Felhők: Elbeszélések - 4

Süzlärneñ gomumi sanı 4296
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1824
33.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
46.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
52.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
az elevenség ütött tanyát s boldog voltam, mert láttam, hogy szivesen
veszi. Akkor történt, Klári, hogy váratlan boldogság áradt reám. A
fiamról beszélek. Az én édes véremről, a kis Dávidról. Nem számítottam
reá. Az Isten megtetőzte az álmomat is, ő a kimondhatatlan nagyság. Az
én hosszú életemben a legnagyobb öröm volt, elhiheti. A czimert nem kell
megfordítani a koporsómon. A Tordák új életre kelnek. Isten tegye
boldoggá Klári, ezért a nagy örömért is.
Elhallgatott s mélyen fellélekzett.
– Félek, hogy fárasztom, de nehéz, a mit el kell mondanom. Látja, Klári,
az én nagy boldogságom az én halálom is lesz. Roszúl számítottam,
könnyelműen számítottam. Ha magunkra vagyunk Klári, és eltűr a maga
körében, végig haladok a meddig ki van mérve nekem. Azonban fiam
született. Ekkor így tünődtem: Hát mi lesz az én fiamból? Van-e jogom őt
szegénynyé tenni? Elvesztegethetem-e azt, a mi nem az enyém, de az övé,
a fiamé? Ősei szerezték becsülettel, becsületünkre bízták, míg csak a
nevüket viselik. Elpusztíthatom-e azt a vagyont, a mi az övé? Becsület
lesz-e ez? Ha felnő és akkorra elharácsoltam előle mindazt: mit fog
tartani felőlem? Vagy őrizzem neki és örömtelenné tegyem a maga életét,
Klári? Érzi-e Klári, mint kelle gyötrődnöm?
Felemelkedett. A szeme kigyúlt s határozottabb hangon folytatta. A
felesége előtt kiemelkedett egész nagyságában:
– És ekkor így határoztam, Klári: Én itt hagyom őt. Magára bízom
feleségem. Nevelje fel őt az én nevemben becsülettel. A mennyim van, az
elég lesz mind a kettőjüknek: egy özvegy asszonynak és egy gyereknek.
Némi önmegtagadás kell érette. De maga, Klári, maga az áldozatkészség és
az áldás. A mint boldoggá tett engem és megengedi, hogy becsületesnek
maradjak, becsületben neveli őt fel, és az én tiszta nevemet tisztán
őrizi meg. Én tudom, Klári és én nyugton bízom magára a fiúnkat, a kis
Torda Dávidot. Ezt akartam elmondani, Klári.
Az asszonynak a feje lehanyatlott a medvebőrös divánra egy pillanatig,
aztán hangosan kaczagott fel.
Felkaczagott hangosan, élesen, bántóan. A teste egészen tánczolt bele.
Az arcza kigyúlt s nyakán láthatóan rezegtek az erek. A kezével
belekapaszkodott a medve lombos bundájába. Mind a két szeme könnybe
borúlt s verejték ült ki a szép fehér homlokon. Kezeivel görcsösen az
ablakra intett kínos kaczagásában.
Az ablakon, a metsző szélnek a szárnyán, éles dara áradt be. Arra
egyszerre elhallgatott s kimerülve hanyatlott le.
– Oh ne bántsa, Dávid. Nem én kaczagtam, a betegségem.
Az öreg ember színéből kikelve állott meg előtte.
Aztán elhallgattak mind a ketten.
A szél nyargalt kinn a park fái között. A gyertyák lobogtak a
réztartókban.
– És itt hagyna, Dávid, engemet magamra? – mondá halálos bágyadtságban.
– És itt hagyna ismét egyedül, Dávid? Isten bocsássa meg e gondolatát.
Az egyetlen magához méltatlan gondolat egész életében, Dávid. Itt hagyna
ismét szegény, gyenge, árva asszonyt, kit irgalomból neveltek fel? Itt
hagyna birhatatlan teherrel megterhelve, örökös váddal a szívemben? Én
megtiltom, Dávid, én megtiltom.
Aztán izgatottan markolgatta a torkát, mintha a görcs visszatérésétől
félne.
