Az urak: Regény - 04

Süzlärneñ gomumi sanı 4191
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1767
37.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
52.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
58.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
Az sem várt sokat, ő is bátrabb volt, mint a legény.
– Most jőjjön velem egyet sétálni a kertben! – szólt, hevesen ragadván
meg a fiú karját.
Sándor kiment az udvarig, de onnan sem kérés, sem fenyegetés nem bírta
tovább mozdítani. Nem ment egy tapodtat is.
– Nem megyek, kisasszony! – szólt a fiú izgatottan, lángoló arczczal. –
Ha meglátnak, kinevetnek.
– De ha én akarom, hogy jőjjön! – szólt fölvetve fiatal, üde arczát a
leány.
– Akármit parancsoljon, de ebben a ruhában nem megyek.
– Maga ezentúl ebben fog járni mindig.
A legény fejét rázta és nevetett.
– Maga nem lesz többet paraszt, én akarom! – esengett a leány érczes,
meleg hangja.
A fiú bár el volt rontva, de bolond nem volt.
– Én az vagyok, a mi apám, meg a bátyám! – szólt, kezét a leány forró
kezéből kivevén.
– Hát ha az én apám magát hivatalnokká tenné?
– Nem értek én ahhoz.
– Jőjjön a mi szobánkba – szólt reszketve, bágyadtan a leány – ott
elmondom, mi fog magából lenni.
[Illustration: – Nem megyek, kisasszony.]
Sándor nem állhatott ellent szíve édes vágyának, félve, támolyogva
követte a leányt. Tekintetét a földre szegezte, nehogy találkozzék
valakivel, s úgy suhant lopva az eresz alatt a leány háza mögött.
Valakivel mégis kellett találkoznia, s ez bátyja volt – András.
András végignézte a fiút.
– No anyám, – mormogá, – ennek a német komédiának aligha meg nem adjuk
az árát mindnyájan!
– Meg, meg, édes fiam, – mondogatá a szérűs kertben az öreg Bokros
Mihály uram, midőn András e megjegyzését előtte is elmondta volna egy
párszor, – már hogy is ne adnánk meg. De tudod-e, ki fizeti meg
legjobban? te, édes fiam, András! – s az öreg, sovány ember tisztes ősz
fejével, vádként állott az erőteljes, izmos legény előtt.
András, ki valami fejsze- vagy kaszanyelet faragott, nagyokat rántott a
kemény szerszámfán a vonókéssel. Egyet-egyet köhintett, majd mintha csak
szemmel akart volna megfelelni, odatekintett apjára.
Az öreg ember mélyen beesett szemeit könyek borították.
– Úgy-e, fiam, még nyolcz-kilencz hete sincs, hogy itt vannak ezek a
németek, s már édes anyád nemcsak tégedet tart cselédnek, de engemet is.
Szégyenli, hogy élünk, hogy útjában állunk. Én nem állok, mert nekem
innen-onnan kitelik; a hetven esztendő megment engemet a szégyentől,
tudom. Hanem te mit csinálsz? Pörre kerülsz anyáddal? Az se lenne szép.
Hagyod, hogy bolondoskodjék ezzel az éhes eszem-iszom haddal? Az se
dicsérne meg egy becsületes szívű fiút.
– Hát mit csináljak, apám? – kiáltott izgatottan a fiú, fölállván a
faragó székről.
– Mit? most már csak faragj fiam, lehet abból a jó gyertyánfából
koldusbotot is faragni. Mert azt gondolod, hogy anyád meg Sándorkája nem
elpusztítanak mindent? S anyád dolgába ki szólhat? Nem azt hányta eddig
is, minden az övé. No most a németeké lesz. S ki ennek az oka? te!
– Hogyan?
– Én megmondanám, fiam, de magam is röstellem. Hát az, hogy az öcséd
javáért meg az anyád kedveért vén legény maradtál. Most köszönd meg, ha
ezek az urak majd megtartanak faragó béresnek. Látod, ha idejében
megházasodtál volna, most ember volnál, s lehet, hogy anyátok esze se
fordult volna akkorát. De te mindig a rektor után jártál. Éneklés,
későn, korán éneklés, jó, jó… azaz hiszen koldus is énekel, fiam, eleget
a taligáján.
– Hát vétkeztem azzal, hogy a templomba jártam?
– Hát bizony vétkeztél, mert nem úgy jártál, mint más jóravaló legény.
