Ballada a néma férfiakról: Novellák - 1

Süzlärneñ gomumi sanı 4069
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1781
32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.

KARINTHY FRIGYES
BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL
– NOVELLÁK –
BUDAPEST
ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMD. RÉSZVÉNYT. KIADÁSA
Költeni annyi, mint itélőszéket tartani önmagunk fölött.
(IBSEN)
A szerző minden jogot fentart magának


AZ UJ ÉLET.
Reggel, mikor felébredt, nehéz ködök feküdtek az utcán, de az ég tiszta
lehetett – vérvörös korong a barátságtalan nap és valami fojtó szag
szürődött be a rések között. Fáradt volt, egészen sajátságos fáradtságot
érzett ezen a reggelen, ami jó is volt, de egyuttal nyugtalanitotta. Az
utóbbi napok szorongásai most elmultak és ő most elhatározta, hogy többé
nem is szabad azoknak visszatérni.
Öltözködés közben többször gondolt erre. Hiszen nagyon könnyen el lehet
intézni minden gyötrődést és fejtörést és aggodalmat. Egy, kettő, három,
mondja az ember hangosan és elhatározza, hogy mire kimondta, hogy
»három« már nem gondol arra, amire az elébb gondolt. Vagy igy: szomoru
vagyok, de ez nem jó, vig akarok tehát lenni. Mondom: egy, kettő, három
– és kihuzom magam és jól kinyitom a szemeimet, amiket a szomoruság és
bágyadtság összehuzott és mosolygok – és mire kimondtam: »három«, már
vig vagyok. Nagyon egyszerü ez. Egyszerüen azért, mert vig akarok lenni
és nem akarok szomoru lenni.
Csodálkozott, hogy ez milyen egyszerü és hogy ő erre még nem gondolt.
Ezentul mindig igy lesz, mondta magában és ez nagyon megnyugtatta. Már a
takaritónővel is vidámabban beszélt, sőt, mint később egy pillanatra
átvillant az agyán, kicsit talán tulságosan is vidáman. A takaritónő
kicsit csodálkozva nézett rá.
Milyen egyszerü, folytatta később is, az utcán. És fütyörészett. A köd
lefolyt a Dunapartra, messziről tülköltek a hajók. Nem ment be a
tőzsdére, hevenyében olyan érzése volt, hogy erre most semmi szükség. A
tőzsde és mindezek a dolgok – bolondság. Mire való? Emlékezett rá, hogy
milyen nyomasztó és rettenetes volt minden ezekben az utolsó napokban és
hogy a tőzsdén álldogált hosszan és szikáran és fogta a homlokát elől és
mindez milyen halálosan szomoru volt. Az orvoshoz se megyek el, tette
hozzá. Az orvos az utóbbi időben ostobán néz és ostoba kérdései vannak.
Eee… izélni akarja az orvos… hogy is mondják csak? Egzekválni. Nem,
dehogy, azt nem ugy mondják. Szuggerálni akarja az orvos. Szuggerálni.
Szuggerálni. Igy mondják, szuggerálni.
Ezen megint megörült. A Szabadság-téren kevesen jártak, egy szembejövőt
szinte megállitott, hogy közölje vele, hogy igy kell mondani:
szuggerálás. De aztán mégse mondta, csak a száját nyitotta ki és
révetegen mosolygott rá. Az ember megfordult és utánanézett.
Mindez szomoruság, ami eddig volt, az nyilvánvaló. És most még egyszer
átgondolta az egészet s az az érzése volt, hogy elérkezett a számadásig.
Csak mintha valamit elfelejtett volna. Mit felejtettem el, valószinüleg
a feleségemnek felejtettem el szólni. Elhatározta, hogy délután felszól
a feleségéhez és megmondja neki. De mit? Eh, mindegy.
Végigment az utcán, még tisztában volt vele, hogy a sarkon visszafordult
és összehuzott szemmel elolvasott egy cégtáblát – azután hosszu csend
következett.
Délután három óra felé jutott megint eszébe. Egy kávéházba találta
magát, olyanféle érzéssel, mint mikor valaki nagyon erőlködik, hogy
eszébe jusson, mit álmodott nehány perccel előbb – s végre hirtelen
eszébe jut. Most jött csak rá, hogy órákig mászkált a köruton, boltokba
vásárolt közben – a széken csomagok hevertek mellette – emberekkel
beszélt, hangosan hadonászott. Valahol mintha veszekedett volna is.
