Farkasvér - 14

a gyapjasfarku nyul a Vadonnak olyan teremtményei, melyek sohasem
hódoltak meg az ember előtt. Ezek szabad zsákmányai akármelyik kutyának.
Az istenek csak a szelid állatokat védelmezik s a szelid állatok között
tilos halálos csapásokat osztogatni. A házi állatok élete és halála
fölötti hatalom az isteneké s az istenek hatalmukra féltékenyek.
Az élet Sierra-Vestában tulságosan komplikált volt Észak egyszerü élete
után. A fődolog, amit a civilizáció bonyolult volta követelt, ellenőrzés
volt, korlátozás, egyensulyozottság, mely noha gyöngéd volt, mint a
levegőben uszó ökörnyál szála, egyuttal merev is, mint az acél. Az
életnek ezernyi arca volt s Fehér Agyarnak mindenik arccal szembe
kellett néznie, igy, mikor a városba, San-Joséba mentek s ő a kocsi után
szaladt, vagy ha a kocsi megállt, őgyelgett a városban. Az élet ott
zúgott körülötte, mélyen, szélesen változón, folytonosan hatva
érzékeire, minden pillanatban követelve, hogy résen legyen,
alkalmazkodjék és gyürje le természetes ösztöneit.
Itt volt a mészárszék, ahol nagy darab husok lógtak az orra előtt. A
hust nem volt szabad érintenie. Macskák éltek azokban a házakban,
melyekbe gazdája belépett, a macskákat nem volt szabad bántania. Kutyák
horkantottak rá itt is, ott is és tilos volt ezeket megtámadnia. Népes
gyalogjárókon tengernyi ember nyüzsgött, akiknek feltünt Fehér Agyar.
Megálltak és rábámultak, mutogattak rá, vizsgálgatták, beszéltek róla és
ami a legrosszabb, meg is cirógatták. S az idegen kezek e veszélyes
érintését el kellett türnie. Mégis eltürte. Később a félszegségről is
letett. Valami fenséggel türte az idegen istenek sokasága figyelmének
jeleit. Leereszkedésüket leereszkedéssel fogadta. De volt valami
lényében, ami, másrészről, megakadályozta a tulságos bizalmaskodást. Az
emberek megcirógatták fejét s odébb mentek, saját merészségüktől
elragadtatva.
Nem minden ment mégsem ilyen könnyen. Amint San-José külvárosaiban a
kocsi mögött ügetett, egy pár apró kölyökkel találkozott, akik
rendszeres mulatságot csináltak abból, hogy kövekkel hajigálták meg
Fehér Agyart. Fehér Agyar tudta, hogy nem szabad a hajigálók után
szaladni, hogy leteperje őket. Erőszakot kellett tennie tulajdon épségét
fönntartó ösztönén és ő állotta is becsülettel ezt az erőszakot, mert
már kezdett szelidülni és civilizálttá válni.
Nem lehet tagadni, Fehér Agyar nem igen volt megelégedve a dolgok ilyen
elrendeződésével. Nem volt semmi határozott eszméje a becsületes
játékról és az igazságról. De a jog és méltányosság bizonyos érzése,
mely minden élőben megvan, azt sugta neki, nem járja, hogy ő nem védheti
magát a kődobálók ellen. Elfelejtette, hogy a szerződésben, mely közte
és az istenek közt fennállt, az istenek magukra vállalták az ő
megvédelmezését. Egy nap gazdája leugrott a kocsiról és elnáspángolta a
kődobálókat. A kölykök eztán sohse dobálták meg Fehér Agyart. Fehér
Agyar megértette a dolgot és meg volt elégedve.
Volt még egy ehhez hasonló tapasztalata. A hazafelé vivő uton, a
keresztuti csárda előtt őgyelgett rendszerint három kutya, amelyeknek
megszokott mulatsága volt, hogy Fehér Agyarra rohantak, amint az
hazafelé ügetett a kocsi után. Gazdája, ismerve Fehér Agyar halálos
harapását, megtiltotta neki, hogy akármilyen kutyával is harcba
keveredjék és sohsem szünt meg ezt a tilalmat ismételni. Fehér Agyarnak,
mivel szivére vette ezt a tilalmat, ugyancsak sok borsot törtek az orra
alá a csárda melletti kutyák. Az ellenség első rohamát rendszerint
megakasztotta Fehér Agyar horkantása, de azután is üvöltve rohantak a
nyomába civakodva és sértegetve. Ez igy tartott egy darabig. A
korcsmabéli emberek még biztatták is a kutyákat, hogy Fehér Agyarra
rohanjanak. Egy napon nyiltan Fehér Agyarnak uszitották a három kutyát.
