Balgatag szerelem: Elbeszélések - 5

Süzlärneñ gomumi sanı 3881
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2036
26.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
37.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
43.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
Ezt olyan szépen, olyan férfiasan mondotta, hogy Levinszky oda volt.
– Margit, Margitkám! A vér csak nem tagadja meg a vért: lengyel herceg
volt a mi ősünk, most benned mintha az egész múltunk újra támadna.
Szeretlek, becsüllek. Az anyádra ne hallgass, mert az egy debreceni
hájfejű civisnek a leánya; soha nem érti meg a mi lelkünket. Soha. De mi
ketten tartsunk össze. Én is feminista vagyok. Szabadságot a nőknek, míg
új világ nem épűl ezeken a régi romokon. Lacikát pedig majd eltartom én!
A kis szinésznő mosolygott. Lám csak, az apja is a felvilágosodás
zászlója alá esküdött. Olyan jó, olyan szép volt ez a találkozás. Laci
már elszenderedett, valahol az angyalok mezején járt álmában.
Levinszkyné hangosan, ritmikusan hortyogott. A lengyel herceg pedig
kezébe fogta leánya kezét és nézett reá, hosszan, hosszan, meghatottan
és büszkén, míg könnybe nem lábadt a szeme újra.


KÖD ÜLT A LELKEMEN.
A fiumei kikötőből elindúlt velem a Halál hajója.
Beteg voltam nagyon. Már túl az életen, de még innen a halálon. Hazulról
azért vittek el, hogy lássam az Adriát és haljak meg az örökragyogású
Délen. Az álmodó magyarok sorsát vonszoltam én is a vállamon: amit jobb
napjaimban földhözragadt szegénységem miatt nem érhettem el,
elhervadásom szakában, napjaim lehullása idején, költözködő lelkem
elzsongítására láttatták meg velem. Üdvözlégy Thalatta! Üdvözlégy,
morajló végtelenség! Te vagy az elmúlás tornáca; te hozzászoktatod
rémledező testemet a semmibemerüléshez. Tenger mellett könnyebb a halál.
Portore fantasztikus sziklakapuján átsuhant hajóm és átsuhant velünk az
élet. Még nem hagyott el egészen. Az Adria kékesszürke háta, mint egy
roppant cethal, táncolt alattunk. Szabadságot dalolt fölöttünk a Velebit
bizarr ormairól szabadúlt szél. Távolról Cherso szigetje rémlett föl,
halaványan, mint a tengerbe merülő álom. Mignon dala sírt föl
emlékezetemben: Dahin, dahin möcht’ ich mit dir, oh mein Geliebter,
ziehn.
Lelkemnek ebben az időben különös villanásai voltak. Az események és a
dolgok megóriásodtak képzeletem ködében. Álmaim átfolytak a valóságba;
magam mintha két emberré szakadtam volna, s egyikkel ravaszúl és
kétségbeesetten figyeltem a másikat. Eszem még nem hagyott el, de a
fantáziám sebet kapott és vérzett. A Hamlet sorsától féltettek, akik
mélyebben ismertek.
Nem bírtam ezt a gyötrelmes életet.
De hajóm már partot ér. Itt piroslanak rám üde zöld keretből a
cirkvenicai kis házak. Mintha csak festve volna az egész. Különszakadva,
arisztokratikus magaslaton áll a Therapia palotája; József királyi
herceg parancsára nőtt ki a dalmát kövekből; én már a hajóról úgy néztem
rá, mint Claudius dán király helsingőri várkastélyára. Ott fogok én
meghalni, a sorsomat intézők parancsa szerint.
Az autó röpült velem; s egy hosszú pillanat múlva már a Therapia
hatalmas korridorján ültem.
Október utolja volt. Sírt bennem a lélek, a hogy lenéztem a
tengerszorosra. Ezüstös-kék ragyogásban fürdött az édes Adria; cicázó
delfinek kergették egymást a moló tájékán; gyémánteső szikrázott róluk,
mikor hatalmas ívben fölszínre vetődtek. Andalító némasággal úsztak a
határon fehér és piros vitorlás bárkák. Veglia szigetéről vékony
füstoszlop szállt a levegőbe; olyan görögös szépséggel tündökölt
messziről a Velebit oromcsoportozata, mintha a Homérosz istenei most
szállottak volna le rá. Az abbáziai part őre, a havasfejű Monte
Maggiore, soha még festőibb pompával nem feszítette homlokát az égnek.
