Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 09

Süzlärneñ gomumi sanı 3908
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2015
29.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
42.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
fordulék, ki már épen szájához akará ismét illeszteni a sípot, mintha
legkisebb baj sem történt volna s megszólítám őt:
– Dudás –
– Kérem alázatosan, – vága ő hirtelen szavamba – méltóságos uram, én nem
vagyok dudás, hanem czimbalmos és most csak régi barátság fejében
dudálok.
E művészeti önbecsülést s féltékenységet meg kelle mosolyganom, ámbár
kedélyem e pillanatban épen nem volt vigságra hangolva; azután
megigazítám az előbbi czímezést, mondván:
– Tehát czimbalmos, emlékezel-e még életed legszomorubb napjára és arra,
ki akkor árvaságra jutott?
Szavaim oly varázserővel látszottak az öreg czigányra hatni, hogy
akaratlanul legnagyobb bámulatra kelle fakadnom. Dudája térdeire
hanyatlott kezeiből s a síp befogadására megnyilt ajkai pillanatig e
helyzetben maradtak, szemei meredten függének rajtam s arczának barna
szinét pirosság árasztá el, mely csakhamar még felötlőbb halványságnak
adott helyet.
– Nem értéd szavaimat? – szólék ismét, miután csodálkozásom rendkivüli
kiváncsisággá változott.
A czigány mélyen sóhajtott s szomorúan felele:
– Értettem.
– Jer tehát s beszéld el nekem azon szomorú történetet.
– Most nem mehetek.
– Kétszeresen fizetem azt meg, mit itt most elmulasztasz.
– Czigányunk nem mehet el, mert most még tort kell ünnepelnünk; nem
segíthettünk ugyan a szegény fiún, de az utolsó tiszteletet legalább meg
kell neki adnunk.
Ezt a púpos mondá s minden ajakról zajosan visszhangzott:
– Czigányunk nem mehet el.
– Atyafiak, mégis jobb lesz talán, ha elmegyek, mert víg nótát bottal
sem vertek ki ma már belőlem.
– Mindegy, mi szomorúra is vígan járjuk, a ki Árgirusa van! Nagyságos
urak, ne háborítsák mulatságunkat. Lám, mi szegény koldusok reggeltől
estig mindennap alamizsnáért kunyorálgatunk s a legnagyobb záporban is
esernyő nélkül kuncsorgunk az utczákon; néha-néha hát csak jól eshetik
egy kis szoáré, mint a nagy urak cselédei szokták mondani, midőn
uraságaik éjjel kártyáznak és áldomásoznak.
A vén koldus oly siralmas hangon mondá el ezen esengést, hogy nem
ellenkeztem többé vele, mit annál inkább teheték, mivel az éjfél oly
közel volt már, hogy sietnem kelle, ha azon rejtélyes éjféli találkozást
nem akarám elmulasztani, melyre az ismeretlen hárfás lány által oly
titokteljesen hivattam meg. Megmondám tehát a czigánynak szállásomat s
másnapra magamhoz rendelém őt, bő jutalmat igérvén neki, ha pontosan
megjelenik nálam délelőtt, mit ő szentül fogadott.
Ezután néhány huszast veték a víg estélyezők közé s míg azok
fölszedésére mind halomra rohantak, társammal együtt elhagyám e
barlangot, melyben tomboló vígság uralkodott, a halál legborzasztóbb
jelképe alatt, melyet valaha láttam!


XIX. Irgalom és halál.
Szabad levegőre jutván, könnyülő kebellel fordultunk a város belseje
felé, oly gyors lépésekkel, mintha azt reméltük volna, hogy a szomorú
látványnak emlékezete is úgy tünendik el lelkünkből, mint szemeink elől
borzasztó szinhelye; ez azonban koránsem volt így, mert többszöri próba
után sem sikerült egymást földerítenünk s így inkább hallgattunk, nem
akarván e legújabb tapasztalásunkra vonatkozó elmélkedések által
kedélyünket még nyomasztóbb levertségre hangolni.
Mintegy óranegyed mulva kórház mellett haladtunk el s ekkor társam
megunván a hosszas hallgatást, szót emelt:
– Meglátogatta ön már valaha kórházainkat?
– Nem.
– Idegen, vagy külföldi kórházakban sem volt még?
– Nem.
– Igen kár.
– Én annyira kedvelem az életet, hogy legyőzhetlen undort érzek az
irgalom és halál azon szomorú tanyái iránt.
