Fuimus - 02

Süzlärneñ gomumi sanı 4039
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1994
33.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
46.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
53.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
álmos szemekkel tekintett maga elé s várta a perczet, a melyben
Lőrinczczel megint egyedül lehet.
Megyei dolgokról folyt a tárgyalás. Mint a felső megyékben rendesen, úgy
itt is a megyei politika családi politikát jelentett. S mint a családok
beléletében, úgy a politikában is az intrigálás vitte az első hangot.
– Hacsak a gróf úr hinne nekem, pár év multán főispánunknak
tisztelhetnők – szólalt meg a titkár.
– Nem engedhetjük meg, hogy Czobor Pál legyen a főispán. Hová jutna így
a család tekintélye; – vágott szavába Csepelházy, a bonorum direktor,
hatalmas basszusán. A hat láb magas, széles vállú, piros arczú ember
csak beszélt. Szidta a Czoborokat, dícsérte a Niffor-nemzetséget.
Bajuszát pederte, mellét kidüllesztette s gőgös arczczal nézett körül.
Látszott rajta, hogy tudja értékét s tudja azt is, hogy uralkodásra –
legalább a marhaállomány és a béresek feletti uralkodásra – született.
– Én mint Csepelházy már azért is szeretném, hogy a mi kedves méltóságos
urunk legyen a főispán, hogy ezáltal ezeknek a Czoboroknak gőgjén
legyintenénk egyet. Nevetséges… (ez a szó kedvencz szólásformája volt)
mi, Csepelházyak sokkal régibb család vagyunk, mint ők. Nekem volt egy
ősöm, ki IV. Béla alatt asztalnok volt, egy másik egy végvár kapitánya
Mátyás király korában; ennek a megyének fele a mienk volt, midőn még a
Czoborok… (és a Márfayak, akarta hozzá tenni, de még idejekorán
észrevette magát) s a többi ilyenféle családok, még csak apró kurta
nemesek voltak. És most az ilyen nácziók a nyakunkra nőjjenek? Olyan
nincs… ezt tán csak nem engedhetjük meg. Nevetséges! Mi? (Horkolva a
nyakkendőjét igazgatta s kifeszítette széles mellét.)
Lőrincz álmodozó arczczal nézett maga elé, Gábor gúnyosan hallgatta a
Csepelházy és a titkár szavait.
– És miért ne lehetne Czobor Pál báró főispán? – szólalt meg aztán,
kissé ingerült hangon. – Nagybátyánk sokat foglalkozott a politikával;
idősebb, mint Lőrincz öcsém, a kiről még igazában azt sem tudom,
érdekli-e a politika…
Lőrincz, ki eddig csak félfüllel hallgatta a társalgást, most bátyja
szavaira felriadt merengéséből s gyors, határozott szóval a Czobor Pál
erényeit kezdte dicsérni, kivel pedig ő is, családja is (daczára annak,
hogy Czobor Pálné, anyja húga volt) rossz viszonyban állott. A családi
tradicziókhoz híven, most is volt egy Czobor és egy Niffor haragban. E
nélkül nem lehetett megye-történet. Nem volt négyszáz év óta olyan
időszak, a melyben a három család egyes tagjai egymással szembe ne
állottak volna; küzdve, harczolva, intrigálva egymás ellen a végtelenig.
Gábor ki nem állhatta e családi perpatvarokat és már rég azon dolgozott,
hogy fivérét Czobor Pállal kibékítse. És erre pompás alkalom lesz a
Czobor támogatása. Lőrinczet úgy se találta a főispáni szék betöltésére
alkalmasnak, hiszen nagyon is tisztán látta öcscse
művész-temperamentumát.
A társaság megint csak visszatért kedves egyetlen tárgyára, a
politikára, a két fivér azonban hallgatott, messze vitte mindkettőt
merengése – hisz a világosi nóta hangjai hangzottak fel. Ott vannak az
ajtónál a dálnai czigányok. Kis primásuknak, Bandinak szemei
felvillantak az előcsarnok félhomályában. Gábor szívét összeszorította
valami. Két év óta nem hallott magyar zenét. Lőrincz meg most hirtelen
kivette a primás kezéből a vonót s maga kezdett el játszani. «Biró uram»
volt a nóta. Nagy mestere volt e dalnak a fiú. Bámulatos
hangárnyalatokra bontotta fel az egyszerű nótát. Szélesen kezdte el a
dallamot, a melynek első ütemei folyton ismétlődve, szinte ködbe
vesztek… s a szinte távolba mosódó hangok, a melyeket a mind mélyebben
hangzó nagy bőgő ellen-frontjai kisértek, a puszta vízióját varázsolta
Gábor elé. Gábor minden egyes külföldi útja előtt el kellett neki
játszania, hogy így mintegy teletöltse lelkét azzal, a mit csakis
hangokban lehetett kifejezni.
