Apró regények és esetek - 09

Süzlärneñ gomumi sanı 3958
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1976
32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
43.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
A pukkanástól persze fölriadt András, de miután meggyőződött róla, hogy
csak álmodott, folytatta az ébrenalvást. Nemsokára valami zörrenést
hallott. Agyvelejének egy gondolatfoszlánya a ládafia fölé röpült, ahol
is száz darab körmöci arany volt az élére verve… Talán csak nem a pénzét
lopják? Nem. A gondolatfoszlány visszaröpült a gazda fejébe: tolvaj csak
az ő testén át juthatott a házba (a pitvarajtón, amit elfeküdt), nem
embertől származhatott a zörrenés, alighanem a macska egerészik valahol.
Ezért nem volt érdemes fölébrednie. Szerette volna az aranyokat teljesen
elfelejteni, de csak félig sikerült a dolog. Lelkének azt a felét, ami
aludt, nem hagyta békén az éber felében megfogant gondolat. Az aranyak
összecsörrentek, megelevenedtek a szakajtóban, ami a ládafiában volt
elrejtve s mintha eszük lett volna, kikívánkoztak sötét börtönükből,
nekirugaszkodtak, fölpattantották a láda fedelét s elkezdtek gurulni,
meg sem állottak a szomszéd udvarházig, ahol is tekintetes Pókay Péter
uram volt az úr, aki persze nem lökte ki fényes vendégeit, hanem
zsebrevágta őket mindközönségesen.
A dolog kissé bosszantotta Andrást, de még erre sem ébredt fel. Annyi
eszmélet, amennyit groteszk álma meghagyott neki, teljesen elegendő volt
agyvelejének ahhoz, hogy megkülönböztesse a lehetetlentől a lehetőt. Az
aranyak nem szoktak maguktól gurigázni, azok nem élőlények. Attul
nyugodtan alhatnék, ha tudna.
De nem lehetett. Ismét beleütődött az András fülébe valami nesz. Olyan
nesz pedig, amit a legjobb akarattal sem lehetett a macskára ráfogni,
mert a macska nem jár cipőben. Holott ő alighanem cipőnyikorgást
hallott. Meg sóhajtozást, meg cuppogást. Ahhoz sem ért a macska. Tehát
idegen emberi lénynek kell a házában tartózkodnia (mert a leánya csizmát
visel, a szolgálója meg a mezítlábos divatot követi)… Vajjon ki lehet?
Mit keres nála? Hogy jutott be a zárt kapun át?…
Most már fölrántotta András a szemét. Úgy se hagyta volna békén a
gerincén végigfutó hideg. Azért nem moccant. Nem árulta el, hogy ébren
van. Úgy könnyebben megcsípheti az éjjeli vendéget. Annak ugyanis vagy
az ajtón kell távoznia, amelynek a küszöbén feküdt, vagy az ablakon. Ha
keresztül akar rajta lépni, megfogja a lábát, de az ablakon át sem
szökhet meg észrevétlenül, miután házának mindegyik ablaka a tornácra
néz.
Várt András. Várt, gondolkozott és fülelt. Cipőnyikorgást nem hallott
többé, de annál szaporább lett a sóhajtozás, suttogás.
A gazda minden vére arcába szökött. Mi történik az ő becsületes, tiszta
özvegyi házában, az alatt a fedél alatt, amely az ő istenfélésben nevelt
szűz leánya mirtuszkoszorúra váró fejére oltalmazóan borul?! Ki meri az
ő hajlékát megszentségteleníteni?!
Pillanatig sem gyanakodott a leányára… Csak a szolgálója lehet a bűnös.
De az is elég volt Andrásnak, hogy elképedjen. Hiszen csupa gyermek volt
a Kovácsék Eszterje, fejletlen, tizenöt éves csitri, még nevetett az
anyján, midőn az szinte rimánkodva kérte, hogy óvja a legénytől,
vigyázzon reá. Lám, tudta az anyja, mit beszél. Szeretőt tart magának a
pondró.
Most már nem okoskodott András. Igazságot kell tennie. Azonmód meg kell
a házát a salaktól tisztítania. Még az éjjel kiűzi belőle a romlott
leányt. Óvatosan föltápászkodott. Nesztelenül, hogy fel ne ébressze a
leányát… Zajtalan lesz az elégtétele is. Szó nélkül ajtót mutat a
szemtelen párnak. Az ő tiszta Juliskájának sejtenie sem szabad, hogy
miféle istentelenség történt a házban… Nyitvahagyott szobájába osont.
