Egy magános sétáló álmodozásai - 7

Süzlärneñ gomumi sanı 3801
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2040
25.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
35.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
41.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
Amíg ezt teljes tisztaságában élveztem, minden más foglalkozás mindig
élvezhetetlen volt előttem. De amint egyszer, idegen ösztönzések által
az irodalmi pályára taszítva, az elmemunka fárasztó voltát és a
szerencsétlen hírnév alkalmatlanságát éreztem, egyszersmind édes
álmodozásaim bágyadását és ellanyhulását is éreztem és csakhamar
kénytelen lévén akaratom ellenére szomorú helyzetemmel foglalkozni, csak
nagyon ritkán tudtam többé azokat a kedves elragadtatásokat feltalálni,
amelyek ötven éven át nálam a szerencsét és dicsőséget pótolták és
minden egyéb költség nélkül, ha az időt leszámítjuk, engem a
semmittevésben a legboldogabb halandóvá tettek.
Sőt álmodozásaimnál attól kellett tartanom, hogy szerencsétlenségeim
folytán nekivadult képzeletem végtére errefelé találja tevékenységét
fordítani és hogy gyötrelmeim folytonos érzése, fokozatosan összébb
szorítván szívemet, súlyával végre maga alá talál temetni. Ebben az
állapotban természetes ösztönöm, minden elszomorító képzetet
elkerültetvén velem, lecsöndesítette képzeletemet és a körülvevő
tárgyakra szegezvén figyelmemet, első ízben vétette velem részleteiben a
természet látványát szemügyre, amelyet eddigelé csak tömegesen és egész
összefüggésében szemléltem.
A fák, a cserjék, a növények a föld díszítései és ruházatai. Semmi nem
oly szomorú, mint egy meztelen és kopasz mezőség látványa, amely csupán
köveket, iszapot és homokot tár szemünk elé. De megelevenítve a
természet által és nászruhába öltözve a vizek csörgedezése és a madarak
éneklése közepette, a föld a három ország összhangjában élettel,
érdekkel és bájakkal teljes látványt tár az ember elé, az egyedüli
látványt a világon, amelybe szemei és szíve soha nem fáradnak belé.
Minél érzékenyebb szíve van a szemlélőnek, annál jobban átengedi magát
azoknak az elragadtatásoknak, amelyeket ez az öszhangzat benne fölkelt.
Édes és mély álmodozás vesz erőt ekkor érzékein és gyönyörteljes
mámorral merül bele e szép rendszer végtelenségébe, amelylyel azonosnak
érzi magát. Ekkor minden egyes külön tárgy tovasiklik tekintete elől;
mindent csak az egészben lát és érez. Valami különös körülménynek kell
eszméit összeszorítania és képzeletét körülhatárolnia, hogy részenkint
megfigyelhesse ezt a világegyetemet, amelyet átkarolni törekedett.
Ez történt természetszerűleg velem, mikor halálos aggodalomtól
összeszorított szívem minden gerjedelmét maga köré sorozta és
öszpontosította, hogy megőrizze a melegség azon maradványát, amely abban
a levertségben, amelybe fokonkint sülyedtem, elpárologni és kialudni
akart. Egykedvűen bolyongtam az erdőkben és a hegyek közt, nem
merészelve gondolkozni, mert attól tartottam, hogy fölélesztem
fájdalmaimat. Képzeletem, mely visszautasítja a gyötrelmes dolgokat,
hagyta, hogy érzékeim átengedjék magokat a körülvevő tárgyak könnyed, de
édes benyomásainak. Szemeim szünetlenül egyikről a másikra siklottak és
lehetetlen volt, hogy ily nagy változatosság mellett ne akadjanak
olyanok, amelyek jobban leszögezzék és huzamosabban lebilincseljék őket.
Kedvet kaptam e gyönyörködtető látványhoz, amely a szerencsétlenségben
megnyugtatja, mulattatja, szórakoztatja az elmét és fölfüggeszti a
gyötrelmek érzését. A tárgyak természete nagy mértékben segít e
szórakoztatásban és azt csábítóbbá teszi. A kellemes illatok, az eleven
színek, a legválasztékosabb idomok szinte vetélkedve vitatják el
egymástól azt a kiváltságot, hogy figyelmünket lekössék. Csupán
szeretnünk kell a gyönyört, hogy ezeknek az édes benyomásoknak
átengedjük magunkat; és ha ez a hatás nem nyilatkozik meg mindazokkal
szemben, akiket az megérint, ez némelyeknél a természetes érzékenység
hiánya miatt, a legtöbbnél pedig azért történik, mert más képzetekkel
fölötte elfoglalt elméjök csak lopva engedi át magát ama tárgyaknak,
amelyek érzékeiket megilletik.
