Bűbájosok (Novellák) - 5

Süzlärneñ gomumi sanı 3930
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1994
31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
43.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
48.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe
látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X...
kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz
egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy,
a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem
majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem,
hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam.
Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét.
Egyelőre azonban letartóztatlak.
Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe,
ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos
sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és
kötelességtudóan szalutált.
– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a
rendőrségnek.
A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait
követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott.
Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy
bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és
felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem
fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra
engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U...
vagy Z... felé.
– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi.
– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította
harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden
írása rendben van. Talán részeg az úr?
Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem
azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes
kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony.
Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai:
aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és
fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani.
Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító
van.
(1914.)


KIS KOMÉDIÁK.

A KÖVÉR BIRÓ.
Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és
gonosz aranytű.
A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok
pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában,
hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és
nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok
lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep,
melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk
ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk
homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek.
Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és
gummicipőben, mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk
áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A
világ: egy sárga szédület.
A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető
halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék
hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű
potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát:
– Jön a kövér bíró.
Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk
kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti,
hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van.
Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag
aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.
Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró
vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a
harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk.
Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk.
Valaki felragad egy göröngyöt.
– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy bátorítsuk.
– Üsd agyon!
A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a
finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak
csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A
kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután
lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk
tovább.
– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges.
– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a
fejét.
A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel.
Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek
éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A
vérére vágyakoztunk. Gyülöltük a csúnyaságát, utáltuk a betegesen
pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek
tudnak gyűlölni.
Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a
zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába,
melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban
megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe
orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen
pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily
förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek
morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív
erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos
békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent,
ami szokatlan.
Egy délután újra róla beszélgettünk.
Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál
fontoskodva magyarázott:
– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az
anyja süti, nyárson.
A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk
elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van.
Pál a kör közepén tovább beszélt:
– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz
én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket.
Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben
olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében
keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg
szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre
küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki:
– Gyertek.
Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon
kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az
udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között kis
gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A
kövér bíró anyja volt.
Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony
szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint
édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély,
aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg.
Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta
még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor
iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta,
ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza.
Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt,
ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt
és micsoda táncos.
Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb
madarász.
– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott.
Napokig csatangolt a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik.
Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti.
Az öregasszony maga elé nézett.
A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg.
Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott
az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén
rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt
szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A
kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél
cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott.
Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában
evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a
karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla.
Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel
telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy
valami tréfát csináljunk vele, itt a saját házában, de a kedvünk kicsit
elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk.
– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva.
A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett.
– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki
látta így járni.
Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró
cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag
bogárgyűjtemény.
– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik
rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell?
Mind az övé.
– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld
lepkefogót emelt föl az asztalról.
– Ez is.
Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban
bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá savanyodott és
pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat.
– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld lepkefogót.
– Hisz a miénk is ilyen.
A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer
nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól
éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az
alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi,
hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az
irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat
alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt,
olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor
azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk
megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet
minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán.
Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. Egy dalba kezdtünk, de
ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak
koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától.
Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy
tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a
kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság,
a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy
karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében
a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap.
Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula éjszakájába.
Forró és fekete volt az éj.
Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró.
– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat.
– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte
szalmakalapját.
Némán mentünk tovább.
Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban.
Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos
gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan –
reánk mered, szegény pufók baba.
(1909.)

