Farkasvér - 04

eltávozott. Nagyon is sokszor várt hiába arra, hogy a sündisznó
kiegyenesedjék, semhogy tovább is vesztegette volna rá az idejét.
Továbbment a folyó jobb ága mentén. A nap előrehaladt és még semmi
zsákmányt nem talált.
Az apaság fölébredt ösztöne még erősebben uralkodott rajta. Kell, hogy
ennivalót találjon. A délután folyamán egy hófajdra bukkant. Épp a
sürüből lépett ki, mikor szemtől-szembe találta magát ezzel a buta
madárral. Egy fadarabon ült, alig egy lábnyira orra előtt. Mindegyik
látta a másikat. A madár riadtan próbált fölemelkedni, de a farkas
leütötte a mancsával, a földre taposta, ráugrott és belevágta a fogát,
mikor a madár vergődött a hóban s megpróbált fölemelkedni a levegőbe.
Fogai belevágódtak a gyenge husba, a törékeny csontokba és enni kezdett.
Aztán emlékezett, megfordult s hazafelé ment, fogai közt tartva a
madarat.
Egy mérfölddel az elágazás fölött, bársonytalpon futva szokása szerint,
mint egy suhanó árnyék, aki vigyázatosan kémleli az ut minden fordulóját
és részletét, ismét rábukkant azokra a hatalmas lábnyomokra, melyeket
már reggel is fölfedezett. Minthogy a nyomok az ő utján vezettek végig,
követte a nyomokat, elkészülten arra, hogy a nyomok gazdájával a folyó
minden fordulásánál találkozhatik. A folyó egy szokatlanul éles
kanyarulatánál egy szikla sarkából óvatosan kidugta a fejét s fürkésző
szemei elé olyan látvány tárult, ami arra késztette, hogy tüstént
lehasaljon a földre. A nyomok gazdája volt, egy óriási nőstényhiuz. A
hiuz is a földön hasalt, mint ahogy ő is hasalt már ezen a napon, a
szorosan összegombolyodott tüskegombolyag előtt. Ha Félszemü mostanáig
suhanó árnyék volt, mostantól kezdve ennek az árnyéknak csak a szelleme
lett, amint csuszott és forgott, hogy szélmentében álljon e hallgató és
mozdulatlan pártól.
Lefeküdt a hóba, maga mellé téve a hófajdot, s egy alacsony lúcfenyő
tűlevelei közül fürkészte ezt az életre-halálra menő játékot maga előtt,
a várakozó hiuz és a várakozó sündisznó: mindkettő tele volt az élet
vágyával. És – ez volt az érdekessége a játéknak – az egyikben az élet
parancsa az volt, hogy megegye a másikat, a másikban pedig az, hogy ne
hagyja megenni magát. Ezalatt vén Félszemü, a rejtekhelyen kuksolva,
maga is eljátszotta a játékban a szerepét, a véletlen valamely
szeszélyére várva, ami zsákmányhoz juttatja, mert nála meg ez volt az
élet utja-módja.
Eltelt egy félóra, egy óra és nem történt semmi sem. A tüskegombolyag
mozdulatlan volt, mint egy darab kő, a hiuz dermedt volt, mint a márvány
és vén Félszemü csendes volt, akár egy halott. Pedig mind a három
állatban szinte kinosan feszült az élet és sohasem voltak elevenebbek,
mint most, látszólagos dermedtségükben.
Félszemü könnyedén megmozdult és növekvő élénkséggel vizsgálódott.
Készülőben volt valami. A sündisznó végre azt gondolta magában, hogy
üldözője eltávozott. Lassan, óvatosan kezdte kiegyenesiteni
áthatolhatatlan fegyverzetét.
A veszedelemnek semmiféle érzete nem reszkettette meg. Lassan-lassan a
felborzadt gombolyag lesimult és kiegyenesedett. Félszemü figyelt s
egyszerre érezte, hogy összefut a nyál a szájában s a nyál önkéntelenül
is kicsordult szájából az eleven hus láttára, mely, ime, mint valami
izletes lakoma, ott terül el előtte.
A sündisznó még nem nyujtózkodott ki egészen, mikor meglátta ellenfelét.