Óh fáj nekem itthagyni ezt a világot! Istennek ezt a gyönyörűséges
kertjét! Adj halasztást halálos pörömnek, fekete bíró; hiszen ez nem
Nápoly még, hogy meghaljak utána.
Az alkonyatok isteni színjátékát soha nem felejtem el. A mindenható Nap
palástjának aranyos uszálya átfeküdt az egész Adrián. A suhanó hajók, a
kis halászbárkák álomszerűen fürödtek folyó aranyában. Nyugaton bíborban
lángolt a mennybolt; istenek alkonyatabeli tűzözön öntötte el a fél
eget. A Nap bukott, hanyatlott, esett. De szinte zengett a mindenség
attól a leírhatatlan színsugárzástól, amely ezt a tragédiát kísérte
Beethoveni zeneképpen. Azután mély gyászt öltött a napját sírató Ég; a
tenger opálszürke színbe merűlt, a hullámok ezüstszegélye lekopott. Egy
rozsdavörös vitorlás, fekete bárka úszott el Cirkvenica előtt; a
leereszkedő alkonyatban a bolygó hollandi átkozott hajójának láttam.
Itt halok én meg, ezen a hazátalan parton.
A Therapia királyi parkjában tavaszi pompával virúltak még a virágok.
Vastag, kékeszöld kaktuszok hegyesen rengették levelük szuronyát; az
alacsony legyezőpálmák finom, sugárba omló lombozatán vidoran táncoltak
a napsugarak; csak a gyászciprusok sötétzöld gárdista sora emelte föl
néma mementóját: ez itt a Halottak Szigete. Itt soha nincs hervadása a
természetnek; itt csak az ember él és hal, hirtelen lehulló virágjaként
a múlandóságnak.
Itt halok én meg. Az Adria lesz a koporsóm.
Emberek jöttek, emberek mentek. A Therapia a nyomorúság fényes, szomorú
szállója. Nem néztem a szemükbe sem; csak magamat láttam volna bennük.
Napjaim összefolytak; éjszakáimat néma denevérek röpítették suhogó
szárnyon. Ez a lovagvárarcú bajterem tele volt szárnyasegérrel.
Holdfényes estéken romantikus toborzót jártak az épület homlokzata
előtt.
A világ messzemaradt mögöttem. Csak úgy hallottam múlómódon fölrémlő
zaját, mint valami roppant malom távoli zúgását.
Már nem is éltem az élőkkel. A halottak árnyékcsapatával haladtam a nagy
sötét híd felé, amely a másik partra átvezet…
Egyszer csak, egy fiatal reggelen, valami fehérség lobog föl a Therapia
emelt terraszán. Ott szoktam átsétálni az alkonyatot és a reggeleket.
Most valaki megelőzött.
Nem mentem le, csak az emelet korridorjáról bámúltam az ismeretlent.
Fiatal lány volt. Az arca fehér, ruhája fehér; fátyola is fehéren
habozta körül fürge kis alakját. Mindig szaladó lépésekkel ment; egyik
oldalról a másikhoz suhant; olyan zajtalan tovalebbenéssel, mintha
cipője nem is érné a márványköveket. És kacagott. Egyedűl volt, nézte a
tengert, szaladt és kacagott. Azután eltünt s egész nap nem láttam.
Én nem jártam le a közös ebédlőbe. Bántott, ha valaki rámnézett. S azt
gondoltam, most mindenki rám néz.
Egy budapesti orvosnak a felesége lakott azon a folyosón, ahova az én
ablakom is nyílt. Vért köpött és mégis táncolva járt a lépcsőkön. A
halálsejtelem nyugtalanságával akarta leszedni virágát minden órájának;
ki tudja, meddig élünk? Éljünk. Kártyázott, zongorázott, billiárdozott,
csónakázott és intrikált. Irígy volt, gonosz volt, szánnivaló volt; mert
tudta, hogy nem sokáig él. Szerette kijátszani, ugratni az embereket.
Bolond ötletei voltak. Le kellett élnie minden percét, hogy felejthesse
a háta mögött lappangó rémet. Nem kímélte magát, de másokat sem hagyott
soha békén. Ilyen asszonyt én még nem láttam.
Bánthatta, hogy velem nem tud kikezdeni. Én nem barátkoztam senkivel.
Reggelenként elsétálgatott az ablakom alatt; bemosolygott és ravaszúl
villantott szürke szemével: miért nem szól uram?
Lassanként rájöttem, hogy azt a fiatal, kacagó, fehér lányt ismeri.
