Im-ígyen szóla Zarathustra - 17

Süzlärneñ gomumi sanı 3702
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1792
26.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
36.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
42.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
Minden jó dolog tekeregve közelíti meg célját. Macskamódra domborítja a
hátát, magában dorombol közeli boldogságát sejtő érzetében, – minden jó
dolog nevet.
A lépés árulja el, vajjon valaki már a _maga_ utján lépked-e már,
lássátok, úgy jártam én! Mi pedig céljához közel ér, az táncol.
És, bizony, bizony, nem váltam szoborrá, nem állok még merevülten,
némán, megkövülve, mint az oszlop: én szeretem a gyors futást.
És ha a földön van ingovány és mély búbánat is: a kinek könnyü a lába,
az még az iszap fölött is elfut és eltáncol akár simára söprött jégen.
Föl a szivekkel! Véreim! Föl! Följebb! És ne feledjétek lábatokat sem!
Emeljétek a lábatokat is, jó táncosok és még jobb ha – fejetekre álltok!
* * *

18.
A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: magam tevém
fejemre, magam nyilvánítám szentnek nevetésemet. Ma még senki mást nem
találék erre elég erősnek.
Zarathustra a táncos, Zarathustra a könnyű, a ki szárnyaival int, a
röpülésre kész, minden madárnak intő, röpülésre hajlandó és könnyű, a
boldogan könnyelmű:
Zarathustra az igazmondó, Zarathustra az igaz nevető, a nem-türelmetlen,
a nem-okvetetlen, valaki, a ki szereti az ugrást és félreugrást: magam
tevém föl fejemre ezt a koronát!“
* * *

19.
Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! És ne feledjétek lábatokat sem!
Emeljétek lábatokat is, jó táncosok, és még jobb, ha – fejetekre álltok!
Van, a ki boldogságában is medve, olyik eredettől fogva esetlen lábú.
Furcsa módon erőlködik, miképen az elefánt, a mely tótágast állni
igyekszik.
De még jobb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a
boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. Tanuljatok
hát tőlem bölcseséget: még a legrosszabb dolognak is két jó oldala van:
– a legrosszabb dolognak is jó táncos lába van; tanuljátok meg hát,
emberebb emberek, a jó lábra állást!
Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh,
mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a „ma“
a csőcseléké.
* * *

20.
Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga
fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei
nyomán.
Üdvöz légyen az a jó, féktelen szellem, ami szamárnak szárnyat ád,
nőstény-oroszlánt megfej, s a mi minden „má“-ra és minden csőcselékre
„viharos szélként jő“, – a mely ellensége a bogáncs- és bogaras
fejűeknek és minden fonnyadt levélnek és dudvának: üdvöz légyen ez a
vad, jó, szabad viharszellem, amely ingoványokon és búbánatokon úgy
táncol, mintha rét volnának!
A mely gyülöl csikasz kutya-csőcseléket és minden nyomorék komor
szerzetet: űdvöz légyen minden szabad szellemnek ez a szelleme, a kacagó
vihar, amely minden feketén látónak, minden poklosnak port fú a szemébe!
Emberebb emberek, az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy
táncolni, ahogy táncolni kell – _el_táncolni magatok fölött! Baj is az,
hogy nem sikerültetek!
Mennyi lehetséges még! _Tanuljatok_ hát magatok fölött eltáncolni! Föl a
szívetekkel, jó táncosok, föl, följebb! És ne feledjétek a jóizű
nevetést sem!
A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: néktek vetem
ezt a koronát, én véreim. Szentnek nyilvánitám a nevetést; fensőbb
emberek, _tanuljatok_ meg hát – nevetni!
* * *

A búskomorság dala.

1.
Mikoron Zarathustra ezeket mondá, a barlang bejáratánál állt, azonban
alig fejezé be szavait, máris elillant vendégei elől és kis időre a
szabadba futott.
„Óh tiszta illatok körülöttem – kiálta – „óh üdvözítő csönd körülöttem!
De hol vannak állataim! Jertek, sasom és kigyóm!
Mondjátok, állataim: vajjon ezek az emberebb emberek talán valamennyien
– nem jó _illatúak?_ Óh, tiszta állatok körűlöttem! Csak most tudom és
érzem, mennyire szeretlek titeket, állataim.“
– És Zarathustra még egyszer ismétlé: „szeretlek titeket, állataim!“ S a
sas és a kigyó hozzá simulának, midőn ezeket mondá és fölpillantának
reá. Ilyeténkép csöndesen valának hármasban és együtt szimatolák és
szürcsölék a jó levegőt. Mivelhogy a levegő ide künn jobb vala, mint a
fennsőbbrendü emberek közelében.
* * *

