Az Atlasz-család - 01

  
   MAGYAR
   REGÉNYIRÓK
   KÉPES KIADÁSA
   Szerkeszti:
   MIKSZÁTH KÁLÁN
   41
   Csiky Gergely:
   Az Atlasz-család
   Neogrády Antal rajzaival
  
   MAGYAR REGÉNYIRÓK
   KÉPES KIADÁSA
  Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
   MIKSZÁTH KÁLÁN
  
   41. KÖTET
   AZ ATLASZ-CSALÁD
   Irta
   CSIKY GERGELY
  
   BUDAPEST
   FRANKLIN-TÁRSULAT
  magyar irod. intézet és könyvnyomda
   1904
  
  [Illustration: R. H. N. fec.]
  
   AZ
   ATLASZ-CSALÁD
   REGÉNY
   IRTA
   CSIKY GERGELY
  
   NEOGRÁDY ANTAL RAJZAIVAL
  [Illustration: FT]
   BUDAPEST
   FRANKLIN-TÁRSULAT
  magyar irod. intézet és könyvnyomda
   1904
  
   Minden jog fentartva.
   Franlin-Társulat nyomdája.
  
  
  CSIKY GERGELY.
  1842-1891.
  
  Olyan helyen, ahol ritkák a gólyák, rozzant kereket tesz ki a gazda a
  ház vagy a fa tetejére, hogy a gólya arra megragadjon, fészket rakjon.
  Ilyen forma ártatlan csalogatások az Akadémiák jutalomtételei, melyek
  költői művekre tűzetnek ki. Szegényes irodalmi viszonyokra mutatnak. A
  jeligés levelekből ki-kibontakozik egy-egy név, s van nagy örvendezés,
  hogy itt valami olyan segittetett elő, a mi a nélkül nem lett volna,
  pedig ha hébe-hóba olyan név kerül ki a jeligés levélkéből, a melyik
  majdan az irodalomtörténetbe is belejut, azt bizonyosan kihámozta volna
  a napfény a ködből a nélkül is.
  De hogysem e fölött elmélkednénk, ismerjük el, hogy 1875-ben a
  Teleki-féle pályázatnál a nyertes «Jóslat» alkalmával egy név ugrott
  ki a gondosan lepecsételt kis borítékból, mely gyorsan bejárta az
  országot s azontúl vagy tizenhét évig folytonosan rokonszenvesen
  csengett-pengett, mint egy forgalomban levő aranypénz. Ez a Csiky
  Gergely neve volt. Ki ez a Csiky Gergely? Kérdezték mindenfelé, ámbár az
  ó görög történelemből vett darab nem volt jó, csupa romantika, csupa
  chablon a szerkezetben, a birálók egy része több kifogást emelt, csak a
  nyelvben és verselésben mutatkozott némi erő és a közönség ennek daczára
  megérezte, hogy valaki, a kire vártak, megérkezett.
  --Egy szemináriumi professzor Temesvárott,--beszéltek róla a
  beavatottak,--egy harminczhárom éves pap, pankotai örmény fiú. Ki hitte
  volna róla?
  A következő évben megint ő nyerte el a jutalmat és azután majd minden
  jutalmat ő nyert el. A diadalok Pestre vonzották, megkapta püspökétől az
  engedélyt és ide jött az irodalmi focusba, hol nagy szükség volt rá,
  mert a magyar színműirodalom kezdett aláhanyatlani, bár soha sem
  emelkedett volt fel még európai niveaura (még ma se áll azon).
  Szigligeti Edére, Toldy Istvánra már leselkedik a halál, Tóth Ede pedig
  már künn pihen a kerepesi temetőben. Csiky Gergely úgy kellett ide, mint
  a falat kenyér.
  Zömök, kis kövér papocska volt, bozontos szemöldökkel, bika fejjel,
  kurta nyakkal. Egy idomtalan emberke, csak a szemei voltak szépek és
  lelkesen világolók.
  Feljött és itt mindjárt elhelyezkedett az akadémiai körökben, «a szérű
  mellett», a hogy az igazi bohémek mondják. De erre nem volt szüksége,
  mert ez az ember dolgozni jött két kézzel, tíz kézzel, száz kézzel.
  Szinte szemkápráztató gyorsasággal öntötte a színműveket, eleinte a
  klasszikus mintákon indulva, az ókorban kereste meséit, de csakhamar
  belátta, Sardou és Pailleron sikerein okulva, hogy a közönségnek
  aktuálisabb koszt kell s ez a pap, ki a szeminárium szük falai közt élt,
  egyszerre merész kézzel, éles megfigyeléssel nyult be az élő magyar
  társadalomba, megirván a «Proletárok»-at, egy sereg pompásan
  kidomborított, «vérből és húsból» való alakot vonultatva fel a
  színpadra. Ekkor érte el a zenitet. Többre tehetsége nem telt. Innen már
