Cognac-idillek: novellák - 01

Süzlärneñ gomumi sanı 4154
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1802
35.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
47.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
53.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.

COGNAC-IDILLEK
NOVELLÁK
ÍRTA
KÓBOR TAMÁS
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1914
A NYUGAT nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.



_COGNAC-IDILLEK._


I. _A KUTYAFEJŰ._
Egy idő óta nem tudok aludni és mindenféle bolondságot gondolok
összevissza.
– Annál jobb, – gondolom napközben, – legalább több időd jut
a munkára.
– Lefekszem, – gondolom este, – a tudósok szerint vízszintes
fekvésben lehet legjobban gondolkodni. Gondolkodol majd, hiszen már
egy örökkévalóság, hogy nem gondolkodtál.
– Aludni akarok, – gondolom, mihelyest eloltom a lámpát, –
végre is aludni muszáj és minél hamarább fogsz hozzá, annál
előbb sikerül.
Lehúnyom a szememet és eszembe jut, hogy a télikabátomról
szakadoznak a gombok. Úgy elérzékenyedem erre, hogy szinte sírva
fakadok. A szakadozó gombok árvaságra vallanak s noha nem vagyok
árva, többet hiszek a gomboknak, mint a valóságnak. Magam állok a
világon, én jóságos istenem, oly szomorú az árvák sorsa.
– Ne bolondozz, – mondja egyszerre valaki és én nem csodálkozom
rajta, hogy egy kutyafejű ember ül egy vörösterítékű
korcsmaasztal előtt, míg magam az ágyban heverek. – Sohsem
szerettél mással lenni.
– Ez igaz, – mondom, – de nem is voltam soha ilyen egyedül. A
gombjaim…
– Magad varrtad föl, mert lusta voltál szólani, – mondja amaz.
És én nem kérdem, honnan tudja, kicsoda, nagyon jól ismertem régi
jó barátomul ezt a kutyafejű embert, noha most látom először
szemtől szembe magammal.
– Ha a fejed fájt, – folytatja – haragosan morogtál a
részvevő szóra, mely borogatást kínált és mogorván a fal felé
fordultál. Ha csapás ért, jobban gyűlölted a szánakozókat, mint
az ellenséged. Gőgösen, hencegve utasítottad vissza az életet és
szeretetet s haragudtál, amiért engedték magukat visszautasítani.
Hát nem így volt?
– Igy volt, mondom, most is így van. Mert ami bajom van, az az
enyém, nincs jogom belőle másnak juttatni. De ami örömöm volt…
– Ismét hencegsz. Hát örültél valaha világéletedben?
Nem tudok neki felelni. Úgy rémlik, mintha mégis lett volna
örömöm, de sokkal hiúbb vagyok, semhogy az örömről époly
nyiltan szólnék, mint bajomról. Az ember nem szeret szenvedni, de
szívesen kérkedik vele, hogy mindig szenvedett.
– Szóval, jó ember vagy, – folytatja az én gondolatomat, – a
mártirom jóság áldozata. Ha szép asszonnyal szóba álltál, nem
rögtön a szemedbe vágta, hogy jó ember vagy? A susztered, mikor
váltani küldted s vissza sem jött, nem azt gondolta felőled, hogy
jó ember vagy? És magad, amikor élhetetlenséged vádja nagyon
sanyargat, nem a jóságoddal mented föl magadat? Most, hogy itt
fekszel és nem bírsz aludni, nem azért nem mozdulsz, nehogy a
szomszéd szobában esetleg felkölts valakit? A villamosról nem
ezért szorulsz le utolsónak? Rendezvoust nem azért nem kaptál soha?
És az összes gazságaidat nem azért követted-e el, mivel jó ember
vagy?
– Hagyj békén, – mondom ásítva, – mintha ezeket a dolgokat
már valahol olvastam volna.
– Csalódol, – mondja ő, – írtad őket, de nem magadról.
Modell után dolgoztál és nem tudtad, hogy modelled magad vagy.
– Hallod-e, te kutyafejű, ha nem tudnám, hogy ágyban vagyok s te
csak silány látomány vagy, kidobnálak.
– Természetes. Amíg mások fejéhez vagdoshatod a szavaimat, addig
én vagyok az igazság, mikor neked kell nyelned, kutyafejű cinikus
vagyok. No, hát lássunk tovább. Mennyiben volnál különb
másoknál? Úgy élsz, mint egy bölcs, örömtelenül s úgy
gondolkodol, mint az éhes kutya, örömre vágyva. Lemondtál
mindenről és vágyakozol mindenre. Életed a másoké, de minden
embertől szeretnéd visszakövetelni az életedet. Nem tettél soha
rosszat és minden gondolatodban kísért a gonoszság. Igaz ez?