Inasa voltál a rektornak. Mi szükség volt oda ülni ő mellé, mint valami
kóborló mesterlegény? Szégyelted a pajtásaid közé ülni. Eredj, fiam, úgy
látom, te is anyád fia vagy, átallod, hogy apád paraszt ember. Pedig
bizony ezt a házat, kertet ilyen emberek szerezték, mint én.
András, mint a ki e dologban épen nem érezte magát vétkesnek, szikrázó
szemekkel lépett apja felé, s indulattól rekedt hangon kiáltá:
– Hát nem olyan ruha van rajtam, mint más parasztlegényen? hát nem
kapálok, nem kaszálok, nem járok aratni, nem dolgozom úgy, mint akárki
itt a környéken? Megszöktem valamikor a munka elől?
S András azt hivén, hogy minden vád alól fölmentette magát, büszke
öntudattal tekintett apjára.
– Nem mondom én azt, fiam, hogy rest voltál, nincs nekem abban panaszom,
csak azt hajtom most is: miért nem házasodtál meg? Nem találtál a
falunkban hozzád való leányt, ugy-e? uri leány kellett volna neked is,
mint az öcsédnek? No ne félj, mert találhatsz most eleget. Valahol csak
én is meghúzom majd magamat!
A fiú érezvén, hogy apja sziven kapta, lesütötte szemeit, s mert nem
merte megmondani az igazat, pirulva, szégyenkedve kérlelte, engesztelte
apját.
– Ne busuljon, édes apám, – szólt meglágyult, szeretetteljes hangon a
fiú, – már megvan, a mi van; ha isten ő szent felsége így akarta, arról
nem tehetünk. Lesz azért édes apámnak, a hol meghúzza magát. Mutathat
még az isten nekem is olyat, a kit szivemből szeressek. S nem bánom,
akárki lenne, akármilyen szegény, elvenném, ha napszámmal kéne is érette
a kenyeremet keresnem.
– Tedd azt, édes fiam! Lásd, én gazdag leányt vettem, mert anyátok elég
gazdag, nem kellett napszámra szorulnom; mégis mi örömem volt a nagy
jószágban? Olyan voltam, mint az únott vendég, a kit tartanak ugyan, de
szeretnének mindennap kidobni. Többször ettem keserűséggel a kenyeret,
mint a szegény a kalácsot.
– No, ne féljen, édes apám, mert ha a jó isten nekem adja azt, a kit
szeretek, ott nem eszünk keserűséggel egy falatot is!
S András édes érzelmekkel tekintett arra dél felé, a merre a Duna
kanyarog.
– Mind elhiszem én azt, édes fiam, csak találnál már egyszer valahára! –
mormogott az öreg ember, magára hagyván a legényt.
– Hej, dehogy nem találtam, dehogy nem találtam! – mondogatá magában
András, a mint távozó apja után tekintett. – De talán azok a jóságos
egek megsegítenek egyszer engemet is. Légy öcsém ur, ha az isten teneked
azt mérte; nem bánom, hogy édes anyám uri asszony, ha az a szive
kivánsága, csak nekem adjon az isten egy kunyhót, a hová angyalomat
vihessem.
Csendesen, észrevétlenül ereszkedett alá az est.
András megfeledkezett öcscséről, anyjáról, meg a német urakról is,
egyedül az állott előtte, hogy mikép tudhatná ő azt meg, a mit három
esztendő óta szeretett volna megtudni.
Egy út volt előtte: gabonát vinni Iszlóra, s meglátni, megtudni a
többit. Csak az volt a baj, hogy az őszi vetés ideje még nem jött el.
– Mindegy, – gondolá magában, – egy pár héttel előbb vagy utóbb, de
elmegy most. Legalább előbb megtudja, mi van azokba a magasan égő
csillagokba írva, különösen pedig azokba, melyek épen ott ragyognak az
iszlói sziget fölött.
Nem, nem tudott többé nyugodni; azt hitte, mától fogva az a gondolat is
kergeti, hogy annak a szegény öreg embernek – apjának – tisztességes
nyugodalmat kell szereznie, s pedig minél előbb.
Végig tekintett ismerősein, jó emberein, atyafiain, hogy hova forduljon?
Azokhoz nem akart menni, a kik előtt könnyen elárulhatta volna titkát,
ment tehát olyan helyre, a hol gondolata szerint még csak nem is
sejthették, mi járatban lehet.
