Capillária: Regény - 5

Süzlärneñ gomumi sanı 4021
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1948
29.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
48.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
országban az a magasabb, boldogabb életforma a számukra? Odafönt
valamivel nagyobbak a _bullok_-ok, de lényegben, mindabból, amit
előadtam, azt látja, hogy ugyanolyan ostobák (boldogtalanok), ha nem
ostobábbak, mint idelent. Valamivel elbizakodottabbak talán, ennyi az
egész és az, hogy helyzetüket, ha lehet, még kevésbé ismerik fel és
vallják be önmaguknak.
Amit a házasságról elmondtam, lényegben nem más, mint Capilláriában a
_bullok_-tenyésztés. Hogy a mi _bullok_-jaink csövekbe bujnak, az nagyon
természetes – a mi _oihá_-ink akarják ezt így, nem tűrvén el, hogy
fizikai mivoltuk fitogtatásával ők is vágyakat keltsenek s ezen az
alapon ingyen tartassák el magukat. Egyébként bebizonyíthatja, saját
vallomásomból, hogy a mi szegény _bullok_-jaink is, lelkük mélyén,
istenségnek tekintik az _oihá_-kat és fölényeskedésük tagadása csak
annak az öntudatlan érzésnek, hogy alulmaradtak.
Egészen elhülve kértem, magyarázza meg szavait. _Opula_ saját
vallomásomat tárta elém, a maga felfogásában. Elismertem, úgymond, hogy
a „nőkérdés“-sel, ahogy mi nevezzük, – eltekintve azt a néhány
feministát, akiket nem is nőknek, csak elkorcsosodott férfiaknak tekint
– úgynevezett „lángelmék“ foglalkoztak minálunk: hogy tehát e kérdésnek
a megoldásához, amit a nők egyszerűen a létükkel és életükkel oldanak
meg, minden nehézség nélkül – a férfiak között legalább is lángelme
szükségeltetik, értelmi kiválóság, mindent feláldozó szorgalom és
erőfeszítés. Hogy van az, hogy a női lélek rejtélyét mindig férfiak
boncolgatják, a nő jellemét férfiak elemzik: a nagy eredmények e súlyos
tudomány mezején férfiak nevéhez füződnek, a nők adatokkal szolgálnak
csak e tudományhoz? A női értelem alacsonyrendűségét, a nő szellemi
szegénységét én azzal akartam bizonyítani, hogy íme, még önmagukat se
tudják meghatározni – ahhoz, hogy fogalmunk legyen róluk, egy férfi
lángelméje kell, mert tulajdon lelkükről tulajdon vallomásuk nincsen.
Ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy az isten alacsonyabbrangú
értelem az embernél, mert hiszen nem adott magáról önéletrajzot és
jellemleírást: amit tudunk vagy hiszünk róla és működéséről, emberek
fedezték fel és határozták meg – ő maga hallgat és cselekszik. De a
valódi hivő tisztában van vele, hogy az ő hallgatása és a mi imánk abban
a viszonyban leli értelmét, amely isten és ember közt fennáll – hogy
nekünk szükségünk van istenre, de istennek nincsen szüksége reánk.
Határozottan állítja, hogy a mi nagy nőismerőink szívesebben lennének
nők, mint nőismerők, – Strindbergnek pedig és a többi pesszimistáknak,
akik a nő aljasságát abban látják, hogy szívesebben élik a maguk életét,
mintsem azon törjék a fejüket, hogy Strindberg milyen ember lehet és
hogy lehetne őt boldoggá tenni, – ezeknek egyszerűen savanyú a szőlő.
Egyébként is úgy látszik, hogy minden hóbortos elméleten és
eszmeépületen keresztül valami névtelen vágyakozás lakik a mi
_bullok_-jainkban, hogy nőkké lehessenek ők is, „lealjasodjanak“ és
otthagyják bábeltornyaikat. Magam ismertem el, hogy a nőies férfiakat
jobban szeretik a nők, mint a férfias nőket a férfiak – mi mást jelent
ez, mint egy egységes embertipus felé való vágyat, vágyat a
„lealacsonyodás“, a „sülyedés“, az „effeminálódás“ felé – röviden szólva
sejtelmes honvágyát minden földi embernek Capillária felé, a tenger
fenekére, amit eddig csak nekem, Gullivernek, adatott megismerni, s ahol
egyetlen nem él, boldogan és derülten, a Nietzsche Übermensch-e – de
ehhez az egyetlenhez inkább hasonlítanak a nők, mint a férfiak.