Ebben a pillanatban a hiuz rácsapott. A csapás gyors volt, akár a
villámlás. A mancs éles karmaival lecsapott a lágy hasra és gyors,
szakitó mozdulattal huzódott vissza. Ha a sündisznó már egészen
kinyujtózott volna, vagy nem vette volna észre a másodperc egy
töredékrészével előbb, hogy a csapás leszállni készül rá, a hiuz mancsa
minden sérelem nélkül huzódhatott volna vissza. De igy a farok egy
oldalütése a visszahuzásnál jó csomó tüskét ültetett a hiuz talpába.
Minden egyszerre történt: a csapás, a visszacsapás, a sündisznó halálos
visitása, az óriás macska nyávogása a hirtelen és váratlan sebzés miatt.
Félszemü félig fölemelkedett izgalmában, fülét hegyezve, farkát magasra
tartva és csóválva maga mögött. A harag elvette a hiuz eszét. Vadul
ráugrott arra, ami megsebezte őt. De a sündisznó nyivákolva és nyögve,
elszakadt izmait próbálva összehuzni védő gombolyaggá, még egyszer
rávágott farkával és az óriás macska megint megsebesülve, ijedten és
meglepetten nyávogott. Nyávogva futott el, orrán ugy meredeztek a
tüskék, mint egy óriási gombostűpárnán. Mancsával dörzsölte, hogy
eltávolitsa e tüzes, égető töviseket, majd a hóba dugta, ágakhoz,
gallyakhoz dörzsölte, mindig tovább-tovább ugrálva, majd előre, majd
oldalt, föl és le, a félelem és fájdalom őrületében.
Folytonosan nyávogott és rövid farkával jobbra-balra osztogatta a gyors,
erőszakos ütéseket. Most abbahagyta a bohóskodást és egy kis időre
megnyugodott. Félszemü figyelt. És szőre önkéntelenül is felborzolódott
hátán, mikor a hiuz minden figyelmeztető jel nélkül, hirtelen felugrott,
rettenetes hosszu nyávogást hallatva. Aztán elszökellt, felfelé a
csapáson, minden ugrásnál rettentő nyávogásban törve ki.
Félszemü nem merészkedett addig elő, mig a hiuz lármája el nem halkult
és el nem halt a messzeségben. Oly óvatosan lépegetett, mintha a hó
véges-végig meredező sündisznótüskével lenne kirakva, készen arra, hogy
talpa lágy husába hatoljanak, közeledését a sündisznó dühös sivitással
és hosszu fogainak csattogtatásával fogadta. Megpróbált megint
összegömbölyödni, de izmai jobban meg voltak szaggatva, semhogy a régi,
tömör gombolyaggá tudták volna összehuzni testét. Vére bőven ömlött. A
hiuz csaknem kettészakitotta.
Félszemü belefetyelte a véráztatta havat, falta, rágta, nyelte. Jól
esett neki ez az étvágygerjesztő falat, mely hatalmasan növelte éhségét,
de sokkal öregebb volt, sokkal régebben volt a világon, semhogy sietett
volna. Várt. Lefeküdt és várt, mialatt a sün fogát csikorgatta, nyögött,
sóhajtott s időnkint éles, rövid nyivákolást hallatott. Nemsokára
Félszemü észrevette, hogy a sün tüskéi lesimulnak s az állatot nagy
rázkódás reszketteti meg. A reszketésnek hamar vége lett. A hosszu fogak
még egyszer összecsattantak. Aztán minden tüske lesimult, a test
elernyedt és nem mozdult többet.
Ideges, rángatódzó lábával Félszemü egész hosszában kinyujtóztatta a sün
testét s a hátára forditotta. Nem történt semmi. Egész biztosan halott
volt. Figyelmesen vizsgálta egy percig, aztán óvatosan szájába kapva, a
folyó felé indult, félig cipelte, félig maga után huzta a sün testét,
fejét féloldalra hajtva, nehogy belépjen a tüskés tömegbe. Egyszerre
eszébe jutott valami s elejtette terhét, odament, ahová a hófajdot
rejtette. Egy percig sem habozott. Nagyon jól tudta, mit kell tennie és
ezt azonnal meg is tette. Felfalta a hófajdot, aztán visszatért
zsákmányához.