Csöndesen, észrevétlenül, hogy senki se tudja a háznál, leballagott a
kertek alá, fölment a szomorú zsidó boltjáig, ott bekanyarodott a
temetősoron, s befordult egy kis alacsony szögletházba.
Nem volt még valami késő: fenn volt az egész család, örege, apraja. Ki
ezt, ki amazt, de dolgozgattak. A gazda épen valami ujságban
lapozgatott, melyet a rektor koma hordogatott a házhoz; két iskolás kis
gyermek a kemenczepadkáról bámult a gyertya lobogó világába, s
egyszersmind nézte nagy figyelemmel, hogy az édes atya szája az
olvasáskor hogy megmozog, ehol majd lassabban, majd sebesebben, hogy
néha szinte nevetésre huzódik.
Ilyenkor ők is mosolyogtak, és halkan összenevettek. Két szép sugár
leányka, kik közül az egyik lehetett úgy tizenöt, a másik tizenhét éves,
az asztal sarkánál varrogatott.
A nagy kutyaugatásra egy perczre mindnyájan az ajtó felé tekintettek.
– Ki az? – kérdi nagy hangon a konyhaajtóban a háziasszony, magasan
fölemelve tartván egy czirokseprőt, hogy jót üssön a bolond kutyára.
– Ejnye, Zsuzsi néném, majd bizony meg se ismernek! – válaszolt a belépő
ember erős, férfias hangon.
– Maga az, András öcsém? No nézze, ugyan mi jó hozza a mi utczánkba?
– Mi az, mi az, András öcsém? – szólt bele a gazda is, előre kinyitván a
szobaajtót. – Csak nincs baj otthon?
– László bátyám, hát olyan szomorút mutatna a képem? – válaszolt a
legény, s tiszta, mosolygó tekintettel lépett a gazda elé. – Nincs baj,
legalább valami nagy baj még nincs, hogy volna? De egy kicsi van mégis.
– Ugy-e? hm! no, ezt mindjárt eltaláltam! – mondá László bácsi, kopaszos
fejét meg megcsóválva. – Az öregek, ugy-e? Anyád?
– A bizony, Sándorral lesz a baj! – szólt a dologhoz anyjuk, tisztesség
okáért egyet törülvén köténye szélével a száján. – Sándor nagy gavallér,
sokat költ, rossz helyekre jár, nem is adnám neki a leányomat, ha tíz
volna is. Mire való az? Azt mondják, mióta a németek itt vannak, a
mátkáját is odahagyta, egészen az uri asszonyok után bolondul. Hogy azt
a német kisasszonyt szeretné. No pedig annál különbet is találhatna. De
még majd mit mondok… olyat is beszélnek… hogy…
[Illustration: – Ki az? – kérdé nagy hangon a konyhaajtóban a
háziasszony.]
– No, no, asszony, csak a csillapjával! – mormogott a gazda. – Ki
kérdezett?
– Akár kérdez, akár nem, mert én csak úgy mondom, a hogy van, vagy a
mint beszélik.
– Öcsém, menjünk át a másik szobába! Te pedig anyjuk, azt mondom, hagyj
békét azoknak az uraknak, mert András öcsém most egyben azt gondolhatja,
hogy ehol, Biró Lászlóné alkalmasint a maga lányait szeretné eladni.
– Oh! bizony maga is tudja ám, mit beszél! – szólt haragos formán, de
nem rossz kedvvel az anya. – Hisz gyerekek ezek még.
S a gondos anya egyet igazított a nagyobbik leány ruháján.
– Biz ott lelkem Mariska mindjárt a tizennyolczadikba fordul.
– Hova beszél? hát Sárika nem most lesz-e Katalinkor tizenöt? Ni, már
hogy megöregítené szegényeket!
– Jó, jó, de én itt Mariskáról beszéltem. Hanem itt, ha ilyen vásárt
ütünk, András öcsém még ma szóhoz sem juthat.
S a gazda fölkelt, hogy másik szobába menjenek.
Zsuzsi néni sugott valamit András fülébe, s nevetve odább huzódott.
Falusi, hát még városi asszonyok hamar kitalálják még azt is, a mi
nincs.
– Nem úgy van az, Zsuzsi néném, más itt a baj, – szólt mosolyogva a
legény, – elmult az már!
– Mi az? mi mult el? – tudakolá a gazda.
