Farkasvér - 05

Süzlärneñ gomumi sanı 4249
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1788
29.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
41.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
farkaskölyköt. Aztán észrevette, hogy ezek a csirkék nagyon is kicsinyek
s ettől merészebbé vált. A csirkék mozogtak. Mancsát rátette egyikre,
amitől az még elevenebben mozgott. Ez tetszett neki. Megszagolta.
Szájába vette. A csirke kapálódzott s megsértette a nyelvét. Ebben a
pillanatban tudatára jött annak, hogy éhes. Szája összecsukódott.
Törékeny csontok ropogtak és meleg vér öntötte el a száját. A vérnek jó
ize volt. Hus volt ez, hus, ugyanolyan, amilyent anyja adott neki,
csakhogy ez még élt fogai között s annál jobban izlett neki. Megette a
hófajdot. Meg sem állt az evésben, mig fel nem falta az egész
fészekalját. Aztán megnyalogatta a pofáját, épp ugy, mint az anyja
szokta s megpróbált kibujni a bokor alól.
Valami szárnyas forgószéllel találkozott. Megzavarva és megvakulva
állott a dühös szárnyak csapkodása és rohanása alatt. Fejét mancsa közé
dugta és jajgatott. A csapások erősödtek. A hófajdanya dühöngött. Erre a
kölyök is dühbe jött. Fölkelt, horkantva, ütögetve mancsaival. Apró kis
fogait belevágta a hófajd szárnyába és huzta, vonta a madarat makacsul.
A hófajd küzködött vele, az ütések valóságos záporát zuditva rá szabad
szárnyával. Ez volt a kölyök első csatája. Gőgös volt, büszke és
felfuvalkodott. Nem akart tudni semmit az ismeretlenről. (Az ismeretlen
egyszerre elpárolgott fejéből.) Most már nem félt semmitől. Harcolt,
nekiment annak az eleven valaminek, amely megütötte őt. És aztán: ez az
eleven valami nem volt egyéb, mint hus. Kéj volt megölni őt. Épp most
pusztitott el apró, eleven lényeket. Most elpusztit egy nagyot. Nagyon
is elfoglalt és szerencsés volt ahhoz, hogy tudja is azt, hogy
szerencsés. Lázas, tomboló öröm fogta el, mely nagyobb és különb volt
minden eddigi érzésénél. Nem eresztette el a szárnyat és morgott
összecsukott fogai közül. A hófajd kivonszolta a bokorból. Mikor a
hófajd megfordult és megpróbálta ellenfelét visszacipelni a bokor
menedékébe, a farkaskölyök elrángatta onnan, ki, a szabad térre. Ezalatt
a hófajd rikoltozott s csapkodott szabad szárnyával s tolla hullott
szanaszét, mint a hópehely. A farkaskölyök haragja a legmagasabb fokra
hágott. Harcos fajának minden ösztöne feltámadt benne és elárasztotta
őt. Ez volt az élet lényege, noha ő nem tudta, hogy az. Azt tette, amit
tennie kellett e világban, azt tette, amiért teremtetett, ölni az élőt,
legyőzni az élőt, hogy megölhesse. Azt tette, amit lényének lényege
diktált neki s ennél nagyobbat senki sem tehet, mert az élet akkor éri
el csucspontját, ha teljesiti a legfőbbet, amelyre teremtetett.
Nemsokára a hófajd feladta a küzdelmet. A kölyök tovább is tartotta
szárnyánál fogva s ott feküdtek mindketten a földön és nézték egymást. A
kölyök megpróbált morogni vadul, fenyegetően. A hófajd csőrével megvágta
az orrát, mely, előbbi kalandjából kifolyóan, még sebes volt. A kölyök
megrezzent, de nem eresztette el a hófajdot. A hófajd ujra meg ujra
nekivágott. A megrezzenés után a vinnyogás következett. A kölyök
hátrálni próbált s megfeledkezett arról, hogy még mindig szorosan tartja
s hátráláskor magával huzza a madarat is. A vagdalkozás egész jégesője
kopogott szegény orrán. A harc heve lelohadt benne és eleresztve
zsákmányát, hátat forditott és a tisztáson keresztül dicstelen futásban
keresett menedéket.
