Az urak: Regény - 10

Süzlärneñ gomumi sanı 4181
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1816
36.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
57.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
nélkülözhetetlen ruha, bútor gyorsan, rohamosan. Az utazás napja meg
volt határozva, azon innen nem lehetett maradni. Az ifjú nagysás asszony
többször tartott bizalmas összejöveteleket Weidinger urral, sőt a főbiró
urral is, de nem mutatott semmi kedvetlenséget az elutazás miatt.
Gondolta: nagy a világ, s jó emberek mindenütt vannak, vagy a jó isten
tudja, mit gondolt, ki látna egy szép, fiatal, mulatni vágyó asszonyka
szívébe? Sok minden szebbnél-szebb érzés, kivánság, reménység megfordul
ott.
Elég az, az öreg Bokrosné ténsasszony kezdett igazán arany napokat élni.
Örömest adta el földjét, házát, javait, mint ősi örökségét, melybe
senkinek semmi szólója.
András nem is hagyta, hogy valaki ez intézkedésekbe beleszóljon, azt
mondhatnám inkább: az András felesége nem engedte. Az adás-vevés könnyen
ment tehát.
Egy alkonyaton belépett András anyja szobájába. A vén Bokrosné
megrezzent, megállott egy perczre, majd összeszedve magát, kevélyen
feltolta pápaszemét, s nézett és várta a szót. Ő maga nem tudott
szólani, most az egyszer mintha lekötötte volna valaki a nyelvét.
– Édes anyám, – szólalt meg András halkan, szeliden, úgy hallom,
elmennek innen lakni.
– El! – hörgött a vén asszony, erőt gyűjtögetve szemei villongása által.
– Nem azért jöttem, hogy lebeszéljem szándékáról, mert én rám úgy se
hallgatott soha, azért se, hogy kibéküljünk, mert tudom, mit üzent
hozzánk…
– Ugy, még a koporsómban sem bocsátok meg! – tördelé rekedten a vén
asszony.
– Én tisztelem, szeretem édes anyámat, én nem haragszom, nem is kérek
semmit; tudom, hogy minden édes anyámé, elélheti, vagy hagyja arra, a
kire akarja, csak annyit mondok, azt is azért, mert a feleségem sírva
kért, hogy mondjam meg, hogy ha édes anyám valamikor megunná az idegen
földet, hát… akkor…
– Inkább a kutyához, mint hozzátok, mint ahhoz a… – tört ki az anya –
Most pedig eltakarodjál előlem! Ha nem kellettem eddig, ne kelljek
ezután se.
– Énnekem, anyám, minekünk nem kellett?
– Egy szót sem akarok!
– Hiszen ki üzente, hogy be ne tegyük a lábunkat a küszöbén?
– Kihez fordultál, mikor megházasodtál? kit csufoltál meg vele?
– Az én feleségemmel, anyám? – kérdé András, közelebb lépvén anyjához.
– Azzal a rongygyal!
– No, ha édes anyámnak rongy, nekem nem rongy. Istennek ajánlom! – s
kilépett a fiú a szobából. Odakünn a konyhában megfogta egy zokogó
fiatal asszony kezét, a felesége kezét, s mentek vissza a temetősori
zsellérházba.
– Ugy-e, galambom, mégis csak jó volna egy bolond édes anya? – hangzott
a nagyasszony örömtelt beszéde. – Elhiszem!
S kaczagott.
– Felejtsek el mindent, így volt, úgy volt, ez volt a hibás, én nem, én
sem. Nem, lelkem, nem tesztek engem bolonddá! Még azt a boldogtalan vén
embert is elcsalták tőlem; azt hitték, az majd mind hozzájuk viszi a
Bokros-just.
Újra nevetett, de mintha a nevetés mégis nem adott volna szívének kellő
örömet. Járt fel s alá, teljes mértékben élvezni akarta a diadalt,
melyet felfogása szerint azokon a meghunyászkodott koldusokon nyert, s
tervezgette a jövendőt. Bár az utóbbi időkben kezdett egy kissé terhére
válni a sok eszem-iszom dölyfös német hivatalnok, s úgy – a nélkül, hogy
talán magának is be merte volna vallani – vágyott az egyszerűbb életmód
után! most egészen nekiadta magát a fényes plánumoknak, a nagyszerű
megtiszteltetéseknek, melyek őt Sándor fia, a gazdag haszonbérlő mellett
bizonyosan érendik. Úgy czímezteti magát, a hogy menyét, az ifjú
nagyságos asszonyt titulálják, s a hogy Sándorkát is titulálni fogják
okvetlenül. Miért ne? menjen az egész egy végből. Ha nagysás, hát akkor
legyen nagysás mind; ha urak, hát akkor legyenek igazi urak. Mire való
az a himezés-hámozás? Hát vagy nem tudna ő olyan uri asszonyság lenni,
mint az a sok éhes német cseh dáma, a kiknek alig van betevő falatjuk?
