Az időgép - 1

  AZ IDŐGÉP.
  IRTA
  H. G. WELLS.
  FORDITOTTA
  MIKES LAJOS.
  BUDAPEST.
  LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
  CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA.
  Minden jog fentartva.
  38–1900. Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.
  
  
  I. Bevezetés.
  Az időjáró (legjobb, ha igy nevezzük) titokzatos fejtegetésekbe mélyedt.
  Szürke szeme csillogott, meg-megvillant, s arcza, mely rendszerint
  sápadt volt, kipirult, megelevenedett. A tűz vidáman égett s az
  ezüstlíliomokból sugárzó lágy, fehér fény keresztülszűrődött a
  poharainkban gyöngyöző s elenyésző buborékokon. Székeink – az időjáró
  szabadalmai – átöleltek, dédelgettek, úgy hogy nem is éreztük, hogy
  ülünk. Az a kényelmes, ebédutáni légkör fogott körül, melyben a
  gondolat, ledobva a pontosság békóit, bájos szabadsággal száguld ide s
  tova. Ily módon beszélt ő is nekünk, sovány mutatóujjával jelezve a
  fordulatokat, mialatt ott ültünk s lustálkodva csodálkoztunk szelleme
  termékenységén s azon a komolyságon, amelylyel ezt az uj paradoxont –
  mert annak tartottuk – fejtegeti.
  – Figyeljetek jól ide, mert szembe kell szállnom néhány csaknem
  általánosan elfogadott gondolattal. Például, az egész geometria, ahogy
  az iskolában tanítják, téves felfogáson alapul.
  – Nem lesz sok, ha ennyit kivánsz tőlünk bevezetésül? – szólt közbe a
  vitatkozó hajlamu, vörös Filby.
  – Eszem ágában sincs azt kivánni, hogy bármit is elfogadjatok kellő
  megokolás nélkül. Csakhamar be fogtok látni annyit, amennyire szükségem
  van. Azt természetesen tudjátok, hogy a matematikai vonalnak – egy
  vastagság nélküli vonalnak, – nincs érzéki léte. Ezt tanultátok, nemde?
  Épp igy nincs a matematikai síknak sem. Ezek puszta elvonatkozások.
  – Ugy van, szólt a psychologus.
  – Nem lehet továbbá érzéki léte oly koczkának sem, amelynek csak
  szélessége, hossza és vastagsága van.
  – Nem áll, szólt Filby. Bizonyos, hogy a tömör testek érzékelhetők.
  Minden létező…
  – Igy gondolkozik a legtöbb ember. De várj csak egy pillanatig.
  Érzékelhető-e valamely _időtlen_ koczka?
  – Nem értelek, szólt Filby.
  – Lehet-e érzéki léte oly koczkának, amely végtelen kis ideig sem tart?
  Filby elgondolkozott. – Nyilvánvaló – folytatta az időjáró, – hogy az
  érzéki léthez minden testnek négy méretre van szüksége; hosszuságra,
  szélességre, vastagságra és – tartósságra. De testünk természetes
  gyarlósága folytán, a melyet nyomban kifejtek, nagy hajlamunk van arra,
  hogy ezt a tényt ne vegyük észre. Valósággal négy méret van, a három
  térméret és a negyedik méret – az idő. Mindazonáltal megvan az emberben
  az a hajlandóság, hogy a három előbbit helytelenül különböztesse meg az
  utóbbitól, pusztán azért, mert tudatunk véletlenül ez utóbbi irányában
  mozog éltünk kezdetétől fogva életünk végeig.
  – Ez – szólt egy ifjú legényke, miközben görcsösen erőlködött, hogy
  czigarettáját ujra meggyujtsa a lámpa fölött, – ez… valóban fölötte
  világos.
  – Már most nagyon feltünő dolog, mennyire nem vették ezt a tényt
  figyelembe, – folytatta az időjáró, alig észrevehetően elmosolyodva. –
  Valósággal ez a negyedik méret, bár sokan, akik beszélnek a negyedik
  méretről, nem tudják, hogy ez az. Nem egyéb, mint az idő szemléletének
  sajátságos módja; _nincs más különbség az idő s a többi három térméret
  között, csak az, hogy tudatunk az idő irányában mozog_. De akadtak
  bolondok, akik helytelenül fogták fel ezt a gondolatot. Bizonyára
  mindnyájan hallottátok, mit mondanak erről a negyedik méretről?
  – Én nem hallottam, szólt a vidéki polgármester.