– Pedig nem árt azzal közelebbről megismerkednünk, mivel előbb-utóbb
mulhatlanul találkoznunk kell.
– Már én majd csak akkorra hagyom e kellemetlen ismeretséget.
– Ön tehát fél a haláltól?
– Épen nem.
– És mégis így szól?
– Igen, mert szeretem az életet.
– Ez tulajdonképen egyre megy; különben pedig, véleményem szerint, sem
becsülni, sem szeretni nem tudja az életet voltaképen az, ki az irgalom
és halál tanyáit, mikép ön a kórházakat nevezi, soha nem látogatja meg.
– Hogyan?
– Oh, nincs az életnek jobb történetkönyve, melyből annyit lehetne
tanulni, mint ezekben!
– Kiváncsivá tesz ön.
– Én életemben igen sok kórházat látogattam már meg s mondhatom, hogy
erre szánt időmet nem sajnálom úgy, mint azt, melyet fényes vigalmakban,
vagy politikai szélcsapdosás közt pazarlottam el.
– És ugyan min alapszik e kedvező hatás, mit ön oly fontosnak tart?
– Hosszasnak kellene lennem, hogy önt állításom iránt
fölvilágosíthassam.
– Fél óráig haladhatunk még együtt; ez igen kevés idő ugyan divatos
politikai szónoklatra, melyből gyakran órák alatt is alig sülhet ki egy
pár használható józan észrevétel; de egyszerű előadás mellett fél óra
alatt igen sokat mondhatni el.
– Megkisértem tehát s reménylem, nem fogom önt untatni. Előre kell
azonban bocsátanom azon megjegyzést, mikép nem csupán egy kórházról és
nem is ugyanazon országéiról kívánok szólani, hanem összes tapasztalásim
kivonatát fogom önnel közleni. Ön irgalom és halál tanyáinak nevezi a
kórházat s egy részben igaza van ugyan, de más részben nagyon
csalatkozik.
– Valóban?
– Igen. Irgalom adott létet azon házaknak, hol a szegény beteg elveszett
egészségét visszanyerni kivánja, de gyakran csak halálát sietteti a
gondatlanság, melyet a leggondosb felügyelés sem képes onnan tökéletesen
száműzni; sok esetben pedig épen a halál gyakorolja a legnagyobb
irgalmat, midőn a beteget gyorsan magával ragadja. Oly jeleneteket
láttam én, uram, melyek jéggé fagylalák ereimben a vért s legféktelenebb
szenvedélyemet is aczél békókba verék. Van kórház, melyet legtisztább
szándék alapított, legemberibb érzelmek tartanak fön s mikben mégis – a
világ bármely művelt országában – vajmi csekély mértékben teljesíttetik
az, minek történnie kellene! Az egésznek intézése többnyire olyantól
függ, kinek polgári állása nagy elfoglaltsággal van kapcsolatban; ő
tehát másokban bizik s ezek viszont, nem élhetvén pusztán e szép
bizalomból, ismét olyanokban biznak, kik még csak azon lépcsőn állnak,
hol csupán tanulmányaik bővítéséről kell gondoskodniok, mi azután sok
embernek életébe kerül, ki még hasznos tagja lehetett volna a
társaságnak. És mennyi veszélyes kísérlet történik, új divatú
gyógyszerek és vegyítékek használatával, miket valakin csakugyan meg
kell próbálni, ha gyarapítani kivánjuk azon szép tudományt, mely
hatalmában tartja az emberi életet; és kin lehetne nagyobb joggal
véghezvinni e próbát, mint azon, kivel az irgalom malasztját kellene
éreztetnünk! S e mellett legfájdalmasb az, hogy nem talált még föl senki
oly módot, melylyel ezen eljárást meg lehetne változtatni. Hátha még
akkor tekintünk az irgalom e házaiba, midőn az ápolók egészen magokra
vannak hagyatva szerencsétlen betegeikkel! Ezen ápolók, a mennyiben nem
szerzetbeliek, többnyire tönkre jutott mesteremberekből és munkakerülő
részeges asszonyokból állanak, kik a betegek jobb eledelét megvámolják,
erősítő borukkal saját arczukon növesztik a rézbányát s mérgesen
hurogatják le a szegény szenvedőt, ki őket mámoros álmukból fölriasztani
bátorkodik és szalmazsúp gyanánt vetik vissza kemény ágyára azt, kit föl
kellett emelniök. De miért nem panaszkodik a szegény beteg? – kérdi
talán valaki. Azért, mert akkor bizonyosan még kiméletlenebb bánásmódban
fogna részesülni. Ha a beteg szenvedéseitől megszabadul és meghal, akkor
az úgynevezett halottkamarába vetik őt s kezei hideg holttesteket
érintnek, midőn még utolsó vonaglása remeg szederjes ajkain az életnek!
