Az urak: Regény - 06

Süzlärneñ gomumi sanı 4180
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1759
37.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
52.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
59.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
örvendhetett, hogy hosszú élete alatt ily mulatságnak lehetett tanuja.
Azonban mint mindennek, a mi valóban dicső, e pompás lakodalomnak is meg
kellett szakadnia. A német urak bizony nehezen is kelegettek fel, de
mégis csak megindultak egyszer, nyájas, leereszkedő barátsággal kötvén
ki, hogy itt többször össze fognak jönni egy-egy barátságos szóra. Ilyen
derék magyar családot fel kell karolni mindenkép. Sándor mától fogva
közéjük tartozik.
– Hallod-e ezt, Vörös róka, – mondá magában Bokrosné ténsasszony édes
önelégültséggel, – a fiam ehol csak olyan úr, mint azok, magam is csak
olyan vagyok, mint azok az úri dámák.
Vörös úr pedig a nagy irigység miatt csak szédelgett. Fájt jó lelkének,
hogy az a főbiró késlekedésével így megcsúfolta, s ennek a bolond,
kevély paraszt asszonynak ilyenképen sípot adott a szájába. Hogy fel fog
ez most látni! «De megállj, – gondolá az elkeseredett ember, – mert majd
nevetek én még rajtad!» Ekközben indultak az úri asszonyságok is.
Bokrosné ténsasszony lelkéből örvendhetett, mert a szó valóságos
értelmében kézről-kézre járt. Úri dámáktól annyi csókot kapni! Meg,
igazán meglátszott rajtuk a műveltség, barátság, szeretet!
Sándor kezeit is ugyancsak szorongatták.
– Hallja, – szólt hozzá egy csontos, vékonyujju, magas, sovány német
asszony, – ezt a kedves gyönge teremtést (a menyasszonyt) el ne
hanyagolja ám, mert meghalna bújában. A német nők mind ilyenek. Eljövök,
sokszor eljövök! – s itt a kifodorított ritkás hajú német asszonyság
nagyon is meleg tekintettel nézett a szép, erőteljes vőlegény nagy,
csillogó szemeibe.
A nagy zajban, beszédben, kézszorongatásokban Sándor is odalopódzott
valakihez – a régi mátkához. Kezét nyújtotta (így tanulta a németektől)
a remegő leánynak, s nyájasan, egész őszinte megilletődéssel mondá:
– Kedves Zsuzsikám, tudom, vétettem, bár apád is nagyot hibázott. Ne
haragudjál… áldjon meg a jó isten!
S ha kínos boldogsággal is, de boldogabban csakugyan senki sem ment el a
lakodalomból, mint a szegény elhagyott mátka, ki még egyszer foghatta
kedves szeretője kezét, s még egyszer nézhetett azokba a szép, nagy
fekete szemekbe!


VII.
Míg az urak, tudniillik Bokrosné ténsasszony s az új familia fenekestől
felforgatták a házat, régi rendet, gazdálkodást, a mint ők mondák, a
czélszerűség szempontjából, s míg ez új mezőváros e nem remélt dolgokban
a legalkalmasabb beszédtárgyat kapta: azalatt az öreg Bokros Mihály
szemlátomást komorodott, pusztult; kerülte az embereket, s hol a
kamarában, hol a szénapadláson vonta meg magát. Még András fiával se
szeretett találkozni, mert azt hitte, az is a németek pártján van.
Németet, urat látott mindenütt, s német szó hangzott felé mindenünnen. A
konyhában német cselédek fecsegtek; az istállóban német kocsis
veszekedett a magyar béresekkel; a lovak német nevet kaptak, német szóra
értettek, s még az abrakot sem úgy ropogtatták, mint azelőtt.
Képtelenség volt szinte rájuk ismerni. Más volt a horkantásuk, más a
kapálódzásuk, más a szőrük színe; a szerszámuk meg mintha nem is
szerszám lett volna, hanem valami német szabású ruha. Az ökrök se voltak
többé oly barátságosak, jámborak, szelidek, mint régebben, azokon is
lehetett látni világosan, hogy elkevélyedtek. Nem is úgy néztek gömbölyű
szemeikkel, mint az igavonók szoktak: alázatosan, hanem dölyfösen, mint
az urak, nyilván azért, mert nem kötél volt a nyakukon, hanem láncz. Az
öreg «Talpas» is, a nagy szürke komondor örülhetett ezelőtt, ha a
folyosón a szalmaléka alatt nyugodhatott; most majd szinte az udvar
közepén kapott egy nagy deszkakalitkát s onnan tartotta ki nagy büszkén
lánczos fejét. Füttyentgethetett most neki az öreg Bokros Mihály uram, a
kutya oda se hederített. Hogy is tette volna? hiszen láthatta, hogy a
háznál mások az urak.