– Nem. Mert nem vagyok angyal, hanem csak ember, akinek
kísértésekkel kell megküzdenie. Az én tisztaságom annál többet
ér, mennél súlyosabban harcolok érte önmagammal. Ahol nincs
ördög, ott könnyű menekülni a pokoltól. A kísértő gondolat
sohasem győzött rajtam, mert erősebb voltam nálánál.
Gorombáskodj, amennyit tetszik, de ezt az egyet nem hagyom.
– Mert ebben az egyben nincs legkevésbé sem igazad. Ha mondom, hogy
tolvaj vagy, a szemembe kacagsz, de ha mondom, hogy gyáva vagy,
dühös leszel. Hisz annyira filozófus csak vagy, hogy tudjad, mit
jelent ez!
– Nos, hát beszélj. Állok elébe.
– Jól tudod, hogy nem küzdtél a kísértéssel, csak nem tudtál
cselekedni. Soha belső tusában le nem győzted magad, de mikor arra
került a sor, hogy karodat emeljed, tunyán összeroskadtál magadba.
Nem vágytál soha asszonyi csókra? Nem hevültél soha rád csillanó
tekintettől? Dehogy nem. De nem volt erőd élni az alkalommal és
engedelmeskedni az ösztönödnek. Nem akartál soha gazdag lenni? S
amikor alkalom kínálkozott, nem akartál-e, avagy nem tudtál vele
élni? Nem szorultál soha a hatalmasok támogatására? Dehogy nem.
Sőt számítottál rá, sőt óhajtottad. Áhítottad a kegyüket, ott
kuncsorogtál a közelükben s lested kutyaként a figyelmüket. S
mikor gőgösen elfordultál tőlük, ugyan gőgből tetted? Nem.
Menekültél a cselekvés kényszerűsége elől. Megtagadtál már
valamit valakitől? Nem. De szerettél volna megtagadni valamit? Igen.
Aki nemet akar mondani, annak erősnek kell lennie, aki igent mond,
annak nem kell jónak lennie, elég, ha gyönge. Mindent egybevetve,
azt hiszem, te vagy a világ legsilányabb teremtése, azért nem tudsz
még csak aludni se.
– Mégis hazudsz, kutyafejű, noha ismersz engem. Igaz, cselekedni
nem tudok, de csak akkor nem, mikor a magam érdekében kellene tennem.
De egyszer egy részeg embert, aki főbe akarta magát lőni,
megmentettem úgy, hogy a revolvere nyilásához szorítottam a saját
homlokomat. A részeg nem sokat okoskodik, ha elsüti a fegyvert, ma
nem élek. De nem sütötte el s ő él. Egyszer egy nagyon szép
fiatal leány nyitott be hozzám, hogy tanítsam meg a bűnre. Majd
beleőrültem, de kinyitottam az ablakokat, kinyitottam az ajtót, s
morált prédikáltam neki. Ma boldog anya és tisztességes asszony.
Ha hencegni akarnék, többet is mesélnék. De ezek is bizonyítják,
hogy tudok cselekedni is.
– Szegény ember vagy, – mondja amaz, – ha már ezekben is
cselekvést látsz. Az egyik akaratlan reflex mozdulat, vagy szintén
részegség, a másik egyszerű gyávaság. Félsz a
következményektől. Irtózol a lelketlen tettektől, mert elgondolod,
hogy a veszendő leány kétségbeesése, gyalázata téged sújthat,
ismered képtelenségedet a gonoszság teljes és egész
megcselekvésére. Morált prédikálsz annak, aki csókodat kívánja,
mert jól tudod, hogy az első zokogásra kénytelen feleségül
vennéd. De hiszen kár erről sokat beszélni. Az ember mivolta abban
tükröződik vissza, miképen vélekedik másokról. Te, aki senkit
sem bántottál soha, aki mindig jó vagy, nem tudod megvetni azt, aki
kíméletlenül gázol keresztül a mások lelkén és soha jót nem
tett. Sőt szereted ezeket a gonosz embereket, akik mindent megtesznek,
amit gondolnak és irigyled őket. Ez mutatja, ki vagy. A cselekedetek
épúgy hazudnak, mint a szavak. Csak a gondolkodás őszinte, a
fölfogás a jellem. Te, aki nem tudod gyűlölni a rosszat, hiába nem
mívelsz rosszat, mégis gonosz vagy. Te, aki igazolni tudod az önző
csúszás-mászást, hiába hordod fönn a fejedet s élsz
Diogenesként a hordódban, mégis csak csúszó-mászó vagy, aki adja
a repülő sast. Szóval, ha egészen világosan akarnám magamat
kifejezni, azt kellene mondanom, hogy képmutató vagy, még
önmagaddal szemben is.
