Apró regények és esetek - 06

Süzlärneñ gomumi sanı 3947
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1930
31.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
Zsuzsikát körülvették Stanci néni, Lóri, a varróné, Szidi a szobaleány
és elkezdték nyaggatni. Mindenekelőtt egy páncélkeménységű vállfűzőbe
szorították bele ruganyos karcsú derekát. Zsuzsika felfujta magát,
meghiusítandó a paraszt komorna azon való igyekezetét, hogy máját és
veséjét kiszorítsa a rendes helyéből. Sikerült a huncutság. Stanci néni
csalódottan csapta össze kezét.
– Jé, te leány, megesküdtem volna, hogy karcsú vagy és íme mit mond a
míder!…
Bánta is Zsuzsika akármit mond is a míder, csak rajta ne fogjon ki.
Stanci néni a vállfűző után kék selyem harisnyát nyomott a Szidi kezébe.
Zsuzsikának ez már jobban tetszett, mint a vállfűző, patyolat bőrét
kellemesen csiklandozta az új harisnya meleg puhasága.
Szidi elkészülvén feladatával, tenyerébe vette kis úrnője lába fejét s
gyönyörködve nézte karcsú bokáját.
– Jé de gyönyörű! – mondta. – Olyan, mint egy csecsebecse, szinte
belekívánkozik a tokba!
Ezután következett a leghistórikusabb momentuma a nagyleánnyá való
avatás szertartásának: a hosszú ruhába való bujtatás művelete. Az
öltöztetést roppant érdeklődés előzte meg, de még belterjesebb volt az
eredményen való közbámulat.
Szidi összecsapta tenyerét a feje felett:
– Jérum Mária, olyan a kisasszonyka, mint egy királyné, penig gyerek vót
még ezelőtt pár perccel is.
Stanci néni is őserővel adott kifejezést a csudálkozásának.
– Rettenetes, te leány! Olyan gyönyörű vagy, mint egy mese… Csak össze
ne gyűrd a ruhádat, – tette hozzá, – míg megérkezik.
Zomboryról volt szó. A majoresko ebédre volt hivatalos.
Zsuzsika nem tartotta magát mesebeli királynénak, de a ruhájánál azért
többre tartotta a becses énjét.
– Ne figurázzon, Stanci néni, gyűrött ruhában is tetszem én annak a
Zombory-gyereknek.
A nénike elképedt. Öt perce nagyleány a leány s máris ekkora önbizalom!
– Gyereknek nevezed azt a harmincéves urat, akinek kétszázezer forint
jövedelme van.
Stanci néninek eszébe jutott, hogy Jánoky-leány létére talán még sem
illik valakiért azért lelkesednie, mert nagy vagyona és grófi rangja
van.
– Hiszen csak úgy mondom, – javította ki magát, – igazad van,
Zsuzsellám, ő csinálja a nagyobb szerencsét, ha elvesz.
A leányka hirtelen elkomolyodott.
– Még nem lehet tudni, megkér-e, sőt azt sem lehet tudni, hozzá
megyek-e.
– Oh! És miért ne mennél hozzá, ha tetszik?
– Tetszik, mert szép fiú, de még nem tudom, hogy belül milyen.
– Belül?… Hát azt meg honnan tudod meg?…
– Megkérdezem a méheimtől.
– A méhektől?… Oh!
A hóbort, a rajongás, a beteges képzelődés. A Jánoky-bogár! Szinte
szemrehányást tett Stanci néni gondolatban a bátyjának, hogy szertelen
méhkultuszával így megbabonázta unokáját…

V.
Zombory megebédelte a Stanci néni pogányverő ebédjét elejétől végig. A
feketekávénál a különböző színű házi snapszok között így szólott Stanci
néninek:
– Nagysád, én a világ legboldogabb embere vagyok.
Stanci néni intelligens aggszűz volt, megértette, hogy neki most mennie
kell. Kiment. A selyem uszálya, – (talán az egyedüli kétméteres »slepp«,
amelyet leány valaha viselt,) – a slepp így susogott.
– Ne kéresd magadat, Zsuzsella, ne okoskodj a méhekkel, add oda neki, ha
megkéri, a kezedet.
Majoresko és Zsuzsika magukra maradtak…
Aztán megszólalt a férfi:
– Zsuzsika, én szeretem magát.