– No magának se kell mindent tudni, apjuk! Hogy mostan András öcsém
valamerre jó részt tisztességes szándékkal van, s magát csak arra kéri…
No csak úgy mondom, tréfálok, meg ne haragudjék, öcsém uram.
András ez egyszer a széles világért meg nem haragudott volna,
ellenkezőleg, a mint látszott, örvendett, hogy így körülfogták.
– Nem úgy van az, kedves asszonynéném, – mondá a legény, – de nem kapok
kedvet, ez a baj.
– Az ám, – mormogott az asszony kedvetlenebbül, – más itt a baj,
kilátszik a szeme ragyogásából is. De hiába mesterkednek, mert úgy is
megtudjuk.
– Hát Iszlóra akarnék tiszta buzát szállítani! – mondá a legény
jókedvvel és egészen elvörösödve.
– Ugy-e?
S a szemes asszony nagyhirtelen azon jártatta eszét, hogy kik lehetnek
ott férjhez menő leányok.
– Hm, Iszlóra? – mondogatá az asszony. – De hisz ott a sok szekere öcsém
uraméknak!
– Ott ám, – válaszolt zavarodva a legény, – de azok nagyon el vannak
foglalva.
– Mind? – kérdé az asszony éles tekintettel.
– Mind! – ismétlé András, s örvendett, hogy im mennek már az első
szobába s szabadulhatnak a vallató asszony elől.
Szinte éjfél körül járhatott már az idő, midőn András László bácsival az
első szobából kilépett. Arcza égett, szive dobogott s hangos, kopogós
léptekkel indult meg a kapu felé.
– Hát abban maradjunk öcsém? – szólt csöndes, halk módon a gazda.
– Abban, László bátyám!
– Jó!
S László bácsi elgondolkozva, aggódva, sajnálkozva tekintett a távozó
legény után.
– Hm, hm, – mormogá magában, – te sem tudod ám, öcsém, mit csinálsz. De
micsoda egy gondolat is! Tudom, ez is annak a kevély, urizáló anyádnak
az akarata. Hanem no, majd megválik!
A magasan álló hold mit sem tudott a balsejtelmekről, azért is tündöklő
fénynyel vont be házat, kunyhót, sövényt, utczát, úgy hogy az egész kis
mezőváros ragyogott a szép éjjeli világosságtól.
András most nem került a kertek alá, nekivágott a főutczának, s ment
bátran, titkolódzás nélkül, igen-igen boldog sejtelmekkel.
Tekintetes Vörös Gáborék háza, azaz kastélya előtt haladt el.
A vastáblás ablakok alatt, a kis szőlőlugasban ott suttogott a főbiró
ur, de nem Zsuzsikával, ki hetek óta betegen fekszik, hanem az eleven,
szép, bátor Mariskával, ki már egy csomó német szót is tud.
Vörös ur ott könyököl elrejtőzve a kapu párkányán, s mint a galambász,
ki kedves galambjainak elpárosodását lesi, vigyázza, hogy a jövendőbeli
vő milyen édesen beszélget leányával.
András nem sokat törődött Vörös uramékkal, mert sietve s édes
tisztelettel közeledett a széles utcza közepén álló templomhoz.
Önkénytelenül is föltekintett a tündöklő bádogtoronyra, melynek csucsán
a csillag oly erős fénynyel csillogott, mintha valóban igazi égi csillag
lett volna. A legény szivét a boldog jövendő érzése járta át, s a szép
nyári éjszakán keresztül belátott azokba a téli ködös, havas napokba is,
mikor odabenn az ur asztalánál a pap néha-néha tíz-tizenkét párt is
esketett egyszerre.
Csöndesen nyitotta ki az utczaajtót, nesztelenül haladt végig a hosszú
udvaron. Odafeküdt az istálló eresze alá, közel kedves ökreihez. De most
nem aludt. Föl-föltekintgetett a csillagos égre s jól esett szivének,
hogy az a magas ég is, mint ő, ébren van. Felült, térdeire könyökölt, s
fütyörészni, dudolgatni kezdte azokat az ismeretes, százszor hallott
dalokat, melyeket a szárnyas éji szellő az alvégről ime most is az ő
udvarukon visz keresztül.


V.