A kutyafejű ember az öklére borult, úgy nézett rám elmosódó
tekintettel. Mintha könny csillogott volna hűséges kutyaszemeiben. A
vörösabroszos asztal lassanként beletűnt az éjtszakai sötétbe s
úgy éreztem, mintha valaki nyalná a kezemet.
– Jön az álom, – gondolom még elbódulva, majd hirtelen
fölbuzdulás kél szívemben, a vérem hevesebben lüktet, úgy
érzem, mintha karom izmai megdagadnának s hirtelen, energikus,
ellenállhatatlan akaratként fogamzik meg bennem az elhatározás –
szeretném, ha már reggel volna, hogy végrehajthassam:
– Megparancsolom, hogy varrják föl a kabátom gombjait!


II. _A MEGCSALT ASSZONYNÁL._
Ma olyan hangulatban vagyok, hogy okvetetlenül boldogtalanságot kell
szagolnom. Nagyon elégedetlen vagyok magammal, megint úgy érzem,
hogy semmi értelme sem volt a születésemnek s tiszta badarság, hogy
még nem temettek el. Ezért kell boldogtalanságot látnom.
Rájöttem, hogy aki jobban meg van elégedve önmagával, mint a
világgal, az boldogtalannak tartja magát.
Lássuk csak, ezúttal kettő van raktáron. A gyászos özvegy és a
megcsalt asszony. Az utóbbi közelebb van, menjünk hozzá. A gyászos
özvegy sem megy addig férjhez.
Belépek a szűk előszobába. A nagyságos asszony itthon van? Persze,
hogy itthon van. A nagyságos asszony épolyan biztosan itthon van
mindig, ahogy a nagyságos egészen biztosan soha sincs itthon. Aztán
hallom is az indiánordítozást. Négy fia van az istenadtának, azok
a prairien szoktak végigszáguldani s ilyenkor a mama a paripa, aztán
az elfogott fehérbőrüeket szokták megskalpolni, s ilyenkor a mama
haja szolgál skalpul.
Bízvást rájuk nyithatom az ajtót. A nagyságos asszony egy viseltes
pongyolában hanyatt fekszik, s a legnagyobb fiú, a tizenegy éves
óriás, éppen a mellén térdel és egy tintás léniával riszálja
a húrszerűen megfeszített szőke hajzatot, míg a kilencéves
óriás a fehérbőrű ujjainak csavarintásából akarja
megállapítani, hogy van-e még benne élet. Nincs, mert a hétéves
az arca előtt térdel, fölemelt ököllel figyelmeztetvén, hogyha
kiáltozással még életet árul el s így elrontja a játékot, a
szájára fog csapni. Az ötéves óriás azonban kegyelmes, ő csak az
asztalról lóbázza le lábait s használt írótollakkal nyilaz le
rá, száguldó paripáról.
Amint belépek, a kép pillanatra élőképpé dermed, aztán az
óriások roppant szendén és illedelmesen elém járulnak, s pacsit
adnak. Soha náluk szelídebb, jobb nevelésű óriásokat nem láttam.
Még a mamájuknak is engedelmeskednek az idegen láttára, aki
valahogyan magasra emelt reszkető karokkal kontyba csavarja, s úgy
ahogy, megtűzi haját, s alig lihegve kiküldi az óriásokat.
Én: No hallja, kedves barátnőm, maga nagyon rontja ezeket a szende
báránykákat.
Ő: Mit csináljak? Az apjuk gyermekei. Csak akkor boldogok, ha engem
megkínoznak.
Én: Pedig lássa, ha nem engedné magát megkínozni, époly boldogok
volnának, mint mikor az apjukat, vagy engem nem kínoznak meg. Maga
szenvedélyesen kiélvezi az anyaság mártíriumát.
Ő: Igen, ezt fogja rám az uram is. Persze, könnyebb engem
hibáztatni, mint elismerni szenvedéseimet.