A gazda megállitotta a kocsit.
– Uccu! Rajta! – mondta Fehér Agyarnak.
Fehér Agyar nem hitt a fülének. A gazdájára, róla meg a kutyákra nézett.
Aztán megint sóvárogva és kérdezőn nézett vissza gazdájára.
A gazda bólintott a fejével.
– Rajta, rajta, öregem! Lásd el őket! Rajta! Ne sajnáld!
Fehér Agyar nem habozott tovább. Megfordult és halk szökéssel ellenségei
közt termett. Mind a három szembe szállt vele. Nagy horkantás és morgás
hallatszott, fogak csattogása, testek hemperegtek a porban. Az ut pora
nehéz fellegekben szállt fel és eltakarta a dühödten folyó csatát. A
csata végeztével, alig pár pillanat mulva, két kutya vivta haláltusáját
a porban, a harmadik pedig teljes sebességgel menekült a csata
szinhelyéről. Átugrott egy árkon, egy rácsos keritésen s a mezőn
keresztül menekült. Fehér Agyar követte, ugy suhant a földön, ahogy az
farkashoz illett: gyorsan, nesz nélkül s a mező közepén leteperte és
megölte utolsó ellenfelét.
E hármas öldöklés után megszüntek a kutyákkal való marakodásai. Szállt a
hire, hegynek föl és völgynek le és minden ember ügyelt arra, hogy
kutyája a Bajnok Farkas nyugalmát meg ne háboritsa.

IV. FEJEZET. A faj hivó szava.
Multak a hónapok. Délvidéken sok volt az élelem és nem volt semmi
tennivaló. Fehér Agyar élete bőséges, boldog és szerencsés élet volt.
Nemcsak földrajzilag élt a Délvidéken, élete is most volt a
delelőponton. Az emberi jóság ugy sütött rá, mint valami fényes nap és ő
virult, mint ahogy a jó talajba ültetett virág virul.
Mégsem volt olyan, mint a többi kutya. A törvényt jobban ismerte, mint a
délvidéki kutyák, mert hiszen ő látott másfajta életet is és pontosabban
megfigyelte a törvényt, de még mindig volt benne valami titokzatos, még
mindig rejtőzött benne valami vadság, mintha a Vadon még mindig élne és
farkas volta csupán szunnyadt volna benne.
Sohase pajtáskodott a kutyákkal. Mindig magánosan élt és – már ami a
saját faját illeti – igy akart élni élete végéig. Kölyökkorában, a
kölyökhad és Lip-lip üldözése alatt, Szépséges Smithnél töltött
napjaiban sulyos ellenszenv erősödött meg benne tulajdon faja iránt.
Életének természetes folyása elé gátat emeltek és most, elhagyva
tulajdon faját, csupán az emberekhez vonzódott.
Amellett a délvidéki kutyák állandó gyanuperrel éltek vele szemben.
Fehér Agyar felkeltette a Vadon iránt érzett ösztönszerü félelmüket és
Fehér Agyart mindig horkantással, morgással és harcias gyülölettel
fogadták. Fehér Agyar pedig megtanulta, hogy a kutyákat nem is kell
harapással elijeszteni, elég ha mutogatja inyét és meztelen agyarait. Ez
mindig elegendő volt arra, hogy a vonitva nekirohanó kutyát
lecsücsültesse.
Fehér Agyar életének mégis volt átka s ez Collie volt. Collie soha egy
percig nem hagyta nyugton. Collie fittyet hányt a törvényre és ura
szavára, aki azt akarta, hogy ő és Fehér Agyar jó barátok legyenek.
Collie éles, ideges horkantása egyre gyötörte Fehér Agyar fülét. Collie
sohsem bocsájtotta meg a csirkeöldöklést neki és meg volt róla győződve,
hogy Fehér Agyar szándékait alapjában véve, gonoszak és alattomosak.