2.
Alig hagyta el azonban Zarathustra barlangját, fölkelt a vén bűbájos és
ravaszul körülnézvén így szóla:
„Kiment!
És fensőbbrendű emberek – hogy ezzel a dicsérő és hízelgő névvel
csiklandozzalak titeket, miképen ő – már is megszáll gonosz
szemfényvesztő és bűbájos szellemem, az én búskomor ördögöm,
– a ki Zarathustrának esküdt ellensége: bocsássátok meg néki! Ime
varázsolni _akar_ szemetek láttára, ép most van az _ő_ órája; hiába
harcolok ezzel a gonosz szellemmel.
De titeket mindnyájatokat, – bármily névvel tisztelitek meg magatokat,
akár „szabad szellemek“-nek, akár „igazak“-nak, akár a „szellem
vezeklőinek“, akár a „fölszabadultak“-nak, akár a „nagy vágyokozók“-nak
hívjátok is magatokat – titeket mind, a kik a _nagy utálatban_
szenvedtek, miképen én szenvedek, a kiknek régi istene meghalt és még
nem fekszik számotokra bölcsőben, pólyában új isten – titeket
mindnyájatokat kedvel az én gonosz szellemem és bűbájos manóm.
Ismerlek titeket, fensőbbrendü emberek s ismerem őt, akit akaratom
ellenére szeretek, ezt a Zarathustrát: őt sokszor hasonlatosnak látom
egy szép szent-álarchoz – hasonlatosnak egy uj, furcsa maskarához, a
melynek szinében gonosz szellemem, a búskomor ördög tetszeleg:
Zarathustrát, – úgy érzem gyakorta – gonosz szellemem kedvéért szeretem.
De már is megszáll engem _az_ és kényszerít a búskomorságnak ez a
szelleme, ez az esti szürkület ördöge: és, valóban, fennsőbb emberek –
kedve kerekedik
– nyissátok tágra szemeteket – kedve kerekedik, hogy _mez nélkül_
jőjjön. Hímként? nőstényként? még nem tudom: de jő, kényszerít, óh jaj!
figyeljetek!
A nap elhangzik, minden dologra rászáll az est, rászáll a legjobb
dolgokra is; halljátok, lássátok ím, fennsőbbrendű emberek, micsoda
ördög, hím-e? nőstény-e? az esti szürkűlet komorságának ez a szelleme!“
Im-ígyen szóla az öreg bűbájos, ravaszul körülnézett és azután
hárfájához nyúlt.
* * *