Mikor barlangjához hurcolta terhét s a nőstényfarkas megvizsgálta azt, a
farkasanya feléje tartotta orrát és könnyedén megnyalta párja nyakát. A
másik pillanatban már figyelmeztette, hogy ne álljon olyan közel a kis
porontyokhoz, de horkantása nem volt olyan nyers, mint egyébkor és
inkább magyarázó volt, mint fenyegető. Már nem féltette olyan nagyon
kölykeit az apjuktól. Félszemü ugy viselkedett, amint egy farkasatyához
illett s nem árult el szentségtörő kivánságot aziránt, hogy felfalja
tulajdon kölykeit.

III. FEJEZET. A szürke farkaskölyök.
Nem hasonlitott testvéreihez. Amazok bundáján már látszott a vöröses
árnyalat, melyet anyjuktól örököltek, mig ő, különösen szinben, apjára
ütött. Ő volt az egyetlen szürke kölyök a fészekaljában. Igazi farkasvér
volt, olyan mint farkasősei, jobban mondva éppen olyan, mint Félszemü,
azzal a különbséggel, hogy neki két szeme volt, apjának pedig csak egy.
Még alig hogy nyitva volt a szeme, máris különös tisztasággal látott
vele. És mig a szeme csukva volt, máris érzett, izlelt, szagolt. Ösmerte
két him- és két nőtestvérét s kezdett játszani velük különös gyenge és
ügyetlen módon, sőt már veszekedtek is. Kis torkában különös reszelős
hang támadt, a morgás előfutárja, amint mindenáron dühbe akarta hozni
magát. És jóval azelőtt, hogy a szeme kinyilt volna, tapintás, izlés és
szaglás utján már ösmerte az anyját, mint a melegség, gyöngédség és
folyékony táplálék eleven forrását. Tudta, hogy anyjának gyengéd,
hizelgő nyelve van, amelyik simogatta őt, valahányszor kicsi, lágy
testéhez ért s amelyik kényszeritette őt, hogy anyjához fészkelődjék s
amelyik álomba parancsolta őt.
Életének első hónapja csaknem tisztán alvással telt el, de, mióta lát,
már sokszor sokáig fenn volt s kezdi jól ismerni az egész világot. Ez a
világ homályos volt, de ő ezt nem tudta, mert nem ösmert más világot.
Világa csak homályosan volt megvilágitva, de szemei sohasem szoktak meg
más világosságot. A világa nagyon kicsike volt. A barlang falainál
végződött, de ő nem tudta, hogy ennél nagyobb világ is van, sohasem
busult létének szük korlátai miatt.
De korán észrevette, hogy e világnak egyik fala különbözik a többitől.
Ez volt a barlang bejárata s a világosság forrása. Még akkor észrevette,
hogy ez a fal különbözik a többitől, mikor még nem volt gondolata és
öntudatos akarata. Már akkor ellenállhatatlanul vonzotta, mielőtt valaha
látta, vagy szeme kinyilt volna. A világosság behatolt lezárt
szempilláin keresztül és szeme és szemidege előtt kicsi, szikraszerü,
melegszinü, különös foltok játszadoztak. Testének élete, testének minden
rostja, az élet, mely testének igazi lényege volt és ami független volt
személyes életétől, sóvárgott a fény után és késztette testét a
világosság felé, mint ahogy a növény bámulatosan tudós kémiája készteti
a növényt a nap felé.
Mindig, mielőtt még öntudatos élete megkezdődött volna, ösztönszerüen
csuszott a barlang szája elé és kis testvérei egyek voltak vele e
szándékban. Soha, életüknek ebben a szakában, nem csusztak a barlang
hátsó falának sötét zugai felé. A világosság ugy vonzotta őket, mintha
növények lettek volna; az élet kémiája, mely alkotta őket, ugy követelte
a világosságot, mint az élet első feltételét; és gyönge kis
porontytestük szőlőindaként, vakon, vegyi vonzásban kuszott a fény felé.
Később, mikor egyéniségük kifejlődött és öntudatosan éreztek vágyat és
kivánságot, a fény vonzóereje még növekedett. Mindig a barlang szája elé
csusztak-másztak, mig csak anyjuk vissza nem kergette őket.
