Apró regények és esetek - 10

Süzlärneñ gomumi sanı 3928
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1897
30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
42.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
elérhesse a lehetőt… Elhatározta, hogy közelébe férkőzik a tüneménynek,
amely megejtette, egyben fölmagasztalta. Tudta, hogy rendes úton
haladván, az első lépésnél fellökik (száz sárkány őrzi a tündéreket):
úgy fog cselekedni, ahogy a mesebeli pásztorfiú… Naponként kiállott az
utcára, arra a helyre, ahol először látta a vicispán hintaját. Két hétig
hiába ácsorgott, de nem bánta, – az örökkévalósághoz képest egy
szempillantás az egész emberi lét, – a harmadik héten végre feltűnt a
várva-várt hintó az utca során. A szépséges tekintetes asszony benne
ült. Istók nem sokat teketóriázott; hajrá, a lovak elé vetette magát. A
ló nem gázolta el, de a kerék átment a derekán.
Egy éles sikoly. Egy hatalmas káromkodás.
A vicispán kiszállott a hintóból s huszárja segítségével a maga helyére
ültette az elgázolt diákot. Hogy ő majd felhajtatja a városi főfelcsert
gyalogosan, addig is vigyék a sebesültet a lakására.
A tekintetes asszony a helyén maradt. Ráismert Istókban a minapi csinos
diákjára s édesfájdalmas sejtelmek járták át a szívét…
A hintó elrobogott. Az asszony, hogy le ne csússzék az ülésről,
átkarolta az elalélt diák derekát. Fejét, amely keblére billent, nem
tolta el magától, inkább még igazított rajta, hogy le ne essék dagadó
eleven párnáiról. Nem kellett magát szégyellenie, hiszen nem volt
eszméleténél a fiú, csak a szíve dobogása árulta el, hogy él. Még azt is
megtette a menyecske, hogy szabad kezével megcirógatta a legény
holtravált arcát s hogy az erre se mozdult, vérszemet kapott: ráhajolt s
homlokára egy áhitatos csókot lehellt. A zárt hintó mélyében nem igen
láthatta meg senki s ennyit csak megérdemel tőle az a szegény, szegény
fiú, aki érette – azt súgta az asszony sejtelme – a halálba rohant.
Istóknak nem volt szüksége a főfelcser segítségére, meggyógyította,
életre keltette a bűvös villamos asszonycsók: felnyitotta szemét.
Helyzetével azonmód tisztában volt. Elérte célját: ott pihent a
világszép csudaasszony oldalán, úgyszólván a karjaiban. Első gondolata
az vala, hogy oh, mily csekélység volt az, amit ő kockára tett (csak egy
emberélet), ahhoz a dicsőséghez képest, amely érte; az érzése meg az,
hogy szeme előtt vakító fénykévék száguldanak keresztül-kasul az
égboltozaton s a szférák zenéje zeng fölötte valami dicső nászindulót.
Ám az asszony nem látta a fénykévéket, nem hallotta a mennyei hangokat,
csak a férfi eszméletre térését vette tudomásul s fölmelegedett szíve
azonmód lehűlt.
– Hogy érzi magát? – kérdezte kegyesen. – Nem tört-e össze valamije?
S lefejtette karját az ifjú derekáról.
– Köszönöm – sóhajtotta az halkan. – Boldog vagyok.
Csend… Az asszony szólalt meg először.
– Tudja, mi történt magával?
– Tudom, hisz én akartam.
– Mit akart?
– Beszélni akartam a tekintetes asszonnyal, közelről akartam látni.
A menyecske elpirult.
– Azért még nem kellett volna magát a lovak elé vetnie.
Az árva diák lehajtotta fejét.
– Hogy juthattam volna máskép a közelébe?
Újra csend. Az asszony kinézett az ablakon, zongorázott rajta, majd
hirtelen visszafordult.
– Hátha meghalt volna?
Istók csak mosolygott.
– Ha úgy volt megírva – belenyugodtam volna abba is.
Forró vérhullámok verdesték a szép asszony szíve falát. Hogy ki ne
buggyanjon az érzése, összeharapta ajakát.
A hintó befordult a vármegyeháza udvarára. A menyecske megfogta védence
kezét.
– Jöjjön a szobámba, beszélnem kell kigyelmeddel.