A leány lehajtotta fejét. Piros és fehér volt, lágyan, ezüstösen
csillogott a szeme:
– Én is szeretem magát.
A férfi kezébe vette a karcsú leánykezet.
– Legyen az enyém.
Könnybelábadt a leány szeme.
– Szívesen, csak előbb megkérdezem a méheimet. A méhek jók, azok nem
fogják magát bántani, mert magának is jónak kell lennie: úgy érzem, mert
szeretem… Jöjjön velem a méhesbe.
A szerelmes férfi tágranyitotta szemét.
– A méheit akarja megkérdezni?
– Igen. Azok az én tanácsosaim.
Kézen fogta a férfit… Az engedelmesen, mint egy álomjáró, szinte akarat
nélkül követte a leányt…
Leültek a méhesben. Egymás mellé, szorosan. Lélegzetük egybe vegyült…
Szívük hangosan kopogott… Lángoló érzéseikben felolvadt a gondolatuk…
Valami nagyot, hihetetlenül szépet, fenségeset éreztek. Földöntúli
káprázatok cikáztak a szemük előtt.
A méhecskék lágyan zsongtak körülöttük, nászdalokat döngicséltek,
zsolozsmákat énekeltek. A leány nemes kis feje a férfi keblére esett.
– Zsuzsika, én megcsókolom magát? Megengedi?
– Meg…
Odanyújtotta a férfinak nedves, izzó ajakát a leány.
A férfi átölelte a derekát. A szűz test égette kezét a fűzőn keresztül
is.
A leány lehúnyta szemét. A férfi ajkára tapasztotta ajakát. Szívta róla
a mézet méhszorgalommal, önfeledten, mámorosan. Zsuzsika pedig nem igen
tudta hol van, mi történik vele.
Ekkor kivált az egyik kaptárból három méh s végig süvöltve a méhest,
egyenesen nekirontott a tilosban mézrabló férfinak.
Három fájdalmas csípés. A férfi feljajdult és eleresztette a leányt.
Az fölnézett s a mesehangulatos levegőbe meredt… Mi történt?!
Három kis méh a porba esett.
A férfi dagadt szemhéjára tapasztotta kezét…
Oh most már kitalálta Zsuzsika a többit is, elzsibbadt érzékei ködén
áttört értelme sugara s a maga teljes valóságában megvilágította a férfi
merényletét.
Valami borzasztó, előtte idáig teljesen ismeretlen sérelem esett rajta,
valami szédületes halálos örvénybe sodorta őt egy férfi.
A leány agyán pillantás alatt villámlott át a valóság tudata, a másik
pillanatban felugrott s homlokához kapot. Két karját a levegőbe emelte s
elkezdett szaladni, miközben visszavissza nézett, nem követi-e a _rém_…
Nem követte…
A gróf megkerülte az udvarházat, megszökött búcsúzás nélkül.

VI.
Másnap reggelig egy szót sem lehetett Zsuzsikából kicsalni. Stanci néni
oda volt. Nem értett semmit sem. Miért szökött meg a vendégük s miért
oly merev a leány? Mi történhetett közöttük?
A reggelinél végre válaszolt Zsuzsika nénje egynémely kérdésére.
– Megsértetted?
– Nem.
– Akkor miért tűnt el búcsúzás nélkül?
– Megcsípték a méheim.
– Oh azok a csúnya állatok! – fakadt ki az öreg leány…
Zsuzsika az asztalra csapott:
– Az én méheimet ne bántsa Stanci néni, a méhek nem tévednek soha.
De az egyszer megmaradt Stanci néni a véleménye mellett.
– Oh a te méheid! Most bizonyára azt hiszed, hogy rossz ember a kérőd,
mert megcsípték azok az irígy állatok. Egy üres, nem is komoly közmondás
képes megtéveszteni az agyadat! Tudtam, – siránkozta, – hogy baj lesz
ebből a hóbortos rajongásból, – ha így folytatod, még áldozata leszel a
méheidnek…
– Azoknak soha, Stanci néni – jegyezte meg Zsuzsika komolyan. – A méhek
csalhatatlanok.
– De hát mi történt közöttetek? Végkép szakítottatok?
– Örökre…
Stanci néni csendesen sírdogált:
– Hát ne menj hozzá, fiam, ha nem bízol benne s nem szereted, akad neked
vőlegényed elég.