Bűnösnek tartotta és akként is bánt vele. Örökösen, mint az átok, ugy
ült a Fehér Agyar nyakán. Mint egy rendőr, ugy ment a nyomában, ha Fehér
Agyar az udvar vagy az istálló felé tartott s ha Fehér Agyar valamelyik
csirkére vagy galambra csak egy pillantást vetett, Collie a düh és
felháborodás hangos kiáltásaiban tört ki. Fehér Agyar igyekezett meg sem
látni Colliet s rendőrködését rendszerint ugy hiusitotta meg, hogy
lefeküdt s fejét elnyujtott mellső lábaira nyugtatta. Ez rendszerint
elhallgattatta és elcsöndesitette Colliet.
Collie kivételével az egész világ Fehér Agyar kedvére volt. Tudott magán
uralkodni és ismerte a törvényt. Határozott volt, nyugodt és filozóf
módjára türelmes. Most már nem élt ellenséges környezetben. Nem
rejtőzött mindenfelé körülötte veszély, fájdalom, halál. Idővel az
ismeretlen képe, valami, ami az egyre feje fölött függő veszéllyel és
borzalommal rémitgette, elenyészett. Az élet könnyü volt és édes. Simán
folydogált és utjában sem félelem, sem ellenség nem leselkedett.
A hó, anélkül, hogy tudta volna, hiányzott neki. «Szokatlanul hosszu
nyár,» gondolta volna, ha egyáltalán gondolt volna rá; igy, amint volt,
valami homályos, öntudatlan módon hiányzott neki a sarkvidék hava.
Ugyanilyen módon, különösen hő nyárban, mikor sokat szenvedett a
melegtől, homályos vágyakozás élt benne Észak iránt. E vágyakozás csak
egy változást okozott nála: nyugtalan volt, nem találta helyét, anélkül,
hogy tudta volna, tulajdonképpen mi a baja.
Fehér Agyar sohasem teregette ki valami nagyon érzelmeit. Azonkivül,
hogy ura karja alá fészkelődött és morgásába a szeretet duruzsoló hangja
vegyült, nem volt más utja-módja szeretetének kifejezésére. De
megadatott neki, hogy harmadik módon is megvallhassa nagy szeretetét.
Még mindig nem szerette, ha az istenek nevettek rajta. A nevetés szinte
az őrületbe kergette, a dühtől őrjöngővé tette. De sohsem haragudott
gazdájára s mikor ennek az istennek eszébe jutott, hogy nevessen rajta
valami jóindulatu, csufolódó módon, Fehér Agyar zavarba jött. Érezte
magában a régi harag szurásait, amint a harag kezdett feltámadni benne,
de haragja szeretetté változott. Haragudni nem tudott, de tennie mégis
kellett valamit. Először méltóságosnak mutatkozott, de erre ura még
jobban nevetett. Fehér Agyar méltóságteljessége fokozódott, hiába, mert
ura egyre jobban-jobban nevetett. Végre ura nevetése elmosta Fehér Agyar
egész komoly méltóságát. Állkapcsai szétnyiltak, ajkát felhuzta egy
kicsit és valami kötekedő kifejezés, melyben több volt a szeretet, mint
a guny, ült ki hűséges szemeibe. Megtanult nevetni.
Épp igy megtanult pajkoskodni is gazdájával, megtanult hengergőzni,
hemperegni s megtanult nem egy nyersebb tréfát elviselni. Viszonzásul ő
dühöt szinlelt, berzenkedett és morgott vadul, fogát csattogtatta,
mintha halálos harapásra készülődnék. De sohse feledkezett meg arról,
hogy mindez csupán játék. Mindig csak a puszta levegőt harapta meg. S a
játék végén, mikor ütés-verés, harapás és horkantás sürün és dühösen
követték egymást, hirtelen abbahagyták a szinlelt veszekedést,
fölkeltek, szemben álltak és egymásra néztek. És akkor, mint ahogy a nap
kisüt a viharos tenger fölött, nevetni kezdtek. De mindennek a teteje az
volt, mikor a gazda karja átölelte a kutya vállát és nyakát s Fehér
Agyar elmorogta szerelmi énekét.
Senki más nem pajkoskodhatott Fehér Agyarral. Fehér Agyar nem engedte
meg. Másokkal szemben megtartotta komoly méltóságát s ha csak
próbálkoztak is vele, Fehér Agyar figyelmeztető horkantása és fölborzadt
szőre minden volt, csak játékos szinezetü nem. Az, hogy ő gazdájának
ilyen szabadalmat adott, még nem jelentette azt, hogy közönséges kutya
legyen belőle, ezt is szeresse, azt is szeresse, mindenkinek időtöltése
és mulatsága legyen. Csak egy valakit szeretett és e szeretetet nem
tudta senkivel sem megosztani.