Lőrincznek óriási zenetehetsége volt, a melyet őseitől örökölt. A
Nifforokat századok óta a czigányok grófjának nevezte el a nép nyelve.
Lőrincz nagyatyja czigánybandát tartott udvarában; egy Niffor-leány
Beethoven híres barátnője volt, ki a maga idejében Bécset ragadta el
páratlan zongorajátéka által. És a család majd mindegyik tagja játszott
valamiféle hangszert. Lőrincz nem ismerte a kottákat, de azért egy
czigánybanda minden egyes hangszerét (a klarinét kivételével) játszotta.
Egyik különlegessége a viole d’amour volt a XVIII. század lantosainak
hangszere. Nem tanult azonban soha semmit. Mert hisz azt, hogy _egy_
Nifforból muzsikus legyen, ezt a felsőbb körök konvencziói hogy engedték
volna meg! Ha az «ember» művésznek születik, politikus lesz; ha az ember
írói tehetséggel jő világra, csak politikus lesz ismét épp úgy, mint
politikus lesz, ha akár a filozófiai tudományokra van hajlandósága vagy
akár a természettudományok érdeklik. Mert az «ember» csak politikus
lehet. Ez a törvény. És ennek a törvénynek áldoznak annyi tehetséget,
erőt…
Ezen töprengett e perczben Gábor, a kit úgy bántott annak a tudata, hogy
nagy zenei tehetségű testvére elkallódik, egyénisége ki nem fejlődhet;
kénytelen-kedvetlen azt az útat, azt a _járt_ országútat kell járnia, a
melyet a tradicziók írtak neki elő.
Pedig tudta, érezte, hogy művész. A hogy a természetet látta, a mit a
természetben megérzett, azt, a mi az emberben érdekelte, az, a mit
hangokba foglalva adott vissza, az, a hogy az életet átszenvedte, a mit
élete kifejezett, minden a telivér művész lelkét segítette benne. Hogy
sürgette édes anyjánál, rokonainál, mindenkinél, hogy taníttassák;
hányszor beszélt a Lőrincz lelkéhez, hogy küzdött egész erejével, hogy
benső világát kifejleszsze. Hiába való volt minden. Lőrincz megértette,
tudta, érezte, hogy bátyjának igaza van, azonban nem volt ereje,
energiája arra, hogy művészetéért megküzdjön, azt öntudatra hívja, azt
megmunkálja. Naiv művész maradt, csak úgy, mint czigányai. Pedig mint
ember, mint gondolkodó, egy cseppet se volt az. Az öntudatra vitte faja,
gondolatvilága, minden. Öntudatos volt, mert annak született. Egy pár
század átöröklött kategóriái sciens bonum et malum-má tették. Aztán,
mint minden öreg fajból származó egyénnek, úgy neki se volt gyermekkora.
Gyermekéveinek játékaira árny borult, fiatal éveit a kétely mérgezte
meg, az első szerelem italába ürömcsepp keveredett. Környezete, a
felsővidék tót, szőrszálhasogató skrupulistavilág örökös intrigái
kételkedővé, embergyűlölővé tették. Mindez ezer érzés, gondolat talán
összefolyt a szegény ifjú lelkében, hogy egynek, egyetlen egynek adjon
kifejezést: – Gábor szemébe nézett, annak játszott. Testvérét szerette,
benne bízott, rátámaszkodott. Szerette lelkének egész összetett
gondolatvilágával, szerette minden egyes s annyira elfinomult
érzelmével.
Valami végtelenül megható volt e két fiú ragaszkodásában, a melyet
százados rokon-eszmék, világnézlet, százados szokások, eszmemenet,
czélok kötöttek össze. E két testvér vonzalmában két különböző, de
közeli rokoncsalád erős kötelékei születtek újra, újult erővel. Csak
úgy, mint egyéniségükben, a két család összes jó és rossz tulajdonai
finomulva, szinte a második hatványon újultak fel.