Ez a különös lélek babonás hatással volt rám. Föl-fölragyogott előttem;
láttam sugárzó fekete szemét, alabastrom arcabőrét, lobogó fátyolát;
hallottam félelmetesen vídám kacagását. És nem akartam hinni, hogy én
még meghalok.
Egy délután, a hogy kilépek a szobámból, éppen a fehér lány arca kacag
rám karhosszúságnyiról. A doktorné viszi, karját karjába öltve.
Megkövűltem és megnémúltam. A ravasz pesti asszony egy hirtelen
gondolattal rámnevet:
– Nem ismeri Maróthy Elzát? Jőjjön, hadd mutassam be.
És bemutatott bennünket egymásnak.
Elza nem sokat törődött velem. Megcsöngette kacagásának kis
ezüstcsengőjét és ment tovább. Én visszamaradtam. Azt mondja a doktorné:
– Jőjjön le ma este a társalgóba. Nagyon jókedvű kislány ez az Elza. Egy
miniszteri tanácsosnak a lánya. A maga nevét már ismeri. Talán a bátyja
együtt járt magával az egyetemen. Jőjjön le. Majd bekopogunk.
Azzal elszaladt Elza után.
Beültem a szobámba. Valami homályos emlék merült föl emlékezetem
tavából. Maróthy Elza… Egy Maróthy-fiút csakugyan ismertem az egyetemen.
Annak is ilyen perzselő fekete szeme volt, mint ennek a lánynak. Egyszer
az újságból olvastam, hogy a lánytestvére, szerelmi bánatában, főbelőtte
magát. Emlékszem, milyen irtózatos tisztán láttam akkor a szobaszőnyegén
végigterűlő úrileányt, akinek fehér homlokából csöpög a piros vér.
Beteg fantáziám hirtelen átfestette a valóságot a maga kedve szerint.
Iszonyú gondolat kezdett felóriásodni rémült lelkemben: ez a
Maróthy-lány lőtte főbe magát s nem halt bele; csak kedélyrázkódás
áldozata lett; most félőrűlten járja a világot. Igen, mintha olvastam
volna, hogy Maróthy Elza megtébolyodott. Irgalmas Isten, hát ő volna,
ez? Hogy került ez ide Cirkvenicába? Miért hozták éppen ide, hogy én is
lássam? Micsoda hely ez a titokzatos, magános lovagvár? Micsoda
borzalmakat tartogat még számomra ez a rövid élet? Hova kerültem én?
Hova hoztak engemet, olyan rejtelmes óvatossággal?
Megállt a szívdobogásom, a fejemben valami szörnyű fény villant át.
Remegve nézem a szobámat: nincs itt áruló jele annak, hogy élve
eltemetettek átkozzák benne az időt? Nem lesnek itt engemet rejtett
szemek valahonnan? Hátha most is rámnéz valaki, s látja hamuszínűre
sápadt arcomat, rémülőre tágult szemem feketéjét? Hátha éjszaka, mikor
alszom, bejön valaki szobámba s itt áll sokáig a sötétben az ágyam
előtt? Hátha nappal is követő árnyékként suhan utánam és kilesi minden
gondolatomat? Álmomban talán össze-vissza beszélek s valaki hallgatja,
fölírja rémlátásaimat? Hátha én már innen soha ki nem szabadulhatok?
Soha nem láthatom a hazámat, a városomat, az édes anyámat? Egy óriás
koporsóban sorvadok, rámzárták a fedelét, nincs levegőm, megfulladok,
megfulladok!
Ki akartam rohanni, de az ajtómon háromszor kopogtattak.
Mi az? Ki az? Értem jöttek?
Odakinn fölcsendűl a Maróthy Elza kacagása. Aha, a doktorné sürget.
Várnak.
Nem bánom, akármi lesz, de én nekimegyek ennek a borzalmas estének.
Elgyávult lelkemet az akarat páncéljába ráztam és kiléptem.
Hogy néztek rám! A doktorné szemében hideg rémület reszketett. Elza
visszás vídámsággal röpködte be a folyosót. Az eleven halál fehér
pillangója.
Az egész hatalmas baj-vár üres, kongó, sötét. Csak mi hárman
tébolyogtunk benne.
Megindultunk a társalgóba. Le a földszintre.
Hallottam, hogy a doktorné halkan ezt mondotta magának útközben:
– Ma nehéz napom lesz.
Új réműlet fogott el. Mit akar ez a ravasz asszony? Hova csalnak
engemet? Talán egy fekete zárt kocsi áll lenn a kapu előtt, abba
bedobnak, bezárnak és visznek az iszonyatok poklába. Nem jobb volna
visszarohanni szobámba? Nem. Akármi lesz, nekimegyek.