Az öreg úr még nem jött meg. A tekintetes asszony leültette Istókot.
Igen izgatott volt, arca kigyúlt, szinte látni lehetett, mint lüktet a
halántékere.
– Mit akar?… Mit kíván tőlem?… Mit remél?!
Istóknak elhomályosodott a szeme.
– Semmit, csak szeretem.
S elfúlt a hangja. Az asszonynak ellenben, hallván a merész szavakat,
föllázadt a gőgös vére, minden csöppje erezett márványos arcába szökött.
– Hogy vetemedhetik ilyen merészségre? Kicsoda kigyelmed?
Erre már hátracsuklott a diák feje is. Büszke szeméből szikrák pattogtak
az asszony felé.
– Ember vagyok. És mindent merek. Csak a férgek félnek.
A tekintetes asszony egyszeribe leszállott a talapzatáról. Már csak a
fejét rázta, amidőn kérdezte:
– Nem érzi azt a nagy távolságot, amely elválaszt bennünket egymástól?
– De érzem.
– Akkor – kérdezte az asszony – mi célja lehet?
– Le akarom bírni azt a távolságot, legyőzöm az időt és a teret,
meghódítom a világot, amely közénk esik.
A menyecske áhitatos csudálattal csüngött a legény remegő ajakán,
amelyről ezek a fenséges, fennhéjázó szavak leváltak.
– Hogy s mivel akarja – kérdezte szinte szomorúan – a világot
meghódítani?
– Az égi lánggal, amely a szívemben lobog…
– Én a magáé, – mondta a dáma leküzdve lázadó szemérmét, – bármily
magasan szárnyal a lelke, nem lehetek soha.
– Azt én nem is akarom, – jelentette ki Istók alázatos hangon, – én az
én földi jutalmam mértékét kicsinyre szabom, az örök üdvösség
foglalójának tekintem csupán.
– S mi az a jutalom?
– Egy csók; egyetlenegy harmattiszta csók.
Elfordult a tekintetes asszony. Immár teljesen elapadt a vérbeli gőgje.
Úgy érezte, hogy az a mérhetetlen távolság, amely elválasztotta a
szegény diáktól, máris elfogyott.
Lassan fölemelte gyűrűs jobbkezét s odanyújtotta a szegény diáknak.
– Menjen, boldoguljon és jöjjön vissza… A csókot megkapja, amikor
követeli: mihelyt méltónak érzi magát reá.

IV.
A szerelemtől megihletett diáknak ettől kezdve egyszeribe szűk lett a
kollégium. Kifelé vágyódott belőle a szabad ég, Isten végtelen
csillagszöges dómja alá, ahol szemnek és léleknek nem állít korlátot
emberi mesterkedés; szabad a szemhatár, az eszme, a szó, nyűgöt nem
ismer a szív. Ez az igazi világ; ezt kell neki meghódítania.
Istók vállára akasztotta a batyut s kezébe vette a vándorbotot.
– Édesapám lelkem, édesanyám szentem, köszönöm a jóságukat, én most
elmegyek…
Juliska csendesen zokogott, a nemzetes asszony hangosan jajveszékelt.
Majsztruram egyet köszörült a torkán.
– Ne menj te fiam a vakba, jobb itt a világoson. Rád testálom a céhet,
odaadom neked a jányt, itthon maradj.
De Istók csak rázta a fejét. Sem a gazdagság, sem a boldogság kilátása
nem csábította el. Elment a _vakba_, a lelke után.
Ettől kezdve majsztruramnak is be kellett látnia, hogy bolond a fiú…
A kollégiumtól búcsút sem vett Istók; nekivágott a világnak egy batyuval
s három márjás tallérral, amit nevelőatyjától kapott. Átszelte a
Hortobágyot. Sóskát reggelizett, avas szalonnát ebédelt, kanászputriban,
juhászcserényben hált meg s mégis boldognak, gazdagnak érezte magát. A
szíve tele volt érzéskinccsel s ami kicsordult belőle, ajakára
kérezkedett s ott dallá, mesévé változott.
És dalait és meséit nem rótta Istók papirosra, egyenesen a szívekbe írta
be, ahol is megfoganván, vérré változtanak, hogy átfolyjanak nemzedékről
nemzedékre az utódok ereibe.
Bohó tündérmeséivel megkacagtatta, aki addig nem tudott örülni, a zord
pásztorembert, szerelmi dalaival megríkatta az együgyű fehérnépet.