De még egy más körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a jóízlésű emberek
figyelmét a növényvilágtól elterelje s ez az a megszokás, hogy a
növényekben nem keresnek egyebet, mint csupán gyógyító szereket és
orvosságokat. Theophrastus másképpen gondolkozott és ezt a filozófust
úgy tekinthetjük, mint az egyetlen botanikust az ókorban, ezért nem is
nagyon ismerik őt a mai emberek; de egy bizonyos Dioskoridesnek, az
orvosi vevények nagy kompilatorának és az ő magyarázóinak fáradozása
folytán az orvostudomány gyűjtője annyira hatalmába kerítette a gyógyító
füvekké átalakított növényeket, hogy csak azt látni itt, amit nem látni,
t. i. azokat az állítólagos hatóerőket, amelyeket egy harmadik vagy
negyedik nekik tulajdonítani kegyeskedik. Nem látják be, hogy a növényi
organizáció magában is megérdemelhet némi figyelmet; emberek, kik azzal
töltik el életöket, hogy csigahéjjakat gyűjtögetnek és rendezgetnek,
élcelődnek a növénytan fölött, mint egy hiábavaló tudomány fölött, ha
nem csatoljuk hozzá – állításuk szerint – a tulajdonságok tanulmányát,
vagyis ha nem hagyjuk cserben a természet megfigyelését, amely sohasem
hazudik és minderről mit sem beszél, hogy kizárólag az emberek
tekintélye után induljunk, akik hazugok és akik sok oly dolgot állítanak
nekünk, amit az ő szavukra el kell hinnünk, amely maga is legtöbbször a
más tekintélyén alapul. Állj meg egy tarka színben pompázó rét előtt,
vizsgáld meg egymás után a benne tündöklő virágokat s azok, akik látni
fognak, egy borbélylegénynek tartanak téged és gyógyfüveket fognak tőled
kérni, hogy a gyerekek rühét, a felnőttek kilisét vagy a lovak
takonykórját meggyógyítsák.
Ez az utálatos előítélet a többi országokban már jórészben eltűnt,
kivált Angolországban, hála Linnének, aki a botanikát kivette egy kissé
a receptírók iskoláiból és visszaadta azt a természetrajznak és a
gyakorlati gazdaságtannak; de Franciaországban, ahol ez a tanulmány
kevésbbé hatolt be a nagyvilági emberek közé, e pontban még mindig oly
barbárul gondolkoznak, hogy midőn egy párisi szépelme Londonban egy
érdekes, ritka fákkal és növényekkel teleültetett kertet látott, minden
dicséret gyanánt így kiáltott fel: _Ime egy nagyon szép patikáriusi
kert!_ Ez alapon az első patikárius – Ádám volt! Mert nem könnyű egy
jobban fölszerelt kertet képzelnünk, mint a minő az édenkert volt!
Ezek az orvostani képzetek bizonyára nem igen alkalmasak arra, hogy a
botanika tanulmányát kellemessé tegyek; ezek elfonnyasztják a rétek
zománcát, a virágok csillogását, elszárítják a ligetek üdeségét,
élvezhetetlenné és undorítóvá teszik a zöld színt és az árnyékot;
mindezek a bájos és kecses idomok nagyon kevéssé érdeklik azt, aki
mindezt egy mozsárban össze akarja törni és a pásztorlányok számára nem
fogjuk a virágkoszorúkat a klistérhez való növények közt keresni.
Mindez a gyógyszerészet nem szennyezte be az én mezei képeimet; semmi
nem állt azoktól távolabb, mint a herbathea és a flastromok. Gyakran
gondoltam, közelről szemlélve a réteket, a gyümölcsösöket, az erdőket és
ennek nagyszámú lakóit, hogy a növényország egy élelmiszer-raktár,
amelyet a természet adott az embernek és az állatoknak. De soha nem
jutott eszembe, hogy benne gyógyszereket és orvosságokat keressek.