  – Röviden igy áll a dolog. Matematikusaink szerint a térnek három mérete
  van: hosszusága, szélessége és vastagsága, s a tér mindenkor
  meghatározható három derékszögű sík viszonyával. De nehány bölcselkedő
  azt kérdezte, miért van éppen _három_ mérete, mért ne volna a három
  méreten kivül más merőleges irány is a térben? – s megpróbáltak
  négyméretű geometriát szerkeszteni. Egy hónapja lehet, hogy Newcomb
  Simon tanár erről tartott előadást a new-yorki matematikai társaság
  ülésén. Tudjuk, hogy kétméretű sik felületen ábrázolhatunk háromméretű
  tömör testeket. Már most ezek az urak azt gondolták, hogy háromméretű
  idomokkal hasonló módon ábrázolhatnak négyméretűt, ha meg tudnak
  birkózni a négyméretű távlattannal. Megértettetek?
  – Azt hiszem igen, dörmögött a vidéki polgármester s összeránczolva
  homlokát, mély szemlélődésbe merült, miközben ajka meg-megrándult,
  mintha rejtelmes szavakat ismételgetne.
  – Igen, azt hiszem, most már értem, szólt egy idő mulva, futólag szinte
  átszellemülve.
  – Nem tagadom, magam is foglalkoztam egy ideig ezzel a négyméretű
  geometriával. Rájutottam néhány érdekes eredményre. Például, itt van egy
  csomó arczkép. Nyolczéves, tizenötéves, tizenhétéves, huszonhároméves
  ember arczképe és így tovább. Mindezek nyilvánvalóan úgy tekinthetők,
  mintha valamely emberi lénynek, amely négy méretében állandó és
  változhatatlan, a háromméretű ábrázolásához tartozó metszetek volnának.
  – A tudományos világ, – folytatta az időjáró – miután a mondottak
  megemésztésére rövid szünetet engedett, – tisztában van azzal, hogy az
  idő nem egyéb, mint bizonyos fajta tér. Ime itt van egy népszerű
  tudományos ábra, egy időjelentés. Ez a vonal, a melyet ujjammal jelzek,
  mutatja a barométer ingadozását. Tegnapelőtt ilyen magas volt,
  tegnapelőtt éjszaka esett, ma reggel ujra emelkedett s így szállt
  lassacskán fölfelé, egészen eddig. Bizonyos, hogy a higany nem járta be
  ezt a vonalat a tér általánosan ismert méretei közül egyiknek az
  irányában sem. De bizonyos az is, hogy bejárta ezt a vonalat, s ebből az
  következik, hogy ez a vonal az időméret irányába esik.
  – De – szólt az orvos, rámeredve egy széndarabra a tűzben, – ha az idő
  csakugyan nem egyéb, mint a tér negyedik mérete, mért tekintik, illetve
  mért tekintették mindig olyasvalaminek, ami különbözik a tértől? S mért
  nem mozoghatunk ide-oda az időben is úgy, mint a tér bármelyik más
  irányában?
  Az időjáró mosolygott. – Teljesen bizonyos, hogy szabadon mozoghatunk a
  térben? Jobbra és balra mehetünk, hátra és előre elég szabadon
  mozoghatunk, s az emberek meg is tették ezt mindenkor. Megengedem, hogy
  két méret irányában szabadon mozgunk. De hogy mozgunk fölfelé és lefelé?
  A nehézkedés akadályoz ebben.
  – Nem egészen, – szólt az orvos. – Hát a léghajók?
  – De mikor még nem volt léghajó, nem tudtunk függélyes irányban mozogni,
  ha eltekintünk az ugrándozástól s a felület egyenlőtlenségeitől.
  – De egy kissé mindig tudtunk fölfelé és lefelé mozogni, – szólt az
  orvos.
  – Könnyebben, sokkal könnyebben lefelé, mint fölfelé.
  – De az időben egyáltalán véve nem mozoghatunk; a jelen pillanattól nem
  válhatsz el.
  – Édes, jó uram, éppen ebben nincs igazad. Éppen ebben nincs igaza az
  egész világnak. Szüntelenül elválunk a jelen pillanattól. Szellemünk,
  amely anyagtalan és kiterjedés nélkül való, a bölcsőtől kezdve a sírig
  egyenlő gyorsasággal mozog az időméret irányában. Ugy, amint lefelé
  utaznánk, ha életünket ötven mértföldnyi magasságban kezdenők meg a föld
  felszine fölött.