Gazdája sokat lovagolt s Fehér Agyar főkötelessége volt, hogy őt
lovaglóutain elkisérje. Északföldön hűségét ugy bizonyitotta be, hogy
huzta a szánt, de itt, Délen, nem volt szánkófogat, terhet sem cipeltek
a kutyák hátukon. Ezért most oly módon bizonyitotta be hűségét, hogy
kitartóan futott gazdája lova után.
Farkas módjára suhant, simán, fáradhatatlanul és erőlködés nélkül és
ötven mérföldnyi futás után hazaérkezve játékosan ugrándozott a ló lábai
előtt.
A lovaglással összefüggésben történt, hogy Fehér Agyar érzelmei
kifejezéséhez még egyféle módot megtanult, különös ebben csak az, hogy
egész életében mindössze két izben élt vele. Először akkor történt,
mikor gazdája egy tüzes telivért meg akart tanitani arra, hogyan kell
egy kaput kinyitni és becsukni anélkül, hogy a lovasnak le kellene
szállnia a nyeregből. Sokszor egymásután a kapu elé jártatta a lovat és
valahányszor a kapu elé értek, a ló mindig megijedt, hátrált és
elugrott. A ló minden percben idegesebb és izgatottabb lett. Mikor
ágaskodott, lovasa megsarkantyuzta, hogy mellső lábait is tegye le a
földre, mire a ló hátsó lábaival kirugott. Fehér Agyar növekvő
aggodalommal nézte ezt a műveletet, mig végre nem tudta tovább
tartóztatni magát, a ló elébe ugrott és ugatott fenyegetően és vadul.
Bár ezután is többször erőlködött és gazdája is egyre biztatta, az
ugatás ettől fogva csak egyetlenegyszer sikerült neki s akkor sem
gazdája jelenlétében. Egy gyors szökés a mezőn, egy nyul hirtelen
felbukkanása a ló lába alatt, egy ijedten félreugró ló, egy botlás,
földreesés és urának tört lába volt ennek a második ugatásnak okozója.
Fehér Agyar dühödt haraggal ugrott a ló torkának, de urának szava
megállitotta.
– Haza! Eredj haza! – parancsolta ura, miután megbizonyosodott sérülése
felől.
Fehér Agyar nem volt hajlandó elhagyni gazdáját. Gazdája arra gondolt,
hogy ir egy cédulát, de hiába keresgélt zsebében papiros és ceruza után.
– Eredj haza! – parancsolta megint.
Fehér Agyar sóvárgó szemmel nézett rá, megindult, aztán visszafordult és
halkan nyihogott. A gazda szeliden, de komolyan beszélt vele. Fehér
Agyar hegyezte a fülét és fájdalmas erőlködéssel figyelt.
– Hallgass rám, vén fickó, szaladj haza, – hangzott a beszéd, – szaladj
haza és mondd el, hogy mi történt velem. Haza, haza, farkas! Eredj haza.
Fehér Agyar tudta, mit jelent ez a szó: haza s bár ura beszédének többi
részét nem értette, tudta, hogy ura kivánsága szerint most haza kell
mennie. Megfordult és vonakodva, huzódozva elindult. Aztán megállt és
határozottan visszapillantott a válla fölött.
– Haza! Haza! – hallatszott az éles parancsszó s Fehér Agyar
engedelmeskedett.
A család a tornácon ült, a délutáni levegő hűsét élvezve, mikor Fehér
Agyar megérkezett. Lihegve, porral fedve állitott be közéjük.
– Weedon megjött, – jelentette ki Weedon anyja.
A gyermekek vidám kiáltozással fogadták Fehér Agyart és elébe futottak.
Elkerülte őket, végigfutva a tornácon, de a gyermekek a rács és egy
hintaszék közé szoritották. Fehér Agyar morgott és megpróbálta
odábbtolni őket. Anyjuk aggódva nézett oda, ahol a gyermekek voltak.
– Az igazat megvallva, féltem tőle a gyermekeket, – mondta. – Mindig
remegek, hogy egy napon még majd leteperi őket.