Én: S maga szívesen szenved, csak ismerjék el. Az előbb mondta,
hogy az apjuk vére. Persze, úgy értem. Nemcsak ő, hanem a gyermekei
is taposnak magán.
Ő: Kérem, én leszámoltam ezzel. Azért jött ide, hogy
megkínozzon? Jól van, mindenki ártatlan, csak én vagyok bűnös,
mindenki szent, csak én vagyok oka mindennek. Tudom már, tehát kár
megmondania.
Én: Nem úgy, drágám. Én a barátjuk vagyok. A magáé inkább,
mint az uráé, mert maga asszony.
Ő: Igazán? Régen hallottam s ma már magam sem hiszem.
Én: Van már harminc éves?
Ő: Talán megérem ezt a kort, ha még egy évig élek.
Én: Hm.
Ő: Nem látszik meg rajtam, úgy-e? A minap a hugommal mentem s a
boltban a segéd a kedves mamájának nézett. Kétévi
korkülönbséggel.
Én: Pedig maga nemcsak fiatal, hanem szép is.
Ő: Köszönöm, nem szenvedek nagyzási mániában.
Én: Szép, de bajos észrevenni. Tudja milyen maga? Olyan, mint egy
összevissza horpasztott aranypajzs, olyan, mint a porlepte szobor,
olyan, mint egy ragyogó palást, melyre kímélés céljából
zsákvásznat húztak. Magát csak – bocsánat – ki kellene
igazítani, s ismét a régi, fiatal szép asszony lenne.
Ő: Nem találja elég jellemzőnek, hogy amikor nekem szépet akar
mondani, ilyeneket kénytelen mondani?
Én: Ebben igaza van, de nem én tehetek róla, hanem maga. Miért
ilyen? Miért vette a fejébe, hogy maga csak anya, mikor maga még
mindig asszony?
Ő: Miért? Mert itthon minden pillanatban éreztetik velem, hogy anya
vagyok. Még pedig ökölcsapásokkal. Mert itthon mindig éreztetik
velem, hogy nem vagyok asszony. Még pedig szintén ökölcsapásokkal.
S én tűröm mind a kettőt: a gyermekeimét fájdalmas örömmel,
hogy mulatnak s azt hiszik, hogy anyának nem fáj semmi, az uramét
fájdalmas daccal, hadd higyje, hogy nekem nem fáj semmi.
Én: Végre helyben vagyunk. Az ura, ez a maga nagy baja.
Ő: Csekélység.
Én: Pedig nem értem, igazán nem értem. Oly szeretettel beszél
magáról, s ha az ember őt hallja, azt hinné, hogy maga bánik
rosszul ővele!
Ő: Maga is?
Én: Őszintén szólva: én nem. De azt hiszem, hogy én tévedek, nem
más.
Ő: Persze, maga is férfi, a férfival tart. Persze, nekem hálásnak
kell lennem, hogy ő nem tapos szintén rajtam a lábával, mint a
gyerekek. Ó, ő nagyon szeret és becsül engem. Éppen csak a házban
semmi sincs kedvére való, éppen csak az étel rossz, a lámpa
sötét és az ágy nem elég puha. Tehát nem kap itthon enni, tehát
másutt kell ennie, tehát szeretőt kell tartania. Hahaha, a puha
fészek, a jómadár, ahol megtalálja a paradicsomot, melyből a
hanyag feleség kiűzte!
Én: Még mindig ez a baj?
Ő: Tudom, már könyv nélkül tudom. Nem kell olyan szigorúan venni.
Más férfi is megteszi, mindnyájan megteszik. De mikor mégis komoly,
akár annak veszem, akár nem! Mikor a szeméből mindig látom az
összehasonlítást, melyben én csak vesztes lehetek. Láttam a
multkor a szeretőjét. Belekábultam. Az árnyéka sem lehetek. Milyen
szép, milyen friss, milyen hódító, milyen királynői, mennyi
bájosság, kedvesség, jókedv! Mit ér ezzel szemben az én
négyszeres anyaságom, az én formából kiment termetem, az én két
karmolt, agyonütött arcom, melyen ha hiányzik a kék folt, hát ott
van helyette a sárga!
Én: Nincs igaza. Nem az teszi, hogy szebb, hanem az, hogy a férj is
ember, komiszkodik, de azért nem komisz. S ha arra kerülne a sor,
hogy melyikükért haljon meg, hát magáért halna meg.
