Farkasvér - 03

szoritott ember mellől. A falka nem szivesen mondott le arról, hogy
megölje a zsákmányt, s pár percig habozott, mig végre bizonyosságot
nyerve a hangok felől, eliramodtak a nőstényfarkas nyomán.
A falka legelején a vezetők egyike, egy nagy szürke farkas futott. Ő
vezette a falkát a nőstényfarkas nyomán. Ő kurrogott figyelmeztetően a
falka fiatalabb tagjaira s ő vágott feléjük fehér fogaival, ha
önérzetesen elébe akartak kerülni. Ő gyorsitotta a falka futását, mikor
meglátta a nőstényfarkast, amint az most már lassu ügetésben haladt a
hómezőn keresztül.
A nőstényfarkas nyugodtan lépett a nagy szürke ordas mellé, mintha az
lenne a kijelölt helye s most már ő szabályozta a falka gyorsaságát. Az
ordas nem kurrogott a nőstényre, a fogát sem vicsoritotta rá, mikor egy
pár szökellésre a nőstény ő elébe került. Ellenkezőleg, ugy látszott, az
ordas jó szivvel viseltetik a nőstényfarkas iránt, jobbal, mint ahogy a
nőstényfarkasnak kedvére volt, mert valahányszor az ordas hajlandó volt
közeledni hozzá, vagy nagyon is közel futott mellette, a nőstény volt
az, aki kurrogott és mutogatta éles fogait. Még azt is megtette, hogy
fogait az ordas hátába vágta ilyen alkalmakkor.
Az ordas ezért sem haragudott. Legfeljebb oldalt ugrott és konokul
egypár ügyetlen ugrást tett és egész mivoltában és magaviseletében egy
oldalbarugott falusi disznóhoz hasonlitott.
Az ordasnak ez volt az egyedüli kellemetlensége a falkavezetés közben.
De a nőstényfarkast más is zavarta. Másik oldalánál egy sovány, öreg
farkas haladt, szürkén, sok csata nyomaival a képén. Az öreg farkas
mindig a nőstény jobb oldalán haladt. Ennek oka az volt, hogy az öreg
farkasnak csak félszeme volt, az is a baloldalán. Az öreg is igyekezett
a nőstényfarkashoz férkőzni, feléje fordulni, s hegekkel boritott orra
érintette a nőstényfarkas testét, vállát, vagy nyakát. Mint a baloldalán
futó ordas kedveskedéseit a nőstényfarkas ezt a közeledést is fogaival
fogadta, de mikor mindketten egyszerre akartak kedveskedni neki, a
nőstényfarkas szorongattatásában kénytelen volt jobbra-balra osztogatni
a csapásokat, hogy elkergesse mindkét udvarlóját és azalatt is megtartsa
vezető helyét a falka, és figyelje az utat maga előtt. Ilyenkor a két
rohanó him megvillantotta a fogát és fenyegetőleg morgott egymás felé.
Megvivtak volna, de vágyódásuk és versenytársi mivoltuk várt, mig a
szorongató éhinség elmulik a falka feje felől.
Minden visszautasitásra, mikor elkotródott vágyainak élesfogu tárgyától,
az öreg farkas egy fiatal hároméves himbe ütközött, amelyik nemlátó jobb
oldalánál ügetett. Ez a fiatal farkas már teljesen kifejlődött s
tekintve a falka nyomoruságos állapotát, az átlagon felül kitartó és
jókedvü volt. Feje mindig az öreg félszemü vállával volt egyvonalban. Ha
megpróbált az öreg elé kerülni (ami ritkán történt), egy kurrogás s a
fogak egy csapása elég volt arra, hogy visszavonultassa régi helyére.
Néha óvatosan és lassan hátravonult s az öreg vezérordas és a
nőstényfarkas közé furakodott. Ezért kétszeres, sőt háromszoros
büntetést kapott. Mikor a nőstényfarkas mérgében elmordult, az öreg
ordas a háromévesnek esett, néha a nőstényfarkas is nekiesett. Máskor a
baloldali vezető is összekapott vele.
Ilyenkor, három vad fogsorral szemben állva, a fiatal farkas hirtelen
megállt, hátsó lábain megvetve magát, szája fenyegetőleg kinyilt, szőre
felborzadt. A zavarodás a falka elején összezavarta a hátulhaladókat is.