3.
Fénytelenedő ég alatt,
Hahogy a harmat vígasza
Hull már a földre,
Láttatlanúl – hallatlanúl –
Mert fínom
Czipellőt hord a harmat,
Mint a szelíd vigasztalók szokása –:
Gondolsz ilyenkor, hő kebel,
Gondolsz-e arra,
_Hogy_ szomjazál te egykor
Mennybéli könnyeket és harmat-
Csöppeket!
_Hogy_ szomjazál, elégve, elalélva,
Miközben a sötét
Fák lombján át,
Leáldozó nap-pillantások
Incselkedének véled sárga pázsiton
Körülötted kergetőzve,
Vakító izzó nap-tekintetek, a
Kárörvendők?
„Te lennél az _igazság_
Kérője? Ha! Igy kaczagának ők –
Nem! Nem! Csak költő!
Ravasz, sompolygó fenevad
Minek
Hazudni kell,
Tudván-akarván kell hazudni:
Zsákmány-sováran,
Iromba álczában.
Magának is álcza,
Magának is zsákmány –
_Ez_ lenne az igazság
Kérője. Nem!
Csupán bolond! Csak költő!
Csak tarkát fecsegő,
Bolond-álarcból tarkán bőgő,
Hazug szók hídjain csavargó,
Iromba szivárványhídon
Hamis menny és hamis föld
Között tekergve, ide- s tova lengve
Csupán bolond! Csak költő!
Mit? Ez igazság vőlegénye?
Ki nem nyugodt, sima, merev
Hideg szobor,
Istennek oszlopa,
Nem áll az isten háza előtt,
Istennek ajtónállója:
Nem! Ellensége ily igazság-oszlopoknak,
Ki otthonosb bármely vadonban,
Macskakölyök kedvével
Ugrik ki minden ablakon –
Huss! Minden véletlenben,
Ez őserdőkben szímatolva
Éh-vágygyal szímatolva,
Az őserdőkben
A pettyes ragadozók közt
Bűnösen épen, irombán szépen,
Futál a vágytól lelkendezve,
Boldog kaczajjal, boldog sátánként, boldog vérszomjjal
Rabolva, sompolyogva futkosál: –
Avagy valál hasonló
A sashoz, mely soká, soká
Kémli merev szemmel a
Mélységet, a _maga_ mélységét: – –
Óh mint tekerődznek
Imhol le, le, most be
Egyre csak mélyebb mélységekbe! –
Majd,
Nagy hirtelen, egyenesen,
Nyílként röpülve,
_Bárányra_ csapnak
Vad éhesen, bárányt éhezve,
Bárány-lelkek haragosai
Mord haragosai
Mindennek mi juh-fajta,
Bárányszemű, minek fodros
A gyapja, – a mi szürke, juh jó indulatú! –
Im-ígyen
Sasos, párduczos
A költő vágya
És a _te_ vágyad ezernyi álcza közt,
Te bolond, te költő!
Te ki az embert
Majd istennek tekintéd,
Majd juhnak: –
Az istent szélylyel tépni
Emberkebelben miként a juhot is
És tépve _kacagni_ –
_Ez, az_ a boldogságod!
Párduc, sas boldogsága!
Költő,-bolond-boldogság!“ – –
Fénytelenedő ég alatt
Ha már a hold sarlója
Irígyen-zölden sompolyog:
– a napnak ellensége, –
Minden léptével titkon
Szeldesve rózsák láncait,
Mignem lehullnak
Holt-halaványan lehullnak éj ölébe: –
Im-ígyen estem én is egykoron
Igazság-lázálmomból,
Nappali vágyaimból,
Naptól fáradtan, fénytől betegen
– estem le alkonyat felé,
est-árnyék irányában:
Egyetlen igazságtól
Elégve, szomjasan:
– emlékszel még, emlékszel hő kebel,
_Hogy_ szomjazál te akkoron? –
_Hogy minden igazságtól_
_Száműzve látom magamat,_
_Csupán bolond!_
_Csak költő!_
* * *