Ki ő, mi ő? nem Bese-vér? nem a Bese László nemzetisége? De az bizony!
E tudat bátorságot adott kevély szivének, s szerette volna beparancsolni
Sándor fiát és nagysás menyét, hogy előttük még egyszer és századikszor
elmondja, kicsoda légyen Bokros Mihályné. De Sándor a sörkorcsmában ült
német irnok barátaival a Lakiné kisasszonyainál, menye pedig szülőivel
mulatott valami német uri vacsorán. Magában folytatta azért a disputát s
mindegyre bátrabban, erősebben. Tökéletesen meg volt győződve arról,
hogy a főbűnös András, vagy talán még inkább az a rongy, koldus
felesége; ezek csinálták a bajt, a háboruságot. Ha csinálták, most így
vegyék hasznát. Ő tudni sem akar róluk többet, őt erősen, halálosan
megsértették, s egy ilyen nagy sértést egy becsületes anyán, nem lehet,
hogy megbocsásson.
Addig küzdött, addig tusakodott, míg végre egészen tisztára mosta
lelkét; igen, az ő lelkét semmi vád, semmi gyanusítás is nem érhette.
Mit akart a szorgalmas mentegetődzés által elérni? nagyrészt azt, hogy a
jószág, földek, ház az övé, s egy hálátlan gyermeknek abból egy anya sem
köteles adni csak egy falatot is.
Jól fölvevén a dolgot, most már a legjobb akarat mellett se tudott volna
Andráséknak adni semmit. A házra Gáspár zsidó tette a kezét, a földeket
az adószedőék ruházkodták, ették-itták fel, az a kis pénz, a mit még a
kezei közé bír szorítani, valósággal árendára kell. Ezeket különben nem
is látta ily tisztán; de érezte, hogy a pénzzel módjával kell bánni.
Pocskolta, szídta tehát Andrásékat Sándor előtt, menye előtt, az
adószedőék előtt s az egész világ előtt, úgy hogy a ki e keserű
kitöréseket, szidalmazásokat hallotta, el kell hogy higyje, mikép András
nagy bűnt követett el kétségen kívül.
Míg ezeket az öreg Bokrosné ténsasszony, a hol csak módjában volt,
hirdette, elérkezett a várva-várt költözködési, indulási idő. A
főadószedőék, kik most még jobb hivatalba léptek, nagy pompával ültek a
vén parasztasszony által (mert ők maguk közt csak úgy nevezték
Bokrosnét) vett hintóba. Sándor hátul maradt egy paraszt szekéren a két
öreg némettel, a nagypapával és nagymamával, Bokros Mihályné pedig
egyedül ült nagy fekete drága főkötőben, selyemruhában egy másik paraszt
szekéren; kissé fájt érzékeny szívének, hogy nem ő ülhet a hintóba, de
most már úgy találta, hogy nem árt ha az anyatársnak egy kissé kedvére
tesz valamit. Azonban az úton mégis igen sóvárgott, hogy Mező-Mihályiból
hintón mehetett volna ki, mint igazi uri asszonyság. Egyébiránt
gondolta: meglesz ez is, eljő az idő mindenre.
El, el fog jönni!
Úgy akarta, hogy ne bucsuzzék el senkitől is; de kitől is bucsuzott
volna el? attól a sok irigy paraszt atyjafiától, a kik még Sándorkájának
se hagytak békét soha? Nem, azért is megmutatja, hogy megveti őket. Úgy
megy ki Mihályiból, mint akár egy idegen, úgy is nincs ő neki itt már
senkije (hozzátehette volna: és semmije sincs!) Még meghalni se szeretne
itt, nem hogy élni tovább.