A hátrább futó farkasok összeütköztek a fiatal farkassal s mérgükben
hatalmas harapásokat osztogattak a fiatal farkas hátsó lábaira és
oldalába. Ő maga kereste a bajt, mert az éhség és harag együtt dolgozott
a falkában. De, a fiatalság határtalan hitével, mindig megismételte
merényletét, bár ez sohse hozott neki egyebet, mint legyőzetést.
Ha lett volna ennivalójuk, az udvarlást és a szerelmi harcot szabadjára
engedik és a falkaalakulat felbomlott volna. De a falka helyzete
kétségbeejtő volt. Kiéhezett a hosszantartó éhinségben s szokott
sebességénél jóval lassabban haladt. Hátul sántikáltak a gyengébb tagok,
a nagyon öregek és a nagyon fiatalok.
Elől futottak az erősebbek. De mindegyik inkább hasonlitott csontvázhoz,
mint jól megtermett farkashoz. Mégis, azok kivételével, akik
sántitottak, az állatok mozgása fáradság és erőlködés nélküli volt. Ugy
látszott, hogy izomkötegeik kiapadhatatlan erő forrásai. Az izom minden
acélos összehuzódása mögött volt egy másik acélos összehuzódás, egy
harmadik, még egy és még egy, örökké és végtelenül.
Több mérföldet futottak be egy nap alatt. Éjjel is futottak. A következő
nap még mindig futottak. Futottak a megfagyott és halott világ
felületén. Élet nem moccant. E roppant élettelenségben csak ők maguk
voltak az élők. Csak ők voltak az élők és ők futottak más élők után,
hogy fölfalják, hogy ők maguk tovább élhessenek törvény és rend szerint.
Apró vizválasztókon és keskeny folyókon gázoltak keresztül egy
alacsonyabban fekvő földön, mielőtt megtalálták volna azt, amit
kerestek. Jávorszarvasra bukkantak. Egy nagy bikával találkoztak
legelőbb. Itt volt hus, itt volt élet tüztől, repülő lángoktól nem
őrzötten. A lapos patákat, a tányérszerü agancsokat ismerték, de
szokásos türelmükről és óvatosságukról egyszerre megfeledkeztek. Rövid,
de merész harc következett. A bika egyszerre minden oldalról körülvéve
találta magát.
Felszakitotta őket, vagy széthasitotta koponyájukat nagy patái durva
rugásaival, összezuzta, törte őket hatalmas szarvaival. Maga alá gázolta
őket a hóba a gomolygó küzdelemben. De itélete már előre ki volt mondva
s lerogyott, torkán a nőstényfarkas kegyetlen harapásával és számtalan
belevágott fog csapása alatt. E fogak felfalták őt elevenen, mielőtt
halálküzdelme véget ért volna, vagy megkapta volna a végső, halálos
csapást.
Volt ennivaló bőven. A bika nehezebb volt nyolcszáz fontnál, teljes
huszfontnyi ennivaló jutott a falka negyvenegynéhány állatjára
fejenkint. De ha tudtak kitartóan koplalni, kitartóan tudtak enni is és
nemsokára csak egy pár elszórt csont volt, ami megmaradt a nagyszerü élő
állatból, amelyik egynéhány órával ezelőtt a falkával találkozott.
Most jókora pihenés és alvás következett. Telt gyomruk lévén, csetepaté
és veszekedés támadt a fiatal himek között és ez tartott azon a pár
napon keresztül, mig a falka-alakulat föl nem oszlott. Az éhinség
elmult. A farkasok most olyan helyen voltak, ahol bőségesen volt vad s
bár még mindig falkában vadásztak, óvatosak lettek, kövér
szarvasteheneket, vagy elgyengült öreg bikákat hajtva ki a kis
jávorszarvascsordákból, melyekkel találkoztak.
Eljött az a nap a bőség eme földjén, mikor a farkas-falka két részre
szakadt és két különböző irányba futott. A nőstényfarkas, a baloldali
fiatal vezető, a félszemü, a falka megmaradt felét a Mackenzie-folyótól
lefelé a keleti tóvidéken keresztül vezették. A falka napról-napra
fogyott. Ketten-ketten, him és nőstény, el-elmaradoztak a falkától. Néha
egy-egy magános himet elmart vetélytársának éles foga. Végre már csak
négyen maradtak. A nőstényfarkas, a fiatal vezető, a félszemü és az
iparkodó hároméves.