– Megtiltom, hogy itt hagyjon. S azt hiszi, hogy én gyenge asszony meg
fogom-e őrizni a becsületét. Hát ha nem félt engem, én féltem magamat.
Hátha elveszítem a magamét és vele a nevének becsületét. Én megtiltom,
hogy ily birhatatlan súlyt helyezzen az én lelkemre. Torda Dávid nem
üldözne a sírjából is, ha elfecsérleném a becsületét. Megtiltom. _De
vigyen el magával._
Aztán feltámolygott és odaborult az urának széles vállára.
Belekapaszkodott a nyakába és öreg urának arczához szorította a maga
kifehéredett gyermekarczát és hízelgően súgta:
– Elvisz-e magával? Nem hagy-e engem magamra? A szegény kis leányát? A
kit szegénységből, árvaságból váltott meg. Elvisz-e magával Torda Dávid.
*
S másnap reggel rettenetes hírrel, fekete szegélyes levéllel,
Pókainéhoz, a katonás, jó öreg nénihez vágtatott a szolga a havas úton.


A FAL.
Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson egyet, mert
itt mind az Adorján László házának a fala miatt való háborúságról lesz
szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon telkére rakatta, hanem
a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed ezt csekély dolognak itéli,
kivált hogy a háznak csak egyik faláról van szó, egy félméterről, vagy
valamicskével többről. A világ pedig elég nagy arra, hogy egy félméter
ide vagy oda, ne legyen érdemes a szóra.
Azonban ismerni kell a méltsás urat s akkor mindjárt gyaníthatja kegyed,
hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosz kedvű ember s nem
szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged egy
félméternyit, de egy hajszálnyit sem.
A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes úr.
– Csak az egyenesség miatt rakom oda, felelt rá s építette nyugton.
A méltsás úr parasztbirója hallván a szóváltást, így tódította: «Láttam
én László varjut karón; lehordod te még azt a falat.»
A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsuppos fészeknek
indúlt, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor tagbaszakadt fia volt.
Írástudó legény, de az ekeszarva mellett maradt. Nem szerették valami
felettébb, mert különbnek tartotta magát a benszülötteknél, de hogy a
méltsás úr kedve ellen mert tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép
nyári alkonyatkor munka után felgyültek a parasztok a László telkére. A
mint a fal nőtt, így szóltak: «Majd ad neked érte Kese» (így hívják a
parasztbirót). «Mit, Kese? – mondták mások – a méltsás úr veret meg a
béresekkel.»
Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola épen a László
faláig nyúlt s a méltsás úr valami férget vadászott a földre térdepelve.
László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből olyan hangosan
felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. Ilyesfélét mondott,
hogy: «Azt az arkangyalt szeretné látni, a ki a falába piszkáljon, a míg
vasvilla van a pajtában.»
A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: felemelkedett s
tovább ment. A parasztok ezt melégedéssel látták. «Jól odamondott», így
szóltak és Lászlót nagyobbra értékelték.
Mikor a koszorú-gerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a László
udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a méltsás úr
a parasztbiróval; a másik oldalon a László megprecskelt szürke fala s az
egész falu.
A pálinkát persze László fizette. Ebbe a házba minden pénzét bele is
ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, de minthogy
annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, erősebben csinált
meg. Kéményt is épített, pléhkakast ültetett a hegyére és narancshajas
pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül tolongtak a székelyek. Még az
oláhok is leszálltak a dombról az ingyenre, bárha a méltsás úrtól
felettébb féltek. De ez az egész história, mintha csak a méltsás úr
ellen történne. Sőt még asszonyok is szállongtak be a szép nyári
délután.
A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya is
áttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük épen a Lászlóé
mellett áll, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igen
tartott a felsőségtől s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogy egy
illetlen igét ejtsen ki, azonban ha már mindenki lakomázik; hát egyszer
élünk! Egy tüszős oláh így szólt: «Tanu kell kendnek, László, hogy az a
fal nem idegen telken épült? Itt vagyok én.» A társa így szólt: «Ha
esküdni kell, engemet se felejtsen el.»