Igy tanulta meg a szürke farkaskölyök, hogy anyjának egyéb tulajdonsága
is van, mint hizelkedő, szelid nyelve. A fény felé való makacs
csuszkálás közben tanulta meg, hogy anyjának orra is van, melynek erős
taszitásával dorgálta meg őket, később megismerkedett az anyja mancsával
is, mely földre dobta, meghengergette őt gyors, de nem tulerős,
kiszámitott ütésekkel. Igy tanulta meg, hogy mi a fájdalom, de igy
tanulta meg azt is, hogy kerülje ki a fájdalmat, először ugy, hogy ne
vegye magára a kockázatát és másodszor, ha magára vette a kockázatot,
félreugorjon vagy visszavonuljon a büntetés elől. Ezek már öntudatos
mozdulatok voltak és a világról való fogalmainak első következményei.
Ezelőtt gépiesen huzódott vissza a fájdalomtól, mint ahogy gépiesen
huzódott a világosság felé. Ezután azért huzódott vissza a fájdalomtól,
mert _tudta_, hogy az fájdalom.
Dühös kis kölyök volt. Ilyenek voltak a testvérei is. Ilyeneknek kellett
lenniök. A szürke kölyök husevő állat volt. Husölők és husevők fajából
származott. Apja és anyja pusztán husból éltek. A tej, amit életlángja
első fellobbanásakor szivott, olyan tej volt, ami egyenesen husból
változott át és most, egyhónapos korában, mikor szeme még csak egy hete,
hogy kinyilt, már ő maga is evett hust, – hust, amit anyja összerágott,
félig megemésztett számukra, öt éhes farkaskölyök számára, akiket teje
már nem tudott kielégiteni.
De mindenik között ő volt a legnagyobb betyár. Hangosabban morgott, mint
akármelyik a kis testvérek közül. Apró mérgelődése borzasztóbb
igyekezett lenni, mint a többié. Ő tanulta meg legelőször, hogy kell a
testvérkét ügyes mancsaival meghempergetni. És ő volt az első, aki
megharapta kölyöktestvérének a fülét és huzta, vonta, rázta s morgott
szorosan összecsukott állkapcsa mögül. És ő okozta a legtöbb
vesződséget, mikor anyjuk vissza akarta tartani porontyait a barlang
nyilásától.
A fény varázsa a szürke kölyök szemében napról-napra növekedett.
Örökösen rőfnyi hosszu kirándulásokat tervezgettek a barlang szája felé
s anyjuk örökösen visszakergette őket onnan. De a szürke kölyök nem
tudta, hogy a barlang szája bejárat. Nem tudott semmit a bejáratokról,
utakról, melyek egyik helyről a másikra vezetnek. Nem ösmert más helyet,
még kevésbé olyan utat, mely oda vezethetett volna.
És igy az ő szemében a barlang bejárata fal volt, a világosság fala.
Mint a nap a külső világ lakójának, e fal az ő világának napja volt.
Vonzotta őt, mint ahogy a gyertya lángja vonzza a molylepkét. Mindig
arrafelé törekedett. Az élet, mely oly gyorsan növekedett benne,
folytonosan a világosság felé ösztökélte. Az élet, mely benne rejtőzött,
tudta, hogy ez az egyetlen kivezető ut, az ut, amelyet neki járnia kell.
Volt valami különös dolog a világosság fala körül. Apja (már tudta, hogy
apja e világ másik lakója, anyjához hasonló teremtmény, a világosság
közelében alszik s ő hozza az ennivalót) egyenesen nekimegy a világos
falnak és eltünik. A szürke kölyök sehogyse tudta ezt megérteni. Bár
anyja sohasem engedte meg, hogy közel menjenek ehhez a falhoz, a többi
falat ösmerte, gyakran közeledett a többi falhoz, amelynél gyenge kis
orra erős ellenállással találkozott. Ez fájt. És egy pár próba után nem
közeledett a falakhoz. Anélkül, hogy gondolkozott volna, apjának
eltünését épp oly sajátosságnak kezdte tartani, mint ahogy a tej és a
félig megemésztett hus anyjának sajátossága volt.
Valójában a szürke kölyöknek nem adatott meg a gondolkozás, legalább is
nem az a módja, mely szerint az ember gondolkozik. Elméje homályos módon
dolgozott. De következtetései oly élesek és határozottak voltak, akár az
emberé. Többnyire elfogadta a dolgokat, amint voltak, anélkül, hogy
tünődött volna a hogyanján és a miértjén. A valóságban ez nem volt más,
mint osztályozás. Sohsem törte azon a fejét: miért történik valami
dolog. _Hogyan_ történik valami, ez kielégitette őt. És igy, miután egy
párszor beleütötte a falba az orrát, belenyugodott abba, hogy ő nem tud
eltünni a falon keresztül. Épp ily módon fogadta el azt, hogy apja el
tud tünni a falon keresztül. De azzal éppen nem törődött, hogy
kitalálja, mi a különbség apja és ő maga között. A logika és fizika nem
tartozott elméjének működéséhez.