Ezekben a különféle alkotásokban semmi olyast nem látok, amely efféle
használatra utalna és a természet bizonyára megismertette volna velünk
azok ilyetén felhasználási módját, ha ezt rendelte volna nekünk, mint
ahogy az élelmiszerekre nézve tette. Sőt úgy érzem, hogy azt a
gyönyörűséget, amelyet a ligetekben való séta szerez, az emberi
gyöngeségek érzése megmérgezné, ha a lázra, a vesekőre, a köszvényre, a
nehéz nyavalyára irányítaná gondolatomat. Egyébiránt nem szándékozom a
növényektől azokat a kiváló erőket, amelyeket nekik tulajdonítanak,
elvitatni, csupán azt állítom, hogyha ezeket az erőket valódiaknak
tartjuk, tiszta gonoszság a betegektől, ha továbbra is betegek maradnak,
mert annyi betegség közül, amennyit az emberek magoknak szereznek,
egyetlenegy sincs, amelyik számára húszféle, gyökeresen gyógyító fű ne
akadna.
Ezek az elmefordulatok, amelyek mindig mindent a saját anyagi érdekünkre
vonatkoztatnak, amelyek mindenütt hasznot vagy gyógyszereket kerestetnek
velünk és amelyek közömbösen nézetnék velünk az egész természetet, ha
mindig egészségesek volnánk, – mindig távol állottak tőlem. Ez irányban
teljesen ellenkezőleg gondolkodom, mint a többi emberek: mindaz, ami
szükségleteim érzéséhez tartozik, elszomorít és megrontja gondolataimat
és soha nem találtam igazi élvezetet az elme gyönyöreiben, csak ha
testem érdekét teljesen szem elől tévesztettem. Így hát, még ha hinnék
is az orvostudományban és még ha annak gyógyszerei kellemesek lennének
is, soha nem találnám olyannak, hogy foglalkozzam vele, azok a
gyönyörök, amelyeket a tiszta és önzetlen szemlélet nyújt, itt
elvesznének, és lelkem nem tudna felmagasztosulni és a természet fölött
lebegni, amíg érzem, hogy az testem kötelékeitől függ. Egyébiránt,
jóllehet sohasem viseltettem nagy bizalommal az orvostudomány iránt, sok
bizalommal voltam az orvosok iránt, akiket becsültem, szerettem és
akiknek megengedtem, hogy porhüvelyemet teljes belátások szerint
kormányozzák. Tizenöt évi tapasztalat megtanított a saját rovásomra;
miután most egyedül a természet törvényei szerint élek, megint korábbi
egészségem birtokában vagyok. Ha az orvosoknak semmi egyéb panaszuk nem
lenne is ellenem, ki csodálkozhatnék gyűlöletükön? Én élő bizonyítéka
vagyok az ő mesterségök hiúságának és gondoskodásuk hiábavalóságának.
Nem, semmi személyes dolog, semmi olyas, ami testem érdekével összefügg,
nem foglalhatja le igazán lelkemet. Soha nem elmélkedem, álmodom több
gyönyörűséggel, mint ha megfeledkezem magamról. Extázisokat,
kifejezhetetlen elragadtatásokat érzek, hogy úgyszólván beleolvadjak a
lények rendszerébe, azonosítsam magam az egész természettel. Ameddig az
emberek testvéreim voltak, a földi boldogságra irányúló terveket
szövögettem; minthogy ezek a tervek mindig az egészre vonatkoztak, csak
az általános boldogság révén lehettem boldog és a külön boldogság
képzete csak akkor fogamzott meg szívemben, amikor láttam, hogy
embertársaim az övéket csak az én nyomorúságomban keresik. Ekkor, hogy
ne gyűlöljem, kerülnöm kellett őket; ekkor, a közös anya keblére
menekülve, az ő karjai közt törekedtem kivonni magamat gyermekeinek
üldözései elől; magábavonult, vagy amint ők mondják, társaságkerülő és
embergyűlölő lettem, mert a legzordonabb magány is kedvesebbnek tűnik
föl előttem a gonoszok társaságánál, amely csak árulásokból és
gyűlöletből táplálkozik.