A doktorné karonfogott s úgy jött velem. A fehér lány előreszaladt.
Amint a lépcsőfordulónál kilépek a nagy oszlop mögül: a borzalomtól
gyökeret ver a lábam.
Maróthy Elza ott űl egy lépcsőfokon. Gyönyörű fehér selyemruhája söpri a
szőnyeg porát. Balkezét a térdére nyugtatja, különös fejét a tenyerébe
fekteti, szemepilláját húnyóra zárja és halkan monológizál:
– Hallom, hallom, mit beszélnek. Rólam folyik a szó, tudom. Hiába
titkolóznak, én a falakon is keresztűllátok.
Ez a leány őrült.
A szívem úgy vert, majd leszakadt. A doktorné rám nézett; fehér volt,
mint a fal, de mosolyogni próbált:
– Tréfál. Csak tréfál. Így szokta Elza. Nagyon jókedvű lány.
Maróthy Elza fölállt és álomjáró, imbolygó lépésekkel ment előttünk.
Mintha nem is tudná, hogy itt vagyunk. Ment egyenesen a társalgóba. Mi
utána.
A hatalmas bíbortónusú teremben csak egy villanylámpa égett. Idegen
borzalom settengett az árnyékba vesző háttérben. A tengerre néző ablakok
úgy meredtek reám, mint az éjszaka besandító rémének óriás szemei. Csönd
fagyott itt rá a lélekre; az élet mintha ravatalra lett volna terítve.
Sötét angyalsereg járatta itt táborát.
A világított teremzugban, egy kis piros asztal mellé ültünk. Maróthy
Elza szembe velem. A doktorné középen.
Én nem voltam ura egy szónak sem; de a fehér leány idegesítő jókedve
hamar kivirágzott. Kacagva lobogtatta felém fátyolát s elkezdett
gúnyolni:
– Mit bámúl olyan ijedten? Maga tanár? Nincs felesége? Miért nem
házasodott meg? Nem örökölt semmit az apjától? Nekem húsz fillér a
jegyajándékom, nem pályázik?
– Nincs pénzem, – mondottam iszonyodva.
– Kártyázni kell! – kiáltott rám Maróthy Elza. S egy csomó kártyát
elébem dobott az asztalra.
Éreztem, hogy a vér elhagyja arcomat és nehezen verő szívembe tódúl. A
doktorné hökkent mosoly lárváját fagyasztotta arcára; de láttam, hogy a
keze reszket.
Maróthy Elza lábát odanyújtotta az enyémhez. Parányi, fehér
antilop-cipője rápihent a lábamfejére. Mintha valami különös üzenni
valója volna. A szeme szemembe volt kapcsolva; szédületes mélységet
sejtettem benne. Nem bírtam ki tekintetét, föl akartam állani.
Kint, az ablak alatt, mintha szürke rémek suhantak volna át.
A leány hirtelen felugrott és rám szólt:
– Miért nem dícséri meg a ruhámat? Talán nem tetszik? Ez a fátyol nem
tetszik?
Fehér felhőbe burkolta magát.
– De nagyon szép, nagyon tetszik, – dadogtam. A szavak halvaszülettek
meg ajkamon.
Maróthy Elza lassan közeledett felém. A fátyolával volt megakadva; két
karjára fektette, úgy mutogatta.
– Nem lát maga? Hát nézze meg, na nézze meg, jól! Ez a selyem
árnyékolás, ez a fínom rojt, nem érdekes? Mi? Mennyire becsüli?
Ötvenezer korona? Hm? De nézze meg hát, jól nézze meg!
Egészen hozzám hajolt és arcomhoz dugta fátyolát. Hátraléptem, mert az
őrület ragadós, s ez a lány egy újjnyira van hozzám. Ránéztem:
háborodott mosoly játszott gyönyörű, alabastrom arcán. Ofélia visszajár?
Hol vagyok én most? Az eszemben minden összezavarodik. Hamlet királyfi
lelke vergődik bennem? Ez itt a helsingőri királyi palota? Ki ez az
őrült lány? Mit akarnak itt énvelem? Hiszen én nem olyan beteg vagyok,
nekem a szívemet tépdeste véresre a halál. Az én elmém még világosan áll
agyam tornyában, mint ragyogó fárosz a tenger fölött. Erővel bele
akarnak kergetni az őrületbe? Segítség! Elevenen akarnak eltemetni! Az
őrűltek-házába hoztak, pedig én nem vagyok beteg! Menekülni, menekülni,
míg nem késő.