A nőstényfarkas ekkorára rettenetes kedvében volt. Mindhárom követője
magán viselte fogainak nyomát. De ők egyetlenegyszer sem adták vissza a
kölcsönt és sohasem próbáltak meg védekezni ellene. Vállukat forditották
legvadabb csapásai felé és farkuk csóválásával és tetszelgő lépéseikkel
igyekeztek lecsendesiteni haragját. De ha csupa szelidség volt is
mindegyikük a nőstényfarkassal szemben, annál kegyetlenebbek voltak
egymás iránt. A hároméves nagyon is elbizakodott merészségében. Rárohant
a félszemü öregre a vaksi oldalán és rongyokká szaggatta ellenfele
fülét. Bár a szürke vén fickó csak egyik oldalán látott, a másik
fiatalsága és merészsége ellen harcba vetette a maga bölcseségét és
hosszu éveinek tapasztalatát. Félszeme és hegekkel boritott orra
tanuskodott tapasztaltsága mellett. Sokkal több csatát vivott már,
semhogy kétségben lehetett volna egy percig is aziránt, hogy mit kell
tennie.
A csata becsülettel kezdődött, de nem végződött becsületesen. Nem lehet
tudni, mi lett volna a kimenetele, mert a harmadik farkas az
öregebbikhez csatlakozott és egyesült erővel, öreg vezér és fiatal
vezér, nekitámadtak a nagyravágyó háromévesnek és megölték őt. Két
oldalról villogott feléje egykori bajtársainak könyörtelen foga.
Felejtve voltak azok a napok, mikor együtt vadásztak, azok a vadak,
melyeket együtt ejtettek el, az éhség, melyet együtt szenvedtek át. Ez
mind a multé volt. Most a szerelem harca volt soron, szigorubb és
kegyetlenebb harc, mint a befaló falásért való.
Ezalatt a nőstényfarkas, mindennek az okozója, megelégedetten ült hátsó
lábain és figyelt. Tetszett neki a dolog. Ez a nap, – hej! ritka nap! –
mikor a sörények felborzadtak, agyar agyarral összecsapott, vagy tépte,
szakitotta az engedő hust, ez a nap az ő napja volt. Mindez az ő
birhatásáért történt.
És a szerelmi harcban a hároméves, akinek ez első kalandja volt,
életével áldozott. Testének mindkét oldalánál ott állt egy-egy
ellenfele, a nőstényfarkasra meredve, amint az nevetve ült a havon. De
az öregebbik vezető bölcs volt, igen bölcs, bölcs a szerelemben épp ugy,
mint a párviadalban. A fiatal vezető elforditotta fejét, hogy megnyalja
vállának vérző sebét. Nyakának görbülete a vetélytárs felé fordult.
Félszemével is látta az öreg a kedvező alkalmat. Nekiszökött és
átharapta fogaival. Hosszu, szakitó harapás volt és mély, mint a kut.
Fogai, harapás közben, szétszaggatták a nyaki ütőér falát. Aztán
Félszemü elugrott.
A fiatal vezér felhorkantott rettentő módon, de horkanását csukló
köhögés törte meg. Vérezve, köhögve, halálra sebzetten az öregre ugrott
és harcolt, mig az élet ki nem szállt tagjaiból. Lába elgyengült, szeme
elhomályosult, csapásai és ugrásai mind rövidebbek, gyengébbek lettek.
És ezalatt is a nőstényfarkas hátsó lábain ült és nevetett. Valami
homályos okból örült ennek a harcnak, mert a Vadonban ilyen a szerelmi
udvarlás, e természetes világban a nemi tragédia csak azoknak tragédia,
akik meghaltak benne. Azoknak, akik tulélték, nem volt ez tragédia,
hanem valóság és beteljesülés.
Mikor a fiatal vezető a hóban elnyulva feküdt és nem mozdult többé,
Félszemü peckesen lépdelt a nőstényfarkashoz. Viselkedése egyformán
diadalmas volt és óvatos. Azt várta, hogy a nőstényfarkas visszaveri
közeledését és nagyon meglepődött, hogy a nőstényfarkas nem vicsorgatja
feléje mérgesen éles fogait.
Most először: a nőstényfarkas kegyesen fogadta őt. Megszimatolta az
orrát és odáig leereszkedett, hogy ugráljon ide-oda és kölyökmódra
játszogasson vele. És az öreg is, dacára okosságának és hosszu éveinek,
épp oly kölyökmódon viselkedett, csakhogy még bolondosabban egy kicsit.