Aztán bejött ebbe a kávéházba – de miért is jött csak be ebbe a
kávéházba? Ide ő nem szokott járni. És hirtelen nyomasztó szorongás
fogta el, az ismeretlen ablakok és ismeretlen pincérek láttára. Majd
egyszerre felderült, eszébejutott az »egy-kettő-három«, amit délelőtt
kifundált. Annyira jókedve lett, hogy dudolni kezdett és zsebredugott
kezekkel nézte a főpincért. A főpincér is nézte őt és valami furcsa volt
az arcán. Ettől zavarba jött. Mi lehet az oka? A fia jutott eszébe és
egy levélszekrény. Ellágyult, nagy melegséggel gondolt a fiára és
félhangosan szólt maga elé: »Az én édes fiam szeret engem. Az én édes
fiam ugy szeret engem, mint fiu apját szereti az emberiség
történetében«. Elmondta ezt és megdöbbent szavainak ünnepélyes
nagyszerüségétől: – egy pillanatra szinte megszédült, hogy ilyen nagy
dolog az ő eszébe juthatott. Igen, az emberiség, mondta mégegyszer,
mélyen megindulva – és hogy ő erre nem gondolt! Igen, a szeretet és az
emberiség.
Egy, kettő, három – mondta és megint ránézett a pincérre. Szegény
pincér, ő nem tudja, mi az emberiség. Egyszere forró szeretetet érzett a
pincér iránt, majdnem könnyek gyültek a szemébe és már kinyitotta a
száját, hogy megmagyarázza neki. De aztán mást gondolt.
A szeretet, beszélt magában, az emberek szeretete: ez az emberszeretet.
Ó és ő erre nem gondolt! Talán ezért volt minden szomoruság és rosszaság
eddig – ó igen, mert ő csak magára gondolt eddig és nem a szeretetre. De
ma reggel, ma reggel, mindenre rájött. »Egy-kettő-három« ez mindent
megcsinált. Most egyszerre oly világosan érezte, hogy szinte szemét
kellett behunynia a nagy fényesség előtt. Ugy jött, hogy eddig homály és
sötétség volt minden és valami gomolygó fuldoklás ennek a sötétségnek a
fenekén. De most egyszerre kiderült. Ezentul a szeretet mindent
megmagyaráz és ezzel uj élet kezdődik az ő életében. Csak ugy
száguldoztak most a gondolatok zakatoló fejében, keresztülkasul, széditő
sebességgel és mind tömegesebben. Egyszerre, minden átmenet nélkül,
Krisztus jutott eszébe és erre igy szólt: »Igen, Krisztus és az
emberszeretet. Szeretni, szeretni, szeretni kell az emberiséget, a
szegény, szegény, édes, édes, édes emberiséget, szép, barna emberiséget.
Ó, le kell borulni az emberiség előtt! Ime, ezért szenvedtem és
gyötrődtem eddig, mert ezt nem tudtam. Mert mindig magammal törődtem
csak, befelé fordultam, egzekváltam magam. Önmagamat emésztettem, nem
volt kivül semmi, amibe kapaszkodjam. Most azonban boldog és tiszta
emberszeretet következik – és uj élet, ennek az érzésnek harmoniumában –
ó, harmónium!«
Igen uj élet! – Uj élet! Uj élet! – ujjongott – aztán hirtelen ujabb
nyugtalanság fogta el, hogyan fogja ő mindezt megmagyarázni tudni nekik?
Lángoló vágyat érzett, hogy megmagyarázza valakinek, milyen uj élet
kezdődött s milyen más lesz ezentul a világ.
Az ajtóban rászólt a pincér, hogy nem fizetett. Ránevetett a pincérre és
reszkető kezekkel adott át egy koronát. Most olyan könnyü volt minden s
még meg is jegyezte magának, hogy az ilyen nagy mámor, mely egy uj
igazság születését kiséri, nagyon hasonlit a részegséghez. Igazán, a vér
fejébe szállt s egy kicsit tántorgott is.
Esteledett.
Ködben gomolyogtak a lámpák, egymás után gyultak ki a kirakatok – távol,
a Váci-körut végén egyenkint ragyogtak fel a sósborszes-reklám betüi.
– Hm. Most mit tegyek – szorongott egy percig.