  csak lefelé mehetett, de jó irányban ment, ostorozva «Mukányi»-ban a
  stréberséget s általában minden további darabjában a magyar
  betegségeket, mi által közelebb hozta az ország első színpadát magasabb
  feladatához.
  Minket különben e helyütt csak mellékesen érdekel színműírói emelkedése,
  mely valóságos uralkodás volt a magyar színpad fölött. Mondják, hogy egy
  kis zsarnokság is vegyült közzé, hogy mint dramaturg visszaszorította
  onnan a talentumokat. De hát hol vannak azok a talentumok, kiket
  visszaszorított s a kik az ő halálával felszabadultak volna?
  Tény, hogy férfias, vasakaratú ember volt, erős szenvedélyekkel. Gyűlölt
  és szeretett. Tudott akarni--azok közé tartozott, kik a könyökükkel is
  elég erősek maguknak utat vágni--de hogy a könyökét használhatta volna,
  arra nem jutott ideje, mert ez a könyök éjjel-nappal oda van támasztva
  szinte szünetlenül az iróasztalhoz.
  Kivált miután a papságtól 1880-ban meg kellett válnia, mert az angyalok,
  a kikkel a pap foglalkozik, és a színinövendék bakfisok, a kikkel
  viszont a színképezdei tanár bajlódik, az egyház szemében
  összeférhetlenek. Kitért a protestáns vallásra és megnősült. Mindez
  hasznára vált a literaturának, mert a családfentartás nagyobb
  munkásságra kényszeríté. Sok becses dolgot csinált. Lefordította
  Sophoklest, Plautust,--e nemű fordításai becsben az Arany Jánoséval
  vetekednek; írt mithologiát, dramaturgiát; dolgozott, birált az
  Akadémiánál és Kisfaludy-Társaságnál, sőt még regényeket is irt és mint
  ilyen kerül be most gyüjteményünkbe az «Az Atlasz-család»-dal, mely
  körülbelül a legjobb, társai: «Az atyafiak», «Sisiphus», «Arnold»
  között.
  Nem volt fris talentum, nem hozott új növényeket és virágokat új
  színekkel és illatokkal. Nem az anyaföld ősereje tolta ki gondolatait.
  Olyan volt csak, mint a «sprudel» vize, hogy a mi idegen tárgy beleesik
  és az ő koponyájában megmártódik, az az ő patináját nyeri s a hervatag
  szegfű is bizonyos művészi kéreggel bevontan a kövek maradandóságát
  veszi fel.
  Egy kis jegyzőkönyvet tartogatott zsebében, abba jegyezte be, ha jó
  ötletet, élczet, aperçu-t olvasott vagy hallott. Ez a kis könyv volt az
  ő virágos kertje. Másrészt mint dramaturgnak módjában állt a szemét
  kiaknázása. A használhatlan darabokban előforduló használható
  téglatörmelékből építette föl meséit s a kis könyvecskéből bokrétázta
  föl őket.
  A melyik mese be nem vált színdarabnak, regényt csinált belőle. Regényei
  kevesebb igényűek, mint darabjai, de mindenik becsületes munka; s
  emlékeztetnek színműveire, vannak bennök csattanó jelenetek, érdekes
  mese, mely az olvasót megfogja, egy kis melegség, egy kis illat, nem
  túlságosan sok, csak a mennyi épen telik, de mindeniken rajta van az iró
  rendkívüli műveltségének és éleslátásának bélyege.
  Az összes tollat forgató generáczióban ő az egyetlen, a ki nem dolgozott
  lapnál, nem bocsátkozott a politikába, se egyéb mellékes szereplésekbe,
  kizárólag csak iró maradt. Egyszerű, elvonuló, mint az énekes madár,
  mely láttatlanul a sűrűségben szeret lenni. A legszűkebb családi körben
  élt, alig egy-két barátjával érintkezve. Neve csak akkor bukkant ki, ha
  új darabot alkotott. Mintha a hold, az ég hárfása, csak akkor jelenne
  meg, mikor megtelt.
  De hát egyszer mégis megtörtént a szomorú kivétel egy ködös novemberi
  napon 1891-ben. A sajtó megdöbbenve jelentette, hogy Csiky Gergely nem
  él többé.
  Egy előadatlan színdarab maradt utána, meg a kis jegyzőkönyvecske. És a
  kis «Notes»-ben ki tudja, hány darab, hány személy, a kiket nem tud
  életre szólítani soha többé sem a Gábriel harsonája, se a körmöczi
  pénzverde pörölyeinek csattogása.
  Mikszáth Kálmán.
  