Ezek a zűrzavaros gondolatok sikoltoztak bennem, de ajkam zárva volt;
nem árultam el magamat. A doktorné fölállt és ijedt mozdulattal
nyújtotta felém karját, valamit akart mondani. Én nem vártam meg;
meghajoltam és kitántorogtam a borzalom cinterméből.
Odakinn valami szörnyű vihogás nyerített föl az ablak alatt. Figyeltek
bennünket.
Fölrémledeztem a lépcsőn az emeletre s bezuhantam a szobámba. Bezártam
az ajtót, az ablakomat kinyitottam: ha jönnek értem, kiugrom az ablakon
és levetem magamat a mélységbe.
Úgy vártam ott, a sötétség pagonyában meglapúlva, mint a halálrazavart
jávorszarvas, akit fölvont fegyverrel üldöz a vadász.
Órák vánszorogtak át a múlandóságba. Mintha megőszültem volna. De nem
jött értem senki.
Másnap a doktorné beszólt az ablakon:
– Jó reggelt tanár úr! Hogy aludt?
– Kitünően, – vágtam a szemébe.
– Nem haragszik a tegnapi tréfáért?
Ránéztem gyűlölettel, kezem ökölbe szorult. A szememmel akartam átszúrni
ezt a kiállhatatlan asszonyt.
– Maróthy Elza töredelmesen kéri bocsánatát, de igazán nem gondolta,
hogy maga ennyire érzékeny.
– Az a szegény lány csöndes őrült, – mormoltam szomorúan.
A doktorné jóízűen kacagott:
– Dehogy! Nincs annak semmi baja. Szerepet játszott; próbára tettük a
maga idegeit.
Azzal lerohant a lépcsőn.
Én csak álltam és bámúltam. Szédelegve forgott velem a világ.
Harmadnap már hiába lestem a fehér fátyolos leányt, eltűnt, mint egy
különös álom.
Ma sem vagyok tisztában az egésszel: átéltem-e azt a félelmetes estét,
vagy csak álmodtam?…
Azután jött a tavasz. A tavasz elhozta Lédát, a legromantikusabb leányt,
akit életemben ismertem. A súgár Léda elhozta a felelőtlen szerelmet; a
szerelem a boldogtalan boldogságot, a boldogság a küzdelemre
fölajzódást, a küzdelemvágy az akaratot, az akarat pedig a drága életet.
Lelkem megtisztult, testem megerősült, elmultak bizarr és fantasztikus
álmaim. Meggyógyúltam.
Hanem a tengertől azóta félek: a tengeren szellemek járnak.


ÁLOM.
Mintha egy hatalmas hegytetőn állottam volna. Fekete volt a szikla, mint
a pokoli bazaltkő-oltár, melyen Beliál szokott áldozni az alvilági
hatalmaknak. Nap nem ragyogott a magaslatban, szürke derengés fátyola
borította a végtelen határt.
Alattam, szédületes mélységben, a világ morajlott. Úgy hallott föl
hozzám szakadatlan zúgása, mintha nagy messzeségben millió nehéz lovas
ügetett volna dobogó hídon át. A hamuszín levegő néha villózott, apró
gyémántcsillagokat szikrázott ki magából; néha vörös bengáli fény
festette fantasztikus képekké a mélység erdős és dombos tájait.
Nem láttam, de sejtettem, hogy odalenn valami szörnyű szép színjáték
folyik.
Ennek a láthatatlan tragédiának csak a zenéje szürődött el hozzám. Olyan
elálmosító, zsongó morajlás volt ez, mint a vízesés távoli robaja. És
mégis csalt, ingerelt, vonzott.
Rebbenéstelen szemmel bámúltam az ingerlő sötét mélybe, nem ismert erők
forrongó fekete katlanába. Sokszor úgy éreztem, hogy a sziklatető
megrendűl alattam; néha mintha fölfelé emelkedném, néha mintha lefelé
sülyednék.
Valami hideg lehellet suhintotta meg hátúlról arcomat. Nem mozdúltam.
Kis idő múlva karomon éreztem hideg szorítást. Úgy rémlett, valaki áll
mögöttem. Megfordúltam s egy különös emberalakkal álltam szemközt.
Nem tudom, hogy szemközt állottam-e vele, mert arca nem látszott; egész
alakja sötét, mély árnyékhoz volt hasonló, amely úgy sötétlett mögöttem,
mintha csak magam vetettem volna.