A szegény öreg ember tépelődésében véletlenül oda tekintett a hosszú
cserfagerendákra, melyek kifaragatlanul a nagy eperfa mellett hevertek.
«Azokon sem én az unokáim fognak játszani, tudom, hanem német úrfiak, a
kik azt sem tudják majd, hogy az öreg apjukat hogy hívták, milyen
nyelven beszélt. Bugyogóban járnak, mint a zsidó gyerekek,
tányérsapkában. De legalább ezt már én nem érem meg!» – tevé hozzá az
öreg szomorú elgondolkozással.
– Pedig azt hittem, – fűzé tovább gondolatait – hogy én viszem fel majd
az iskolába, a templomban én mellettem ülnek, én teszem fel őket a lóra,
én fonok nekik ostort. Uram teremtőm, de ki az ördög is kuszált úgy
össze-vissza bennünket? Ni ehol a Fehérek, Lakatosék, Biróék most is
csak olyanok, mint ezelőtt.
S az öreg ember mély gyűlölettel gondolt feleségére, sőt fiaira is.
Beesett szemei a hosszú, tétova nézésben megüvegesedtek, sovány arczán
mintha megfagytak volna a vonások, zihált, hörgött s úgy vélekedett,
hogy az eljövő tavasz itt furcsa egy világot fog látni.
Nem is csalódott.
András – ki, a mennyire lehetett, még elvonultabban élt, mint apja – egy
kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába. A máskor annyira
engedelmes, szelid ember hidegen köszöntötte anyját, a már akkor egészen
uriasan öltözködött asszonyságot, s kérte, hogy egy pár szóra hivatná át
Sándort is. Olyan a dolog, hogy jó, ha az is itt lesz.
A kevély anya, ki egy kissé kezdte már unni az uras életet s a túlsó
házban lakó atyafiakat, döbbenve nézett a fiú komor arczára, de nem
szólt sértően, sőt sietett behivatni a haszonbérlő vagy földbirtokos
ténsurat.
András régi, egyszerű földmíves módon volt öltözködve, Sándor pedig,
mint a hivatalnok urak, német ruhában.
– Sándor, – kezdé a szót nyugodtan András, – te úgy-e, itthon maradsz a
háznál?
– Most még itthon! – volt a rövid, élesen ejtett válasz.
– Én elmegyek innen.
Egy pillanatra mind az anya, mind Sándor megütődtek, majd hogy zavarukat
eltitkolják, szinte egyszerre szóltak:
– Jól teszed!
– A temetősoron vettem egy kis házat, a Náczi kovács házát.
[Illustration: András egy kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába.]
– S miből ugyan? – kiáltott az anya.
– Nem az édes anyáméból. Aztán lopáson engemet még nem kapott senki.
Egy pár perczre csöndesség lett, mialatt az öreg Bokros Mihály is
behúzódott a kemencze mellé, sőt nagy magaillegetve az új asszony is
beugrott.
– Megházasodom! – szólalt meg újra András.
– Ah! megházasodik? Ah! az szép lesz, nagyon szép! Mondja, kit vesz el?
S a fiatal, czifra úri asszony nevetve kapaszkodott férje karjába.
– Az is meglesz annak idején, most beszélhetünk másról.
Sándor villogó tekintettel nézett bátyjára, mintha mondta volna: «ezzel
az asszonynyal finomabban beszélj, te paraszt!»
– A lovak a kocsival – a hintóról nem szólok, mert az a tied – itt
maradnak; nem bánom, maradjanak itt az ökrök is, de azt a két
soványabbat elvinném, nekem azok is jók lesznek. Szekeret se kérek,
csináltatok magam. Egy pár rideg jószágom van, eladom, majd kikerül
belőle egy s másnak az ára. Nekem most eleintén különben se sokra lesz
szükségem. Maradjon minden úgy, a mint van, osztozni nem akarok. Az
ökröket is csak úgy kérem kölcsön egy kis ideig, míg magam vehetek.