Bemegyek a kávéházba és beszélek valami szerkesztővel. Valami nagyon
okos emberrel kellene beszélni. Hiszen ami ezután következik, gyorsan és
energikusan történik majd s minden kiviláglik. Valami szerkesztővel kell
beszélni. De gyorsan, mert a halántéka ijesztően lüktetett.
Azért, aránylag egész nyugodt vagyok, – mondta egy perc mulva. Hangosan
mondta.
– Parancsol? – kérdezte a pincér.
– Feketét, – mondta könnyedén és magában örült. A pincér nem vehet észre
semmit, gondolta, mert ime, könnyedén és elegánsan rendelte a feketét,
mintha semmi se történt volna. Elhatározta, hogy most nagyon fogja
figyelni magát, hogy könnyed és elegáns legyen.
Felhörpintette a feketét és magában dudolt valamit. Majdnem elnevette
magát izgalmában, ugy örült, hogy a pincér nem vett észre semmit.
Ingerlő vágya támadt, hogy még egyszer bebizonyitsa ezt a pincérnek.
Átült egy másik asztalhoz és odaszólt a pincérnek.
– Feketét.
Felnézett és észrevett két embert, aki a középső asztal mellett állt és
őt nézte. Egy pillanatra megzavarodott, aztán valami keményet érzett a
szivében.
– Ahá, – mondta, – már figyelnek. Annál jobb.
Szembenézett velük. A halántéka vadul lüktetett. Összeszoritotta fogait
és rájuk nevetett. Egyszerre rájött, hogy az egyiket ismeri. Hiszen
akkor rendbe van.
– Szervusz, Svarc! – mondta hangosan. Mikor látta, hogy az nem nevet,
megharagudott. Én itt ebbe a kávéházba otthon vagyok, lihegte magában,
itt végre nem lepődhetnek meg, hogy bejöttem. És nekem jogom van feketét
inni.
– Szervusz, Svarc! – mondta még hangosabban és az asztalra ütött. Több
ember felállt. Vállat vont, felállt és a fogain keresztül fütyörészett.
Zsebretette a kezét és átsétált a billiárd-terembe. Csak azért is, jó
kedvem van, gondolta. Ha ezeknek nem tetszik, fulladjanak meg. De én már
rájöttem, hogy lehet az embernek jókedve. Egy-kettő-három.
Egy-kettő-három. Egy-kettő-három.
Egészen az ablakig ment. Érezte, hogy az arca elvörösödik. Kinézett az
ablakon: tovább dudolta az előbb elkezdett orfeum-kuplét és dobolt az
üvegen. Aztán lassan megfordult és szembekerült az ajtóval.
Egy csomó arcot pillantott meg, mind feléje volt fordulva: az emberek
álltak és összetömörültek az ajtóban.
Most egy pillanatra elcsudálkozott. Mi ez? Történt valami?
Kinézett az ablakon, hogy talán odakint van az a valami. Aztán megint az
ajtóban állókra meredt. Nyugtalansága csak percig tartott.
– Ahá, az uj élet! – jött rá hirtelen. – Megtudtak valamit.
És nyugtalanságán keresztül izgalmas örömet érzett.
Végre meglátta a szerkesztőt. Ott állt a többiek közt. Egyenesen feléje
tartott.
– Alászolgája, szerkesztő ur, – szólt könnyedén, kicsit rekedten. – Na,
nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Sok a baj, mi, sok a baj, a kis
ujságirókkal, mi, hehe?
Ez jó volt, hogy ilyen elfogulatlan vagyok, nyugtatta meg remegő és
riadt idegeit. Egészen közel lépett és megveregette a szerkesztő vállát.
Ez még nem elég, villant át agyán, ugy látszik nem ismert meg, meg kell
mutatnom, hogy szeretem őt.
És hirtelen átölelte a szerkesztő nyakát és fejét mellére hajtotta.
Behunyta szemét és végtelen lágyság töltötte el. Érezte, hogy forró
könnyek gyülnek szemébe a szeretettől. A rettentő káosz mintha
oszladozni kezdett volna és pihegve sirni kezdett.
Most sürü felhőket látott maga előtt s távolban hunyorgó tüzeket. A
tompa és ijesztő hegyek felől vörös lángok csapkodtak. Ferde, acélkék
felhők mögött három keresztfa állott: a Golgota. Felette narancssárga az
ég. Krisztus feje vonaglott még és szemében mérhetetlen fájdalom és
szeretet.