Ő: S beérjem éppen azzal az előnnyel, melyre sohasem kerül a sor,
mert nem kell egyikünkért sem meghalnia? Nem, barátom, hagyja a nagy
mondásokat. Én prózai vagyok, mint a félretaposott cipősarok, s
különben én nem panaszkodom, s nem zavarom őt mulatságaiban.
Én: Teringettét, maga ugyancsak védelmezi a boldogtalanságát.
Pedig mégis ki akarom gyógyítani a boldogtalanságából, mert az
nagy szamárság.
Ő: Magam is azt hiszem. A boldogtalanság kín mint állapot, de
szamárság mint társalgási téma. Bocsásson meg, hogy ezt előbb
nem tudtam, s megkínoztam önt a bizalmammal.
Én: Ne beszéljen így hozzám. Jól tudja, hogy nem bírom magát
szenvedni látni, hogy mindenre képes volnék, csak ne szenvedjen s
amit mondok, csak arra szolgálna, hogy derűsebben fogja fel a
sorsát, s kevésbé súlyosnak férje tévelygéseit. Elvégre is egy
férj csapodárságában nem a csapodárság a bántó, hanem a hit,
hogy az a feleség kisebbítése. Ha ezt nem gondolja, akkor nem
bánná a csalfaságát sem.
Ő: És a piszok semmi? Én, aki nem iszom a más poharából, a
férjemet megosszam ronda akárkikkel? Nem, barátom, inkább
átengedem a poharamat a másiknak és szomjazom… különben nem is
szomjazom. Nekem már mindegy minden, én nem vagyok már asszony.
Én: S nem sajnálja önmagát? Nézze, az imént azt mondtam, hogy
maga voltaképpen szép. Most azt mondom, hogy nagyon szép. S magának
mindenben igaza van, nem tudok magával vitatkozni, még a maga javára
sem. Igenis, komiszság, hogy ez az ember így bánik magával, aki
megérdemelné a legtökéletesebb boldogságot.
Ő: Ó, barátom, ha tudná, mennyire fáj és jól esik ez a beszéd.
Én: Ne sírjon, drágám.
Ő: Hadd sírjak. Hadd zokogjak egyszer hangosan, más előtt, hogy ne
kelljen a párnámba fojtogatnom, az éjtszakával takargatnom
könnyeim omlását. Köszönöm magának, hogy ebben a jótettben
részesített, maga, maga…
*
Megtörtént. A boldogtalan asszony a keblemre dőlt. Minden szándék
nélkül, csak a fájdalmától hajtva. Én pedig átfogtam és
megcsókoltam a száját, s nem mondhatom, hogy minden szándék
nélkül. Amolyan annak rendje és módja szerinti szenvedélyes
szerelmi csók volt, melynek nem akar vége szakadni, s melynek tüze
átjárja az ember csontjait. Nem volt szép a szemnek, de vigyen el
engem az ördög, a teste, vére forrósága elbódított. És semmi
póz sem volt közöttünk, semmi folytatása nem lett. A megcsalt
asszony rám tapasztotta még égő szemét, ámulva, kérdőn,
meglepve és boldogan. És én mentem és káromkodtam: a pokolba is,
sohasem hittem volna, hogy még ezt az elhanyagolt asszonyt sem lehet
puszta számításból megcsókolni. No de legalább sikerült s a
leckét még megértetem vele.
*
Egy héttel később ismét fölkerestem. Nem ismertem rá. Gondosan
megfésülve, takaros pongyolában s púderes arccal éppen
elnáspángolta a tizenegy éves óriást, míg a többiek
engedelmesen, félénken álltak körülötte és nézték az
elrettentő példát.
Én: Brávó, kedvesem, el vagyok ragadtatva.
Ő: Ezt magának köszönöm, drága barátom
Én: Hogyan? Ön megértette?
Ő: Szégyelném, ha félreértettem volna.
Én: Olyan rossz embernek tartott és olyan szívtelennek?
Ő: Szívtelennek? Mikor magamon éreztem, hogy egy másik férfi
csókjától is kigyulladok, s láttam, hogy maga, aki soha utánam nem
járt, szintén kigyullad? Barátom, drága, okos, jó barátom, amikor
ezt megértettem s a poshadtságom elszigeteltségéből kirántva,
tapasztaltam, hogy a férjem is csak azért olyan, mert nem poshadott,
mint én, megszüntem olyan szörnyűnek látni az ő bűnét, mert nem
tudtam többé olyan nagyra tartani, amit az én erényemnek hittem.
Én: S hogy egészen megértett, azt láttam az imént, mikor az
indiánt skalpozta!