Sándor mosolygott, az anya erre bátorságot vevén, kaczagott és
csapkodott kezeivel.
– Ugyan kinek a házában vagy? – kiáltott indulatosan az anya.
– A mienkben.
– Az enyémben. Itt senkinek semmi joga.
– Csak a fiainak meg a férjének, meg lassankint egy csomó zsidónak.
András fölvetette fejét.
Az öreg Bokros teljes kiengesztelődéssel ment fiához, Andráshoz, odaült
mellé, s úgy várta örömmel a harczot.
– Jól beszéltél, András! – mormogá az öreg, de e gyönge szó szerencsére
nem hallatszott, elnyelte erősebb hang.
– Kitakarodol innen mindjárt! – toporzékolt az anya.
– Nem!
– Ki meri itt anyámat sértegetni? – pattant fel az új úr.
András nem válaszolt, folytatta a saját dolgát.
– Te Sándor elhagyod a bolondságot, ideje már, láss dolgod után, mert
egyben megütik a házad előtt a dobot. Néztem eddig, a mit néztem… elég!
Sándor villogó szemekkel ugrott bátyja elé.
– Hadd el, öcsém, velem nincs miért úgy legénykedned, keress magadnak
más társat. Birkózd le a bolondságodat, azt én is megköszönöm.
– Vigyázz szavaidra, paraszt, mert egyikünk itt hal meg! – üvöltött az
öcs.
– Ülj le csak, öcsém, csendesen, eligazíthatunk úgyis mindent egymás
után. Látod, azért se haragszom, hogy parasztnak mondasz, mert az
vagyok. Hanem te, tudom, haragudnál, ha azt mondanám, hogy úr vagy. De
én nem sértegetlek, mert nem is érek rá.
Sándor ütésre emelte kezét, de a fiatal asszony átkarolta férjét, és
sikoltva kiáltozott segítség után.
– Ne féljen a sógorasszony, – szólt szeliden András, – én állok arról
jót, hogy itt még a haja szála se görbül meg senkinek. Maradhat
nyugodtan, ismerem én a maga urát.
– Tudod-e, hogy vasba verethetlek, ha csak az ujjadat mozdítod?
– Tudom, Sándor öcsém, hogy ne tudnám; hiszen látod, tisztellek is, mert
ha feleségedet nem nézném, ilyen magaviseletért csak megigazítottam
volna rajtad egyet-mást. Hanem most azt mondom, csend és békesség.
Végzem úgy is.
– Akarom is, hogy végezze.
És Sándor, mint valamely győztes fél, kevélyen simította meg arczát s
bodros fürteit.
Ismét egy kis csend következett.
Az öreg Bokros Mihály, András fia mellett visszanyervén bátorságát, azt
hitte, hogy most már ő is szólhat.
– Itt egyik rész fiam, András, a tied, a másik Sándoré! – szólalt meg az
apa.
– Egy falatot sem osztunk, – csattant fel Bokrosné, – nem itt egy
falatot sem! Míg én élek, addig itt az úr én vagyok.
S az öreg asszony szemei villogtak, mint egy haldoklóé, a ki élethalálra
küzd. Felugrott székéről, odaült Sándor mellé, pápaszemét felcsatolta,
hosszú orrát előre szögezte, s így folytatta tovább kemény szavait:
– Dehogy nem! én meg tán kolduljak? Azt a vén, tehetetlen, bolond apádat
elbolondíthatod, hanem engemet ugyan soha! Eszemen vagyok.
– Jól van, édes anyám, hiszen látom, hogy eszén van, azon is volt
mindig.
– Azon én!
S az asszony húsos, kövér öklével az asztalra csapott.
– Én egy betű osztást sem akarok! – folytatá András csöndes hangon.
– Mert hogy hiába is akarnál.
– Úgy van! – kiáltott bele Sándor.
A fiatal asszony kezeivel fogta le férje száját s németül gyügyögött
neki valamit, a mit az alkalmasint nem értett. De Sándor úgy tett,
mintha szót fogadna s felesége kedvéért egészen lecsöndesednék.
– Azért mondtam, hogy maradjon minden úgy, a mint van.
– Mert hogy úgy is marad! – szólt Sándor is, az anya is.
– Csak az ökröket…
– Nem, – kiáltott az anya egyre rikácsolóbbá váló hangon, – itt minden
az enyim. Itt minden Bese-jószág.