Néhány nap mulva Bokros András csakugyan megindult a László bácsi
szekerén, hogy ama bizonyos faluba tiszta buzát szállítson. Egy szép,
fiatal cserfaerdőn vitt keresztül az út. A sötétzöld, harmatos leveleken
ragyogott a nyári verőfény; innen-onnan a fák közül átcsillámlott a
sziget mindkét oldalát bekerítő Duna. Csöndesség volt mindenfelé, de nem
élettelen csöndesség; a madarak vígan szökdécseltek a hajló ágakon, a
hol pedig madár van, ott zaj is van annyi, a mennyi egy
csöndességszerető szívnek épen elég.
Szótlanul haladtak odább a jó, vert úton, egyik sem akarta zavarni a
másikat. László bácsinak megvolt a maga fontos tennivalója, arra tehát,
hogy azt a legcsöndesebben kigondolja, idő kellett.
A legény maga hajtotta a lovakat, nagy gyöngédséggel, úgy, hogy az ostor
alig suhant meg egyszer-egyszer a levegőben.
– Biztasd, öcsém, biztasd, – szólott oda László bácsi, ki gondba mélyedt
tekintettel pipázgatott András mellett, – csak biztasd, mert az a fakó,
ne féljen, nem bánja ám, ha holnapután érünk is be a buzával.
András jókedvvel sodorgatta meg vastag, tömött, barnás bajuszát, s alig
érintőleg odacsippentett a fakóra.
– László bátyám, – szólalt meg bizodalmasan, oda mutatván előbb a
gyümölcsös kertek közül kibukkanó iszlói templom vörös-zsindelyes
tornyára, – de nem csinálok-e én ma bolondot? Eddig tudom, hogy mindig
meggondoltam mindennek elejét-végét, ma, mintha olyan sürűségben járnék,
a melyből isten tudja, kijutok-e valaha, vagy soha; s ha ki is, akkor is
hogyan? Tán mégis maradnék úgy a mint vagyok?
– Hogy?… Vagy úgy!
– Igen! Nem nekem való már a házasság.
– A bizony még idejét nem multa, csak az ember mindig magához valót
válaszszon.
András elértette a czélzást, de most nem tudott rá megfelelni. Érezte,
hogy csakugyan különös dolog egy földmives embernek más osztályba
házasodni, de azzal mentette szivét, hogy ő életében soha sem szeretett
mást azon az egyetlen leányon kivül, s hogy ő azért mindent, de mindent
meg fog tenni, a mit csak egy becsületes, szorgalmas ember megtehet.
Égett a feje, ha rágondolt, hogy még ki is nevethetik, s ha megtudják,
mi járatban vannak, még a buzát is visszaküldhetik, úgy fordul. De most
kinek szóljon? látta, hogy legbizodalmasabb embere is csak úgy
immel-ámmal helyeselte szándékát, s ehol, a mint a szó mutatja, még
talán nevet is magában. Megmarkolta a gyeplüt, s fordított egyet a
lovakon.
– Mit akarsz, te? – kiáltott fel a bátya.
– Azt gondoltam, László bátyám, – szólalt meg a legény nagy tusakodással
és sok kételkedéssel, – azt gondoltam, hogy mégis nem jó úton járunk.
– Már hogy ne járnánk? Hisz ha a szememet bekötném, úgy is el tudnék tán
jönni erre a kis rongyos Iszlóra.
– Nem úgy értem, hanem hogy könnyen bolondot tehetek! – veté oda András
egész komoran.
– Hát hiszen azért ülök én itt, öcsém, azért jöttem én el veled, hogy
valamikép bolondot ne csinálj! – válaszolt őszinte büszkeséggel a bátya.
S a két ember kezdett egymásra kedvetlenül tekinteni.
– Szereted-e a leányt? – kérdé a bátya, épen szemben ülvén a legénynyel.
– Azt a jó isten tudja csak, hogy mennyire!
– Hát a leány jó indulattal van-e irántad?
– Azt gondolom.
– Hm! a ki forgója van, – mondá László bácsi, a fejét vakargatva, – ezt
nemcsak gondolni, hanem tudni is kell, még pedig tökéletesen. Mikor én
megkértem a feleségemet, nemcsak tudtam, hogy szeret, de azt is, hogy a
világ végire is eljönne utánam. Máskülönben be se léptem volna hozzá, de
meg én sem eresztettem volna be hajlékomba. Az olyan asszony, a ki csak
úgy szeretet nélkül jő hozzánk, vagy olyan, mint a hűtelen kutya, a mely
mindig a más udvarán csavarog, vagy olyan mint a tolvaj cseléd, a ki még
a templomban is lopásról gondolkozik. Már öcsém, ha a dolgot nem tudod
bizonyosan, akkor csak add a kezembe azt a gyeplüt.