A tisztás tulsó oldalán, egy bokor széléhez közel, lefeküdt, hogy
kipihenje magát, nyelvét kilógatta, melle föl és alá járt s mivel orra
még mindig tüzelt, tovább vinnyogott. De amint itt feküdt, egyszerre az
az érzés szállta meg, hogy valami rettentő dolog van eljövendőben. Az
ismeretlen, minden félelmével, ujra megragadta és ő ösztönszerüen
visszahuzódott a bokor menedékébe. Alighogy igy tett, a levegőnek valami
legyintése csapta meg, egy nagy, szárnyas test vésztjóslóan és csendesen
szállott el fölötte. Egy héjja, lecsapva a kék magasságból, csaknem
elkapta őt.
Amint a bokorban hasalt, magához térve ijedtségéből, félve kukucskált
kifelé, a hófajdanya a nyilt térség másik oldalán a kirabolt fészek felé
repdesett. A vesztesége miatt történt, hogy ügyet sem vetett az ég e
szárnyas nyilvesszejére. De a kölyök mindent látott s ez jó lecke volt
neki; látta a héjja hirtelen lecsapását, látta, amint teste könnyedén
szántotta egy pillanatra a föld felszinét, látta, hogy csapta bele éles
karmait a hófajd testébe, hallotta a hófajd rövid kiáltását félelmében
és halálos tusájában, látta, mint röppen fel a héjja az égnek, magával
vivén a hófajdanyát.
Csak hosszu idő mulva hagyta el a kölyök a menedékét. Sokat tanult. Az
élő lény hus. Enni való. De az élő lények közt vannak nagyok, melyek
sebezni is tudnak.
Jobb megenni az apró eleveneket, aminők a hófajdcsirkék és békén hagyni
az olyan nagyokat, mint a hófajdtyuk. Mindenesetre, érezte önbizalma
ösztökélését és alattomos kivánság élt benne, hogy még egyszer megvivjon
a hófajdtyukkal, – csakhogy, persze, a héjja elragadta azt. De talán van
még másik hófajdanya is. Elmegy és megkeresi őt.
A folyó menedékes partjához érkezett. Még soha életében nem látott
vizet. A járás könnyünek látszott rajta: nem volt semmi egyenetlenség a
felületén. Merészen rálépett és beleesett. Most, hogy ismét átölelte az
ismeretlen, kiáltozott a félelemtől. A viz hideg volt. A kölyök zihált,
gyorsan lélegzett. Levegő helyett viz tódult a tüdejébe. A fuldoklás
haláltusához hasonlitott. Neki halált jelentett. Nem volt öntudatos
fogalma a halálról, de, mint a vadon minden állata, érezte a halált.
Neki a halál a legnagyobb sérelmet jelentette. Az Ismeretlen valódi
lényege volt, az elképzelhetetlen és legnagyobb szerencsétlenség, ami
megtörténhetik vele, a halál, amiről nem tudott semmit, de ami körül
minden rettegett volt és félelmetes.
Most felbukkant a felszinre és a drága levegő megint betódult szájába.
Nem bukott többet viz alá. Mintha régtől fogva megszokta volna,
szétütött lábával és uszni kezdett. A közeli part csak egy yardnyira
volt, de háttal ért oda s az első dolog, amit meglátott, a szemben lévő
part volt, amely felé tüstént uszni kezdett. A folyó keskeny volt, de
egy csendes helyen körülbelül husz lábnyira kiszélesedett. A viz közepén
az ár elragadta a kölyköt és vitte viznek lefelé. A folyó közepén a viz
egy apró kis sodra kapta el. Itt nem lehetett uszni. A csendes viz
hirtelen dühödtté vált. A kölyök hol fent volt, hol lent. De mindig
dühösen kapálódzott. A viz elkapta, megforgatta, s egy-egy sziklához
vágta. Valahányszor sziklához vágódott, a kölyök jajgatott. Haladása a
jajgatások egész sorozata volt, amiből meg lehetett számolni, hány
sziklával találkozott.
A viz gyors sodra után ujra csöndesen, szélesen elterült és itt az ár
partnak vitte és szeliden a fövenyágyra tette. Őrült dühvel mászott ki a
vizből és lefeküdt. Megint tanult valamit. A viz nem él. Mégis mozog. Ép
olyan szilárdnak látszik, mint a föld, mégis egy csöppet sem szilárd.
Ebből azt következtette, hogy a dolgok nem mindig olyanok, mint
aminőknek látszanak. A kölyöknek az Ismeretlentől való félelme örökölt
bizalmatlanság volt, amit a tapasztalat megerősitett. Ezért mindig
bizalmatlan lesz a látszattal szemben. Előbb ki kell tapasztalnia a
dolgok valódi természetét, csak azután bizhatik bennük.