Vadul morogva Fehér Agyar kiszökött a sarokból, leverve lábáról a kis
fiut és a kis leányt. Anyjuk magához hivta és megnyugtatta őket,
mondván, hogy eztán ne törődjenek Fehér Agyarral.
– Farkas csak farkas, – magyarázta Scott biró, – nem lehet megbizni
benne.
– Nem tiszta farkasvér, – védelmezte távollevő bátyja helyett Beth.
– Ezt Weedon mondja, – vetette rá a biró; – ő fölteszi, hogy van
valamennyi kutyavér Fehér Agyarban, de, mint ő maga is megvallja, biztos
tudomása erről nincs. Ami Fehér Agyar külsejét illeti…
Nem fejezte be a mondatát. Fehér Agyar ádáz morgással elébe állt.
– Eredj innen! Feküdj le, sir! – parancsolta Scott biró.
Fehér Agyar gazdája feleségéhez fordult. Az asszony felsikoltott, mikor
Fehér Agyar foga közé kapta ruháját és ráncigálta, mig a könnyü szövet
el nem szakadt. E percben Fehér Agyar már az érdeklődés középpontjában
volt. Abbahagyta a morgást és fejét magasra emelve, arcukba nézve,
megállt. Torka görcsösen huzódott össze, anélkül, hogy hangot adott
volna, egész erejéből küzködött, görcsbe rándulva az erőlködéstől, hogy
megszabaduljon attól a kimondhatatlan dologtól, mely közlés után
kivánkozott.
– Ez az állat megveszett, – mondta Weedon anyja. – Mondtam is Weedonnak,
hogy sarki állat nem állhatja ki a meleg éghaljlatot.
– Nézzétek! Beszélni akar! – jelentette ki Beth.
S e percben csakugyan megszólalt Fehér Agyar, hatalmas ugatásban törve
ki.
– Weedonnak valami baja eshetett, – szólt Weedon neje határozottan.
Egyszerre mindnyájan talpra urottak. Fehér Agyar rohant le a lépcsőkön,
vissza-visszapillantva, hogy követik-e? Életében másodszor és utóljára
ugatott, hogy megértesse magát.
Ez eset után Sierra-Vesta még szeretőbb otthont adott neki, mint
azelőtt. A Sierra-Vesta-beliek mind szerették, még az istállófiu is,
akit megharapott, kijelentette, hogy farkas létére nagyon okos kutya
Scott biró maga is azon a véleményen volt, hogy Fehér Agyar farkas és
mindenkinek a nagy elégedetlenségére méretekkel és olyan leirásokkal,
melyeket egy enciklopédiából és számos természetrajzi műből olvasott,
bizonygatta véleménye helyességét.
A napok folytonos verőfényben jöttek-mentek a Santa Clara-i völgy
felett. De amint a nappalok rövidültek, Fehér Agyar, második délvidéki
tele közeledtével, valami különös fölfedezést tett. A Collie harapása
már nem fájt neki. Valami játékosság vegyült a támadásaiba és a
szelidség elvette Collie fogainak élét. Fehér Agyar elfelejtette, hogy
Collie életének átka volt és mikor Collie ugrált előtte és kellette
magát neki, igyekezett ő is kellemetes és játékos lenni, amivel csak azt
érte el, hogy egyszerüen nevetségessé vált.
Egy napon, a legelőn keresztül, Collie hosszu hajszára az erdőbe vezette
őt. Délután történt, abban az időben, mikor gazdája kilovagolt. Fehér
Agyar tudta ezt. A ló felnyergelve állt az istálló ajtajában. Fehér
Agyar habozott. De lénye legmélyén, mélyebben minden eddig tanult
törvénynél, a szokásoknál, melyek formálták, mélyebben, mint amilyen
mély volt szeretete gazdája, és mélyebben, mint aminő mély volt
szeretete tulajdon élete iránt, mindennél mélyebben élt benne valami s
határozatlanságának eme pillanatában, mikor Collie meglökte és tovább
szökellt, megfordult és követte Colliet. Ura egyedül lovagolt ki aznap
délután, s az erdőben egymás oldalán futott Collie és Fehér Agyar, épp
ugy, mint ahogy évekkel ezelőtt anyja, Kiche és a vén Félszemü suhant
váll-váll mellett tova, Észak hallgatag erdeiben.

V. FEJEZET. Az alvó farkas.
Ebben az időben minden ujság tele volt a San Quentin-börtön egyik
fegyence merész szökésének hirével. Ez a fegyenc elszánt vad ember volt.
