Farkasvér - 08

háborus ellenfelek, az ellenség viszonya. Fehér Agyar nem tanulta meg
soha, hogy kell kutyatestvéreivel játszani. Csak azt tanulta meg, hogy
kell harcolni velük s harcolt is, százszor visszaadva minden döfést,
harapást, melyet abban az időben kapott, mikor Lip-lip volt a falka
vezetője. De Lip-lip most már nem volt vezér, kivéve, mikor kötele végén
a szánkó előtt rohant. A táborban Lip-lip mindig Szürke Hód, Mit-sah,
vagy Klu-kucs mellett volt. Nem mert elmenni az istenek mellől, mert
most minden kutya rá agyarkodott s most megkóstolhatta ő is, mint Fehér
Agyar valamikor, az üldözés italának keserü csöppjeit.
Lip-lip bukása után Fehér Agyar könnyüszerrel lehetett volna a falka
vezetője, de erre nagyon is mogorva és magános lélek volt. Legföljebb
elbánt fogatbeli társaival, ezenkivül nem akart róluk semmit sem tudni.
Minden kutya kitért utjából s egyik sem merte elrabolni a neki odadobott
halat, még a magukét is sietve ették meg, nehogy Fehér Agyar elkapja
előlük. Fehér Agyar ismerte jól a törvényt: elnyomni a gyengét,
engedelmeskedni az erősnek. Megette a maga részét egy-kettőre s jaj volt
annak a kutyának, amelyik még nem kapta be a porcióját. Egy morgás, a
fehér agyarak egy villanása és a kutya elvonithatta bánatát a közömbös
csillagoknak, mialatt Fehér Agyar megette helyette is a vacsoráját.
Néha-néha egy-egy kutya mégis ellenállt, s ezt Fehér Agyar hamarosan
leteperte. Igy nem felejtette el harci tudományát. Féltékenyen őrizte
elszigeteltségét, melyet meg tudott tartani a falka közepette, ha
kellett, harcok árán is. Az ilyen harcok egy-kettőre lefolytak. Fehér
Agyar nagyon gyorsan végzett ellenfelével. Az ellenfél, mielőtt
tisztában lett volna, hányadán van, már vérzett s le volt győzve,
mielőtt megkezdte volna a harcot.
Amilyen kegyetlen az istenek szánkóhuzásra való fegyelme, olyan
kegyetlen fegyelmet tartott fenn Fehér Agyar is társai között. Nem adott
semmiféle engedményt. Kényszeritette társait, hogy tiszteljék akaratát.
A kutyák tehettek egymás között, amit akartak. Ezzel nem törődött. De
azzal már törődött, hogy hagyják őt egyedül elszigeteltségében, térjenek
ki az utjából, ha neki ugy tetszett, hogy közöttük sétáljon, és ismerjék
el mindenkor az ő akaratát. Ha peckesen járó kutyát, felvont ajkat,
felborzalt szőrt látott, egy pillanat alatt támadott, kegyetlenül és
irgalmatlanul, s ez minden magyarázatnál jobban észre téritette a vele
szembeszállót.
Rettenetes zsarnoka volt népének. Uralma kemény volt, mint az acél.
Dühös megátalkodottsággal nyomta el a gyengét. Nem hiába volt kitéve az
élet könyörtelen küzdelmeinek apró kölyökkorában, mikor anyja, meg ő,
egyedül, segitség nélkül, küzdöttek s megálltak a lábukon a kegyetlen
Vadon ellenséges környezetében. Nem hiába tanulta meg azt sem, hogyan
lapuljon meg s hogy járjon bársonytalpakon, ha hatalmasabb erőt érzett a
közelében. Fehér Agyar elnyomta a gyengét, de tisztelte az erőt. S mig
Szürke Hód hosszu utazása tartott, Fehér Agyar halkan, észrevétlenül
lépdelt az idegen ember-állatok táborában élő felnőtt kutyák között,
melyekkel találkoztak az utazás alatt.
A hónapok multak. Szürke Hód utazása még egyre tartott. Fehér Agyar
ereje nőttön-nőtt a hosszu órák alatt megtett utak és a szánkóhuzás
alatt; azt lehetett volna mondani, hogy értelmi fejlődése csaknem
befejeződött. Keresztül-kasul ismerte azt a világot, melyben élt.
Felfogása zord volt és anyagias. A világ, amint ő látta, kegyetlen és
erőszakos; világ, melyben nincs melegség, világ, melyben nincs
gyöngédség, nincs érzés, melyben a szellemnek nincs édes, derült oldala.