A tudományról.
Im-ígyen dalolt a varázsló; és valahányan együtt valának, madarak
módjára észrevétlenül ravasz és búskomor kéjének hálójába kerültek. Csak
a „lelkiismeretes szellemű“ nem fogódott be: röptében elkapta a varázsló
hárfáját és így kiáltott: „Levegőt! Ereszszetek be jó levegőt!
Ereszszétek be Zarathustrát. Fűlledté teszed, megmérgezed ezt a
barlangot, gonosz vén varázsló!
Te hamis, ravasz, ismeretlen vágyakra és vadságokra csábitasz. És jaj, a
magad-fajta _igazságról_ beszél és nagyképűsködik!
Jaj minden szabad szellemnek, aki nincs résen az _ilyen_ varázsló ellen!
Oda szabadságuknak: igéddel visszigézed őket a fogságba –
– te vén, buskomor ördög, panaszodból csalogató síp hangzik, olyan vagy,
mint a kik a szűzesség dicséretivel titkon kéjre hivogatnak!“
Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; a vén bűbájos pedig körülnézvén, élvezé
győzedelmét és ezért lenyelé a bosszúságot, amelyre a lelkiismeretes
gerjesztette. „Hallgass el!“ mondá szerényen, „jó dalnak jó visszhang
kell; jó dal után soká kell hallgatni.
Lásd, a fennsőbbrendű emberek mind ezt teszik:
De te – ugy-e – keveset értettél dalomból? Benned kevés bűbájos szellem
lakozik“.
„Te, dicsérsz“ – felelé a lelkiismeretes viszontag – „amidőn
elválasztasz magadtól. Ám jó! De, mit látok, ti többiek? Még valahányan
kéjsóvár szemekkel űltök itt:
Ti szabad lelkek, hová lőn szabadságtok? Majdnem azt hinném, azokhoz
vagytok hasonlatosak, akik soká nézének csintalan, táncoló, meztelen
leányokat: lelketek is táncol:
Bennetek, fennsőbbrendü emberek, kell, hogy több legyen abból, a mit a
varázsoló az ő gonosz, igéző szellemének neve:
– mi bizonyosan különbözünk egymástól.
És valóban, eleget beszélénk és gondolkozánk egymással, – mielőtt
Zarathustra hazatért barlangjába – hogy tudjam: mi _csakugyan_
különbözünk egymástól.
Ti is, én is mást és mást _keresünk_ itt fönn. Mert én több
_biztonságot_ keresek, ezért jövék Zarathustrához. Mert ő még a
legerősebb torony és akarat –
– ma, midőn minden inog, midőn minden föld reng. De ha a ti tekinteteket
nézem, majdnem azt hinném, hogy ti _több bizonytalanságot_ kerestek,
– több borzadást, több veszedelmet, több földrengést. Majdnem azt
hinném, – bocsássátok meg tévhitemet – fensőbbrendű emberek, hogy ti –
hogy ti a legrosszabb, legveszélyesebb életre vágytok, a mitől _én_ a
legjobban félek, a vadállatok életére, erdőkre, barlangokra, meredek
hegyekre és útvesztő szorosokra.
S nem azok a kalauzok tetszenek néktek legjobban, akik a veszélyből
_el-ki_vezetnek titeket, hanem azok, akik minden útról levezetnek, a
félrevezetők. Ámde, bárha _csakugyan vagyon_ ilyetén vágyakozás
bennetek, mégis _lehetetlennek_ állítom.
Mert félelem az ember eredendő és gyökeres érzelme; félelem a
magyarázatja mindennek: eredendő bűnnek és eredendő erénynek. A
félelemből nőtt ki az _én_ erényem is, minek neve: tudomány.
A vad állattól való félelmet tenyésztették legtovább az emberben,
beleértve azt az állatot is, mit a maga bensejében rejt és fél:
Zarathustra a „belső marhának“ hívja.
Az ilyen hosszas félelem, végre átfinomúlva, lelkivé[2], szellemivé
válva – ma, úgy vélem, _tudománynak_ hivatik“. –
Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; Zarathustra pedig, aki éppen visszatért
barlangjába és hallotta és eltalálta az utolsó beszédet, egy marék
rózsát vetett a lelkiismeretesnek és nevetett „igazságain“. „Hogyan!“ –
kiáltá – „mit hallék éppen? Valóban azt hiszem, bolond vagy, vagy pedig
én magam vagyok az: és „igazságod“-dal menten és röptiben tótágast
állatok.
Mert a _félelem_ – a mi kivételünk. Ellenben a bátorság és kaland és a
bizonytalan a még-meg-nem-merészelt gyönyöre, _bátorság_, ebből áll
szerintem az ember egész ősi története.
A legvadabb, legbátrabb állatoktól leste és rabolta el minden
virtusokat: csak ezzel lőn azután – ember.
_Ez_ a bátorság, végre átfinomúlva lelkivé, szellemivé válva, ez a
sasszárnyú, kigyó-bölcseségü emberi bátorság: úgy vélem _ennek_ a neve
_ma_ –
„_Zarathustra!_“ kiálták mindnyájan, a kik együtt ülének, szinte egy
szájból és nagy hahotával. De tőlük valami, nehéz felhőhöz hasonlatos
szálla föl. A bűbájos is kacagott és bölcsen mondá: „Nosza! Eltávozott
gonosz lelkem!
És nem intélek-e titeket magam is tőle, mondván, hogy csaló ő, hazug és
szemfényvesztő szellem?
Különösen, ha mez nélkül mutatkozik. De mit tehetek én az ő alattomos
cselekedeteiért! Avagy _én_ teremtettem-e őt és a világot?
Nosza! Béküljünk meg és vigadjunk megint! És bárha Zarathustrának horgas
a tekintete – nézzétek csak – haragszik reám –;
– mielőtt az éjszaka beköszöntene, megint megszeret és magasztal engem,
mert nem tud soká élni, anélkül, hogy ilyen botorságokat ne cselekednék.
Ő – szereti ellenségeit: ezt a művészetet ő érti legjobban mindazok
között, akiket valaha láttam. De bosszút vesz érette – barátaim!“
Im-ígyen szóla az öreg bűvös-bájos, és a fennsőbbrendü emberek helyeslék
beszédét: úgyhogy Zarathustra körüljárkálván, hamissággal és szeretettel
rázá meg barátai kezét, – valamiképen az, akinek mindenkinél vagyon
valami jóvátenni és kérlelni valója.
Midőn pedig eközben barlangja ajtajához ért, íme, megint megkivánta a jó
levegőt oda künn, vágyakozék állatai után – és kiakart osonni.