Ő _(nevetve)_: Csakugyan, mivel ismét asszonynak éreztem magamat,
tudok anya lenni, anélkül, hogy rabja lennék gyermekeimnek. S
amióta imponálok nekik, érzem, hogy jobban is szeretnek. S erre mind
maga tanított meg.
Én: Kár, hogy olyan jó tanítványnak bizonyult, s újabb leckére
nincs szüksége.
Ő: Ne is próbálja, különben megtanítanám, hogy mi a tisztesség!


III. _A GYÁSZOS ÖZVEGYNÉL._
Hát jó, leszek finom ember és részvéttel meg látogatom a gyászos
özvegyet. Szegényke, előre sajnálom magamat. De nem tesz semmit,
őt sem irígylem.
A gyászos özvegy a József-körúton lakik, abban a négyszobás
lakásban, melyben már öt év óta éli a bús elhagyottság
titokzatos örömeit. Az egész különbség, hogy eddig az ura a
Múzeum-körúton élt egy háromszobás garzon-lakásban, ahol alig
fért el a műtárgyaival és a szeretőjével, most pedig a rákosi
temetőben, ahol egész biztosan bőven van hely még sok halott férj
számára.
A szobalány: A nagyságos asszony kéreti, hogy a szalonban
szíveskedjék néhány percig türelemmel lenni.
Én: Öltözködik?
A szobalány: Átöltözködik.
Rendben van, várok a szalonban néhány percig. Mondjuk, hogy
negyvenötöt. Aztán megjelenik s én megrendülök. Mi ez? Nem ezt
vártam Gyász, valódi gyász. Beesett arc, karikás szem. Ezt nem
most csinálta, ez legalább három hónapnak a műve, amióta az urát
temette s a sírbaugrás jelenetével osztatlan tetszést aratott.
Ahogy meglát, igazán vissza akarja tartani könnyeit, de csak
előtörnek.
Én: Szegény barátnőm, őszintén sajnálom.
Ő: Köszönöm, hogy olyan melegen mondta. Elhagyatottságomban ez az
első szó, mely jól esik.
Én: Elvégre le kell számolni ezzel is. Nem tudom mással
vigasztalni, mint az élet példájával: a gyász olyan madár, mely
sohasem ül meg egy fészekben.
Ő: Nálam fészket rakott. Könnyű a többinek, akiknek az előző
életük is mindennapos volt. De én egészen kiestem a sorból, a
gyászommal is úgy leszek.
Én: Ne gondolja, hogy a maguk élete a megboldogulttal olyan
rendkívüli volt. Sokkal több az ilyen házasság, mint látszik,
mert rendszerint nem különülnek el külsőleg azok, akik nem élnek
együtt.
Ő: Hogy érti ezt?
Én: Úgy értem, hogy nemcsak az a rossz házasság, melynél férj
és feleség nem érintkezik.
Ő: Rossz házasság? Ön is a szememre veti a látszatot?
Én: A látszatot?
Ő: Minek jött ide, ha kínozni akar? Rossz házasság, az enyém?
Azzal a drága emberrel, aki nélkül a helyemet nem lelem? Akin
csüggtem lelkem egész hevével, akinek utolsó gondolata voltam, aki
nem akarta, hogy halálos ágyánál álljak, mert meg akart óvni még
ettől a szenvedéstől is. Ó, lelkem, drága mindenem, hallod ezt?
Igy tapossák lábbal a mi legszentebb érzelmeinket a mi legjobb
barátaink!
Én: Nem találok szavakat ostobaságom kellő jellemzésére.
Ő: Ó, maga nagyon okos, de rossz, rossz. Kíméletlen, mert most
senkim sincs, senkim, senkim.
Én: Szegény asszonyom, a barátja is elhagyta?
Ő _(fenséggel)_: Ó milyen nyomorult maga. A barátom? Sohasem volt a
barátom, soha nem szerettem mást, csak őt! Érti? S amióta
eltemették, maga az első ember, akit magamhoz bocsátottam. Látom,
magával sem kellett volna kivételt tennem.
Én: Ha nem látnám az arcát, mely elcsigázott ugyan, de mégis
ugyanaz, mely annyira kedves volt nékem, azt hinném, hogy
eltévesztettem az ajtót, vagy mind a ketten – másról beszélünk.
Ő: S miért hinné ezt?
Én: Jól tudja, Hédi, én haszontalan fráter vagyok. Sohasem
kerestem az erényt és soha nem ítéltem el nőt. Az igaz, hogy
férfit sem. Hát ne értsen félre, ha megmondom: az ura sohasem volt
közel magához, amíg élt, s ha szerelemről volt szó, még én is
több voltam magának, mint ő.