Egyszeribe elfelejtette a legyőzött versenytársakat és a szerelmi
történetet, mely ott piroslott előtte a hóba irva. Elfelejtette, kivéve
egyszer, mikor Félszemü megállt egy pillanatra, hogy megnyalogassa
beszáradó sebeit. Ekkor szája felhuzódott egy horkanásra, nyakán és
vállán a szőr önkénytelenül felborzadt s Félszemü összegörnyedt, mint
ugrás előtt, s talpa görcsösen megkapaszkodott a hófelületen, hogy
biztosabb támasztéka legyen. De a következő pillanatban mindent
elfelejtett, mikor a nőstényfarkas után szaladt, aki játékosan elvezette
őt hosszu hajszára az erdőn keresztül.
Ezután egymás oldalán futottak, mint jó barátok, akik megértették
egymást. A napok multak és ők együttéltek, közösen vadásztak és közösen
fogyasztották el ennivalójukat. Idő multán a nőstényfarkas nyugtalanná
vált. Ugy látszott, hogy keres valamit, amire sehogysem tud rátalálni.
Kidőlt fák alatti üregek vonzották és sok időt töltött el azzal, hogy
szimatolta a sziklák hóval töltött réseit és az előrehajló partok
barlangjait. Vén Félszemüt mindez nem érdekelte, de azért jószivvel
követte párját mindenüvé és ha a nőstény kutatása nagyon is hosszu ideig
elhuzódott, leült és várt, mig a nőstényfarkas is nekiindult.
Nem maradtak egy helyen, keresztülmentek az egész vidéken, mig elérték a
Mackenzie-folyót, amely mellett lassan haladtak lefelé, néha elhagyva
azt, hogy vadásszanak a beléje ömlő kisebb folyók mentén, de minden
utjukból visszatérve oda. Néha farkasokkal találkoztak, rendszerint
párostul, de egyik részről sem indult meg barátságos közeledés, nem
mutatkozott a találkozás fölötti öröm, sem kivánság, hogy ujra falkába
verődjenek. Néha magános farkasokkal is találkoztak. Rendszerint
himekkel, akik makacsul tolakodtak Félszemühöz és a párjához. Félszemü
ellenkezett s mikor a nőstény is váll-váll mellett állott oldalán,
borzadt sörénnyel, fogát mutogatva, a barátságát felkináló him
megfordult, hátraarcot csinált s tovább folytatta magános utját.
Egy holdvilágos éjszakán, a csöndes erdőn keresztülügetve, Félszemü
hirtelen megállt. Orrát fölfelé szegezte, farkát magasra tartotta s
orrlyuka tágult, amint szimatolta a levegőt. Egyik lábát, kutya módjára,
felemelte. Nyugtalan volt s tovább szimatolta a levegőt, iparkodva
megérteni a hiradást, mellyel az szolgált neki. Egyetlen gondtalan
szippantás elég volt a párjának s a nőstényfarkas nyugodtan tovább
baktatott s időnkint megállott, hogy alaposabban utánagondoljon a
figyelmeztetésnek.
A nőstényfarkas óvatosan csuszott egy fák közt álló nagy tisztás
szélére. Egy ideig egyedül volt ott. Aztán Félszemü, csuszva-mászva,
minden idegét felajzva, minden szál szőréből szinte sugározva a gyanut,
csatlakozott hozzá. Egymás mellett állottak, figyelve, hallgatódzva,
szaglálódva.
Először civakodó, marakodó kutyák hangját hallották, aztán férfiak
torokhangjait, meg veszekedő asszonyok élesebb szavát és végre egy
gyermek visitó, éles, panaszos sirását. A táborból nem lehetett látni
mást, mint a bőrből való kunyhók terjengő tömegét, a tüz lángolását,
melyet néha elfedtek az arra haladó testek és a füstöt, mely a csendes
levegőben lassan csavarodott fölfelé. De orrukhoz elszállt az
indián-tábor miriádnyi szaga, s olyan történetet mesélt, mely
teljességgel érthetetlen volt Félszemü, de legkisebb részletéig érthető
volt a nőstényfarkas előtt.