– Hát jól van, bátyám, tudom.
– No, így már rendén van. Hát beszéltél vele?
– Beszéltem.
– Annak rendi szerint, hogy így s hogy úgy?
– Olyanformán is.
S a legény csak úgy zihált a kemény vallatás alatt.
– De nem olyanformán, hanem egészen úgy?
– Úgy! – mondá rá a legény helybenhagyólag, csak hogy szabaduljon egy
kissé.
– Hát egyszer vagy máskor, úgy illedelmesen megölelted-e?
Most András került felül; komoly sértődéssel szólt:
– Már hogy tehettem volna ilyet? Hát nem tudja-e László bátyám, hogy
papleány?
– Hm! tán azt gondolod, hogy azok csak szentjánoskenyérrel élnek? A kik
szeretik egymást, ott is csak úgy szeretik talán, hogy tiszta szivük
szerint. Hát Boáz nem ölelte-e meg Ruthot? pedig az a szentirásban van
írva. Öcsém, csak a ki igaz szeretettel meg mer bennünket ölelni, az
olyan mondja csak el a szentirással: «Ne kérj engemet, hogy elhagyjalak
tégedet, avagy elmenjek tőled. Mert a hová menendesz, oda megyek, és
valahol lakandasz, ott lakom, s a hol meghalandasz, ott halok meg, és
ott temettetem el.»
– A kit én szeretek, az tudom, hogy épen ilyen, – szólt a legény mintegy
fölegyenesedve, – az szakasztott ilyen.
S András arcza a legnemesebb érzéstől sugárzott.
– Úgy már öcsém egészen jól van, akkor mehetünk egyaránt.
Érezték a lovak is nyilván, hogy odafenn a zsákokon az atyafiak valami
teljes megállapodásra juthattak, mert egyszerre csak szó nélkül
megkapták a szekeret s meg sem csöndesedtek, míg be nem értek a faluba.
– No, László bátyám! – szólt a legény egyet sóhajtott, a mint meglátta a
rozzantas papilaknak sövénykapuját.
– Ne félj, – mondá nyugodtan bátya, – forogtam én már papok között, s
azért, hogy a Biró-familiában nem volt még kaputos ember, tudom én, hogy
kell kalifikált urakkal beszélni. Nem sokat, de azt a kicsit bátran.
Hanem a te tiszted, öcsém, most jórészt nem lesz ám más, mint a
hallgass!
– Úgy, bátyám! – s a legény hálás mosolylyal tekintett bátyjára.
Alig telt el nehány percz, s fölkiáltott László bácsi:
– No öcsém, ehol itt vagyunk, majd meglássuk, milyen lesz a vásár. Mi?
– A gabonát olcsón adjuk.
– Dehogy adjuk, még majd azt hinnék, loptuk valahol. Úgy adjuk, a hogy
csak lehet.
– Nem, nem, bátyám, hiszen papnak adjuk! – tevé hozzá tisztelettel
András.
– Jó, jó, majd tudom én! Csak azt tartsd meg, hogy egy leánytól valahogy
meg ne ijedj, öcsém.
Megijedt bizony egy kissé a bátya ő kelme is.
Lehet, hogy kivánatos lett volna, de nem volt idő hosszabb tusakodásra,
mert egyszerre csak ott termett a tornáczon a pap is, a kisasszony, meg
két kisebb leányka is.
Az öreg pap, ki azonnal megismerte Andrást (meglehet, némi
beszélgetések, emlegetések után várta is), nagy barátságosan köszöntget
szélestetejű, fekete zsidó sipkájával; szólongatja a szolgálókat,
egyiket ide, másikat oda, hogy siessenek ezzel is, azzal is. László
bácsi hasonlókép igyekszik kimutatni, hogy mennyire érti a
tisztességtudást; egyre emelgeti magát a zsákokon, s gyakorolja eszét,
szivét a bátor magatartásban. András is tekintget lopva, szemérmesen a
bátya oldalán, s ajánlja magát, ügyét isten ő szent felségének.
Ezalatt a fáin tiszta buzával rakott kocsi nagy gangosan berobog az
udvarba.