Hangzik a nóta… a brács, bőgő, czimbalom kíséri. S Gábor szívét édes
keserűséggel töltik el e dalok. Hiszen hazájában annak zenéjét,
költészetét, végtelen pusztáit s egyszerű, de azért nagyszabású magyar
parasztjait szerette a legjobban. Hiszen bennök látta a magyar jövendő
nagyságát, dicsőségét. Ettől várt mindent, erre épített, az ezek által
eddig alig ismert világnézetében érzett valamit, a mi majdan, ha
felszínre kerül, az egész fajt életképessé fogja tenni s a melyből jövő
kulturánknak fakadni kell. Hisz a hol az érzelemnek oly végtelen kincse
van, mint a magyar nép szívében, zenéjében, költészetében, ott nincs
miért kétségbe esni.
Most, most, hogy a nóta szólt, érezte csak igazán, hogy hazajött, hogy
itthon van. Mindazt, a mi elébb csak zavartan, összekúszálva zsibongott
a lelke mélyén, öntudatra hívta a nóta; érezte, hogy övéi közé jutott,
érezte, itt mindenki az ő húsából, véréből való, érezte – itt élnie,
halnia kell. Ezekért érdemes küzdeni, utolsó csepp vérig; küzdeni
boldogan, boldogtalanúl, babérért vagy bitófáért…
Úgy érezte, lehullott körülte a ház fala, a puszták közepén áll s a
«haza» határai láthatatlan messzeségbe folynak. Diadalmas fénynyel kél
fel a nap túl, túl a világosi hegyeken; napfényben, dicsőséges fényben
fürdik minden… Hisz mindent visszanyert, mindenre kész, sőt érez
szívében, élni akar, küzdeni önmagáért, népeért – a fejlődésért!
Amazok épp kocczintottak.

12.
Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült. A régies berendezésű szoba
óriási karos székébe dőlve, ébren álmodott. A mai nap eredményeire
gondolt. Hiába, csak minden, de minden megváltozott ott: a lelke mélyén.
Hány, régente természetesnek látszó dolog ma meglepte. Hisz erre felé
minden, mindíg így volt. Mindegyik nagy úrnak megvolt a maga kis
udvartartása s minden, a mi az udvartartással jár. Vajjon üdvös-e
mindez, családjaik fejlődésére? Bizonyára nem. De hát lehet-e ezen
változtatni? Elég erősnek érzi-e magát arra, hogy e kis világ
reformátorakép léphessen fel? Hisz gyenge. Pedig erősnek érezte volt
künn magát. Tudja, hogy egy tulajdonsága, egy erénye fejlődött ki a
külső hatások alatt s ez: – energiája. Ezeknek s kivált a férfiaknak
nincs. Az asszonyoknak inkább. Az akaraterő bennök összpontosul. De mit
ér energiája? Nem közvetlen igaz. Mint minden mesterségesen keletkezett
tulajdon, merev kővé vált. Érezte, hogy energiája a fejességhez húz. Így
van önállóságával is. Inkább exkluziv, mint önálló, exkluziv ember
eszméivel szemben. Csak bizonyos dolgok bizonyos formában, bizonyos
emberektől érdeklik. Ezzel ellentétben önzése meg nem fejlődött.
Azonkívül megvolt lelkében a szánalom ama bizonyos neme, a mely a tót
parasztnál is megvan, csak ő nála a legmagasabb fokon. Szánalmában az
egész világot felölelhette volna. Pedig a vele született s a fajától
öröklött lágyságot kipusztította magából s bizonyos élességre,
hirtelenségre tett szert.
[Illustration: Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült.]
Hogy fog hát majd ezzel a világgal szemben, mely mintegy a régi énjének
tükre – nyilatkozni? Vajjon könnyen keresztűl küzdi-e majd életét vagy
pedig már az első akadályok megbénítják, tönkre teszik?
Hisz küzdésre született, arra nevelték. Világnézete önálló, akarata
megvan; tudja, mi a teendője. Csak!… s egyszerre egy női fej finom
silhouette-ja iramlott át lelkén. Sápadt, finom vonású, szürkéskék szemű
fiatal leány. Klienigstein Lolly volt. Két éve hogy nem látta. Milyen
lehet ma? Változott ő is? Vagy olyan, oly kétségbeejtően az, a mi volt?
Szereti igazán, vagy nem? Hideg volt – tudta – Klienigstein Lolly,
annyira hideg, mint azoknak a báloknak a hangulatai, a melyekben
hajdanában találkoztak. És mégis, mégis!