A nőstényfarkas különös módon izgatott volt és szimatolt, szimatolt
egyre növekvő gyönyörüséggel. De vén Félszemü kételkedett. Elárulta
elégedetlenségét és rábeszélő módon neki-nekiindult. A nőstényfarkas
megfordult és orrával megérintette Félszemü nyakát, mintegy biztositva
őt, aztán ujra a tábor szemléletébe merült. Valami ujfajta sóvárgás ült
ki a képére, de ez nem az éhség sóvárgása volt. Átborzongott rajta a
vágy, mely ösztökélte, hogy menjen előre, hadd legyen közelebb a tüzhöz,
hadd uszuljon a többi kutyákkal együtt és elkerülje a belebotló emberek
lábait.
Félszemü türelmetlenül mozgott mellette s a nőstényfarkast ujra elfogta
régi nyugtalansága, ujra érezte annak parancsoló szükségét, hogy
megtalálja, amit régóta keresett. Megfordult s nekiindult az erdőnek,
Félszemü nagy megkönnyebbülésére, aki mindig előtte ügetett, mig csak be
nem értek az erdő sürüjébe.
Amint igy osontak egymás mellett a holdfényben, nesztelenül, mint két
árnyék, vad nyomára bukkantak a hóban. A nyomok még azon frissek voltak.
Földnek szegezték orrukat, ugy szimatolták a hóban levő lábnyomokat.
Félszemü szaladt elől, vigyázva, óvakodva, mögötte sarkában a párja.
Széles talpukon bársonyos léptekkel haladtak a havon. Félszemü valami
homályos fehérséget látott mozogni a fehér sikon. Suhanó járása eddig is
gyors volt, de mi volt ez mostani gyorsaságához képest. Előtte szökelt
az a halvány fehér folt, amit az imént felfedezett.
Egy keskeny csapáson futottak, melyet mindkét oldalán fiatal lúcfenyők
szegélyeztek. A fákon tul látszott a fasor vége, mely egy kis
holdvilágos tisztásra nyilt. Vén Félszemü jól láthatta a menekülő fehér
alakot. Ugrásról-ugrásra tért nyert. Most megfogta. Még egy szökkenés és
belevághatja a fogát. De ez a szökkenés nem történt meg. Magasan a
levegőben, egyenesen fönt, ott ugrált a fehér alak, egy küzködő hónyul,
ugrálva és szökelve, fantasztikus táncot lejtve a levegőben és nem
szállva le soha a földre.
Félszemü a hirtelen ijedtség horkanásával ugrott vissza, lekuporodott a
hóba, összehuzódott s fenyegetően morgott arra a félelmetes dologra,
melyről nem tudta, mi lehet. De a nőstényfarkas hidegvérrel ugrott neki.
Egy pillanatig habozott s aztán nekiugrott a táncoló hónyulnak. Ő is
magasra ugrott, de nem érte el a zsákmányt s fogai érces koccanással,
üresen csapódtak össze. Ujra és ujra szökelt.
Párja lassan fölegyenesedett és ügyelte a nőstényt. Amint a
nőstényfarkas többször elhibázta az ugrást, Félszemü elégedetlenkedett s
ő maga tett egy hatalmas ugrást fölfelé. Fogával átharapta a hónyulat és
estében magával hozta a zsákmányt a földre. De ebben a percben gyanus
recsegést hallott maga mellett és bámuló szemei csodálkozva látták, hogy
egy fiatal lúcfenyő feléje hajlik, hogy megüsse őt. Állkapcsai
elengedték a nyulat és ő visszaugrott, hogy elkerülje az ismeretlen
veszedelmet, ajka felhuzódott fogáról, torkából horkantás tört elő,
minden szál szőre felborzadt a dühtől és félelemtől. És ebben a
pillanatban a fiatal fenyő kiegyenesitette karcsu testét s a hónyul
ismét magasan táncolt a levegőben.
A nőstényfarkas haragudott és dühében Félszemü vállába vágta a fogát és
Félszemü ijedten e váratlan támadás miatt, vadul visszavágott és még
nagyobb ijedelmében beszakitotta a nőstényfarkas orrának oldalát. Hogy
visszavágjon egy támadásra, épp oly váratlan volt Egyszemünek, mint a
nőstényfarkasnak és a nőstényfarkas dühödt haraggal ment ujra párjának.
Félszemü ekkorra észrevette tévedését és megpróbálta kiengesztelni a
haragvót. De a nőstényfarkas engesztelhetetlenül tovább folytatta
támadását, mig Félszemü megadta magát sorsának s igy forgott körben,
fejét eltartva haragvó párjától s nyakával fogva fel a nőstényfarkas
éles fogainak büntetését.