E kemény gondolatok közé erőnek erejével odafurta magát a szegény öreg
Bokros Mihály törődött, sovány ősz alakja. Nem szólt, de nézett a
feleségére, nézett hosszan, merően, úgy, mint azok szoktak, a kik szinte
biztosak benne, hogy többé nem fogják egymást látni soha. Bokros
Mihályné (a mint döczögött vele a fogadott paraszt szekér) szembe nézett
e megsértett, eltaszított öreg emberrel, lesütötte szemeit, majd elkapta
drága selyemfőkötős fejét – és sírt, zokogott öntudatlanul, mert valami
odabent mélyen a kérges, de nem rosz szív fenekén erőnek-erejével azt
akarta, hogy sírjon.
Így vonult ki szülötte földjéről – apáinak, rokonainak, testvéreinek,
szép ifjú esztendeinek helyéről – az egykori gazdag «nemzetes» asszony,
szinte azt lehet mondani: szegényen, de nagy kevélységgel, gyülölettel,
fájdalommal, s a kurta «tens» czím helyett fölveendő fényes «nagysás»
czímmel. Igen, igen, nagy megvetéssel tekintett a kis zsuppos, nádas
házacskákra, melyekben mind gonosz, irigy lelkek laknak, neki halálos
ellenségei, s meg volt győződve, hogy a jó istentől az rá nézve különös
ujjmutatás, egész áldás, hogy ebből a kigyófészekből, a közül a sok
műveletlen paraszt közül elköltözzék.
A hintó elől az urakkal jó előre robogott, Bokrosné rákiáltott tehát a
kocsisra, hogy: «Hajts, mit döczögsz, nem paraszt ül a szekereden; menj
úgy sietve, mint uri emberrel szokás.»
A kocsis odavágott a lovak közé, s két derék uri család, de sőt három
kitakarodott Mező-Mihályiból.


XIII.
A szegény Bokros Andrásék maguk maradtak a temetősori kis zsellérházban;
év év után suhant el fejük fölött, mint annyi mások feje fölött is,
hozott alkalmatos és alkalmatlan időket. Igaz, hogy Bokros Mihályné, a
most már csakugyan «nagysás» asszony szerette volna, ha e rongyos pár
mindenestül elpusztul: azonban az isten némely dolgokat máskép akart,
mint a hogy okos emberek azt kiszámitották és hitték.
A rosz okos emberek így gondolkoztak:
Bokros András azzal a tudatlan papleány feleségével utoljára is megunja
a nyomoruságot, s vagy elemészti magát bújában, szégyenletében, vagy
megszökik a helységből. Élete sora így fog végződni.
A jó érzésű okos emberek pedig így fogták fel a körülményeket:
András belátja, hogy bolondot csinált; feleségének megparancsolja, hogy
ne alkalmatlankodjék a belső emberek templomi székében, menjen hátra a
földmivesnék padjába; öltözködjék rangjához illő módon, ő se különb,
mint más földmives-asszony, s keressen magához való barátnőket. Így lesz
belőlük ember.
Hanem nem megy úgy minden, a mint kellene.
Elhagyni a régi szokásokat, újakat venni fel akarva, nem akarva;
alkalmazkodni olyan emberekhez, még pedig nyájas, lekötelező
bánásmóddal, a kik gyülölnek, ki nem állhatnak bennünket; kedvében járni
még a legutolsó dologtalannak is, és e mellett örvendeni, hogy gúny és
nevetség tárgyul szolgálhatunk sok kicsinyeknek és nagyoknak, lehet,
hogy magasztos feladat, de nehéz, fölötte nehéz.
András felesége nem tud lemondani arról, hogy a templomban, hova minden
vasárnap eljár, mint otthon szokott, az uri asszonyok padjába ne üljön;
oda ül, azt hiszi, nem vét vele senkinek, holott dehogy nem vét. András
felesége, Biró Lászlóék s egyéb jó emberek boszuságára még mindig belső
ember felesége módjára öltözködik. A papleány nem akarja belátni, hogy
ez is hiba, és pedig sarkalatos. Mint a többi asszonyok, nem hord ételt
kosarakban fején a férjének s a munkásoknak a mezőre, hanem elég préda
cselédet fogadni s attól küldeni el, maga meg azalatt otthon ül, varr
szép ruhákat pénzért, s kiknek? a zsidóknak, meg mindenkinek.
Más asszonyok vásárokra járnak férjükkel, s úgy segítenek tisztességes
módon valamit szerezni; ő nem így tesz, hanem mint valamely szegény
jött-ment özvegy asszony, iskolát nyit, varrni tanít, kötni, horgolni,
sőt irni, olvasni is.