– Hát mire is ne esküdne meg kend? így szólt ingerkedve a jegyző leánya,
a kis Bede Juli.
– De meg én, akármire, – felelte büszkén – a mi nekem tetszik, drágám,
ha már az ember adót fizet. Mi?
A leány hanyagon a sövényre dőlve így enyelgett:
– Nagy tolvaj kend, Nikoláj.
E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás urat védelmezi Bede
Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e már topánkát a lábán?
Nincs-e valami köze a méltsás úrral?
– És hát hamisan esküdnék? kérdezte egy ivó paraszt hangosan.
– Tőlem kérdezi kend?
A faiskola gyepüje mellől a méltsás úr felnézett.
– Ellenem tanuskodnál? kérdezte László.
– Én az igazság mellett, – felelte Juli, minthogy mindenki ránézett.
Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyan eleven
kék a szeme, hogy feketének illik be, s az ajaka, mint a cseppentett
vér.
A koszorú-ünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli el is ment
a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annál lelkesebben ittak
s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintha rajta vettek volna
diadalt.
A méltsás úr alkonyatkor a jegyző gyepüje mellett elsétált nehányszor a
kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volna hozzá. De a sok «volna»
miatt hazament. Nem a fal felől, de magáért a kis Juliért. Van neki köze
az egész falhoz? De e sok üvöltés mégis felkeltette az érdeklődését a
László paraszt, fala iránt. Az estéket Mózes úr igen előkelő társaságban
töltötte: Bethlen, Apaffi, Rákóczi urakkal. A leveles-ládából felkeltek
a néven nevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban
ez este így szóltak a fejedelmek: «Mit nézed kezünk vonásait, hívünk,
hiszen nem látsz te minket.»
Nem. Több ízben, mintha kék nefelejtsből rótta volna ki a betűket valami
pajkos tündér; a piros pecsétek egy leányajak színére emlékeztetnek s a
pergamentek arany-sárga gyenge leányhajra.
A mi annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi köze sincsen
valami asszonyszemélylyel. Az egyetemen hajdan nagy gavallér volt. De az
rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetes primor-familia aszott leányzóját
akarták a nyakába varrni. Meg is állapodtak a hozományban mindenfelől,
azonban Mózes csak azért se akart tudni az egész dologról. S ennyibe
maradtak. Mózes a fejedelmekkel maradt s nem panaszolt a társaság miatt.
A míg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga a
faiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egész napon át
sétált a sorokban s egy-egy hajtást csipegetett le csendesen. Egyszer
ily kiáltást hallott:
– Hát átpártoltál tőlem, Juli? Ezt Adorján mondta csúfsággal. – Hát én
neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak az istállójában
két vén gebe áll. Azok tetszenek neked.
A leány tréfásan így feleselt:
– És a gazdája is.
– A gazdája is, persze. Az is keshedt ugyan.
– Azt szeretem én, – felelte félvállról.
– Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszár lábát?
Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám.
Mind ez a beszéd a gyepün át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedig aranyos
szép idő volt. Az ácsok verték a zsindelyt, s hogy hallják egymás
hangját, harsányabban beszéltek. A leány boszankodva elhallgatott. A
legény haragos volt és odakiáltotta:
– Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntál már
engem?
Azután felgyúlva, durván fenyegetődzve ezt mondta:
– Nagy szerencsétlenség lesz abból, rózsám.
Mialatt pedig László puffogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadék azt vélte
látni, mintha az urasági kert faiskola sorai között valaki mozogna.
Ezért csupa trucczból ott hagyta a László gyepűjét és végig ment az
urasági kerítés mellett, át-át nézdelődve. Mégis úgy tett, mintha meg
volna lepve a mint ezt a kérdést hallja:
– Bántják magát, leányom?
Maga a méltsás úr volt.
– Engem? kérdezte, félig lehunyt szemmel nézve a kérdezőre.
– Sajnálom, ha miattam történik.
Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkább kedveskedő
volt. A leányka csakugyan csinos és nem vadócz. A gyepü csak a mellükig
ért. A mint a méltsás úr átkönyökölt rajta, a lehelletével elérte a
leány arczát. Ekkor így beszélt, szokatlan nyájassággal:
– Kedvesség az, hogy ilyen csinos szövetséges társam van.