Ezalatt a nyul tovább táncolt a levegőben. A nőstényfarkas leült a hóba
és Félszemü jobban rettegve párjától, mint a titokzatos fiatal fenyőtől,
a nyul felé szökelt. Visszaesett, fogai közt zsákmányával, egyre a
fiatal fenyőre függesztve tekintetét. Mint először, a fenyő követte őt a
földre. Lehajolt, hogy várja az elkerülhetetlen csapást s bár szőre
felborzolódott, fogai szorosan tartották a zsákmányt. De a várt ütés nem
zuhant le rá. A fenyő ugy maradt, föléje hajolva. Ha ő mozdult, a fenyő
is megmoccant s Félszemü morgott rá összeszoritott fogai közül. Ha
nyugton volt, a fenyő se mozdult és Félszemü ugy vélekedett, hogy
ajánlatosabb nyugodtan maradni. De a nyul meleg vérét érezte szájában s
ez jól esett neki.
A nőstényfarkas volt az, aki kiszabaditotta szerencsétlen helyzetéből.
Elkapta tőle a nyulat s mialatt a fenyő fenyegetőleg ingadozott,
hajladozott, hintálódzott fölötte, ő nyugodtan harapta le a nyul fejét.
E percben a fenyő kiegyenesedett s nem fenyegette a farkasokat tovább,
megmaradt abban a diszes és függőleges helyzetben, melyben természete
szerint nőtt. A nőstényfarkas és Félszemü felkapták a nyulat, melyet a
titokzatos fenyő fogott meg számukra.
Volt más csapás is, volt más fasor is, amelyekben nyulak kapálództak a
levegőben. A farkas-pár megvizsgálta mindegyiket. A nőstényfarkas volt a
vezető. Félszemü vizsgálódva és engedelmesen követte, megtanulva a
hurkok kirablását és ez oly tudomány volt, melynek az elkövetkező
napokban jó hasznát vette.

II. FEJEZET. A barlang.
Két napon át ólálkodtak az indián-tábor közelében. Félszemü nyugtalan
volt és haragos, de a tábor csalogatta a nőstényfarkast, aki sehogyse
akart innen tágitani. De mikor egy reggel, épp a közelükben, puskalövés
zaja hasitotta a levegőt s a golyó egy fa törzsének vágódott, alig pár
hüvelyknyire Félszemü fejétől, – nem haboztak tovább, hanem hosszu,
lebegő szökésekkel elillantak s gyors mérföldekkel hagyták maguk mögött
a veszedelem helyét.
Nem mentek sokáig, talán egy pár napig. A nőstényfarkas igen
elnehezedett és lassan járt. Egyszer, egy nyulat üldözve, melyet máskor
könnyen utólérhetett volna, föladta a küzdelmet, leült és megpihent.
Félszemü odament hozzá, de mikor szeliden megérintette nyakát az
orrával, a nőstény oly dühödt gyorsasággal vágta belé a fogait, hogy
Félszemü hátrahemperedett és mialatt azon igyekezett, hogy kikerülje
párja éles fogait, ugyancsak szánalmas alaknak látszott. A nőstényfarkas
ingerlékenyebb volt, mint valaha, Félszemü pedig egyre türelmesebbé és
aggódóbbá vált. Végre a nőstényfarkas megtalálta azt, amit keresett
néhány mérföldnyivel feljebb, egy keskeny folyó mentén, mely a nyári
áradások idején a Mackenzie-folyóba ömlött, de ami most be volt fagyva
egészen sziklás medre mélyéig: mozdulatlan fehér folyó forrásától a
torkolatáig. A nőstényfarkas nehezen vonszolta magát, jóval előtte
baktató párja mögött, mikor az előreugró magas agyagpart elé érkezett.
Megfordult és ellépkedett fölötte. A tavaszi viharok s a hóolvadás
alámosta a partot és valóságos barlangot vájt egy keskeny szükületből.
A barlang szájánál egy pár pillanatig várt s gondosan megnézte a falat.
Aztán végigfutott a fal mentén, ott, ahol tömege hirtelen emelkedett ki
a szelidebb vonalu tájból. Visszatérve a barlanghoz, belépett a keskeny
nyiláson. Három rövid lépést hasmánt csuszva kellett megtennie, aztán a
barlang fala kis, körülbelül hat lábnyi átmérőjü, kerek szobává tágult.