Felkelt ülőhelyéből. Most vette észre, hogy majd nem az egész éjszakát
átvirrasztotta. Hajnalodik, napfényben minden.

13.
Vagy három nap multán az öreg grófnénak, a két fiú anyjának kellett
megérkeznie. Lőrincz befogatta híres négyes fogatát, a melynek nincs
párja három vármegyében. Lőrincz hajtott, Gábor mellette, mélyen
elgondolkozva, üldögélt. A négy táltos szédítő gyorsasággal ragadta a
könnyű kocsit. Lőrinczet elfoglalták lovai, Gábort meg vitték álmai
gyorsabban, messzebbre, mint a repülő kocsi. Anyjára gondolt, hogy fogja
fogadni? Szereti-e még? Nem felejtette-e el az évek folyamán, hogy van
még egy fia, ki messze-messze, idegen földön, idegenek között,
idegenként nőtt fel.
A kocsi repült a széles úton. Egyszerre a falu alján feltünt az óriási
landauer, ott ül a «parádés» kocsis, mellette egy vén, vén inas, ki
akkor volt fiatal, mikor még Johann, a vén komornyik járta a ländlert. A
porfelhőből lassan-lassan kibontakozott az egész alkotmány. Gábor meg
úgy érezte, hogy nemcsak a portól, de mástól se lát tisztán.
Elhomályosodnak szemei, egy árva könycsepp villan meg a szempilláján, a
mely végigszalad a képén. Édes anyja fogja hát ölelni mindjárt, anyai
csóktól fog égni az arcza.
És ime, a mit oly soká várt, most valósággá vált; átfonja vállait az
édes anyja két karja, érzi szívét szívén, ajkát ajkán.
– No hát én, én nekem nem jut belőle semmi? – kérdi Lőrincz ingerkedve.
– Ne csak a tékozló fiúnak, a másiknak is juttass valamit a jóból.
És most ott ült az öreg asszony két fiával a kocsiban. Mellette Lőrincz,
szemben véle Gábor, hiszen arczát mindvégig látni, vizsgálni akarta. A
szegény öreg grófné alig akart hinni szemeinek, hogy ez lehetséges
legyen, mindkét fiával együtt s most már örökre!
– Hogy hasonlítasz atyádra – szólalt meg Nifforné s nézte, nézte a fia
vonásait. Kereste rajta a szenvedés nyomait. Szeretett-e már?
Megismerte-e már a szenvedést erről az oldalról is? Csak nézte, nézte s
ezer semmi kérdést intézett hozzá, aztán oly érdekkel hallgatta, a mit
kérdéseire felel, mintha csak ettől függött volna a lelki üdvössége.
Közbe-közbe pedig az oldalán ülő Lőrincz arczát simította végig, nehogy
ez azt higyje, hogy elhanyagolja őt addig, míg a másikat anyai
szerelmével átfonja.
A kocsi lassan felrobogott a kastély elé, az egész cselédség sorban
állt, várva szeretett úrnőjét, kit már oly régen nem látott. A kocsiból
az öreg komornyik segítette ki, megremegő kézzel ajkaihoz emelve a
grófnő kezét, a melyet aztán kétszer, háromszor megcsókolt. Negyven év
ragaszkodása beszélt a szemeiből. A többiek is tisztelegtek a kegyelmes
asszonynál. A kertész óriási virágbokrétát nyújtott át neki s egy kis
parasztleány a faluból, remegő ajkkal, versben üdvözölte.
Az öreg asszony szinte át volt szellemülve. Még mindig fiatal tűzű
fekete szemeire bánatos fátyol borult. Annyit szenvedett életében, hogy
még boldogságának legmagasabb fokán is szomorú volt az arczkifejezése.
Ajkairól a korai lemondás beszélt. Szeretett s korán temette el azokat,
a kikhez a szerelem fűzte. Második férje halála óta nem viselt mást,
csak gyászruhát. Ettől a pillanattól fogva, csak gyermekeinek akart
élni.
Most ott megy két fiába akasztott karral, lassan, fel az emeletre vezető
lépcsőkön, az első fordulónál megáll, jóságos mosolylyal tekintve végig
a ház népén, a mely egy sorba sorakozva, tisztelettudással tekint fel
reá. Az utolsó magyar nagyasszony még egy pillantást vetett reájuk,
aztán lassú léptekkel fordult be az oszlopos csarnok túloldalán.

14.
Lőrincz felkísérte őket az emeletig, majd a nagy ajtónál elvált tőlük,
magukra hagyva őket.