Mintha még születése előtt átok ült volna rajta. Életének anyaga volt
hibás és ez az anyag nem nyert különb alakot a társadalom mindent
átformáló ujjai alatt sem.
A társadalom keze ügyetlen, durva, aminek ez a fegyenc élő példája volt.
Ez a fegyenc állat volt, emberi állat, igaz, de mégis oly rettentő
állat, mintha ragadozónak született volna.
A San Quentin börtönben javithatatlannak bizonyult. A büntetés nem törte
meg szellemét. Meg tudott halni őrjöngve és harcolva az utolsó
pillanatig, de nem tudott megtörve élni. Minél ádázabbul harcolt, annál
ádázabbul bánt a társadalom vele s e rossz bánásmód még szilajabbá tette
e teremtést. Kényszerzubbony, éheztetés, ütés-verés, ebben az oktalan
bánásmódban volt Jim Hallnak része, de bármilyen oktalan is volt ez a
bánásmód, Jim Hall ilyenben és semmi másban nem részesült. Igy bántak
vele zsenge korában San Francisco sötét negyedeiben, mikor még lágy
anyag volt a társadalom kezében, mikor még formálható lett volna
valamivé.
Jim Hall harmadik fogságának ideje alatt történt, hogy egy olyan őrrel
találkozott, aki legalább is olyan bestia volt, mint ő maga. Az őr
becstelenül bánt vele, hazudott róla a felügyelőnek, elvette még
megmaradt hitelét s minden lehető módon üldözte őt. A különbség az volt
köztük, hogy az őr egy nagy csomó kulcsot cipelt magával és revolvert
viselt. Jim Hallnak nem volt egyéb fegyvere, mint a foga és puszta keze.
De egy napon e tökéletlen fegyverekkel mégis megtámadta az őrt és torkon
harapta ellenségét, mint akármelyik vadállat az őserdőben.
Ezután Jim Hallt a javithatatlanok zárkájába vetették. Itt élt három
esztendeig. A zárka vasból volt, vasból volt a fala, a padlója, a
teteje. Sohase hagyta el ezt a cellát. Sohase látta sem az eget, sem a
napot. A nappal szürkület volt, az éjszaka fekete csend. Egy vasból való
sirban feküdt, élve eltemetve. Nem látott emberi arcot, nem beszélt
emberi lénnyel. Ha ételét bedobták neki, morgott, mint a vadállatok.
Gyülölte az egész világot. Hosszu nappalokon és éjjeleken át egyre
üvöltötte dühét és haragját a mindenség felé. Néha heteken és hónapokon
át egy hangot nem hallatott, a fekete csöndben rágódott tulajdon lelkén.
Ember volt és egyben szörnyeteg, a félelemnek oly félelmetes képe,
amilyen csak egy őrült elme látomásában feltünhetett.
És egyszer, egy éjjel, elmenekült. A felügyelők lehetetlennek mondták a
szökést, de el kellett hinniök: a zárka üres volt és előtte egy
legyilkolt őr hullája feküdt. Két másik halott őr mutatta a szökevény
nyomát, amint a börtönből a külső falakig jutott. E két őrt, hogy
elkerülje a lármát, a kezével fojtotta meg.
Jim Hall fel volt fegyverezve a megölt őrök fegyvereivel, egy élő
arzenális, mely a társadalom szervezett hatalmától üldözötten, menekül a
hegyvidék felé. Aranyban fizetendő hatalmas vérdijat tüztek ki a fejére.
Fösvény farmerek töltött puskával vették üldözőbe. Hiszen vére árán
kifizethettek volna valami jelzálogot, vagy kollégiumba küldhették volna
a fiukat. A közjóért lelkesülő polgárok leakasztották a falról
fegyverüket és utána eredtek. Egy falka vérebet eresztettek vérző
lábainak nyomára. És a törvény vérebei, a társadalom fizetett harcoló
állatai, telefonnal, telegráffal, külön vonatokkal éjjel-nappal
hajszolták nyomát.
Néha találkoztak vele és egyik-másik ember hősként állt vele szemben
vagy eszeveszetten menekült előle drótból font keritéseken keresztül,
nagy élvezetére a közönségnek, mely gyönyörködve olvasta a tudósitásokat
hirlapjából a reggelije mellett. Ilyen találkozások után a holtakat és
sebesülteket visszaszekerezték a városba s helyüket betöltötték olyan
emberek, akik örömmel mentek embervadászatra.