  – De a legnagyobb nehézség az – vágott közbe a psychologus, – hogy mig a
  tér minden irányában mozoghatsz ide-oda, addig az időben mozdulni sem
  tudsz.
  – Ez a magva nagy fölfedezésemnek. De nincs igazad, ha azt mondod, hogy
  az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken visszaidézek
  emlékezetembe valami mult eseményt: visszamegyek arra a pillanatra,
  amelyben történt; ilyenkor, amint mondjátok, máshol jár az eszem. Hátra
  ugrom egy pillanatra. Természetesen nincs módunkban megmaradni a multban
  hosszabb ideig, mint ameddig például a vadember vagy valamely állat
  megmaradhat hat láb magasságban. De művelt ember ebben a tekintetben már
  fölülmulja a vadat. Léghajóban mehet fölfelé a nehézkedés ellenére is.
  Mért ne remélje tehát azt, hogy végül képes lesz megállni vagy mozgását
  gyorsitani az időméretben, sőt ha ugy tetszik, képes lesz visszafordulni
  s ellenkező irányban is utazni?
  – Oh, ez már – kezdte Filby, – mégis…
  – Miért nem? – szólt az időjáró.
  – Ez nem fér össze az észszel,… szólt Filby.
  – Miféle észszel? – kérdezte az időjáró.
  – Okoskodással azt is bebizonyithatod, hogy a fehér fekete, – szólt
  Filby; – de azért engem sohasem fogsz meggyőzni róla.
  – Meglehet, – szólt az időjáró. – De most már kezditek látni, mily
  irányban foglalkoztam a négyméretű geometriával. Régóta volt sejtelmem
  olyan gépről, –
  – Amelylyel utazni lehet az időben! – kiáltott közbe az ifju legényke.
  – Amely utazhat tetszés szerint a tér és idő minden irányában, amint a
  gépész akarja.
  Filby beérte azzal, hogy felkaczagott.
  – De vannak kisérleti bizonyitékaim, – szólt az időjáró.
  – Pompás eszköz volna a történetiró számára, – jegyezte meg a
  psychologus. – Az ember visszautazhatnék a multba, hogy igazolja például
  a hastingsi csatáról elfogadott adatokat!
  – Nem gondolod, hogy kissé nagy feltünést keltenél? – szólt az orvos. –
  Őseinknek nem nagy türelmük volt az anakronizmusok iránt.
  – Az ember magának Homérosnak és Plátónak a szájából tanulhatna görögül
  – vélekedett az ifju legényke.
  – De akkor meg is buktatnának ám a szigorlaton. A német tudósok annyira
  kimüvelték már a görög nyelvet.
  – Hát akkor ott van a jövő, – szólt az ifju legényke. Nem is rossz, ha
  az ember elgondolja! Elhelyezhetné összes pénzét, ott hagyná jó kamatra,
  hadd szaporodjék, s azután rohanna előre hanyatt-homlok!
  – Hogy fölfedezzen oly társadalmat, – szóltam én, – amely szigoruan
  kommunisztikus alapon áll.
  – Valamennyi tulzó, vad elmélet közül – kezdte a psychologus.
  – Magam is gondoltam, s azért nem is beszéltem róla soha, mig csak…
  – Van rá kisérleti bizonyitékod? – kiáltottam. – Igazolni akarod ezt?
  – Lássuk a kisérletet! kiáltott Filby, – akinek elméje kezdett már
  kifáradni.
  – Lássuk mindenesetre a kisérletet, – szólt a psychologus, bár tudom,
  hogy humbug csak az egész.
  Az időjáró mosolyogva körülnézett. Majd egyre szeliden mosolyogva, s
  kezét nadrágja zsebébe mélyitve, lassan kiballagott a szobából.
  Hallottuk, amint papucsában végigcsoszogott a laboratoriumába vezető
  hosszu folyosón.
  A psychologus ránk tekintett.
  – Kiváncsi vagyok – szólt, – mi lesz ebből?
  – Valami szemfényvesztés, szólt az orvos. Filby pedig el akart mondani
  valamit egy bűvészről, akit Burslemben látott; de alig kezdett bele, az
  időjáró visszatért, s Filby anekdótája máskorra maradt.