De ez nem baj, mert ez iszonyú érintés legalább megrövidíti a haldoklás
kínait. Ha ellenben annyira megjavult a szegény beteg, hogy lábai
elbirják, akkor ugyan nem kíván az irgalommal visszaélni, hanem lopva,
szökve is távozik s ennek következtében gyakran még veszélyesb bajba
hanyatlik vissza, melynek csak a halál vet véget! Ez az röviden, mit az
eljárás körül mindenütt tapasztaltam, hol az ápolás nincs szerzetes
hölgyekre bizatva s dicséretes kivételt csak ezekről mondhatok. – De
hallja ön most azon adatok egy részét is, mikből kórházakban oly sok
életbölcseséget gyüjthetni. Ha polgárt ismer ön, ki körén túlemelkedni
óhajtván, tehetségén fölül költ és a főranguak minden ledér
kedvcsapongását majmolja, vezesse őt végig a kórházak termeiben s
bizonyosan minden időben találni fog ott kemény ágyon nyugvó embert,
kinek rövid története így hangzik: ezt is megszállotta a fényűzés
ördöge, ő kedvező szerencsével kezde dolgozni, százai ezrekké változtak
s áldásos köre csekélynek kezde előtte látszani és ő irigylé azok
sorsát, kik munka és iparkodás nélkül is szintoly vagy még nagyobb
vagyonnal birnak, valamint ő. Utánozza tehát őket a fényűzésben és tele
marokkal szórja ki pénzét. Kincsei fogynak s ő azoknak bérét, kik
helyette dolgoznak, jóval leszállítja, hogy pazarlását még darab ideig
folytathassa. Végre adósságokat halmoz, házából kivettetik,
kétségbeesik, remegő kezekkel torkát metszi s íme most már hetek óta
kínlódik e nyomorult fekhelyen s nem tud élni és nem bir meghalni, ha
pedig meghal, átok nehezülend sirkőül teste fölé, azoknak átka, kiktől
több pénzt kölcsönzött, mint mennyit visszafizethetett s kiket ezáltal
koldusbotra juttatott! – Vagy ifjúval találkozik ön, kinek arczán
egészség sötét pirja lángol, szeméből erő és életkedv tüze villog s
kinek vállai oly izmosak, mintha a földgolyót kellene rajtok
súlyegyenben tartania? Örvendjen akkor e ritka tüneménynek s fogja meg
ez ép ifjú kezét és vezesse őt kórházba; akármelyikbe, mind egy, mert
valamennyinek valamennyi termében fog ön néhány ily beteget találni:
behorpadt s gyér hajszálaktól körülfolyt fej, mélyen üregeibe süppedt
fénytelen szemek, ólomszinű fonynyadt arczbőr, feketült fogak, miket már
alig födözhetnek el a kékes ajkak, nehezen emelkedő, összerokkant mell,
sárgás, hústalan kezek, iszonyú fájdalmak a csontokban és a testnek
minden részében; – ezen ifjú oly reményteljes volt, mint az, kivel ön
találkozott, de annyira sietett az élettel, hogy most, huszadik évében,
már menthetlenül veszve s undor tárgya magának és beteg társainak, és
állapota oly nyomorú, hogy rá nézve legnagyobb jótétemény már az, mitől
mások leginkább irtóznak, a – halál! – Kezdi-e ön hinni, hogy az, ki
életét szereti s élni kíván, sokat tanulhat az irgalom és halál szomorú
hajlékában?
– Tökéletesen.
– Pedig csak gyönge és igen száraz vázlatot hallott tőlem. Látni kell az
ott uralkodó sokféle nyomort, látni a bűnnek, az élet elleni bűnnek
nyomdokit s fogadom, száz, sőt ezer áldozat szabaduland meg évenként a
halál legrémesb nemeitől.