Felemelte könnyes arcát: a szerkesztő ott állt még és csititotta őt.
Körülöttük ember ember hátán, tolakodó és kiváncsi arcok.
Ezek megijedtek, gondolta, ám hadd ijedjenek meg. Ijedjenek meg még
jobban. Összevicsoritotta fogait és felrántotta szemöldökét. »Bá!«
mondta és rémülten érezte, hogy csakugyan megijedtek. Ekkor halálos
rémület szállta meg, mikor észrevette, hogy csakugyan megijednek.
Eleresztette a szerkesztőt és botorkálva indult meg, elforditott arccal.
Utat engedtek neki. A karzat felé indult. Tántorgott. Valami suhogást
hallott. A karzatról hanyathomlok rohant le egy csomó asszony és
fiatalember, amint ő lassan felfelé ment a lépcsőn – és ő gyötrődve
próbálta eltalálni, hogy azok hová rohanhatnak és miért? Valami baj
lehet, odalent, nyugtatta meg rémülettől zakatoló szivét, valami nagy,
nagy, nagy baj lehet. Ó, valami borzasztó, rettenetes baj lehet, amitől
azok ugy megijedtek. Ó, valami rettenetes, feneketlen sötétség lehet,
valami förtelmes szörnyeteg, görbe karmokkal és tátongó szemekkel.
Felért – a karzat üres volt – feldobott székek és asztalok – egyetlen
lélek se az oszlopok között… No, mi az?… döbbent meg hirtelen, – na mi
az, mi az, mi az?
– Pincér, – mondta rekedten és vadul dobogó szivvel és fenyegetően –
pincér, feketét…
Érezte, hogy feketét kell kapnia, hogy ki kell őt szolgálni, hogy akkor
elmulik ez a lidércnyomás. Ha ő okosan viselkedik és feketét kér,
elfogulatlanul feketét kér, akkor még minden jóra fordulhat és az a
szörnyeteg nem jön ide föl.
– Pincér, feketét…
De rögtön megbánta, érezte, hogy egy fokkal hangosabb volt, mint kellett
volna, nagyon hangosat kurjantott – és most halkabban tette hozzá
»feketét«. És leült a rács mellett egy székre. A lábai remegtek és
táncoltak.
Lenézett.
A földszinten embertömeg hullámzott, megszámlálhatatlan arcot látott,
odaszorongtak az alsó rács mellé. Ő egyedül ült a karzaton, a rács
mellett, egy széken.
De mi ez, mondta ekkor magában kimondhatatlan aggodalommal, de hát mi
történt? Miért nem szól senki hozzá és miért nem mondják meg neki, hová
bujt az a szörnyeteg? Talán a pincébe bujt, vagy az oszlopok közé. Vagy
itt, a karzat alatt van, vagy felmászott ide és most az ő asztala alatt
terpeszkedik – és azért nézik őt ugy? Jaj, vagy talán felkuszott őreá és
most az ő arcán fekszik és az ő szemeiből fecskendezi ki rettentő
pillantását…? Nem, nem, nem.
Nem, nem, meg kell nyugtatni őket, mert szörnyü, szörnyü dolog
történhetik. Miért nem jönnek azok közelebb? De hát mi történt, az
istenért? Felemelte a kezét és halálosan meghökkent ettől a mozdulattól:
nem emlékezett rá, hogy ő fel akarta emelni a kezét – a keze magától
emelkedett fel az asztalról. És érezte, hogy most több ilyen mozdulat
következik majd – feláll, járni fog, vagy nekimegy valaminek, vagy
beszélni fog, egy perc mulva, vagy mindjárt – és mindezt ő nem akarja és
mégis meg fog történni. Talán mégis álmodok, villant át rajta egy
pillanatra a hiu és vacogó remény. De már nem hitte.
Gyorsan, gyorsan, nógatta magát ugyanakkor. Gyorsan, gyorsan, beszélni,
cselekedni, hogy lássák, ébren vagyok. Most görcsösen erőlködött, hogy
miről beszéljen. Valami általános téma kellene, amit mindenki megért:
amiből mindenki rögtön látja, hogy minden rendben van és hogy neki semmi
titkolni valója nincs.
– Uraim, – mondta hangosan, – a szociálizmus vezet minket a liberálizmus
felé. Éljen Vázsonyi!