Mint a Vadon valamennyi teremtménye, korán megismerkedett az éhséggel.
Eljött az az idő, mikor nemcsak a hus fogyott ki, hanem a tej is elapadt
anyjának emlőiből. Eleinte a kölykök nyivákoltak és kiabáltak, de
legnagyobbrészt aludtak. Nemsokára az éhség aléltságába estek. Vége volt
a civódásnak, veszekedéseknek, apró dühöngéseknek és a morgás
kisérleteinek; a világos fal felé való merészkedés is megszünt. A
kölykök aludtak, mialatt az élet csak pislákolt bennük és kialudni
készült.
Félszemü kétségbe volt esve. Széltire-hosszára elkalandozott és alig
aludt valamit a barlangban, mely örömtelenné és nyomorulttá vált. A
nőstényfarkas is elhagyta porontyait és elment zsákmány után. A kölykök
születése után következő napokban Félszemü gyakran felkereste az
indián-tábor környékét, hogy megrabolja hálóikat, de amint olvadt a hó s
megindultak a folyók, az indián-tábor felkerekedett s az
élelemszerzésnek ez a forrása kiapadt.
Mikor a szürke kölyök magához tért és megint érdeklődéssel nézte a fehér
falat, ugy találta, hogy a világ népessége megfogyatkozott. Csak egy kis
nősténytestvérkéje maradt. A többiek eltüntek. Mikor megerősödött,
egymagában kellett játszogatnia, mert testvérkéje nem emelte fel többé a
fejét és nem mozdult többé. A szürke kölyök kicsiny teste
nekigömbölyödött az eledeltől, de az eledel későn érkezett a kis
testvérke számára. A kis testvérke aludt, egyre aludt, picinyke
csontváz, melyet betakart a bőre s melyben az élet alig-alig pislogott,
végre egészen kialudt.
Aztán eljött az az idő, mikor a szürke kölyök nem látta többé apját
megjelenni és eltünni a fal mögött, sem lefeküdni, hogy a barlang
bejáratánál aludjék. Ez a második és kevésbé kegyetlen éhinség végén
történt. A farkasanya tudta, hogy Félszemü miért nem jön vissza, de nem
volt rá módja, hogy elmondja a szürke kölyöknek, amit látott. Maga is
hus után vadászva, a folyó bal ága mentén, ahol a hiuz lakik, követte
Félszemü egynapos lábnyomait és megtalálta őt, vagyis ami belőle maradt,
a csapás végénél. Számtalan nyoma volt itt a küzdelemnek, melyet
megvivtak s melynek végén a győztes hiuz visszahuzódott barlangjába.
Mielőtt elment volna, a nőstényfarkas ezt a barlangot is felfedezte, de
a jelek azt mondták neki, hogy a hiuz benn van s a farkas nem
merészkedett a barlangba.
Ezutáni vadászataiban a farkasanya mindig elkerülte a folyó bal ágát.
Mert tudta, hogy a hiuz barlangjában egy fészekalja kölyök van és tudta,
hogy a hiuz dühös, rettentő haragu teremtés és borzasztó ellenfél. Jó
dolog volt, mikor egy féltucatnyi farkas üldözte a hiuzt és fölkergette
a fára, ahol a hiuz prüsszögött és szőrét borzolta, de más dolog volt
szembeszállni egy magányos farkasnak a hiuzzal, különösen, ha a hiuznak
egy csomó éhes kölyök élt a nyakán.
De a Vadon Vadon és az anyaság anyaság marad, dühödt védelmezője
magzatának vadonon innen, vagy tul. És eljövendőben volt az idő, mikor a
farkasanya, szürke kölykének kedvéért odamerészkedett a folyó bal
elágazásához, a sziklabarlanghoz és a hiuz haragjához.