– Te András, a ki ilyenje, olyanja van, – biztatja egyszer-másszor
egy-egy jóakaró ember Bokros Andrást, – hát hogy nézheted azt el, hogy a
te házad zsidóleányok, jött-ment németek iskolája legyen? Még majd azt
mondják, de talán már mondják is, hogy te meg zsidókántor vagy.
A jóakaró figyelmeztető, hogy mégis szelidítsen a dolgon, nagyot nevet,
de András csak vállat von és – hallgat.
Így éltek Bokros Andrásék, s mivel látták, hogy ilyen életmód mellett
sehol sem fogadják őket szivesen, sőt akárhányszor elkerülik őket, egész
magukba zárt életet folytattak. Nem mentek senkihez, s mikor az öreg
Ágnes néni, a papleány-feleség nagynénje meghalt, nem is lett volna
hova.
A rektorék haragot tartottak, Biró Lászlóék hidegen tartották magukat
irányukban, a többi ismerősök is ilyenformán tettek. Miért?
Azt mondták: nem András miatt, az jó ember, ha bolond is egy kissé,
hanem a miatt a hóbortos felesége miatt.
András két lovat vett, s azalatt, míg felesége varrni tanított, ő meg
mint valamely szolga-legény, ő, egy nagysás asszony fia, fuvarba járt.
Természetes, hogy egy szegény fuvaros emberrel a módos, előkelő
gazda-emberek nem barátkozhatnak, a mint hogy nem is barátkoztak.
András úgy tett, mint valamely zsidó: gabonát vett, egy kis bort
vásárolt, sőt a gubacsot is szedte.
Senki se kereste, és nem is csodálkozott rajta, mikor Bokros András
megvette a zsellérházat. Egy kis viskót ki irigyelne az embertől? Majd
egyszer csak betolakodott az öreg-utczába, s ott megvett egy puszta üres
telket; igaz, hogy a telek nagy volt, széles és hosszú, hogy kirugott
egész a kertek aljáig. A mit Mihályiban nem tett még egyetlen földmives
ember is soha, ő azt tette: a tágas udvaron nagy jégvermeket ásatott s
nyáron át, mint valamely finom gyümölcsöt, árulta a jeget.
– Hogy lesülyedt ez a szegény András! – szólott egy ízben Biró László
bácsi feleségéhez, midőn épen a Bokros András jégvermei előtt mentek
volna el. – Meglásd, anyjuk, ez a boldogtalan ember még belebolondul.
– Bele ám, de mi miatt? – válaszolt félvállról a feleség.
László bácsi érezte, hogy ki miatt, de átallotta mondani.
– Úgy jár ám minden meggondolatlan, – folytatá jogos bölcseséggel az
asszony, – a ki nem magához való asszonyt vesz.
– Úgy! – mormogá a férj.
– De nem most kellene ám ezt mondani, hanem akkor szólt volna így, mikor
összetrafikálta őket.
– Én? – kiáltott László bácsi visszataszító tekintettel. – Én csak nem!
– Hát talán én komendáltam neki azt a zsidóasszonyt, én járdogáltam át
Iszlóra búzát vinni, én jártam át násznagyoskodni, én vesztegettem,
dédelgettem őket, én vetettem meg szegény András nyomorúságának
fundamentomát, én úgy-e? Mert azt is én tettem, hogy az ifiasszony az
úri asszonyságok padjába járogasson, hogy keztyűt huzogasson világ
csúfjára! Tán azt is én mondtam neki, hogy nyisson ruhaboltot, én, a ki
jó ideje be se lépek az udvarába.
László bácsi nem törhetett ki ily igazságtalan vádakra illő módon, mert
jöttek-mentek az emberek, de a mint egy kanyarulatnál befordultak a Füge
kertje mellett, megállott, megállította hitvestársát is és szólt, a mint
kellett:
– Te asszony, hát kit vádolsz te megrontással? hát nem én mondtam számos
alkalmakkor, hogy: «András vigyázz, nem jó lesz, az, a ki után
járogatsz, nem hozzád való; majd utoljára is megégsz vele csúfosan.» Hát
nem így beszéltem-e?
– Nem bizony! – felelt daczosan az asszony.
– No, ejnye, – csóválgatá László bácsi deres fejét, – látom, te veled
nem beszélhetek, hanem a kit megbizonyit az egész világ, most már azt
mondom, te hibásabb vagy, mint én.