Ugyanezt a homályos ösztönt nemcsakhogy nem cáfolja meg, de inkább
bizonyítja az, amit az „egyneműek szerelmé“-ről, erről a
„fajtalanság“-ról beszéltem, ami férfiak és nők közt is előfordul
nálunk, szerelmi elfajulás formájában: – azzal a különbséggel, hogy míg
a nők egymást, éppenúgy, mint Capilláriában, nők gyanánt szeretik –
addig a homosexuális férfi partneréül „nőies“ férfit keres, női neveket
ad neki, női ruhába öltözteti fel, elannyira, hogy felmerül a kérdés, ha
már a nőt keresi a férfiban is – miért nem fordul egyenesen a nőhöz? S a
kéjenc, akit említettem, miért mutat meztelen női testet a nőnek, akit
szerelemre akar hangolni: nem ugyanazon oknál fogva, amiért a
_bullok_-ok festegetik az ő bálványképeiket? – Hiszen, ha azt hinnők,
hogy a nőnek _lelkileg_ is ugyanakkora szüksége volna a férfira, mint a
férfinak a nőre – szüksége volna rá, nemcsak eszköz gyanánt használná,
egyéb eszközök hijján, – akkor az önmaga meztelenségének csábító
feltárásával próbálná meggyujtani a nőt. Mi tréfásan használjuk a szót,
hogy a nő ennek és ennek osztotta „kegy“-eit és nem vesszük észre, a
valóságban milyen komolyan így van.
Szent Antalt nők kisértették a pusztában és ő istenhez fordult
segítségért – istennek ismerve el a nőt, mikor egyenrangu erőt küldött
harcba ellene, érezvén, hogy önmaga, felséges emberi mivoltában, gyönge
volna azzal a lénnyel szemben, akit még csak embernek se akarunk
elismerni különben. De hát miért tartjuk mi tragikusnak a férfiak nő
utáni sóvárgását és komikusnak, ha nő liheg a férfi után, ha nem
ugyanazért, amiért a tökéletesebb felé való igyekezetet is tragikusnak
érezzük?
_Opula_ elhallgatott s én, ki lehajtott fejjel és gúnyosan figyeltem
eddig, gyüjtvén magamban az ellenérveket, hirtelen feltekintettem rá. Az
arca nyugodt volt és hideg, de oly megdöbbentően szép, hogy torkomon
akadt a szó. Néhány pillanatig dobogó szívvel álltam ott, aztán
nyugtalanúl, remegve, fájdalmasan kiáltottam fel:
– De hát mi ez, mi ez akkor – mit jelent ez a zavar, ez a vágy, ez a
határozatlan és sokféle akarat, ez a szabadság után való sóvárgás a
boldogtalanok szívében? Mondd meg, én nem értem, adj valami jelt, mutasd
meg az utat, amin elinduljak!
_Opula_ lehajolt s kezének egy gyakorlott és ügyes mozdulatával elkapott
egyet a fickándozó kis _bullok_-ok közül. Fölemelte és odatartotta
szemeim elé. Először láttam ilyen közelről ezt a furcsa kis
szörnyeteget.
– Ide nézz, – mondta nyugodtan s átlátszó, halványsárga ujjai, mint apró
lángocskák, erősen fogták a rugdalózó állatka derekát. – Látod ezt a
zavaros, bonyolult kis gépezetet? Eredetileg, ahogy te magyarázod, s
ahogy legendáink is bizonyítják, egyetlen szerv volt, egyetlen célra
szolgáló része a nagy egésznek, amit ti, odafönt, embernek, mi, idelent,
_oihá_-nak, azaz Nőnek nevezünk. Alakja elnagyolt körvonalakban, ma is
emlékeztet származására, ha hinni lehet a leírásnak, ahogy te a földi
„férfi“-t jellemezted megjelenésének lényegében. Ez a szerv, ez a része
az egésznek, levált rólunk és külön fejlődésnek indult. És felszerelte
magát mindennel, ami csak az Egészet illeti meg és nem az Alkatrészt:
szemekkel és fülekkel és szájjal – nézd, uszonyai is vannak, szárnyai is
vannak, – mindent egyesíteni akart magában, azt hitte, tökéletessé lesz,
ha minden tökéletesnek formáját magára ölti. Csakhogy az élet
bölcsességét nem lépheti át az sem, aki bölcsebb akar lenni az életnél –
s aki a természetnél jobban akar sietni, az sem siethet más úton, mint a
természet, – megelőzheti csak, de a maga területén.