  
  
  II. A gép.
  Az időjáró csillámló érczalkotmányt tartott kezében. Meglepő finom munka
  volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Elefántcsont s valami átlátszó
  jegeczes anyag volt benne. S most világosságra kell törekednem, mert az,
  ami következik, – hacsak bele nem nyugszunk az időjáró magyarázatába –
  teljességgel megfoghatatlan. A szobában mindenfelé nyolczszögletű kis
  asztalkák álltak. Az időjáró megfogta az egyiket s két lábát a kandalló
  szőnyegére támasztva, a tűzzel szemben helyezte el. A gépecskét rátette
  erre az asztalra. Azután odahúzott egy széket és ráült. Az asztalkán nem
  volt más, csak a gép meg egy kis ernyős lámpa, amelynek ragyogó fénye
  teljesen megvilágitotta a kis gépmintát. Köröskörül mintegy tizenkét
  gyertya lobogott, kettő a kandalló szegélyzetére állitott
  rézgyertyatartóban, a többi pedig a falon, ugy hogy a szoba fényben
  uszott. Én a tűzhöz legközelebb, alacsony karosszékben ültem, amelyet
  ugy előre huztam, hogy csaknem az időjáró és a kandalló közé kerültem.
  Filby mögötte ült s válla fölött nézett az asztalra. Az orvos és a
  polgármester jobbról, a psychologus pedig balról oldalvást ügyelt rá. Az
  ifju legényke a psychologus mögött ült. Mindnyájan feszülten figyeltünk.
  Szinte hihetetlennek tartom, hogy ily körülmények között áldozatul
  eshettünk volna bármi ravaszul kieszelt és bármi ügyesen végrehajtott
  szemfényvesztésnek.
  Az időjáró ránk s rólunk a gépecskére tekintett.
  – Nos? – szólt a psychologus.
  – Ez a kicsiség – szólt az időjáró az asztalra könyökölve s kezeit
  összeszorítva a készülék fölött, – csak minta. Tervezetem oly géphez,
  amelylyel be lehet utazni az időt. Bizonyosan észrevettétek, hogy
  oldalról nézve nagyon különös s e körül a rudacska körül oly furcsán
  csillámlik, mintha valamiképpen természetfölötti volna. (Rámutatott
  ujjával erre a részre.) Nos, ez itt egy kis fehér emeltyű, s ez itt egy
  másik.
  Az orvos fölemelkedett székéről s belebámult a készülékbe.
  – Gyönyörü munka, – szólt.
  – Két évig dolgoztam rajta, – felelt az időjáró. – Majd, miután
  valamennyien utánoztuk az orvos példáját, igy folytatta: – Most arra
  kérlek benneteket, értsétek meg jól, hogy ez az emeltyű, ha leszorítják,
  a jövőbe küldi a siklásnak eredő gépet; ez a másik pedig ellentétes
  irányt ad a mozgásnak. Ez a nyereg jelzi az időjáró utas ülőhelyét.
  – Majd mindjárt lenyomom az emeltyűt s a gép utra fog kelni. Elsiklik a
  jövendőbe s eltünik. Jól nézzetek ide. Nézzetek az asztalra is s
  győződjetek meg róla, hogy szó sincs szemfényvesztésről. Nem szeretném
  ezt a mintát megsemmisíteni csak azért, hogy azután szemfényvesztőnek
  mondjatok.
  Körülbelül egy másodpercznyi szünet állt be. A psychologus, ugy látszik,
  akart valamit mondani nekem; de azután mást gondolt. Végre az időjáró
  kinyujtotta ujját az emeltyű felé. – De nem, – szólt hirtelen. – Add
  csak ide a kezed. S a psychologushoz fordulva, megfogta kezét s igy
  szólt hozzá: – Nyujtsd ki a mutatóujjadat. Ugy hogy maga a psychologus
  volt az, aki az időgép mintáját határtalan utjára bocsátotta. Láttuk
  mindnyájan, amint az emeltyű fordult. Föltétlenül bizonyos, hogy nem
  történt szemfényvesztés. Kis léghuzam támadt, s a lámpa lángja
  fellobogott. A kandallón az egyik gyertya elaludt, s a kis gépezet
  hirtelen elkezdett körben lengeni, elmosódóvá vált, tán egy
  szempillantásig olyan volt, mint valami kisértet, mint valami lágy
  csillogásu ércz- és elefántcsont-örvény; azután távozott – elenyészett!
  Az asztalkán nem maradt más, mint a lámpa.
  Valamennyien némán álltunk egy pillanatig. Majd Filby megszólalt: –
  Boszorkányság!