Nem szerette Szürke Hódot. Igaz, Szürke Hód isten volt, de nagyon vad,
kegyetlen isten. Fehér Agyar szivesen elismerte Szürke Hód felsőbbségét,
de ez a felsőbbség pusztán a magasabb értelmen és a durva erőn alapult.
Volt valami Fehér Agyar rostjaiban, ami kivánatossá tette számára ezt az
uralkodást, különben nem jött volna vissza a Vadonból, hogy urának
alávesse magát. Voltak olyan mélységek lelkében, melyek sohsem szólaltak
meg. Szürke Hódnak egy gyöngéd szava, hizelgő simogatása
megszólaltathatta volna e mélységeket; de Szürke Hód nem hizelgett és
nem mondott gyöngéd szavakat. Nem ilyen volt az ő uralkodása.
Felsőbbsége vad volt és vadul is uralkodott. Bottal szolgáltatott
igazságot, ütleggel büntetett és az érdemet nem jósággal, hanem az ütleg
elengedésével jutalmazta.
Igy Fehér Agyar nem tudott meg semmit arról a menyországról, melyet egy
simogató kéz fedezhetett volna fel előtte. Amellett nem is hitt az
ember-állatok kezében. Gyanakodott rá. Igaz, hogy ez a kéz adott neki
néha hust, de ez a kéz bántalmazta is. A kéz olyasvalami volt, amit jó
volt messze elkerülni. A kéz dobta a követ, forgatta a botot, pálcát,
ostort, adta az ütleget, a pofont, s ha hozzáért, csipett, rántott,
tépett, gyötört. Idegen falvakban találkozott gyerekekkel és megtanulta,
hogy ezek elég kegyetlenek arra, hogy megkinozzák. Nemrégiben egy
totyogó indiánkisded csaknem kivájta az egyik szemét. E tapasztalatok
gyanakvóvá tették a gyermekekkel szemben. Nem tudta elviselni őket. Ha
közeledtek felé bajtcsináló kezükkel, Fehér Agyar felkelt és odébb
állott.
Egyik Nagy Rabszolga-Tó melletti faluban történt, hogy visszautasitva
egy ember-állat kezéből jövő bántalmakat, módositania kellett azt a
törvényt, amit Szürke Hód mellett tanult: nevezetesen azt, amelyik
megbocsáthatatlan bűnnek tartja az istenek bántalmazását. Ebben a
faluban, minden kutyának minden falubeli szokása szerint, Fehér Agyar
ennivaló után kóborolt. Egy fiu megfagyott jávorszarvashust darabolt
fejszével s a hus apró szilánkjai szerteszét hullottak a hóba. Fehér
Agyar arra sompolyogtában, megállt s kezdte bekapni a husszilánkokat.
Látta, hogy a fiu leteszi a fejszét s felvesz egy jókora botot. Fehér
Agyar elugrott, épp idejében, hogy elkerülje az ütleget. A fiu üldözte s
Fehér Agyar, mint a faluban idegen, két kunyhó közé menekült, melyek
közt magas földhányás zárta el az utját. Fehér Agyar kutyaszoritóba
jutott. Egy utja volt a menekülésre s azt a fiu állta el. Ütésre emelve
botját, a fiu odalépett a sarokba szoritott áldozathoz. Fehér Agyar
dühöngött. Szembeszállt a fiuval, morogva, szőreborzadtan,
igazságérzetében felháborodva. Ismerte ő a zsákmányolás törvényeit.
Minden hushulladék, mint amilyen a megfagyott husdarabka is, azé a
kutyáé, amelyik megtalálja. Nem tett semmi rosszat, nem szegte meg a
törvényt és ez a fiu most mégis meg akarja verni. Fehér Agyar maga is
alig tudta, mi történt. Amit tett, haragjában tette. És olyan gyorsan
tette, hogy a fiu se igen tudott róla. Amit a fiu tudott, az annyi volt,
hogy ismeretlen módon felfordult s a hóra esett és botot tartó kezét
Fehér Agyar foga felszakitotta.
De Fehér Agyar tudta, hogy megszegte az isteni törvényt. Fogát egy isten
szent husába mélyesztette s nem várhat egyebet, mint a legborzasztóbb
büntetést. Szürke Hódhoz menekült, az ő lábai alá feküdt, mikor a
megharapott fiu és a fiu egész családja eljött és bosszuért kiáltozott.