– Én? – kérdé fölemelt ujjal a feleség, – én? Hallotta ezt Mező-Mihályi?
Lehet, hogy hallotta, lehet, nem hallotta, de Biró Lászlóné otthagyta az
urát az utczasarkon és ment hazafelé sietve, szaladva, mint a ki szíve
fenekéig meg van sértve.
László bácsi ballagott csöndesen, de háborgó lélekkel, s önmagában
okoskodva elmondta a többit, hogy soha többé senkit nem házasít,
senkinek a lakodalmára el nem megy, hogy Andrásékkal sem akar többet
találkozni soha. Legyen kocsis ország-világ szégyenére, a felesége meg
varró asszony Mihályi csúfjára, nem bánja, de ő nem fog róluk tudni
többet semmit.
– Jó, hogy eltemettük – mondogatá némi vigasztalással – a szegény Bokros
Mihályt, az legalább most nem látja ezt a furcsa, eszeveszett világot!
Bokros András pedig, ki mind e háborgatásokról, botránykozásokról nem
tudott semmit, haladt a maga útján, kitért mindenkinek, mint a hogy az
alázatos ember szokott, s hagyta, hogy itélő birák hallassák fölötte
kemény szavukat.
Egy forró nyári délután történt, mikorra már a jégdarabokból
téglarakások lettek, gerendák, léczek, ajtók és nagy világos ablakok, s
az erős vastáblás épületből adóhivatali helyiség, hogy András az egykor
rozzant, puszta, most díszesen felépített telek udvarán valamit
igazított. Többször oda tekintett az átelleni korcsma leveles színére,
nem azért, mintha megkívánta volna a friss italt, hanem mert a borozó
asztal mellett épen olyan szabású barna koczkás kabátot és félmagas
tetejű kalapot látott, a milyenben egykor Bokros Sándor járt házassága
első esztendejében. András nem szólt egyet is, hogy ki lehet az az ember
ott túl, de szíve keserűen elfogódott, arcza hol elpirult, hol elsápadt.
Abbanhagyta a munkát, s valami ürügy alatt kiment a kapu elé. Az idegen
ember háttal ült a kapunak, s így nem lehetett arczát látni. Jó félóra
telhetett így el, mikor András végre is megindult s nagy lelki
tusakodások után belépett a korcsma udvarába.
[Illustration: Az idegen ember háttal ült a kapunak s igy nem lehetett
arczát látni.]
A koczkás kabátos, félmagas tetejű kalapos ember most felé fordult.
Azután elnevette magát, valamint a kabátos ember is.
Közelebb léptek egymáshoz, s vidáman köszöntgettek.
– Maga az, Halász bátyám? – szólalt meg András mosolyogva, de mégis némi
félelemmel nézegetvén az eleven, mozgékony sovány emberkét. – Hát hogy
került ide, s éppen ebben a ruhában?
– Mindjárt elmondom, András öcsém, csak ülj ide mellénk, ez a két
tisztes úr itt – mutatott Halász bácsi két rongyos, gyolcsos tótforma
emberre – szintén D… vidékéről valók, valami pusztát akarnak
kiárendálni, a Borotás gróf pusztáját. Sándor is velük tart, ha
pénzmagra tudnánk szert tenni, ő lesz a fő-főimposztor! – s a sovány
emberke hangosan nevetett, mely nevetésben nyiltan ki volt fejezve, hogy
az árendálásban van valami furfang.
Bokros András oda ült a leendő árendások mellé, s izgatottan várt minden
szót.
– Hogy vannak, hogy vannak, kedves András öcsém? – szorongatá a vidám
emberke András kezeit. – No lássa, oda tul azt hallottuk, meghalt.
– Nem én, az édes apám halt meg.
– Öreg volt, oda való volt. De azt is beszélték, hogy a felesége… – s a
kis emberke csak úgy súgta a szót. – Az ám, öcsém, hogy összeadta volna
magát.
– Az én feleségem? – pattant fel András szikrázó szemekkel. – Ki mondta?
Az én feleségem becsületes asszony, a mi házunkhoz nem jár be német, se
zsidó, se ur.
– Rosz nyelvek, rosz nyelvek, öcsém! Különben se baj, az asszonyokra nem
kell sokat adni; az én feleségem se volt a világ eleje, de Becker Sándor
öcsém sem az ám. Tudja-e, András, hogy Sándort nem Bokrosnak hívják,
hanem Beckernek? Csak úgy kaphatott hivatalt, ha egészen átáll a
németekhez.