A sivatag leányainál.

1.
„Ne menj el!“ – mondá ekkor a vándor, a ki Zarathustra árnyékának hívá
magát, – „maradj nálunk – különben megint reánk jöhet a régi nyomasztó
szomorkodás.
Már az a vén bűbájos ugy is elénk tálalta legrosszabb étkét és íme, a
jó, jámbor pápa is könyezik és megint egészen a búskomorság tengerén
hajóz.
Igaz, hogy ezek a szemközt lévő királyok talán még jó arcot vágnak: _ők_
ezt legjobban értik mindnyájunk között! De ha nem volnának tanuik,
fogadom, ő náluk is ujra kezdődnék a gonosz játék –
– a vándorfelhők, a nyirkos búskomorság, a beborult egek, a lopott
napsugarak, a vonító őszi szelek gonosz játéka,
– vonításunk és vészkiáltásunk gonosz játéka: maradj nálunk Zarathustra!
Itt sok a rejtett nyomorúság, mi meg akar szólalni, sok az esti homály,
sok a felhő, sok a dohos levegő!
Erős férfi-koszttal és erősítő igékkel táplálsz minket! ne engedd, hogy
ebédvégi csemegéül ismét lágy, asszonyos szellemek vegyenek rajtunk
erőt!
Csak te tészed a levegőt körülötted erőssé, üdévé! Találtam-e valaha
olyan jó levegőt, mint nálad, barlangodban?
Sok fajta országot láték, sok fajta levegő illatát tanulám vizsgálni és
becsülni: ámde nálad találja szimatom legnagyobb gyönyörüségét!
– Ha csak nem – ha csak nem – bocsáss meg nékem egy régi emléket!
Bocsáss meg nékem egy régi ebédvégi éneket, mit egykor a sivatag leányai
között költék:
nálunk szintoly jó, derűs, napkeleti levegő vala; s ott legtávolabb
valék a felhős, nyirkos, búskomor öreg Európától!
Akkoron kedvelém az ilyen napkeleti leányokat és egyéb kék menyországot,
amely fölött nem boronganak felhők és gondolatok,
Nem is hiszitek, milyen kedvesen, ha nem táncolának, elmélyedve, de
gondolatok nélkül, mint apró titkok, mint szalaggal ékesített talányok,
mint csemegediók –
valóban tarkán és idegenül, de felhők nélkül: talányok, melyek engedik,
hogy kitalálják őket; az ilyen leányok kedvére gondolék ki akkor egy
ebédvégi – zsoltárt.“
Im-ígyen szóla a vándor és árnyék: és mielőtt még valaki felelt volna,
máris megragadta az öreg bűbájos hárfáját, keresztbe tevé lábát és
nyugodtan, bölcsen maga köré tekintett; – orrcimpáival pedig lassan és
kérdezve szívá be a levegőt, mint aki uj országokban uj, idegen levegőt
ízlel.
Azután ordításhoz hasonlatosan kezde énekelni:
* * *
_A puszta nő: jaj annak,_
_Ki pusztaságot rejteget!_
– Ha! Ünnepélyes!
Valóban ünnepélyes!
Kezdetnek méltó!
Afrikai módra ünnepélyes!
Méltó oroszlánokhoz
Avagy morális bőgő
Majmokhoz – óh de nem
Hozzátok gyöngyeim,
Akiknek apró lába mellett
Pálmák alatt ülhetni
Európa fiai közül
Először nékem van szerencsém.
Sela![3]
Valóban ez mesés!
Im-itt ülök,
A pusztaság határán és megint
Oly messzeségben tőle,
Miben sem elpusztulva még:
Mivelhogy elnyele
Ez a picinyke pirinyó oázis –:
– ásítva tárta ki éppen
Kedves kis száját,
Minél nincs illatosb’ száj:
És ím’ belé esém,