Gyertyát gyújtott. Két szoba volt a házában és egy kamra. Mindhárom
helyiség a pitvarba nyílott. Kovács Eszternek a kamra volt a hálóhelye.
András gazda egyenesen oda lopózkodott. Fülét az ajtóra tapasztotta.
Hallgatózott… Most már nem hallott semmi gyanusat… Hogy lehet az?
Megcsalta volna a füle? Vagy neszt vettek a bűnösök s meglapultak
félelmükben?… Mi az igaz most már? S hogy győződjék meg róla?
András föltátotta az izgalomtól szikkadt száját s tanácstalanul bámult
bele a levegőbe. Várt. Várt, nem akart elhirtelenkedni semmit. Mert
hiszen a füle nem csalta meg: arra, miután jobban meggondolta, hitet
mert volna tenni. Viszont az sem bizonyos, hogy legényt talál a
kamrában… De akkor – Teremtő Isten! – kitől származhatott, honnan
csapódott a fülébe az a vágykergető buja sóhajtozás… Várt András, várt.
Lába gyökeret vert; arca megmerevedett, álla lefittyent. Ott belül a
szíve igen dobogott. Szeretett volna imádkozni, de nem tudott.
Hallgatódzott a szájával is; a bőre égett; talán hallani akart a
pórusaival is.
András félóráig állott így, mint a kőszobor. Nem akart odébb menni egy
ajtóval. Nem mert. Érezte, hogy világéletében sem fogja magának
megbocsátani, ha az ő édes, szeplőtlen gyermekét meglesi, meggyanusítja
csak gondolatban is. Azonban még sem állhat egy helyben reggelig. El
kell magát valamire határoznia…
Kivánszorgott a pitvarajtóba, s miután letette a gyertyát, maga is
leereszkedett a küszöbre… Kezébe temette arcát… Letargiájából egy
tisztán hallható hang rettentette fel. Most már nem kételkedhetett
meggyötört, fölcsigázott érzékeiben: egész tisztán hallhatta az éjjeli
csendben, honnan jött a hang, nemcsak, de egész bizonyossággal
fölismerte benne leánya hangját.
András fölpattant ültő helyéből. Kapta a gyertyát s bevilágított a
pitvar egyik sarkába. Ott voltak a szerszámjai. A fejszéje. Fölkapta.
Leánya ajtajához rohant. Megrántotta a fakilincset. Nem nyilt az ajtó,
zárva volt… Zuhant a fejsze, reccsent az ajtó s két darabban a szobába
zuhant.
– Aki moccan, halál fia!
Nem moccant senki se; a szobában talált két élőlény közül az egyik nem
is lett volna rá képes, mert azonmód elvesztette eszméletét. Juliska, a
szép gazdaleány, akinek fehér homloka mirtuszkoszorúra várt. A másik?
A másik bátor volt, mint a vas. Az is volt a fajtája. Úr. Gonosz néha,
de mindig kevély, magyar. A Pókay-gyerek, a szomszéd tekintetes úr fia
állott szemben a meggyalázott apával.
– Végezzen, gazduram, ha az a szándéka, én nem fogok kegyelemért
könyörögni.
Lengyel András kezéből kiesett a fejsze. Nem szólt semmit, csak
leejtette fejét, majd megmarkolta, hogy utána ne zuhanjon az egész
testével, s telezokogta kérges két tenyerét.
Az úrfi megszánta.
– Nagy bűnös vagyok, gazduram, beösmerem, de majd jóvá tesszük a hibát.
Élesztgetni akarta az elcsábított leányt, aki mint egy darab fa,
élettelenül terült el a szoba közepén. De az apa nem engedte, némán
ajtót mutatott neki.

II.
– Szabad!
András gazda benyitott a kastély-ebédlőbe s megállott az ajtóban.
– Kedves egészségére váljék! – köszöntötte a földesurat, aki éppen
reggelizett.
– Köszönöm. Mi jót hozott?
– Semmit sem hoztam; az egyszer kérni jöttem, – könyörögni.
Az utolsó megalázó szót kínosan nyögte ki a kevély paraszt, akinek az
volt a legfőbb büszkesége, hogy világéletében soha sem szorult rá senki
kegyelmére. Torka rekedt volt, lélekzete sípolt.