– Az, Bese-jószág! – hangzott Sándor szava.
– Azt elviheted, – mondá hörgő nevetéssel Bokrosné, – a mit apád hozott.
– Nem kell hát semmi, édes anyám, látom, én nem a maga fia vagyok, azért
megélünk békével.
– De én, fiam, veled megyek! – ugrott az öreg ember a távozni készülő
András után.
– Velem, édes apám!
S András fölkelt, s a lehető mérséklettel kiment a szobából.
Ezen az éjszakán nem igen aludtak az urak a Bokros-háznál.
Bokrosné azon való félelmében, hogy őt az éjjel még meg is ölhetik,
átkérezkedett menyéhez, hogy ott alhassék. Simogatta, csókolta menyét,
kedveskedett neki mindennel, régi ezüst tányérokkal s nagy
mentegombokkal, s kérte, hogy becsüljék meg, szeressék, ne hagyják (a
bűntudat úgy elérzékenyítette, mondhatná valaki), mindent, de mindent
rájuk fog hagyni. Azt a parasztot kitagadja, az nem is az ő fia, azt nem
is lehet, hogy ki nem cserélték. Egy csepp sincs benne a finom
Bese-vérből. Még az arcza is olyan durva, a szemei mint csak egy
tolvajé. Igazán minden jótét léleknek félni lehet tőle.
A fiatal úri asszony a kézzelfogható igéretekért megnyugtatta drága
anyósát. Igérte, hogy apjával el fogja csukatni azt a gonosz embert egy
vagy két évre. S ha csakugyan merne valamit tenni, örökre is.
Lehetetlen csak elhinni is, hogy ily rettentő fenyegetésnek örvendhetett
az anya, pedig úgy van. Bokrosné nem bánta volna, ha Andrást soha se
látja. Eszébe jutottak a nyers, sértő szavak, hogy: a dobot még meg is
üthetik a ház előtt, hogy ehhez a házhoz még a zsidóknak is van jussuk,
hogy Sándor mondjon le a bolondoskodásról s lásson munka után
(bizonyosan paraszti munka után). Igen is, ily dolgok, ily sértegetések
egy jó anya szívét nagy mértékben képesek elkeseríteni, képesek odáig is
vinni, hogy az anyai szív az ilyen fiút örömest adná örökös rabságra.
Különben nem tudom, jól fogtam-e fel a dolgot?
Egész éjjel lehetett hallani, a mint az anya odabeszélt fiához,
menyéhez, indulatos szavakkal magyarázván, hogy: mi az apjuké. S holmi
dib-dáb rongyokat említett, zsákokat, melyekből már foltnak való sincs,
ponyvát, szűrt, egy rossz szekeret, s valami rég elhasznált
lószerszámot.
– Itt míg élek, én vagyok az úr, és ti, gyermekeim! – tevé hozzá az anya
hízelgő hangon (ez utóbbira nézve nem így gondolkozván). Mit? még annak
a rongyos papleánynak adjam? mert tudom, hogy azt akarja elvenni. Ha
mégis valami igazi jó vérből való úri leányt hozatott volna házamhoz, a
milyen te vagy, kedves menyem. De így!
S csufolódó szavakban tört ki, melyeket kaczagással kisért.
– Mondjad anyádnak, – sugta oda a meny férjének haraggal, – hagyjon már
fel örökös locsogásával, hiszen nem lehet aludni. Kiveri a jó álmot
szememből.
Sándor mondott valamit anyjának.
Ezt Bokrosné úgy értette, hogy ne bántsa már őket, Andrásékat; s most
csupa kedveskedésből még fölebb kezdte. Rendre számította a Bese
vérrokonait, a kik mind különbek voltak, mint akármely pap vagy afféle
kurta úr. S most egy bolond így akarja meggyalázni a familiát egy
czafattal, egy dologtalan teremtéssel.
– Nem, abból nem lesz semmi, – kiáltott, fölülve ágyában, – az ide be
nem teszi a lábát! Ha már épen meg akar házasodni a vén bolond, majd
szerzek én neki feleséget, hogy megemleget érte még a haló földemben is.
Így folyt odabenn az éjszaka, hol föntebb, hol alantabb pörlekedéssel.