Ő: Ez rágalom.
Én: Vagy úgy! Talán az ajtó mögött hallgatódzik valaki?
Ő: Nem hallgatódzik senki. Én nem komédiázok senki kedvéért. A
lelkemre hallgatok, s őrá gondolok vissza és így mondom magának:
rágalom minden, amit az emberek rólam mondanak.
Én: És őróla?
Ő: És amit őróla mondanak.
Én: Most már engedje meg, hogy egy kicsit prózábbul beszéljek. Ha
ez nem komédia, akkor a legmegfoghatatlanabb – mondjuk úgy, hogy
idegbeli megtévelyedés.
Ő: Ez az én igazi lelki életemnek a kitárása.
Én: Lehet, de nem értem, amikor róla van szó. Amit önmagáról
mond, azt természetesen tisztelettel elhiszem. Nem volt barátja? Ezt
a cáfolatot sajnálattal tudomásul veszem, mert álomnak kell most
minősítenem, amit pedig a legédesebb valóságnak hittem eddig.
Ő: Szemtelen!
Én: De már engedelmet kérek, azt már nem álmodtam, hanem ébren
láttam, hogy színházban, vendéglőben nem maga volt az a hölgy,
aki a karján megjelent, s a Múzeum-körúton, abba az érdekes kis
intim fészekbe nem magát látták mindennap besurranni.
Ő: Rólam mondhat akármit, de a halottat, azt a szentet kímélje!
Én: Pardon, Hédike, egy kicsit becognacoztam, hát őszintének kell
lennem. Halottnak elismerem, de szentnek? Elfelejti, hogy az a szent
verte magát?
Ő: Ez az én dolgom.
Én: De nem szentnek a műve. Aztán meg különben bánom is én.
Bocsásson meg neki, amit akar, de nekem ne adjon föl rébuszokat.
Ő: Természetes, ez kellemetlen magának. Milyen egyszerűnek
képzelte magának a dolgot. Itt egy asszony, akit a szeszélyeimnek
feláldoztam. Nincs benne semmi, egy elhagyott asszony, rosszul élt az
urával, nem is éltek együtt, tehát voltaképen semmit sem jelent,
hogy férjes asszony-e, vagy özvegy.
Én: Nem értem.
Ő: Ó, jól ért maga engem. Mivel tartozik maga egy asszonynak, aki
úgy élt, mintha szabad volna? S mire kötelezné magát ilyen
körülmények között az a változás, hogy most csakugyan szabad
lett?
Én: Kezdem érteni, de azt hiszem, félreértem.
Ő: S mért értene félre?
Én: Mert nem én vagyok az utolsó. Ha az volnék, akkor megérteném
és gratulálnék az ötletességéhez: szabad vagyok, most végy el.
Ő: Igenis, így van. Szabad vagyok s nem kell többé a becstelenség
életét élnem. Megvan a mód rá, hogy levonja cselekedeteinek a
konzekvenciáját.
Én: Miért éppen én?
Ő: Mert maga az első.
Én: Megbocsát, drágám, hogy ki az utolsó, az megközelítőleg
tudható, de hogy ki az első…
Ő: Ó, milyen becstelenség. Megrágalmazza azt, amit élete
regényének nevezett, csak azért, hogy kibujjon
gavallérkötelessége alól?
Én: Drága Hédi…
Ő: Ne nevezzen így.
Én: Drága Hédi, nem adna egy pohár cognacot? Erre a fordulatra úgy
kijózanodtam, hogy imádni tudnám magát.
Ő: Még gúnyolódik?
Én: Nem. Higyje el, egészen komolyan sajnálom magát. Magát és
minden nőt. És most már értem is magát. Micsoda nyomorult állapot
lehet az, nőnek lenni, annyira függni a férfitól, hogy szentté
tesz egy halottat, aki himpellér volt, de mégis nevet adott magának.
Meghamisítja önmagát, nem is szándékosan, hanem a helyzet nyomása
alatt, s mindent, mindent, amit mint ember diadalmas függetlenséggel
elkövetett, most mint asszony átformál, csakhogy valahogyan
kiszorítsa magának a jogcímet, mely minden pici állatnak megvan: a
jogcímet az élethez.