Pókay nyugodtan megrágta a pirítóst, amit éppen a szájába vett, aztán
fölállott s zsebrevágta kezét. Egy ideig hideg szemmel mustrálta szűrös
vendégét, de hamarosan belebukott a felsőbbséges úri tempóba. Kezeit
egymásután kiszedte a nadrágjából. Az öreg paraszt reszkető oroszlánfeje
s vérbenforgó szeme belecibált idegeibe.
– Isten hozta, András gazda, foglaljon helyet.
– Nem.
– Miért nem?
– Előbb egy kis sorunk lesz egymással.
– Hm…
Az elszánt, szinte fenyegető magatartás nem volt inyére a földesúrnak.
Újra fölült a nagy lóra.
– Mi baja velem? Gyorsan ki vele, mert nincs időm a kend számára.
– Lesz. Annyi lesz, amennyi kell.
A hatalmas paraszt nagyot rándított a vállán; egyszeribe megtelt vele a
szoba. Forró lehellete a földesúr arcába csapódott. Lármázott,
fenyegetett még a szűre is. Pókay megdöbbent.
– Mi lelte kendet? Azt mondta, könyörögni jön.
András gazda észbekapott.
– Igenis, tekintetes érdemes uram, könyörögni jöttem, mert nagyot
fordult a világ. Most már nem szeghetem meg többé a fejemet, arra sem
vagyok érdemes, hogy rám süssön a nap.
– De miért?… Miért?…
– Meggyalázták a házamat… Megfujtották a becsületemet. Elvették tülem az
eget.
András gazda hangja fuldoklott, hörgött, kín volt hallani.
– Ki bántotta? – kérdezte a földesúr, most már inkább a szánalom, mint
az úri gőg hangján.
– Az úr – úrfi.
– A fiam? Kendet?
A vén paraszt hátrakapta kemény csikasz fejét.
– Nem éppen engem. Egy kölyök bennem nem tehet kárt… A leányomat
piszkolta be a kölyök.
– Válogassa meg a kifejezéseit!…
– Kölyök! Hitvány kölyök!
A fékevesztett őserő dübörgésétől torkába szakadt a földesúrnak minden
további tiltakozása. Egy ideig farkasszemet nézett egymással úr és
paraszt, aztán nehézkesen, vontatottan megszólalt az úr:
– Megértem a kend fölháborodását s biztosíthatom, hogy fiam meg fogja
kapni méltó büntetését.
A nagy paraszt lehiggadt valamennyire.
– Köszönöm a tekintetes úrnak, hogy szóval igazságot ad nekem.
– Tettel is, András, tettel is – fogadta őszinte hangon Pókay.
– Akkor jó, – mondta a megbántott apa, – csak meg tudjunk egyezni.
– Megegyezünk, András. Mi a kívánsága?
– Csak egy kívánságom lehet.
– Mi?
– Az, ami magától értetődik.
– De mi?!
– Az úrfi el fogja venni a leányomat hites feleségül.
A földesúr lenyügözött úri gőgje egyszeribe fölszabadult.
– Megbolondult?
Az öreg parasztot ellenben nem hagyta többé cserben nehezen magára
erőszakolt turáni nyugodalma.
– Nem bolondultam meg – jelentette ki szinte szerényen. – Én csak a
jussomat keresem, házam becsületét. Nem is huzakodok tovább a tekintetes
úrral, – folytatta, – gondolják meg jól a dolgot. Ha jövő vasárnap
isteni tiszteleten nem hallom a pap szájából az úrfi és a leányom nevét,
estére nem él az úrfi, Isten engem úgy segéljen!
Mondta és kiment a szobából.

III.
Az öreg Lengyel András szavának nagy volt a hitele. Oly megrendítően
nagy, hogy Pókay kénytelenítve érezte magát az András fenyegetése
nyügében beleegyezni fiának a parasztleánnyal kötendő házasságába. Az
esküvő megtörtént.
A szent aktussal teljesen beérte Lengyel András, szó szemrehányást sem
tett vejének, mikor az atyja parancsára még a templomajtóban elvált
fiatal feleségétől.
– Megértem, – mondta a fiatalembernek alázatosan, – fecske nem
párosulhatik verébbel egy egész életre, odaadom az úri családnak, aki
születni fog: az unokámat is…
Az unoka megszületett. András, igéretéhez híven, meg is kínálta vele
Pókayékat, de azok a paraszt fölmenők nagy örömére, nem fogadták el a
gyermeket.