  A psychologus, amint bámulatából magához tért, hirtelen az asztal alá
  pillantott, mire az időjáró kedélyesen felkaczagott. – Nos? – szólt, a
  psychologus kérdését utánozva. Azután felkelt, a kandalló peremén fekvő
  dohányszelenczéhez ment, s háttal felénk, elkezdte tömni pipáját.
  Egymásra bámultunk. – Ugyan kérlek – szólt az orvos, nem tréfálsz
  velünk? Komolyan azt hiszed, hogy az a gép utra kelt az időben?
  – Mindenesetre – felelt az időjáró, lehajolva, hogy meggyujtsa a tűzben
  fidibuszát. Azután pipára gyujtva megfordult s a psychologusra
  tekintett. (A psychologus, hogy lássuk, mennyire nincs meglepetve,
  fölvett egy szivart, s anélkül, hogy levágta volna a végét, rá akart
  gyujtani.) Sőt mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem ott benn –
  laboratoriuma felé mutatott – s ha teljesen összeállítottam, az a
  szándékom, hogy saját magam utazom egyet rajta.
  – Azt állítod, hogy az a gép a jövőbe utazott? – kérdezte Filby.
  – A jövőbe vagy a multba, – bizonyosan nem tudom, hová.
  Kis szünet mulva a psychologusnak ötlete támadt. – Ha ment valamerre –
  szólt, – a multba kellett mennie.
  – Miért? – kérdezte az időjáró.
  – Mivel fölteszem azt, hogy a térben nem mozog; ennélfogva, ha a jövőbe
  utazott volna, itt kellene lennie az egész idő alatt, minthogy keresztül
  kellett volna utaznia ezen időn is.
  – De – szóltam közbe én, – ha a multba utazott, akkor látnunk kellett
  volna, mikor a szobába léptünk s a mult csütörtökön, a mikor itt voltunk
  s a megelőző csütörtökön is, és így tovább visszafelé!
  – Komoly ellenvetések, – jegyezte meg a pártatlanság hangján a vidéki
  polgármester s az időjáró felé fordult.
  – Legkevésbbé sem, – szólt az időjáró s azután a psychologushoz fordulva
  igy folytatta: – Elgondolkozol. Te _magad_ megmagyarázhatod ezt. Az
  érzékelés küszöbén kivül eső, – tulságosan finom jelenség.
  – Természetesen, – szólt a psychologus megnyugtatóan. – Egyszerű
  lélektani kérdés. Mindjárt gondolhattam volna. Elég világos és pompásan
  megoldja a paradoxont. Nem láthatjuk, nem vehetjük észre ezt a gépet épp
  úgy, amint nem láthatjuk a forgó kerék küllőjét, vagy a levegőben repülő
  ágyugolyót. Ha ötvenszer vagy százszor gyorsabban mozog az időben, mint
  mi; ha egy perczet halad, mialatt mi egy másodperczet: az a benyomás,
  amelyet kelt, természetesen csak ötvened vagy századrésze annak, amelyet
  keltene, ha nem utaznék az időben. Ez elég érthető. – Végighuzta kezét
  ott, ahol a gépecske állt volt. – Látjátok? szólt nevetve.
  Ülve maradtunk s vagy egy pillanatig odabámultunk az üres asztalkára. Az
  időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról.
  – Ma éjjelre elég elfogadhatónak látszik, szólt az orvos; de várjunk,
  mit szól hozzá a reggeli józan ész.
  – Akarjátok látni magát az időgépet? – kérdezte az időjáró s kezébe véve
  a lámpát, levezetett laboratoriumába, végig a hosszu, szellős folyosón.
  Mintha most is látnám a libegő fényt, az időjáró furcsa, széles fejének
  silhouette-jét, az árnyékok tánczát, amint valamennyien zavartan, de
  hitetlenül követtük s amint laboratoriumában ott láttuk nagy kiadásban
  azt a kis gépezetet, amely eltünt volt szemünk láttára. Egyes részei
  nickelből voltak, mások elefántcsontból; egynehány pedig bizonyára hegyi
  kristályból volt kiráspolyozva, vagy kifürészelve. A gép teljesen készen
  állt, csak az összeillesztett jegeczrudak feküdtek bevégzetlenül a padon
  néhány berajzolt papirlap mellett. Egyik rudat felemeltem, hogy
  közelebbről megnézzem. Úgy látszik, kvarczból volt.
  – De kérlek, – szólt az orvos, – teljesen komolyan vegyünk? Vagy tréfa
  az egész, – mint az a szellem, amelyet mult karácsonykor mutattál?