Még egy másik kaland is volt szánva neki ezen a napon. Egyszerre eszébe
jutott, hogy olyasvalami is van a világon, mint az ő anyja. És ekkor ugy
érezte, hogy jobban vágyik az anyja után, mint a világ minden más dolga
után. Nemcsak testét fárasztotta el a sokféle kaland, amin
keresztülment, apró elméje épp oly fáradt volt. Egész életében nem
dolgozott elméje annyit, mint ezen a napon. Aztán meg álmos is volt.
Azért megindult, hogy a barlanghoz és anyjához menjen s egyidejüleg erőt
vett rajta az egyedüliség és elhagyatottság érzése.
Bokrok között csuszkált, mikor éles, megfélemlitő kiáltást hallott.
Valami sárga villámlott a szemei előtt. Egy menyét ugrott el gyorsan
mellőle. A menyét kicsi volt és ő nem félt. Aztán maga előtt, épp a
lábánál, valami rendkivül kicsiny dolgot látott, alig pár hüvelyknyi
hosszut. Egy fiatal menyét volt. Az is, mint ő, engedetlenül
kibátorkodott. A fiatal menyét menekülni próbált, de ő felforditotta a
mancsával. A menyét különös, csikorgó hangot hallatott. A másik
pillanatban a sárga villámlás ujra ott volt a szeme előtt. Megint
hallotta a megfélemlitő kiáltást és ugyanabban a pillanatban erős ütést
érzett a nyakán és a menyétanya éles foga a husába vágott.
Mialatt jajgatott és hátrált, látta, hogy a menyétanya fiához ugrik és
eltünik vele a környező sürüségben. A menyét fogának helye még egyre
fájt sérült nyakán, de érzelmei még jobban meg voltak sértve s a kölyök
leült és gyöngén vinnyogott. A menyétanya olyan kicsi volt és mégis
olyan vad. Meg kellett tanulnia, hogy a nagyságára és sulyára kicsi
menyét a vadon legvadabb, legkegyetlenebb, legrettenetesebb ragadozója.
De ezt a leckét hamar megkapta.
Még akkor is vinnyogott, mikor a menyétanya visszatért. Nem rohant rá,
hiszen a kölyke már biztonságban volt. Óvatosan közeledett hozzá és a
farkasfióknak alkalma volt rá, hogy jól megnézze vékony, kigyószerü
testét és szintén kigyószerü, magasratartott, sóvár, kegyetlen fejét.
Éles, fenyegető kiáltásától felborzadt a farkaskölyök szőre végig a
hátán és figyelmeztetően horkantott a menyétre. A menyét közelebb jött,
egyre közelebb. Aztán egy ugrás következett, gyorsabb, mint az ő
gyakorlatlan pillantása s a vékony sárga test eltünt egy percre szeme
elől. A következő pillanatban a menyét a farkasfiók torkán volt és
bundájába és husába mélyesztette a fogát.
A farkasfiók horkantott és küzdeni próbált, de még nagyon fiatal volt;
ez volt az első napja a nagyvilágban, horkantása vinnyogássá, küzdelme
menekülési kisérletté vált. A menyét nem eresztette el áldozatát. Rajta
csüngött és fogaival kereste azt a helyet, ahol a nyaki érben maga az
élet lüktetett. A menyét vérivó és elevenből szereti szivni a vért.
A szürke kölyök elpusztult volna és nem mesélhettünk volna róla mesét,
ha nem törtet anyja hozzá a bozóton keresztül. A menyét otthagyta a
kölyköt és a nőstényfarkas torkának ugrott, de elvétette s a farkast a
száján kapta meg.
A farkas felkapta a fejét, mint egy ostorcsapásra s megszabaditva magát
a menyéttől, magasan a levegőbe dobta támadóját. És még ott, a
levegőben, a nőstényfarkas fogai összezárultak a vékony, sárga test
fölött és az összemorzsoló fogak között a menyét megtudta: mi a halál.
A kölyök még jobban megismerhette anyjának hozzá való szeretetét. Az
anyja öröme, hogy megtalálta a fiát, talán még nagyobb volt, mint a
kölyöké, hogy anyja megtalálta őt. Megszimatolta fiát, hizelgett neki, s
megnyalogatta azt a sebet, amit a menyét foga ütött rajta. Aztán anya és
fia megették a vérivót, hazamentek a barlangba és elaludtak.