– Kösznöm, – mondta a leány lemondó mosollyal, – ezentúl a méhek
menyasszonya leszek…
Stanci néni most már hangosan felzokogott.
A hóbort! A Jánoky-terheltség íme ezt a gyönyörű, egészséges leánykát
sem kerülte ki.

VII.
A méhek három álló napig haragudtak Zsuzsikára. Nem rajzottak hozzá hívó
szavára, mintha ott se lett volna, közömbösen végezték a dolgukat. Avagy
úgy megcsuklott a leányka hangja csalódása óta, hogy nem ismertek rá a
méhikék? Érintetlen teste illata változott meg a férfi csókjától?
Lehet, hogy csakugyan haragudtak, féltékenyek voltak az ő kedves
patrónájukra a méhikék.
De nem tartottak vele sokáig haragot. Harmadnapra megbocsátottak neki,
igaz, hogy egész szépen kérlelte őket a leányka.
– Gyertek hozzám kis népem, ezentúl nem fogok mást szeretni, a tietek
leszek.
A kis sárga munkások erre kirajzottak kasjaikból, tizen, százan, ezren,
– ennyien sohase voltak – s ujjongva körülrepdesték a leánykát,
megszállották vállát, kezét, arcát, hízelegtek, muzsikáltak, nászdalokat
énekeltek a feje fölött.
… És Zsuzsika megtartotta szavát. Haláláig a méhek menyasszonya maradt,
pedig nem egy kérője volt.
Különben korán húnyt el a kis Zsuzsika, utolsó hajtása a vén korhadt
Jánoky-törzsfának. Csak húszéves volt, mikor a temetőbe vitték.
A temetésen valóságos csuda történt. Az utolsó Jánoky-leány halálát
legendává avatták a méhek. Koporsóját kikísérték a temetőbe mind,
valamennyien ott voltak: negyven kas népe hagyta abba a munkát, hogy az
ő menyasszonyuknak megadják az utolsó tiszteletet.
Ott kovályogtak a halottas gyülekezet feje felett s mialatt a pap
búcsúztatót mondott, zsolozsmákat zengedeztek a magasban, majd versenyre
keltek a zsoltáréneklőkkel, csak akkor hallgattak el, mikor
széjjeloszlott a gyülekezet.
Aztán még megszállották a kripta oldalát, egy órával tovább gyászolták a
méhek az ő halottjukat, mint az emberek, addig nem hagyták őt ott, míg
végkép meg nem győződtek róla, hogy nem fogják többé az ő kedvencük
hangját hallani.
A méhről csudákat mondanak a természettudósok…
Ez a történet nem tudomány; okokat, megfejtéseket senki sem talál benne,
– de megtörtént. Olyan ember mesélte el nekem, aki ismerte és szerette a
méhek menyasszonyát.


A PARASZTMÁGNÁS.

I.
Kasi György is paraszt, Csóri János is paraszt. Gatyában jár mind a
kettő, pacskadohányt szí ez is, az is. És mégis mekkora közöttük a
rangbéli különbség!
A nadrágban járók között koránt sincsenek akkora távolságok. Széchenyi
Pál gróf, ha igen éhes és nincs üres asztala, letelepszik a Hungáriában
Szécsényi Alfréd mellé, holott emez Alfréd csak éjjel gróf (nappal rőföt
kezel), amíg ama Pál éjjel-nappal, sőt a pokolban is az. De Kasi
Györggyel ilyes dolog meg nem történhetik. Ő inkább eleped
étlen-szomjan, mint hogy sem Csóri Jánossal, ezzel a hacuka kódissal egy
tálból egyék.
– A disznó, meg a bürge nem egy ólba való – szokta mondani. De hogy a
kettő közül melyik klasszisba sorozza magát: azt már nem mondta meg.
Nyilván bürgének tetszik neki lenni, következésképen Csóri disznó.
Disznó is, mert aki árva zsellérember létére szemet mer vetni egy
hatökrös gazda gyönyörű leányára: az Kasi György szerint csak tévedésből
kétágú, az olyannak igazság szerint röfögnie kellenék.
Onnan a György kemény ítélkezése, mert hogy éppen az ő leánya volt az a
bizonyos szép Eszter, aki után a János szíve fájt. Igazán a szíve, nem a
foga. Ki is jelentette a kevély apának:
– Egy kósza garas se köll a gazdagságából, adja kend oda mind a
férfigyerekinek – nékem csak a jány köll egymagába, tehén se köll véle,
de még láda se.