Új barátom még folytatni akará sötét, de csakugyan igazságos
kifakadásait, midőn azon utcza közelébe érkeztünk, melyben éjfélkor meg
kelle jelennem. Elváltunk tehát, miután megigértük kölcsönössen, hogy
ezentúl gyakran fogjuk egymást látni.
A legközelebbi lámpa alatt fegyvereimet megvizsgálám, hogy minden
előfordulható esetre el legyek készülve s utamat a kitűzött ház felé
folytatám, mialatt különféle sejtések tarták munkásságban elmémet, azon
események iránt, melyek ezen rejtélyes látogatásból kifejlődhettek.
Hogy eddigi kalandimmal titkos összeköttetése van e meghivatásomnak, azt
világosan hivém láthatni azon czélzásokból, miket a hárfás leány
Beattinire nézve tőn. És épen ezért nem birtam minden aggálytól
megszabadulni, ámbár más oldalról az ismeretlen leány egész
magaviseletét olyannak kelle vallanom, hogy abból semmi következtetést
nem vonhattam, mi közte és Beattini, vagy Dalmer, vagy Zlatár közt
czimboraságot gyanítathatott volna.
Bár mennyire erőltetém is elmémet, egy sejtést sem fogadhaték el
valószinűnek az iránt, mi rám a titokteljes találkozásban várakozott.


XX. Vészjóslatú jelek.
Gondolatim fonalát suttogás szakasztá meg, mely egy alacsony kapu
öbléből hangzott felém; megállapodám tehát, szorosan falhoz simulva s
következő szaggatott párbeszéd tanuja levék:
– Csak hamar, mit mondott?
– Nem sok jót.
– Micsoda?
– Azt mondotta, hogy hagyjunk föl szándékunkkal, mert rajta vesztünk.
– Ohó!
– Azt bizony.
– Átkozott!
– A pénzt sem fogadta el.
– Már ez rossz jel.
– Mit csináljunk?
– Nagy baj biz ez, csak már legalább meg ne alkudtunk volna.
– Lépjünk vissza.
– Az is baj, mert majd kilódít bennünket urunk a gyülekezetből.
– Tudod mit, czimbora, hátha nem gondolnánk a banya szavával? Nem hiszek
én zsidónak.
– Hagyd el, czimbora, azok közt is sok becsületes ember van, kiknek
szavát csak úgy elhiheted, mintha írva állna előtted; aztán ez az öreg
asszony még soha nem hazudott. Igen, ha a vén Móricz mondana valamit,
akkor bizony nem volna eszünk, ha csak egyet hederítnénk is szavára; de
így?
– Már csak fontoljuk meg holnapig a dolgot jól s azután majd elválik.
– Hát hol jövünk össze holnap este?
– A tarka macskánál.
– Hány órakor?
– Kilencz felé.
– Jól van.
Ekkor elvált egymástól a két férfi s az egyik balra, a másik pedig
ellenkező oldalon távozott, miután az egyik még e megjegyzést hallatá:
– Nézd csak, most meg üveges hintóban is jött valaki az öreghez; bizony
csak azt mondom én mégis, hogy nem evett ez az asszony bolondgombát!
Távozásuk után közelebb juték czélomhoz s csodálkozva látám, hogy a
kijelelt ház előtt üveges bérkocsi áll, mely körülmény igen aggasztóvá
kezde előttem válni.
A két férfit, kiknek beszédéből a fönebb közlötteket kihallgatám, alapos
okoknál fogva, igen gyanusnak kelle tartanom, részint mivel gyülekezetet
emlegettek, mely szavaik után, csak rossz lehetett, részint pedig, mivel
Móriczot emlegeték, miből egyszersmind azon bizonyossághoz jutottam,
hogy ezen ellenségem a csárdai tusában csakugyan nem halt meg s most is
alkalmasint élénk munkásságban van.
Továbbá, a bérkocsi azon ház előtt állott, melybe nekem kelle mennem s a
két ismeretlen férfi egyike, mikép megjegyzéséből világosan érthetém,
ugyanazon házban volt és hihetőleg ugyanazon asszonynál, kihez én
hivatalos valék. Mit kereshetett nála azon gyanus férfi? Mi volt az, a
mivel fölhagyásra inté őt? Ki volt e bérkocsiban? Talán épen Beattini?
E kérdésekre hiába keresék elmémben alapos választ s minden
okoskodásomnak csak az lett a vége, hogy vigyázatra ezúttal rendkívül
nagy szükségem van, ha talán még gonoszabb hinárba nem akarok jutni,
mint az volt, melyből csak fél csoda által szabadultam ki a budai
csárdában.