Arra kényszerítve, hogy visszatartsam magam a gondolkodástól, nehogy
akaratom ellenére szerencsétlenségeimre gondoljak; arra kényszerítve,
hogy fékezzem mosolygó, de már elfonnyadó képzeletem maradványait,
amelyeket annyi aggodalom végtére elriaszthatna; arra kényszerítve, hogy
törekedjem elfelejteni az embereket, akik gyalázattal és súlyos
sértésekkel halmoznak el, nehogy a méltatlankodás végtére kikeserítsen
ellenök: még sem birok teljesen önmagamba öszpontosulni, mivel kiáradó
lelkem minden erőfeszítésem ellenére más lényekre is kiterjeszteni
iparkodik érzéseit és létezését és nem tudom többé – mint hajdan –
lesütött fővel a természet e határtalan oceánjába sülyeszteni magamat,
mivel elgyöngült és elernyedt lelki erőim nem találnak többé eléggé
határozott, eléggé szilárd, eléggé hatáskörömbe eső tárgyakat, hogy
erősen hozzájok tapadjanak és mivel nem érzek magamban többé elég erőt
arra, hogy régebbi elragadtatásaim káoszában ússzam. Képzeteim szinte
nem egyebek többé, mint érzéki benyomások és értelmem köre nem lépi túl
azokat a tárgyakat, amelyek közvetlenül környeznek.
Kerülve az embereket, keresve a magányt, nem képzelődve többé, még
kevésbbé gondolkozva, és mégis élénk temperamentummal fölruházva, amely
távol tart a sorvadó és melankólikus apathiától, mindazzal foglalkozni
kezdtem, ami körülvett; és erős természeti ösztönömnél fogva a
legkellemesebb tárgyaknak adtam az elsőséget. Az ásványországban semmi
magában véve kedves és vonzó nincs; a föld kebelébe bezárt gazdagságai
mintha csak azért lennének az emberek tekintetétől eltávolítva, hogy
sóvár vágyakozásukat kisértetbe ne ejtsék; mintegy tartalékul vannak
ott, hogy egykor azoknak az igazi gazdaságoknak elenyésztét pótolhassák,
amelyek inkább kezeügyébe esnek, de amelyek romlottságával arányban
vesztik el reá nézve vonzóerejüket. Ekkor az ipart, a fáradtságot és a
munkát kénytelen nyomorúságainak segítségére hívni; fölkutatja a föld
gyomrát, életének kockáztatásával és egészségének rovására, annak
középpontjában keres képzeleti javakat ama valódi javak helyett,
amelyeket ez magától nyújtott neki, amikor tudta azokat élvezni. Kerüli
a napot és a világosságot, amelyeknek látására többé nem érdemes; élő és
jól megtermett állapotban a föld alá temetkezik, nem érdemelve meg
többé, hogy a napvilágon éljen. Itten kőbányák, feneketlen mélységek,
vashámorok, kohók, üllő-, pöröly-, füst- és tűzkészülékek váltják fel a
mezei munkálatok szelid képeit. Ama szerencsétleneknek, akik a bányák
bűzös gőzeiben sínylenek, a fekete kovácsoknak, a förtelmes cyklopsoknak
sápadt, kiaszott ábrázatai azok a látványok, amelyeket a bányák
berendezése a föld kebelében a föld felszínén levő zöldelő fák és
virágok, az azúrkék égbolt, a szerelmes pásztorok és izmos munkások
helyett elénk tár.
Megvallom, könnyű homokot meg kavicsot gyűjteni, azokkal zsebeinket meg
dolgozószobánkat telerakni és ezzel egy természettudós címére szert
tenni: de azok, akik az efféle gyűjteményekhez ragaszkodnak és ezekre
szorítkoznak, rendesen gazdag tudatlanok, akik csak a fitogtatás örömét
keresik benne. Hogy az ásványok tanulmányozásában előhaladhassunk,
kémikusnak és fizikusnak kell lennünk: fáradalmas és költséges
kísérleteket kell végeznünk, laboratóriumokban dolgoznunk, sok pénzt és
időt elfecsérelnünk a szén, a tégelyek, a kemencék, a lombikok közt, a
füstben és fojtó gőzökben, mindig kockáztatva életünket és sokszor
egészségünket. Mindebből a szomorú és fáradságos munkából rendszerint
jóval kevesebb tudás, mint gőg származik, és hol van az a
legközépszerűbb kémikus, aki azt ne hinné, hogy a természet minden nagy
titkába behatolt, mivel – talán véletlenül – a művészet valami kis
kombinációira bukkant?