Gábor a grófnét karonfogva, végig vezette a kedves, nyájas, régi divatú
termeken, a melyeknek levendulaszaga, régies tarka virágos szövettel
beborított bútorai a negyvenes évek ízlésére emlékeztettek. A sarokszoba
fala, melyet írókabinetnek használt az özvegy, családja fényképeivel
volt borítva. Itt töltötte napjait nagy elvonultságban a kétszeres
özvegy.
Ideérve, az anya és fia megálltak.
Niffor-Márfay Anna átölelte fia fejét s csókokkal halmozta el, aztán
leült az ablak mellett álló nagy karos székbe, hol annyit hímzett a
dálnai templom számára, kezeit térdére ejtve, hosszan elmerengett, majd
reszkető hangon megszólalt:
– Úgy fiam, haza jöttél. Látod, itt vagy a jó helyen, vártunk, mindíg
vártunk. Szükségünk van reád, nékem is, Lőrincznek is. Úgy érzem, atyád
jött vissza mellém, hogy öreg napjaimra megvédelmezzen, oldalomon
legyen…
– Oldaladon leszek mindig, soha el nem hagylak benneteket!
– Tudom, számítok is reád. Hisz most jönnek majd a nehéz évek! Te jobban
ismered az életet, mint ő, te mindig a magad lábán álltál, hála édes
atyád bölcs, de a mellett oly kegyetlen végrendeletének… de nézd, nézd
Gábor – folytatta Nifforné, derült hangra csapva át – a tűzoltóság.
A dálnai tűzoltók vonultak fel. A hazatért Gábornak akartak tisztelegni.
Ott vonultak fel mind, egymás mellett, tarka, veres-hajtókás barna
ruháikban. Csillogva, villogva a tavaszi napfénynél. Élükön a
czigánybanda valami újjongó új bécsi marsot játszott.
Nifforné és Gábor kimentek az erkélyre; Lőrincz a ház előtt állott már,
tűzoltó-főparancsnoki ruhában, katonás méltósággal fogadva a
tisztelgőket.
– Akárcsak egy kis főherczeg! – mondá tréfásan Gábor, minden gúny
nélkül. Édes anyja meglegyintette zsebkendőjével az arczát, aztán az
érintett helyen össze-vissza csókolta fiát.

15.
Gábor első látogatását gyámjánál és rokonánál, Czobor Ádámnál tette.
Ádám pár órányira lakott Pesttől, valahol Czegléd és Szolnok között;
ott, hol az alföldi rónaság kezdődik. Szolnoktól még vagy egy jó
órányira, a Tisza partján feküdt az Ádámék lakása. Délután négy felé
érkezett Szolnokra. Mily jól esett neki megint a magyar szó! Gábor
végtelenül szerette az Alföldet. A kedves, széles utczák, ákáczfákkal
szegélyezett alacsony fehér házak, a lobogó ingű, gatyájú
helyrelegények, az ingvállas bodros viganójú menyecskék, a házak előtt
guggoló öregek, a zöld vetések között keresztül vezető országút, a
gólyák, darvak a légben, a síkságot pettyező fehér tanyák, a gulyák,
távolról idehallatszó kolompja, a Tiszapart hamvas zöld fűzesei, a
messzi falvakból idehallatszó távoli harangszó édes nyugalommal töltötte
be lelkét.
Úgy érezte, hogy édes hazájának kapui tárultak fel előtte. Most érezte
csak igazán, hogy hazajött. Hisz ez a darab föld, ez a végtelen síkság,
ez az otthona, ez a hazája; ebben bízik, erre épít. Ez a föld adja
azokat az istenáldta termékeket, ennek a népnek szívében fakad a magyar
nóta, ennek a népnek aczélos karjai víttak meg annyiszor a hazáért, ez
őrízte meg drága kincsünket: – magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben
bízzunk! Hazatérve, amoda a tótvilág közepébe, úgy érezte, mint
oltalmazó jött; ide más érzések hozták. Itt egy élet folyamán csak
védelmet talált, ide tanácsért jött akkor, ha megingott alatta a talaj;
idetért, midőn fáradtnak érezte magát, pihenni; ide, midőn elszorult a
szíve, – vígasztalásért; ide gyámjához, leghívebb emberéhez, Czobor
Ádámhoz.
A kis falu fehér házai között végig robogott a kocsi; most elhaladt egy
kő Szent János mellett, aztán befordult egy kis ház platánoktól,
akáczoktól beárnyalt udvarára.