IV. FEJEZET. A nagyvilág fala.
Ebben az időben, mikor anyja kezdte elhagyogatni a barlangot a vadászat
kedvéért, a farkaskölyök megtanulta a törvényt, mely megtiltotta neki,
hogy a barlang nyilásához közeledjék. Nemcsupán anyja orrának és
mancsának számos ütése erőltette rá ezt a törvényt, hanem a félelem
ösztöne, mely kifejlődőben volt benne. Noha rövid barlangi életében nem
találkozott semmivel, amitől félnie kellett volna. De a félelem benne
volt. Távoli őseinek ezernyi-ezer életéből származott le rá. Örökség
volt ez, melyet egyenesen Félszemütől és a nőstényfarkastól kapott; de
viszont ezekre is az előttük élt farkasivadékokról szállott. Félelem! a
Vadonnak ez az öröksége, melyet egyetlen állata sem kerülhet el és nem
cserélhet el egy tál vastag ételért.
És igy a szürke kölyök is ismerte a félelmet, noha azt nem tudhatta,
hogy milyen bordában szőtték. Valószinüleg ugy fogadta ezt, mint az
életnek valamilyen korlátozását. Mert azt már tudta, hogy vannak
korlátozások. Ösmerte az éhséget s mikor éhségét nem tudta csillapitani,
korlátozást érzett. A barlang falának kemény ellenállása, anyja orrának
hirtelen döfése, mancsának földreteperő ütése, az éhinségek
kielégitetlen éhsége megtanitották rá, hogy az élet nem merő szabadság,
hogy az élet mellett ott van a korlátozás és a fékentartás. Ez a
korlátozás és fékentartás: törvény. Ezeknek engedelmeskedni annyit
jelent, mint elkerülni a fájdalmat és boldognak lenni.
Nem ugy okoskodott e kérdések felett, mint ahogy azt egy ember tette
volna. Csupán osztályozta a dolgokat, melyek sértenek s amelyek nem
sértenek. Ez osztályozás után elkerült mindent, ami fájdalmat okozhatott
volna: a korlátozásokat, a megtartóztatásokat, hogy örülhessen az élet
teljesüléseinek és örömeinek.
És igy történt, hogy ama törvény értelmében, melyre anyja tanitotta s
melyet amaz ismeretlen és névtelen valami, a félelem, parancsolt rá, a
szürke kölyök távoltartotta magát a barlang bejáratától. Az maradt
továbbra is, ami eddig volt: a világosság fehér fala. Mig anyja oda
volt, a szürke kölyök csaknem mindig aludt, de azokban a rövid
időközökben is, mig fenn volt, nagyon csöndesen viselkedett s elnyomott
minden vinnyogást, mely torkát csiklandozta és kitörni készült belőle.
Egyszer, ébren fekve, valami különös zajt hallott a fehér fal felől. Nem
tudta, hogy, remegve saját merészségétől, egy torkos borz áll odakünn s
óvatosan szimatolja, mi lehet a barlang mélyében. A kölyök csak annyit
tudott, hogy idegen szagot, valami osztályozatlant, tehát ismeretlen s
ennélfogva rettenetes dolgot érez, mert az ismeretlen mindig főeleme a
félelemnek.
A szürke kölyök hátának szőre felborzadt, de csendben borzadt fel.
Honnan tudta a kölyök, hogy amit megszimatolt, az olyasvalami, amitől
fel kell szőrének borzadnia? Ennek a tudása nem született vele és a
félelem, mely kiült minden vonására, nem az ő tulajdon személyes
életében leli magyarázatát.
A félelem egy másik ösztönnel társult, az elrejtőzésével. A kölyök a
megrettenés valóságos őrületében volt, mégis moccanás és hang nélkül
feküdt, belekövesülve a mozdulatlanságba: minden külső jel szerint
élettelenül. Anyja, hazajövet, orditott, mikor megszimatolta a torkos
borz nyomát s hazaérve barlangjába, az öröm tulságával nyalogatta és
szagolgatta körül fiát. És a szürke kölyök valamilyen uton-módon
megértette, hogy nagy veszedelemtől szabadult meg.