Megint odasugott András fülébe:
– Ne mondja tovább, öcsém, csak magának mondom: engem meg Fischer
bácsinak hívnak. Eb lelke németjei, nem adtak máskép hivatalt nekem se,
hanem azért, persze, a nemzetségemet, a hires Halász-nemzetséget nem
tagadtam ám meg. Forduljon csak egy kicsit az idő!… De lelkem András
öcsém, igyék! Hej, micsoda bor ez? Mondom, forduljon csak egy kis jó
idő, jőjjön egy kis áldott magyar világ, jőjjön csak az a… Hej, hozná
már az a felséges teremtő! Ugy-e, öcsém, itt lehet beszélni, itt
magyarok közt vagyok? Ez a két… német nem ért ám egy szót is itt
magyarul, ezektől beszélhetünk… Hogy mondom, ha még egyszer azt
dalolnák:
«Kossuth Lajos iródiák…»
– Nem úgy van-e, kedves lelkem András öcsém, a ki árgyélusát? – s
magastetejű kalapját odacsapta az asztalhoz. – De úgy van bizony! Fujom
én még ezt a nótát, nem halok én meg addig! Meg aztán ha meghalnék,
akkor is fölkelnék a szép magyar nótára, hát ha még egyszer megérném
azt, hogy viczispánt választani mennék Szegvárra! Huh! felséges
teremtőm, hozd el azt az időt!
S a Fischer-gunyába öltözött Halász bácsi kitárta két karját, mintha egy
elveszett régi kedves szép világot akart volna még egyszer a szivére
ölelni. Nézett mosolyogva, nevetve; kaczagott, ivott, hogy bennülő apró
szürke szemei könybe lábadtak; jártatta kezeit a levegőben, susogott,
mormogott magában valamit, s megint odafordult Andráshoz.
– Öcsém te, kedves öcsém, de szeretem, hogy látlak! Tudod-e, hány
esztendeje, hogy nem láttalak? Elmentünk innen 55-ben, ma a 60-ban
járunk. Te András, ha igaz volna a régi jövendölés: «Ezernyolczszáz
hatvan, a mit vártunk, megvan!» Micsoda, te? András? Pedig ugyan
mozognak ám még arra mifelénk is, pedig ott ugyan sok a morva, cseh, hát
erre itt a szülötte földön? Ne gondold ám, öcsém, hogy árendálni
jöttünk, hiszen olyan koldusok vagyunk én is, Sándor is, meg az anyátok
is, mint csak a templom egere, hanem mondok: eljövök, megnézem, hogy áll
erre a világ, mert egy kis jó szél kezd fujni.
András megrántotta Fischer bácsit, hogy mégis ne beszéljen, mert az a
két német úgy néz, mint a kigyó, még baj származhatik. Menjünk hozzám,
ott beszélhetünk bátran.
Fischer bácsi szólt egyet-kettőt tört németséggel a két különös társhoz,
s ő maga megindult Andrással.
Bokrosék ott laktak most is a temetősoron, de a régi szegényes kovácsház
egész más formába öltözött. A törpe szobák fölemelkedtek, az ablakok
megnagyobbodtak, az udvar egy hozzávett házhely által kiszélesedett; a
kertben új oltványok kezdtek sorakozni a régiek mellé, az istállóban
három megtermett jó ló kapálta (a mikor fuvarba nem mentek) a padlatot,
a kocsiszinben két kocsi állott a legjobb karban, egyik ernyős, a másik
közönséges paraszt szekér.
Fischer, azaz itt Halász bácsi, a mint belépett az udvarba,
elcsodálkozott a szép renden, tisztaságon, alkalmas helyiségen.
– Öcsém, kié ez a ház?
– Az enyém, bátyám!
– Üm! Tán a feleséged után?
– Az ő varrótűje után, meg az én munkám után is.
– Hát ez a sok leány itt a folyosón mit akar?
– Azok varrni tanulnak.
Ekközben kilépett az érkezők elé András felesége.
A papleány épen úgy volt öltözködve, mint egy egyszerű hivatalnokné,
tisztán, de minden czifraság nélkül. Fekete-barnás ruhája jól állott
telt piros szőke arczához. Járása, kelése, tekintete, magatartása maga
volt a nemes komolyság.