A ház előtt már Czobor Ádám várja, kezet nyújt neki. Mily megnyugtató
volt a kézszorítása, mily jótékony szürke szemeinek kifejezése. Czobor
Ádám vagy ötven éves ember lehetett, azonban sokkal fiatalabbnak
látszott. Magas, izmos ember volt, piros arczbőrrel, a melyet alig
szakított meg itt-ott egy ráncz. Hosszú, szürkülő fekete bajusza,
rövidre nyírt szakálla fiatalos kinézést kölcsönöztek neki. Pedig
komoly, sokak által komornak rágalmazott ember volt. És tán ép
magábazárkózottsága őrízte meg őt ilyen tisztán. Távol az emberektől,
csak a tudományoknak s leánya, Erzsébet nevelésének élt s így a mennyire
mélységes mély lett a szíve, olyan tiszta is maradt. Az élet nem
szennyezhette be, mert hisz alig élt.
Egyéniségre csak úgy, mint gondolkodásra különbözött a többi
Czoboroktól. Édes anyja, sz. Bélváry Erzsébet vére volt, ki régi magyar
alföldi nemes családból származott. Tőle örökölte elszántságát, mély
szívét, lelki egyensúlyát; a felvidékiekhez csak a filozófolásra való
hajlandósága húzott.
Leánya, Erzsébet – ki e perczben lépett ki a házból – reá ütött. Magas,
karcsú fiatal leány volt, összenőtt szemöldökkel, fekete, simára
lefésült hajjal, hajlott sasorral, picziny piros szájjal. Volt valami,
hogy úgy mondjam, hősies a megjelenésében, a mi csudálatosan ütött el
picziny ajkának finom mosolyától, szürke szemeinek gyermekded
kifejezésétől.
Édes anyja korán elhalt; érzett rajta a férfinevelés. Atyja gyakran
Rozgonyi Cziczellének nevezte, oly lovagias, oly szűzies, oly hősies
leányát.
Pár percz mulva már a kis, alacsony ebédlőben ültek mind. Erzsébet az
asztalfőnél, jobbján Gábor, balján Ádám. Az estebédet – more patrio –
hétkor költötték el.
– Itt vagy hát öreg fiam közöttünk! Látod, szeretettel vártunk mindig.
Meglássuk, Gábor bátyám végrendelete mit eredményez. Érdekelsz fiú!
– Ugyan hagyja el, bátyám. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy
csak most kezdem az életet. Félek, meredek az útja. Hátha nem tudok
aklimatizálódni.
– Megjön ez is; jobb, mintha itthon nőttél volna fel és csakis a
tótföldet ismernéd. Mit láttál eddig?
– Még csak otthon voltam.
– És Anna néni hogy van? – kérdé Erzsébet.
– Csókoltat, szeretne látni.
– Felmegyünk ugy-e apus, még a nyár folyamán Dálnára?
– Fel-fel Cziczellém, hiszen ha te akarsz valamit, azt a jó Isten is úgy
akarja.
– Bejárjuk az egész felvidéki rokonságot?
– Be hát… de nem rontom a kedvedet. Inkább hallgatok. És Lőrincz?
Milyen? Ember lett belőle?
– Olyan, mint a milyen két év előtt volt, csak minden tulajdona
finomult, kiszélesedett.
– Érdekes fiú. Minden erénye, hibája egy elmuló korra világít. Ő egymaga
egész elpusztuló, régi magyar olygarchiánk quintessentiája. Egyike
azoknak, kik csak uralkodni, parancsolni tudtak. Ő se tudja megtanulni,
hogy századunk jelszava: «il faut savoir servir».
– Meg fogja tanulni, – mondá Erzsébet halkan, de biztos hangon.
– Na nézzék, Erzsi! politizálni is szoktunk. No nézzék a kis
honleánykát!
– Nem, csak Lőrinczről beszéltem.
– Tudom, hogy gyengéd volt mindig; annyi tulajdonotok ellentétes, hogy
meg kell értenetek egymást – nevetett fel Ádám s megsimogatta Erzsébet
képét, ki egy szemérnyi szemrehányással szemeiben, de azért nyiltan,
egyenesen szembenézett atyjával.
– Ellentétek? És miben? – kérdé Gábor kiváncsian.