Karomat önkéntelenűl fölemeltem. Ekkor az árnyékember jobb karja is
föllendűlt vízszintesre és a végtelen távolba mutatott. Messziről jövő
különös hang ütődött a fülembe:
– Látod?
Akaratlan is abba az irányba néztem, amerre mutatott; de nem láttam
semmit, csak gomolygó szürkeséget, amelyben sötétebb foltok tűntek föl
és múltak el.
– Nem látok semmit, – feleltem – csak alaktalan ködöket.
Az árnyék most egészen mellém suhant; idegen hidegség fagyasztott át,
amint vállamra tette sötét kezét.
– Csak szegezd oda szemedet erősen, meglátod, milyen szép panoráma
kápráztat odalenn.
Karja rám nehezült. Mintha szemem az ő hatalma folytán új erőt kapott
volna: a láthatatlan lassanként láthatóvá lett. Úgy rémlett, mély vízbe
tekintek alá, melynek méhében különös, megdöbbentő jelenetek zűrzavara
gomolygott.
– A természetes kiválás! – nyerített hátam mögött valami távoli
Mefisztói hang.
Odalenn hangyabolyok rendkívűl érdekes háborúja forrt. Hangyáknak
kellett lenniök, mert végtelen láncolatban nyüzsögtek, mozogtak;
kibocsátó fészkük egyre új rajokat ontott s egy ellenkező irányból
megindúlt másik raj vont élő gátat elébök; sokszor egymásba gabalyodtak,
előremozogtak, hátravisszakoztak, különös geometriai vonalakban
hullámoztak és cikcakoztak, mintha lálthatatlan rajzoló eleven figurái
lettek volna.
– Mik ezek? Kik ezek? – kérdeztem kiváncsian. És gyermeki öröm futott át
szívemen: ilyen királyi játékszerről álmodoztam én valaha! Eleven pici
figurákról, amelyek emberi módra sorakoznak, indúlnak, futnak,
versengenek; parányi városokat építenek, pirinkó házakban laknak és
fájdalomtalan bajjal játsszák előttem le az élet színjátékát. Hiszen ez
isteni játékszer! – kiáltottam fel elragadtatással.
– Úgy van, – mondotta az árnyék, – ezt én vettem neked, ünnepi
játékszerűl, mert jól viselted magadat. Újesztendei ajándék. Úgy-e,
milyen pompás? A törpék és az óriások csatája.
Törpék és óriások? Gyermekkorom gyönyörű tündérmeséi, hát valóra
váltatok? Beteljesültetek?
Egész valóm kiváncsi, mohó szemmé vált, úgy néztem, ittam magamba a
miniatür alakok szívremegtető játékcsatáját.
Csakugyan, ezek parányi emberfigurák. De mind egyformák: mind törpe. Hol
vannak az óriások?
– Nem az alakjuk óriás és törpe, hanem a belső gépezetük. Lásd, ezek a
tömegben mozgók mind elevenebbek és harciasabbak; ezekben a szerkezet
erős robajjal forog, gyorsan lejárnak s ha egyszer lejártak, nem lehet
őket többé felhúzni. De azok ott, a félrevonúlók, a magánosak, azok
finomabb gépezettel vannak ellátva; ezeknek minden hamarabb megárt, de
ezerszerte tovább jár a rugójuk. Ezek a törpe szerkezetek.
– És mi a cél? – kérdeztem. – Mi a játék tartalma?
– A játék tartalma az, hogy a durvább gépezetek összetörjék egymást, a
finomabb szerkezetek pedig kiváljanak, megmaradjanak és újra
csoportosúljanak.
– Érdekes, – mondtam én. – S most már olyan izgalommal kezdtem figyelni
a nagyszerű játékszer produkcióját, mint a szenvedélyes turfista a
dopingolt lovak előretörését.
Kis folyó-vonalak, parányi kővárosok, füstölgő pirinkó vaskocsik, apró
négylábú bogaracskák zűrzavarában tolongtak össze-vissza a durvább
gépezetre járó figurák. Úgy tetszett, vezetőjük is van s egy mozdulatlan
alak pedig hátúlról dirigálja őket. A tömegek összeomlanak, a hosszú
vonalak felgöngyölődnek, a mozgó figurák gépezete hirtelen lejár,
felfordúlnak s ott maradnak a miniatür hegyecskék alján, parányi
erdőcskék belsejében, cérnaszál-folyócskák habjaiban vagy gyüszűnyi
tengerecskék fenekén.