– Nem érted ezt a világos beszédet? A füledből, amit az élettől kaptál,
csinálhatsz tökéletesebb fület: hiszen telefonjaitok vannak és ezer
mérföldre tudjátok kinyújtani hallóérzéketek – és csinálhatsz a
szemedből tökéletesebb szemet – hiszen közelről látjátok a holdat
távcsöveitekkel és bálnának a vízben úszkáló ázalagot, ha szemeteket
üveggel szerelitek fel. És lábadat, mely arra való, hogy elmozdítsa
testedet állóhelyéről, felszerelheted vasúttal és repülőgéppel, hogy
ezerszer tökéletesebben feleljen meg a célnak, amire a természet
rendelte. Ime, a tökéletesedés természetes útja a boldogság felé, –
akarat, értelem és belátás a természet szolgálatában, szentháromság,
amivel a természet felülmulja önmagát, mikor megnyilatkozik
legtökéletesebb formájában, az emberben. Annyi kell csak hozzá, hogy
tisztában legyünk vele: mire valók az alkatrészek, mielőtt hozzáfogunk a
tökéletesítéshez? Mert aki a fülével akar látni és a szemével hallani,
az letért erről az útról és eredményt nem fog elérni. Ez a féreg, ez a
részecskéje a csodálatos _oihá_-nak, fellázadt az Egész ellen s azt
hitte, felveheti vele a versenyt, feleslegessé tudja tenni, pótolni,
utolérni.
– Képzeld el, hogy a fül fellázadna az ember ellen, leválna róla,
önállósítaná magát s új életet kezdene. Akárhogy erőlködik, _igazán_ nem
tud egyebet, mint hallani, – látni _igazán_ nem fog soha, áltatja csak
magát, nevetséges torz lesz belőle, társtalan, boldogtalan állat – nem
szerzi meg azt, amire vágyott s elveszti azt, amije volt: reménytelen
erőlködésében, hogy láthasson, megsiketül. És így járna minden más
szerv, mely egyebet is akar, mint amire alkottatott: ha hallani akar a
szem és látni a fül.
– De hát az értelem… – szóltam én közbe.
– Valóban, az értelem, – folytatta _Opula_ és mosolygott. – Mit gondolsz
róla, mire való? Meg tudnád-e mondani pontosan? Én azt mondom neked, nem
arra, amire ti odaát használjátok. Az a bonyolult, rendkivül finom
szerv, mely ott reng, titkosan, még a mi gyöngéd testünkben is
láthatatlanul, a koponya kecses csontedényében, ezer selyemszálat bocsát
ki magából a test minden részébe, örömet s fájdalmat gyűjtvén egybe és
osztván szét. S igyekszik örömmé és jóérzéssé és boldogsággá feldolgozni
mindent, amit összegyüjtött – még a fájdalmat is, ha munkájában nem
zavarod s nem kényszeríted rá, hogy egyébbel foglalkozzék, mint amire
való.
– De hát az öntudat… az Én érzése… az a feszült ösztön, hogy megismerjem
az igazságot… a lélek…
_Opula_ mosolygott.
– Aki az Én számára keres valamit, az nem az igazságot keresi, csak a
maga igazát. Hagyd az Én-t – mi egy szervről beszéltünk, amit ti
_agy_-nak neveztek – és ez nem az Én, annak csak egy része, – ha a
legbonyolultabb és legtökéletesebb része is. Avagy, hogy hívjátok ti
odaát – én-nek mondod-e a lelkedet? Nem: az „_én lelkem_“, úgy hívod,
úgy-e, elismervén, hogy nem te vagy az, csak egy részed, mint ahogy
mondod „az én kezem“, vagy az „én lábam“. Hagyd az „én“-t – ezzel a
bonyolult szervvel, amit léleknek nevezel, nem fogod megtudni soha, ki
az… De miért nyugtalankodol? Ha lelkiismeretfurdalás nélkül használod
kezed, és lábad arra, amire valók: használd a lelked is éppen úgy –
ennek az egyetlen lénynek, akit mi egy boldog felkiáltásban _oihá_-nak,
ti pedig kissé szárazon Embernek neveztek, minden öröm, szépség és mámor
és istenhez való emelkedés forrásának boldog figyelésére, minden
lehetőség formájára – mert őbenne van meg minden lehetőség, úgy, ahogy
előtted áll, kézzel, lábbal és lélekkel. Ez a lélek dolga és feladata –
erre alkottatott. Végezze hát dolgát, amig bírja s aztán pihenjen el – s
majd jön új lélek, hogy új örömre serkentse halhatatlan testünket, –
mert a lélek halandó, csak a test halhatatlan.