V. FEJEZET. A hus törvénye.
A farkaskölyök gyorsan fejlődött. Két napi pihenés után ujra a szabadba
merészkedett. Ennél a kalandozásnál történt, hogy rátalált a fiatal
menyétre, melynek anyját ő is segitett fölfalni s ezt a fiatal menyétet
is az anyamenyét sorsára juttatta. De ezen a kiránduláson nem tévedt el.
Mikor elfáradt, megtalálta a barlanghoz vezető utat, hazament és
elaludt. Ezután minden nap messzebb és messzebb kalandozott.
Kezdte megitélni, meddig terjed az ereje és a gyengesége, tudta, mikor
kell merésznek, mikor kell óvatosnak lennie. Ugy találta, hogy ajánlatos
mindig óvatosnak lenni, kivéve, ha – elragadtatva rettenthetetlenségétől
– átengedte magát apró haragjának és szenvedélyeinek.
Mindig dühödt kis démon volt, valahányszor egy eltévedt hófajdra bukkant
és mindig vadul vicsorgott vissza annak a mókusnak a makogására,
amellyel először az elpusztult fenyőtörzsnél találkozott. De legdühösebb
a szajkó láttára volt, mert sohsem felejtette el azt a vágást, amit az
orrára kapott, mikor elsőizben ismerkedett meg ezzel a madárral.
De volt idő, mikor még a szajkó sem volt rá semmi hatással s ez olyankor
történt, ha az ő életét valami más, prédára leső ragadozó
veszélyeztette. Sohsem felejtette el a héját s tovasuhanó árnyéka mindig
arra késztette, hogy lelapuljon a legközelebbi sürübe.
Már nem csuszott-mászott. Járása olyan volt, mint az anyjáé: sompolygó,
ravasz, láthatólag ment minden erőlködéstől, suhanó gyorsasága
megtévesztő és észrevehetetlen.
Ami a zsákmányt illeti, szerencséje csak a kezdet kezdetén állott. A hét
hófajdcsirke és a fiatal menyét: ennyi volt mindössze, amit megölt. Az
ölés vágya napról-napra erősödött szivében és szenvedélyesen vágyott
arra, bár megölhetné a mókust, aki olyan végeérhetlenül makogott és
elcsevegte az egész világ minden vad állatának, hogy a farkaskölyök
közeledik. De, mint ahogy a madarak a levegőbe röppennek, azon mód
kusznak a mókusok a fára és a kölyöknek csak egy módja volt a mókus
megkaparintására: észrevétlenül utánacsuszni a mókusnak, ha az
véletlenül a földön tartózkodik.
A kölyök nagyon tartott az anyjától. Az anyja mindig szerzett hust és
sohsem feledkezett meg arról, hogy hazahozza a fia részét. Aztán meg az
anyja nem félt semmitől. A kölyök nem tudta, hogy az anyja
félelmetlensége a tapasztalat és a tudás következménye. Az anya
bátorsága a kölyökben az erő tudatát keltette. Az anyja az ő szemében
erő volt s ahogy nőtt, ugy érezte növekedni az anyja erejét is talpának
élesebb ütéseiben, az orr figyelmeztető lökései is fogai harapásának
adtak helyet. Épp ezért: respektálta anyját. A farkasanya
engedelmességet követelt fiától s minél öregebb lett a kölyök, annál
hirtelen haragubb lett az anyja.
Megint meglátogatta őket az éhinség és a kölyök, most már tisztább
öntudattal, mégegyszer érezhette az éhség rettentő mardosását. A
farkasanya csontig lefogyott a zsákmány utáni szaladgálásban. Ritkán
aludt a barlangban s ideje nagyrészét a zsákmány nyomában szaglászva
töltötte – merőben hiába. Ez az éhinség nem tartott sokáig, de amig
tartott, igen kegyetlen volt. A kölyök nem talált egy csöpp tejet sem
anyja emlőjében, s azonkivül se talált egy falat ennivalót.
Azelőtt merő játékból és örömből, most halálos komolysággal vadászott és
semmit sem talált. De sikertelensége csak hasznára volt fejlődésének.