Mialatt ezt mondta, belül kinosan s rémülten tolakodott fel a kérdés:
hogy kerültem én ide és most mit csináltam? Mi történt? De nem jutott
eszébe, hogy mi történt. Annyi azonban bizonyos volt, hogy most már
folytatni kell, ha elkezdte.
– A szociálizmus, uraim, az egyetlen megoldás uraim…
Hadonászott, egyszerre, mintha villámcsapás érte volna, eszébe jutott.
– Uraim! – orditott bele a gomolyagba. – Uraim! Az emberszeretet! Miért
nem szeretik egymást az emberek? Uraim! Én szeretem az emberiséget! Én
szeretem… Uj élet… Uraim… Emberiség… Uj élet… Egy-kettő-három… És uj
élet fakad… Ó, szeretni, szeretni kell az emberiséget… ó, végtelenül
szeretni kell az emberiséget!!… Édes, jó emberiség!…
Örvény gomolygott, az oszlopok ferdén és keményen merevedtek meg.
Kitárta karjait és ugy maradt: az emberszeretet fenséges gondolata
töltötte be egészen, mint Krisztust a hegyen. Csak a szivében
nyöszörgött és szükölt még egy riadt kis gyerek és menekülni próbált, ki
innen, ki ebből a rettenetes kávéházból, – valahol az asztalok és székek
között, kuszva, négykézláb, hogy senki ne lássa, eltakart szemekkel, ki
a boldog, napfényes szabadba és futni, futni… Ki innen, e gyülöletes és
gonosz és részvétlen arcok közül, ki ebből a szörnyü kávéházból, ahol
rögtön minden összeomlik és valami büzös feketeség marad csak… ki innen,
menekülni a kötelek elől, amik mindjárt kezére csavarodnak és
hátracsavarják karjait… ki innen, ahol mindjárt betömik száját és egy
sötét oduba dobják, hol bőr van a falakon, melyeknek acsarkodva s vért
hányva dühében dobja majd neki megkötözött testét, hogy harapja és marja
a falakat… hogy füleit letépje és felszakitsa száját… hogy belemarkoljon
agyába s összerázza, – agyába, mely elárulta s elhagyta őt… s mely
megdermedett az iszonyattól…
Nyögve és tántorogva állt fel – már késő volt. Két kéksapkás ember
közeledett. Az egyik melléje lépett.
– Mit akarnak? – kérdezte és halálos fehérség öntötte el.
– Jőjjön velünk.
– Hová? – kérdezte. A hangja kongva verődött neki fülének. – Nem megyek.
Ne nyuljon hozzám. Agyonverem.
– Jőjjön, mert megkötöztetem.
– Nem, nem, – szükölt magában az őrült – valamit tenni kell… csak ne
kötözzenek meg… csak ne kelljen verekednem… Csak mehetnék igy,
nyugodtan… Csak ezt, legalább… Csak mondana valamit, hogy mehessek…
nyugodtan… Csapna be… Mondaná, hogy csak sétálni visz… hogy ne kelljen
verekednem… ha már oda visznek…
Halványan elmosolyodott.
– De csak sétálni megyünk? mondta mosolyogva.
– Igen, – lepődött meg a mentő, hogy kisegitették. – Csak sétálni. Majd
kocsiba ülünk.
És nyugodtan, békésen vonultak el az összecsődült tömeg sorfala közt.


BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL.
A hajó, kissé ferdén oldalt fordulva, egy hegy oldalában fekszik, ugy
ahogy megérkezett. Jobb oldala, a visszahajtott kéményekkel, nekidőlt a
hegynek, fedélzetéről ledőltek a padok. Esteledző, zöldes derengés árad
szerte. A parancsnoki hid közelében, az egész felső fedélzeten, egyetlen
ember maradt csak, a parancsnok. Kék ruhájánál fogva beleakadt a
korlátba és most előretámasztott testtel kifelé mered, arca kevéssé
lehajtva, mintha a talajt kémlelné. Nyitott, kék szemei előrenéznek, a
derengésbe. Dombos, sárgásbarna sikság terül el előtte, a láthatár
szélén szakgasztott, fanatisztikus hegyek violáznak, a középső hegy
ormáról kavargó tajték-örvény kigyózik a zöld magosságba, pöfögve löki
ki magából a tajtékot. Jobbra olivzöld korall-erdő sötétlik a sziklák
alatt, alatta nyugalmas, ezüstös lap: a higanytó. Az a lejtő, ahol a
hajó megállt, szelid eséssel egy sötét meder felé lapul el, abból már
semmi se látszik, csak néha villan fel benne valami cikázó, vörös fény.