A leányka zavartan, de kaczérkodó vállvonásban felelte: «Miért ne?»
azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette s nehány szót
pazarolt a kis leányra arról, hogy «az ibolya a bokrok alján virul
legüdébben», hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen «nagyra,
kedvesnek, csinosnak.» A kis leány felét se hallotta, részint az ácsok
kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiuságának a méltsás úr
enyelgése, de egy kissé szorongott is. A nap vidáman aranyozta be a
kertet s vadmenták illatoztak a lába alól.
László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vivódott, hogy valami
parasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedten csak a
leány nevét kiáltotta.
A leány felfortyant a hívó szóra.
– Rendelkezik magának? – kérdezte a méltsás úr.
Juli könnyen mondta: «a bolond.»
– Alkalmatlan a ficzkó itt a kertem tövében, így szólt tompán, gőgösen.
A leány köszönve se, ott hagyta a gyepűt s a veteményes ágyak között
végig sietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is a széles gyepes
uton át boszankodva kerűlt a László fala mellé. A gyep tele volt az
ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogy a fal a Buzogány kertjébe van építve.
A szeglete egészen elcsufítja a kert egyenességét. És e merész paraszt
arczátlansággal tetőzi a merészségét. A méltsás felrúgott néhány
kavicsot az úton, hogy messzire repültek s izgatottságában felgyúlt
egészen dohányszinű arcza. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét.
Még messziről is ezt hallotta:
– Jó hosszúra ereszszék ki ácsok az eszterhelyt a fedelen, hogy a
csepegés ne mossa a falat.
A méltsás úr morgott:
– Nem fogja mosni sokáig.
S így történt, hogy másnap jó reggel városi kőmívesek jöttek, a
béresekkel, a parasztbiróval, s csákányt vertek az Adorján házának szép
falába. A faluban épen ebben az időben indultak ki a parasztok a mezei
munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jó kitérni az urak
haragja elől s úgy tettek, mintha egészen természetesnek találták volna
a falbontást – és tovább mentek. Majd megbeszélik künn a borozdán. Benn
a faluban tegyen mindenki úgy, a hogy tud.
Az egész munka nem volt valami nagy dolog. Csak a vakolás volt mészből,
a bele azonban csak agyag, vessző közé verve. A béresek fejszével
szakgatták a fonást. László úgy üvöltött, mint egy lánczra vert farkas.
Az emlegetett vasvilla is előkerült a pajtából. Vérbe borult szemmel
nézte a rombolást. Azonban csak az ordításnál maradt. Magára volt egy
egész bandával szemben. Kibe verje a vasvillát? Az ácsok nyugton
leszálltak a fedélről s így szóltak:
– Arra való a törvény, László.
Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volt
található.
Az ő fala? Az ő drága fala. A melybe minden keresete, öröme, reménysége
bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alatt boldog fészket
ver. A kis Juli elhozza varratos párnáit, szőttesekkel tele sifonérjait
s a szegletben marad annyi hely, hogy bölcsőt állítson oda. A haját
tépte s vad szavak szakadtak ki a száján:
– Rablók, rablók!
*
Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt. Írástudó
ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmes instáncziát,
annakutána eladta az utolsó tinóját s végül elment az igazságáért a
városba.
Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátor a
lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről. Azonban
ott váratta Lászlót egy jó fél napig.
Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írással indúlt a
törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ott komissziót
itéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig. Akkor a tinó
árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre le kell tenni, mielőtt
kiszállana a törvény mérni, látni, itélni. A prókátor tanukat nevezett
meg.
– Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad – így szólt, – egy pár halott
szomszéd falusit mondsz be tanuul, a kit nem lehet kihallgatni. A míg az
megkerül, megy a per, mint a karikacsapás.
Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mire hazaért
László, a tinó árából se volt semmi; a perből se, elhihetik. S a falból
sincs meg semmi, igazán!