Szürke Hód megvédte Fehér Agyart. Igy tett Mit-sah és Klu-kucs is. Fehér
Agyar, hallgatva a szóbeli harcot és megfigyelve a dühös mozdulatokat,
tudta, hogy eljárását urai jóvá hagyták. Igy tanulta meg, hogy vannak
istenek és istenek. Egyik oldalon vannak az ő istenei, a másikon a többi
istenek és a kétfajta istenség közt nagy a különbség. Igazságot, vagy
jogtalanságot egyformán el kell fogadnia a saját isteneitől, de nem kell
eltürnie semmiféle igazságtalanságot az idegen istenektől. Ezt szabad
megbosszulnia a fogaival. Mert ez is az istenek törvénye.
Mielőtt elmult volna a nap, Fehér Agyar alaposabban megtanulta ezt a
törvényt. Mit-sah, tüzrevaló fát gyüjtve az erdőben, egyedül volt, mikor
találkozott a fiuval, akit Fehér Agyar megharapott. A fiu sokadmagával
volt. Dühös szavak hallatszottak, a fiuk megtámadták Mit-saht. Mit-sah
rosszul járhatott volna. Az ütlegek csak ugy hullottak rája. Fehér Agyar
eleinte csak figyelt. Ez az istenek dolga, mi köze neki hozzá? Aztán
eszébe jutott, hogy Mit-sah, egyik saját külön istene az, akit
bántalmaznak. Nem sokat okoskodott azon, amit aztán cselekedett. A düh
őrült rohamában rávetette magát a harcolókra. Öt perccel később a tájék
tele volt menekülő fiukkal, akik közül nem egy vérét hullatta a hóba,
emlékéül annak, hogy Fehér Agyar foga megtette a magáét. Mikor Mit-sah
elbeszélte ezt a történetet a táborban, Szürke Hód megparancsolta, hogy
Fehér Agyarnak hust adjanak. Azt parancsolta, hogy sok hust adjanak és
Fehér Agyar, tele hassal szunyókálva a tüz mellett, tudta, hogy törvénye
szentesittetett.
Ezen mód tanulta meg Fehér Agyar a tulajdon törvényét és a tulajdon
megvédésének kötelességét is. Istene testének megvédésétől, istene
vagyonának megvédéséig már csak egy lépés választotta el és Fehér Agyar
ezt a lépést is megtette. Ami istenéé, azt meg kell védenie az egész
világ ellen, – még akkor is, ha idegen isteneket kellene megharapnia. Ez
a cselekedet nemcsak hogy szentségtörés már magában véve, hanem telve
van veszéllyel is. Az istenek hatalmasok és a kutyáknak semmi sikerre
nincs kilátásuk velük szemben; de Fehér Agyar mégis megtanulta, hogy
szálljon szembe velük kegyetlenül, harciasan, félelmetlenül. A
kötelesség legyőzte a félelmet és a tolvaj istenek megtanulták békén
hagyni Szürke Hód tulajdonát.
Azt is megtanulta ezzel összeköttetésben Fehér Agyar, hogy a tolvaj
isten rendszerint gyáva isten és hajlandó elfutni a fellármázás első
hangjaira. Azt is megtanulta, hogy a lármahangra rövidesen megjelenik
Szürke Hód és segitségére siet. Megtanulta, hogy nem tőle, hanem Szürke
Hódtól való félelmében ugrik meg a tolvaj. Fehér Agyar nem ugatással
lármázta fel a gazdáját. Sohasem ugatott. Egyenesen nekirohant a
belopódzónak s ha tehette, belevágta a fogait. Mivel mogorva és magános
volt, s nem barátkozó természetü, szokatlanul alkalmas volt a gazdája
vagyonának őrzésére. Szürke Hód még növelte benne e tulajdonságokat és
Fehér Agyar még kegyetlenebb, félelmetlenebb és még magánosabb lett.
A hónapok egyre multak s szorosabbra-szorosabbra füzték az ember és
állat között kötött frigyet. Az ősfrigy megujitása volt ez, melyet az
első farkas kötött az emberrel, mikor elhagyta érte a Vadont. És, mint
minden sorban következő farkas és vadkutya, Fehér Agyar is kidolgozta a
maga számára ezt a szerződést. A föltételek egyszerüek voltak. Egy
husból és vérből való isten birhatásáért Fehér Agyar elcserélte saját
szabadságát. Élelem, tüz, védelem, társaság volt az, amit cserében
istenétől kapott. S ő viszonzásul őrizte istene tulajdonát, megvédte
személyét, dolgozott és engedelmeskedett neki.