A parancsnok tekintete mintha e mélység felé furódott volna, mintha az
utat keresné, melyen haladniok kell, tovább, ha itt se nyugodott meg
végleg ama sebzett óriás, akit az ő kezére biztak. Jobbkeze könnyedén
pihen egyik zsebében, mintha távcső után kotorászna.
Háta mögött az ötödik kémény tetejéből hosszu, tarajos kigyó mászik
kifelé és lomhán végignyul a kürtő falán. A villódzó vizben cikáznak a
halak és meduzák: bizonytalan körvonalu tömegek gombolyognak távolabb,
szétnyulnak összehuzódnak, buta fejjel nekilódulnak a viznek és feketén
tünnek el valahol, valami biborló sötétségbe. A hajó rengő
spongya-hegynek farolt neki és ebből a spongyából ezer meg ezer halvány
fényesség szökött ki, apró, kék lángocskák, a sötétség beálltával ezek
mind fényesebbek lesznek, mint a csillagok. Mindez örökös némaságban.
Egy tátogó félszeguszó nekilódul az ablakoknak, megáll és kerek szemei
kidüllednek. Egy csomó férfi áll az ablakok közé gyömöszölve, szájukat
az ablakra tapasztják. Néhány katona közöttük, uniformisban. Az alsó
fedélzeten is, egy sarokban, csomóba állnak a férfiak: szorosan, egymás
mellett, mintha valamin tanácskoznának. De mozdulatlanok és némák. Néha
meggondoltan, lágyan egy-egy kar emelkedik, amint a meduza átszeli a
szoba zöldjét. Többen átölelik egymást. A norvég iró egy csoport fölött
lebeg, fejét befurta a tető sarkába, arcán kérlelhetetlen szigor és
határozottság. Szemeit keményen lehunyta. Egy matróz fejére támaszkodik.
Keresztbefont karokkal egy elegáns, szakállas férfi mosolyog: fogai
kilátszanak. Ajkán még ott vannak szinte a szavak: »Uraim, ne
tolakodjunk. Engedjék az asszonyokat, az asszonyok mehetnek!« Más
arcokon vad düh és tajték. Egy-egy buborék tolakszik néha még a sápadt
ajkak közzé, kigömbölyödik és száll. Aztán csönd. A halak némán tátognak
s kigyóznak a szobákon keresztül.
Éjfélben elsötétül a sárga fény s valami vöröses sugárzás ködlik fel ama
mélységből. Ezek a világitó algák. Az öt néma kémény hosszában egy-egy
vörös csik vibrál végig, a koráll-erdő sötéten vörösödik el most a
higanytó is és vöröslő alakok mászkálnak a partján. A parancsnok
jobbkeze még mindig zsebében, balja kissé lejebb csuszott a kormánykerék
küllői között. Szemeiben két vörös pont gyuladt ki.
Éjfélben muzsikaszó hallszik s a libegve alvó halak összerándulnak.
Harmadik éjszakája már, hogy a viz idehozta ezt a zenét: mindig
gyengébben hangzik, de még kivehető a lágy dallam, egy keringő
melódiája. Hegedü és zongora kavarta össze a hangok olaját, uszik a
vizek felett s idáig szivárog. Messze fönt a magasban, a zöld harang
felett, uszik egy hajó, uszik és távolodik és huzza maga után a
hang-uszályt. A hang nekilibben az ablaknak és besiklik, a fedélzet alá.
Egy halk hullám verődik a fülekbe s a nyelvek alá tolakszik hogy
felemelje a nyelveket. De némák maradnak.
És a hullám beszél, s fültől-fülig szalad.
Sorrento… Sorrento…
Halljátok, néma férfiak… Sorrento felé megyünk a kék levegőben,
Sorrentóban virulnak a narancsok. Nincs semmi veszély… a bárkák szeliden
siklottak el az örvény mögött és az asszonyok hamar magukhoz tértek.