Az állatország inkább kezünk ügyébe esik és bizonyára még jobban
megérdemli a tanulmányozást; de végtére is ennek a tanulmányozásnak
nincsenek-e meg szintén a maga nehézségei, zavarai, bosszúságai és
gyötrelmei? Kivált egy magános emberre nézve, aki sem játékaiban, sem
munkálataiban nem remélhet senkitől támogatást; hogyan figyelje meg,
boncolja fel, tanulmányozza, ismerje meg a lég madarait, a vizek halait,
a szélnél könnyebb, az embernél erősebb négylábúakat, amelyek époly
kevéssé hajlandók arra, hogy hozzám jöjjenek és kutatásaim számára
felajánlják magokat, mint én arra, hogy utánok fussak és erővel
kényszerítsem őket erre? Segélyforrás gyanánt tehát csak csigák, férgek,
legyek fognak rendelkezésemre állani és életemet azzal fogom tölteni,
hogy lélekszakadva futkossak a pillangók után, nyársra húzzam a szegény
rovarokat, felboncoljam az egereket, ha meg tudom őket csípni, vagy
azokat az állati hullákat, amelyeket esetleg dögölve megtalálok. Az
állatok tanulmánya mit sem ér az anatómia nélkül; ezáltal tanuljuk meg
őket osztályozni, a nemeket és fajokat megkülönböztetni. Hogy őket
erkölcsükre, jellemökre vonatkozólag tanulmányozhassuk, e végre
baromfi-rekeszekre, halastavakra, állatseregletekre volna szükségünk;
kényszeríteni kellene őket, amilyen módon csak lehetne, hogy
összegyülekezve körülöttem maradjanak, már pedig nekem sem kedvem, sem
módom nincs reá, hogy őket fogságban tarsam, valamint arravaló
mozgékonyságom is hiányzik, hogy kövessem őket jövés-menésükben, ha
szabadon vannak. Tehát holtan kellene őket tanulmányoznom, széttépnem,
csontjaikat kiszednem és kényem-kedvem szerint turkálnom rángatózó
beleikben. Micsoda szörnyű látvány volna a büzlő hullák, a tajtékzó és
felbomló húsok, a vér, undorító belek, rettenetes csontvázak, dögleletes
gőzök anatomiai gyűjteménye? Hitemre mondom, Jean-Jacques nem ilyen
helyeken fogja szórakozásait keresni.
Ragyogó virágok, színpompázó retek, üde árnyékú lombok, patakok,
csalitok, ligetek: jöjjetek és tisztítsátok meg mindeme förtelmes
tárgyaktól bemocskolt képzeletemet! Lelkemet, amely minden nagy
gerjedelem iránt eltompult, csak érzéki tárgyak képesek megilletni;
csupán érzékleteim vannak már és csak ezek révén képes a kín és kéj itt
alant megilletni. A körültem levő mosolygó tárgyak által vonzatva,
megtekintem, szemügyre veszem, összehasonlítom őket, végtére megtanulom
őket osztályozni és ime egyszerre oly botanikus lettem, mint amilyennek
kell lennie annak, aki csak azért akarja tanulmányozni a természetet,
hogy untalan újabb okokat találjon annak kedvelésére.
Nem törekszem magamat oktatni, erre már nagyon későn van. Egyébiránt
sohasem láttam, hogy ez a sok tudomány hozzájárulna az élet
boldogságához, hanem oly édes és egyszerű szórakozásokat igyekszem
magamnak szerezni, amelyeket minden baj nélkül élvezhetek és amelyek
eltérítenek szerencsétlenségeimtől. Az sem költségembe, sem fáradságomba
nem kerül, hogy egykedvűleg bolyongjak virágról-virágra,
növényről-növényre, hogy őket megvizsgáljam, különböző jellemző
vonásaikat összehasonlítsam, vonatkozásaikat és különbözéseiket
megjelöljem, végre a növényi organizációt akképen megfigyeljem, hogy
ezeknek az élő gépeknek haladását és játékát nyomon követhessem, olykor
sikerrel nyomozzam általános törvényeiket, különféle berendezésök okát
és célját és átengedjem magam a hálás csodálkozás varázslatának ama kéz
iránt, amely mindezt az élvezetet számomra szerezte.