Eleinte már csaknem visszatérésre határozám magamat, de e gondolatot
ismét visszautasítám, mert önmagam előtt sem akarék félénknek, vagy épen
gyávának látszani. Egyébiránt pedig a fölgerjesztett kiváncsiság is oly
hatalmasul működött, hogy gondolni sem akarék többé a kaland
félbehagyására.
Éjfélt még nem ütött az óra, mindenek előtt tehát várakozásra szántam
magamat s e czélból egy keskeny házajtóhoz lapultam, honnan a lámpásos
kocsit tisztán láthatám, a nélkül, hogy engem akár a kocsis, akár a
házból kijövendő látogató észrevehetett volna. A kocsis végignyult
ülőhelyén s álomba látszott merülni, a lovak pedig térdig sülyeszték le
fejöket; sőt magok a lámpák is oly álmosan pislogtak, mintha röstellenék
a terhes világítást e sötét utczában, melynek néhány lámpáiból már rég
kifogyott az olaj.
A csönd oly tökéletes volt, hogy valakinek hortyogását is tisztán
megkülönböztethetém azon házból, melynek ajtajában állottam s e
helyzetben közel fél órát kelle eltöltenem, míg végre valamely távol
toronyóra tizenkettőt kongott.
Az utolsó óraütésnél csaknem hallhatólag kezde keblem dobogni s meg kell
vallanom, hogy azon pillanatban oly nyugtalanságot érzék, melyet talán
félelemnek is lehetne neveznem; ez azonban csakhamar elmult s most már
csak azt ohajtám, hogy a kocsi minél előbb távozzék; mert ottléte alatt
nem akarék a házba menni, mindenesetre tudni óhajtván, hogy kicsoda
tulajdonképen e késő látogató?
Erre nem kelle sokáig várakoznom, mert az ajtó kevés percz mulva
megnyilt s egy fátyolos kalapú hölgy lépett ki. A kocsis azonnal
leugrott, a kocsiajtót megnyitá, a hölgyet beemelé s ismét helyére
ugrott és gyorsan elhajtatott, miután a hölgy e szót hallatá:
– Haza!
Hah, én e hangot már hallám? A kocsi szorosan mellettem robogott el.
Benne két hölgy ült, az egyik elől, a másik hátul. Ezen utóbbi az volt,
kit a kocsiba lépni láték s ez most, hihetőleg a kocsiban uralkodó hőség
miatt, fátyolát hátraveté s én a lámpák föllobbanó világánál Dongai
grófnőre ismertem! Az előtte ülő némber valószinűleg komornája volt.
Mit keresett itt a grófnő? Nem kellett-e félnem hogy e látogatásával
terv van ellenem kapcsolatban Beattini részéről?
Mindegy, tisztába kell jőnöm, gondolám s állásomat elhagyám és a házhoz
közelítettem. Bal oldalon a harmadik ablak előtt megállapodám,
pillanatnyi időzés után hétszer kopogtattam s az ajtó küszöbére léptem,
mely kevés percz mulva zajtalanul megnyilt előttem.


XXI. Vérző sziv.
A rejtélyes ház folyosójába lépvén, körültekinték, s hófehér öltönyü
némberalakot pillanték meg, mely mögöttem az utczára nyiló ajtót bezárá,
s előmbe lépvén, kezével intett, hogy kövessem őt. Lámpa nem volt
kezében, s igy, minden további fontolgatás mellőzése után, kényszerültem
azon gyönge világító vonalt követni, melyet fehér öltönye okozott, ha
sötétségben nem akartam maradni.
Nem mondhatom ugyan, hogy e pillanatban nyugodt valék, de mégis minden
lépés után, melyet előre tevék, kevésb tartózkodással gondolkodtam a
történhetőkről, mikép az rendesen lenni szokott, midőn valamely veszély
felé közelítünk, s a visszatérés már el van előttünk zárva. Ilyenkor
csak a gyáva esik kétségbe, a szilárdabb jellemü azonban az el nem
kerülhető bajnak bátran szemébe néz, hogy leggyöngébb oldalát
kipuhatolván, szükség esetén onnan támadhassa meg.