Sándor elaludt, mint a ki előtt ilyesmi nem volt szokatlan, de a fiatal
asszony sehogy se tudott megnyugodni, többször mérgesen kiáltott fel
németül:
– Bitt’ um bitt’ um… der Teufel, der Teufel…
Az öreg asszony ilyenkor oda figyelt, s gondolván, hogy a menyecske
férjét költögeti, mondván: «ne aludj, állj fel, állj fel,» átszólott:
– Hadd el, galambom, hadd aludjék, neked beszélek én, lelkem!
S még bizony sokáig folytatta a beszédet, ócsárolva a koldus papokat és
dicsérve az uri rendet, a melyhez tartozott most már ő is fiastól.
A holdvilág a könnyű vékony tavaszi felhők közül be-bevilágított a
szobába és lehetett látni, hogy a vén asszony mennyire kikelt
ábrázatából. Sápadt volt, ajkai az erős indulattól megkékültek, szemei
mereven állottak és csodálatosan vörös fénynyel néztek a gerendákra.
Igazán úgy viradt meg, a mint lefeküdt.
András sejtette ugyan, hogy lesz valami, ha a régóta tervezgetett
beszélgetésre tér, mert tudta, hogy anyja házasságának nem örül, de ily
szívtelenségre még se számított. Kifeküdt az istálló elé a kis
szalmaágyra, hol egy idő óta annyi édes órát töltött a jövendő
szinezgetésével; igyekezett visszanyerni nyugodtságát, lemondott
mindenről és nekifogott a verejtékes szegénységnek. Maga elé képzelte a
kis rongyos kovácsházat a temetősoron; rendezgette, igazgatta, s abból
az égető indulatból, mely anyja szívét odabenn az uraknál úgy tépdeste:
ő a nagy rendezgető elfoglaltságban alig érzett valamit.
– Fiam, – szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang, – azt gondoltam,
ide ülök az ágyad szélére, én már úgy sem tudok aludni. Nem kell nekem
nagy hely, csak ennyi, úgy ni! No lásd, most hogy kiszorítottalak a
helyedből.
S az öreg ember fogai vaczogtak a tavaszi csipős hidegtől s a belső
izgatottságtól.
– Veled megyek, fiam, én is. Nem jól megy itt a dolog. De mondtam én
mindig, házasodjál meg, nem tetted. Most nem így állnánk. Tudod-e, már
anyád a földeket adogatja el? Hanem erről ne szólj, én is csak úgy
hallottam. Te szólhattál volna, mert te voltál a gazda, a kenyérkereső.
Én, tudod, anyáddal soha se kötöttem ki, szégyenlettem volna, ha a falu
megtudja, hogy mi is csak úgy veszekedünk, mint mások. Hallgattam.
Úgy-e, jól tettem? Beszélni ezüst, hallgatni arany. Ezt választottam.
Úgy-e, fiam, ha megházasodol, ezt teszed te is?
S Bokros Mihály kétkedve nézett hallgató fiára.
– Hadd el, fiam, azt mondod magadban: nem jól beszélek, az lett volna a
kötelességem, hogy ezt a nyelves asszonyt törjem meg derekasan. Szabjak
neki rendet én. Hiszen ha a Dunát lehet regulázni, akkor csak egy
asszony nyelvét is lehet talán. Úgy-e, fiam, így kellett volna
gondolkoznom? Jól mondod. Így is gondolkoztam. Hát miért nem lehet így?
Miért, úgy-e?
[Illustration: – Fiam, szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang.]
S az öreg, ősz ember mosolyogni akart, de a szemek készebbek lettek
volna sírni.
– Hát fiam, úgy van az, – folytatá az öreg, – nagyon szerettem az
anyátokat; nem is vettem észre, hogy hallgatok, mikor lármáznom kellett
volna. Azt gondoltam: ha öregszik, csöndesedik, s majd egyszer milyen jó
lesz, ha elmondhatjuk: legyen hála isten ő szent felségének, mi nem
veszekedtünk soha, még azt se mondtuk egymásnak, te ilyen, te olyan. No,
hát nem jól gondolkoztam, András?
– Jól, édes apám!
– No, most már én mondom, fiam, hogy nem jól gondolkoztam. Ehol, öreg
koromra mégis veszekednem kell, vagy el kell szöknöm a háztól. Mert ha
te elmégy, én is elszököm. Aztán hova szököl? Ha itt nem maradunk, ezek
a németek mindent elpusztítanak. Már a pincze is üres, a kamara is üres.