Nagy figyelemmel vizsgálta a mókus szokásait és azon igyekezett, hogy
lopva csusszon hozzá és észrevétlenül lepje meg. Megfigyelte az erdei
egereket és megpróbálta kiásni lyukaikból; megismerkedett a szajkók és
harkályok szokásaival. És eljött az a nap is, midőn a héjja árnyéka nem
kergette vissza a sürübe. Erősebb lett, okosabb és magabizóbb. Aztán meg
el is volt keseredve. Hátsó lábaira ült, szembetünően elhelyezkedve a
tisztáson és párviadalra hivta le a héjját az égből. Mert tudta, hogy
uszva fölötte a kékségben hus volt, hus, mely után gyomra vágyódott
szüntelenül. De a héjja visszautasitotta a felajánlott harcot és a
kölyök visszamászott a sürübe s ott vinnyogott bosszuságában és
éhségében.
Az éhinség elmult. A farkasanya hust hozott haza. Különös fajta hus
volt, különböző minden eddigitől, amit a farkas eddig hazahordott. Egy
félig kifejlődött hiuzkölyök volt, annyi idős, mint a farkasfiók,
csakhogy kisebb valamivel. És ez mind az övé volt. A farkasanya elverte
éhségét máshol. A farkaskölyök nem tudta, hogy anyja megette a többi
hiuzkölyköt, azt sem tudta, milyen kétségbeesett bátorság kellett anyja
cselekedetéhez. Csak annyit tudott, hogy a bársonybundáju kölyök hus
volt, megette a hust és boldogabb lett minden falattal, amit megevett.
A telt gyomor elálmosit s a kölyök lefeküdt a barlangban az anyja oldala
mellett. Az anyja horkantására ébredt fel. Sohse hallott még ilyen
rettenetes horkantást. Talán ez volt a legrettentőbb horkantás, amit a
farkasanya életében hallatott. Volt is oka rá s ezt senki sem tudta
jobban, mint ő maga. A hiuz barlangját nem lehet büntetlenül kirabolni.
A délutáni világitás teljes fényében, a barlang nyilásánál hasalva, a
farkaskölyök egyszerre meglátta a hiuzanyát. Erre a látványra égnek
meredt minden szőreszála. Itt volt a félelem. Nem volt szükség az
ösztönére, hogy ezt megsugja neki. S mintha a látvány magában nem lett
volna elég, a horkantással kezdődő és hirtelen éles sivitásba törő
kiáltás, melyet a betolakodó adott, még jobban megmagyarázott mindent.
A kölyök érezte az élet ösztökélését, felállott és bátran horkantott ő
is anyja oldala mellett. De az anyja megvetően hátrataszitotta a fiát.
Az alacsony tetejü bejárat miatt a hiuz nem tudott a barlangba ugrani s
mikor a hiuz hasmánt törtetett előre, a nőstényfarkas ráugrott s a
földre szoritotta. A kölyök keveset látott a küzdelemből. Volt rettentő
orditás, köpködés és nyávogás. A két állat csak ugy csépelte egymást. A
hiuz körmével és fogával tépett, szakitott, a nőstényfarkas csak fogait
használhatta.
Egyszerre a kölyök nekiugrott és fogát a hiuz hátsó lábába mélyesztette.
Belekapaszkodott és morgott vadul. Noha nem tudott róla, testének
sulyával megakadályozta e lábat a mozgásban s ezzel anyját sok
sérüléstől óvta meg. Viaskodás közben a kölyök a küzdők alá került és el
kellett eresztenie a hiuz lábát. A következő pillanatban a két anya
elvált egymástól s mielőtt ujra egymásnak rohantak volna, a hiuz elrugta
maga mellől a kölyköt egy óriási ütéssel, mely csontig felszakitotta a
kölyök vállát és sebesülten egész a falig hajitotta. Ekkor az orditáshoz
még a kölyök félelemtől és fájdalomtól való éles üvöltése is
csatlakozott. De a viadal oly sokáig tartott, hogy a kölyök kisirhatta
magát s bátorságát másodszor is kimutathatta s a csata végén megint csak
ott találta magát a hiuz hátsó lábába kapaszkodva, dühödten morogva
fogai között.
A hiuz halott volt. De a farkasanya is nagyon gyenge volt és beteg.
Körülhizelegte fiát s megnyalogatta sebes vállát; de a vérveszteség
elvette erejét s egy nap és egy éjjel feküdt holt ellensége oldalánál,
moccanás nélkül, alig-alig pihegve. Egy hétig nem hagyta el a barlangot,
kivéve, ha inni ment s mozdulatai ilyenkor lassuak és fájdalmasak
voltak. Ez alatt az idő alatt felfalták a hiuzt s a nőstényfarkas sebei
is begyógyultak annyira, hogy ujra zsákmány után mehetett.