  – Az a szándékom – szólt az időjáró, a magasba emelve a lámpát, – hogy
  ezen a gépen kifürkészszem az időt. Világos ez? Soha életemben nem
  voltam még komolyabb.
  Egyikünk sem volt teljesen tisztában azzal, mit tartson a dologról.
  Az orvos vállán keresztül Filbyre tekintettem s ő ünnepiesen intett
  felém.
  
  
  III. Az időjáró visszaérkezik.
  Azt hiszem, hogy ekkor még egyikünk sem hitt teljesen az időgépben. A
  tény az, hogy az időjáró azok közül az emberek közül való volt, akik
  sokkal ügyesebbek, semhogy higyjünk bennök. Az ember mindig úgy érezte,
  ha vele volt, hogy nem lát mindent. Nyilt őszintesége mögött mindig
  valami hátsó ravaszságot, valami lappangó genialitást gyanítottunk. Ha
  Filby mutatja be a mintát s ő fejti ki azt, amit az időjáró: ő benne
  aligha kételkedtünk volna annyira. Mert mindenesetre észrevettük volna,
  hová czéloz. Filbyt megérthette a legutolsó henteslegény. De az időjáró
  tele volt szeszélyeskedéssel elemei között, s nagyon bizalmatlankodtunk
  benne. Sok olyan dolog, ami kevésbbé ügyes embereknek megalapította
  volna a hirét, az ő kezében szemfényvesztésnek látszott. Baj, ha az
  ember világos könnyűséggel végzi a dolgokat. A komoly emberek, akik
  komolyan vették őt, sohasem voltak teljesen tisztában magaviseletével.
  Valahogyan észrevették, hogy ő rá bizni itélőképességük jó hirét annyi
  volna, mint porczellán csecsebecséket gyermekszobába rakni. Azt hiszem,
  egyikünk sem beszélt sokat az időutazásról mult csütörtök óta a
  legközelebbi csütörtökig, bár bizonyos, hogy a vele járó sok furcsa
  lehetőség: valószinüsége s e mellett gyakorlati hihetetlensége, a sok
  különös anakronizmus és az a szörnyü zürzavar, amelyet sejtetett,
  megfordult csaknem mindannyiunk elméjében. Ami engem illet, főleg a
  gépminta eltünésében rejlő csel foglalkoztatott. Emlitettem is
  beszélgetésközben az orvosnak, akivel pénteken a Linné-intézetben
  találkoztam. Az orvos elmondta, hogy Tübingenben látott hasonló dolgot s
  különös fontosságot tulajdonított a gyertya kialvásának; de a
  mesterfogás nyitját nem tudta megmagyarázni.
  A következő csütörtökön ujra kimentem Richmondba. Az időjárónak
  legállandóbb vendégei közé tartoztam. Későn érkeztem s mikor beléptem,
  négy-öt ember volt már a társalgóban. Az orvos egyik kezében egy iv
  papirt, a másikban óráját tartva, a tűz előtt állt. Körülnéztem; de az
  időjárót nem láttam sehol. Félnyolcz van, szólt az orvos, azt hiszem,
  ebédelhetnénk.
  – Hol van? – kérdeztem, megnevezve házigazdánkat.
  – Most jöttél? Különös dolog. Valami halaszthatatlan dolga akadt. Arra
  kér ebben a levélben, hogy ha hét órára nem érkezik viszsza,
  helyettesítsem az ebédnél. Azt irja, ha megjön, elmond mindent.
  – Kár volna várni, mert elromlik az ebéd – szólt egy jól ismert napilap
  kiadója, mire az orvos csöngetett.
  A psychologus volt az egyetlen személy az orvoson és rajtam kivül, aki
  részt vett a multkori ebéden. A többiek ezek voltak: Blank, az előbb
  említett kiadó, egy ujságiró s még valaki – egy szelid, félénk,
  szakállas férfiu, – akit nem ismertem, s aki, amennyire megfigyelhettem,
  egész este nem nyitotta föl a száját.
  Ebédközben találgattuk, mi lehet az oka az időjáró távollétének, s én
  félig tréfásan az időutazást említettem. A kiadó szerette volna
  megérteni a czélzást s a psychologus darabos mesét rögtönzött arról „a
  geniális paradoxonról és szemfényvesztésről,“ amelynek egy hete, hogy
  tanui voltunk. A bevezetésbe mélyedt még csak bele, mikor a folyosóra
  nyiló ajtó lassan, zajtalanul megnyilt. Szemben ülvén az ajtóval,
  legelőször én vettem észre.