Szépen gyarapodott a Jóska fiú. Eljövén az ideje, nagyapja beiratta a
gimnáziumba, tudta, mivel tartozik úri vérbeli unokájának. A költség nem
esett terhére! Gazdag ember volt s minden évvel nőtt a vagyona.
A Pókayéké ellenben minden évvel csökkent. Elannyira, hogy egyszer csak
végkép elfogyott. Kitűzték rá a licitációt.
Lengyel András egy hétig egyebet sem csinált, mint a pénzét számolgatta.
Kisütötte, hogy megveheti az úri birtokot minden veszedelem nélkül, ami
adósság lesz rajta, majd letörleszti lassacskán.
András megvette a Pókay-féle nemesi birtokot és az unokája nevére
iratta.
A súlyos csapástól hirtelen elaggott roskatag Pókaynak szívére szállott
a vén paraszt nagylelkűsége. Tizenkét évig nem szólt hozzá, most
meglátogatta.
– Köszönöm, András, igaz ember kigyelmed.
Lengyel Andrásnak megcsurrant a szeme.
– Visszaadom a birtokot az úri családnak, – mondta szinte szégyenlősen,
– én majd csak az ispánjuk leszek…
Az öreg Pókay nem fogadta el a nagylelkű ajándékot, ahelyett a menyét
kérte el a fia számára.
– Nemes ember vagy te, András… Most látom csak, hogy nem mindig a
kutyabőr teszi.


HERMÁNY.

I.
Iharos községe Biharországot gazdagítja. Annak is azt a vidékét, ahol a
közmondás szerint nem él meg pápista ember, mondják, a vize miatt, amit
állítólag csak kálomista gyomor tud megemészteni.
Lehet, hogy ez bolondság, de az már való igaz, hogy Iharos
emberemlékezet óta egyetlen római katolikus polgárt sem tud fölmutatni.
Aki nem kálvinista Iharoson, az csak zsidó lehet.
Ám a zsidó sem olyan itt, mint másutt. Rég eltanulta a többség minden
virtusát: versenyt iszik, káromkodik és verekszik a többi legénnyel.
Egyszóval a századok folyamán végkép leszokott eredendő faji tempóiról.
Már még a horgos orra sincs meg. A lába is egyenessé fejlődött, Isten
tudja, milyen csuda révén. Bár erről a csudáról lehetne okos szót
ejteni. Arról azonban, hogy németül tudna az iharosi zsidók közül csak
egy is: szó sem lehet. Negyvenen vannak, de a negyvenben összevéve sem
akad húsz-harminc német szónál több idegen tudomány.
Tehát, mint látszik, nem éppen nagy Iharoson a nyugateurópai
civilizáció. De azért csak adjon Isten a magyarnak sok ilyen falut.
Attól ugyan semmiféle kára nem kerekedik. Mert ami a finom erkölcsökből
hiányzik belőle: azt egyéb értékekben bőven kipótolja Iharos.
Példánakokáért nemcsak a zsidó polgártárs szaporodik itten
hatával-tizével. A kálomista, mondhatni, még nálánál is jobban győzi a
szaporodást. Sorvadó Jánosné tizennyolc eleven gyermeket nevelt föl,
áldja meg az Isten, míg Dájcs Abiné (aki a zsidó rikordot tartja) csupán
csak tizenötig vitte fel.
Ilyenformán bőségben élnek az iharosiak, bőségben és példás
egyetértésben. Annyira egyetértésben, hogy mint említve volt, a zsidó
legények is részt vehetnek a verekedésben, senki sem vonja kétségbe
párbajképességüket. Ez pedig faluhelyen ritka demokratikus állapot.
Igaz, hogy tökéletes egyenjoguságukat nem ingyen kapták a zsidók. Ki
kellett azt előbb vívniok. Vezérük egy bizonyos Hermány (Hermann) Ábris
nevezetű lakatos volt, aki vére hullatásával szerzett tiszteletet
fajának, olyformán, hogy tíz éven át egy csatábul sem hiányzott, fejét
hét helyen lékelték meg és három oldalbordáját szedték ki a felcserek a
gyomrából, ahova is fokossal beütötték ellenfelei. És ami fő, Hermány
mindezért nem maradt adósa a legényeknek: pontosan, kamatostól fizette
nekik vissza a kapottakat.