Most telik még majd meg anyátok feje, ha eddig üres volt. Teremtő isten,
ez az asszony koldus lesz!
S az öreg ember nem tartóztathatta vissza megcsorranó könyeit.
– Te András, te sokat hallgatsz, te olyan vagy, mint én. Fiam, ne légy
olyan. Csapj szét ezek között a jövevények között, mondj egy-két igaz
szót anyádnak, hiszen úgy tudsz beszélni, ha akarsz. Az előbb a lelkem
örült, mikor veszekedtetek, hogy no ehol, hála isten, ez a gyerek
csakugyan eligazít most mindent. Épen útban voltál. A legjobb szókat
mondtad ide is, oda is. Szépen ment minden. Raktad őket érdemök szerint,
azt a bolond szegény Sándort is. Az oda van! Abból nem lesz többet ép.
Minden rendesen volt, mondom, s egyszer csak megfordultál. Épen, mint én
szoktam.
– Nem, édes apám, nem fordultam meg, csak nem tehettem mást.
– Épen, mint én. Én azt mondtam mindig, hogy nem tehetek máskép. Így hát
nem is vagyok hibás. Hanem te hibás lész, fiam, ha ezeket a
boldogtalanokat magukra hagyod.
– Hát pereljek anyámmal? – szólt indulatosabban a legény; –
törvénykezzem vele?
– Azt nem! – mondá egy kis vártatva az öreg.
– Nem, úgy-e? s pedig ezeket nem lehet máskép megállítani.
– Hát mit csinálsz?
– Dolgozom.
– Én is.
– Velünk lesz az isten.
– Velünk.
S az öreg ember mintha érezte volna, hogy most már mindenképen védve
van, lassankint elcsöndesedett. A fáradtság, kimerültség
elzsibbasztották tagjait, oda huzódott egészen fiához, szinte
belekapaszkodott, s elaludt. Aludt majd egész viradtig. Vele volt fia és
– az isten. András igazán úgy is ült a szalmaágy szélén, oly éber
gonddal, mintha tudta volna, hogy a jó istennel ül egy széket. El nem
aludt volna a széles világért.
Van az emberben valami, a mi nagy, becsületes elhatározásoknál kiül a
homlokra, kiragyog a szemekből és tiszteletre indít. Ez a hatalom még
ellenségünknek is parancsol, úgy hogy az akarva, nem akarva leüti fejét
és félve megy el mellettünk. Ezt a sajátságos tisztelet- és
félelemnyilvánítást érezte másnap András is, mert anyja – mintha csak
elvágták volna szavát – hallgatott, Sándor sima, előzékeny hangon szólt
egyet-kettőt bátyjához, s a németek nyájaskodtak vele, holott azelőtt
alig akarták észrevenni. Még az öreg Bokros Mihályt se sértegették,
hagyták, hadd járjon-keljen fia után. Általában a reggel hüvös szelével,
ragyogó világosságával sok mindenen változtatott. Azt lehetett hinni,
elmult az egész viszálykodás, s megvan a békesség.
Egyébiránt ide jegyezhetem: állandóan durvák és haragtartók csak a
művelt, nagyvilági emberek között vannak, a műveletlenebb szivek
könnyebben tudnak feledni és várni.
András ezentúl úgy tekintette magát, mint a ki nem tartozik az ősi
házhoz, csak vendég, eltürt jövevény ott. A napnak egy részét a
temetősoron töltötte a kis kovácsháznál. Akadt ott igazítni való elég.
Egy alkonyaton, midőn épen hazafelé akart kerülni a kertek alatt, egy
14–15 éves barna leányka állott eléje lesütött szemekkel, félénken,
mosolyogva, hadaró beszéddel mondván:
– Tiszteli szépen bátyám uramat Biró László édes atyám uram, tessék
befordulni hozzá egy-két szóra.
– Most?
– Igenis.
S a leány szépmetszetű szemeivel föltekintett a gondolkozó legényre.
– Jól van, kis hugom, hát mehetünk.
András nem ment épen jó kedvvel, mert a buzavitel óta egyszer se volt
házuknál.
A mint beléptek a szobába, csak magát találták ott László bácsit, ki
komoly, mintegy szomorú tekintettel ült a terített asztalnál. Nagy,
kopaszos homlokán lesimította barnás szürke haját, a mit a földmíves
ember csak akkor szokott tenni, ha valahova urak elé készül, vagy
templomba szándékozik, vagy valami igen fontos tanácskozásra indul.