Akinek istene van, annak szolgálnia kell. Fehér Agyar szolgálta istenét
kötelességből és félelemből, de nem szeretetből. Nem tudta, mi a
szeretet. Sohse érzett szeretetet. Kiche távoli emlék volt csupán. Mikor
a Vadont és saját faját elhagyta, hogy sorsát az ember kezébe tegye, a
frigykötés feltételeiben az is benne volt, hogyha találkozik is valaha
Kichével megint, nem hagyhatja el istenét Kichéért. Az emberhez való
tartozás törvénye erősebbnek tetszett előtte, mint a szabadság, a
fajtájának vagy a családjának szeretete.

VI. FEJEZET. Az éhinség.
Tavasz felé járt az idő, mikor Szürke Hód bevégezte hosszu utját.
Április volt és Fehér Agyar épen betöltötte esztendejét, mikor a szánnal
befutott falujába s Mit-sah leszedte róla a szerszámot. Bár még távolról
sem érte el teljes nagyságát, Fehér Agyar, Lip-lip után, a legnagyobb
egyéves kutya volt a faluban. Apjától, a farkastól, és Kichétől hatalmas
termetet és erőt örökölt s máris olyan hosszu volt, mint bármelyik a
felnőtt kutyák közül. Nem volt zömök. Teste nyulánk és hajlékony s ereje
inkább a rugalmasságban, mint a tömörségben volt. Bundája igazi
farkas-szürke bunda s látszatra ő maga sem volt más, mint farkas. Az a
negyedrész kutyavér, amit Kichétől örökölt, testileg nem hagyott nyomot
rajta; bár nagy szerepet játszott szellemi fejlődésében.
Szertekóborolt a faluban, nyugodt elégedettséggel szemlélve az
isteneket, akiket ösmert még hosszu utazása előtt. Aztán itt voltak a
kutyák, a kölykök, kifejlődve, akárcsak ő maga, a felnőtt kutyák, melyek
már nem látszottak oly nagyoknak és borzalmasoknak, mint ahogy
emlékezetének tükrében eddig fel-feltünedeztek. Ő maga sem félt már
olyan nagyon az öreg kutyáktól, mint azelőtt, büszkén járt-kelt közöttük
olyan gondtalansággal, mely rá nézve uj és egyben örömteljes is volt.
Ehol van Baseek, őszes öreg legény, akinek egyszeri vicsoritása elég
volt, hogy a kis kölyöknyi Fehér Agyar vinnyogva takarodjék el az
utjából. Baseekhoz mérte Fehér Agyar mindig a maga jelentéktelenségét,
kicsiségét, és most Baseektól tanulhatja meg, mennyire megváltozott
azóta a világ. Baseek kora haladtával gyöngébb, Fehér Agyar erősebb
lett.
Egy frissen ejtett jávorszarvas szétdarabolásánál jött rá Fehér Agyar
arra, hogy milyen más helyzete van a kutyavilágban, mint azelőtt. Egy
lábszárcsontot kapott, melyhez még elég szép darab hus tapadt.
Visszavonulva a kapzsira eresztett kutyák marakodásától, minden szemtől
távol egy sürüségbe huzódott és ép azon volt, hogy elfogyassza
zsákmányát, mikor Baseek rátört. Mielőtt meggondolta volna, mit
cselekszik, kétszer odakapott a tolakodóhoz, aztán elugrott. Baseek,
meglepődve a támadás vakmerőségétől és gyorsaságától, megállt, bután
rámeredve Fehér Agyarra. A nyers, vörös sipcsont ott hevert kettőjük
között.
Baseek vén volt és megtanulta, hogy azok a kutyák, kiknek hajdan a réme
volt, ma már jóval erősebbek, mint ő. Keserü tanulság volt ez, melyet
lenyelt valahogy s ha meg akart a kutyákkal küzdeni, minden régi
tudományát össze kellett szednie. A régi időben a jogos harag dühével
rontott volna Fehér Agyarra. De hanyatló erői mást parancsoltak neki.
Fölborzadt szőrrel, fenyegetően meredt Fehér Agyarra a sipcsonton
keresztül. Fehér Agyaron mintha erőt vett volna a régi félelem, ugy
látszott, megalázkodik és kicsinnyé zsugorodik ellenfele előtt s azon
gondolkozik, mint vonulhatna vissza szégyenkezés nélkül.