  – Halló! – vágtam közbe, – végre! – Az ajtó jobban megnyilt s előttünk
  állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam. – Nagy Isten! ember, mi
  történt? – kiáltott az orvos, aki legközelebbről látta. Valamennyien az
  ajtó felé fordultunk.
  Az időjáró csodálatos állapotban volt. Ruhája tele porral és piszokkal;
  kabátja ujja végig zöldre maszatolva; haja össze-vissza volt kuszálva s
  nekem úgy tetszett, szürkébb lett – vagy a portól és piszoktól, vagy
  mert csakugyan a szine fakult meg. Arczát kisérteties sápadtság
  borította; állán félig behegedt, barna vágás látszott; arczkifejezése
  zavart volt és elkínzott, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatig
  habozva megállt az ajtóban, mintha a fény elkápráztatta volna. Majd
  beljebb jött a szobába. Biczegve lépdelt, mintha kisebesedett volna a
  lába. Némán bámultunk rá, várva, hogy megszólaljon.
  Nem szólt egy szót sem; nagy kinosan az asztalhoz vánszorgott s a bor
  felé nyult. A kiadó tele pohár pezsgőt tolt feléje. Kihajtotta, s
  látszott, hogy jól esett neki, mert végig nézett az asztal körül ülőkön
  s régi mosolyának szelleme csillant fel arczán.
  – Hol az ördögben jártál eddig, ember? kérdezte az orvos. Ugy látszott,
  az időjáró nem hallotta a kérdést.
  – Ne zavartassátok magatokat, szólt különös dadogó kiejtéssel. Minden
  rendben van. – Elakadt, odatartotta poharát még egyszer s kiitta egy
  hajtásra. – Jó volt, szólt utána. Szeme felragyogott s arczába kezdett
  visszatérni az élet szine. Tekintete bágyadt helyesléssel végig siklott
  valamennyiünk arczán, s azután körüljárta a meleg kényelmes szobát. Majd
  ujra megszólalt, még mindig úgy, mintha tapogatózva keresné az útat
  szavai között. – Kimegyek mosakodni, öltözködni, azután lejövök s
  megmagyarázok mindent… Tegyetek félre számomra egy szelet ürüsültet.
  Epedek már egy harapás hús után.
  Rápillantott az asztalon keresztül a kiadóra, aki ritka vendég volt, és
  szivélyesen üdvözölte. A kiadó kérdezett tőle valamit. – Rögtön
  elmondom, szólt az időjáró. Furcsán vagyok. De tüstént rendben leszek.
  Letette poharát, s a lépcsőházba nyiló ajtó felé tartott. Ujra
  észrevettem a biczegését s lépteinek halk topogását. Fölálltam helyemen,
  és amint kiment, láttam a lábát. Nem volt rajta semmi más, csak egy pár
  rongyos, vérfoltos félharisnya. Bezárult mögötte az ajtó. Majdnem utána
  mentem; de eszembe jutott, mennyire utál mindenféle teketóriát maga
  körül. Vagy egy perczig elmém elszórakozott. Majd hallottam, amint a
  kiadó, aki szokása szerint most is czimekben gondolkozott, igy szólt:
  „Egy kiváló tudós feltünő viselkedése.“ Ez visszaterelte figyelmemet a
  kivilágított asztalra.
  – Micsoda komédia! szólt az ujságiró. A műkedvelő koldust játszotta? Nem
  értem. A psychologus meg én egymásra tekintettünk, s leolvastam
  arczáról, hogy egyet gondoltunk. Elképzeltem az időjárót, amint kínosan
  fölfelé biczeg a lépcsőn. Azt hiszem, senki más nem vette észre
  biczegését.
