Hangyaboly: Regény - 3

Süzlärneñ gomumi sanı 4069
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2153
31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
42.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
48.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
tudatlan elmaradott, egyszerű néppel; afféle régi-világbeli, igazi
szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror
Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít,
érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég;
az együtt töltött időkre már szégyel emlékezni; veszem én észre, azért,
hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez; Istennek kedvesek az
együgyű szívek; Isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi
tudományt, sátán csaléteke az, jól mondja Simonea nővér… Mit beszél
nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok
világi ujságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön új szavait:
intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok,
kisérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél igy, annak
az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni és
engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok.
Egy valakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen
látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha,
mikor még jobban értettük egymást. Persze, «újítások, reformok», az új
soror van ezek mögött, tudom én már, eljut a hír azért énhozzám is! Az
amerikai nő, az a tudós nő, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat
hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való
(mintha Isten előtt nem mindegy volna), mert kinnjárt a tengeren túl,
(mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert
harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére;
tudománnyal tömött fejet hozott neki és ki tudja milyen kimustrált
szívet! És most itt…
– Kedves nővér, most már elég! – kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott
a helyéről; szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte
maga elé. – Már megyek! – lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén
találta. – Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját
látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság
vétkébe sodortam. Én máskép gondoltam tisztelendő nővér; nem leszek
egyhamar terhére! Bocsánat mégegyszer, gelobt sei Jesus Kristus!
– In Ewigkeit, – no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem
várjon!… Ej! – Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból
átcsapott a tehetetlen, alázatos ijedt kérlelésbe; két kövér karját
esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett; ment
sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan
hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a
bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak,
hogy megcsókolják. Kunigunda nem kisérte tovább.
– Nézd már, te! – lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. – Né
te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?
Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű; az arca a dűh és
szenvedély lángjában, valami egész valószinütlenűl setét biborban égett
és tüzelt.
– Ach so, – úgy, úgy! motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához.
– Igy bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azértse nem! Majd meglátják!
Azért sem!
Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta
összeterelni, megfogta és megrázta és rázta és rázta, hogy a csengő
nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki
hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, oly
siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali
pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén Isten szunnyadó bogárkái;
a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak és megkérdezték
egymástól, noha nekik jómindegy volt: «Megbolondult tán valaki?»… A
leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, kiki párjához,
szepegve és néma csendben; már rég mereven álltak, készen a híg
vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt, –
lázongó, megcsufolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult
martalékát és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival
topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás dűh furiája: «Ihr
nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! – Was hab’ ich gesagt?
Sind sie stumm? Majd kinyítja én fületek? Néz-ni-meg-em-ber!» – És
senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.


V.
Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a
lépteit és komolyan, mély főhajtással köszönt «dicsértessék»-et az öreg
Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsirfoltos
reverendában, fakószínű öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap
leemelte nagykarimájú, poros kalapját; és kövér, hamiskás arcát, mely
olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva
fordította az apáca felé.
– Na, még nem is tudja az ujságot, soror Virginia? Megjött a
Rumkorff-gépünk!
– Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér és
barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott
nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.
– Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda
hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul
kicsalogatni!
– Micsodákat?
– Olyan kunkorgósfarkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám,
olyan huncut egy masina az!
– Ne mondja!
Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához; ki
szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr
példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.
– Ha meglátja, nővér, megjön a kedve és kiguberál nekem még egy
Röntgen-készülékre valót is; félesztendeje zsorválok érte. Na, jön?
– Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a
fizikaszobába. Most annyi a dolgom!
– Ej, menjen; maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a
természettudományok… Na jó, mindörökké, – hozza magával azt a Magdolnát
is holnap! Majd megexamináljuk; majd kisül, mennyit ér az a tengerentúli
doktori diploma!
– Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza
Virginia és arca élénkebb színt váltott egy pilanatra. – Soror Magdolna
itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb; bántja minden
emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen
finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne valósággal csoda…
– Abbizon, egy fenomén, egy földreszállt angyal, egy hősnő; tudom,
tudom. Hehe!
– No, megyek, most már komolyan; Dicsértessék…
Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszméte sorok
közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt.
Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt,
ha félig húnyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugárait; s míg
elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el:
«Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!» – mert enélkül véteknek hitte
volna bőre e szelid örömét.
Jobbfelől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok
sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze «párba» a
drótkerítés mellett, Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték
egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.
– Hogy van a Würdige? – kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a
kert fölött e kissé rekedt hangban.
– Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!