A kölyök válla merev volt és fájdalmas, s a kis farkas néha sántitott
attól a borzalmas ütéstől, amit a hiuztól kapott. De ekkorra a világ is
megváltozott. A kölyök jobban bizott önmagában s a merészségnek olyan
érzése szállta meg, aminőt sohasem érzett a hiuzzal való viadala előtt.
Valami kegyetlen tekintettel nézte az életet; harcolt; fogát ellensége
husába mélyesztette; és tulélte a harcot. És épp ezért merészebben
viselkedett; volt benne valami kihivó vonás, ami eddig hiányzott belőle.
Nem félt ezután az apróbb dolgoktól, félelme nagyrészt elenyészett, bár
az ismeretlen sohasem szünt meg fenyegetni őt nem érinthető és
örökkön-örökké üldöző titkaival és borzalmaival.
Most már elkisérte anyját zsákmány után való utjára; látta, hogy ölik
meg a hust s ő maga is kezdett részt venni a játékban. Kétféle fajta
élet volt: a maga fajtája és a mások fajtája. A maga fajtája csupán
anyjából s belőle magából állott. A másik fajtához tartozott minden
eleven, mozgó lény. De ez a fajta két részre oszlott. Az egyik rész volt
az, amelyet az ő saját fajtája megölt és megevett. Ez a rész a
nemölőkből és az apró ölőkből állott. A másik rész megöli és megeszi az
ő faját, vagy az ő faja öli meg és eszi meg azokat. Ebből az
osztályozásból keletkezett a törvény. Az élet célja a hus. Az élet maga
is hus. Az élet életből táplálkozik. Vannak evők s vannak, akiket
megesznek. A törvény igy szól: _Enni, vagy megétetni_. Nem fogalmazta
meg a törvényt tiszta, világos szavakban s nem bölcselkedett fölötte.
Nem is igen gondolt a törvényre, inkább élt a törvény szerint, minden
erről való gondolkodás nélkül.
Látta, hogy mindenben ez a törvény nyilatkozik meg körülötte. Ő maga
megette a hófajd-csirkéket. A héjja megette a hófajd-tyukot. A héjja
megette volna őt magát is. Később, mikor már vérszomjasabb volt,
szerette volna megenni a héjját. Megette a hiuzfiókát. A hiuzanya meg
akarta enni őt, ha nem ölték volna meg és nem falták volna föl. És igy
tovább. A törvény szerint él körülötte minden lény és ő maga is része,
tartozéka volt e törvénynek. Ő maga is gyilkos volt. Egyedüli étele a
hus volt, eleven hus, mely gyorsan futott előtte, vagy repült a
levegőben, vagy a fára kuszott, vagy elbujt a föld alatt, vagy
szembeszállt és harcolt vele, vagy – ha fordult a kocka – utána szaladt
és őt hajtotta maga előtt.
Ha a kölyök ember módjára gondolkozik, a világ lényegét telhetetlen
étvágynak látta volna s a világot oly helynek, amelyben az étvágyak
sokasága hajszol és hajszoltatik, vadászik és vadásztatik, fal és
felfalatik, vak zürzavarban, kegyetlenül és rendszertelenül, a falánkság
és öldöklés valódi káoszában, melyben a kegyetlen, tervnélküli és
végtelen véletlen uralkodik.
De a farkaskölyök nem gondolkozott ember módja szerint. Nem volt széles
látóköre. Egycélu lény volt s egyszerre csak egy gondolata, vagy vágya
volt. A hus törvénye mellett volt még miriádnyi más, kisebb jelentőségü
törvény, melyet tanulnia és követnie kellett. A világ telve volt
meglepetésekkel. A benne zsendülő élet, izmainak játéka, végnélküli
örömök forrása volt. A hus után való futás örömmámort és büszke
emelkedettséget keltett benne. Dühöngése és sok harca maga is csupa öröm
volt. Még maga a félelem és az ismeretlen misztériuma is csupa élet
volt.