De a félelmen kivül még más erők is működtek a farkasfiókban, legerősebb
ezek között a fejlődése. Ösztön és törvény engedelmességre késztették. A
fejlődés engedetlenséget követelt. Anyja és a félelem kényszeritették,
hogy távol tartsa magát a fehér faltól. A fejlődés élet és az élet
végzete, hogy világosság felé törekedjék. Nem volt gát, ami
elrekeszthette volna az életnek árját, ami növekedett benne, növekedett
minden falat hussal, amit megevett, minden egyes lélegzettel, amit
beszivott. Végre, egy napon, a félelmet és engedelmességet legázolta az
élet előretörése és a kölyök csuszott-mászott a bejárat felé.
Minden más fallal ellentétben, melyet eddig ismert, ez a fal, amint
közeledett hozzá, egyre távolodott tőle. Semmiféle kemény felület nem
ütődött gyenge kis orrahegyéhez, melyet próbálkozva tologatott egyre
előre. A fal anyaga oly engedékeny és áthatolhatónak tetszett, mint a
világosság maga. És ha az volt, aminek az ő szemeiben látszott, akkor
belépett abba, amit ő falnak tartott és megfürdött abban az anyagban,
mely alkotta azt.
Ez megrészegitő volt. Keresztülcsuszott valami tömörségen. A világosság
mind fényesebb lett. A félelem visszafelé hajtotta, a fejlődés előre.
Hirtelen ott találta magát a barlang szájánál. A fal, melyről azt hitte,
hogy benne van, hirtelen visszaugrott előtte mérhetetlen messzeségbe. A
fény kápráztatóan világossá vált. A szürke kölyök szeme elkáprázott
bele. A tér hirtelen és rettentő kitágulása is megszéditette. Szemei
önkénytelenül alkalmazkodtak a fényhez, látni iparkodva a megnövekedett
távolság formáit. Először nem is látta a falat. Aztán egyszerre
észrevette megint, de a fal most különösen távolinak látszott. Azonkivül
meg is változott. Most tarkára festett fal volt, melyen látszottak a
folyót szegélyező fák, a szemben levő hegység a fák fölé tornyosult, a
hegyeken is tulért az ég kékje.
Hirtelen nagy félelem szállta meg. Ez nagyon is sok volt a rettentő
ismeretlenből. Lehasalt a barlang küszöbénél és onnan bámulta a világot.
Nagyon félt. A világ ismeretlen, tehát ellenséges volt az ő szemében. S
ezért szőre felborzadt a hátán, inyét felvonta s gyönge kisérletet tett
egy vad és megfélemlitő horkantásra. Törpeségében és félelmében
megfenyegette és harcra hivta ki az egész széles világot.
Semmi sem történt. Tovább bámult és közben megfeledkezett a horkantásról
is. Elfelejtkezett a félelméről is. Egy időre a növekedés
megszalasztotta a félelmet s a növekvés a kiváncsiság álarcában
mutatkozott. Kezdte észrevenni a közeli tárgyakat, a folyó egy szabad
részletét, mely csillogott a napsütésben, a korhadt fenyőfát, mely a
lejtő aljában állott, a lejtőt magát, mely egyenesen felkapaszkodott
hozzá s ott szünt meg, két lépésnyire a barlang szájától, ahol ő hasalt.
A szürke kölyök eddig mindig sima talajon élt. Soha nem érezte a
fájdalmat, ami a leeséssel jár. Nem tudta, mit tesz az: leesni. És ezért
merészen lépett ki a szabadba. Hátsó lába még a barlang küszöbén volt és
igy fejére, aztán hátára esett. A föld keményen ütődött orrához, amitől
jajgatni kezdett. Aztán bukfencezve lehemperedett a lejtőn. Páni félelem
vett rajta erőt. Az Ismeretlen végre is utólérte és kegyetlenül
megragadta s azon volt, hogy valami rettentő fájdalommal sujtsa őt. A
fejlődést most megszalasztotta a félelem és a kölyök visitott, mint
akármelyik megijedt kis baba.
Az Ismeretlen, nem tudhatni miféle rettentő fájdalmas célra, hatalmába
keritette és a kis kölyök visitott szakadatlanul. Más volt ez, mint
mikor dermedt félelemben hasalt a barlang mélyén, mialatt az ismeretlen
veszedelem a közelében ólálkodott. Most, hogy az ismeretlen a körmei
közé kapta, a hallgatás már nem vezethetett jóra; aztán meg nem is a
félelem, hanem a megrettenés rémülete járta át.