A növények, úgy látszik, azért szórattak oly pazar kézzel a földre, mint
a csillagok az égre, hogy az embert a gyönyörűség és kiváncsiság
vonzóerejével a természet tanulmányozására hivogassák; de a csillagok
tőlünk távol futják pályájokat: előzetes ismeretekre, műszerekre,
gépekre és igen hosszú létrákra van szükségünk, hogy hozzájok
elérhessünk és őket hordtávolságunk közelébe hozhassuk. A növények már a
természettől fogva ott vannak. Azok lábaink alatt és úgyszólván kezeink
közt nőnek és ha lényeges részeik kicsisége elvonja őket olykor az
egyszerű észrevétel elől, azok a műszerek, amelyet segélyével hozzájok
férkőzhetünk, sokkal könnyebben kezelhetők, mint a csillagászati
műszerek. A növénytan egy dologtalan és henye remete tanulmánya: egy
hegyes szerszám meg egy nagyítóüveg mindaz a készülék, amire a
megfigyelés céljából szüksége van. Sétálgat, szabadon bolyong egyik
tárgytól a másikhoz, érdekkel és kíváncsisággal telten szemlél végig
minden virágot és mihelyt berendezésük törvényeit kapiskálni kezdi,
minden bajtól ment örömet élvez megfigyelésöknél, époly élénket, mintha
sok fáradságába került volna. Ebben a henye foglalatosságban oly varázs
rejlik, amelyet csak a szenvedélyek teljes lecsillapulásakor érezünk, de
amely ekkor egymaga elegendő arra, hogy az életet boldoggá és édessé
tegye; de mihelyt érdek- vagy hiúságbeli inditóokot keverünk bele, akár
azért, hogy valami állást betöltsünk, akár azért, hogy könyveket írjunk,
mihelyt csak azért akarunk tanulni, hogy oktassunk, csak azért
botanizálunk, hogy szerzők vagy tanárok legyünk: mindez az édes varázs
szertefoszlik, a növényekben azontúl csak szenvedélyeink műszereit
látjuk, tanulmányozásukban nem találunk többé igaz gyönyörűséget, nem
tudni akarunk többé, hanem megmutatni, hogy tudunk és az erdő sűrűjében
is csak mintegy a világ színpadán vagyunk, ahol az a gond foglal el,
hogy megcsodáltassuk magunkat; vagy pedig legfölebb a dolgozó-szobai és
kerti botanikára szorítkozunk s a helyett, hogy a természetben figyelnők
meg a növényeket, csak rendszerekkel és módszerekkel foglalkozunk,
ezekkel az örökös vitatkozási tárgyakkal, amelyek sem egyetlenegy növény
helyesebb ismeretére el nem vezetnek, sem a természetrajzra és
növényvilágra a legkisebb világosságot nem derítenek. Innen azok a
gyűlölködések, féltékenykedések, amelyeket a hírnév után való versengés
kelt föl az irogató botanikusoknál épannyira, sőt még jobban, mint a
többi tudósoknál. Ők kiforgatják ezt a szeretetreméltó tudományt
természetéből, átültetik azt a városok és akadémiák körébe, ahol az
épúgy elfajul, mint az exotikus növények a nagy virágkedvelők
kertjeiben.
Egészen másféle kedélyállapotok ezt a tanulmányt némi szenvedélyfélévé
tették számomra, amely az összes többi szenvedélyek üresen maradt helyét
betölti. Megmászom a sziklákat, hegyeket, leereszkedem a völgyekbe, az
erdőkbe, hogy lehetőleg kiragadjam magamat az emberek emlékezetéből és a
gonoszok bántalmai elől. Az erdő árnyas fái alatt, úgy tetszik, hogy
elfeledett, szabad és békés ember vagyok, mintha nem volnának többé
ellenségeim vagy mintha az erdők lombozata megoltalmazni tartoznék engem
támadásaik elől, mint a hogy eltávolítja őket emlékezetemből, és
együgyüségemben azt képzelem, hogyha én nem gondolok reájok, ők sem
fognak rám gondolni. Ezt a csalódást oly édesnek találom, hogy teljes
mértékben átengedném magam neki, ha helyzetem, gyöngeségem és
szükségleteim megengednék. Minél mélyebb a magány, amelyben ekkor élek,
annál szükségesebb, hogy valami tárgy betöltse annak ürességét, azokat
pedig, amelyeket képzeletem megtagad, vagy emlékezőtehetségem
visszataszít, amaz önkéntes termékek pótolják, amelyeket a föld, az
emberek által nem erőszakolva, tár mindenfelől szemeim elé.
Az a gyönyörűség, ha egy elhagyatott tájékon új növényeket kereshetek,
fölér azzal, ha tovaosonhatok üldözőim elől, és ha oly helyekre jutok,
ahol semmi emberi nyomot nem látok, kellemesebben lélekzem, mint oly
menhelyen, ahol nem üldöz többé gyűlöletük.