Én is ez utóbbit tevém, ámde a sötétség miatt kalandom szinhelyét sem
különböztethetém meg, s csak akkor, midőn vezetőm, néhány lépésnyi
haladásunk után, ajtót nyitott, láthatám, az abból kisugárzó
világosságnál, hogy az udvar igen parányi és rejtélyes meghivómon kívül
alkalmasint senki nem lakik a hosszúkás keskeny házban. Ennek látása nem
igen vigasztalhatott ugyan, de nem is riaszthatott el rendkívül, mert
derekasan föl levén fegyverkezve, teljes jogom vala a közel
szomszédokban biznom, kiket, megrohantatásom esetén, lövéseim bizonyosan
segélyre fogtak volna ébreszteni.
Azon ajtó, melyről fönebb emlékezém, konyhába nyilt, s ennek
vastűzhelyén lámpa égett, melynek világánál sok réz edényt láték a falon
fényleni. Vezetőm, mihelyt beléptem, a konyha jobb oldalán nyiló ajtóra
mutatott, s elfordult, arczát tehát nem pillanthatám meg. Két-három
lépést tevén, a szoba ajtajánál állottam, s ekkor vezetőm a konyhaajtót
bezárá és midőn kissé idegenkedve visszafordulék, már – nyom nélkül
eltünt. A lámpa még most is a tűzhelyen világított, s tisztán láthatám,
mikép a konyhaajtón és azon kívül, mely előtt állék, semmi kijárás nem
volt a konyhából. Vezetőm tehát vagy az udvarra ment, vagy eltünt.
Figyelmesb vizsgálat után azonban meggyőződém, mikép első véleményem nem
állhat, mert a závár előre volt tolva, s igy semmiesetre nem távozhatott
azon az udvarra. Mi az eltünést illeti, azt nehezen hivő századunkban
nem igen tanácsos már bizonyítgatni, s így elég legyen annyit mondanom,
hogy jelen nem létét nem birám magamnak megmagyarázni és ennélfogva,
minden további tétovázás nélkül, az ajtón csöndesen kopogtaték.
A szobából semmi neszt nem hallék, s mind e mellett is már épen be
akarék lépni, midőn véletlenül fölemelém szemeimet s azon sajátszerü
jegyet pillantám meg, melyet igazhitű zsidók ajtóikra szoktak
függeszteni. Nem tagadhatom, mikép ennek látása ismét megdöbbentett
kissé, ámbár tudtam már az utczán kihallgatott gyanus férfiak szavaiból,
hogy ismeretlen meghivóm valószinűleg e vallásfelekezethez tartozik.
Csakhamar összeszedém ismét magamat és beléptem.
Homályos szoba volt az, melyben most állék; a boltozatról függő réz
lámpának egyik ágán sárga viaszgyertya égett, melynek hosszú kanócza még
inkább növelé a homályt, mely alig engedé a legközelebb tárgyakat
világosan megkülönböztetni. A falak egészen kopárok valának, s minden
szögletben csak egy rozzant szék állott. Az utczára nyiló ablakot
festett fatábla zárá, s párkányán koponya vigyorgott, mely mesterséges
fehér és piros rózsákkal volt koszorúzva, mintha gúnyolni akarná a
világi örömeket, melyek oly szoros kapcsolatban állnak a mulandósággal.
Ez volt minden, mit ezen előszobában láthaték.
Ebből balra ajtó nyilt, melynek küszöbén nagy szelindek feküdt, tüzes
szemeit mozdulatlanul rám meresztve. Meghivóm jól őrizteti magát,
gondolám, s e kutyával nem szeretnék küzdeni. Közép- s hüvelykujjammal
néhányszor csattanték, de a szelindek meg sem mozdult e jelre, botommal
pedig nem merém érinteni. Pillanatnyi habozás után tehát, jobbommal
pisztolyaim egyikét érintvén, hangosan szólék:
– Nincs itt senki?
Kérdésemre e szók hangzottak, alig érthetőleg, a belső szobából:
– Méltóztassék belépni.
E biztatásra két lépést közelíték az ajtóhoz, de a tüzes szemű szelindek
mégsem tágított. Kissé vontatva szólék tehát:
– Ön kutyája a küszöbön fekszik.
Az előbbi hang gúnyosan viszonzá:
– Csak az ember bántja azt is, ki őt nem bántotta!