Baseek ezen a ponton tévedett. Ha megelégedett volna annyival, hogy
kegyetlenül és vésztjóslóan néz ellenfelére, minden jól ment volna.
Fehér Agyar, a visszavonulást forgatva eszében, visszavonult volna. De
Baseek nem várt. Azt hitte, a győzelem máris az övé s előre lépett.
Mikor gondtalanul lehajtotta a fejét, hogy megszagolja a hust, Fehér
Agyar szőre könnyedén felborzolódott. Még most sem volt késő arra, hogy
Baseek megnyerje a csatát. Ha tovább is ott marad állva a hus fölött,
fejét felfelé tartva, haragosan nézve, Fehér Agyar végtére is
megfutamodott volna. De a friss hus izgatta Baseek orrát és a mohóság
arra ösztökélte, hogy harapjon bele.
Ezt a látványt Fehér Agyar nem birta el. Még alig mult le róla
kiskirálysága, minden izében érezve még fogatbeli társai fölött való
uralkodását, nem tudta tétlenül nézni, hogy más falja fel azt a darab
hust, ami őt jogosan megilleti. Baseeknak ugrott, szokása szerint
figyelmeztetés nélkül. Az első harapásra rongyokká szakadt Baseek jobb
füle. Baseek nem tudott hova lenni a csodálkozástól, de még más,
fájdalmasabb dolog is történt. Fehér Agyar feldöntötte Baseeket ép oly
gyorsan, amily gyorsan rongyokká szaggatta a fülét. Megharapta a torkát.
Mialatt Baseek kapálódzott, hogy lábra állhasson, a fiatal kutya foga
kétszer vágódott a vállába. Fehér Agyar széditő gyorsan dolgozott.
Baseek egy hiábavaló támadást kisérelt meg Fehér Agyar ellen, de fogai,
dühödt harapással, üresen koccantak össze. A következő pillanatban a
Baseek orra fölszakadt s az öreg kutya szédülten támolygott vissza a
hustól.
A helyzet megfordult, Fehér Agyar állt a sipcsont felett felborzadt
szőrrel, fenyegetően és Baseek állt egy kicsit odébb, a visszavonulásra
készülődve. Nem szállhatott harcba ezzel a fiatal villámmal, és megint
keserü leckét kapott a növekvő kor gyengeségéről. Hősies kisérletet tett
méltóságának megmentésére. Nyugodtan hátat forditott a fiatal kutyának
és a sipcsontnak, s mintha mind a kettő méltatlan volna arra, hogy egy
tekintetet vessen rá, peckesen ellépkedett. Csak mikor már eltünt szem
elől, akkor állt meg, hogy vérző sebeit megnyalogassa.
E küzdelem hatásaként Fehér Agyar önmagában való hite és büszkesége
megnövekedett. Már nem lépdelt olyan halkan a nagy kutyák között,
magatartása velük szemben már nem volt olyan engedékeny. Nem mintha
kereste volna a bajt. Távol állott ettől. De megkivánta, hogy ne
háborgassák jogaiban, hogy háboritatlanul mehessen utján s ne
lábatlankodjon előtte egy kutya sem. Azt akarta, hogy számoljanak vele.
Ennyi volt az egész. Nem lehetett eztán mellőzni, semmibe venni, mint
ahogy mellőzik a kölyköket s mint ahogy mellőzték eztán is azokat a
kölyköket, melyek fogatbeli társai voltak. Ezek még most is kitértek a
nagy kutyák utjából, még most is átengedték ennivalójukat, ha a nagyok
őket kényszeritették. De Fehér Agyart, a társtalant, a magánost, a
zordat, aki nem tekintett sem jobbra, sem balra, a félelmetest, a
rettenetest, a távolit, az idegent elfogadták egyenrangunak a megzavart
öregek. Az öregek hamar megtanulták, hogy békén kell hagyniok Fehér
Agyart, megtanulták, hogy ne közelitsenek hozzá se barátságos, se
ellenséges szándékkal. Ha őt békén hagyták, ő is békén hagyta őket, ami,
ezt egy pár találkozás után megjegyezték, fölöttébb kivánatos állapot.