– Ember… lélek… test… öröm és bánat… _oiha_… – dadogtam –… de ha ebben
merül ki minden… kire bízzam hát… melyik szervre… ki foglalkozzék az
Emberiséggel… a nagyszerű fajtával… embertársaimmal… nőkkel és
férfiakkal… az Emberiséggel, melynek hivatása van e Földön… Te csak az
Emberről beszélsz… a testről… kézről, lábról… szemről és fülről… az öt
érzékről, mely a testet, az embert szolgálja… a hatodiknak nevezed a
lelket… de hát kinek lesz gondja az Emberiségre, ha a lelket lefoglalod
az Ember számára?
_Opula_ mosolygott.
– Hát elfelejtetted a hetediket?
Ránéztem.
– A szerelem… – dadogtam megsemmisülve.
_Opula_ mosolygott és magasra emelte a kezében fickándozó _bullok_-ot.


TIZEDIK FEJEZET
Szerző pillanatnyi elmezavarban szerelmi vallomást tesz Opulá-nak //
Kiderül származása // Kényszermunkára itéltetik
Körülöttünk villództak a vizek – messze vörösen világított a higanytó.
Fejem fölött halak csapkodtak, alvilági szörnyetegek: egy ijesztő fej
bukkant fel, zöld szemekkel, csápokkal és nyúlványokkal. Kissé távolabb
formátlan, fekete tömeg sötétlett: elsülyedt hajó roncsa – kéményéből
zölden tekergett ki éppen egy óriáskigyó, mint a füst. A roncs nyüzsgött
és mozgott: fedélzetét, árbócait, egész belsejét _bullok_-ok lepték el,
dolgoztak rajta, szétszedték és összerakták, mohón kutattak rajta,
vizsgálódtak és tanultak. Most már tudtam, hogy ők voltak azok, akik,
mikor ájultan s talán már félholtan is leértem a tenger fenekére,
közrefogtak és megmentették az életemet: mű-kopoltyút szereltek fel rám,
aminek segítségével egylaki emlősállatok is élhetnek a víz alatt, – ezt
a műszert, a víz alatti mesterséges tüdőt, ők már régen felfedezték,
mint mi, odafönt, a repülőgépet és a gőzhajót. És otthagytak, mielőtt
magamhoz térhettem volna, új feladat után sietve.
Ők mentettek meg, ők vállalták velem a szolidaritást, ezek a kis
szörnyetegek – ezek a dolgozók és keresők és feltalálók és felfedezők és
katonák és szenvedők, akiknek igyekezetét egyetlen, homályos vágy
sarkalja, tüzeli: eljutni hozzánk, ki a szárazföldre, hogy egyesüljenek
velünk a közös, nagy munka lázában.
Két fülem mellett a mesterséges kopoltyúk zúgni kezdtek és zengett a
fejem, elviselhetetlen nyomást éreztem, egyszerre eszembe jutott a
rettenetes vízoszlop, mely fejemre nehezedik, csöndesen és végtelenül –
azt hittem, rögtön megfulladok. Kitártam karjaimat és jajongó, vonító
panasz tört ki a mellemből. Ekkor éreztem, hogy valaki ajkamra teszi a
kezét.
Megfordultam és _Opulá_-t pillantottam meg, aki csodálkozva és
részvéttel nézett rám. Abban a pillanatban elhallgattam. Egyenesen
állott előttem, hatalmas és mégis gyöngéd testén keresztül, mint a
ködfátyolképen át, ki lehetett venni a mögötte rengő vízinövények
derengését. Oly megfoghatatlanul szép volt, hogy pillanatra azt éreztem,
mintha megszünnék lenni, öntudatom, énem, mindaz, amit külön tulajdon
életemnek ismertem, feloszolna és eltünne, hogy helyet adjon ennek az
egyetlen valóságnak. Az arca fölém hajolt és világosan éreztem ekkor,
hogy inkább akarom erről az arcról tudni, hogy van és világít fölöttem,
mint tudni, hogy élek, – hogy ennek inkább kell lenni, mint nekem.
Eltakarta fölöttem a zöld vizeket: boldog megnyugvás fogott el és
bizalom, mintha a napba néznék, a Napba, én, az ő szülöttének és
gyümölcsének és magzatának, a sötét, szomorú Földnek gyermeke: – a
Napba, amit oly rég nem láttam már s amit, jaj, látni akartam megint.