Mindenütt ott hagyta a lelke fényes nyomát, ahová csak betette a lábát,
szelídebbek lettek az erkölcsök s fogékonyabbak az agyak.
Bekalandozta a fél országot, a lelkek birodalmának a királya lett.
Hovatovább annak is érezte magát. Megkívánta a királyi szót és a
koronát. Felcsapott vándorszínésznek. A puszták és falvak együgyű
lakósain kívül alattvalóivá akarta tenni a hidegeszű városi népet is.
Maga kopácsolt színpadot kölcsönkért deszkából, a díszletet is maga
pingálta meg hullott rongyra; vasabroncsból mívelte királyi kardját s
pléhkannából vagy bibulapapirosból formált koronát. De el tudta hitetni,
hogy a színpadon élőfa vert gyökeret, hogy valódi fringia a kardja s
vert arany a koronája. Mert a póza és a szava csakugyan fejedelmi volt,
bearanyozta s királyivá tette a rongyot és a vasat is.
Csak a hitetleneket és a léleknélkül valókat nem tudta Istók
meghódítani. A gőgös földi hatalmat, amely irígykedett reá. A
szolgabírák, miután nem volt igazolási jegye, többnyire megtagadták tőle
a játékengedélyt, az alispánok, mint kolduskomédiást kitoloncoltatták
megyéjük területéről.
Ám szembeszállott Istók a hatalommal is. Betörték a fejét. Börtönbe
vetették, éheztették, kínozták. De ő nem csüggedt. A fénykévék ott
úszkáltak a szeme előtt szenvedéseinek közepette is. A szférák zenéje
ott zengett a feje fölött. Ő csak ezt látta, ezt hallotta s nem érzett
testi fájdalmakat. Arcát ripacsossá mosta a zápor és a festék,
csontjaiban száradt a velő, de gerincét nem tudta meggörbíteni semmiféle
csapás, a lángot szikrázó szeméből nem oltotta ki. És soha egy
pillanatra sem bánta meg, hogy apostollá lett, holott tejben-vajban
fürödhetett volna. Megszerette a martíromságot is a jutalomért, ami reá
várt; a tekintetes asszony egyetlen csókjáért képes lett volna a
poklokra is alászállani…

V.
Morcos kedvében volt a tekintetes vicispán úr; köszvény hasogatta a
lábát, a gyomra meg nem tudott emészteni. Éppen egy hosszú görcs
markolászott a térdében, midőn eléje toppant János, a huszár.
– Tekintetes uram, egy komégyiás forma ember várakozik az ámbituson.
Beerisszem-e, vagy kitegyem a szűrit?
– Hajintsd át a kapun.
– Parancsolattyára.
A huszár áthajintotta a komédiást a kapun, de hozzá volt az már szokva
az ilyes fogadtatáshoz, oda se neki, megkerülte a kúriát s visszajött a
kerten át.
– Tekintetes uram, a komégyiás újra itt van. Aszondi, hogy aszongya a
tekintetes asszonnyal köll szembeszállania, a gyussát akarja rajta
béhajtani.
– Az én leányomon? A fízfán fütyülő!… Hídd ide a tekintetes asszonyt
elibém.
Minka asszony megjelent zord apja színe előtt. Az összeráncolta
homlokát.
– Miféle komédiás kereshet téged? Azt mondja, tartozol neki valamivel.
Mivel?
Az asszony forró vérét megbolygatta valami távoli sejtelem. A szeme
fehérjeig pirult.
– Nem tudom, – vallotta határozatlan hangon, – én komédiásnak nem
igértem soha semmit. Talán nem komédiás.
– Mingyárt megválik – s János felé fordult a mérges úr. – Hídd be azt a
valakit…
Belépett a szobába egy gubancoshajú, ragyásképű, viharvert alak.
Ruházata rongy. Keze, lába reszketett, – igen ki lehetett merülve, – de
azért egyenes volt a gerince, hátracsapva hordozta fejét s szikrák
pattogtak a szeméből. Szánni lehetett volna, ha nem lett volna olyan
nagyon kevély.
– Kicsoda kend? Mit keres itt kend? – rivallt rá a hatalmas úr dühösen.