Sorrento… Sorrento…
Egy kicsit megijedtünk, mikor a vészharang kivert csipkés ágyunkból s
fehér ingecskékben szaladgáltunk a félrebillent fedélzeten… Egy kicsit
megijedtünk, mert éjszaka volt és sós a vizszag… és nedves lett a
cipőcske…
Sorrento… Sorrento…
Egy kicsit megijedtünk és szepegtünk is… De ti nem sokáig hagytatok
szepegni, ti kedves, néma férfiak… ó, mi mindenkor megbiztunk a ti nemes
szivetekben… »Az asszonyok a mentőcsónakba!« hangzott a parancsnok szava
és maradtatok, mosolyogva, a hajón és némán néztetek utánunk és
mosolyogtatok, amint lassan tünt el a lámpasor, egyik a másik után…
Részeg és mámoros mosoly ült néma ajkatokon… bizonyosan tetszettünk
nektek ingecskékben, a borzongó hajnali levegőben… Ugy-e, szépek
voltunk?…
Sorrento… Sorrento…
Csak egy pillanatig voltunk megijedve… Csak egy pillanatig hittük, ó
nemes és néma férfiak, hogy most aztán nem használ a csipkés ingecske és
puderes arcocska… hogy most aztán kiderül, milyen rongy és szemét
gyámoltalan kis mosolyunk és ravasz kis harisnyánk és ravasz kis
szerelmünk, a ti végtelen szerelmetekhez képest… hogy most aztán
kiderül, hogy nektek kell élni, az erőseknek és igazaknak és mélyeknek…
s hogy most aztán nincs bók és gyöngédség és ugy löktök vissza a vizbe
minket, mint a haszontalan és sivalkodó kis macskákat… Mert mi igy
tennénk veletek, ha erősebbek volnánk… és igy teszünk veletek ott, ahol
erősebbek vagyunk, titokban… Csak egy pillanatig voltunk megjedve…
Sorrento… Sorrento…
Aztán jött a vezényszó: »Asszonyok a mentőcsónakba!« s mi hanyathomlok
szaladtunk… Ó, mi mindig biztunk a ti lovagiaságotokban, néma férfiak…
hiszen tudjuk, hogy ti még emlékeztek a tizennyolcadik századra, amire
mi már alig emlékszünk… és mi ismerjük a ti csinos szonettjeiteket és mi
mosolyogva fogadjuk el helyét, ha felálltok a kocsiban, hogy
leülhessünk… Azt egy percig nem hittük, hogy az élet kocsijából is
kiszálltok, hogy mi leülhessünk… hogy eddig terjed…
Sorrento… Sorrento…
Ó, köszönjük a gáláns ajándékot, néma férfiak… Oly szép az élet! Most
megyünk Sorrentóba, ahol narancsfák virulnak és szenvedélyes olasz fiuk…
Oly szép az élet… De mi mindig szivesen emlékezni fogunk rátok, néma
férfiak, amiért oly kedvesek voltatok… nem felejtjük el, milyen nemesen
adtátok oda, ami a tiétek volt… és hogy nektek köszönhetjük a forró, kék
életet itt és Sorrento narancsfáit és a szép olasz fiukat… Messieurs!
Uraink! Néma férfiak! Egy könyet ejtünk el értetek szép szemeinkből:
ugy-e, örültök ennek? Odalent, a mélyen… De milyen mélyen lehettek most…
Mi kihajolunk a bárkából és keresünk titeket, a viz alatt… de a vizlap
gáláns és enyelgő és csak ami arcunkat veri vissza… Halljátok?
Sorrento… Sorrento…
Igy imbolyog a hullám egyik férfitól a másikig, s nyelvüket emelgeti, de
ők nem felelnek. Éjfélben fokozódik a vörös fény. A parancsnok feje
figyelmesebben lendül előre s keze görcsösen ráfeszült a kormánykerékre.
Néhány férfi, odalent a hajófenéken mozgolódni kezd: püffedt arccal
emelkednek s libegve szállanak feljebb. A felfelé forditott szemgolyók
rimánkodva keresik a magasságot, karjuk könyörögve nyulik ki. De a
parancsnok kemény tekintete visszainti a nyugtalankodókat: »Maradjatok
csak!«
Maradjatok és bizzatok meg bennem, ki idáig vezényeltem a ti hajótokat,
a néma férfiak hajóját. Azok a tengerek odafönt nagyon könnyüek és
libegők voltak, mi bátran és szótlanul kerestünk szilárdabb talajt a
mélyben. Nem tetszik nektek ez a sürübb elem? Nem tetszik nektek ez az
uj fény s e rejtelmes lények, egy uj élet hirdetői? Itt a mi helyünk, a
mozdulatlan mélységekben s a halálban, melynek felszine alá nem mehetünk
velük, csak némán és egyedül, mi, kik odafönt gondoltunk rá, hogy mi
lehet mögötte, s mit kaphatunk cserébe az ő életükért. Ide csak nélkülök
jöhettünk, csak nélkülök és csak mi s az a muzsika, melynek szavára
nincs mit felelnünk s melynek dallamát itt érthetjük csak meg igazábban,
mint azok, kik szavakat adtak ennek a zenének.
