett melengette hátát. Ámde én mégis azt
hiszem, hogy igazán bizalmas, nyilt, mindent feltáró senki előtt sem
lehetett. S hogy miért maradt agglegény, mikor úgy tisztelte a nőket,
mintha valamennyi édesanyja vagy húga lett volna? Ezt talán sok esztendő
mulva egy regényben lehetne megírni, könnyed olvasmányul s okulásul
fiatal hölgyeknek, medicinául szerelem miatt elkomorodott férfiaknak.
A magányosság: ez volt Szemere Miklós.
A nagy világ volt az eleme. – A társaságában: hol világos-zöld,
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Magyar tükör (1921) - 5
  • Büleklär
  • Magyar tükör (1921) - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 3822
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2125
    21.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    31.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar tükör (1921) - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 3881
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2210
    24.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    36.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar tükör (1921) - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 3769
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2133
    24.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar tükör (1921) - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3848
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2139
    26.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar tükör (1921) - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 2720
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1552
    27.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.