Sőt még annál a semminél, a mije volt, annál is kevesebbje maradt. Még a
dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtába vonult meg. A
szomszédból Juli a gyepü felé járt nem egyszer. Virágos karton ruhája,
rózsás orczája bevilágosított a László udvarára. Elfordúlt. Vajjon nem
épen ő unszolta reá a méltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért?
Bizonyosan eladta magát…
A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohase tudja az
ember, hol éri a kár. A lerontott fal imponált a falunak. Ha nem is jár
négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de az efféle úrnak hosszú
a keze. Még a László nevéről se szerettek hangosan beszélni.
A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva. Ökrökkel
vontatták be a tekintetes comissiot a határból a méltsás állatjaival.
Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is. Egy kicsit
méregettek jobbra-balra, beczitálták a falusiakat tanuknak. Az oláhok
így súgtak a parasztbiróhoz Keséhez:
– Mondd meg uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember, mi a
szándékod?
Nehány tanu nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokat
nevezett meg. «Kiegészítést kért.» Kiegészítést? Hát a fal? A falról ki
beszélne? Itt kiegészítéséről kell beszélni előbb, azt el is rendelték.
A méltsás észre se vette Lászlót. A birósággal jött kis irnok meglátta
Julit, a mint érdeklődve nézte a László fala mellett sürgölődő urakat.
Néhány szót váltott vele. Azonban maga a méltsás úr is köszöntötte (a
szempillájával csak persze) a leányt. Sőt később hozzá ment s enyelgett
vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. László a fala mellett
állott s mégis észrevette e mosolyt. «Értik egymást», gondolta keserűen.
A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mind felgörbült,
mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írta Lászlónak: «A
Krisztust se őrizték ingyen, egy rosz pert annál kevésbbé». Azonban mit
adjon László a peréért? Az első hó pedig hamarább lehullt, mint várni
lehetett volna, s nagy hideget hozott.
Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggel indúlt
ki a mezőre. Zöldhajtókás daróczkabátban, csizmában ment fel a vágásba a
jegyző háza mellett.
– Szabad-e szerencsét kivánni a vadásznak? kérdezte Juli a mart
tetejéről.
Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban e merész kis
leánynak felelt. A leányka mintha általában kerülte volna a méltsás
urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt, alig felelt s
rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valami gyümölcsöt küldött egy
kosárral, szíves üzenettel. A leány visszalökte az ajándékot. A vén
jegyző ijedten kapta el a kosarat a hozótól.
– Megsérted a méltsás urat, – mondta rémülten.
A leány vállat vont és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ott maradt, de a
leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután is néhányszor a
méltsással.
– Hátha szerencsédet utasítod vissza?
– Még ha azt is eldobnám, – így felelt nyakasan az apjának. Mégis így
megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt:
– Azt akarja, hogy mit se lőjjek? A ki így köszönti a vadászt, az akár
hozzá se kezdjen.
– Hát akkor miért megy ki?
– Akarja, hogy maga mellett maradjak?
A László üres kis pajtájának ablakából két-két égő szem világlott ki.
Annál kedvesebben s hangosabban folytatta:
– Miért ne? Ha nem unja meg magát mellettem.
A méltsás úr mindjárt felindult a meredek parton.
– Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leány mellett?
mondta szakgatottan, a mint nehezen mászott.
– Meleg? ebben a hidegben, – mondta kaczér tekintettel. Hasonlított egy
szürke kis madárra, a mint egy faágon himbál két énekes között, a mint
fészekrakásra éneklésükkel csábítgatják kétfelől.
– De a kemenczénk mellett csak nem akar megmelegedni?
– Miért ne? Ha maga is mellette lesz, szép leány!
A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kis kapun s
a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látják valahonnan, de
ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollú madarat.
A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kis leány e finom, keskeny,
rózsaszinű kezet? A jegyző azonban a szobában volt. Ezért nem vonta
mindjárt mellére ezt a kis leányt. A jegyző azonban alázatosan, alig
nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. A leány helyet mutatott
uras, visszautasíthatatlan mozdulattal.
– Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogy megengedi.
Meghallgat úgy-e?
Mosolygás kérdezte, mosolygás felelt.
– Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút én miattam? Vagy
bántottam-e valaha?