Nyár derekán Fehér Agyarnak különös kalandja akadt. Egyedül ügetve
magános utján, ép egy uj kunyhót vizsgálgatott, mely a falu szélén
azalatt emelkedett, mialatt ő a vadászokkal jávorszarvas után járt, –
mikor egyszerre csak Kichével találta magát szemtől-szembe. Megállt és
nézte Kichét. Homályosan bár, de még emlékezett az anyjára, de ez több
volt, mint amit Kichéről el lehet mondani. Kiche fogát vicsoritotta rá
és régi fenyegető morgását hallatta s erre Fehér Agyar emlékezete
egyszerre világos lett. Elfelejtett apró kölyökkorának emléke s mindaz,
ami összeköttetésben volt e családias morgással, egyszerre megrohanta.
Mielőtt ismerte volna az isteneket, Kiche volt világának a tengelye.
Porontykorának régi érzelmei elboritották s odahajtották anyja elé.
Odaszökellt örömteljesen, de Kiche vicsorgó foggal fogadta és arcát
csontig felszakitotta. Fehér Agyar nem értette, hogy történhetett ez.
Visszavonult, ijedten, megzavarodva.
Nem Kiche hibája volt. A farkas-anya nem emlékszik kicsinyére egy év,
vagy még több idő multán. Nem emlékezett Fehér Agyarra sem. Fehér Agyar
idegen volt, betolakodó, és mostani porontyai megadták rá a jogot, hogy
ugy kergesse el a betolakodót, ahogy ép az imént cselekedte.
Egyik kis porontya odacsuszott Fehér Agyarhoz. Féltestvérek voltak,
csakhogy nem tudtak róla. Fehér Agyar kiváncsian szaglászta a kis
kölyköt, mire Kiche rárohant, még egyszer megmarva arcát. Fehér Agyar
még jobban visszavonult. Minden régi emléke, képe elhalt s visszatért a
sötét sirba, ahonnan feltámadt az imént. Kichét nézte, amint kölykeit
nyalogatta, majd megállt és Fehér Agyarra vicsorgott. Kiche már nem
jelentett Fehér Agyar szemében semmit sem. Fehér Agyar megtanult nélküle
élni. Elfeledte, mi volt az ő számára Kiche. Kichének nem volt helye a
Fehér Agyar és Fehér Agyarnak nem volt helye a Kiche gondolataiban.
Fehér Agyar még mindig egy helyben állt ostobán, megzavarodva, elfeledve
emlékeit, nem értve, mi történt, mikor Kiche harmadszor is megtámadta,
hogy elzavarja a közelségéből. És Fehér Agyar engedte, hogy Kiche
elzavarja. Kiche nőstény volt és fajának törvénye volt, hogy him ne
harcoljon a nősténnyel soha. Nem tudott semmit erről a törvényről, nem
elméjének megállapitása volt ez, sem olyasmi, amit a világbeli
tapasztalatával szerzett volna. Titokzatos parancs volt ez, ösztönének
sugallata, ugyanazé az ösztöné, mely arra késztette, hogy megvonitsa a
holdat és az éj csillagait, ugyanaz az ösztön, mely félelmessé tette
előtte az ismeretlent és a halált.
Multak a hónapok. Fehér Agyar erősebb lett, nehezebb és tömörebb,
jelleme ugy fejlődött, amint azt öröksége és környezete irányitotta.
Öröksége olyan életanyagot juttatott neki, mely formálható és
finomitható volt. Számtalan lehetőség rejlett benne és tetszés szerinti
formába volt gyurható. Környezete rányomta bélyegét. Ha Fehér Agyar
sohasem lép az ember tüzhelyéhez, a Vadon igazi, vérbeli farkassá
változtatta volna. De az istenek környezetében élve, kutyává lett,
melyben volt valami farkasszerü, de azért kutya volt, nem pedig farkas.
És igy, őseredeti természete és környezetének nyomása alatt, jelleme egy
bizonyos formába alakult. Ennek igy kellett lennie. Még mordabb lett,
még társaságkerülőbb, még magánosabb, még vadabb s mig a kutyák nap-nap
után jobban megtanulták, hogy jobb békésen élni, mint hadilábon állani
vele, Szürke Hód egyre jobban meg volt elégedve vele.
Fehér Agyar, mialatt erői egyre izmosodtak, mégis szenvedett egy
gyöngeségtől. Nem birta el, ha nevettek rajta. A nevetés gyülöletes volt
előtte. Az emberek nevethettek bátran maguk között akármin is, ha
tetszett nekik, kivéve rajta, – ilyenkor nem bánta, hadd nevessenek. De
mikor őt nevették ki, dühe nem ismert határt. Amilyen komoly, méltóságos
és komor volt egyébként, a nevetés kómikusan őrültté tette. Olyan
magánkivül volt ilyenkor, hogy órákon át valóságos megszállottként
viselkedett. Jaj volt annak a kutyának, amelyik ilyenkor a szeme elé
került. Fehér Agyar nagyon is jól megtanulta Szürke Hódtól a törvényt;
Szürke Hód mögött bot volt s Szürke Hód isten volt, de a kutyák mögött
semmi sem volt, csak a puszta tér, melyen sietve eliramodtak, ha a
nevetéstől dühöngővé változott Fehér Agyar a látóhatáron megjelent.