Kasi György kövér magyar volt, tehát nem volt szenvedélyes. A tolakodást
nem bottal verte vissza, de még szót se igen pazarolt rá. Egyszerűen
átnézett a kolduskérő feje fölött és érdemleges válasz helyett
ilyesformán szólott hozzája:
– Mán megin piszkos a hód környéke, – alighanem eső kerekedik.
Azzal, vévén a kostököt, leereszkedőleg odaszólt Jánosnak:
– Itt vagyon e: tölts, tölthetsz.
János töltött. György is töltött. Aztán csiholtak a kovábul és
elhelyezték a szagos taplót a kupak alá. A száraz pacska tüzet fogott.
Pipáztak. György jobbra fujt, János balra. Igy lépegettek szótlanul az
egymás oldalán, de nem sokáig. György megunta a komisz társaságot,
rászólt Jánosra:
– Mehetnél mán… El is mehetsz, ha akarsz.
Jánost vérig sértette ez a gőg. Bár erősen föltette magában, hogy
türtőzteti magát: végkép elvesztette ereje érzetén épült klasszikus
nyugalmát. Tüzes vére végignyargalt ereiben, szikrák pattogtak
szemeiből, ajkáról pedig eme kemény szavak:
– Hát penig hiába nyelt kend vasvesszőt, hogy úgy igenyeskedik: úgy
meghajlítom én kendet, hogy belehorpad a véknya, – engem úgy segéljen!
Kasi György szájából ettől a vakmerőségtől kiesett a pipa. János
ellenben sarkon fordult s ment be egyenesen a Kasi fényes
cserepesházába.
Eszter a szép szobában éppen pántlikát vasalt.
Igy szólt János Eszterhez:
– Tudod-e aztat Eszter, hogy te vagy az én mindenségem?
Lángbaborult a szép leány rózsás arca, meg belesápadt az izzó szavakba.
– Tudom – susogta és gyönyörében behúnyta a szemét.
– Vársz-e rám?
– Várok.
– Mindétig?
– Mindétig.
– A síron túl is?
– … Túl is.
– Akkor ölelj meg, Eszter.
A leány a legény keblére hanyatlott, de megölelni már nem bírta. Minden
erejét elvette szerelme extázisa.
A Jánosé azonban megkétszereződött. Ölbekapta szerelmesét s mint kicsi
gyermeket megringatta izmos karjaiban. És megcsókolta. Csak egyszer.
Igen félénken, szemérmetesen. Azt is talán csak azért, hogy elmondhassa
néki:
– Most mán ezentúl a párom vagy nékem, Eszter, mert megcsókoltalak. El
ne felejtsd ezt, Eszter, amíg odaleszek.

II.
Négy esztendeig volt oda Csóri János. Odaát Amerikában, ahol az erőnek
és szorgalomnak szerencsével bő gyümölcse terem.
A szerelem nyomában szerencse az akaratéban siker: négy év alatt
húszezer forintot szerzett János, egy majdnem kétakkora vagyont, mint a
Kasié. Lóval kereskedett.
… Az első emberi lény, akivel János szülőfalujában találkozott, éppen
Eszter volt. A temetőből jött, a megboldogult édesanyjától. Szebb volt,
mint valaha. Jánosnak láttán összeszorult a szíve, mert ha szebb volt
is, de igen halavány vala…
– Eszter!
A szűzies tartással lesütött szemmel haladó leány rákapta a tekintetét.
– János! – És elkezdett zokogni.
– Ne sírj, Eszter; hisz látom a szemedből, hogy hívséges voltál hozzám,
hát ne sírj.
Egy boldog mosoly ragyogott át az Eszter könnyein.
– Csak örömömben sírok, – mondta, – mert mán azt hittem, örökre
elhagyott.
– Hát most mán, hogy itt vagyok, – szólt János áhitatos ünnepiességgel,
– visszakérem tüled azt a csókot, amit ma négy éve itt felejtettem az
ajkadon… Visszaadod-e?…
Bíborrá vált a leány halavány arca. Reszketett. Félt. A legény
észrevette: megfájult a szíve.
– Félsz tőlem, Eszter?
– Nem tudom…
– Hát nem akarsz megcsókolni?
A leány nem tudott felelni; csak reszketett váltig mint a nyárfalevél. A
legény félreértette remegését: szenvedélyes szívébe belenyilallott a
féltés őrjöngő indulata.