  
  
  AZ ATLASZ-CSALÁD
  
  Első kiadása megjelent 1890-ben.
  
  
  [Illustration]
  
  
  I.
  (Kölcsönös meglepetések.)
  
  Az öreg Atlasz Samu addig törte a fejét, addig tanácskozott a
  feleségével, hogy micsoda meglepetést szerezzenek Sándor fioknak
  nevenapjára, míg végre Sándor úrfi maga szerzett nekik meglepetést, még
  pedig olyant, hogy majd a falnak szaladtak tőle.
  Az öreg úr egy legújabb találmányú és javított szerkezetű gőzeke s egy
  teljesen fölszerelt almásszürke négyes fogat között ingadozott; amaz a
  szenvedélyes gazdának szerzett volna örömet; ez hízelgett volna
  fényűzési hajlamának, mely, mint igazi magyar földesúrhoz illik, eddig
  csupán lovakban, sallangos szerszámokban, parádés kocsisokban s több
  ilyfélében összpontosult.
  --Tudod-e Rozália,--mondá Atlasz úr feleségének, miután hosszasan
  kifejtette előtte a két névnapi meglepetés előnyeit,--tudod-e, hogy
  neked az ember semmi hasznodat sem veheti? Itt beszélek már egy óra óta
  a gőzekéről és az almásszürke fogatról; elmondom, mindegyikének mi lenne
  az ára és miben szerezne örömet Sándor fiúnknak, s te itt hagysz engem
  állni és vaktában tapogatózni a nélkül, hogy csak egy szóval is
  segítenél rajtam. Hát mindent én tegyek már ebben a házban? Nemcsak a
  pénzt szerezzem meg, hanem azon is én törjem a fejemet, hogy mire
  költsük el?
  Atlasz úr igazán haragudni kezdett, s lekapta fejéről a fekete bársony
  sipkát, melyet a régi idők emlékéül télen-nyáron viselt, a szobában is,
  kalapja alatt is.
  --Istenem, Istenem!--kiáltott Rozália asszonyság panaszos hangon,--hát
  mit mondjak, miben adjak én neked tanácsot, mikor te olyan okos ember
  vagy és úgy sem hallgatnál a tanácsomra, ha nem volna tetszésedre?
  --De most akarom, hogy tanácsot adj. És ha jó lesz, követni is fogom.
  Egy hét múlva itt van Sándor napja; a keresztyén katholikusok jobban
  megünneplik a névnapot, mint a születésnapot; tudom az én papomtól, a
  főtisztelendő plébános úrtól; és mi, a szülei, nem sérthetjük meg
  Sándort azzal, hogy nem veszszük figyelembe vallási szokásait. Névnapi
  ajándékot kell neki adnunk, csak az a kérdés: a gőzekét-e vagy a négyes
  fogatot?
  --A gőzeke--mondá az öreg asszonyság elgondolkozva--hasznos a
  gazdaságban és mindenesetre nagy örömöt fog okozni Sándornak, a ki olyan
  nagy gazda, hogy a régi, az igazi földesurak is hozzá járnak tanulni és
  bámulni...
  [Illustration: --Mit akarsz ezzel mondani?]
  --Mit akarsz ezzel mondani?--vágott közbe szigorúan Atlasz úr.--Talán
  azt, hogy Sándor nem igazi földesúr?
  --Harapjam el a nyelvemet, ha azt akartam mondani!--kiáltott az öreg
  hölgy fölpezsdülve.--Sándor igazi földesúr, ha van igazi földesúr a
  világon; de nem régi--ezt nem lehet tagadni; csakhogy annál nagyobb
  dicsőség, ha a régiek hozzá járnak tanulni és bámulni.
  --Helyes beszéd,--monda Atlasz úr és teljes kiengesztelődése jeléül
  ismét fejére húzta a bársony sipkát.--Tehát azt tanácslod, hogy a
  gőzekét vegyük meg Sándornak?
  --Akarod, hogy adjak neked egy igazi okos tanácsot?
  --Akarom-e? Hogyne akarnám, mikor egy óra óta kérem már azt a tanácsot?
  --Én azt gondolom, hogy a gőzeke épen olyan örömöt szerezne neked, mint
  Sándornak, mert hasznos lenne a gazdaságban; azért hát azt tanácslom,
  vegyük meg a gőzekét. De a négyes fogat még nagyobb örömöt okozna
  Sándornak, mert egyedül az övé lenne; azért vegyük meg a négyes fogatot
  is.