Istók végignézett rajta és nem válaszolt neki. A leányának fordult, két
lépést tett feléje, akkor megcsuklott a térde s mint egy tépett rongy,
az asszony lábaihoz esett.
– Eljöttem a jutalmamért, az üdvösségemért – rebegte, miközben
megcsókolta a dáma ruhája szegélyét.
A dáma megijedt. Nem ismert rá Istókra.
– Nem értem – hebegte zavarodottan. – Én nem ismerem, nem láttam
kigyelmedet soha.
– Én vagyok az a bizonyos debreceni diák. Meghódítottam a világot, ami
az embertől elválasztja az embert. Jöttem a jutalmamért.
– Ah!
Emlékezett már a szép Minka mindenre… És szörnyen röstellte könnyelmű
igéretét, amit szerinte lehetetlen volt beváltania.
– Nem emlékszem – buggyant ki íves ajkán a hazug szó. – Ne térdeljen
előttem. Keljen fel.
Istók engedelmeskedett. Felkelt volna ő most már magától is.
– Ha nem emlékszik a tekintetes asszony az igéretére, – mondta
kiegyenesedve s rongyos ruháját megmarkolta a mellén, mert görcs ütött a
szívébe, – ha nem emlékszik, engedje meg, hogy emlékeztessem reá. Csak
egy verset óhajtanék elmondani. A komédiás produkálni szeretné magát,
aztán örökre elmegy a komédiás. Istók elmondta a versét. Ott költötte
egy álltóhelyében; miként a zuhatag a bérci tetőről, úgy ömlött kíntól
vonagló sápadt ajkáról a szó. Hangja nekidördült, arcára kiült az ihlet
lángja.
Csak nézték a hatalmas alispán és világszép leánya, – nézték és
hallgatták. Az úr tágranyitotta szemét. Az asszony elsápadt; minden
ízében reszketett a vádtól, amely a megcsalt költő ajakáról száz
változatban a fejére szakadt. Aztán sírt is az asszony, úgy zokogott,
mint Magdolna a bűnbánó. Bocsánatért esengett a szeme.
De Istók nem bocsátott meg neki. Istók elvégezvén a produkcióját, sarkon
fordult és nekivágott az ajtónak.
Az udvaron karonfogta két huszár, mert elszédült s röhögve kitessékelte
a kapun…
Istók kivánszorgott a városból. A cigányvégen hegedűhangok csapódtak a
füléhez. Egy pötyöm rajkót hegedülni tanított az apja. A rajkó
minduntalan elhibázta a nótát, de Istók azért ráismert – az ő nótája
volt… Leült az árok partjára, mert nem bírta tovább a lába és belebámult
az éppen felkelő holdba. A cigányvégen kigyúlt a pásztortűz, nyiszorgott
a hegedű, a faluban ugattak a kutyák. Istók lehúnyta szemét, egy
szempillantás alatt visszaálmodta a multját apróra, még egyszer utoljára
megjelentek előtte a fénykévék az égen s felcsendült felette a mennyei
zene – aztán egyet nyújtózkodott s megszüntek a szenvedései…


A SZERENCSEMALAC.

I.
A komaság nagy tisztesség a szenvedő félre nézve, különben alig akadna
rá bolond. Mert _kőccséggel_ jár ám a komaság. Úgy illik ugyanis, hogy a
keresztapa egy pengőforintot csusztasson a gyermek pelenkájába és a
bábaasszony fékötőjébe is dukál egy másik pengő. De még holmi csemege is
jár a keresztelőre: bárány vagy malac; de lehet adni egy süveg cukrot
is.
Berecki Menyust igen alkalmatlan időben és helyről érte a kitüntetés.
Káromkodott is miatta eleget. Mert szoboszlai ember létére egész
Debrecenbe hívták komának és olyankor, amikor még híre se volt se
báránynak, se malacnak.
Menyus ennek folytán a süvegcukrot lett volna kénytelen megvásárolni, ha
Szuszogó, a kocája meg nem könyörül vala rajta. Ez a Szuszogó ugyanis
hirtelen és váratlanul kilenc egészséges malaccal ajándékozta meg
Menyust, a keresztelőre nézve éppen idején, amúgy pedig két héttel
előbb, mint sem _illett_ volna.
Menyus összecsapta kezét a csudán és megölelvén a kilencedik malackát, a
keresztelő napján pontosan beállított vele Debrecenbe.