– Eszter, te mást szeretsz!
E szivettépő vád ellenében már megtalálta a leány a szót.
– Álló négy esztendeig nem láttam férfit az apámon kívül; senki legény
szeméig nem ért fel a nézésem…
– Osztán? – kérdi János és megfényesedik a szeme.
– Hát – folytatta Eszter – ne kívánja, hogy egyszeribe rám szakadjon az
egész mennyország, mert igen sokáig vártam kigyelmedre, még gyenge
vagyok.
A legény szívét mély áhitat szállotta meg.
– Eddig csak a voltál neköm, ami másnak a szeretője, de mostantúl mán a
vagy, ami a Szűz Mária Isten.
Azzal elváltak. Az egyszerű szívektől kevés szó telik és igen kevéssel
megelégszenek az egyszerű szívek. A tökéletes boldogsághoz elég egy
könny, egy mosoly is, csak a túlraffinált ember hiszi, hogy a gyönyör és
kéj is belétartozik. Nem. A gyönyör és kéj a virág hullása, a
virágfakadás a szűzies szerelem…

III.
Eszter szót se szólt apjának a János megjöttéről. De elárulta azt a
magaviselete: szeme ragyogott, szíve dalra fakadt. Először négy év óta.
A gőgös apa erein végigfutott a rossz sejtelem hidege. De ezt nem árulta
el, inkább enyelgésre biztatta magát.
– Jaj, szógám, de meggyütt a kedved egyszeribe!
Még egyebet is akart mondani: valami negédes tréfát, de csak nem állt rá
a szája sehogy. Két éve, hogy meghalt egyetlen fia, nevének örököse:
azóta befagyott a Kasi György humora… Mitől örüljön? Idegenre marad a
nagy vagyon: nem Kasi-nemzetség fényét fogja hirdetni. És ez még a
jobbik eset. Mert hiába tapossák háza küszöbét falkástól a kérők: a
leánya megkötötte magát, a koldus szeretőjét várja. Pedig tudja,
tudhatja, hogy amíg ő él, nem lehet az övé… Nyilván halálát lesi a
tulajdon leánya.
Elgondolkozván ezen a szomorú soron: mély bánat szállotta meg a vén
paraszt szívét. Csak nézett maga elé, olyan mereven, mintha fejébe
fagyott volna a szeme. Aztán mégis megmozdult s nagylassan és kínos
küzködéssel szóba kapott.
– Fiamat elvette Isten, mán csak te maradtál néköm, Eszter, hát el ne
hagyj… az ő kedviért.
– Soha! – mondta a leány lelkes szeretettel. – Se édes apámat, se – őt.
A Kasi arca vérbeborult.
– A mán meg nem lehet. Vagy én, vagy ő? Válassz.
Csend. A leány kezét tördeli.
– Hát melyikünk? – kérdezte szinte könyörögve az apa.
– Nem megyek férjhez – mondta szaggatottan a leány. – Eltemetkezem
elevenen, ha úgy kívánja édesapám.
Nem volt ez gúnynak szánva, de az volt azért. És megmarta a kevély ember
lelkét.
– Inkább is lássalak a koporsóban, – kiabálta, – mint annak a koldusnak
a nyoszolyájában!
Azzal, mintha a saját kegyetlen szavaitól menekülne, lihegve csörtetett
ki a szobából.
A pitvarban éppen hogy bele nem ütődött Csóri Jánosba. Majd leesett a
lábáról, de egy pillanat alatt összeszedte magát.
– Adj’ Isten, gazduram! – köszöntötte János.
– Fogadj’ Isten! – viszonozta György a köszöntést. – Minek erányában
tisztölhetem?
Úgy tett, mintha rá nem ösmert volna Jánosra.
– Hát nem ösmér, gazduram?
Kasi György felnézett a János hajára, onnan le a cipője hegyére (urias
ruha volt Jánoson), ami közbül esett, kihagyta, úgy mondta:
– Nem ösmérem – nem…
– Én vagyok Csóri János.
– Csóri? Csóri János? – komédiázott a vén paraszt. – Hagy lám csak…
Nono, emlékszek mán, emlékszek…
János világjártában kitanulta az embert: legott észrevette, hogy hazudik
a György magaviselkedése. Egy fájó, de gúnyos mosoly vonult el az ajaka
szélén.