  --Asszony, ez valóban okos tanács!--kiáltott bámulva Atlasz
  úr.--Csodálom, hogy nekem nem jutott eszembe. Meg fogjuk venni mind a
  kettőt! Ez lesz aztán az igazi öröm, az igazi meglepetés. Megmondom
  Sándornak, hogy a te eszméd volt. Ezentúl mindig tanácsot kérek tőled,
  ha valamit akarok tenni.
  --Ilyen okos ember nem szorul az én tanácsomra--felelt az öreg
  asszonyság.
  --Hát csakugyan okos embernek tartasz engemet?--kérdé Atlasz úr büszke
  szerénységgel.
  --Micsoda kérdés ez! Nem épen úgy tudod te, és nem épen úgy tudja az
  egész világ? Ha nem volnál okos ember, meg tudtál volna ennyire
  gazdagodni semmiből?
  --Uzsora nélkül,--tevé hozzá kiegészítőleg Atlasz úr.
  --Hála Istennek! Ezt senki sem mondhatja rólunk. Mikor az emberek
  beszélgetnek rólad és mondják: «a gazdag Atlasz Samu», mindig hozzá
  teszik: «pedig soha sem volt uzsorás». A másik meg azt mondja:
  «tisztességes úton gazdagodott meg». És senki sem vonja kétségbe, és
  csodálkoznak rajta. Miért csodálkoznak?
  --Mert ritkaság vagyok, specialitás,--mondá Atlasz Samu büszkén.--De meg
  is áldott az Isten; elmondhatjuk, hogy boldogok vagyunk.
  --Boldogok vagyunk gyermekeinkben,--tevé hozzá az öreg asszonyság.
  --Gyermekeinkben és minden egyébben. Egyik kiegészíti a másikat.
  Olyanok, mint a lánczszemek, ha az egyik megbomlik, már nincs láncz. Ha
  a gyermekeinkben örömünk volna, de elveszne a pénzünk, vagy ha a pénzünk
  szaporodnék, de valamelyik gyermekünknek baja esnék, akkor már nem volna
  boldogság, mert az egyik szem kiesnék. Érted?
  --Milyen szépen ki tudod magyarázni!--kiáltott Rozália
  asszonyság.--Milyen jól eltaláltad a lánczot! Egészen úgy van, a mint
  mondod. De hála Istennek, nálunk nem szakad el a láncz, minden szeme
  erősen tart. Gazdaságunk virágzik, pénzünk szaporodik, üzleteink jól
  sikerülnek...
  --Mit beszélsz üzletről? Ki csinál üzletet?--vágott közbe méltósággal
  Atlasz úr. A földesurak nem csinálnak üzletet. Vagy talán azt hiszed,
  hogy a te férjed és fiad közönséges üzletemberek, a kik egyik úrtól a
  másikhoz szaladgálnak és kidobatják magokat?
  --Bocsáss meg, nem üzletet akartam mondani,--mentegetőzött az öreg
  asszonyság,--csak a régi időkre gondoltam és ráment a nyelvem.
  --Igyekezzél, hogy ne menjen rá a nyelved a régi időkre... Üzlet!
  micsoda szó!--kiáltott megvetőleg Atlasz úr.--Ha leányunk, a grófné,
  meghallaná, mindjárt elájulna. Nem tudsz elegánsan beszélni? Nem
  csodálom, hogy vőnk, a gróf, mindig ideges lesz, ha a szalonban, a
  társaság előtt megszólalsz... Üzlet! Bah!
  --De hát mit mondjak, ha arról... arról az izéről akarok szólni?...
  kérdé az öreg asszonyság, nem merve kiejteni többé a végzetes szót,
  melyről férje az előbb oly kicsinylő definitiót adott.
  Atlasz úr egy kissé zavarba jött; lekapta fejéről bársony sipkáját,
  beletekintett, ismét fejére tette; de nem találta meg az elegánsabb
  szót, melylyel megbotránkoztatás nélkül lehetne a száműzött üzletet
  pótolni.
  --Legokosabban teszed, ha soha sem beszélsz üzletről,--rivallt végre
  feleségére.--Mi közünk nekünk az üzlethez? Mondd azt: az Úristen
  megáldotta fáradságunkat--ez jól hangzik és a plébános úrnak is tetszeni
  fog.
  --Így fogom mondani,--felelt alázatosan az öreg asszonyság.--Te nagyon
  szépen tudsz beszélni, s én szeretném, ha mindig te tanítanál engem.
  --Utánozz hát engem,--viszonzá Atlasz úr, kit ismét egészen kiengesztelt
  nejének elismerése.--Gondolom, elég szépen tudok beszélni, de még sem