Volt is akkora becsülete Iharoson, hogy jutott belőle bőven az
atyafiaknak is. És miután megvolt a becsület, kiki igyekezett azt a
Hermány példájára kiérdemelni. Ilyeténképen az idők folyamán egy egész
derék harcias zsidónemzedék kerekedett Iharoson.
Már pedig tudnivaló, hogy semmi sem alkalmatosabb az osztálykülönbségek
megszüntetésére, mint az ököl. Mert miért legyen Duhaj Marci különb
ember, mint például Stark Kóbi, amikor ez a Kóbi inni is jobban tud,
káromkodni is cifrábban káromkodik és a bicskát is jobban tudja, mint
ama Marci? Kár lenne minden okoskodásért, az a különb ember, aki bírja a
másikat.
Hát miután Hermány mindenkit lebírt a faluban: természetes, hogy ő volt
Iharoson a legtiszteltebb alak.
Megérdemelte különben is. Mert oly naivan rajongó lokalpatriotizmus és
halálmegvető ambíció, mint benne, kevés emberbe szorult a földtekén.
Ha tűz ütött ki a faluban: ő volt első a placcon. Az ő tiszte volt az
életmentés, azt a világért sem engedte volna át másnak. De beugrott ő az
égő gerendák közé egy zsák lisztért is, nemcsak emberért. Olyan
csudálatos könnyelműséggel bánt az életével, mintha halhatatlannak
érezte volna magát. A nép hovatovább szentül hitte, hogy tűzmentes a
bőre, nem fogja a láng.
Pedig csak a lelkét nem fogta a tűzvész; bőrét bizony úgy összepörkölte
sokszor, hogy hetekig feküdt bele. Arca is csupa forradás, szakálla meg
úgy leégett egyszer, hogy soha többé nem nőtt meg újra.
De azért sohasem panaszkodott. Sem nem hivalkodott. Oly megható szeretet
élt szívében szülőfaluja minden egyes embere iránt, mintha apja lett
volna valamennyinek. A gyermekéért hozott áldozatokat pedig egy apa sem
rójja fel.
És mindez érdemeiért nem kért Hermány, sokáig nem is kapott méltó
elismerést az ő földieitől. Egyszer azonban megtették őt a falu
bírájának.
Nem ment símán a dolog, de azért megment. Úgy kezdődött, hogy Tóbiás
Gergely bíróválasztás napja közeledtén kijelentette a harangláb alatt
politizáló népek előtt, hogy:
– Hermány a legkülönb közöttünk, hát mér ne legyen ű a bíró?
– Mer zsidó – világosította fel Szür Gábor, a falu első gazdája.
– Zsidó ám, – ismerte be Gergely, – de nem látszik meg rajta.
– A nem, de tuggyák.
– Hát tagaggyuk le.
– Le ám, – okvetetlenkedett Szür Gábor, – hanem akkor elsőbben tagadja
le ű: körösztölködjék ki.
– Akkor megválasztik kendtek? – puhatolódzott Tóbiás, körülhordozva
tekintetét a gyülekezeten.
Bólintottak.
– Mög…
Gergely ment egyenesen Hermányhoz.
– Körösztölködjék ki, az árgyelussát, – javasolta neki, – mer bírónak
akarjuk.
A szerény zsidó álmodni sem mert erről a nagy megtiszteltetésről.
Belesápadt… Ő bíró… Iharos bírója! Kétezer kálomista magyar feje!… És ők
maguk teszik meg őt első emberüknek!… Holott annyi közöttük a tisztes
gazdag ember, akinek ő a nyomába se léphet… Hogy lehet az?… Csak úgy
lehet, hogy szeretik és becsülik őt ezek a tisztes emberek. Mily
boldogság, mily gyönyör!… Hát nem ingyen adta értük a vérét, nem hiába
küzködött a javukért, – óh Adonáj!…
Ez a fölkiáltás kiábrándította némileg naiv, meleg lelkét… Hiszen a nagy
kitüntetésért Istenét kívánják tőle cserébe. Istenét a faluért!… Mitévő
legyen? Melyik neki a kedvesebb?…
Nem tudott rá válaszolni se magának, se Gergelynek. Reszketett és bámult
fel az égre.
Gergely nógatta.
– Nohát, no, mi lesz?
– Majd holnap – hebegte Hermány.
– Hát csak gondújja mög…

II.