  Az orvos tért magához legelőször teljesen meglepetéséből. Csöngetett, –
  az időjáró ki nem állhatta, ha az inasok az asztal körül ácsorogtak, –
  és tányért váltatott. A kiadó nagyot nyögve nekiesett késének és
  villájának, s a hallgatag férfiú utánozta példáját. Folytattuk az
  ebédet. A társalgás nagy zajjal folyt egy darabig. Közbe-közbe
  csodálkozva elhallgattunk. A kiadó kiváncsisága egyre növekedett. –
  Bőjtöléssel szaporítja tán barátunk szerény jövedelmét? Vagy időnként
  Nabukodonozor sorsára jut? – kérdezte. – Az a meggyőződésem, hogy az
  egész dolog összefügg az időgéppel, szóltam, s folytatni kezdtem a
  psychologus beszámolóját multkori összejövetelünkről. Az uj vendégek
  nyiltan hitetlenkedtek. A kiadó ellenvetéseket hozott fel. – Mit jelent
  ez az egész időutazás? Tán csak nem lesz poros az ember, ha paradoxonban
  hentereg. Vagy poros lesz? S beleélvén magát a gondolatba, – folytatta a
  gúnyolódást. – A jövendő emberei nem ismerik a ruhakeféket? A hirlapiró
  sem akarta elhinni a dolgot semmi áron, s támogatta a kiadót az egész
  dolog nevetségessé tételének könnyű munkájában. Mind a kettő modern
  ujságiró volt, – kedélyes, tekintélyt nem ismerő fiatalember.
  – Saját külön tudósítónk a holnaputáni hirekről, szólt, vagy inkább
  kiáltott az ujságiró, mikor az időjáró ujra visszatért. Rendes estéli
  ruhájában volt, s zavart tekintetén kivül nyoma sem volt többé rajta
  annak a változásnak, amely annyira megrémített.
  – Halljad csak, – szólt vidáman a kiadó, – ezek a ficzkók azt mesélik,
  hogy utazni voltál a jövő hét közepében!! Nem mondanál el egyet-mást a
  kis Rosebery-ről? Mennyiért tennéd meg?
  Az időjáró szó nélkül helyére ült. Szeliden mosolygott, a szokott régi
  módon. – Hol az ürüszeletem? – kérdezte. Mekkora gyönyörűség, hogy ujra
  húsba szúrhatom a villámat!
  – Beszélj! – kiáltott a kiadó.
  – Pokolba a beszéddel! – szólt az időjáró. Éhes vagyok. Egy betűt sem
  mondok addig, mig egy kis tápnedvet nem juttatok ereimbe. Köszönöm.
  Kérem a sót.
  – Csak egy szót – szóltam én. Az időben utaztál?
  – Igen – szólt az időjáró – tele szájjal, fejével intve.
  – Egy shillinget adok minden sorért, ha szószerint beszámolsz utadról –
  szólt a kiadó. Az időjáró a hallgatag férfi felé tolta poharát s
  körmével kopogott rajta. A hallgatag férfiú, aki rábámult az időjáró
  arczára, hirtelen összerázkódott, s tele töltötte a poharát borral. Az
  ebéd hátralévő része kényelmetlenül telt el. Ami engem illet, kérdések
  raja tolult ajkamra, s bátran állíthatom, hogy a többiek sem voltak
  máskülönben. Az ujságiró megpróbálta enyhíteni a feszültté vált
  hangulatot s adomákba kezdett. Az időjáró ebédjének szentelte figyelmét
  s oly étvágygyal evett, mintha agyongyalogolta volna magát. Az orvos
  czigarettára gyujtott s összehuzott szemekkel vizsgálta az időjárót. A
  hallgatag férfiú mintha a rendesnél is esetlenebb lett volna s csupa
  idegességből szabályos határozottsággal itta a pezsgőt. Végre az időjáró
  félretolta tányérját s körülnézett. – Azt hiszem, ideje, hogy bocsánatot
  kérjek, szólt. Csaknem éhen haltam. Szörnyű időt éltem át. Szivarért
  nyult s levágta a végét. De menjünk a dohányzóba. Sokkal hosszabb
  történet, semhogy itt mondjam el a piszkos tányérok mellett. S menet
  közben megrántva a csengőt, átvezetett mindnyájunkat a szomszéd szobába.
  – Beszéltetek már Blanknak, Dashnak és Chosenak a gépről? – kérdezte
  karosszékében hátradőlve s megnevezve a három új vendéget.
  – De tiszta paradoxon a dolog, – szólt a kiadó.
  – Ma éjjel nem tudok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet de
  vitatkozni nem tudok. Elmondom, – folytatta – ha akarjátok, mi történt
  velem; de tartózkodnotok kell minden közbeszólástól. Szükségem van arra,
  hogy elmondjam. Nagy része hazugságnak fog tetszeni. Nem bánom! Igaz –
  minden egyes szó igaz, elejétől végig. Laboratoriumomban voltam négy
  órakor, és azóta… egy hetet éltem… oly hetet, aminőt ember előttem át
  nem élt soha! Nagyon ki vagyok merülve, de nem alszom el, mig el nem