Vastag, tüskés bajusza is teljesen ünnepi állást vett, hogy a
bekövetkezendőket mintegy az is jelentse.
– András öcsém, – szólalt meg csöndes, vontatott hangon a gazda, miután
tisztességesen köszöntötték egymást, – nagyon elkerültél!
András megütődött az alapos vádon és nem tudott rögtön válaszolni.
László bácsi, mint a ki nem vétkes, merőn oda tekintett a legény ide-oda
forduló arczára. Olvasni akart és tévedne, a ki azt hinné, hogy az
egyszerű ember nem találja fel az arczon, a hajlások között az elrejtett
betüket.
– Pedig én nem bántottalak. Ülj le! Tudom, azt kellett volna tennem,
mikor kijöttünk Iszlóról, hogy dicsérjek mindent, mert észrevettem, –
igaz, hogy későn, – hogy szereted a leányt. Hanem azt is tudhatod, hogy
én isten ő szent felségének jóvoltából mindekkorig milyen ember voltam.
Hazugság nem jött ki az én számon. Nem, öcsém, két szivet nem tartottam:
egyiket a jónak, másikat a rosznak. Pedig láttam, hogy a világ nem tart
velem.
András helyeslőleg intett fejével és szólni akart, de a bátya folytatta:
– Megmondtam akkor is: a pap szegény ember, s mostanában a hogy a
németek viszik nálatok a gazdálkodást, valami sok te reád se jut. Aztán
anyátok is isten tudja, meddig elélhet. Elélheti, a mije van.
– Élje békességgel!
– De attól tartok, majd nem azzal éli, mégis eléli; jó segítsége ebben
neki Sándor. Úgy gondolkozzál, öcsém, hogy a végén apád is te rád marad,
meg anyád is.
– Anyám nem! – mondá hidegen, de nem haraggal a legény.
– Nem? – kérdé, a bátya, mélyen oda tekintve András szeme közé. – És
miért nem?
András nem felelt, csak nézett maga elé komoran.
– Haragusztok? Értem! Csak akkor ki ne béküljetek majd egymással, mikor
annak a békességnek már semmi haszna sem lesz. Van ám olyan békesség
elég. Megbocsátunk a halottnak is, meg aztán a koldusnak is, pedig egyik
minket akart halottá tenni, a másik meg koldussá. De örül az isten az
ilyen békességnek, az ördög meg de bánkódik rajta! Különben jól van,
hanem apádat csak oda veszed a házadhoz?
– Mert az eljő hozzám.
– Hanem majd nem megy-e el?
– Nem adok rá neki okot.
– De a feleséged? Lehet ám olyan feleséged, olyan uri vérű, mint a
Sándor öcsédé, a ki nem ereszti asztalodhoz szülőidet.
– Nekem soha! – válaszolt a legény égő tekintettel.
– Kiveri a cselédekhez…
– Az én szülőimet az én házamnál nem, míg az eszem helyén lesz.
– Hát ha az eszedet a kedves feleséged kedveért magad tolod el a
helyéről?
– Olyan felesége csak gazembereknek van! – szólt a legény kalapja után
nyulva.
– Azoknak, öcsém! Hanem azért nincs miért a kalapod után nyulni, jó
helyen van az. Becsületes ember nem haragszik meg az igaz szóért. Nem
azt mondtam, úgy van: hanem hát ha úgy is lehetne. Egy véletlen hajlás
nemcsak a lábat ficzamítja ám ki, hanem a legbölcsebb észt is. Vagy
talán nem mondok igazat? Azt kellene inkább mondanom: András, te olyan
bölcs ember vagy, hogy soha sem fogsz bolondot cselekedni; a mit te
kigondoltál, azon még az isteni erő sem változtathat. Nem, öcsém, még
eddig nem éltem csalásból, nem tudok hizelegni. Maradj csak. Úgy, úgy!
Már csak elmondom, a mit akarok. Kihagyjam-e a közepét?
– Ne hagyja, bátyám, – válaszolt a legény tétovázó tekintettel, – egy
betüt se hagyjon ki.
E bizalomért László bácsi egy pohár bort nyujtott vendége felé.
– Hát megházasodol öcsém, mert látom, abban jársz. Segítsen a jó isten.