Hermány egész éjjel nem húnyta le szemét. Le se feküdt. Mint az örök
zsidó, járt-kelt a házban. Gyötörte agyát és imádkozott. Verte mellét és
jajgatott. Kegyelemért könyörgött az ő Istenéhez és leendő Urának, a
szeretet Istenének irgalmába ajánlta magát…
… Elhatározta, hogy kikeresztelkedik. Úgy akarja az ő szeretett faluja,
hát megteszi a kedvéért… Nem is a kedvéért. Hiszen nem ingyen teszi.
Bíró lesz. Megfizetnek érte…
Megfizetnek érte!? – Ez a szó, ami máskor a profán élet üzelmei között
oly hangzatosan csendült a fülébe, most, hogy Istenével kapcsolatosan
tolult ajkára: megrémíté, megborzongatá… Nem! Nem adja el magát, hitét,
Istenét. Hiába lenne akkor Iharos bírája: nyomorult féreg lenne, –
idővel, mint Sámsont a hajával együtt, hitével együtt őt is elhagyná a
nagy ereje, a becsülete… És akkor mi haszna lenne belőle Iharosnak?…
… Hajnalodott. Tóbiás Gergely megjelent a küszöbön. Mögötte a pártja:
vagy tizenkét hosszúbundás, komoly, méltóságos paraszt.
– Elgyüttünk megkérdezni, – kezdi szavalni Gergely, – hogy mit vall kend
elsőbbnek: a régi országát, vagy a mait?… Ha – folytatta – Isten
kegyelméből megtérült a szíve, megtisztöljük mink is: mögtesszük a falu
első emberének, mer tisztöljük kendet mindközönségesen…
Hermány lehúnyta szemét. Megszédült. A Tóbiás szava szívébe fúródott és
egész valóját megreszketteté. De nem vett rajta végkép erőt a kísértés:
hitét nem döntötte meg… És Jehova kegyelmes volt vele a hűségéért, olyan
igét adott ajakára, amit legott megértettek a szeretet Istenének hívei
is.
– Ha én elhagynám az én hitemet, – mondta reszketeg páthosszal, – bizony
mondom, nem lennék méltó a kendtek bizalmára és szeretetére, mert az az
ember, aki elárulja Istenét, elárulja a hazáját is.
Az atyafiak összenéztek. Egy vén csont elköhintette magát.
– Szent való igaz, – mondta aztán, – jól számít.
– Hásze, – tódítja egy másik, tarkóját babrálván, – mögmegy tán így is.
Egy harmadik mégis sokallotta ezt a hirtelen engedékenységet.
– Akkor – alkudozott ez – mán legalább a nevit cserélje magyarra.
– Legyen János a neve – javasolja Tóbiás.
– Árpád akarok lenni! – jelentette ki Hermány fuldokolva az örömtől. –
Iharosi Árpád leszek.
– Jó lösz, – zúgták az atyafiak, – akkor elengedjük az Istenit…
… Igy lőn Hermány Iharosi Árpád és bíró.
Nem bánták meg az iharosiak, sőt igen büszkék Árpádra. Azt mondják rá,
ha szemükre hányják a zsidó mivoltát:
– Igaz, hogy zsidó, de nem igen ért hozzá, a bíróságot sokkal jobban
csinálja.


BOLOND ISTÓK.

I.
Egy szegény debreceni guba-csapó legény bukkant rá valahol a
Hortobágyon. Vakondtúráson pihent a feje s egy óriási töklevél volt a
baldachinja. Ilyen bölcsője volt. Tücskök cirpeltek körülötte, pacsirták
énekeltek fölötte, a pipacs és szarkaláb táplálták illatukkal. Csecsemő
korában gyönyörű sora volt. Talán olyan lett volna a léte folytatása is,
– fehér angyalszárnyakon egyenesen a mennyekbe szállott volna, – ha az
áruló szél meg nem lebbenti vala a töklevelet, amely eltakarta az emberi
szem elől.
Meglebbentette; elárulta bölcsőjét. S az emberiség nevében ölbe szedte,
szalonnás tarisznyájába fektette az éppen arra vándorló szegény
debreceni guba-csapó legény.
A tarisznyában illedelmesen viselte magát a csecsemő. Egyet se mukkant
egész Debrecenig.
Oda vitte ugyanis Turi Esvány, a vándorlegény. Csak akad jótét asszonyi
lélek, aki e kis istenadtának legalább jártányi koráig gondját viseli.