E hang csak nőtől származhatott, s már szégyenleni kezdém magamat, hogy
nő ellenében félénknek mutatám magamat. Mindenre készen, s a szelindeket
folyvást élesen szemmel tartva, egészen az ajtóhoz léptem tehát, s
kezemet a kilincsére tevém. Most, nem csekély boszuságomra, tökéletesen
meggyőződtem, hogy a félelmes szelindek – fából, vagy más kemény
anyagból van faragva, s meg kelle vallanom magamban, hogy ezen olcsó őr
jobb sikerrel teljesíti kötelességét, mint sok fizetett lomha cseléd,
kit azonfölül még étellel is el kell látnunk.
A kilincs azonnal engedett kezem alatt, s a félelmes küszöböt, most már
minden tartózkodás nélkül, átlépvén, az előbbinél jóval tágasb szobában
látám magamat. A falak feketére valának festve, s lángszinű mesés
alakokkal tarkázva, minőket csak kalandos képzelődés szülhetett. A
butorzat itt is nagyon gyér vala. Egyik oldalon ócska bőrpamlag, előtte
ó-divatú kecskelábú asztal s ez előtt magas fekete karszék. Az asztal
két végén egy egy koponya gyertyatartóul szolgált, s mindegyikben
koppantatlan sárga viaszgyertya égett. A szoba padlózatát vastag fekete
szőnyeg borítá, melyen nesztelenül haladtam a szoba közepéig, mintha
láthatlan kezek emeltek volna előre; akaratlanul is lábaimra kelle
tekintenem, hogy mozgásuk által ellenkezőről győződjem meg.
Megszokván ez alatt a homályosságot, szemeimet a nagy karszékre emelém,
s abban hölgyet pillanték meg, fehér pongyolában, mely egészen annak
öltözetéhez hasonlított, ki által a konyhába vezettettem; sőt az alak is
ugyanannak látszott, kivevén, hogy ennek arcza fekete fátyollal volt
borítva; mi azonban keveset határozhatott itt, miután vezetőm arczát sem
láthatám. Bizonyosan jól elrejtett ajtónak kell a konyhában lenni,
gondolám, melyen ezen hölgy gyorsan ide siete, mit annál könnyebben
tehetett, mivel a szelindek látása által is visszatartóztattam néhány
pillanatra. De mi czélja lehet abban, hogy ily csodaszerűen intézé
elfogadtatásomat? Erre nem tudék magamnak hirtelen válaszolni, ha csak
azt nem akarám felőle feltenni, hogy természet fölötti hatalmat kiván
magának előttem vagy általam tulajdonítani, miben mindenesetre nagyon
csalatkozott volna. Egyébiránt, az eddig látott s tapasztalt körülmények
annyiban mindenesetre megnyugtattak már, hogy itt nem annyira komoly
veszélytől, mint inkább csalástól kell tartanom, mely alkalmasint
erszényem ellen intéztetett. E gondolat meglehetős vigasztalásomra
szolgált ugyan, mert tudtam, hogy hidegvérüségemnél fogva, velem ugyan
nem könnyen fog a rejtélyes hölgy boldogulhatni; de egyszersmind
elkedvetlenültem, miután e szerint meglehetős alapossággal hihetém, hogy
e regényes találkozás alig leend szoros kapcsolatban korábbi
kalandimmal, s egyedül csak Dongai grófnő látása okozá, hogy e hiedelmem
nem szilárdulhatott meg eléggé, s ennél fogva még mindig maradt némi kis
reményem, hogy e találkozás talán mégsem fog minden eredmény nélkül
maradni.
A hölgy bőujjú ruhája két hófehér kezet mutatott, miket igen szépeknek
mondhatnék, ha rendkívüli soványságuk miatt a bőr egészen csontjaikhoz
nem tapadt volna. A ruha alól kinyuló láb parányisága szinte igéző vala,
de egyebet nem láthatván, érzékeimet s nyugalmamat ez nem is háboríthatá
és legfölebb csak kandiságomat csigázhatá még magosbra; ámbár meg kell
vallanom, hogy ez már ugyis eléggé feszült vala.
A hölgy könnyeden inte fejével, s kezével a pamlagra mutatott. Ismét
néhány lépést közelíték tehát, de csakhamar meg kelle állapodnom néhány
másodperczre, midőn szemeimet a pamlag fölé emelém.
A falon ugyanis, épen szemközt a fátyolos hölgygyel, olajfestményt
pillanték meg, sima fekete rámában. E kép nem tanusított ugyan különös
művészi tökélyt, mi figyelmemet nagy mértékben igényelhette volna; de
tárgya oly meglepő és sajátszerű vala, hogy szemeim ellenállhatlan
erővel tapadtak reá, mintha természetfölötti varázs által
bilincseltettek volna oda.