  olyan szépen, mint fiaim.
  --Nem csoda, ők már egészen uri nevelésben részesültek,--mondá az öreg
  hölgy, újra éledő büszkeséggel.--De az is a te érdemed, te adtad hozzá a
  pénzt.
  --Miért szerezne az ember pénzt, ha nem gyermekeire költené?
  --Ez már megint olyan mondás, melyet arany betűkkel kellene
  fölírni,--mondá Rozália asszonyság könnyes szemekkel és mély
  meggyőződéssel.--De meg is áldott az Isten, büszkék lehetünk
  gyermekeinkre.
  --A leányunk grófné, és férje, a gróf jószágán lakik, ősi kastélyban.
  --Manó fiúnk miniszteri titkár és jobb keze a miniszternek.
  --Sándor fiúnk a legjobb gazda a megyében, és úgy tud lovagolni,
  vadászni és virtuskodni, hogy a született urak is megcsodálják.
  --Szóval száz perczentnél többet hozott a pénz, melyet gyermekeinkbe
  fektettünk,--fejezé be az öreg asszonyság hálás tekintettel.
  --Ne emlegess száz perczentet,--mondá Atlasz úr rosszalólag,--az emberek
  még azt hinnék, uzsorával szereztem a pénzemet.
  --Hiszen az egész világ tudja, hogy nem voltál uzsorás.
  --De azért mégis szeretnék rám fogni, ha lehetne. Ha valaki közülünk
  meggazdagszik, nagyon óvatosnak kell lennie, mert az nagy bűn a szegény
  ember szemében. És azt hiszik, azzal könnyítenek a magok szegénységén,
  ha rosszat mondhatnak a gazdag emberről. Ne emlegess hát száz
  perczentet, mert ha valaki meghallaná, mindjárt azt mondaná: ahá!
  hajdanában nagyon hozzá szokott a száz perczenthez, hogy most is rájár a
  nyelve.
  --Többé nem fogom emlegetni,--mondá az öreg asszonyság
  engedelmesen.--Meg fogod hát venni a négyes fogatot Sándor neve napjára?
  --És a gőzekét is,--tevé hozzá Atlasz úr.--Miért ne szerezzen az ember
  örömöt gyermekének, ha annyi pénze van, mint nekem?
  A földesuri kastély egyik félreeső kis szobájában folyt le e
  nagyfontosságú tanácskozás, az udvarra néző szárnyban, abban a
  lakosztályban, melyet az öreg házaspár a maga külön használatára tartott
  fenn. A szoba bútorzata egyszerű volt, még azon időből való, mikor
  Atlasz Samu nem volt földesúr és nem a saját kastélyában lakott. De
  magával hozta ide is, jól érezte magát köztök. Ha dicsekedni akart régi
  ismerősei előtt, kik néha napján meglátogatták, elvezette őket a kastély
  kerti szárnyába, az aranyozott, kifestett termekbe, melyek fényesen és
  nagyúri kényelemmel voltak bútorozva--a gyermekek számára. Itt lakott
  Sándor, az igazi földesúr; itt volt a gróf és grófné lakosztálya, mikor
  pénzre volt szükségök és meglátogatták az öregeket; és itt pihente ki
  országos fáradalmait a miniszter jobb keze, mikor a szünidőben haza jött
  vadászni és uraskodni.
  Az öreg asszonyság magas hátú, kipárnázott karszékben ült, nagy kendőkbe
  burkolva, széles főkötővel, mely alól nem látszott ki selyem parókája.
  Tudta, hogy ez a paróka nagy szálka gyermekeinek szemében, s kivált
  leánya, a grófné, csaknem görcsöket kap, ha megpillantja; de nem tudott
  tőle megválni s azért inkább úgy kimélte gyermekeinek érzelmeit, hogy
  egészen eltakarta és senkinek sem mutatta, ámbár hajdan, fiatal asszony
  korában, nagyon büszke volt rá.
  A karszék az ablak mellett állt, honnan egyenesen az udvarra lehetett
  látni és figyelemmel kisérni a cselédek járását-kelését, a libatömést, a
  majorság etetését s más ily házi dolgokat, melyek iránt az öreg
  asszonyság nagy érdeklődéssel viseltetett, habár gyöngesége és
  köszvényes lábai miatt már nem vehetett részt bennök személyesen, de