– Igen, igen! – bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek
emelkedtek a magasba és keresztet irtak a halvány arcok előtt.
Virginia tovább ment. A kertész háza előtt kinnállt a kisfiú, hároméves
csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára
és továbbmajszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket
születése óta.
Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át.
Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény, (a kertész sem
tudta nevét), melynek tojásalakú, kemény szürke terméséből olcsó
rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek; szegény asszonyoknak, jámbor
«egyesületi» nénikéknek ingyen osztogatnivalókat.
Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a
sarkigtárt széles «marhakapu»-n most jöttek be a csordáról a zárda
tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el
az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva és
elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta
ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és
ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely
közgazdasági szempontból «tárgyalja» e hasznos háziállatot. – Holott
Virginia eszes és tanult nővér volt.
Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt és balra tért. Egy széles,
sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez
volt a felírás: «Szent József Ápolda. – Szegénysorsú, katholikus
elaggottak és rokkantak részére.» A bejáratnál egy alacsony nádszéken
egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé
tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele
volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadtbőrü és olyan színű, mint a
régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a
lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis
vázfej ritmikus, bizonykodó bólogásában. Igy ült már csak naphosszat és
álmélkodott; több volt száz évesnél. Már föl volt mentve minden böjt,
vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom
kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, elmotyogja-e. Soror Mártha
már nem igen vétkezhetett a földön!
– Gelobt sei…! Hogy mint van, kedves nővér? – lábalta át Virginia az
itató vályukat, hogy hozzájuthasson. A fehérfátylas mumiaarc még nem
mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő
alakot. «Hogy van? – kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett
rá és behúzottt, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó, – mosolygott.
– Nagyon jól, – felelt németül, – meglepően tiszta volt még a hangja. –
A Kegyelem nem hagyott el engem, Isten alázatos szolgálóját!… Ugy süt
rám a nap!…
– Szeret-e még élni, Schwester Mártha? – (Szokás volt a zárdában, ki
tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Ur
e százéves, szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a
felelet.)
– Ach ja! Hogyne, míg Isten megengedi!
– Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az
Istent színről-szinre látni?
– Ach, még ne, most még ne! – és kis vázfeje gyorsabban kezdett
bólogatni. – Minek sietni, – motyogta, – minek úgy sietni? Die Ewigkeit
dauert ohne den ewig!…
Ennyi maradt meg sok ezer mise, bőjti nap és olvasómondás után; ennyi –
e százéves lélekben. «Az örökkévalóság úgyis – örök. Minek sietni? Mikor
úgy süt még a nap.»
A vendég elköszönt innen is, gondolkodva, kissé lehajtott fővel ment
tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tünt fel. Innét
könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép,
modern Újépület; szellős, nyilt folyosóival, – egész derüs, világos és
komoly hygienéjával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér
tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyilt
és büntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert
nem lehet vétek, hiába… vonzódni a világossághoz,… nem, mert hisz a
poklok urát a «sötétség fejedelmé»-nek mondják; és… lám, soror Mártha,
aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!…
Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat
keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. – Már ott volt a nagy
Ház előtt. A kettős U-alakú épület tulsó udvarán «balszárnybeli»
társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán
az «Urangyalá»-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia
megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a
«szent»-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól,
bőjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük
messziről s ők karban feleltek; aztán befordult a másik udvarra, hol a
szivattyús kút volt; tömjén és köményleves-szag áradt szét itt már
szünetlenül; a templom és a konyha, meg a refektóriumok földszintje
nyílott ide. – A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy
nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Irásmunkája volt,
elmulasztotta az uzsonnát; vajaskenyere ott lesz még érintetlenül az
apáca-étterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani;
az ő vacsorájukat majd csak félkilenckor tálalják… De nem megy be, most
csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni,
nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy
lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé… És életkorához képest
szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kivánságát; fontosságra
jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele és
az «érzéki» csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte
elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.
Az óvodából most tolongtak ki a «Portá»-nak nevezett kapun a város
apróságai; pöttön fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős,
teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva,
szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kis fiú az ölében, a göndör
fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergő kis mocskos az
apáca-szoknya ráncait cibálja. Ez az Adél még most is az a bátor,
egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony, –
gondolta el Virginia, – tíz éve van itt és nem lehet komoly kifogás
ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá… Most is kilép a
kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig s őt is akárki láthatja
ezalatt; nem, ezt mégsem szabadna tennie! Ott vannak az óvónőképezdések!
Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra
vigyázni kell, annál inkább, – ha a kívülélőkre személyesen hatni; néha
velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda
suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fenrich
főtisztelendővel. Fenrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a
számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy
Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiut vétek volna kétellyel
illetni gondolatban, – de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is,
meghülhet itt a nyitott kapu szelében; szólni kellene neki; tán
kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiösmeret, mi a helyes
cselekvés; mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység,
rosszakarat?… Az volna csakugyan? O!…
A legnyiltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos,
lelki kételyek. «A templomba, bizony, oda kell most bemennem!» – mondta
magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét,
testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal
biztató jelének vette. Az első kisoltár, a «Fájdalmas Anyá»-é előtt
borult le s a térdeplő állványára támaszkodva két tenyerébe rejtette
arcát. A templom néma volt és üres.
Lelkivizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni
vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen;
testvérietlenül bánt vele; kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy
tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És
gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, amiért Fenricchel
látta; holott nem tréfált-é el őmaga is percekkel előbb Szelényi
papával?… A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden
társnőjétől. – Majd kibékülnek az «öreg»-gel is a szokott formaságok
közt, jobbról-balról arconcsókolják egymást alig érintve. – De
változik-e valami ezzel?
Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek
pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált
a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa,
józan, paraszti megjegyzése szájról-szájra jár. Hiába, az öreget most
már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert
a csunya, vétkes, féltékenység ébredt fel benne. «Az amerikai soror»… Ez
hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó,
mert hisz Isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitünő, drága
teremtéssel; – az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint
ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkosizgalmú
hajlamok!… Nem lehet, hogy Istennek ne tessék az ő érzelme, – hisz csak
jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! – «Isten, – ő
bizonnyal maga a megértés, – én csak mint valami végtelen erős és tiszta
hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és végnélkül
kitárul!» – ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, ki az élet
viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ösmer, mindenen
nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; – aki nem húnyja le
szempilláit az ima áhitatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem
tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a
misén; kezét ölébe-nyugtatva ül és csak akkor térdel le, ha az oltárnál
folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű
ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derüsen és
megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet – őt példaképül
választani… De mégis, vajjon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek
tetsző mértéken. Szabad-e földi lényre, eredendően-bűnös emberre így
gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a
többiek fölé helyezi? «Ah, – uram, ne vigy a kisértetbe; de szabadíts
meg…» Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé!
Ha ő is úgy látta volna a világot, – igazi bűneivel és igazi
kisértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán Isten
próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. «Ideges
dolgok ezek csak!» – szokta Ő, Magdolna, mondani. «Céltalanul fárasztják
az érzéseket és nem visznek közelebb a Jóhoz.» Milyen más, milyen
jóltevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!
Künn fátyolos-hangú csengettyűszó; ah, az Ave-ra hív már; és ő itt, a
szent helyen, elfelejtett imádkozni… Virginia forró akarattal, görcsösön
kulcsolta össze kezét; szemefehérét a szokásos, exaltált kifejezéssel
fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrűpillás szemhéjait;
ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt egynek
kivételével.
«Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől…»
suttogta.


VI.
A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett «kis háló»-ban
már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett
valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélekzetét is
visszatartva neszelt, mély csendben: amíg oda kinn: top-top, –
elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára;
mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novicia
inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A
képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó buta kis teremtés.
– Sz’terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban
felkönyökölve. – Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan ezt a
kis szidást?
– De igazán kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy
Sz’ter Kunigund mily szigorú, aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök
csak nevetnek most, igen!
Pável Marika fennült az ágyban és szünetlen, fojtott, prüszkölő
hahotával kacagott; hogy a többire is átragadt.
– No, Istenem, – folytatta Erzsi, – hisz ön megérti az ábrándos
lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és
Kornéliánk két sötétfényű, nagy szemet lát benne, s egy morcos, piros
szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó arcátlan
merészség), lábtúl rakta a párnáit és úgy fordult az ágyban, hogy
szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?
– Jó-jó, én, – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És az csakugyan
nem rend; mikor mindegyik párnája jobbfelől van, akkor egyik csak úgy
önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!
– Hahaha! – fuldokolt Marika és nem tudta abbahagyni. – «Dieser stinkete
Mond!» – azt mondta; hahaha! «Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische
grosse Freuleins die; möcht schon der Kukuk hohl’n von da!» Hahaha!
Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindíg szomorgós
Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.
– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; «holdfény», – ki tudja,
milyen rossz könyvekből olvasnak ilyeneket! Inkább a lelki-üdvükkel
gondolnának!
– Maga sororka sohasem olvasott regényt?
– Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer most négy éve.