A méltsás úr kérdve nézett a leányra.
– Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani én
késztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá?
Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás szük szobába ha
betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani. Vontatva
fogadta a kérdést s a szőke leányra nézett.
– Újjal mutatnak reám s azt kérdezik: mit szolgáltál a méltsás úrnak,
hogy így üldözi a te ellenségedet?
– Hát ellensége Adorjánnak?
– Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja, én
beszéltem-e rá, hogy tönkre tegye őt?
– Én mondjam? szép leány.
– Miért hív így? kérdezte merészen.
– Mert maga szép, igazán szép kis leány. Nem is tudom, hol nőtt meg az
árnyékban ilyen bájosnak?
Felkelt s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban az asztal
tulsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott.
– Nem. Előbb az én kedvemre tegyen.
– És aztán?
– Aztán? és félig lehunyt szemmel nézett reá. – Előbb minden pletykának
vesse végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki se merek menni az emberek
elé. Így szólnak: «Te pusztítod el a faluból a szegény fiút.» Én már azt
kigondoltam jól. Megteszi? Látja, itt az apám. Ő bejön mindjárt, ha
hívom. Ő megcsinálja az írást mindjárt. Hogy ő tőle (Lászlótól, tudja)
mit se kíván. Hogy a falát nem bántja? Hogy a mi kárt tett neki, azt
visszapótolja. Jó? Ennyi az egész! Aláírja?
– Aztán?
– Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagy úrnak? De egy
leánynak a jó hírét megmenti. Akarja? Pedig én sohase bántottam úgy-e?
Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja a kezét? Nem tenné meg?
Magától átment az asztal másik feléig; önkényt nyújtotta a kezét, mintha
vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úr gyors mozdulattal fogta
meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. A leány élesen kiáltott ki az apja
után.
A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írta meg, a
mit az ő alázatos pennájába diktált.
Mikor alá is írta az írást, így szólt:
– Aztán?
A leány nevetve nézett reá.
– A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? kérdezte súgva. Nem
mutatja meg, a mit lőni fog?
– Nem szeretné megnézni az én új nagy kandallómat? Bécsi gyártmány, szép
leány! Hátha itt meglátnának, a mint megmutatnám a nyulakat?
A leány kitekintett az ablakon. Gyorsan szólt:
– Menjen. A szomszédból ránk lesnek. Nem akarom, hogy itt találják.
Aztán gyorsan betette utána az ajtót.
Szinte egymás mellett mentek el az udvaron a méltsás úr és Adorján.
A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durván ragadta
meg a kilincset és bevágta az ajtót.
– A szemembe mersz nézni, te szégyen?
– Hívtalak ide? – kérdezte ingerkedve.
– Fogadsz-e most?
– Mim vagy, hogy vallatsz?
– A fényes naptól nem félsz, hogy kisüti a szemedet?
– Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy ide jöttél? A
te házad ez?
– Bár a te házad a föld alatt lenne.
– El is tennél, ha tőled függene
Az incselkedés elmúlt az arczáról. Kissé felpirult az arcza, hangja
élesebb lett. Az öreg ember meglökte jóakaróan a dühös legényt. László
hozzáfordult s elkeseredve mondta:
– S látja kend, a mi itt történik? Inkább fektette volna le a temetőbe,
semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött, hogy megrontson.
Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak s hozzám szól mégis kend?
Juli felcsattanva az apjához fordult.
– Ezt a futóbolondot hallgatja meg apám, hogy piszkol? Engem, a ki, ha
sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, ha aggódom, csak
miatta, a ki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogy itt szégyenítsen
engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked, László? Anyád?
Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalak meg? A
becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem az enyém. Hát
neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Ki szabadít fel,
hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, a hol beléptél. Akkor jőjj vissza,
a mikor hívlak.
Az öreg ember a kigyúlt arczú legény elé állott. Nem rohan rá ez a vad
ember? Nem rohant Sőt két hanggal alább mondta:
– Így beszélsz velem? Így szólsz hozzám, Juli?
A leány felpattant és élesen vágott közbe:
– Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térden csúsznál s
úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad.