Voltak gyönyörei és kielégülései is. Feküdni tele hassal, szunyókálni a
napsütésben, ezek olyan dolgok voltak, melyekben bőséges jutalmat talált
fáradozásaiért és vesződségeiért. Amellett a vesződség és fáradozás
önmagában is jutalmazó volt. Ezek az élet megnyilvánulásai voltak és az
élet mindig boldog, valahányszor megnyilatkozik. És igy a farkaskölyök
jól érezte magát az ellenséges környezetben. Nagyon eleven, nagyon
boldog és önmagára fölöttébb büszke volt.


HARMADIK RÉSZ.

I. FEJEZET. A tűzcsinálók.
A szürke kölyök váratlanul bukkant rájuk. Az egész az ő hibájából
történt. Gondatlan volt. Elhagyta a barlangot és a folyóhoz futott
vizért. Talán azért nem vette őket észre, mert az álom még nem verődött
ki a szeméből. (Egész éjjel zsákmány után járt és csak az imént ébredt
fel.) S talán azért nem törődött semmivel, mert már nagyon is jól
ismerte a folyóhoz vezető utat. Számtalanszor járt erre és sohse érte
semmiféle veszedelem.
Egész az elpusztult fenyőtörzsig ment, keresztülvágott a tisztáson és a
fák között ügetett. Aztán, ugyanabban a pillanatban látott és szagolt.
Előtte, csendesen üldögélve combjaikon, öt élő lény volt, aminőket
sohsem látott még azelőtt. Ekkor vetette első pillantását emberekre. De,
csodálatos! Az öt ember nem ugrott fel láttára, nem mutogatta a fogát és
nem is horkantott. Nem mozdultak, hanem tovább is ott ültek, csöndesen,
vészterhesen.
A kölyök se moccant. Lényének minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy
hanyatthomlok fusson odébb, de ugyanekkor, most első izben, másik,
ellenkező ösztön is felébredt benne.
Nagy félelem szállta meg. Saját gyengeségének és kicsiségének tudata
földhöz szegezte. Maga előtt látta az uralkodót, az erőt, mely
felülmulja és legázolja őt.
A kölyök még sohse látott embert, de az embernek való engedelmeskedés
ösztöne megvolt benne. Homályos uton-módon felismerte az emberben azt az
állatot, mely kiverekedte magának az elsőbbséget a Vadon minden állatai
között. Nemcsak a saját, hanem ősei szemén keresztül is nézte a kölyök
az embert, szemekből, melyek számtalan téli tábortüzet gyürüztek körül,
szemekből, melyek biztos távolságból, sürü bozótok mélyéből leskelődtek
a különös, kétlábu állatra, aki ur volt az elevenek fölött. A szürke
kölyköt ősi örökségének varázsa s a félelem, az alávetettség érzése,
mely hosszu századok küzdelméből született, ivadékok összegyült
tapasztalata, bűvölte mozdulatlanná. Ez az örökség nagyon is kényszeritő
erejü volt egy olyan farkas számára, aki még nem is farkas, csak kölyök.
Ha felnőtt farkas lett volna, egyszerüen elfut. Igy, amint volt,
tehetetlen félelmében a földre lapult, félig-meddig máris fölajánlva azt
az alávetettséget, amit faja elsőizben akkor ajánlott fel az embernek,
mikor egy farkas először jött elő a sürüből, hogy letelepedjék az ember
oldalánál és melegedjék a tüz világánál.
Az indiánok közül egy felkelt, odalépett hozzá és feléje hajolt. A
kölyök még jobban lelapult. Itt volt fölötte az ismeretlen, husban és
vérben megtestesülve, föléje hajolva és előrenyulva, hogy megragadja őt.
Szőre önkéntelenül felborzolódott, felvonta száját és kimutatta kis
fehér fogait. A kéz, mely mint a végzet nyult ki fölötte, habozott s az
ember nevetve kiáltott fel. «Wabam wabisca ip pit tah.» (Nézzétek!
Milyen fehér agyarak!)
A többi indián hangosan nevetett és biztatták az ötödiket, hogy fogja
meg a kölyköt. A kéz lejebb-lejebb szállt s a kölyköt elragadta harci
ösztöne. Két hatalmas biztatást érzett: hogy harcoljon – és hogy megadja
magát. Ennek valami megegyezés lett a következménye. Megtette mind a
kettőt. Megadta magát mindaddig, mig a kéz csaknem érintette testét.
Aztán harcolt, fogait megvillantotta s a kéz husába mélyesztette. A
következő pillanatban olyan ütést kapott a fejére, hogy oldalra
hemperedett. Ekkor harci heve elillant. Fióka volta és megadásra
ösztönző érzése erőt vett rajta. Hátsó lábaira ült és keservesen sirt.