Életének harmadik évében nagy éhinség támadt a Mackenzie-indiánusok
között. Nyár folyamán a halászat rosszul sikerült. Télen a rénszarvas
nem kereste fel szokott helyét. Jávorszarvas kevés volt, a nyul csaknem
eltünt, a vadászó és zsákmány után járó állatok kivesztek. Megfosztva
szokott eledelüktől, elgyengülve az éhségtől, ezek az állatok egymásnak
estek és fölfalták egymást. Csak az erős maradt meg. Fehér Agyar istenei
mindig vadászó állatok voltak. Az öregek és betegek éhen haltak. Nagy
jajgatás volt a faluban, melyből elküldték az asszonyokat és
gyermekeket, hogy ami csekély készlet az ennivalóból megmaradt, az a
lesoványodott és beesett szemü vadászoknak jusson, akik hasztalan űzték
az erdőben naphosszat a vadat.
Az istenek már arra is vetemedtek, hogy megették keztyüik és
mokasszinjuk lágyan cserzett bőrét, a kutyák pedig megették a
szerszámbőröket és az ostorszijakat. A kutyák felfalták egymást és az
emberek megették a kutyákat. Először a leggyengébbeket és a kivetni
valókat ették meg. A kutyák, melyek tulélték ezt a lakomát, végignézték
és mindent megértettek. Egy pár az okosabbak és merészebbek közül
elhagyta az istenek tüzhelyét, amely most valóságos mészárszékké
változott s az erdőbe menekült, ahol, végtére is, elpusztult az
éhségtől, vagy farkasok eledelévé lett.
A nyomor e napjaiban Fehér Agyar is visszalopódzott az erdőbe. Ő
rátermettebb volt az itteni életre, mint a többi kutya, mert még éltek
benne kölyökkorának tanulságai. Különös ügyességgel lesett apró élő
lényekre. Órákig feküdt elrejtőzve, az óvatos mókus minden mozdulatát
követve szemével, oly nagy türelemmel várakozva, amilyen nagy csak
éhsége lehetett, melytől szenvedett, hogy a mókus otthagyja fészkét és
lemerészkedjék a földre. De még akkor sem mozdult Fehér Agyar időnek
előtte. Várt arra, hogy biztosan lecsaphasson a mókusra, mielőtt az ujra
fennteremhetne biztos menedékén. Akkor, de csakis akkor, mint egy
villám, előtört rejtekéből, mint egy szürke lövedék, hihetetlenül
gyorsan és sohasem tévesztve el áldozatát, a menekülő mókust, mely nem
menekült el elég gyorsan soha.
Nagy szerencsével vadászott mókusokra s hogy nem élhetett kizárólag
mókusból s nem hizhatott meg mókushuson, annak csak egy oka volt. Nem
volt elég mókus. Fehér Agyar arra kényszerült, hogy még kisebb állatokat
hajszoljon. Éhsége sokszor oly gyötrő volt, hogy kikaparta az erdei
egeret földi üregeiből. Nem vetette meg a menyéttel való harcot sem,
amelyik épp oly éhes volt mint ő, de százszor vadabb és vérszomjasabb.
Az éhség legrosszabb napjaiban visszalopódzott az istenek tüzének
közelébe. De sohase ment oda a tüzhöz. Az erdőben rejtőzködött,
elkerülve a fölfedeztetést és megrabolta a hurkokat, ha néha-néha
beléjük tévedt egy-egy vad. Még Szürke Hód tulajdon hurokjából is rabolt
egy nyulat, mialatt Szürke Hód tántorgott és támolygott az erdőben,
le-leülve, hogy kipihenje gyengeségét és kifulladó lélegzetét.
Egy napon Fehér Agyar egy fiatal farkassal találkozott; a farkas sovány
volt, csontjai is kiálltak, bőre lötyögött az éhségtől. Ha nem lett
volna maga is éhes, Fehér Agyar csatlakozott volna a farkashoz és
visszatért volna a falkához, vad testvérei közé. De mivel éhes volt,
megrohanta a fiatal farkast, megölte és megette.