A koraszülött visító állatkát igen megbámulták a híres városban, majdnem
kinézték a hóna alól.
Egy kövér szemüveges úr megállott láttán és széjjelvetvén lábát,
homlokára tolta szemüvegét.
– Nini, malac! – kiáltott fel és útját állta Menyusnak.
– Malac, hát malac – hagyta helyben Menyus flegmatikusan és ki akart
térni.
De a kis szemüveges útját állotta.
– Megveszem – mondta és majd kiugrott a szeme.
– Nem eladó.
– Adok érte öt forintot.
… Öt forint egy öthatosos malacért!…
A Menyus keblében erős érdekharcot vívott a becsület a kapzsisággal. Az
idő kicsisége folytán a becsület lett benne a győztes.
– Ej no, – mondta, – nem vagyok kuvasz, hogy eladjam a körösztfiam
malacát!
Ámde alig lépett el a szemüveges úr, legott rájött, hogy hirtelen és
bolondot cselekedett. Utána kiabált a szorgalmas vevőnek:
– Mit is tetszett mondani?
– Öt forint…
– Vigye! – vágta rá Menyus sebesen, hogy ajánlattevőnek ideje ne legyen
megbánni a vásárt.
Egy csöppet sem bánta meg, ragyogó arccal szúrta ki a vételárat és
apróra megmagyarázta Menyusnak, hova vigye a malacot…
– Amoda a piac túlsó sarkán az emeletes sarokházba… Kéretem a nagyságát:
készíttesse el ebédre tokánynak, lesz vagy hat vendég hozzá…
Menyus ütött a fejével, hogy érti és illetékes helyen minden kommentár
nélkül kézbesítette a tokány-kandidátust.
A nagyságos asszony igen megörült neki.
– Ki van fizetve? – kérdezte.
Menyus, okulván az előzményeken, nem akarta elhamarkodni a választ,
gondolkozott egy pillanatig, csak aztán felelt:
– Nincs, – mondta, – három pengő jár érte.
Őnagysága alkuvászott egy darabig, végre is leolvasta a kért három
pengőt.
A koma boldogan csoszogott le a lépcsőn… Most már bízvást megveheti a
süvegcukrot, futja a kétszer eladott malac árából, még az egyéb költsége
is bőven kitelik belőle.
Kifordulván a kapun, egyenesen nekivágott az Arany Oroszlánnak a cukor
végett. Ám alig tett három lépést, egyszerre csak – kvik! kvik!
röfröfröf! – éppen a lába közé szalad valami fürge csuda.
– Nini, – ismergeti Menyus, – hisz ez az én malacom!
És hátrapislantván: nem szalad-e valaki utána a sárga háztól, gyors
elhatározással lekanyarítja a subáját és rádobja a kis szökevényre.
A művelet pompásan sikerült: a malac belegabalyodott a subába és ami fő,
senki sem látta, bátorságosan fel lehetett szedni a subát, csak arra
kellett vigyázni, hogy benne maradjon a malac.
Kitünően ment ez is. Menyus egy fogással derékon csípte a malacot
subástúl, egy másik fogással kitapogatta és befogta a szörnyen visító
állatka orrát, azzal igen becsületes, jámbor képpel odébb állott.
Betért a Péterfia-utcába, arrafelé még nem ismerték, de különben is azon
a vidéken lakott a komája, akinek a malacot szánta. Mert most már
természetesen szó sem lehetett a süvegcukorról, hiszen ha el is adta
kétszer, ott volt az eredeti ajándék a hóna alatt.
Ott volt ám, de addig ficánkolt kínjában, míg egyszer csak kievickélt a
suba labirintusából és a földre potyogott.
A koma elcsípte ugyan hamarosan, de már késő volt. Egy újabb ugyancsak
szemüveges, nyurga úr meglátta és szenvedélyesen nekiment Menyusnak.
– Nini, malac! – kiáltott fel sóváran és elkapta a karját.
A koma természetesen megijedt egy kicsit, mert a lelkiismerete nem volt
mellette, de azért nem hagyta magát.
– Malac hát, malac! – mondta hetykén. – Mi köze hozzá az úrnak!