Bejárta a legény az egész hírös várost, legalább tíz emlető asszonnyal
alkudozott, de a talált porontyot egyik sem vállalta az emlőjére;
mindegyik azt mondta:
– A magam pulyáját nem csalom meg egy idegenért.
Már-már elvesztette minden reményét a jószívű guba-csapó, midőn a
Gondviselés eleibe igazította a debreceni csizmadiák híres atyamesterét,
Bajcsi uramat.
Ott állott az öreg a portája kapujában, a szeme úgy járt, mint a
vasvilla, boros is volt, mérges is volt: nagy méltánytalanság esett
vele. Tízévi meddő házasság után végre rászállott a gólya az ő házára
is, de, a Herkópáterit, nem _gyereket_ hozott neki, csak leányt.
Elkeseredésében mi telhetett tőle, öntögette magába a búfelejtőt s
mindenkinek elkáromkodta a keservét, aki csak eleibe tévedt, Esványnak
is.
A legény a tarisznyájára csapott.
– Ha csak az a baj, nemzetes uram, az még nem baj. Adok én kegyelmednek
olyan gyereköt, hogy kettőnek is beillenék.
Nagyot nézett a mérges atyamester.
– Hun az a gyerök?
– Itt a tarisznyában.
– Rakd ki.
Esvány kirakta. Majsztruram megtapogatta.
– Mennyiért adod? – kérdezte elégedetten bólogatva.
– Ingyenért, – mondá Esvány, – csak azt kötöm ki, hogy én legyek a
körösztapja, a nevit is én adjam neki.
– Löhet – egyezett bele s tenyerébe csapott a guba-csapó legénynek a
debreceni csizmadiák kevély atyamestere…
Majszterné asszonyom ura parancsára helyt adott ölében kicsiny leánykája
mellett Istóknak is. Fiúcska, leányka egy-két emlőből szítták az
anyatejet. Közös bölcsőben pihentek, egymásba borulva aludtak el, együtt
sírtak, együtt nevettek. A sors hej be korán vetette meg az ő
nászágyukat.

II.
Istók alkalmatos, helyes gyereknek indult. Bohókás, fejes volt; igen
lehetett rajta nevetni. Tízhónapos korában már a maga lábán járt, holott
ölben hordoztathatta volna magát. Ha megmérgelődött, nem sírt, hogy
kibékítsék, mint a többi korabeli gyerek, hanem rúgott. Inkább eltűrte a
verést, mint a babusgatást. A bolti festett játék nem kellett neki, csak
amit maga eszelt ki és munkált meg a saját feje után. Megvetette az
egyhangú fűzfasipot (amin akárki fia is tud sípolni), ő rózsalevelet
tett a nyelvére s fülemülehangokat csalt ki rajta. Nem szállott
vesszőparipára, amiről le se lehet esni, ha lovagolni akart, a palánkra
mászott; vagy a ház tetejét, a kéményt nyergelte meg.
Bolondos volt no, komolyan vette a játékot is.
Majszterné asszonyom szörnyű aggodalmakat állott ki miatta, majsztruram
azonban csak nevetett fogadott fia bolondságain.
– Majd megjön az esze az iskolában, – vigasztalta asszonyát, – egy ilyen
tátos gyereket nem kell félteni.
De csak nem jött meg az Istók esze az iskolában sem.
Mindent megfordítva csinált és mindent megvetett, ami földi jó. Piszkált
a töltött káposztában, a veres almát, amit tejtestvérkéjétől, a kis
Juliskától kapott, megosztotta kamarástársaival, az iskolai öltözködési
törvények ellenére hetyke túri süveget viselt gombakalap helyett s
árvalányhajat, sárga rúzsát, vagy fácántalut tűzött a süvegébe. A
nadrágja ellenben többnyire lyukas volt, mert a nagyerdőn temérdek
szarkamadár fészkelt a fatetőkön s igen szerette gyűjteni a
szarkatojásokat.
A tudományt befogadta Istók, mert hozzáragadt, mint ökörnyál a lajbici
posztóhoz, de a diszciplinát már nem vette be a természete. Szaporán
gyakorolta a virtust, de nem a rómait, hanem a szittyát. Még _dárdás_
korában megmászta a kollégium tornyát, átúszta a Hortobágyot
decemberben, de nemtelen pusztítást vitt véghez a puritán kálomista
erkölcsökben is. Ontotta a rigmust mint a záporeső, képet pingált és
faragott, sőt táncolni sem röstellett sutyiban. A tiszteletes kollégium
fegyelmi szabályzata szerint ezek voltak a legfőbb diákbűnök.