– Hát csak nem akart megösmérni?! Igaz, – folytatta, – nem tudja még,
hogy gazdag ember lettem. S hogy nem szólt rá Kasi, még hozzátette: –
Húszezer forintot szereztem pengőbe.
Elhallgatott; várta a hatást. Úgy számította ki, hogy a vagyoni
különbség megszüntével önmagától megszűnik a nagy paraszt gőgje is. Mert
mi egyéb különbség lehetne még közöttük ezenkívül? Rosszul számított…
Kasi Györgynek még csak a szempillája se rezzent meg a legény gazdagsága
hallatán; közönyösen, unottan mondotta:
– Nohát a jó lesz kendnek, az a péz.
– Neköm nem igen köll – jegyezte meg János csendesen. – Az Eszter miatt
szereztem.
György úgy tett, mintha nem értette volna. Meg is mondta:
– Nem igen értem, nem. – És fölnézett az égre.
János hevessége igen sokat okosodott a négy idegen év alatt, de ez a
tettetés csak mégis kihozta a sodrából. Összeráncolta homlokát, úgy
vágta ki:
– Ne sokat parádézzunk gazduram. Jól tudja, mi járatban vagyok:
feleségnek kérem a lyányát, az esküdt mátkásomat.
Kasi György legjobb szerette volna a faképnél hagyni Jánost, de csak nem
tette. Meggondolta, hogy gőgjének az a fegyvere, ami jó volt a koldus
János ellen, a gazdag Jánossal szemben visszafelé sülne; az ő méltóságán
ejtene sebet. Hát válaszolt Jánosnak és nem nézett el a feje felett,
hanem egyenesen bele a szemébe. Fagyosan, mint az acél.
– Az nem lehet, – mondta, – kendnek az én lyányom nem vót mátkása
sohanap.
– Az Isten előtt!…
– És nem is lesz – folytatta György megrázva üstökét. – Ha kódisnak nem
adtam, világjáró jöttmentnek még úgy sem adom.
Most vette csak János igazában hasznát a nagyvilág zűrzavarában szerzett
önuralmának. Még csak az arca sem torzult el, egész nyugodtan válaszolt.
– Ha világot jártam, csak kend miatt jártam. Én magamtul elvettem vóna
Esztert szegényen is. Kend nem adta, mivelhogy koldus voltam… Hát most
mán nem vagyok az…
– Még annál is rosszabb…
– Tudjam: mért?
Györgynek kidagadt a halántékere, hátracsapta fejét.
– Hát hol a hazád? A hazád? Melyik faluba való vagy? Kié vagy – mi
vagy?… Míg kódis vótál, – folytatta tompán, – ha csak zsellérház is vót:
vót hova tenned a fejedet. Földecskéd is vót, ha nem is a tied, de
jussal vágtad a kapádat bele. Vót falud, komád, cimborád… vót törvényed,
Istened!… Mid van most?… Lelketlen lelked és ebül szerzett húszezer
forintod!… Hogy merészelsz hát az én lyányomra szemet vetni?!…
Csóri János elsápadt. Szívén találta az öreg paraszt szava. Föld- és
fajimádó lelkén végigvonaglott a szégyenkezés kínja. Igaz, igaz!
Senkije, semmije! Lelke se. Különben nem felejtette volna el a távol
idegenben, hogy a koldusnál is koldusabb, hiába van pénze garmadával,
akinek hajléka, hazája nincs.
– Végképen igazat mondott, gazduram, – jelentette ki pirulva, – de majd
kijavítom a vétket…

IV.
A vétket Csóri János úgy javította ki, hogy megvette az Italos-árvák
telkét. Tizennégyezer forintot fizetett érte és a rajta találódott
állatokért. Volt már gyönyörű cserepes háza, áldott fekete földje,
selymes rétszőnyege. Övé lett a haza egy része: just formálhatott a
közös édesanya szívéhez. De egyébként is engesztelgette megtévedését:
harangot vett a toronyba, kitataroztatta a régi becsurgó paplakot,
székét a templomban ezer forinton váltotta meg. Csupa látható erkölcsi
kötelék, amikkel lelkét szülőföldjéhez kívánta rögzíteni: a harang, a
paplak, a templom…
Kevély Kasi jól tudta hová vág Jánosnak mindez a cselekedete: az ő
lelkét akarja velük a sarkából kiemelni… Holott azt nem lehet! Mert
hozzá van nőve az élete eréhez. Az, ami még él, a helyéből ki nem
mozdítható… Miért? Csak jöjjön János, majd megmondja néki.