– Megveszem!…
– Meg-e?…
Nagyot lélegzett Menyus… No, ha csak ezzel fenyegetik, gondolta magában,
az még nem veszedelem. Sőt tiszta haszon, mert még csakugyan rajt’ érik
a turpisságán… És akkor hogy tagadjon, ha nála találják az eleven
bűnjelet? Jobb is lesz, ha harmadszor is túlad rajta.
– Hásze, – mondja a nyurga úrnak, – eladó lenne, ha jól megfizetnék, mer
igen böcsös malac ám ez, már ketten is _kérték_.
– Hogy adja?…
Rövidesen megalkudtak négy forintban. A nyurga úr fizetett és
megmagyarázta Menyusnak, hova szállítsa a malacot:
– A Péterfia-utca 20-as számú házába… Üzenem az asszonynak, hogy
süttesse meg szép ropogósra, vendég lesz ebédre…
Menyus a könnyen szerzett tizenkét forinttal úgy érezte magát, mint aki
nyakig benne ül a szerencse közepében. Elhatározta, hogy a sors eme
kegyes bizalmával a világért sem él vissza… Mi a mennykőnek szállítaná a
malacot másnak, mikor maga is jóllakhatik belőle a keresztelőn. Nem
Krisztus ő, hogy efféle apró csintalanság miatt szégyelje magát,
kiváltképen ha senki sem tudja meg…
A nyurga úr háza előtt megállapodott Menyus, visszanézett, nem
ellenőrzik-e s látván, hogy nem, szapora lépésben odébb iszkolt. A
legközelebbi mellékutcába befordult, éppen abban lakott Szüri András, a
keresztkomája.
No, most már az a fő, gondolta, hogy mennél hamarább révbe jusson a
visító malaccal.
Ám, ember tervez, Isten végez, nem jutott el az ajándékállat a
keresztelőre soha, ahelyett eladta Menyus negyedszer is, még pedig egy
fiskálisforma, téntásujjú úrnak.
Csakhogy ez már óvatosabb volt vevőelődjeinél: nem bízta rá Menyusra a
malacot, csak amennyiben neki kellett azt hazacipelnie. De ő is vele
ment, jobban mondva előtte.
Persze ő sem csinálta egész okosan (Menyust kellett volna
előrebocsátania), mert mire jó negyedórai kutyagolás után a háza előtt
megállott: nem volt Menyus sehol.
Igen félt ugyanis a koma, hogy a hosszú úton beletéved az érdekelt felek
valamelyikébe és menten ráismer a hozzátartozó csudamalacról, hát inkább
beugrott egy közbeeső kocsmába, oly ügyesen, hogy senki sem vette észre.
És mivelhogy ekkorára nagyon is kényelmetlen bűnlajstrommá növekedett a
malac: elhatározta, hogy egy tapodtat sem cipeli tovább – hogy végkép
eltűnjék a föld színéről, inkább beletemeti a tulajdon gyomrába.
Rendelt egy liter bort s a malacot rábízta a kocsmárosra.

II.
A bizottsági ülés véget ért. A magisztrátus érdemes urai aláírták a
jegyzőkönyvet és egy utolsót nyögtek.
Ekkor fölemelkedett a polgármester.
– Urak, – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, – ma nálam
ebédeltek valamennyien.
Hatan éljeneztek, ketten savanyú, irígy képet vágtak: a nyurga főjegyző
és az árvaszéki elnök. Az előbbi nem is állotta meg szó nélkül.
– Ejnye, – mondta s megvakarta tarkóját, – akkor az én malacpecsenyém
kárbaveszett.
– Malac?! – csodálkozott a polgármester.
– Malac?! – búgta búsan az árvaszék elnöke is.
– Hol kerítettél te ilyenkor malacot? – folytatta a polgármester
kelletlenül. – Tudtommal csak egy malac volt egész Debrecenben, azt is
én vettem meg.
A főjegyző nem engedte a dicsőségét, megesküdött, hogy nála is malac
lesz ebédre: sült malac.
– No, ha sült malac, – vágta ketté a versengést a főfiskárius, –
megesszük vacsorára hidegen.
– Úgy se bánom – adta meg magát a főnótárius.
– Helyes, – nyomta rá a pecsétet a polgármester, – az én malacom úgyis
tokánynak lesz elkészítve.
Az urak felcihelődtek és mentek a polgármesterhez. Hozzáláttak a
különböző pálinkákhoz és hájaspogácsát nyeltek hozzá.