S közben, míg ezt éreztem, észre se vettem, hogy beszélek, dadogok
valamit, hánykolódva és szenvedéllyel, aminek semmi köze sem volt boldog
és nyugodt, megbékélt érzésemhez. Amit mondtam, töredezetten,
össze-vissza, értelmetlenül, ennyi, vagy ilyenféle lehetett:
– Te nem hasonlítsz senkihez, akit eddig láttam, _Opula_, mélység
királynője. Nem hasonlítsz senkihez, de az vagy, akiről mindig tudtam,
hogy van – odafönt, a Földön, egy mosolyban, egy tekintetben – a virágos
mezőn, a tavasz illatában, enyhe, csillagos ég alatt, viharban és
napsütésben. Én mindig tudtam, hogy az isten jelen van valahol, bujkál,
talán a hátam mögött van, vagy most villant el mellettem, gyorsabban,
mint a fény. Azt is tudtam, hogy rejtőzködik, fűben és fában – és hogy
megtalálom, ha nagyon odafigyelek. Én figyeltem, ahogy csak tudtam,
feszülten, kitárt szemekkel – és néha már azt hittem, megtaláltam:
megtaláltam a figyelemben, megtaláltam _magamban_ és hogy én vagyok az.
De most már nem tudom, mit higyjek. Hogy én vagyok-e az, vagy te, –
lehet, hogy te vagy az. Engedd, hogy megcsókoljam libegő aranyhajad, a
napsugarat. Vagy nem is a hajad, hanem a szemed, – vagy a térdedet
talán. De nem – hiszen ahhoz le kellene hajolni, – és én már tudom, hogy
lehajolni nem szabad. Mondd hát, mit tegyek, – mondd, ki vagyok? Nem,
nem akarok lealjasodni hozzád – hiszen tudom, hogy közönyös vagy és nem
törődsz a csillagos éggel. Nem törődsz – de talán csak azért, mert te
magad vagy az – mert neked nem kell emelkedni odáig, mint nekem. Mondd
hát, mit tegyek? Ki vagy, isten, vagy állat? mert hozzám nem
hasonlítasz, csak annyit tudok. Én sokat szenvedtem, harcoltam és
verekedtem magammal és a hozzám hasonlókkal. Lehajolni nem szabad.
Kihajolni nem szabad: ezt írják nálunk a kocsik ablakára. Ugy-e, értesz.
Szeretnélek megcsókolni, – nem, inkább nem, mennem kell, dolgom van, én
nem maradhatok itt. Nekem dolgom van odafönt, itt nagyon sötét van és
nagyon langyos a közeg, – odafönt várnak engem. Szeretlek. Nekem semmi
közöm ezekhez a rút állatokhoz – érted? Nem igaz, hogy én _ezt_ akartam,
nem igaz, hogy egy vagyok velük – ó, én jól tudom, amit te hirdetsz,
anélkül, hogy szólnál: hogy szépség, jóság és igazság egy és ugyanaz, –
hogy nem lehet jó és nem lehet igaz, ami rút, – de hát ki mondja meg, mi
rút, mi szép, ha nem tulajdon lelkem? S a tükör, amiben szép arcod
tükrözik, lehet-e rút, lehet-e darabos és karcolt, ha szépnek mutat?
Nem, ami szépet ad vissza, maga is szép – ugy-e, hasonló vagyok hozzád?
Nem vagyok hozzád hasonló, hiszen én többet akarok, mint te, – téged
akarlak. Engedj, dolgom van, – mondd, mit tegyek? Odafönt valami fény
hunyorog, – nekem azt el kell érni, jössz-e velem? Kiviszlek innen, a
mélységből és a homályból, hogy azt érezd, amit én, mert méltó vagy rá:
feltöröm koporsód fedelét. Kell, hogy visszaadjam neked ezt a mámort és
gyönyörűséget, amit keltettél bennem, – vagy neked nincs rá szükséged?
Elég, elég, – te nyugodt vagy és vársz, de én nem várhatok, nem várhatok
tovább, – ó, milyen rossz vagy és én milyen jó, – ó, milyen szennyes
vagy és én milyen tiszta, – én is rossz akarok lenni – én is be akarok
szennyeződni – nem várhatok!…
Ilyeneket dadogtam, jól emlékszem: ilyen ostoba, szennyes zavar
bugyborékolt ki belőlem. Megtörültem a szájam és megnéztem a kezem
utána: sár és genny és tajték volt a kezemen. Nem mertem _Opulá_-ra
nézni, mert meg voltam győződve, hogy nevet. Rettenetesen fel voltam
indulva, vártam, hogy magamhoz térjek az őrületnek ebből a rohamából. De
ekkor csodálkozó kiáltást hallottam – ijedten pillantottam rá.