– Hohó, hej, hej! eblelke lovai! – szól László bácsi, illedelmes mondóka
helyett szégyenkezve s a fejét vakarva. – Ehol bizony, alig néz az ember
egy kicsit félre, s már baj esik.
– Baj hát! – kiáltott siró hangon az öreges bácsira egy kis eleven
szemű, maszatos kezű kis barna leányka. – Nem is tudom, mért nem vigyáz
azokra a csajkos lovakra. Mert tudja-e, nem a maga szekere alá hizlalunk
ám.
– Ejnye, kis hugom, már megvan! – mondogatá igen nagy zavarral a jó
ember, feledvén minden szép vigasztalásokat. – Aztán hányat nyomtunk
agyon?
– Hányat? egyet. No talán még többet akarnának? – válaszolt a leányka
durczásan, felmutatván az agyongázolt libát.
– Dehogy akarnánk, isten mentsen! Inkább ezt az egyet is meghozzuk.
– Meghozzák? Majd kapnak is ilyen bubosat.
– Addig járunk, hugocskám, ha a lábunk elszakad is, – szólt András is a
pörbe, – míg nem kapunk.
– Ide? – kérdé haragos tekintettel a leányka.
– Ide is, máshova is, – szólt némi zavarral a legény, föl nem mervén
tekinteni senkire is, – csak kipótoljuk valahogy a kárt.
– Aztán mit hoztak? – kérdé egy kissé engesztelékenyebben a leány.
– Elhallgatsz, te cserfes! – kiáltott a leányra Klári kisasszony. –
Mentek be a szobába mindjárt mind a ketten!
– Hát mondják meg előbb azok az emberek, hogy mit hoztak?
– Mit, ugy-e? – szólt könnyebb lélekzettel László bácsi; – mit ám…
valamit.
– A valami: macska! – folytatá a kis duzzogó.
– Már pedig kis hugom, – vevé át a szót László bácsi, – mi nem árulunk
zsákban macskát! – s ő is, András is, a pap is jókedvű nevetésbe törtek
ki.
– Mi, hugom, igaz emberek vagyunk! – mondá derült, nyílt tekintettel
András.
Az öreg, özvegy pap nem haragudott, hogy a kis leány úgy megforgatta az
embereket, sőt nevetett jóízűen, azután egy vékony vesszőcskével felé
csappintott s bekergette.
Bementek a többiek is, a lelkész pedig ment a kamara felé a zsákhordó
cselédekkel.
– Mihályiak maguk mind a ketten? – szólítá meg egy vén parasztasszony
Andrást, midőn az maga volt a szekérnél.
– Azok, néném asszony!
– Akkor tudom, kicsodák.
– Honnan? – kérdé igen jó kedvvel a legény.
– Az nem a maguk dolga. Hát mi járatban vannak?
– Buzát hoztunk.
– Azt látom, de egyébként?
– Egyébként semmi dolgunk.
– Nem-e? Hm! hiszem is én azt! – mormogá a vén asszony, ide is, oda is
tekintgetve. – Hát tán valamerre még ma bucsuba készülnek?
– Hogy készülnénk?
– Hisz ünneplő ruha van kendteken, ma pedig csütörtöki nap vagyon.
András csak most gondolt rá, hogy ugyancsak fölöltözködtek ő is, László
bátya is, s himezett-hámozott, hogy valamikép el ne árulja magát. Majd
félszemmel odatekintett egy kis nyitott ablak felé, s nagy örömmel
látta, hogy onnan olykor-olykor a legszebben tekintget feléjük Klári
kisasszony.
András épen nem volt oly szép termetű s arczú ember, min öcscse, de
magatartásában, gömbölyű, szőke arczának komoly vonásaiban, nagy kékes
szemeiben s erős szabású piros ajkaiban, s egész kerek szakállában, a mi
földmives embernél ritkaság, volt valami nemes, igaz egyenesség. Termete
nem volt magas, de arányos, s kezei, lábai feltünően kicsik voltak.
Testét egyszerű kék posztó ruha födte, olyan, a minőt a földmives ember
vasárnap szokott felvenni.
Bár a kis falusi parochia szegényesnek látszott s gazdagságot épen
semmiből sem lehetett kiolvasni, az öreg lelkész mégis a legjobb szívvel
fogadta vendégeit. Mivel déltájt érkeztek, megmarasztotta őket ebédre,
mit azok egy kis vonogatás után, de belsőleg örömmel el is fogadtak.