A polgármester leszólta a pogácsaevőket.
– Ne egyetek annyit, hásze malactokány lesz… Tegye le azt a komisz
tésztát, öcsém, – rivallt rá egy szerény kis aljegyzőre, – mondom, hogy
malac lesz…
Engedelmeskedtek valamennyien, csak a főjegyző renitenskedett
irígységből.
– Éhes vagyok, – mondta, – nem győzöm az ebédet bevárni.
A polgármester bosszúsan távozott, hogy megsürgesse feleségét, de még
sokkal bosszúsabban jött vissza.
– Urak, – jelentette ki sápadtan, – ellopták a malacot, nem lesz tokány.
Valamennyi orr lehúzódott, mint a bánatos pulykakakasé, a
malacújdonsághoz nekikészült gyomrok szemrehányást korogtak a város feje
felé, amiért nem vigyázott jobban a »malacukra«.
– A főjegyző mohón kapott az általános lehangoltságon.
– Aki malacot akar, jöjjön hozzám ebédre – jelentette ki diadalmasan. –
Biztosítalak benneteket, hogy nálam meglesz a malac.
A polgármester elképedt.
– Ezt a szégyent csak nem teszitek meg velem!
De bizony megtették. A malacra dühös gyomrokban nem lakozik illendőség,
a stréber aljegyzőt kivéve, mindenki a főjegyzőre szavazott.
Ez diadallal kísérte haza vendégeit. Mit volt mit tennie, velük ment a
polgármester is.
Nem bánta meg. Öt perc alatt kisült, hogy a főjegyzőné asszony, nem hogy
malacpecsenyével, de még ebéddel sem várta vendégeit.
A főjegyző felrobbant, mint a puskapor.
– Az áldóját, – káromkodta el magát, – hát nem volt itt a gazember?!
– Miféle gazember? – kérdezte a nagysága.
– Hát az a kacskaringós bajuszú.
A polgármester felrántotta szemét.
– Miféle bajuszú?
– Kacskaringós bajuszú…
De a bajusz már az árvaszéki elnököt is érdekelte.
– Milyen bajuszú? – kérdezte és mellen ragadta a dühös főjegyzőt.
– Kacskaringós! – förmedt ez rá az elnök úrra. – Mi közöd hozzá?
A polgármester szétválasztotta őket.
– Dejszen, – jelentette ki elhűlve, – annak az embernek én vettem meg a
malacát.
A főnótárius ismét kakaskodni kezdett.
– Én vettem meg, ha mondom!
A polgármester dühbe jött.
– A teringésit, – kiabálta, – csak tudni fogom, hogy mit vettem!…
– Én sem vagyok tán hülye!…
Senki sem értett semmit, csak az árvaszéki elnök orrontott valamit.
Eddig hallgatott az ő malacvásárjával (mert mit dicsekedjék el
kudarcával), de most már látva, hogy a polgármester és főjegyző még
amúgyabb jártak: kirukkolt vele.
– Nem csak ti vettétek meg a cifrabajszos malacát, – jelentette ki
humorral, – hanem én is.
Némi eszmecsere után kisült a Menyus turpissága.
A vendégek kacagtak rajta, csak a főfiskárius, aki igen éhes volt, nem
nevetett.
– Most már – dohogta – ne azon disputáljatok, hogy ki lett becsapva,
hanem azon, hogy hol ebédelünk.
– Bíz igaz a, – mondta a polgármester s az órájára nézett, – az én
ebédemnek már fuccs: _megöregedett_.
– Nálam meg – konstatálta a főjegyző szégyenszemre – nincs is tíz
személyre való ebéd.
– Akkor – hirdette ki a főfiskárius – nem marad egyéb hátra: menjünk a
Bikába ebédelni.
Diktum-faktum: útnak eredt a jeles magisztrátus a Bika felé. Ki
nevetett, ki káromkodott, de mindenkinek korgott a gyomra.
Elég sebesen gyalogoltak a többnyire kövér urak az éhség korbácsa alatt,
talán egy égi csudának sem állottak volna meg, annyira siettek.
Az égi csudának nem állottak meg, de megállottak egy igenis földi szag
szimatán.
A Bekéné kocsmájából valami gyanus illat áradt ki az utcára és
fölizgatta a csiklandós orrokat.
Először a főfiskárius orrába csapódott.