  innen az ablakból legalább felügyelhetett, hogy minden jó rendben és a
  régi hagyományoknak megfelelően történjék. Ennél az ablaknál ült
  legszívesebben, ide tolatta kerekes karszékét s innen gyönyörködött a
  szakadatlanul felhangzó sipegésben, kotkodácsolásban, kukorékolásban és
  gágogásban, melynél szebb madárzenét soha életében nem ismert. Ezt a
  gyönyörűségét csak az multa fölül, ha gyermekei meglátogatták s
  beszéltek neki mulatságaikról, örömeikről, az uri világról s az uri
  világban játszott fényes szerepökről. Az öreg asszonyság boldog volt az
  ablak mellett, kényelmes karszékében, és nem volt semmi más kívánsága,
  mint gyermekeinek ragyogása és a majorság szaporodása.
  Most is itt ült az ablak mellett, de figyelmét egészen elvonta a
  libatömésről az a fontos kérdés, melyet férje eléje terjesztett: mivel
  lepjék meg Sándort neve napjára? Atlasz úr a karszék előtt állt, az
  asztalhoz támaszkodva, s csak akkor változtatta helyzetét, ha vagy a
  száz perczent emlegetése, vagy az üzlet szó, vagy más efféle
  megfeledkezése az öreg asszonyságnak, fölboszantotta, mikor néhány
  lépést tett a szobában s lekapta fejéről bársony sipkáját. Atlasz úr
  könnyen megharagudott nejére, ha nem volt vele megelégedve, de épen
  olyan könnyen kiengesztelődött, s az efféle házi viharok soha sem
  tartottak tovább egy-két percznél. A névnapi meglepetés kérdésében is
  szépen megegyeztek s Atlasz úr a teljes összhang jeléül épen
  megveregette neje vállán a nagykendő-csomagot, a mi hosszú idő óta a
  gyöngédség legmagasabb kifejezése volt köztök--midőn az öreg asszonyság
  örömtől reszkető kézzel az udvarra mutatott, honnan kocsizörgés,
  ostorpattogás hangzott föl és hangos gágogás, melylyel a ludak
  szétrebbentek a bevágtató lovak elől.
  --Megjött Sándor!--kiáltott az öreg asszonyság, reszketve és
  fölindultan.--Ő hajtja a lovakat, olyan szépen tud hajtani, akár a gróf
  parádés kocsisa. Most leugrik a bakról... jaj! majd megijedtem, azt
  hittem, eltaposta a búbos fehér tyúkot... de csak mellé ugrott... ügyes
  fiú, mindenben ügyes és finom.
  --Hol van?--kérdé Atlasz úr, az ablakhoz lépve.
  --Ott ni!--kiáltott lelkesülten neje--most oda dobja a gyeplőt a
  kocsisnak és a kastély felé siet. Milyen egyenesen tartja magát! Oh
  Istenem! mily öröm! talán hozzánk jő?
  --Előbb más ruhát vesz és lemossa magáról az uti port,--oktatá nejét
  Atlasz úr, jóakaró fensőséggel.
  --De lépteket hallok a tornáczon,--mondá idegesen az öreg
  asszonyság,--egyenesen ide jő; tudja, hogy anyjához az uti ruhájában is
  eljöhet.
  Az ajtó csakugyan megnyílt, de nem Sándor lépett a szobába. Az inas
  volt, zsinóros dolmányban, hetyke bajuszszal és bizalmas tekintettel.
  Köszöntés nélkül, a tisztelet legcsekélyebb jele nélkül lépett Atlasz úr
  mellé s úgy foghegyről oda vetette, hogy itt van Cserepes András a
  birkabőrökkel és kérdezteti, hogy mikor adhatja át.
  Az öreg asszonyság fejét csóválta s ijedten és szemrehányólag nézett
  férjére.
  --Ej! ej! már megint?--mondá félénken.--Ha Sándor megtudná! Tudod,
  mennyire haragszik az ilyen alsórendű... izé... Üzletet akart mondani,
  de eszébe jutott férjének tilalma, mely egyszer mindenkorra száműzte
  szótárából az üzletet, s azért hirtelenében így egészítette ki
  gondolatát:--tudod, mennyire haragszik az ilyen alsórendű Isten
  áldásáért.
  --Hát mit tegyek?--dörmögött Atlasz úr kissé zavartan, mint a tetten ért