Maradjatok csak.


JÓ VICC.
Havazni kezdett, de csak ugy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg
levegőben. A puhakalapos és őszikabátos fiatalember, aki később a jó
viccet kigondolta egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy
kicsit borzongott és odasimult a szeretőjéhez. Másképp semmi baja se
volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat
beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt
magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb igy, mióta együtt
lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmultak. Vidám volt. A szeretője
rejtélyesen mosolygott: drága és bóditó arca a puderes fátyolon
keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.
– Előbb még sétálunk egyet, jó? – hadarta a fiatalember, aki később a jó
viccet kigondolta. – Lemegyünk a vasuti hidig, aztán egy kerülővel haza,
hozzánk.
És a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta
magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha
szoba feltünt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyujtva, a pamlagon.
Elhallgatott és szorongva gondolt a boldogságára.
Aztán megint hadarni kezdett.
– Látod, erre jártam mindig, itt kerestem lakást, mikor még nem volt
biztos, hogy az enyém leszel egészen… Tudod, buta voltam, még nem voltam
biztos, de azért kerestem lakást… Milyen napok voltak…
És igy hadart tovább a fiatalember, egy negyedórával a jó vicc előtt, a
Külső Vasutihid-utcában, egy kerülővel, félórányira a lakásától, ahová a
szeretőjével tartott.
– De aztán nem vettem itt… Ostoba és kétségbeesett voltam… A tizenkettes
számban itt lakott… Bábolnay… és én féltékeny voltam rád, tudod? Nahát,
szerelmes volt beléd… mindegy, emlékszel. Akkor még nem voltam biztos,
hogy szeretsz… és borzasztó fájdalmakat álltam ki… ó, a nyomorult, hogy
gyülöltem. Milyen rettenetes gyötrelmeket okozott nekem…
És a fiatalember néhány perccel a jó vicc előtt, dacosan megállt a Külső
Vasutihid-utca tizenegyes háza előtt, egy órányira a lakásától, ahova
szeretőjével tartott.
– Hónapokon át, – hadarta kézzel-lábbal, – hónapokon át. Nem volt
nyugtom és nem tudtam dolgozni. Néha félőrülten iderohantam este és a
szomszéd kapu alól lestem a kapujára: az a kényszerképzetem volt, hogy
odajössz hozzá – borzasztó ugy-e? Remegtem, sirtam a félelemtől. A
nyomorult, ostoba. És képzeld, tudta, hogy szenvedek, kinozott, csufolt,
játszott velem. Az utcán gunyosan és messziről nagyokat köszönt nekem.
Néha, mintha véletlenül tenné, nagyot sóhajtott és a nevedet mondta ki…
Majd szándékosan leveleket dugdosott, hirtelen a mellényzsebébe…
»Szegény barátom…« mondta emfatikusan, néha, mikor együtt üldögéltünk.
Ha meglátogattam és egyedül volt, zavarba jött, hirtelen becsukta a
szekrényt, az ágy elé állt… Zavartan hebegett… Azt mondta, hogy:
bocsánat, de… és igy tovább. Aztán kinevetett, mikor látta, hogy sápadok
el. Tudta, hogy görcs áll a szivembe ilyenkor.
A fiatalember föllélegzett, aztán harsogót nevetett.
– Képzeld, igy meggyötört, csupa viccből. De megérdemeltem, milyen
ostoba gyerek voltam. A nyomorult.
És a fiatalember, aki azelőtt olyan ostoba gyerek volt, megállt a
tizenkettes számu ház előtt és hirtelen a szeretőjéhez fordult.
Ránézett.
– Te, – mondta halkan és a szemei furcsán fénylettek, – egy jó viccet
gondoltam ki.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Ballada a néma férfiakról: Novellák - 2
  • Büleklär
  • Ballada a néma férfiakról: Novellák - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 4069
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1781
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Ballada a néma férfiakról: Novellák - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 2280
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1071
    36.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.