Halász bácsi alázatos tisztelettel köszönt a szép fiatal asszonynak,
kiről odaát túl a s....i hegyek között az öreg Bokrosné annyi rosszat
beszélt.
Bokros Andrásné nyájasan köszöntötte a vendéget, azután növendékei közé
ült.
– András öcsém te, – szólalt meg odabenn a szép tiszta szobában Halász
bácsi, – ez a te feleséged?
– Az, bátyám! – válaszolt András édes büszkeséggel.
– Ténsasszonynak hívják, ugy-e?
– Nem, mi nem vagyunk urak.
– Az anyád nagyságos asszony, az öcséd is az, képzeld, engem is annak
hívnak, s az öreg ember rongyos ruhájára mutatott. Conventiónkban van a
titulus. Hm! szép, derék feleséged van. Jól éltek?
– Istennek hála!
– Egy baj sincs?
– Nincs.
– Vannak gyermekek?
– Van egy lányom s két fiam.
– Sándornak egy sincs. Hm! Szerencse.
– Miért? – kérdé megütődve András.
– Jobb úgy. Legalább senki sem veti szemére, hogy fajtalan asszony.
András nem kérdé, hogy hát a Sándor felesége az; hallgatott, s mintha
ama kemény szó ő reá nehezednék legjobban, mélyen sóhajtott és elpirult.
– Már öcsém, én kimondtam, ha hibáztam vele, engedj meg! – szólt a vidám
kis emberke egészen elkomolyodva. – Nyelvemre szökött a szó. Ugy-e,
vigyáznom kellett volna?
Pár perczig hallgattak.
– Mondtam én különben Sándornak is: «Öcsém, minek jár ez a sok
katonatiszt a házatokhoz? Meglásd, egy se hoz rátok jót!» Úgy is lett.
– Roszul élnek Sándorék? – kérdé András levert tekintettel.
– Elég roszul. Hanem a fő az, hogy semmijük sincs, se földjük, se
hivataluk. Sándor is máshova jár, felesége is mással tart. Én is
elpusztultam miattuk.
A kis ember a mint saját sorsára tért, egyre jobban elkedvetlenedett.
– Sándor iszik? – kérdé András szomoruan.
– Hogy ne innék, ha kap? Idegen földön egyetlen jó barát, atyafi, tudod,
öcsém, a bor. Iszom én is, hát mit csináljak? Örömest kezdtem volna
valamihez, hanem öreg korban nem igen megy már semmi. Lenézik az embert.
Ha jókedvű, azt mondják, részeg; ha kedvetlen, azt vetik, goromba. Ha
tehetem, inkább a jó kedvet választom, egy a fizetés úgy is. De szép
alkalmatos szobátok van, öcsém!
– Az öreg-utczai szobák nagyobbak! – mondá András egyenes szivvel.
– Ott is van házad?
– Van.
– Oda hozathatnád az anyádat.
– Ha jönne.
– Ne add a koldus kezébe a krajczárt, mert némelyik kevély, csak vesd a
lábához; ha odább mentél, ne félj, mert fölveszi.
András anyjára gondolt, s megcsorrant a könyű szemében.
– Emlegetett-e bennünket néha anyám?
– Tégedet nem, de a feleségedet elégszer. Pocskolta. Azt tartotta,
semmivé tesz.
András felesége halkan belépett, terített, poharakat tett föl, s a
cselédnek némi rendelést adott.
Az öreg Halász bácsi a mint megpillantotta az aranysárga színű bort,
akaratlanul is mosolyra vonta ajkait, térdeit veregette, s vidámabb
tárgyakra vitte a beszédet. Előkerültek a német tréfák, bálok,
mulatságok, hanem András nem költ reájuk semmit.
– Ugy-e, öcsém, azt mondod: mind szép ez, hanem jőjjön csak egyszer
vissza a régi magyar világ! Hsz persze, persze, ki is ne ohajtaná azt!
Azt hiszem, még Becker Sándor öcsém se bánná. Te, de felséges egy ital!
Haj, édes teremtőm! honi, a szülötte földről; ti mindig ilyet isztok?
Gyere ide, bolond Sándor te, maradjunk itt.
S az öreg ember édes kedvvel hajtotta fel csordultig telt poharát.
– Ugy-e, öcsém, nem haragszol, hogy iszom? Iszom, mert lásd, nekem
jobban esik, mint nektek. Ugy-e, igyam, öcsém, kedves András öcsém?