És akkor Jim Hall hirtelen eltünt. A vérebek hiába szaglásztak, eltünt
nyoma után. Ártatlan vándorokat távoli völgyekben fegyveres emberek
állitottak meg, kényszeritve, hogy igazolják magukat. Jim Hall földi
maradványait pedig legalább egy tucatnyi hegyoldalon vélték megtalálni a
vérdijra sóvárgók.
Ebben az időben Sierra Vestában nem annyira érdeklődéssel, mint inkább
aggodalommal olvasták az ujsághireket. Az asszonyok rettegtek. Scott
biró lekicsinyelte és kinevette őket, pedig nem volt igaza, mert birói
székében töltött utolsó napjaiban ő volt az, aki előtt Jim Hall ügye
tárgyalásra és itéletre került. És ott, a törvényszék előtt, mindenki
füle hallatára, Jim Hall kijelentette, hogy eljön még az a nap, mikor
kitöltheti bosszuját a birón, aki elitélte őt.
Most az egyszer Jim Hallnak igaza volt. Ártatlan volt attól a bűntől,
melyért elitélték. A tolvajok és a rendőrség nyelvén csusztatásnak
nevezik az ilyen esetet. Jim Hallt börtönbe csusztatták olyan vétekért,
amit nem ő követett el. Scott biró kimondta rá a tizenöt évi
börtönbüntetést.
Scott biró nem tudott semmit a csusztatásról. Nem tudta, hogy rendőrségi
összeesküvésnek vált részesévé, nem tudta, hogy a tanubizonyságot
mesterségesen hordták össze s hamis tanukat eskettek meg, nem tudta,
hogy Jim Hall ártatlan volt abban a bűnben, mellyel vádoltatott. És Jim
Hall nem tudta, hogy Scott biró ártatlan ebben az összeesküvésben. Jim
Hall azt hitte, a biró mindent tud és egyetért a rendőrséggel ilyen
hallatlan igazságtalanság keresztülvitelében. Igy történt, hogy mikor
tizenöt esztendei élőhalottságot olvasott fejére Scott biró, Jim Hall
fölkelt helyéről és gyülölve a társadalmat, mely elejétől kezdve rosszul
bánt vele, addig szórta átkait birájára a törvényszék előtt, mig vagy
féltucatnyi kékkabátos ellensége meg nem ragadta és ki nem hurcolta a
teremből. Jim Hall szemében Scott biró volt a teteje, a záróköve az
igazságtalanság rettentő épületének és Scott biróra ontotta szivének
mérgét s ő felé orditotta jövendő bosszujának fogadkozásait. Aztán Jim
Hall az élőhalottak közé ment… és megszökött.
Minderről Fehér Agyar semmit sem tudott. De közte és Alice, gazdájának
felesége között, egy jól őrzött titok volt. Minden éjjel, mikor Sierra
Vesta már lenyugodott, Alice fölkelt és beeresztette Fehér Agyart, hogy
a nagy előcsarnokban aludhasson. S mivel Fehér Agyar nem volt házi kutya
s nem is engedték meg neki, hogy a ház belsejében aludjék, azért Alice
minden reggel korán kisuhant és kieresztette Fehér Agyart, mielőtt a
házbeliek felébredtek volna.
Egy ilyen éjjel, mialatt az egész ház aludt, Fehér Agyar felébredt és
nagyon nyugodtan feküdt. És nagyon nyugodtan szimatolt a levegőben s
onnan azt a hirt kapta, hogy egy idegen isten van jelen. Fülét is
megütötték az idegen isten mozgásának hangjai. Fehér Agyar nem tört ki
hangos lármába. Ez nem volt szokása. Az idegen isten halkan lépdelt, de
még halkabban lépdelt Fehér Agyar, mert neki nem volt ruhája, ami
testéhez dörzsölődött volna. Halkan ment tovább. A Vadonban, ahol eleven
husra vadászott, mely véghetetlenül félénk volt, Fehér Agyar megtanulta
becsülni a meglepetés értékét.
Az idegen isten a nagy lépcsőház aljánál megállt és hallgatódzott és
Fehér Agyar halotti mozdulatlanságban őrködött és várt. A lépcsőház a
gazdájához és gazdája legdrágább tulajdonához vezet. Fehér Agyar szőre
felborzolódott, de még mindig várt. Az idegen isten lába felemelkedett,
hogy meginduljon fölfelé.