– Oh sokban. Erzsébet olyan paraszt-fajta, mint a milyen én magam
vagyok. Egyenes, semmi árnyalat, finomultság nincs az egyéniségében. A
mit mond, az úgy van és nincs máskép. Nem érzékeny, a félhomályban nem
lát, aztán nyugodt. De olyan nyugodt, mint a milyen csak egy ilyen, a
turáni nemes fajból származó nőszemély lehet.
– Papa, hagyjuk a turáni nyugalmat.
– Ez azt jelenti, hogy a multkor, igen Gábor, ne nevess, te meg Erzsi ne
pirulj (leánya egy egyszerű tagadó-mozdulattal felelt édes atyja
szavaira), a leányom majd elájult, a szegény kis ideges gyermek.
Tizedes, a paripám megbokrosodott, majd kitörtem a nyakamat a porta
előtt és… Erzsit elhagyta turáni nyugalma.
– Elájult? – kérdé Gábor nevetve.
– Jól ismered. Kiszaladt a ház elé, megragadta a Tizedes kantárszárát és
visszarántotta. Megfékezte a lovat és megmentette édes atyja becses
életét.
Erzsébet szeretettel mosolygott atyjára. Nem szabadkozott egy cseppet
se.
– Olyan, akárcsak Rozgonyi Cziczelle! – mondá Gábor.
– Néked nem szabad Ez atyám privilégiuma. Nevezz becsületes hajadon
nevemen Erzsébetnek. Tudod Gábor? Ezzel a leány felkelt, nyugodtan kezet
adott a fiúnak, megcsókolta atyja homlokát s kiment a szobából.
– Tán csak nem haragudott meg? – kérdezte nyugtalan arczczal Gábor.
– Ugyan dehogy. Nincs hiúság, érzékenykedés egy csepp se benne. De
gyere, menjünk át a dohányzóba. Beszélgessünk.
A kis teremben víg tűz pattogott. A hüvös tavaszi estéken még Ádám
rendesen begyújtatott a kandallóba.
– Akarsz egy jó szivart, vagy tán csibukot parancsolsz?
Gábor czigarettára gyújtott, Ádám egy hatalmas török csibukot vett elő a
pipatóriumból. A kandalló elé telepedtek.
A kis szoba kifejezte Ádám egyéniségét. A falakat könyvek lepték el,
egymás mellett Darwin, Hæckel, Spencer, Geoffroy-St.-Hilaire, Lamasch
művei. Nehány jó regény, nehány költemény. A kandalló panopliján
fegyvergyüjtemény, a melyet keleti útjáról hozott. A szoba egy sarkában
foszilok felhalmozva. A kis kabinetet csak egy zöld ellenzővel fedett
dolgozólámpa világította be. Az ablaktáblákat a ház előtti nagy ákáczok
hajlongó galyai kopogtatták. Otthonos, meleg zug volt.
– Mily jó itt, milyen távol vagyok utazásaimtól, távol a szállodák
fagyasztó hangulatától, az idegen világok idegen érzéseitől. Itthon
érzem magam itt nálad, bátyám…
Ádám megveregette vállát.
– Atyád is szeretett itt üldögélni. Rendesen váratlanul érkezett. Késő
este betoppant… majd mindig e kis szobában talált rám. Szinte látom
magam előtt, a mint az ajtón hirtelen belép magas termetével,
vadász-csizmákban, vadász-kalappal. Beleült abba a székbe, abba, a
melyben te most ülsz. Pár perczig hallgatott, aztán lassú, mély hangon
terveiről kezdett beszélni, meg kedvencz tudományáról, a biologiáról. A
családi viszonyainkat hosszan fejtegette; beszélt utazásairól. Majd tíz
évvel volt idősebb nálam, mesteremnek tekintettem. Mesterem, kinek
mindent köszönhetek: nyugodt, boldog életemet, s mindazt az örömet, a
melyet a munka okoz nékem. Én is csak olyanféle tésztából voltam gyúrva,
mint fiatal uraink szoktak gyúrva lenni. Lovagláson, vadászaton járt
csak az eszem, az életnek csak a felszínét láttam…; egy ízben – de ezt
még nem mondtam el néked, pár év előtt még tán meg sem értettél volna
tökéletesen, ma… meg fogsz érteni.
Gábor közelebb húzta a támlás széket Ádámhoz, feszült figyelemmel
hallgatta. Lehetett volna érdekesebb tárgy a világon annál, mint midőn
gyámja édes atyjáról beszél neki?
– Nos – folytatta Ádám, felszítva pipája tüzét, – a téli időben történt.