Le, rajta át – közétek
Kedves kis gyöngyeím!
Sela!
Üdv néked, üdv te cethal!
Ha ily jól tartád egykoron te is
Vendégedet! – hisz értitek
Mire célzok nagy tudósan! –
Üdv, üdv, gyomrának,
Ha ilyen kedves
Oáz-gyomor vala, miként
Ez itt, ámbátor
Tamás vagyok benne
– Im nem hiába jöttem én
Európából, a mi
Tamásabb minden
Vénecske feleségnél.
Fordítsa jobbra isten!
Amen.
Im itt ülök,
A legpirinyóbb oázis
Ölén, miként megbarnúlt
Cukros, dagadt, arany
Datolya, sóvárogván
Kerekded, lányajk bársonya
Vagy inkább még leányok
Fagyos, friss hófehér metsző
Fogát, mivelhogy ezután eped
Minden forró datolya-szív.
Sela!
Im itten fekszem
Hasonlón a fenttisztelt
Déli gyümölcshöz, túlontúl-hasonlón;
Körülszimatolnak
Keringve apró
Bogárkák és még
Apróbb bohóbb
Bűnös vágyak megöltetek, –
Körültem őrködtök ti
Sejtelmes néma macskaszemek:
Zulejka és Dudu –
– imitten fekszem
Körülsz_finkszelve_, – ho
_Egy_ szóba sok-sok érzést tömjek:
(Bocsássa isten
Nyelv-bűnömet!) –
Szürcsölve a legtisztább levegőt,
Valóban paradicsomit,
Arany-verőfény súgarast,
Nem hulla mennyből jobb soha –
Véletlen ez eset vagy inkább
Pajkosság, a miként
Öreg költők regélik.
De én kételkedő Tamás
Vagyok benne megint
– Hisz nem hiába jöttem
Európából, ami
Tamásabb minden
Vénecske feleségnél
Fordítsa jobbra isten!
Amen!
Szürcsölvén ezt a szép levegőt
Serleggé duzzadt orrcimpával
Jövő nekül, emlék nekül
Ülök ím itten
Drágáim, gyöngyeim,
És nézem a pálmát,
Ahogy táncosnő-módra
Hajtong, símul, csipőjén ringatózik
Soká ha nézed, véle tészed! –
Táncosnő-módra, aki – úgy hiszem –
Már túlsoká, mindig csak, egyre csak
Fél-lábon álldogála vala?
– Mennek miattá aztán – úgy hiszem –
Felejté másik lábát?
Legalább hiába
Kerestem a hiányzó
Iker-klenódiumot
– tudniillik másik lábát –
Legaranyosabb, legtorkosabb
Libegő, legyező-légi
Rokolyája szent közelében.
Sőt, ha Egészen hinni
Hajlandók vagytok a szavamnak:
Csakugyan elveszíté!
Odavan
Örökre odavan,
A másik félláb!
Mi kár ezért a másik kedvesért!
Hol-hol lehet, hol búsul egyedül?
Ez a magános félláb?
Talán remegvén
Mord, sárgasörényes oroszlán
Bőgését hallva; vagy talán
Már szétharapva és lerágva –
Nyomorultúl, irgalom, lerágva!
Sela.
Ne sírjatok
Lágy szívek!
Ne sírjatok ti
Datolya szívüek! Tej-kebelüek
Édesgyökér-szívzacskók!
Ne sírj többet
Te sápadt Dudu!
Zulejka légy férfi, merész, bátor!
– Avagy szükség van imhol egy kis
Erősítőre, szíverősítőre
Kenetes igére?
Ünnepélyes biztatásra? –
Hah! Rajta, méltóság!
Erény-méltóság! Európai!
Fújd újra, fújd megint
Erények fujtatóját!
Hah!
Ordíts megint,
Ordíts morálisan,
Morális-oroszlánként
Ordíts a puszta leányai előtt!
– Mivelhogy édes gyöngyeim,
Erény-bőgés az, amit
Mindennél inkább
Buzgón sóvárog és szomjuhoz
Európa népe!
S ím itten állok máris
Mint európai,
S isten segíts! nem birok
Mást tenni!
Amen.
_A puszta nő, jaj annak_
_Ki pusztaságot rejteget!_
* * *