A tetőbe csaknem beleütötte a fejét. A barlang száraz és kellemes hely
volt. A nőstényfarkas kinos gonddal vizsgálgatta, mialatt Félszemü, aki
már visszatért, a bejáratnál állott és türelmesen nézte őt. A
nőstényfarkas földnek szegezte a fejét, orrával a földet szimatolva egy
ponton, mely egész közel volt szorosan egymás mellett levő lábához, e
pont körül egy párszor megfordult, aztán egy fáradt sóhajjal, mely
nyögésnek is beillett volna, meggörbitette testét, lerakta fáradt lábait
és ernyedten lefeküdt, fejjel a bejárat felé. Félszemü fülét hegyezve,
hallgatódzva nevetett rá s a bejárat fehér világitásában a nőstényfarkas
jól láthatta, amint vidáman és jóindulatuan csóválja bozontos farkát. Ő
maga is, hegyes fülét fejéhez simitva, hátracsapta egy pillanatra,
mialatt száját kitátotta és nyelve békésen lógott ki, igy mutatta meg,
hogy tetszik neki ez a hely s hogy meg van elégedve.
Félszemü éhes volt. Ott feküdt a bejáratnál és aludt. Álma könnyü volt,
hallása ébren figyelt a fényes világ felé, ahol az áprilisi nap sütött a
hóra. Mialatt szunnyadt, fülébe lopódzott a folyóviz rejtett csörgésének
gyönge susogása s ilyenkor fölkelt és feszülten figyelt. A nap
visszatért és az ébredő Észak szava hivta őt. Az élet zsendülőben volt.
A tavaszt lehetett érezni a levegőben, az élet növekedését a hó alatt; a
nedvek keringését a fában, a bimbó fakadását, amik letörik a jégkéreg
bilincseit.
Aggodalmas tekintetet vetett párjára, de a nőstényfarkas nem mutatott
semmiféle szándékot a fölkelésre. Kifelé pillantott és ime, vagy
féltucatnyi hómadár röppent el szeme előtt. Fölugrott, hogy
nekiinduljon, aztán párjára nézett, lefeküdt és elszundikált. Éles és
rövid éneklés hangja lopódzott fülébe. Egyszer, kétszer álmosan
megdörzsölte orrát mancsaival. Aztán felébredt. Ime, épp az ő orra
hegyénél, egy magányos szunyog dongott a levegőben. Teljesen kifejlett
szunyog, mely valami száraz fában dermedten feküdt egész télen át s
melyet most fölélesztett a nap. A hivásnak Félszemü nem tudott tovább
ellenállni. Amellett éhes is volt.
Odacsuszott párjához s megpróbálta, hogy rávegye a fölkelésre. De a
nőstényfarkas csak horkantott rá egyet s ő egyedül indult neki a ragyogó
napsütésnek. A hó meglágyult lába alatt és nehézkessé tette az
előrejutást. A folyó befagyott medrén haladt, ahol a hó, a fák
árnyékától védetten, még kemény és kristályos volt. Nyolc óra hosszat
haladt és a sötétségben még éhesebben tért haza, mint ahogy elindult.
Talált vadat, de nem fogta el. Az olvadó jégkéreg eltört alatta és ő
meghemperedett, mialatt a hónyul oly könnyüszerrel futott át a jég
felületén, mint valaha.
A barlang szájánál a gyanu hirtelen ijedtségével állt meg. Gyenge,
idegen hangok hallatszottak belülről. Ezek a hangok nem az ő párjától
származtak s valahogy, messziről, mégis ismerősök voltak. Óvatosan
csuszott befelé, de a nőstényfarkas figyelmeztető horkantása
megállitotta. Nem ijedt meg, de azért ügyelt, hogy megtartsa kettőjük
között a távolságot. De figyelt a többi hangra, gyenge, tompa nyávogásra
és ügyetlen vinnyogásra is.
Párja haragosan figyelmeztette és ő odább állt, karikába hajolt s a
bejáratnál elaludt. Mikor megjött a reggel s halvány világossága
behatolt a barlangba is, megint kutatni kezdett a félig-meddig ismerős
hangok forrása után. Párjának figyelmeztető horkantásában valami
ismeretlen hangot fedezett fel. Ez a féltékenység hangja volt és ő
nagyon is vigyázott, hogy illő távolságban maradjon. Végre kitalálta.