Vadászni voltunk Ujvárt, a Nifforoknál. Halálosan belészerettem egy
leányba; nevét nem mondom, minek mondanám. Öreg asszony ma már,
megviselte az élet. Talán a szenvedés meg is tisztította a lelkét azóta.
Akkor még szenyes volt. Én bomlottam utána, jártam városról-városra a
nyomában. Képzelhetetlen dolgokat követtem el érte. Adósságokat
csináltam, kis vagyonom egy része ráment a bolondságomra. Ez a
szenvedély vitt, vitt feltartózhatatlanul, s a leány csak bolondított
szinte egy álló esztendeig. Egy év mulva aztán máshoz ment, ki gazdagabb
volt mint én s kevesebb bolondságot követett el érte. Azt hittem, tönkre
megyek; az ivásra adtam magamat. Igen Gábor, a hogy itt látsz, egy
féléven keresztül minden éjjel korcsmáztam és jártam a bolondját. Egy
ilyen éjjel – úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna – a galgóczi
korcsmában ittam egész éjjel, két banda húzta oldalamon a
körmeszakadtáig. Talán a tizedik üveg bornál jártam; az üres
czilindereket hogy kiittam, egymásután a korcsma ablakaiba hánytam. Már
egy se volt ép…
– Te, Ádám bácsi, te?
– Igen én, fiam. Látod, látod, így változik az ember… de figyelj. Úgy
éjfél után két órakor lehetett. Egy négyes fogat állott meg a csapszék
előtt. Apád volt, ki így kocsin igyekezett Nyitra felől Márfára,
Miklósékhoz. Magam se tudtam miért, de mindig szerettem apádat, olyan
derék, jó ember volt. Megértett mindig, oly elnéző volt velem szemben;
pedig bizony akkoriban nem igen érdemeltem meg. Nagyon elszégyeltem
magamat, a midőn belépett az ajtón. Mintha csak látnám. Szerettem volna
a föld alá bújni. Ilyen szégyen! Nem tudtam, mit mondjak néki, nem
tudtam szólni, nem tudtam, felálljak vagy ülve maradjak… nagy kamasz
voltam pedig már, több huszonkét évesnél. A czigányok csak húzták,
húzták. Csittítottam volna őket, de megakadt a szó a torkomon.
Becsületérzés volt már akkor is bennem… aztán meg szegény apád nem
tudhatta, miért cselekszem így. Emlékszem, ügygyel-bajjal felkeltem s
hebegve, ostoba észszel így szóltam hozzá: «Ugy-e későre jár az idő,
Gábor bátyám?» Ő… nem szidott, nem korholt, mint hittem. Komolyan
megállt a korcsma küszöbén s határozott hangon így szólalt meg: «Küldd
el a bandát, Ádi, késő van, kettőre jár az idő». Én, szinte megigézve
tekintetétől, elküldtem őket s e percztől kezdődik életem, hisz addig
jóformán nem is éltem.
Gábor villogó szemmel hallgatta Ádám szavait, ki egy pillanatig
elhallgatott, megigazította a kandalló hamvadó tüzét, végigsimította
homlokát, mintha csak e mozdulattal a fájó emléket s vele előbbeni
életét akarta volna eltörülni.
– Aztán – folytatta – az én komoly, nagy tudományú, szeretett Gábor
bátyám nem átallotta, odaült velem szembe, a bortól csepegő piszkos
asztal szélére, nem átallott velem e perczben szóba állani. És nemcsak
hogy szóba állt, többet is tett ennél. «Ádám, édes pajtásom, öcsém –
szólt a szívemhez – figyelj reám. Tudom, bánat nyomja a lelkedet,
tudom». Egy perczig némán a szemébe néztem, aztán a jó Isten tudja mi
fogott el, de azt hittem, odaborulok a vállára és zokogni kezdek. Nem
tettem, e perczben még nem mertem volna megtenni. Csak odakönyökölve az
asztalra, bután belebámultam a lámpába, szólni nem tudtam semmit. De
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Fuimus - 03
  • Büleklär
  • Fuimus - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4050
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1891
    35.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4039
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1994
    33.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3992
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1947
    34.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4116
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1990
    31.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4215
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1902
    33.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4113
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2010
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4119
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1952
    33.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4047
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1791
    34.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4091
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1774
    35.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4149
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1761
    39.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    61.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4166
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1751
    37.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4289
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1915
    34.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Fuimus - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 975
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 556
    36.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.