Tölts te is, mert valakiért iszom: «Isten éltessen minden jóravaló
asszonyt!»


XIV.
Azalatt, míg a neki bátorodott Halász bácsi a jó bor s szives kinálgatás
vonzó ereje mellett Becker Sándorról, a fiatal nagysás asszonyról s a
nagysás Widlicsek-familiáról a sok között még olyanokat is elbeszélt, a
miket szinte jobb lett volna végkép elhallgatni, az öreg nagysás
Bokrosné asszonyság nagyon szomorú órákat élt; szép drága selyemruhái, a
miket olyan édes büszkeséggel vásárolt össze a kellemetesebb
esztendőkben, jobbára mind elpusztultak, de nem annyira a rongyosodás,
mint inkább (csak kimondani is szégyen!) az eladogatás által.
Egyiken akkor adott túl, mikor a kenyér fogyott el a háznál, a másikon,
mikor nem volt mivel tüzet rakni; a finom csipkefőkötőt akkor tette
zálogba (és soha sem birta kiváltani), mikor… akkor, igen, akkor, mikor
a lelketlen szegénység a szük vacsorák miatt ordított, és nem akart
tudni sem istenről, sem emberről, sem könyről, sem könyörgő rimánkodások
és alázatos igéretekről. Akkor fogyott el minden: ruha, pénz, becsület,
tisztesség, szemérem, mikor a nyomoruság beköltözött fiával együtt a
szegény nagysás öreg asszonyra. Ez a rettenetes had, talán hogy az
öregség iránt mutasson némi kiméletet, először is nekiment Becker
Sándornak, lenyütte róla a drága ruhát, leette róla a fiatal egészséget,
kiszítta szemeiből a csillogó tüzet, leverte lábáról s olyanná tette,
mint egy csavargót, s kinek hétszámra sincs betenni való falatja; azután
megfogta a szép fiatal asszonyt s beledobta az örvénybe, a melyben
mélyebben ereszkedni lehet, de melyből kijönni képtelenség valaha. Végre
a nyomor az öreg Bokrosné asszonysággal is elbánt. És ime, hogyan?
Az egykori kövér, derék testes asszony olyan, hogy legnagyobb ellensége
sem ismerhetne reá: sovány, rongyos, beteges, erőtlen, mérges, minden
szóra sir, és minden kósza jobbacska hírre mint a haldokló reménykedik.
Ha valaki egy kanál jó étellel megkinálja, mosolyog, hizeleg, mintha
egész mezőmihályi életén keresztül egyenesen csak e boldogtalan
mesterségben gyakorolta volna magát.
Ha valamelyik a cseh nagysás familiából rárivalkodik, sarokba vonul s
onnan tekintget kifelé, elfojtott átkozódásokkal, mely átkok pedig
jobbára Andrást illetik, és gonoszlelkű feleségét. Azt, a kinek
köszönheti Bokrosné egész nyomoruságát.
Vagy van valaki, a ki abban a hitben él, hogy az öreg Bokros Mihályné
nem a rongyos papleány miatt költözött el szülötte földjéről, a honnan
elmarta jó érzésű szivét a szégyen?
Az öreg Bokrosné épen künn üldögélt egy alkalommal úgy alkonyattájt,
sötétzöld rongyos viklerében (a milyen tisztes ruhadarabot azelőtt a
koldusnak se mert volna adni) s bizonyosan Bokros Andrásnét szídta,
átkozta magában, midőn nagysás Becker Sándorék egyszobás zsellérhajléka
előtt Bokros András szekere állott meg.
Bokrosné, a mint fölismerte fiát (oh! mindjárt felismerte és sirt), azt
gondolta magában, visszautasít mindent, nem békül; megmondta, hogy nem
bocsát meg soha, nem, nem is bocsát meg. Meghal inkább, mindegy már úgy
is. Lássa az egész világ, hogy a mit ő kimond, azt meg is állja. Ő nem
bántott senkit, hanem bántották őt, ő javát akarta mindenkinek.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Az urak: Regény - 11
  • Büleklär
  • Az urak: Regény - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4085
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1864
    35.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4184
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1816
    36.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4138
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1870
    36.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4191
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1767
    37.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    58.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4161
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1863
    35.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4180
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1759
    37.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    59.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4090
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1975
    36.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4193
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1850
    34.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4234
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1860
    36.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4181
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1816
    36.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 1304
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 750
    42.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    59.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.