  rossz gyerek--csak kell a magam számára is valami mulatságról
  gondoskodnom?
  Tudod, hogy nem a nyereségért teszem; néha vesztek is rajta, ezek a
  parasztok ravaszabbak és kitanultabbak, mint a magunk fajtája; de nekem
  ez mulatság, élvezet, gyönyörűség, és nekem is szabad mulatnom, ha már
  ennyire meggazdagodtam.
  --Ebben igazad van; de hiába, Sándor megtiltotta; azt mondja, elrontja
  tekintélyünket a parasztok előtt,--mondá az öreg asszonyság, kinek
  szokatlan bátorságot adott az, hogy fia nevében s mintegy az ő
  tekintélyével beszélt.
  --Eh!--mondá Atlasz úr még mindig zavartan és feszengve,--Sándornak sem
  kell mindent tudni, a mi a ház körül történik; te sem tudtad volna meg,
  ha ez az ostoba János nem jön ide fecsegni.
  --Vigyázz, meghallja,--suttogott az öreg asszonyság aggódva.
  --Hát aztán? Hiszen ő csak egy inas,--felelt Atlasz úr lenézőleg, de
  azért mégis egy gyors fürkésző pillantást vetett megvetésének tárgya
  felé, ki az asztalhoz támaszkodva, keresztbe vetett lábakkal állt e
  beszélgetés alatt, közömbös, részvétlen arczczal, halkan fütyörészve és
  fényes csizmájának hegyes orrára szegezve szemét.
  --Hallja maga János,--mondá Atlasz úr hozzá fordulva,--menjen ahhoz a
  Cserepeshez és mondja meg neki, hogy várjon a juhásznál és lóduljon a
  kastélyból azokkal a büdös birkabőrökkel. Érti? És ha magának máskor
  dolga lesz velem, négyszem közt végezze el, érti?
  --Értem no, hogy ne érteném?--felelt nyugodtan János és kifordult a
  szobából, megint köszöntés nélkül, de egy bizalmas, egyetértő pillantást
  vetve gazdájára, kinél sokkal többre tartotta magát, ámbár kenyerét ette
  és libériáját viselte. Atlasz úr pedig még a régi időkben úgy hozzá
  szokott a sujtásos cselédek arisztokratikus lenézéséhez, hogy most sem
  ütközött meg rajta, mikor a saját cselédjétől tapasztalta.
  Alig zárult be az ajtó János mögött s alig hangzottak el a tornáczon
  hetyke lépései, Atlasz úr még magához sem tért egészen zavarából s ki
  sem fejthette álláspontját felesége előtt, ki ily véletlenül rajtakapta
  a tilos birkabőr-kereskedésen, midőn a tornáczon újra közeledő léptek
  zaja hallatszott s az öreg asszonyság sugárzó arczán világosan látszott,
  hogy megismerte fia lépteit.
  Csinos fiatal ember lépett a szobába. Napsütött arczán meglátszott a jó
  falusi levegő pirosító hatása. Bajusza hegyesre volt pödörve, haját
  homlokára fésülte, fekete körszakálla göndör volt és fényes. Széles
  vállán, domború mellén, izmos tagjain megfeszült a szürke uti öltöny;
  mozdulataiban volt ugyan némi nehézkesség és szögletesség, de látszott
  az igyekezet, hogy délczeg és előkelő akar lenni, s annyi bizonyos, hogy
  a két öreg szemében, kikhez most a szobába lépett, ő volt a férfiúi
  szépség, erő és egészség eszménye és mintaképe.
  Kezet csókolt anyjának, aztán apjának, s mielőtt ezek elragadtatásukból
  magukhoz térhettek volna, egy nagy papírcsomagot tett az öreg asszonyság
  ölébe, tele a legfinomabb czukros gesztenyével. Ez volt az egyetlen és
  legfőbb nyalánkság, melyről Rozália asszonyság már gyermekkorában
  álmodozott, mely után titkon és hiába epedett, mikor a kezdő és törekvő
  Atlasz Samu fiatal felesége volt s a melyet csak késő öregségében ért
  el, mikor már meggazdagodtak s megengedhettek maguknak efféle fényűzést.
  --Milyen jó fiú vagy te, Sándor,--kiáltott az öreg asszonyság csillogó
  szemekkel, kinyitva a papírcsomagot s mohó gyönyörrel ízlelve édes