A fölébredés.

1.
A vándor és árnyék dala után a barlang egyszerre lármával és hahotával
telt be és mivel az összegyült vendégek mindnyájan egyszerre beszélének
s ezen fölbátorodva a szamár sem maradt nyugton, Zarathustrát gyönge
undor és csúfondáros kedv szállá meg vendégei ellen: jóllehet megint
örvende ujonti vidámságukon. Mivelhogy azt gyógyulásuk jelének vevé. Igy
hát ki osont a szabadba és mondá állatainak:
„Ime, hová lőn szükségük?“ – és már maga is kifúvá kis bosszuságát –
„nálam, úgy alítom, letettek a vészkiáltásról!
– bár, sajna, a kiáltozásról még nem“. Zarathustra befogta fülét, mert
éppen akkor a szamár iá-zása furán vegyült az emberebb emberek ujongó
lármájába.
„Vigadnak!“ – kezdé ujra – „és ki tudja, talán a gazda számlájára! és
jóllehet tőlem tanultak nevetni, még sem az _én_ nevetésem, amit
eltanultak.
De baj is ez! Ők öreg emberek: a maguk módjára gyógyulnak meg, a maguk
módjára nevetnek; fülem már tűrt rosszabbat is és még sem bőszült föl.
Ez a nap győzelem: már enged, már menekül ő, a _nehézség szelleme_, öreg
ősi ellenségem! Mily jól fog ez a nap végződni, amely oly rosszul és
nehezen kezdődött vala! És _akarja_, hogy végződjék. Ime már közeleg az
est: a tengeren át _üget_ a jó lovas! Hogy himbálódzik a boldog,
hazatérvén, biboros nyergében!
A menny derülten nézi; a világ mélyen fekszik: óh ti csodálatosak,
valahányan hozzám jövétek, bizony érdemes nálam élni!“
Im-ígyen szóla Zarathustra. És ujra kihallszék a barlangból a
fensőbbrendü emberek kiabálása és hahotája: akkor ujra megszólala:
„Beléharapnak, csalogató étkem használ, tőlük is enged már a nehézség
szelleme. Már megtanulják, hogy magukon is nevessenek: csak jól hallom?
Férfias kosztom használ, az én zamatos, erősítő igém: és valóban, nem
tápláltam őket fölfuvó főzelékkel! Hanem harcos-koszttal,
hódító-koszttal: uj vágyakat ébreszték bennök.
Uj remények lakoznak karjukban, lábukban: szivük kinyujtózik. Uj szókat
találnak bennök: lelkük nemsokára pajkos kedvet lehell.
Persze, az ilyen koszt, úgy lehet, nem gyermekeknek való, sem sóvárgó
öreg és fiatal asszonyi állatoknak. Ezek belsejét más szerrel
beszélhetni rá; nem vagyok az ő orvosuk és tanítójuk.
Az _utálat_ távozik ezekből a fensőbbrendű emberekből: nosza! ez az én
győzedelmem. Birodalmamban bátorságosan lesznek, minden esztelen
szemérem elfut, s ők kiöntik magukat.
Kiöntik szivüket, jó óráik visszatérnek, ünnepet ülnek és kérődznek, –
_hálásakká_ válnak.
_Ezt_ veszem a legjobb jelnek: hálásakká válnak. Nemsokára ünnepségeket
találnak ki és emlékszobrokat emelnek öreg barátaiknak.
_Lábbadoznak!_ Im-ígyen szóla Zarathustra vidám szivéhez és kitekinte;
állatai pedig hozzá tolongának és tisztelék boldogságát és némaságát.
* * *