Jött János. Se kevélyen, se alázatosan, erkölcsi győzelmétől és
szerelemtől ittasan.
– Eljöttem a lyányért – mond. – Van hazám, hajlékom, földem, van
egyházam, Istenem, hát mán most senki jámbor hivő lélek nem tagadhatja
meg tülem istenes kérésemet…
– Ha nem én! – vágta el szavát Kasi György és farkasszemet nézett a
makacs kérővel.
Az elsápadt.
– Miért tenné? – hebegte, de egyben villámlott a szeme.
A vén parasztnak tarkóba csuklott gőgös, kemény feje, apró, szúrós
szemét végigjártatta az ég boltozatján, mintha keresne ott valamit.
Mert nem vagy az, aki én. A te fajtádnak még a mennyországban is lentebb
a helye.
– Mibe különb kend nálamnál?
– Mibe?! – (Mint a csökönyös ló, haragosan megrázta a fejét.) – Mibe?!…
Eredj a temetőbe. Olvasd végig a fejfák írását: abbul megtudod… Ott
pihen a hitestársam, – folytatta szinte grandiózus szenvedelemmel, –
édesanyám, édesapám, az öregszülém, meg annak az öregszüléje, mind
valamennyi. Három gyermekemet temettem magam is abba a szentelt földbe…
Most számolj be te a nemzetségeddel. Miféle földben aluszik az öregapád
apja? Hol a fejfája? Melyik templomban imádkozott?… Felelj hát: hagy
tudjam, ki ija-fija vagy?
János nem tudott mindjárt felelni. Ismét szíven találta a szó, de
ezúttal sebten lepattant róla.
– Én becsületes ember vagyok, – mondta némi szünet után, – az volt a
szülőapám is. Nem tehetek róla, hogy elárvultam korán és nem akadtam a
sírja nyomára. Szegény ember kenyér után jár… ott a sírja, ahol elfogy a
kenyere.
Kasi bevette az okos szép szót.
– Nem is csúfollak érte, – mondta lentebb hangon, – de te se csúfolj meg
engem azzal, hogy vélem egy sorba kérezkedjél… Itt a kezem, – folytatta,
– derék legény vagy, de a lyányom nem néked termett.
János visszautasította a Kasi jobbját. A gazda utolsó szavaiból már nem
az igazság érce csengett ki, gonosz önzés duhogott belőlük. Az ellen
pedig föllázadt a János jogérzete.
– Ha nem adja kend szívvel, viszem erővel. Jussom a leány! Négy évig
küzdöttem érte, megszereztem, enyém.
Mondván, ment a házba a leányhoz. Kasi utána kiáltott:
– Vidd. Ha megy, elviheted erő nélkül is.
Bizott a leánya adott szavában, szűzies szemérmetességében, bízott a
vérkötelék bűvös erejében. Be se ment János után a házba. Leült a tornác
elé és várt. Arca nyugodt volt, bár némi szorongást érzett a szíve
körül. Nem csuda. Most fog elválni a leánya sorsa, ami egy az övével,
egy az egész Kasi-nemzetség sorsával, mert ők ketten az utolsó Kasiak…
… Megkattant a pitvarajtó závárzatja… A vén parasztnak elállt a
lélekzete. Szeme kidülledt: úgy nézett a pitvarajtó felé… Kordul
sarkában az ajtó… No most! Egymaga lép-e ki rajta a legény, vagy a
leányával együtt?…
Kasi György a szívéhez kapott. Jött Csóri feléje, kezén a leány.
– El kell mennem véle, édesapám, – rebegte Eszter, – mert szeretem,
megesküdtem véle…
Kevély Kasi György emelte volna kezét a szívéről, de már nem volt hozzá
ereje. Leesett a keze. És utána bukott az egész hatalmas testével.
… Gőgje össze volt nőve az élete erével.
Megtört a gőgje: megpattant az életere.


A SIRATÓ ASSZONYOK ÉS A HALÁL.
Sügér János bácsinak igazság szerint már ezelőtt tíz esztendővel kellett
volna az árnyékvilágból a fényesbe átköltözködnie. Ám nincs teljes
igazság, ma is itt lent dőzsöl az öreg kopott szűrében, hála a sirató
vénasszonyok fölös buzgalmának.