De az az ember, akinek a kezét megharapta, dühös volt s a kölyök fejének
másik oldalára is kapott egy ütést. Erre aztán négy lábára állt és
keservesebben és hosszasabban sirt, mint azelőtt.
A négy indián hangosabban nevetett s arra a megharapott ember is
elkezdett nevetni. Körülvették a kis farkast és nevettek rajta, mialatt
a kölyök elsirta fájdalmát és bánatát. De ebben a lármában a kis kölyök
egyszerre meghallott valamit. Az indiánok is hallották. De a kölyök már
azt is tudta, mi az és egy utolsó, hosszu üvöltéssel, melyben több volt
a győzelmes öröm, mint a bánat, befejezte sirámát és várta anyja
érkezését, vad és megfélemlithetetlen anyjáét, aki harcolt és ölt s aki
semmitől a világon nem félt. A farkasanya horkantott rohanása közben.
Hallotta kölykének sirását s most rohant, hogy megmentse őt.
Közéjük tört és aggódó és harcias anyasága mindenné, csak széppé nem
tette őt. De a kölyök előtt mi sem volt tetszetősebb, mint az ő
védelmező dühe. Vidám kiáltást hallatott s megindult anyja felé,
miközben az ember-állatok gyorsan egy pár lépést tettek visszafelé. A
nőstényfarkas megállott kölykével szemben, szembenézve az emberekkel.
Szőre felborzolódott s torkában mély morgás volt szülemlőben. Képe
eltorzult a rosszindulatu fenyegetődzéstől s orra egész hosszában
összeráncolódott, olyan rettentő volt horkantása.
Ekkor az emberek egyike elkiáltotta magát:
– Kiche! – ennyi volt csak, amit mondott.
A meglepetés kiáltása volt ez.
A kölyök érezte, hogy anyja megreszket erre a kiáltásra.
– Kiche! – kiáltott az ember mégegyszer, de most élesen és felsőséggel.
És ekkor a kölyök látta, amint anyja, a nőstényfarkas, a
rettenthetetlen, lehasalt, vinnyogva, farkát csóválva, hogy kimutathassa
békés szándékait. A kölyök nem értette a dolgot. Megrémült. Az embertől
való félelem megint erőt vett rajta. Ösztöne nem csalta meg. Az anyja is
igazolta őt. Anyja is alávetette magát az ember-állatok akaratának.
Az ember, aki a nevét kiáltotta, közelebb jött a nőstényfarkashoz.
Rátette kezét az állat fejére s a farkas csak még szorosabban simult a
földhöz. Nem harapott és nem is fenyegetett azzal, hogy harapni fog. A
többiek is odamentek és körülvették, tapogatták s a farkasanya nem is
próbált ellenkezni velük. Az ember-állatok nagyon izgatottaknak
látszottak s a szájukkal nagy lármát csaptak. Ezek a hangok nem dühösek,
– állapitotta meg a kölyök s mikor lehasalt anyja mellé, szőre néha-néha
felborzadt, de azért mindent elkövetett, hogy megmutassa alázatosságát.
– Nem különös, – szólalt meg az egyik indián. – Farkasvér ez itt, igaz,
hogy az anyja kutya volt; de bátyám, párosodás idején, három éjszakán át
kikötve tartotta az anyját az erdőben. Épp ezért Kiche farkasvér, az
apja farkas volt.
– Egy éve annak, Szürke Hód, hogy Kiche elszökött, – mondta egy másik
indián.
– Nem csoda, Simanyelvü, – felelt Szürke Hód. – Akkoriban volt a nagy
éhinség, nem volt eledelünk a kutyák számára.
– Farkasok közt élt, – szólt egy harmadik indián.
– Ugy látszik, Háromsas, – válaszolt Szürke Hód, s kezét a kölyökre
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Farkasvér - 06
  • Büleklär
  • Farkasvér - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 3992
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1830
    31.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4104
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1833
    30.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3999
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1855
    28.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4137
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1779
    29.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4249
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1788
    29.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4087
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1849
    28.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4061
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1895
    28.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4132
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1800
    28.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4116
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1879
    29.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4132
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1735
    30.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4018
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1709
    33.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4070
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1759
    33.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4045
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1804
    31.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 4064
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1883
    29.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Farkasvér - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 940
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 564
    38.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.