_Opula_ nagyra meresztett szemmel, egészen elálmélkodva, szinte ijedten
figyelt: kinyújtotta egyik ujját felém. Zavartan néztem végig magamon,
és felfedeztem meglepetésének okát.
Mit mondjak az olvasónak? Hogy értessem meg magam, hogy illetlennek ne
gondoljanak, mikor valójában nem vagyok az. Nos, – a látvány, ami
tudtomon kívül _Opula_ elé tárult, s aminek kialakulását magam sem
vettem észre a felindulásnak abban a rohamában, amivel földöntúli
szerelmet vallottam neki – ez a látvány alkalmas volt felvilágosítani
őt, hogy nem vagyok _oiha_, még abban az elkorcsosult formában sem,
ahogy képzeletében, az én előadásom alapján, a földi nő képe élt.
Meglepetése, bár igen nagy volt, arányban állott azzal a jelenséggel,
ami ezt a meglepetést okozta. Tikkadtan bámultam magam is, de nem volt
módomban eltüntetni az áruló jelképet, amit szépsége és az én rajongásom
idézett fel harsogó nyiltsággal a homályból, ahol eddig rejtezett.
– _Bullok_… – mondta aztán _Opula_, le nem véve tekintetét rólam… –
_Bullok_… – ismételte és lassan hátrálni kezdett.
Utána akartam vetni magam, de a _Bullok_, mintha kettőnk közé állt
volna, hogy most már nyiltan, fenyegetően, parancsolóan szétválasszon
bennünket, megállásra kényszerített.
Le voltam leplezve, nem tagadhattam tovább, hogy lényegileg ahhoz a
megvetett fajtához tartozom, mely legfeljebb táplálkozásra és
házépítésre jó – éreztem, hogy _Opula_ szemében végleg elvesztem és hogy
soha bizalmára nem méltathat többé.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy itthagyjam Capilláriát s ha még
lehet, meneküljek. De a fent körülirt tárgy nem engedett. Hogy értessem
meg magamat illőképpen az olvasóval? Erről a tárgyról Capilláriában való
tartózkodásom alatt egészen megfeledkeztem volt – nem szabad
elfelejtenie, hogy vízben tartózkodtam másfél évig, ami fölöslegessé
tette bizonyos műveletek sajátos és körülményes elintézését, úgy, ahogy
azokat a szárazföldön megszoktuk. Most tehát, amikor váratlanul
megjelent a szinen, s még hozzá ily öntudatos és jelentős alakban, az a
különös érzésem volt, mintha tőlem független, önálló élőlényről lenne
szó, mely váratlanul, deus ex machina módjára, szólt bele az események
menetébe. Érzéki csalódás volt, pillanatnyi őrület látomása, vagy
felismerése a valóságnak, nem tudom – de úgy rémlett, hogy egy hatalmas
_Bullok_ ragadott meg a derekamnál fogva, amiről, vagy akiről azt
hittem, hogy hatalmamban tartom, s most erősebbnek bizonyulva nálam,
nyiltan és bevallottan mutatta ki, hogy arra kell mennem, amerre ő
vezet. Kínlódva erőlködtem, hogy leüljek, vagy másfelé forduljak. Hiába.
A víz örvénylett körülöttünk, lihegve rohantam, úsztam és lebegtem, mint
akit lova elragadott. Végigcikáztunk a tornyok között – _bullok_-ok
tömege kisért száguldó utunkban, előreszegzett fejjel, mereven, mint
megannyi kilőtt, szárnyas nyíl, a kék vizen keresztül.
Tudtam, hogy épp ellenkező irányban kellene menekülnöm, éreztem, hogy
vesztembe rohanunk. Egy kanyarodónál feltűnt az a hatalmas épület,
szárnyas homlokzatával, aminek kapujában először pillantottam meg _oiha_
bennszülöttet, Capilláriába érkezésem napján. Most üres volt az ajtó. Az
üres ajtón át rohantam be, feldöntve mindent magam körül. Néhány _oiha_
rebbent el mellettem, riadtan – nem volt megállás, a _bullok_ ragadott
magával. Ajtók csapódtak be körülöttem, nekiverődtem a falnak, mint egy
kormányavesztett légcsavar – mindenüvé, ahol egy _oiha_ eltünt s ahol a
következő pillanatban üres deszkák meredeztek felém. Egy-egy pillanatra
megjelent _Opula_ ijedt, riadt arca, ajkán valami torz mosollyal – a
_Bullok_ ilyenkor feldühödve utánakapott: nekivágott a tetőnek, ahonnan
lankadtan zuhantam vissza. Vergődött, megint felemelkedett, forogni
kezdett velem, pörgött egyre sebesebben, fejemre állított, mint a
csigát, zúgott és zakatolt… és nem tudom, hogy még mi történt, mit
mívelt, meddig tartott ez a dühöngés, mert a világ elfeketült körülöttem
és elvesztettem eszméletemet.