Testének egész hosszában, védelmező mancsai mögött, a nőstényfarkas öt
kicsi, idegen, mozgó, eleven csomót tartogatott, nagyon gyenge,
gyámoltalan kicsikéket, melyek vékony, gyenge hangon nyivákoltak és
szemük még nem nyilt meg a világosság előtt. Félszemü meg volt lepve.
Nem ez volt az első ilynemü eset, mely hosszu és sikerdus életében
előfordult. Már többször megesett vele, de mindannyiszor épp olyan
meglepetés volt ez számára, mint a legelső alkalommal.
A nőstényfarkas aggódva nézett reá s apró időközökben halkan morgott
feléje, csak, ha az anyafarkas szemében a Félszemü közeledése nagyon is
gyanusnak látszott, erősödött ez a morgás a nőstényfarkas torkában éles
horkantássá. A nőstényfarkas saját emlékezetében nem volt semmi, ami
félelmét támogatta volna, de ösztönében, mely magában foglalta minden
farkasanya tapasztalatát, ott bujkált valami emlékezet azokról a
farkasapákról, melyek felfalták saját ujszülött és jómaga-tehetetlen
utódaikat. Ez az emlék félelemként jelentkezett benne s arra ösztönözte,
hogy ne engedje tulságosan közel Félszemüt tulajdon porontyaihoz.
De itt nem volt semmiféle veszedelem. Vén Félszemü is érezte a
sürgetését valami érzésnek, ami szintén a farkasatyák összességétől
rászálló örökségrésze volt. Nem tünődött felette, nem jött zavarba
emiatt. Ez az érzés itt volt, testének minden rostjában s a
legtermészetesebb dolog volt a világon, hogy engedelmeskedjék ennek az
érzésnek s hátat forditott ujszülött családjának, hogy ennivaló után
eredjen.
Öt vagy hat mérföldnyire a barlangtól a folyó két ágra oszlott, ágai a
hegyek között derékszögben váltak el egymástól. Itt, a folyó bal
elágazását követve, Félszemü friss nyomra bukkant. Megszagolta s oly
frissnek találta, hogy hirtelen lehasalt s abba az irányba figyelt,
amerre a nyom elenyészett. Aztán meggondoltan megfordult s a folyó jobb
elágazása mentén haladt tovább. A lábnyom sokkal nagyobb volt, mint
tulajdon magáé és tudta, hogy ilyen lábak nyomán nem sok keresni valója
lehet.
Félmérföldnyire haladhatott a jobbik elágazás mentén, mikor éles fülét
rágcsáló fogak nesze ütötte meg. Lopva lépegetett a zsákmány felé. Egy
sündisznó ágaskodott egy fa mellett s a fa kérgén a foga élességét
próbálgatta. Félszemü óvatosan, de reménytelenül közeledett. Ösmerte ezt
a fajtát, noha sohse találkozott még vele ilyen messze északon és soha,
egész hosszu életén keresztül, a sündisznó nem szolgált neki eledelül.
De már régóta tudta, hogy van olyan dolog is, amit ugy hivnak: Véletlen
vagy Alkalom s egyre közelebb huzódott a sündisznóhoz. Nem lehet sohse
előre tudni, mi történhetik, mert élő dolgokkal mindig másképp esik meg
minden, mint ahogy kiszámithatjuk.
A sündisznó gombolyaggá zsugorodott össze, hosszu, éles tűket meresztve
minden oldal felé, ami meghiusitotta a támadást. Ifjuságában, fiatal
éveiben Félszemü egyszer nagyon is közelről talált megszimatolni egy
ilyen látszólag jómaga-tehetetlen tüskés gömböt, mikor a tüskés farok
hirtelen a képébe csapott. Egy tüskét magával vitt az orrában, ahol az
hetekig megmaradt, mint izzó parázs, mig végre megszabadult tőle. Azért
most kényelmesen hasmánt lefeküdt, orrával egy lábnyi távolságban – és
nem is egyirányban – a faroktól. Igy várt, tökéletes nyugalomban. Nem
lehessen tudni. Történhetik valami. Talán a sündisznó kiegyenesedik.
Talán alkalom adódik arra, hogy karmának egy ügyes szakitásával
felhasitsa a sündisznó lágy és óvatlan hasát.
De félóra multán fölkelt, mérgében morogva a mozdulatlan gombolyagra és