De a másodrendű vétségektől sem tartózkodott vala Istók. Nem feküdt le
este nyolc órakor, kifigurázta a vaskalapot és a tógát, éjjelenként
bekalandozta a hírös várost, virágot hordozott a szép leányok ablakába,
a professzor urakéiba ellenben pamfléteket röpített.
Éjjeli madár volt. Imádta a holdat, nappal ritkán lehetett látni.
Megbujt valami magányos zúgban és ábrándozott. Szítta magába tilos
könyvekből a titkos tudományokat. Kutatta a sejtelmek világát, méregette
a megmérhetetlen távolságokat, alászállott a feneketlen mélységekre s
fel az irdatlan magasságba, kereste a célját, létének okát, de soká,
soká, nem találta meg.
Professzorai nem szerették, mert megtanulta, de kinevette a pozitív
tudományt. S bár sohasem csípték rajta a verscsináláson, képfestésen és
faragáson, tudták, hogy eme, diákoknak tilos ördögi művek, csak az ő
fejéből pattanhattak ki. Silányi professzorra ő költötte a híres Dungó
gúnyverset, Tormási professzort Midás fülekkel ő mintázta meg. Sedes elé
citálták nem egyszer, de nem bizonyíthattak rá semmit, – a kollégium
közszelleme nem nevelt _kalumniátort_, Istók meg nem vallott:
valahányszor mindannyiszor ép bőrrel menekült ki a professzor urak
markából. Pedig hej, de szerették volna talpára kötni az útilaput.
Nemcsak professzor uraimék, de valamennyi tisztes civis, akinek eladó
leánya, vagy szép menyecskéje volt. Az vala ugyanis az Istók híre, hogy
ördögi hatalommal uralkodik a női szíveken. Pedig ugyan nem tett bennük
semmi kárt, virággal, dallal hódított. Az asszony csókja nem kellett
neki, csak a lelkével akart ölelkezni. Bolond volt, ideálista volt.
Majszter uram volt az egyedüli ember a híres városban, aki megértette
Istókot.
– Nem bolond ez, – mondogatta, – hanem éppen, hogy ő tudja egyedül, mit
csinál, tátos gyerek, ha mondom, dicső lesz az élete s ha majd a föld
alá kerül, nem fog rajta fogni a féreg foga.

III.
Ha tátos gyerek volt is, sorsát Istók sem kerülhette ki. Elkövetkezvén
az ideje, kigyúlt a szerelem lángja az ő szívében is.
Az utcán látta meg eszményképét. Igen magasan ült fölötte, ötlovas
hintóban egy vasképű vén szittya oldalán. A vicispán leánya volt:
tekintetes Szoboszlay Minka özvegyasszony.
A menyecske valahogy észrevette Istókot, amint az utcán álmodozva
ődöngvén, szeme apja kevély sallangos lovaira tapadt. S csillagsugaras
tekintetével végigsimogatta a csinos hetyke legényt, kacagó mosollyal és
negédes fejbiccentésével viszonozva annak köszöntését.
Istók – nem hiába kutatta a sejtelmek világát – azonnal megérezte, hogy
ez az asszony lesz az ő végzete. A megmérhetetlen távolságoknak:
feneketlen mélységeknek és irdatlan magasságoknak, amelyek képzeletét
izgatták, íme megtalálta a végpontjait. Az egyik ő, a paszulyföldön
talált, kegyelemben nevelődött koldusdiák, a másik a hatalmas úr
világszép leánya, a tekintetes asszony. Az, ami közbül esik: az egy
egész világ. Annak, aki ezeket a távolságokat le akarja bírni, a világot
kell meghódítania.
Istók föltette magában, hogy meghódítja. Ezzel megtalálta léte
tartalmát, élete célját. A lehetetlenséget kell megkísérelnie, hogy
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Apró regények és esetek - 10
  • Büleklär
  • Apró regények és esetek - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 3824
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2090
    28.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 3820
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1918
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3856
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1875
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 3881
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1946
    30.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 3810
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1983
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 3947
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1930
    31.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 3901
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1916
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4008
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1809
    32.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 3958
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1976
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 3928
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1897
    30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 3879
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1882
    30.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 3726
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1806
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.