Bűbájosok (Novellák) - 3

Süzlärneñ gomumi sanı 4025
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2119
30.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
43.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek,
hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket…
A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé
tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt
és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott.
– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy.
A tanító sírva fakadt.
– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív,
melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív.
Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket –
felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító
megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal
hazautazott, a tanyára.
Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a
szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy
igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi
szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon
ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a
gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van
ráírva, hogy «_Emlék_» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a
rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban
mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre nőttek. Végül
elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s
kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát
legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort.
Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt.
Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban
havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden
éjszaka fehér volt.
Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy
torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt
előre.
Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes
szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s
örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint
a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most,
hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni
szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és vannak dalok,
melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve
mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely
kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt
magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát,
a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig
vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és
a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt,
mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta,
amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt,
mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg
hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy
öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon
erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték
a padról és vitték-vitték felfelé.
(1913.)

KÁRTYA.
Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant,
kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de
porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a
feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy
kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza»
Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében
járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen
feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot
permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is
keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A
felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították,
mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi
mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves
szomorúságban ázott szét.
Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran
sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de
csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este
maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb
részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és
tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől.
Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta
képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja
jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei
boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly
finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken
át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös
kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen
mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött
mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint
régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett
találunk.
Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként
társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú,
fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a
repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan
szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután
mind a hárman lefeküdtek.
Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott
és kurjongatott.
– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk.
Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti
a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról.
– Nem – mondta. Sohasem kártyázom.
Azután sohase beszéltek kártyáról.
A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az
iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag
vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan
turkált a piros-zöld lapok mennyországában.
Cézár sötéten állott meg a fia előtt.
– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe
való.
Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen
friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból,
még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A
csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit
társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették
valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette.
Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá
járkált a sötétedő szobában.
Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa
bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett,
nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát:
– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének.
Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis
üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.
Cézár bámulta az asztalt.
– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett.
Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár
bort és kezébe vette a kártyát.
– Kezdjük.
A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik.
– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el
tőlem.
Mindnyájan a kártyájukat nézték.
Ideges csend dobogott a szobán.
– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket.
Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak és most az anya nyert, a
nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már
bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly
kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban
nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai
különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az
elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet
lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul
hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló
arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát
szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek.
– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének.
Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta –
balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert.
Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a
szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az
apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult:
– Vigyáz, most te nyersz.
Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska,
nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem
ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát
kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s
szegény kis arczán elsötétedett az öröm.
Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és
a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle.
Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal
fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán.
Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban
újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig
nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy
megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza.
Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei
rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta
egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A
lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a
társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított,
egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a
fia javára billentette.
A bankot meg egyszer megduplázták.
Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A
gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és
szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá:
– Csalsz!
Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette
kezéből a kártyát.
– Csalsz!
Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította,
zokogta:
– Csalsz, csalsz, csalsz!
Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt,
csak hebegni tudott.
A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca
ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította
az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra
valót odadobott az ablaküvegre.
– Csalsz!
Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették,
csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta
magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a
részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt
és nézte a havas, kopár kertet.
A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne
ablakából.
(1907.)

AMÁLIA.

I.
– Anyám, ki ez?
Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az
anyám kezébe vette a fotografiát.
– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália.
– Miért nem jön soha hozzánk?
– Mert meghalt, kisfiam.
– Torokgyíkban?
– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után
jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már
kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.
– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan.
Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú
mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez
a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a
gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között.
Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak
lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva
vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is,
hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat
szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek.
Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.

II.
Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam
ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy minden ok
nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam
egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, aki azóta elzüllött, most
egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett
azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem,
hogy a nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje
szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene meghal,
egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos
melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá tartozik. Kétségbeejtő
harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy ez a drága, virágos
baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a
kukacok közt van és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik
semmit a téli földtől.
Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta.
Megállapítottam, hogy az élők arcképei _megbarnulnak_, a halottakéi
pedig _megkékülnek_.

III.
Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a
délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet.
Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a
tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba
hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az
árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon.
Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák
kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara
vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén
villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe
kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha
kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek
tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó
kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat,
a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az
öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom
magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes
módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott
fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a
vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas
és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli
legyező.

IV.
Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni.
Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az
orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az
orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről
olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való
közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas
német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér.
Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és
szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben
csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott
egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én
tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak.
A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak
a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta
különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a
zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot
hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett.

V.
Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban
szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi
terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase
láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az
élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga
régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide.
Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám
magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját.

VI.
Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly szédületes
gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának egymással és oly hangot
kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének izzé-porrá.
Ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az újja később egy-egy hangon
állapodik meg, egy fehér _a_-n, vagy egy fekete _b_-n, melyet hosszú,
nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a
kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly
szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek
hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig
látható cérnaszálat és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús
egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két három óráig ül egy helyben.
Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát.

VII.
Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó
karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha
teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan
zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda
libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor
szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel
vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít.
Azután valami hihetetlent és retteneteset látok.
Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a
zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét
villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint egy lakatos, mint egy
betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi.
Én tudom, hogy valamit keres.
Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában,
ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához
akarja ölelni.
Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat.
Amália itt sincsen.
Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri
kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli
ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a
gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt.
Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával,
könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény,
szegény.

VIII.
Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam az
üvegajtót, térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett
reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott németül. Én pedig
hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, elmeséltem, mennyit
gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont
legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se értett belőle. Megsimogatta
a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és
forró teát kaptam s rögtön ágyba kellett feküdnöm.

IX.
Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek
szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A
hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy
elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam.
Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon,
miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal
hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába
ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A
felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se
gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne
halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a
halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a
szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget
szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta.

X.
Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult
az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam
mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik
sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött
szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra,
hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró
szájjal haladtam előre és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak.
Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha
skorpió-fészekbe nyúlnék.

XI.
Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a
sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a
hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália
arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal,
báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát.
Alig hallhatóan susogtam neki:
– Kedves.
Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam:
– Amália.
(1912.)

NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL.
Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt
megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az
anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a
parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a
gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a
család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom
között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét,
addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy
szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek.
Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már
letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak.
Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem
magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója,
mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár
az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje
szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a
naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos
figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma
is.
A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek
elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó
(különös és hősi) tettét.
Szeptember 7.
Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát
a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató
korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és
javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy
koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán
mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott
szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz
évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk,
mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal
jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc
éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a
vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött,
szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt
halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És
ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is
beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.
Szeptember 8.
Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a
gondolattal tudok foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész
nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe
akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt
az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én
megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha
csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete
szivarokat szivott. Most én szivarozom.
Szeptember 12.
Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és
mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak
addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész
gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele.
Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében,
estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna
már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem
akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves
koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt.
Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem
egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam
a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga
kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam.
Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden
megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas
arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a
tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban
az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát.
Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig
egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy
jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és
koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a
sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma
alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak
más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal.
Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták
magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az
élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy
lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.
Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami
ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe
ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül
egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek
az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam
megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat,
anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az
utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem.
Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput
megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre
elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim?
Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az
ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Bűbájosok (Novellák) - 4
  • Büleklär
  • Bűbájosok (Novellák) - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 3951
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2003
    31.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 3961
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2030
    31.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 4025
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2119
    30.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3822
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2074
    29.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 3930
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1994
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 3929
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2072
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 7
    Süzlärneñ gomumi sanı 3869
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2091
    29.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 8
    Süzlärneñ gomumi sanı 3931
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2059
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Bűbájosok (Novellák) - 9
    Süzlärneñ gomumi sanı 797
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 476
    44.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    61.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.