– Aha! már fogynak a durvább szerkezetek, – mondja diadallal az árnyék.
És a fürgébb figurák csakhamar kidőlnek a sorból. Míg lehet, pótolják
őket a főrendezők, de egyszer vége szakad a láncolatnak. Most
mozdulatlanúl állanak a kis tömegek.
– Mi lesz most? – kérdem izgatottan.
– Mindjárt meglátjuk, – dongotta messziről az árnyék-hang.
A finomabb szerkezetű figurák, az úgynevezett törpék, lassan
megmozdúlnak. Búvóhelyekről előlopakodnak, kis csoportokba verődnek s
messzelátókkal figyelik a durvább alakok egymástpusztító játékát. Mikor
már alig van egy-két gyorsan mozgó: a finomabb törpék láncba fogóznak és
álomszerű lassúsággal körré formálódnak. Ez a halk eleven kör-lánc
bekeríti azt az egész tájat, ahol a játékcsata lezajlott.
– Az erősek kihaltak, most a gyöngéknek áll a világ, – magyarázta az
árnyék.
– Hát ez a természetes kiválás? – kérdeztem én.
– Igen. A gyöngék egymásra szorúlnak és nem bántják egymást. Csak az
erősek szeretik az ilyen játékcsatákat.
Érdekes, gondoltam. De már nem láttam tisztán, mi történik odalenn.
– Menjünk lejebb, menjünk közelebb, – szóltam a kisérőmhöz.
– Közelebb? – nevetett föl hideg, metsző nyerítéssel az árnyék. Jó,
annál érdekesebb.
És megindúltunk a hegyről lefelé.
Nagyon sokáig kellett mennünk; de az út olyan volt, mintha szárnyakon
szállanánk lefelé. Hanem egyre különösebb lett a változás bennem és
körülöttem. Ahogy közeledtem a miniatűr emberkék világához: egyre nőtt
az alakjuk, vagy talán én törpültem egyre jobban. Igen, én törpültem,
mert kísérő árnyékom egyre nőtt, óriásodott, úgy, hogy aggodalom fogott
el s megálltam.
– Most már nem lehet megállni, – zúgott északi szélzúgással a fejem
fölött s valami forgatag megkapott és sodort tovább.
A pici ezüstszalagok hatalmas folyókká nőttek, a játékvárosocskák
megóriásodtak és zúgtak, a gyűszűnyi tengerecskék a végtelenségbe
hullámoztak el; pirinkó vaskocsikból dübörgő ágyúszörnyetegek és vágtató
gőzmozdonyok lettek; s a hangyaboly emberi milliók sötét tömegévé
rettenetesedett. Az a távoli andalító morajlás részekre tagolódott és
borzasztó tisztán kezdettem kihallani belőle a fegyverek dörejét, leomló
házak robaját, rohanó tömegek földrengető dobogását; a levegőt szakgató
jajkiáltásokat, fetrengő haldoklók nyögését, sebesültek ordítozását, az
árvák szakadatlan siralmát, a megháborodottak idegtépő kacagását és
sikoltásait. Félelem fogott el, halálraváltan szállottam lefelé. Valami
vonzott, ragadott magával, parányi voltom olyan testvérien hasonlónak
tetszett a miniatür, vérző vagy lihegő játékfigurák testéhez.
Fölöttem a fél eget beborító, kolosszusi vad árnyékfelhő lebegett: az én
szörnyű kísérőm. Mint közeli mennydörgés dörömbölt hangja fölöttem:
– Tovább! Tovább!
Belekavarodtam a véres-tüzes forgatagba. A hegytetőről olyan csöndes
játéknak tünt föl az egész, idelenn pedig a végítélet iszonyatával
zuhant a lelkemre. Éreztem a halál sötét szárnya csapását. Akármerre
léptem: sírokba ütődtem és temetetlen halottakba botlottam. Láttam
szegény anyámat, amint sírva támolygott az utcák szegletén, egyik fiának
a nevét kiáltva. Láttam öcsémet, fegyveresen, ahogy körülfogják idegen
vadalakok s eltűnik a füstfelhőben nyomtalanúl. Láttam apámat, amint
összerogyik a gyötrelmek terhe alatt és belezuhan egy nem neki ásott
sírba. Egy hatalmas folyam hömpölygött előttem és ultramodern
leleményességgel pirosak voltak a hullámai. Ezrek és százezrek
vánszorogtak nehéz megterheléssel, sok acélgolyóval, késsel és ásóval
előre. Valami földöntuli üvöltözéssel, hörgéssel rázták az égre
véres-sáros öklüket; arcukról verejték szakadt, bluzok elején kis piros
foltok lángoltak: talán vitézségi szalag, talán meleg vér. Nem tudtam:
kik a fínom szerkezetűek és kik a durvábbak. Csak azt láttam, hogy az
elhagyott tereken pompás autók száguldanak keresztűl s azokban kövér,
cilinderes urak ülnek, akiknek mellén egész karvastagságú aranylánc
csörög és ragyog. Az autók után éhes kutyák, rongyos gyermekek és
züllött asszonyok loholtak, ugattak, nyöszörögtek irtózatos kórusban.