Mikor magamhoz tértem, első érzésem az volt, mintha most érkeztem volna
Capilláriába: újra élném az első nap furcsa kalandját. A földön
feküdtem, összekötözve: annak a finom, aranyselyemnek pókhálója kötött
gúzsba, ami az _oihá_-k fejéről indul s úgy lengedezik szerte a vízben,
mint valami palást.
Megpróbáltam fölemelni a fejem, de alig sikerült. Néhány pillanat mulva,
hogy életjelt adtam magamról, fölemeltek, anélkül, hogy kezeimet, vagy
lábaimat feloldották volna és leültettek egy alacsony székre. Mellettem,
másik széken, _Opula_ ült, fején fátyollal – előttünk kis asztal volt,
az asztal mögött tekintélyes _oiha_ foglalt helyet.
A capilláriabeli Legfelsőbb Törvényszék volt ez, úgy, ahogy magam előtt
láttam, – _Opula_ képviselte a vádat, azért ültették mellém. Nem tudom
miért, az egész most következő jelenet, elitéltetésem, egész komor
ünnepélyességével, emlékeztetett engem valamire, amit már egyszer
átéltem – erőlködve törtem a fejem, mi lehetett az, de csak akkor jutott
eszembe, mikor elitéltetvén, már kifelé vittek éppen – s fásult
közönyömben is bosszantott, hogy ugyan miféle képzettársítás lehetett,
mely ezt a nagyon is komoly aktust összehozta agyamban _esküvőm_
emlékével – az egész ugyanis esküvőmre emlékeztetett, nem tudom miért.
Vád és itélet igen gyorsan követték egymást. _Opula_ azt állította, hogy
félrevezettem őt, valami ördöngős művészettel elhitettem vele, hogy
abban az országban, ahonnan származom, az _oihá_-kat képviselem. Miután
azonban kiderült, hogy lényegben _bullok_ vagyok, amint a _bullok_-ok
iránt táplált különös rokonszenvemből már régebben gyaníthatta volna,
nem tartja helyesnek, hogy közöttük éljek és megfertőzzem a levegőt.
Arra kérte a Törvényt, hozzon igazságos itéletet.
Az itélet néhány perc alatt megvolt. Az ország különös, de határozottan
humánus szokásainak megfelelően _alternativ_ itélet volt, kétféle
büntetés, melyek közül választhattam, hogy melyiket óhajtom elszenvedni.
Egyik halálos volt, másik nem sokkal kevesebb. Arról volt szó, mit
akarok inkább: hogy, mint _bullok_-ot, _Opula_ születésnapjára
leöljenek, föltálaljanak és megegyenek – vagy pedig életfogytiglani
sáncmunkát vállalok-e, mint erős és használható _bullok_, többi társaim
között, ama tornyok építésénél, melyek az _oihá_-knak lakóházul
szolgálnak: mely utóbbi büntetést természetesen megláncolva tölteném el,
mint az rabokhoz illik. Érdekes, de úgy látszott, hogy az _oihá_-k
felfogása szerint a halálos itélet volt az enyhébb: ennek felolvasása
közben _Opula_ felém fordult s mintha kegyelmesen és biztatóan
mosolygott volna – mosolya oly finom és gyengéd volt, hogy pillanatra
kisértésbe estem, arra a gondolatra, hogyha holtan is, ez a szép száj
fog belém harapni. De aztán a józan megfontolás fölülkerekedett bennem s
tisztelettel és alázattal bejelentettem a Törvényszéknek, hogy inkább az
életfogytiglani kényszermunkát vállalom.