Érted?
Azután minden átmenet nélkül a legnagyobb felindulásból egyszerre síróba
fakadt s úgy zokogott, hogy egész kis teste megrázkódott beléje.
Az öreg ember nagy csendben felvette az aláírt írást s oda vitte
Lászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban.
– Látod, – mutatta és a leányra mutatva így folytatta: Érted így fárad,
látod?
A leány felszökött és kikapta az írást.
– Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, a mit én teszek? Majd
ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátor ember és majd kivágja
magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni. Ott fagy meg egy kicsit, az
is kell neki… egy ilyen… egy ilyen embernek.
Az öreg ember szemrehányólag nézett Lászlóra.
– Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat, felépítik a te
házadat.
– Nem akarom, nem akarom, mondta Juli a könnyein át enyhébben.
A legény így szólt kétkedően, tompán:
– Mit adott érte?…
A leány felszökött és a legény elé állott szorosan. Aztán a következő
pillanatban kis kezével gyors, csattanós ütést mért a legény arczára
feleletül.
A legény felemelte mind a két erős karját s aztán, mint a lecsapó sas a
prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte, mint egy pelyhet,
magához szorította erősen, szilajon s felüvöltött. Aztán lecsúsztatta
csendesen s végig csókolta kigyúlt homlokát, szemét, arczát.
Az öreg ember csendesen megcsóválta a fejét s komolyan mondta:
– Oh bolondok, a bolondok. Megtaláltátok egymást?


AZ ÓRA.
Roszkedvű, szürke idő volt, hogy Kiss Dénes, a fiatal profeszor úr
megérkezett Madarasra. Nem esett még, de majd csak hogy el nem
pityeredett az ég a letarolt föld felett. Nagyon szép verset lehetett
volna írni róla. «Elmulandóság», «enyészet lehe» és több efféle szép
szók mászkáltak át az agyán.
A falu néptelen volt; őszi vetésen sürgölődött a mezőn minden lélek. A
városi bérkocsi, a szép, fényes szegekkel kivert kufferekkel minden
hatás nélkül döczögött végig a doroncsos uton. A kuvaszok kedvetlenül
vicsorogtak reá, de nem érdemesítették az ugatásra.
Dénes tulajdonképen mi háborodást se várt a megérkezésére. Ő azonban egy
feltünést keltett verses könyvet bocsájtott közre. Titokban minden élő
emberben egy hódolót várt. Szépen is akart megjelenni. A kocsi párnáján
csinosan megszegte magát s szőke bajuszkáját simogatta. A némaság
kedvetlenűl érintette. Madaras az ilyen embert észre vehetné.
A kocsi a tiszttartó lakása előtt állott meg. Dénes szivesen leugrott
volna előtte. Azonban a sietséget közönségesnek itélte. Azért várt, míg
a kocsis kinyitotta a kaput s végighajtott a gyepes udvaron. A bácsi s a
néni kiálltak a tornáczra s a kis Rózsika, keszkenővel a fején.
– Szervusz, domine! – ily komázódva köszöntötte Dancs Miklós bácsi.
Régebben megjárta az ilyen bizalmaskodás. Dénes a nagyfalusi körjegyző
fia s az öregek jó barátságban éltek. De ma Dénes nagyvárosi professzor
s egy verses könyv irója, a ki nem sziveli a kicsinylést. A néni Jézust
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Felhők: Elbeszélések - 5
  • Büleklär
  • Felhők: Elbeszélések - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 4137
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1844
    31.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Felhők: Elbeszélések - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 4084
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1815
    34.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Felhők: Elbeszélések - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 4051
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1922
    34.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Felhők: Elbeszélések - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 4296
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1824
    33.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Felhők: Elbeszélések - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 4140
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1941
    32.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Felhők: Elbeszélések - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 4251
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1896
    33.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Felhők: Elbeszélések - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 4053
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1887
    33.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Felhők: Elbeszélések - 8
    Süzlärneñ gomumi sanı 4154
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1809
    35.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Felhők: Elbeszélések - 9
    Süzlärneñ gomumi sanı 1687
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 891
    43.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    62.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.