Egész életemben vissza fogok emlékezni egy botanikus kirándulásomra,
amelyet egykor a Clerc törvényszéki bíró tulajdonát képző Robaila-hegyen
tettem. Egyedül valék és belemélyedtem a hegység tekervényes
alakulataiba, s erdőről-erdőre, szikláról-sziklára haladva, végre egy
oly rejtett zugra bukkantam, hogy soha életemben nem láttam
vadregényesebb tájképet. Fekete fenyők óriási nagyságú bükkfákkal
összekeveredve, amelyek közül többen az öregségtől összeroppanva és
keresztülkasul egymásba fonódva terültek el, e rejtekhelyet
áthatolhatatlan sorompókkal zárták körül; az a nehány rés, amelyet ez a
komor kerítés meghagyott, csak meredeken lefüggő sziklákat és borzalmas
szakadékokat tárt elém, amelyekre csak úgy mertem letekinteni, hogy
hasra feküdtem. A fülesbagoly, a kuvik és a halászsas rikoltozott a
hegység szakadékaiban s csak nehány kis ritka madár enyhítette
jelenlétével e magány borzalmát; találtam itt heptaphyllost, cyclament,
nidus avist, nagy laserpitiumot és nehány más növényt, amelyek
elbájoltak és sokáig szórakoztattak; de a tárgyak hatalmas benyomásaitól
észrevétlenül leigázva, lassankint megfeledkeztem a botanikáról és a
növényekről, leültem a lycopodium meg a mohák vánkosára és kedvem
szerint elkezdtem ábrándozni és azt képzeltem, hogy egy oly menhelyen
vagyok itt, amelyet egy emberi lélek sem ismer és ahol üldözőim
bizonyára nem fognak rám találni. Csakhamar a kevélység bizonyos
árnyalata vegyült álmodozásomba. Azokhoz a nagy utazókhoz hasonlítottam
magamat, akik egy ösmeretlen szigetet fedeznek föl, s egész kedvteléssel
mondogattam magamban: kétségtelen, hogy az első halandó vagyok, aki ide
behatoltam; csaknem úgy tekintettem magam, mint egy második Kolumbust.
Miközben e gondolatban kéjelegtem, nem messze tőlem valami zörrenést
hallok, amely ismerősnek tűnt föl. Hallgatózom; ugyanaz a nesz
ismétlődik és pedig többször egymás után; meglepetve és a kiváncsiságtól
hajtva fölkelek, áthatolok egy sűrű csalittömegen abban az irányban, a
honnan a zaj jött és egy mélyedésben, húsz lépésre attól a helytől, a
hová – úgy véltem – én jutottam el először, egy harisnyakészítő gyárat
pillantok meg.
Azt a zavaros és ellenmondó felindulást, amelyet szívemben erre a
fölfedezésre éreztem, képtelen vagyok kifejezni. Első gerjedelmem az
örömérzelme volt, hogy újra emberek közt vagyok, holott teljesen egyedül
képzeltem magamat; de ez a villámnál gyorsabb gerjedelem csakhamar egy
fájdalmas és tartósabb érzelemnek adott helyet, hogy ime még az Alpok
barlangjai közt sem tudok az emberek kegyetlen karmai közül kisiklani,
akik nekidühödtek az én gyötrésemre. Mert bizonyos voltam felőle, hogy
talán két ember sincs ebben a gyárban, aki be ne lett volna abba az
összeesküvésbe avatva, amelynek Montmollin tiszteletes úr állt az élén,
aki viszont távolabbról kapta ahhoz az indítást. Siettem tovaűzni ezt a
szomorú gondolatot s utoljára is nevettem magamban egyfelől gyermekes
hiúságomon, másfelől ama kómikus módon, amelylyel érte megbűnhődtem.
De tényleg, ki képzelhette volna valaha, hogy egy hegyszakadékban gyárat
talál? Csak Svájc tárja a világon a vadregényes természetnek és az
emberi iparkodásnak ezt a vegyülékét elénk. Az egész Svájc úgyszólván
nem egyéb, mint egy nagy város, melynek széles és a rue St.-Antoine-nál
hosszabb utcái erdőkkel vannak behintve, hegyektől elválasztva, s hol a
szétszórt és elkülönített házak csak angol kertek révén érintkeznek
egymással. Ez alkalomból egy másik növénygyűjtés is eszembe jutott,
amelyre Du Peyrou, Descherny, Pury ezredes, Clerc törvényszéki bíró meg
én rándultunk pár évvel azelőtt a Chasseron-hegyre, amelynek ormáról hét
tavat lehet látni. Azt beszélték, hogy csak egyetlenegy ház van ezen a
hegyen s mi bizonyára nem igen találtuk volna ki annak hivatását és
foglalkozását, aki abban lakott, ha hozzá nem fűzték volna, hogy az egy
könyvkereskedő, aki meglehetős jó üzleteket csinált ott. Úgy vélem,
egyetlen ilyen tény hívebb fogalmat nyújt Svájcról, mint az utazók
összes leírásai.