– Még otthon, Pesten a szüleinél?
– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: «Sarah»
volt a címe Ohhnett Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet.
Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.
– Ojjé! Ilyen sikere annak az «Ohhnett»-nek! De remélem most már nem
zavarja az álmát?
– Nem, Erzsi kisasszony. Soror Simonea, áldassék érte, – kiverte
mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.
– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelid
Berchtolda alatt.
– Bizony kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az
nem szerzetesi nevelés, kérem, ő direkt azt kedveli legjobban köztük,
akinek legnevetősebb a szeme és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos
trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szeliden szól: nono, lányaim!
Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból?
– Igen ám, de ez ősszel annyi új kandidátnő jött be; kilencvenen vannak
most, ennyi még sohse volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca,
világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot.
Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a
vőlegénye.
– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek és velük olyan csél-csap, világias
szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva; (valami eszükbe jut): kilépnek,
ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi
jelvényük, Isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom
alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt
volt ilyen eset utoljára; félek, most majd több lesz!
– Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is
vette. De tudja, nővérke, a világban évről-évre rosszabbak ám a
házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek
köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az
apácaság. Még ha nagykeservesen akad is egy vőlegény, egy, kis
ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.
– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom:
a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy
valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa
a kabinettjében! Na hiszen, minket ugyan máskép neveltek és azt jobban
is szeretem.
– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az
osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virgina
meg Berchtolda «reform»-jainak.
– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre és
érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítni az első kisértés az
életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni «fátyolt
kérni»; azt már úgy megsugták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak
látszatra történt, csakhogy alkalom legyen türésre és önmegtagadásra;
mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél
hamarébb. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! «Maga akarna
fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! Hiszen a száját se tudja
kinyítni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent
ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk mennyasszonyi
köntösét viselni?» – És így tovább egy félórán keresztül és három hónap
múlva megint. – Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta
tisztelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például
egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az
élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak
a mostani novíciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt; mint soror
Evelin például; a bőjt és önmegtagadás igazi szentje!
– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe pesti lány
létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?
– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is és ha a
szüleim a nővéremmel szinházba mentek, én sohse akartam; kimentem a
cselédhez a konyhába és szent énekekre tanítottam. Nekem a jó Istenke
már tíz éves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi
hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a
kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.
– «Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága!» –
hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.
– «Na lám!» – mondta Pável Marika és tovább csavargatta hideg vasba a
frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli
ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhesszemű
polgárista; csunyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és
térdigérő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére
szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden
mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda
maga a felügyelő, a kabinettje odanyilik.
– Drága, drága szent! – lihegte a novicia felé. A nagy leányok az ágyból
gúnyos kiváncsisággal nézték.
– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát?
Maradjon nyugodtan a helyén! – feddette meg a szép novicia, szigort
erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.
– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni
akartam ma még!
– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a
szenvedélyeinket.
– De én nem birom! Segítsen rajtam!
A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja
reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorgott és
odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhás-széknek könyökölve
eltakarta az arcát a tenyerével.
– Küzdjön! Szenvedjen!
A kisleány fuldokolva zokogott; vézna vállait rázta az izgalom.
– Nem birok. Kell hogy lássam néha! – nyögte.
A szép novic-testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor,
melyet térdenállva megimád.
– A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten; nekünk is az a dolgunk!
S a gyereken mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata mint
egy sötét kigyó vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait
törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondúl, élesen és édesen
szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából és megragadta a
copfját.
– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga
kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a
nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is
eszibejut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár hogy
okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már
innen), volna egy csöpp esze, meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy
kijózanodna; nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről, meg
szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem
hagy vele mától fogva, – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. –
Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak írkált
levelet haza Debrecenbe, képzeljétek, Ördög Palinak hivják az úrfit, hát
Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra s «örök szerelem» helyett
«örök barátságot» mindenütt a szövegbe és odatette a Kunigund asztalára
az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne
ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan leveledzünk!)
Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai
tempókba. Egy apáca… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély,
akárcsak jómaga? van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába,
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Hangyaboly: Regény - 4
  • Büleklär
  • Hangyaboly: Regény - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 4114
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2185
    29.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 4005
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2100
    29.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 4069
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2153
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3985
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2163
    29.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 4057
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2120
    29.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 4065
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2088
    29.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 4104
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2068
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 8
    Süzlärneñ gomumi sanı 4003
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2082
    30.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 9
    Süzlärneñ gomumi sanı 4035
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2104
    29.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Hangyaboly: Regény - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 906
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 579
    39.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.