Ekkor Fehér Agyar támadott. Nem adott figyelmeztető jelt, horkantás nem
előzte meg mozdulatát. Egy ugrással a levegőbe s onnan az idegen isten
hátára dobta testét. Fehér Agyar mellső mancsaival a férfi vállába
kapott s ugyanakkor agyarait nyaka hátsó részébe vágta. Igy
csüggeszkedett egy pillanatig s ez a pillanat éppen elég volt arra, hogy
a lépcsőről hátrarántsa az idegen istent. Együtt zuhantak a padlóra.
Fehér Agyar elugrott s mielőtt a férfi feltápászkodott volna, ujra
nekiesett kegyetlen agyaraival.
Sierra Vesta rémülten riadt fel. Alulról olyan lárma hallatszott, mintha
husz dühödt ellenség rontott volna egymásnak. Revolverlövések durrantak.
Egy emberi hang kiáltott rémültében és szorongásában. Roppant horkantás,
morgás keveredett a zajba, melyet butorok és üvegek ropogása,
csörrenése, törésének, zuzásának hangja tarkitott.
De amilyen gyorsan támadt, olyan gyorsan el is ült a lárma. A küzdelem
nem tartott tovább három percnél. A megrémült háznép a lépcső tetején
verődött össze. Alulról, mint egy szakadék fekete mélységéből,
bugyborékoló hang hallatszott, mintha levegő törne vizen keresztül. A
bugyborékolás néha sziszegő hanggá változott, mint a fütyülés hangja.
Aztán hirtelen ez is megszünt, elenyészett. Aztán semmi sem hallatszott
a fekete szakadék mélyéről, csak valami nehéz lihegés, mintha valami
teremtés szorongva kapkodott volna levegő után.
Weedon Scott megnyomott egy gombot és a lépcsőházat és a lenti csarnokot
elárasztotta a fény. Aztán ő, meg Scott biró, revolverrel a kezükben,
óvatosan lépkedtek lefelé. Nem volt szükség erre az óvatosságra. Fehér
Agyar megtette a magáét. A felforditott és összetört butorok romjai
között, oldalán fekve, arcát eltakarva egyik karjával, egy ember feküdt.
Weedon Scott föléje hajolt, eltolta a kart és fölfelé forditotta a
halott arcát. A torkán tátongó szörnyü seb elmondta, mitől halt meg ez
az ember.
– Jim Hall, – mondta Scott biró és atya és fiu jelentőségteljesen néztek
egymásra.
Aztán Fehér Agyarhoz léptek. Fehér Agyar is az oldalán feküdt. Szemét
lehunyta, de szemhéjait kissé felemelte, afeletti erőlködésében, hogy
láthassa őket, amint föléje hajoltak és farkát, hasztalan erőlködéssel,
csóválni igyekezett.
Weedon Scott megcirógatta és Fehér Agyar elismerőleg morgott rá vissza,
de ez a morgás nagyon is gyenge volt és hamar elenyészett. Szemhéjai
leestek és lecsukódtak és egész teste elernyedt és elnyult a padlón.
– Oda van, szegény ördög, – mormogta gazdája.
– Majd meglátjuk, – szólt a biró, amint odalépett a telefonhoz.
– Őszintén szólva, az életbenmaradás esélye egy az ezerhez, – jelentette
ki a sebész, miután másfél óra hosszat dolgozott Fehér Agyar testén.
A hajnal fénye áttört az ablakokon és elhomályositotta a villamos lámpák
világitását. A gyermekek kivételével az egész család ott állt a sebész
körül, hogy meghallja itéletét.
– Egy törött hátsó láb, – sorolta fel a sebész, – három törött borda,
melyek közül legalább egy átszurta a tüdőt. Csaknem teljesen elvérzett.
Valószinü, hogy belső sérülése is van. Azt hiszem, hogy rá is tapostak.
Nem is szólok semmit a három revolvergolyóról, ami átütötte. Egy az
ezerhez? Igazán nagyon jóhiszemüen itéltem. Nincs egyetlen esélye sem,
tizezerhez viszonyitva.
– De nem mulaszthatunk el egyetlen esélyt sem, amiben segithetünk rajta,
– kiáltott Scott biró. – Pénz nem határoz. Próbálja meg az X-sugarakat,