A bor, a barátságos jó ebéd, a szép, nyilt arczú szőke kisasszony (másik
is ott volt, egy majd szinte akkora, oh! falusi papoknál gyermek van
elég), ki mindig tudott valami kedveset mondani hol egyik, hol másik
vendégnek, igen jó kedvbe hozták a mihályi atyafiakat. László bácsi
tulon túl is megbeszédesedett s a kimondott törvényt: keveset, de
okosan, épen nem igen birta megtartani. Mondott, kérdett mindent
össze-vissza, a hogy jött, de azért teljesen meg volt győződve, hogy őt
most okos, bátor beszédeiért András öcscse bizonyosan nem győzi eléggé
csodálni. Nem egyszer vágott is felé szemeivel, néma szavakkal mondván:
«no öcsém, úgy-e, hogy megmondtam, a hol én vagyok, ott ne félj!»
Szépen, kellemesen telt az idő különösen András részéről, kivel a két
szép papleány a legelőzékenyebb nyájassággal beszélgetett. A vendégek
nem is igen mozdultak.
Később, ugyan délután három óra felé az öreg pap megmutogatott László
bácsiéknak minden nézni valót: a szegény templomot korhadt padjaival; a
repedezett, de valamikor szép szőlőlugasokra kipingált mennyezetet; a
keresztelős edényeket és urvacsorai poharakat, melyek igen csekély
értékű czinből és bádogból állottak akkor is, mint e mai napon.
Megtapogattatta velük a már lyukas, szakadozott, de aranynyal és
ezüsttel áttört szegélyű asztaltakarót, megmagyarázta nekik a rajta levő
számos bibliai mondásokat s különösen e szép mondásnál állapodott meg
(miközben pápaszemét levette): «Sok nyomoruságai vannak az igaznak, de
mindazokból megszabadítja őket az úr!»
Mind László bácsi, mind András annyira el voltak foglalva önmagukkal,
hogy nem vették észre az öreg pap megcsorduló könyeit.
– Különben – folytatá inkább csak önmagának, mint vendégeinek az öreg,
tisztes férfi – ennek a locusnak is nagy igaza van: «Minden gondjaitokat
az istenre vessétek, mert neki gondja van ti rólatok.»
Majd megmutatta nekik azt a helyet is, a hova egykor, ha az isten valami
kegyes pátrónust adna, orgonát állítanának. Itt az öreg lelkész meg nem
állhatta, hogy szive teljességéből ne dicsérje a régi időket is, mikor
az emberek készek voltak vérüket adni a szent eklézsiáért.
(Igen, mondaná erre egy más falusi pap, vérünket azt szivesen, mert nem
kérik, de pénzt nem, és pedig sem régen, sem most, mivel kérik.)
– Mai napság – folytatá csöndes panaszait – pedig az isten megvan, a
Jézus szent neve is él, más világ van még a falukon is. Keveseknek szent
és gyönyörüséges hely immár a templom.
Megkuszálgatta gyér, ősz fürteit s nehány perczig szótalanul ballagott
vendégeivel ide-oda a kopott téglázatú sikátorokon.
– Hát ez az aranyos márvány tábla – mondá András a lelkészre tekintve –
kié?
– Arról, barátom, – mormogá az öreg pap, – bizony nem is akartam szólni.
– Valami nagy úr! – kutatá László bácsi.
– Nagy rabló.
S a lelkész elhallgatott, a vendégek pedig olvasták:
«Hű férj, nagy hazafi, igazi barát, szegények gyámolítója, ruhátlanok
felöltöztetője.»
A vendégek e sorok olvasása után kérdőleg néztek a lelkészre.
– Csak úgy van az, barátom, hogy az eklézsiának adott egy pár hold
földet, confirmatió alkalmával évenkint kiosztogatott egynehány kis
bibliát, különben pedig egész életében lopott, csalt, mint akármely
utonálló. Egy főiskolának a pénzét ellopta, az árvák kasszáját
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Az urak: Regény - 05
  • Büleklär
  • Az urak: Regény - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4085
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1864
    35.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4184
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1816
    36.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4138
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1870
    36.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4191
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1767
    37.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    58.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4161
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1863
    35.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4180
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1759
    37.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    59.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4090
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1975
    36.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4193
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1850
    34.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4234
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1860
    36.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4181
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1816
    36.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Az urak: Regény - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 1304
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 750
    42.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    59.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.