Mit csinálsz, ha olyan feleséget kapsz, a ki nem érti a te dolgodat?
– Ha szeret, megtanulja a kedvemért.
– Hm! – s a gazda fejcsóválva nézegetett vendégére. Egy pár perczig
hallgatott. Kereste, hol kerüljön a dolognak, s hogy mentse meg a
legényt. Előtte állott a példa, a Sándor házassága, de nem akarta
emlegetni, nehogy sértsen. Látta, hogy András úgyis ingerült. Azonban
becsületes szive azt hitte, hogy neki mégis el kell mondani mindent és
pedig most. Fel is vette újra a beszédet.
– Mesterember nem vagy, hogy otthon ülj; földmíves vagy te is, mint én,
künn való munkával kell, hogy foglalkozzál. Ha szegény lész, uri
feleséged aligha lesz fele segítség.
– Ne bántsa, bátyám, hagyja el! – kiáltott közbe kedvetlen tekintettel,
nyers, leszállott hangon András.
– Dehogy hagyom, öcsém, hogy hagynám! Hallgatod, nem hallgatod: nem épen
csak a te kedvedért beszélek, mert te férfi vagy, hanem beszélek a
feleséged kedvéért, a ki asszony, még pedig hozzátehetem: egészen magára
hagyatott asszony, olyan, mint az erdőben hagyott gyermek, a ki a
vadaké.
– Hát isten nincs? – kiáltott fölemelkedve, sugárzó tekintettel a
legény.
– Jó, hogy van, de emberek is vannak. Az isten intézi a maga dolgát, de
az emberek szeretnek a más ügyébe avatkozni. Te erről nem tehetsz,
mindannyinak a kezét meg nem foghatod.
– Tudom. Nem. De hát…
– Úgy-e, mit csinálj? Maradsz annak, a mi vagy: földmívesnek.
– Hisz az maradok.
– Hát a feleséged mi lesz?
– Az, a mi én.
S András arczán valami égő pirosság terült el.
– Papleány-feleség, öcsém, ezt mégis gondold meg. Más az ő életük, a
mienk is más. Ők, ha szegények is, de urak, mi ha módosak volnánk is,
csak parasztok vagyunk. Galambot varjuval egy párnak hol láttál?
Megállj, mondok egyet. Jársz-e a házukhoz?
– Járok.
László bácsi elgondolkozva bólintgatott egyet.
– Szereted-e?
– Szeretem.
– Hozzád megy-e?
– Azt gondolom.
– Akkor csak hozd haza.
S az ősz szemöldek alatt az óvatos öreg szemek szomorú sejtelmekkel
méregették a legény bátor, élénk kinyomatú arczát, melynek hajthatlan
tulajdonosa úgy látszott, hogy balsejtelmekről tudni sem akar. Holott a
bátya szerint jó lett volna, ha akart volna tudni.
– András, – szólalt meg némi csend után a bátya, – a sok hiábavaló
beszéd után, a mikkel fárasztottalak, még egy jó szót elfogadsz-e tőlem?
András intett fejével, ujjával, hogy erre kész.
– Tudod-e, hogy te annak a szegény leánynak most nemcsak férje, de apja,
anyja, testvére, rokona, mindene lész?
– Az akarok lenni, László bátyám, mindene, az a koporsómig.
Volt valami az öreges legény hangjában, a mi a kételkedő bátyát most
kedvesen nyugtatta meg.
A szemek összenéztek s a szivek odabenn kezet szorítottak.
– Légy is, öcsém! – folytatá a gazda, s egy kissé gondolkozni látszott,
hogy kimondja-e azt, a mi majd hát ha nagyon is úgy lesz? – Az is légy,
– indult neki bátran, – mert itt ugyan nem lesz senkije is.
– Nem? – veté oda e szót eltagadhatlan megdöbbenéssel András.
– Nem! – lőn a komor válasz.
– Hát régi ismerősei?
– Azok lesznek ellenségi legelőbbször is. Szégyenlik majd, hogy egy
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Az urak: Regény - 07
  • Büleklär
  • Az urak: Regény - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4085
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1864
    35.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4184
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1816
    36.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4138
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1870
    36.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4191
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1767
    37.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    58.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4161
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1863
    35.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4180
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1759
    37.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    59.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4090
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1975
    36.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4193
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1850
    34.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4234
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1860
    36.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4181
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1816
    36.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 1304
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 750
    42.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    59.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.