2.
Egyszerre azonban megijedt Zarathustra füle: mert a barlangban, amelyet
eleddig lárma és hahota töltött el, ízíben halálos csönd állott be; –
orra pedig jó illatú füstgomolyt és tömjént, mintha égő pínia-toboztól
eredőt szagolt.
„Mi történik? Mit mívelnek? kérdezé önmagától s a bejárathoz
sompolygott, hogy vendégeit észrevétlenül nézhesse. De csudák csudája!
mit kelle ekkor tulajdon szemével látnia!
„Mindnyájan megint _jámborok_ levének, _imádkoznak_, megkergültek!“ –
mondá és szerfölött elcsudálkozék. És, csakugyan, mindezek a
fensőbbrendü emberek: a két király, a kiszolgált pápa, a gonosz bűbájos,
az önkéntes koldus, a vándor és árnyék, az öreg jövendőmondó, a
lelkiismeretes szellemű és a legrútabb ember: mindnyájan gyermekek és
öreg anyókák módjára térdelének és imádák a szamarat. És a legrútabb
ember éppen elkezde bugyborékolni és fújni, mikéntha valami mondhatatlan
készült volna ki belőle; midőn azonban csakugyan eljutott a szóig, íme,
jámbor, különös litánia vala az imádott és körűlfüstölt szamár
magasztalására. Ez a lítánia pedig szóla im-ígyen:
Ámen: És adassék dicsőség, tisztesség, hála, erősség istenünknek,
örökkön-örökké.
– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.[4]
Hordozza a terhünk, szolga képébe öltözék, tűrő-szívű és sohasem mond
nem-et; és aki istenét szereti, az megvesszőzi őt.
– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Nem beszél, hanemha igen-t mond a világra, melyet teremte: im-ígyen
dicséri világát. Az ő ravaszsága, hogy nem beszél: így ritkán
ellenkeznek vele.
– S a szamár i-á-val igen-t ordita rá.
Szerényen megy át a világon. Szürke az ő szíve, a melybe erényét
burkolja. Ha esze van, elrejti; s mindenki azt hiszi, hogy hosszú fülű.
– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Mily rejtett bölcseség az tőle, hogy hosszú fület hord és csak igen-t
mond és sohasem mond nem-et? Avagy nem teremté-e a világot a maga
képére, azaz oly ostobának, amint csak lehet?
– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Egyenes és görbe utakon jársz, kevés ügyet vetsz rá, mit tartunk mi
emberek egyenesnek, görbének. Túl a jón és túl a gonoszon van a te
birodalmad. Az az ártatlanságod, hogy nem tudod, mi az ártatlanság.
– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Ime senkit sem taszítsz el magadtól, se koldust, se királyt. Magadhoz
engeded a kisdedeket és ha gonosz fickók csalogatnak, együgyűen mondasz
rá i-á-val igent.
– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
Szereted a nőstény-szamarakat és a friss fügéket, nem vagy finnyás.
Egy bogáncs is megcsiklandozza szivedet, ha éppen éhes vagy. Ebben
isteni bölcseség vagyon.
– S a szamár i-á-val igen-t ordíta rá.
* * *

A szamár-ünnep.

1.
Azonban a litánia e helyénél Zarathustra nem tűrtőztetheté többé magát s
maga is i-á-t ordítván megbolondúlt vendégei közé ugrék. „De hát mit
műveltek ti itt, ember fiai? – kiáltá, miközben fölráncigálá az
imádkozókat a földről. „Jaj volna néktek, ha más valaki látna titeket, s
nem Zarathustra:
Mindenki így itélné, hogy új hitetekkel a legnagyobb istenkáromlók
vagytok, vagy a vén anyókák legesleghóbortosabbjai!
És te is, öreg pápa, hogy illik ez hozzád, hogy ilyeténkép szamarat
imádsz istennek?“
„Óh, Zarathustra“ – felelé a pápa viszontag, „bocsáss meg nékem, de
isten dolgában fölvilágosodottabb vagyok náladnál. És ez jól van így.
Jobb, ha im-ígyen imádják az istent, mint sehogyan! Gondolkozz ezen a
mondáson, nagytekintetű barátom: mihamar kitalálod, hogy ebben a
mondásban bölcseség vagyon.
Az, a ki mondá: „Isten szellem“ – az lépett és ugrott eddig legnagyobbat
a földön a hitetlenség felé: az ilyen igét azután többé már alig lehet
jóvá tenni a földön!
Öreg szívem ugrándozik, hogy van még a földön valami imádni való.
Bocsásd meg ezt, Zarathustra, egy öreg, jámbor pápa-szívnek!“ –
– „És te, – mondá Zarathustra a vándornak és árnyéknak – „szabad
szellemnek mondod és állítod magad? És ilyen bálványimádást és papi
szolgálatot mívelsz?
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Im-ígyen szóla Zarathustra - 18
  • Büleklär
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 3933
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1737
    30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4120
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1765
    29.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3949
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1792
    26.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 3952
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1807
    28.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 3842
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1863
    25.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 3823
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1848
    24.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    33.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 3867
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1913
    26.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4000
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1821
    27.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 3893
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1780
    27.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 3920
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1886
    25.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 3966
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1862
    27.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 3885
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1725
    27.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    36.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 3891
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1782
    27.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 3873
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1773
    31.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 4050
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1810
    30.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 16
    Süzlärneñ gomumi sanı 3932
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1766
    29.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 17
    Süzlärneñ gomumi sanı 3702
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1792
    26.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    36.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 18
    Süzlärneñ gomumi sanı 3043
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1378
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.