KOMÉDIA.
_(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a sarokasztal fölött, hol az
Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni kezdenek, a székeket lapjával az
asztalokra rakják, az ajtókon léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem
viselkedik valami kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az
asztalon sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros
folyadékok csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van.
A Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak voltak,
most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, már unják is
egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, kopasz, a potrohán
aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme ábrándos, verseket ír. Reggel
négy óra.)_
Agglegény _(végigásít egy skálát)_: Menjünk haza.
Férj: A kedvemért, öregem, maradj még. Várjuk meg a hajnalt. _(Két kanál
szódabikarbónát eszik, de a fehér por fele a mellényére hull.)_
Agglegény _(ásít)_: Én nem szeretem a hajnalt.
Férj: Nincs szebb, mint a hajnal, öregem. Míg ránk nem kékül az ablak…
az ég… a föld… addig nem megyünk haza.
Agglegény: Utálom a hajnalt. _(Ásít.)_ Én mindig szaladok előle, hamar
be az ágyba, elfújni a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert
ilyenkor majd felöklelem a lépcsőházban. _(Gyorsan felhajtja a likört.
Maga elé néz.)_ Azután a feleségem…
Férj: Mit, te megházasodtál?
Agglegény _(mosolyog)_: Nem tudtad?
Férj: Nem.
Agglegény _(játszik)_: Szegény feleségemnek megigértem, hogy éjfélre
otthon leszek. Most gyöngélkedik.
Férj: Nem hittem volna, öregem, hogy te megházasodtál. _(A Férj is
felhörpint egy pohár likört. Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és
játszik.)_ Hát cserben hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál?
Nem emlékszel, mit fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog
vagy-e, édes öregem?
Agglegény _(ábrándosan lehunyja a szemét)_.
Férj: Ne is beszélj, látom az orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej,
ki hitte volna, öregem.
Agglegény _(közelebb húzza a széket)_: Te, ha tudnád, mi egy asszony.
_(Most már olyan komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.)_ Nézd, most
négy óra. Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a
szemét kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra
mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én belépek. Ő
szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem tudod, mi az egy
asszony… egy hajnali asszony…
Férj: Pincér, még két maraszkinót. _(A Főpincér hozza. Isznak.)_
Agglegény _(belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott)_: Az
asztalon az éjjeli mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az
ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt
így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen
csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel.
Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre
és nézem az arcát.
Férj: Érdekes. _(Mélyet szippant a cigarettájából.)_ Érdekes. _(Még
egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.)_ Ezt sohase
éreztem.
Agglegény _(félvállról)_: Házasodj meg.
Férj _(kiváncsian)_: És az assony felkel ilyenkor?
Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a
kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon
csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok.
Férj: Nézd csak, szerelmes a feleségébe.
Agglegény _(mosolyog)_: Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét.
Érzem a sötétben, amint rám néz.
Férj: Te igazán boldog lehetsz.
Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután
megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor.
Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem
lármásak.
Férj _(hidegen)_: Tudom.
Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli
kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja.
Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha
minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig
vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás.
Férj _(izgatottan)_: De később, ugy-e, felkel?
Agglegény _(egyszerűen)_: Fel. _(Önérzetesen.)_ Még sohase kellett
kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér
lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a
melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten érezzük, hogy most
szeretjük egymást legjobban.
Férj _(meredt szemmel bámul)_: Érdekes. És azután?
Agglegény: És azután, nincs tovább. _(Csettint az ujjával.)_ Barátom, én
vagyok a legboldogabb ember Budapesten. _(Ránéz.)_ Miért bámulsz?
Férj: Te, – akár hiszed, akár nem – de ezt én soha… sohase éreztem.
Agglegény: Hallod, ez csak természetes.
Férj _(észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy
öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik)_: Bizony nekem
nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az
agglegény úgy él, mint egy király…
Agglegény: És úgy hal meg…
Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz,
hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy
elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan
szabad…
Agglegény _(elkomorul)_.
Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ
leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek.
«Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli
szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a
vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!»
Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek
hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a
kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a
csücskét…
Agglegény _(kényelmetlenül feszeng)_: Kérlek, ne érzelegj.
Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az
egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány
van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig
egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha
egyik-másik megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök.
Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek
van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom,
aki millió és millió eladó lányt cepel a karján.
Agglegény _(nagyon szomorúan)_: Nem gondolod, hogy nincs igazad?
Férj: Én, öregem, nem filozofálok. _(Fütyörész.)_ Én élek.
Agglegény _(hosszan, irigyen bámulja)_: Hazudsz. _(Dadogó nyelvvel,
álmosan.)_ Hazudsz. _(Megfogja a kezét.)_
Férj: Mi bajod?
Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. _(Lehajtja fejét az
asztalra.)_ Hogy nincs így. _(Nagyon sápadtan.)_ Hogy nincs igazad.
Férj: Honnan tudod, – te, – te békés nyárspolgár?
Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem
köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb,
mint – egy.
Férj: A matematikában mindig gyenge voltál.
Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a
fejem. Én most nem merek hazamenni.
Férj _(felkel)_: Pedig már igazán mehetünk.
Agglegény _(teljesen elázva, szontyolodottan felkel)_: Maradjunk itt.
_(Valamit gondol.)_ Örökre.
Férj _(dühöngve hebeg)_: És az asszony?
Agglegény: Az, fiam… az… az… _(Szünet. A levegőbe mutat, nagyon
messzire.)_
Férj: Hát így vagyunk, öregem? _(Hahotázik.)_ No, ez sikerült.
Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel
ezelőtt. _(Mindig erősebben nevet.)_ De látod, te is beugrottál.
_(Nyelve alig forog.)_ Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is
becsaptalak… mert én meg… úgy bizony…
Agglegény _(a füléhez hajol s élesen, hidegen belésziszegi)_: Mióta?
Férj _(szomorúan)_: Tizenöt éve.
_(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat
hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy
egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a
ketten roppantul józanok és szomorúak.)_
(1906.)