  tartalmát.--Tudod, mit szeretek és soha sem feledkezel meg szegény öreg
  anyádról. Ha téged sem áld meg az Isten, akkor nincs igazság az égben...
  Milyen édes, milyen finom! látszik, hogy a városban készült! soha
  életemben nem ettem ilyen finomságot.
  Megkinálta férjét is, de Atlasz úr nem volt barátja az édességnek;
  jóakaró mosolylyal visszatolta a papircsomagot s csak arra intette
  feleségét, hogy el ne rontsa megint gyomrát a sok édességgel, mint az
  utolsó sátoros ünnepen, mikor két hétig sínlette a czukros gesztenye
  mértéktelen élvezetét.
  --No Sándor,--folytatá aztán fiához fordulva, ki ezalatt közel anyjához
  az asztal szélére ült, maga alá húzva egyik lábát s a másikat könnyedén
  lóbázva a levegőben,--no fiam, szerencsével jártál a városban?
  --Szerencsével,--felelt Sándor.
  --Láttad a püspököt, beszéltél vele?--kérdé mohón az öreg asszonyság.
  --Nem.
  --Micsoda!--kiáltott fellobbanva Atlasz úr.--Talán nem bocsátott maga
  elé? Talán nem akart elfogadni? Hát nem tudja, hogy keresztyén vagy,
  hogy patrónus vagy és hogy te magad tartasz ki egy egész papot?
  Nagyszerű! És még el sem akar téged fogadni, mikor tisztelegni mégysz
  hozzá?
  --Azt szeretném látni, hogy ne fogadjon el, mikor én bejelentetem
  magamat nála,--mondá Sándor, úgy az asztalra ütve öklével, hogy édes
  anyja ijedtében egyszerre lenyelt egy egész czukros
  gesztenyét.--Mindjárt felfüggeszteném a plébánosunk fizetését és egy
  krajczárt sem adnék többet a templomra. Ezt meg is mondtam a püspök
  titkárjának, mikor a huszár avval a hírrel jött, hogy a püspök nem
  fogadhat el.
  --Hát még sem akart elfogadni!--kiáltott Atlasz úr nagy
  méltatlankodással.--Nem fogadni el egy Atlasz Sándort! Ki az a püspök,
  mi az a püspök? A püspök is csak olyan pap, mint a többi, csakhogy több
  pénze van és vörös ruhában jár. Nagyszerű!
  --Nem fogadhatott el, mert nagy beteg,--mondá Sándor csillapítólag.
  --Ez már más,--jegyzé meg Atlasz úr megnyugodva.--Miért nem mondtad ezt
  mindjárt?
  --Szegény püspök!--mondá részvéttel az öreg asszonyság.--Mi baja van?
  --Valami nagy és veszedelmes nyavalya bánthatja, mert a püspöki titkár
  nagyokat sóhajtott és fölforgatta szemeit. Különben igen szépen és
  udvariasan, lehet mondani, alázatosan beszélt velem. Azt mondta, hogy: ő
  excellentiája véghetetlenül sajnálja és ezer bocsánatot kér, hogy
  személyesen nem fogadhatja el nagyságodat...
  --Kedves és finom ember ez a püspöki titkár--szólt közbe Atlasz úr
  elégedetten.
  --Selyem reverendát és lakkczipőt visel,--egészíté ki Sándor a
  személyleírást.--Azt mondta hát, hogy ő excellentiája ezer bocsánatot
  kér, de betegsége miatt nem lehet hozzám szerencséje s majd a püspöki
  helyettes, a nagyprépost fogja elintézni ügyemet. Maga a titkár vezetett
  hozzá.
  --A nagyprépost is főpap?--kérdé Atlasz úr.
  --Mindjárt a püspök után következik; de neki csak a gombjai vörösek, nem
  az egész reverendája.
  --Ez is nagyon szép viselet,--jegyzé meg az öreg asszonyság.
  --Mennyi jövedelme van?--kérdé Atlasz úr.
  --Azt mondják, fölmegy vagy huszonnégyezer forintra.
  --Finom úr lehet. És hogy fogadott téged?
  --A lehető legnagyobb tisztelettel. Kezet fogtunk és egymás mellé ültünk
  a pamlagra. A nagyprépost engem nagyságos úrnak szólított, én őt
  méltóságos úrnak; a titkár már előre figyelmeztetett, hogy meg kell
  méltóságozni, mert czímzetes püspök.
  --Nagyszerű! És kezet fogott veled?