– Kik ezek? – kiáltottam föl réműlten és haragvón.
– Ezek a finom szerkezetűek, akik megmaradnak, – dörgött valahonnan a
magasságból.
Megréműltem.
A föld iszamos volt a lábam alatt valami nehéz nedvességtől. Távolról
ragyogott le hozzám az a tető, ahonnan leszállottam a borzalmak
völgyébe.
– Vissza akarok menni! – sírtam keservesen.
És megindultam, fel a hegynek. Nem voltak már szárnyaim, a magam
nyomorúlt erején kellett fölfelé vergődnöm. Óriási kísérőm, a kolosszusi
árnyék, ott imbolygott előttem a roppant hegy meredekén. Vágtam az útat,
lihegve, elfulladva, tikkadtan, de szakadatlanúl. Milyen nehéz, istenem,
milyen nehéz a fölfelé menetel! Távoli mély zengésű hang csapott meg:
– Ez a fölemelkedés. Azért olyan nehéz.
Mentem, mentem napokon, hónapokon, talán éveken keresztűl. A pokoli zaj
lassan messze morajló zugássá tompult s mikor egyszer visszanéztem: már
olyan törpe, olyan játékszerforma volt az egész zűrzavar.
A hegynek körülbelűl a közepetáján aranyos bibor páholyok ragyogtak;
márványlépcsők csusztak föl a drága ülőhelyekig s a trónforma székek
fölé remek baldachin borúlt. Minden páholyban egy sápadt, ideges,
izgatott úr ült, messzelátón figyelték a nagy cirkusz lenn folyó
repertoárját. Egy-egy szolga állt a hátuk mögött s fekete lapokra
valamit jegyzett.
– Kik ezek? – kérdeztem az árnyéktól.
– Ezek a főbérlők, akik az egész játékot intézik. Óriási tétekben
fogadnak, egyik elnyeri a másik figuráit és mezőcskéit. Aki leromlik, az
ott hagyja a páholyt és beáll játékrendezőnek.
Kevesen voltak ezek a nagy bérlők, össze-vissza huszan, huszonketten.
Elbámúltam, hogy ilyen pompás játékszert találtak ki maguknak, amelyen
nyernek is az isteni gyönyörűség mellett. Mert ilyen magasságból igazán
lelketemelő volt a lenn folyó játék. De nekem fájt, hogy azok odalenn
áruba vetik testüket, lelküket, húsz sápadt nagy bérlőnek.
– Miért nem cserélik meg a helyüket? – kérdeztem naivul a hozzám egyre
közeledőbb és kisebbedő árnyékot.
Gúnyos kacagás nyerített a levegőben:
– Azok ott lenn sohasem néznek fölfelé! Nem tudják, hogy egy kis
fáradsággal ők lehetnének a páholyból nézők. Hiszen milliárdan vannak!
Ha föl tudnának ide emelkedni: övék volna az egész játékmező s ha
akarnák: ők játszanák a finom szerkezetűeket és a nagy bérlő huszakat
odalenn. De nem néznek soha felfelé!
Szegények, gondoltam szomorúan.
És örültem, hogy én kiszakítottam közülök magamat. Én fölfelé néztem. A
csúcs még messze volt, a víz ömlött rólam, de nagyszerű vágy sarkalt
fölfelé. Mindig csak fölfelé.
És hosszú évek múltán újra elértem a tetőt. Az árnyék már épp olyan
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Balgatag szerelem: Elbeszélések - 6
  • Büleklär
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 3922
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2092
    27.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 3913
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2120
    28.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    38.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 4007
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2049
    29.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 4
    Süzlärneñ gomumi sanı 3948
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2032
    29.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 5
    Süzlärneñ gomumi sanı 3881
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2036
    26.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 6
    Süzlärneñ gomumi sanı 1327
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 701
    39.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    58.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.