A kép asszonyt s férfit ábrázolt, oly különös helyzetben, minőhez
hasonlót még eddig nem láttam. Az asszonyt gazdag öltözet födé, hószin
teljes vállait hollófürtök árnyékozák, a hatytyúnyakat gyöngyök folyák
körül, a gömbölyű karokat gyémántos karpereczek szoríták, s a szép finom
ujjakat drága gyűrűk körzék. Termete bármely művésznek Venus alkotására
szolgálhatott volna mintául. És arcza? Azon hely, melyet ennek kellett
volna elfoglalni, a művész által üresen volt hagyatva; azért-e, mivel
gondolá, hogy a test egyéb részeinek megfelelő szépségűt ecsetje nem bir
előteremteni, vagy más okból, azt nem tudhatám. A mily idegenítőn hatott
rám ez, oly borzasztó volt az, mit az asszonyi alak mellén láték. Ott t.
i., hol a hölgy-szív örömtől hevülve fennen dobog, vagy fájdalomtól
elfogultan görcsösen remeg, mély seb vala látható, melyből vér
szivárgott a hölgy ölébe. E körülményt a mellette álló férfialak
érthetővé tette. Teljes virágzásban levő ifjú volt ez, szépségben
Adonist, erőben Herkulest ábrázolhatva; jobbja azonban szivet szoríta
össze, melyből vér csepegett, s nagy szemei gúnyos kifejezéssel függének
a hölgy mély kebelsebén, melynek az előtt lakosa volt a vérző szív.
Első érzésem undor vala, melyet e kép látása lelkem mélyében ébreszte,
undor azon ember ellen, ki művészetét ily iszonyú visszaélésre
használta, hogy lázas kedélye beteg kifakadásának hízelghessen; mert
őrjöngő ábránd szüleményénél egyébnek nem tekinthetém e szörnyű
jelenetet. Az undor azonban csakhamar vérfagylaló borzadásnak adott
helyet, midőn a férfialakot élesebben szemügyre vevém, s arczának minden
vonásában ismerősre véltem találni. Igen, igen, nem csalatkozhattam, ez
Dalmer, Beattini, ez Zlatár Péter volt, fiatalabb korában, kit angyalnak
alkotott a természet külsőleg, míg belsejét pokolnak ördögei lakták. És
a hölgy, kinek vérző szívét kezében tartá, bizonyosan új áldozat vala
véres körmei közt, kinek iszonyú sorsát még eddig nem ismerém, s melyet
talán épen ez ünnepélyes pillanatban kell vala megismernem.
E gondolat iszonynyal tölté ugyan keblemet, de annyiban tökéletesen
megnyugtatott, hogy e helyen nincs okom veszélytől rettegésre.
Bámulásomból a fátyolos hölgynek ércztelen tompa hangon ejtett e szavai
ébresztettek föl:
– E kép, mint látszik, megindítá önt?
Összeszorult ajkimon csak ez egyetlen szót bocsáthatám ki:
– Igen.
– Sőt talán sajnálni is képes ön azon hölgyet?
– Kimondhatlanul!
– És mire tartja ön méltónak azon deli férfit?
– Véres boszura!
– Uram, ezen kép – saját történetemet ábrázolja.
– Lehetséges-e!?
– Minden nagyítás nélkül.
– Iszonyú!
– Látom, hogy önben helyzett reményem nem hiúsul meg.
– Mindenre kész vagyok.
– Engedje ön tehát szenvedéseimet, mennyire lehetséges, összefüggőleg és
körülményesen elmondanom.
A fátyolos hölgy ismét inte kezével, s én helyet foglalék a pamlagon, ő
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 10
  • Büleklär
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 3894
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2044
    30.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 3975
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2044
    29.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3888
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1979
    31.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 3802
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1852
    31.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 3902
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1921
    30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4017
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1945
    32.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4036
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2044
    30.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 3864
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2041
    30.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 3908
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2015
    29.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 3801
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2022
    28.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 3851
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2017
    30.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 3832
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2030
    32.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4056
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1987
    30.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 3839
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2036
    30.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 3860
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2052
    30.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 16
    Süzlärneñ gomumi sanı 3871
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1953
    31.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 17
    Süzlärneñ gomumi sanı 3464
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1822
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.