De itt van egy másik ugyanolyan vagy csaknem olyanfajta dolog, amely nem
kevésbbé híven megismerteti az eltérő faji jellemvonást. Grenoble-ban
való időzésem alatt gyakran tettem kisebb botanikai kirándulást a város
körül Bovier úrral, egy idevaló ügyvéddel, nem mintha ő szerette volna a
botanikát vagy értett volna hozzá, hanem mivel ő pártfogómmá válván,
amennyire csak lehetett, törvénynek tekintette, hogy egy lépést se
tágítson mellőlem. Egyszer az Isère mentén egy tövises fűzfákkal
megrakott helyen sétálgattunk. Ezeken a cserjéken érett bogyókat
pillantottam meg, kedvem támadt megkostólni őket és nagyon kellemes,
savanykás ízűnek találván, hozzáláttam, hogy lakmározzak belőlük s ezzel
felüdítsem magamat; Bovier úr mellettem állt, de nem evett és mit sem
szólt. Egyik barátja arra kerülvén, mikor meglátta, hogy szedegetem és
eszegetem a bogyókat, így kiáltott fel: Mit csinál uram? Nem tudja ön,
hogy ez a gyümölcs mérges? Mérges, kiálték egészen elámúlva!
Kétségkívül, viszonzá ő s ezt mindenki annyira tudja, hogy senkinek e
vidéken nem jutna eszébe, hogy azt megkostólja. Bovier úrra néztem s
megkérdeztem, miért nem értesített engem erről? Óh Uram, felelé ő
tiszteletteljes hangon, nem mertem e szabadságot venni magamnak.
Harsányan felkacagtam e Dauphiné-beli alázatosságon, mindazáltal
abbahagytam csemegézésemet. Meg voltam győződve felőle, miként még most
is megvagyok, hogy minden természetes produktum, amely ízlik az
embernek, nem lehet ártalmas testünknek, vagy legalább is csak túlságos
mennyiségben válhatik azzá. Azonban megvallom, hogy a nap egész
hátralevő részén kissé hallgatag maradtam, de egy kis nyugtalanság árán
megmenekültem; jóízűen vacsoráztam, még jobban aludtam s másnap reggel
teljes jó egészségben keltem föl, miután előző nap tizenöt-húsz bogyót
elfogyasztottam ebből a rettenetes hippophæumból, amely már nagyon kis
adagban is mérgez, mint a hogy másnap mindenki állította előttem
Grenoble-ban. Ez a kaland oly mulatságosnak tetszett előttem, hogy soha
nem tudok arra a nélkül visszagondolni, hogy Bovier ügyvéd úr különös
szerénységén ne nevessek.
Összes botanikai kirándulásaim, ama tárgyak különböző helyi benyomásai,
amelyek érzékeimet megillették, azok a képzetek, amelyeket azok bennem
támasztottak, azok az események, amelyek hozzájok fűződtek, – mindez oly
benyomásokat hagyott bennem hátra, amelyek felújulnak az illető helyeken
gyűjtött növények megpillantásakor. Nem fogom többé ezeket a szép
tájakat, ezeket az erdőket, ezeket a tavakat, ezeket a ligeteket, ezeket
a sziklákat, ezeket a hegyeket, amelyek megpillantása mindig
megindította szívemet, viszontlátni; de most, hogy nem tudok többé e
boldog vidékeken futkosni, csak ki kell nyitnom növénygyűjteményemet, és
ez mihamar elszáll velem hozzájok. Ama növények töredékei, amelyeket ott
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Egy magános sétáló álmodozásai - 8
  • Büleklär
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 3680
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2009
    25.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 3868
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1953
    27.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 3719
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1866
    24.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3962
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1786
    28.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 3942
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1976
    27.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 3848
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1830
    27.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 3801
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2040
    25.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    35.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 8
    Süzlärneñ gomumi sanı 3873
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1885
    27.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 9
    Süzlärneñ gomumi sanı 3920
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1980
    28.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Egy magános sétáló álmodozásai - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 758
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 485
    44.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    60.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.