A szerencse kedvezett neki. Valahányszor nagyon szoritotta az éhség,
mindig talált valami megölni és megenni valót. Ha pedig maga is gyenge
volt az éhségtől, szerencsére nem találkozott nagyobb ragadozóval. Igy
történt, hogy két napig lakmározott egy hiuz husából, teljes erejében
volt, mikor egy éhes farkasfalka teljes sebességével rohant reá. Hosszu,
kegyetlen hajsza volt, de Fehér Agyar nem volt kiéhezett, mint a
farkasok s nem tudták utólérni. Nemcsak hogy sebesebben futott, mint a
farkasok, hanem, széles ivben visszafordulva a tulajdon nyomán, utólérte
egyik kimerült üldözőjét.
Ezután elhagyta a vidéknek ezt a táját és felkereste azt a völgyet,
melyben született. Itt, a régi barlangban találkozott Kichével. Kiche,
régi szokása szerint, szintén elhagyta az istenek tüzét és fölkereste a
hajdani menedéket, hogy világra hozza benne kicsinyét. A porontyokból
csak egy élt már, mikor Fehér Agyar a szinen megjelent és ez az egy sem
látszott hosszu életre születettnek. Fiatal élet nem sok reménységgel
indulhatott neki az ilyen éhinségnek.
Kiche üdvözlése mindennek volt mondható, csak éppen barátságosnak nem.
De Fehér Agyar nem törődött vele. Kinőtt az anyai gondoskodásból. És igy
filozófus módjára beletörődött az elutasitásba, hátat forditott és
felfelé ügetett a folyam mentén. A folyó kettéválásánál a bal elágazás
mentén haladt, megtalálta a hiuz barlangját, melynek lakóját egykor ő és
anyja ölte meg. Itt, az elhagyott barlangban letelepedett és megpihent
egy napig.
Kora nyár felé, az éhinség utolsó napjaiban, találkozott Lip-lippel,
aki, mint ő, az erdőbe vette be magát, ahol csak ugy tengette nyomorult
életét. Fehér Agyar váratlanul bukkant reá. Ellenkező oldalról haladva
egy magas lejtő alján, épp a szikla alját kerülték meg, mikor
szemtől-szembe találták egymást. Pillanatnyi ijedtükben megállottak és
gyanakodva nézték egymást.
Fehér Agyar ereje teljében volt. Vadászata sikeres volt és egy hete már,
hogy minden nap torkig ette magát. Most is tele töltötte magát legutóbbi
zsákmányával. De amely pillanatban Lip-lipre nézett, szőre égnek meredt
a hátán. Önkéntelen borzadás volt ez, mert ez a testi állapot a multban
mindig kisérte az értelmi állapotot, melyet nála Lip-lip hajszája és az
üldözése okozott. Amint a multban horkantott és berzenkedett, mikor
Lip-lipet meglátta, most is önkéntelenül horkantott és berzenkedett. Nem
vesztegette az idejét és a dolgát gyorsan és alaposan elvégezte. Lip-lip
megpróbált hátrálni, de Fehér Agyar keményen nekirontott. Mell-mellnek
feszült. Lip-lip felborult s a hátára esett s Fehér Agyar foga ösztövér
nyakába nyomult. Lip-lip a halállal küzdött s ezalatt Fehér Agyar
körbenjárt, peckesen és figyelve. Aztán folytatta utját, tovább ügetve a
lejtő alján.
Nemsokára ezután, egy napon, az erdő szélére jutott, ahol egy keskeny
tisztás sik föld ereszkedett le a Mackenzie-ig. Már látta ezt a
tisztást, de akkor kopár volt, most egy falu terjeszkedett rajta. Még
mindig a fák között rejtőzködve, Fehér Agyar megállt, hogy tanulmányozza
a helyzetet. Látvány, hang és illat, mindez ismerős volt előtte. A régi
falu volt ez – uj helyen. De a látvány, hang és illat merőben más volt
itt, mint mikor elmenekült a faluból. Nem volt itt sem sirás, sem
jajgatás. Megelégedett hangok ütötték meg fülét s mikor egy asszony
mérges kereplését hallotta, tudta, hogy ennek a mérgelődésnek a tele has
az oka. Halszag érzett a levegőben. Élelem van a táborban. Az éhinség
elmult. Merészen kilépett az erdőből s egyenesen Szürke Hód kunyhójának