ÁPRILIS BOLONDJA.
– Holnap április elseje – mondotta Viktor.
– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell kieszelnünk.
Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk.
– De mit?
– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam.
Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat
visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük.
Izgatottan járkáltunk a szobában.
A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.
– Nem jó.
– Ez se.
– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő.
Viktor rágyújtott a kis angol pipájára.
– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is.
Figyelj ide.
– Halljuk.
– Belebujsz ebbe a szekrénybe.
– No és?
– Aztán itt maradsz.
– No és?
– Aztán vársz.
– No és?
– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül,
amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz.
– Helyes.
– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan
recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is.
– Csak meg ne sejtse a tervünket.
– A lámpát előbb eloltod.
– De hogy tudom meg, mikor jön?
– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap
szerda. Vívóleckéje van.
Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a
nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne.
Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a
kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam.
– Pompás.
– Óriási.
– De valami eszembe jutott.
– Mi?
– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza…
– Annál jobb.
Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.
– Valami megint eszembe jutott – szóltam.
– Ki vele.
– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk hoppon.
Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett:
_Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon.
Érted jövünk. Várj._
– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát
gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig
öltözködik.
– Készen vagyunk.
– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla.
Kezet adtam.
Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott,
fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig
ittunk.
Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat
sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus
leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a
mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon
követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf
leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat
és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult
valami nyugtalanság sejtésétől.
A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy
végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a
toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem
magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves
háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy
cirmos kandur.
A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe álltunk.
– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz?
– Dehogy, – hencegtem.
A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk,
nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon.
Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró
lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra
berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a
folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont.
– Itt van.
– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan.
– Bálint.
Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa
világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle.
– Menj.
– Hová?
– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé,
ha nevetni akarsz…
– De…
– Siess, mert itt van…
Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és
macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig
még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság
dongott.
Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen
görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az őrjöngő
áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.
Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán
fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha
nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már
kijönni, de nem lehetett.
Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd,
csönd.
Ő volt.
Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a
névjegyet. Elolvasta, leült.
– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész
egyedül van.
Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen
és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A
lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára.
Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet
ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek tetszett.
Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem
is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca
komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya.
Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen,
amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr
megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak
akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki
halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze
akarjuk szedni: felrezzenünk.
Már nem tudtam nevetni.
Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával,
irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet
ivott, ásítozott.
– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk.
Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A
félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem birom
ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit
tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra –
miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha
elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha
grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit
mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő
már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném
tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez
a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos
feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig
látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt
kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté
repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam.
Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben
csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt s éreztem, hogy az
egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem
fölött és akkor többé nincs menekvés.
A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá,
mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a
saját hangomtól.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Bűbájosok (Novellák) - 6
  • Büleklär
  • Bűbájosok (Novellák) - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 3951
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2003
    31.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 3961
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2030
    31.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 4025
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2119
    30.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3822
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2074
    29.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 3930
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1994
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 3929
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2072
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 3869
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2091
    29.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 8
    Süzlärneñ gomumi sanı 3931
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2059
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 9
    Süzlärneñ gomumi sanı 797
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 476
    44.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    61.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.