Az eset úgy kezdődött, hogy János bácsi egy kiadós disznótor után
lefeküdvén, egyéb kellemetlenségek között azt álmodta, hogy megjelent
neki a Halál angyala a kaszás ember kíséretében.
– Igazítsa el földi dolgait, János bácsi, – így szólt az angyal, – mert
holnap estére érte gyüvök.
A kaszás nem szólt semmit, csak a kaszáját fente.
János bácsi sokkal jobban hitt az álomban, mint akár a keresztkomája
esküvésében: rendtartó keresztény-katolikus emberhez illően már kora
reggel hozzáfogott a munkához, egyrészt, hogy tiszta állapotokat és
emlékeket hagyjon maga után, másrészt hogy megkönnyítse magának az
előtte álló iromba hosszú utat, ami alighanem csak a poklok tornáca
előtt fog véget érni.
Kikászmálván ágyból, egyenesen nekiment a ládafiának s kiemelte belőle
azt a bizonyos _acskót_, ami hatvan évi földi tartózkodása gyümölcsét
tartalmazta és elballagott vele a jegyzőhöz.
– Tekintetes uram, ügyes-bajos dologba gyüttem, megfizetném, ha
eligazítaná.
A jegyző bólintott.
– Beszéljen, János bácsi.
Az öreg paraszt körülnézett a hivatalos szobában.
– Tanu kék, – mondta, – tessen valakiket beparancsolni, addig nem
beszélhetek.
A kövérbajszú falusi tisztviselő elnevette magát.
– Tán testamentomot akar kend mondani, hogy a dolgának ilyen nagy
feneket kerít?
– Aztat, ippeg hogy aztat…
A szükséges három ember (a segédjegyző, a harangozó és egy vénasszony)
egy kettőre előkerült valahonnan. János az asztalra tette a pénzes
zacskót.
– Négyszázharminchat forint hetven krajcár van benne, olvassa meg a
tekintetes úr.
A pénz megolvastatott a tanuk előtt, meg volt az utolsó garasig. Most
már bemondhatta János a testamentumot is a segédjegyző tolla alá. Úgy
intézkedett, hogy apró zsellérportáját a hozzátartozó három köblös
földdel öccse örökölje, a testvérbátyja korhely fia. A drága készpénzt
ellenben mind szent célokra hagyta: szétosztotta az eklézsia, a pap, a
kántor, a harangozó és a sirató asszonyok között. Különösen eme
fehérszemélyekről gondoskodott nagylelkűen, tíz-tíz pengőforintokat
igért nekik hatuknak, ha buzgón végzik kötelességüket. Végére járván a
végrendelkezésnek, el is lépegetett hozzájuk, hogy külön-külön lelkükre
kösse a mennybéli üdvössége iránti érdeklődést.
– Csak estvére halok meg, – mondta nekik, – de azért nem árt, ha helyben
lesznek napszállat előtt.
A vénasszonyok a dús hagyomány tudatában fűt-fát igértek Jánosnak. Hogy
olyan parádés jajveszékelést rendeznek a tiszteletére, amitől megesik az
ördögök szíve is. Felöltöztetik patyolatfehérbe, lábát kinyújtóztatják,
kezét keresztbe teszik a mellén, szemehéjját lecsukják, egyszóval
semmiről sem fognak megfeledkezni, krajcárt is tesznek a feje alá, hogy
a föltámadás ne találja egészen pénztelenül.
János bácsi boldog megnyugvással állított be a paphoz:
– Főtisztelendő, érdemes uram, én ma estére elköltözködök, arra kérem,
ha meg nem sérteném, tisztölje meg szegény házamat napszállat előtt,
hogy fölvehessem az utolsó kenetet.
A szentatya nagyot nézett.
– De hiszen kutyabaja kendnek.
János helybenhagyta.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - Apró regények és esetek - 07
  • Büleklär
  • Apró regények és esetek - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 3824
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2090
    28.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    41.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 3820
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1918
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3856
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1875
    32.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 3881
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1946
    30.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 3810
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1983
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 3947
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1930
    31.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 3901
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1916
    31.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4008
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1809
    32.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 3958
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1976
    32.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 3928
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1897
    30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 3879
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1882
    30.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • Apró regények és esetek - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 3726
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1806
    31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.