Ő: Én nem komédiázok, engem nem kényszerít semmi, én a
valóságot mondom. Körülhízelegtetek és beléloptátok magatokat a
lelkembe, a ti léhaságtokat énrám fogtátok. Mikor szerelmet
vallott, mikor könyörgött, mikor elkábított, rám fogta, hogy
úgysem hiszek ebből semmit. Pedig én hittem, én úgy hallgattam
meg, abban a szent hiszemben, hogyha szabad volnék, feleségül venne.
Ha ezt nem hittem volna, nem lettem volna rossz és most mind, mind
elveszi a hitemet s rosszá tesz. Igen, csak most lettem rosszá,
amióta az egyetlen, aki hozzám tartozott, elhagyott, s maguk, maguk
mind gazemberek, lélekgyilkosok.
Én: Mind? Tehát nem én vagyok az első?
Ő: Menjen és soha többé ne lássam. De még fog felőlem hallani.
Enni, pusztítani fogom a férfiakat. Nem én fogok vergődni az ő
hitványságuk miatt, hanem ők, a porban, a sárban, a nyomorban, ha
lihegő ajkkal egy szerelmes szóért könyörögnek, elébük tartom
az én drága halottam képét és azt fogom csókolni. Ki innen, ki,
maga a legnyomorultabb, mert nem hittem, hogy még magában is
csalódni fogok.
*
Hát mentem. A szobalánynak két korona, a kocsisnak hat. Hát kellett
ez nekem?


IV. _A FÉLLÁBÚ LEÁNY._

I.
Az ember még ott sem járhat, ahol senki sem jár. A Bajnok-utca és
Aradi-utca sarkán gubbaszkodott a kövön, este kilenc óratájt, egy
gázlámpa tövében, hatfokos hidegben s vékony berlini kendővel a
fején.
– Nagyságos úr, éhen halok, megfagyok!
Bánom is én! S ha most nem engedlek megfagyni vagy éhen halni, hát
akad-e, aki holnap nem engedi? Dühbe jöttem…
– Mért nem mégy a nagy utcára, ahol többen járnak? Itt akarsz
koldulni, ahol egy lélek sem jár?
– Szégyellem magamat, nagyságos úr.
Ez furcsa s még jobban dühbe gurított. Koldul és mivel szégyelli,
hát ott koldul, ahol nem lehet.
– Nem vagyok itt – szóltam rá nyersen s odébb álltam.
Bosszankodtam, hogy ez a lány épp ott koldul, ahol csak én járok
és senki más.
Tíz lépés után visszafordultam és undorral végignéztem rajta. A
gaz teremtés ugyanis egy szót se szólt többet, pedig vártam, hogy
utánam óbégasson még. S egy picula már a kezemben volt s nem
vethettem neki oda. Ennélfogva, mint mondtam, visszafordultam és
szemébe néztem az elvetemültnek.
– Mért nem dolgozol?
– Nem tudok.
– Mért nem tudsz?
– Hagyjon engem a nagyságos úr, ha már nincs szíve irántam,
minek faggat?
Erről ráismertem a fajtára. Egy piculáért, vagy egy krajcárért
egész regényt tárt volna elém, de ingyen él és még a szavát sem
hallatja ingyen.
– Itt van – förmedtem rá és odavetettem a piculát.
Megköszönte és csak azután látta, hogy nem krajcárt kapott, hanem
piculát. Soha olyan utálatos fellobbanását az örömnek, mint ennek
a nyomorultnak a szemében. Szinte átszellemült egy piculától.
– Az Isten áldja meg, ó nagyságos úr, csókolom a kezét, az
Isten fizesse meg ezerszer… óh! És megmozdult a tehetetlen
teremtés, aki ott ült, mint a batyu s a hóna alá kerített egy
mankót, feltápászkodott és indulni készült.
– Hová?
– A szállásra, most már alhatom; három éjtszaka nem volt
szállásom.
– No és a vacsora?
– Jobb szeretek aludni, ott meleg is van.
– Itt van – szóltam és egy másik piculát is vetettem neki.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Cognac-idillek: novellák - 02
  • Büleklär
  • Cognac-idillek: novellák - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4154
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1802
    35.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4229
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1796
    35.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4120
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1915
    29.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4193
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1729
    35.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4159
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1774
    36.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4126
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1792
    37.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4136
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1823
    34.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4172
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1881
    35.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4144
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1661
    35.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4127
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1710
    34.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4125
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1725
    36.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4160
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1753
    34.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 4075
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1821
    35.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 4071
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1748
    35.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Cognac-idillek: novellák - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 2761
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1266
    40.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.