De a lejtő mind lankásabb lett s az alját sürü fü lepte el. A szürke
kölyök nem gurult tovább. Mikor megállt, még egy utolsó, kétségbeesett
visitást és hosszu, vinnyogó jajgatást hallatott. Aztán, mintha ez lett
volna örökké a dolgok rendje s mintha már életében ezerszer meg ezerszer
tisztálkodott volna, nekiállt s kezdte lenyalogatni a bundájára ragadt
száraz agyagot.
Eztán fölült és maga köré bámult, mint ahogy bámulna az az első ember,
aki a Mars csillagra jut. A farkaskölyök keresztül törte világának falát
és itt volt, még pedig minden sebesülés nélkül. De a Marsba jutott ember
kevesebb csodálkozást árult volna el, mint ő. Minden előljáró tudomány
nélkül, minden arravaló előzetes figyelmeztetés nélkül, hogy ilyesmi is
van, egy teljesen ismeretlen világ felfedezőjeként találta itt magát.
Most, hogy a rettentő ismeretlen eleresztette, megfeledkezett arról,
hogy az ismeretlen veszedelemmel is fenyegetheti. Csak merő
kiváncsiságot érzett a körülötte fekvő dolgok iránt. Megvizsgálta a
füvet maga körül, a mohát, mely ott zöldelt mellette s a korhadt fenyőfa
halott törzsét, mely egy szabad hely szélén, más fák között állott. Egy
mókus, mely a fa alja körül futkározott, egyenesen szembe jött vele s
roppant megijesztette. Lehasalt és horkantott. De a mókus épp ugy félt,
mint ő. Felfutott a fára s biztos magasból csattogott le rá vadul.
Ez visszaadta a kölyök bátorságát s noha egy harkály, amivel ezután
találkozott, megriasztotta, mégis bizalommal folytatta utját. Akkora
volt az önbizalma, hogy mikor egy szajkó vakmerően szembeszállt vele,
játékos kis mancsával feléje kapott. A merészségének következménye egy
éles vágás volt, amit orrára kapott s amitől megint lelapult és
keservesen nyivákolt. Ez a lárma több volt, mint amennyit a szajkó
elviselhetett s a repülésben keresett menedéket.
A kölyök sokat tanult. Homályos kis elméje öntudatlanul is osztályozni
kezdett. Vannak élő és élettelen dolgok. Az élőkre vigyázni kell. Az
élettelen dolgok mind egy helyben maradnak; de az élő dolgok mozognak és
nem lehet tudni, mi telhetik ki tőlük. Amit tőlük várni lehetett, az
mind váratlan volt s erre a váratlanra elő kellett készülnie.
Nagyon gyámoltalanul haladt. Mindenbe beleakadt. Az ág, amiről azt
gondolta, hogy még messze van, a következő pillanatban orron csapta,
vagy végiggereblyézte bordáit.
A talaj mindenütt egyenetlen volt. Néha keresztüllépett valamin és
megütötte az orrát, néha belebotlott valamibe és megütötte a lábát.
Voltak kövek, kavicsok, amik kifordultak lába alól, amint rájuk lépett.
Ebből megtanulta, hogy az élettelen dolgok sincsenek mindig abban a
mozdulatlan nyugalmi állapotban, mint ahogy ő azt a barlangban
megszokta; megtanulta azt is, hogy kisebb élettelen dolgok könnyebben
fordulnak meg és esnek le, mint a nagyok. Minden balesetből tanult.
Mennél tovább sétált, annál ügyesebben sétált. Alkalmazkodott a
környezethez. Megtanulta kiszámitani saját izmainak mozgását, hogy
megismerje teljesitő képességük határát, megtanulta a távolságok mérését
a tárgyak s végül a tárgyak és önmaga között.
A kezdők szerencséje kedvezett neki. Ragadozónak születvén (noha maga
sem tudott róla), első zsákmányoló utján, barlangjának közvetlen
közelében, ravaszul elhelyezett hófajd-fészekre bukkant. Egyenesen
beleesett. Éppen egy kidőlt fenyőtörzsön próbált végigmennni. A korhadt
kéreg letört alatta s kétségbeesett jajgatással lezuhant egy alacsony
bokor levelein és gallyain keresztül s a bokor tövén, a földön, egy
fészekben hét hófajdcsirke közt találta magát.
A csirkék lármáztak s ez az első percben megfélemlitette a