– Malactokány! – kiáltott fel az éhes úr.
– Abbiza, malac! – hagyta helyben a polgármester.
– Még pedig tarhonyával – konstatálta az árvaszéki elnök.
A főjegyző gyanura kapott.
– Alighanem a mi malacunkat eszik – mondta. – Kérdezzük meg Bekénétől,
kitől vette.
A polgármester megkapta a kilincset és szigorú képpel belépett a
kocsmába. A többi úr libasorban utána…
És nem hiába jártak. Amit a kocsmában láttak, fölülmult minden
várakozást. Nemcsak a malacukra bukkantak rá az urak, hanem egyben a
régi gazdájára is…
Mert ott ült Menyus csakugyan az ivóban; előtte egy nagy tálban a
tokány, majd sorjában: a subája, a kalapja, négy üveg bor, a
dohányzacskó, a szeredás, a pipa. Nyilvánvalólag nagy biztosságban
érezte magát, hogy így széthányta minden ingóságát. Még a fejét sem
ütötte fel a vendégek közeledtén: úgy bele volt merülve a tokány
élvezetébe. Csak akkor ocsudott fel, midőn megszólították. Igaz, hogy
igen furcsán tisztelték az urak.
– Gazember! – rivallt rá a polgármester úr.
– Zsivány! – kiabálta a főjegyző.
– Bivaly! – ordította az árvaszéki elnök.
Menyusnak éppen tele volt a szája, de úgy elképedt, hogy elfelejtett
nyelni. Csak nézte a kis szemüvegest, a nagy szemüvegest és a tintásujjú
árvaszéki elnököt, jogutódait a malacban és rászánta volna az esze
felét, ha ki tudja vala sütni, miféle csuda révén kerültek ezek együvé.
Persze nem sütött ki semmit, aminélfogva úgy összekavarodott különben
leleményes esze, hogy gondolni sem próbált a védekezésre.
– Ejnye, – nyögte, miután végre nagynehezen lenyelte a torkán akadt
falatot, – egy csöpp szerencsém sincsen!
– Most jön csak az igazi leve! – vágta kajánul a szemébe a kegyetlen
főjegyző. – Azt is megitatjuk kenddel.
– Keressen, öcsém, egy rendőrt, – intézkedik a polgármester az
aljegyzővel, – és hozza ide.
Menyus még csak nem is tiltakozott a rendelet ellen, csak a kocsma
levegőjét kifogásolta.
– Szörnyen meleg van itt – mondta bizalmaskodva s olyan képet vágott
hozzá, mint egy elesett borjú. – Úgy-i az urak se fáznak?…
– Lesz még melegebb is – biztatta az árvaszéki elnök.
Egy darabig még riogatták Menyust a kegyetlen urak, aztán hogy
megérkezett az aljegyző, rábízták őt a vele jött rendőrre, azzal a
kemény paranccsal, hogy pont három órára ott legyen vele a városházán.
A rendőr ismételte a parancsot és tisztelgett. Az urak folytatták
útjukat a Bika felé.

III.
Ha a róka kutyaszorítóba kerül, kutyául érzi magát. De azért benne marad
a róka-természete is. Nem visít oktalanul, hogy még jobban magára
terelje a figyelmet, hanem inkább hallgat, nézdel és szimatol, hogy
kispekulálja a menekülés útját-módját.
Menyus is ezenképen cselekedett.
Mindenekelőtt figyelmesen megvizsgálta a kocsma tereprajzát: merre
lehetne legalkalmatosabban megugrani a rendőr elől? Aztán magát a
fegyveres embert vette szemügyre.
Nem tetszett neki se a kocsma arhitektúrája, se a rendőré. Csak egy ajtó
volt a kocsmán, azt is elállta a rendőr; eme rendőr meg olyan kemény
csikasz embernek látszott, amilyennel nem bátorságos kikezdeni.
Egyebet kell kitalálni, vélte Menyus… De mit?… Rájött hamarosan.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Apró regények és esetek - 11
  • Büleklär
  • Apró regények és esetek - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 3824
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2090
    28.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 3820
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1918
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3856
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1875
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 3881
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1946
    30.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 3810
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1983
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 3947
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1930
    31.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 3901
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1916
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4008
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1809
    32.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 3958
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1976
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 3928
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1897
    30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 3879
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1882
    30.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 3726
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1806
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.