Sötét szobába kisértek át, kezeimet feloldották, lábamra hosszú zsineget
kötöttek. Ekkor láttam utoljára _oihá_-kat. Magamrahagytak és rámzárták
az ajtót. Egész éjszaka egyedül voltam, tengeri pókok és rákok között a
sötétben. Átkoztam sorsomat és a végzetes elhatározást, hogy annyi
balsikerű vállalkozás után ismét útrakeltem: megesküdtem, hogyha valaha
megszabadulnék innen, soha nem hagynám el többé szeretett hazámat –
aztán, holtfáradtan és kétségbeesetten, elaludtam. Úgy látszik, ebben a
mély álomban történhetetett, hogy nagy faládába csuktak és
átszállítottak a sáncok közé, mert reggel már ott ébredtem fel. Egy
kiálló párkányon feküdtem, körülöttem _bullok_-ok dolgoztak serényen.
Kiváncsian és részvéttel néztek rám és serkentettek, hogy én is
dolgozzam.


TIZENEGYEDIK FEJEZET
Szerző megkezdi kényszermunkáját a bullokok között // Halvargónak, annak
a toronynak, melynek szerző polgárává lett, leírása // Szerző
megismerkedik Xa-rá-val, Halvargó államtitkárával // Nehány
felvilágosítás az Oiha-legenda eredetéről
Capilláriában töltött életem második fejezetét, mely korántsem volt oly
boldog és derüs, bár eseményekben sokkal gazdagabb volt, s melyet a
munkás _bullok_-ok között töltöttem, elitéltetésemtől Capilláriából való
szabadulásomig, csak egészen röviden mondom el, szigorúan ragaszkodva
azokhoz a tényekhez, melyeknek felsorolását méltán elvárhatja az olvasó
magamfajta útleírótól, akinek írói és költői erények hijján egyetlen
érdeme az, hogy hűen és lelkiismeretesen elmondja, amit látott.
Éppen ezért mellőzöm az első három hónap történetét – egy másik, nagyobb
munka tárgya lehetne annak a tüzetes leírása, hogy miként szoktam meg a
furcsa kis szörnyetegek társaságát, hogy szerettem meg őket, hogy
fedeztem fel lelküket s annak sok jó tulajdonságát, hogy tanultam meg
nyelvüket, szokásaikat; hogy lettem, eleinte kényszerítve, lázadozva,
később a magam jószántából lelkesen és becsvággyal, társadalmuknak
hasznos tagjává; hogy győztem le bizalmatlanságukat és kedveltettem meg
magamat velük, mert eleinte bizalmatlanok voltak hozzám: a beavatottak
tudták rólam, hogy az _oihá_-k közül kerültem hozzájuk és legnagyobb
meglepetésemre ez a hír korántsem azt a tiszteletet és irigységet
váltotta ki belőlük, amire számítottam – inkább gúnyosan beszéltek velem
és rólam ezzel a kalandommal kapcsolatban. Az olvasó méltán kivánhatja
tőlem, hogy ne untassam őt érzelmi életem elpanaszolásával, – hát csak
annyit jegyzek fel, hogy magam voltam hibás benne, ha nem tudtak
komolyan venni, az első időkben: _Opulá_-tól való elszakadásom oly
fájdalmasan hatott rám s oly levertté és szerencsétlenné tett, hogy
búskomorságomban valóban élvezhetetlen voltam abban az időben.
Ez az én személyes lelki ügyem, _Opula_ iránt táplált reménytelen
szerelmem, elfogulttá és önzővé tett s méltán keltett ellenszenvet
irántam a _bullok_-ok között, akiket abban az időben, mikor önhibámon
kivül odakerültem hozzájuk, éppen nagyfontosságú társadalmi és politikai
kérdések foglalkoztattak, csupa olyan eszme, ami az egyéntől
önfeláldozást és önzetlenséget követel a köz érdekében. Ezekről beszélek
hát inkább, remélve, hogy hasznossá tehetem magam, ha néhány szerény
adatot szolgáltatok ama kitünő és komoly férfiak rendelkezésére, kik ma
Európa sorsát igazgatják s vezetik a jólét és tökéletesbülés felé, s
szívesen lemondok arról a biztosabb és olcsóbb, de komoly férfihoz
méltatlan sikerről, amit unatkozó nőcskék és álmodozó kis diákok
soraiban érhetnék el, ha e lapokat szerelmi nyavalygásaim áradozásával
tölteném meg.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Capillária: Regény - 6
  • Büleklär
  • Capillária: Regény - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 3760
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2119
    26.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Capillária: Regény - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 3867
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2035
    27.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Capillária: Regény - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 3887
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1955
    28.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Capillária: Regény - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3884
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2046
    26.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Capillária: Regény - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 4021
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1948
    29.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Capillária: Regény - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 3734
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2009
    23.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    34.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Capillária: Regény - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 540
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 380
    39.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.