A tengerszemü hölgy - 08

Süzlärneñ gomumi sanı 4210
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1897
32.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
50.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
– Servus Bálványossi! Hát te hol jársz itten, a hol a madár sem jár?
Ekkor aztán nála is örömre változott az ijedelem.
– Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S
azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk.
Ezalatt a kisérő utitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a
párkányra.
Most azután rajtam volt a sor, hogy szemem szám tátva maradjon.
Az a női alak Erzsike volt: a tengerszemű szépség.
Hát «ez» hogy jön ide?
Hogy jönnek ezek ketten «együtt» ide?
Hogy jönnek ezek «ide» mind a ketten?
Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert egyszerre. A
hegymászástól kipirult arcz nem lehetett pirosabbá az én láttomra, a
keble sem piheghetett jobban. Hanem az arczán volt valami visszás
kifejezés: a mit az ijedtség mosolyának lehet venni.
Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arczomon s igazi
histrio-humorral fordult a kisérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e
szavakkal:
– Az öreganyám.
Erre a élczre a hölgy elnevette magát.
És bennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak
ezzel a szóval:
– Akkor jer keblemre, fiacskám! én vagyok a te öregapád!
Beértem ezzel a mondással:
– Sajátságos, hogy itt kell találkoznunk.
Az én barátomnak az arcza azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak
instrukczióba lett volna neki zárjel közé irva a szerepében (egyszerre
komoly arczot ölt.)
– Azonban édes barátom, mindenekelőtt szavadat kérem, lovagias szavadat,
hogy senkinek a teremtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt
láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, a míg a régi, szőke
hajam ki nem nől. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas
díj van kitűzve. Egy szó; és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz
senkinek felőlem.
– Ez a fogadás kölcsönbe megy, feleltem rá. Én épen olyan komolyan
követelem tőled, hogy te se szólj senkinek én felőlem, mert én is
bujdoklóban vagyok itten.
Erre a szóra az én duplaminőségű emberem elkezdett kaczagni. A
legszabályszerűbb szinpadi kaczagás volt az, a kezét a hasára téve, a
hátát meggörbítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyített
hangon.
– Pruhühü, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is bujdokolsz a német elől. No ez
derék!
Én elförmedve kérdezém, hogy mi van ezen olyan igen nevetni való.
– Hogy te bujdokolsz? A császáriak elől bujdokolsz? És te? Hát nem
tudod, hogy a haditörvényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi
magát, hogy a te «Esti Lap»-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki
tudja, hogy te voltál Debreczenben a «békepárt»-nak az organuma. Hiszen
mindenki tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese.
Ez meg már épen dühbe hozott.
– Láttad te valaha az «Esti Lap»-omat?
– Látni nem láttam, de mi közöttünk katonák között általános volt a
közvélemény, hogy te vagy az, a ki a császáriakkal együtt trafikálsz.
Erre közbekiáltott Erzsike, nagyot rántva a barátom gallérján.
– Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhősök hiresztelték, mint maga!
Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, a kik
hetvenkedtek.
– Jó, jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Oh dehogy. Sietett a
véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a «nagyanyjának» a
rendreutasításától.
– Hogy nem voltam az, a minek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy
most itt vagyok veled együtt a «Pogányoltár»-on, s újból kérlek, hogy
senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál.
Erre megint Erzsike vette fel a szót.
– No e felől aztán én állok jót. Majd én ott leszek a tisztelt úr
mellett, s ha a szája eltalál járni, majd ott lesz az én tenyerem, a mi
betapaszsza.
Bálint úr nevetett.
– Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hirtelen keze van. Nincs egy
nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem.
Én erre nagyon kritikus képet csináltam. A barátom olvashatta belőle,
hogy kiváncsi vagyok rá: miféle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás
tenyerei által naponkint felképeltetni.
– A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dobpörgés
és ágyuk dörgése mellett.
No ez elég jogczím.
Erzsikének a szemei felém voltak emelve, mintha ehhez a rövid
történethez még nagyon sokat tudnának beszélni.
Bálint barátom jónak látta elragadtatásba hangolni magát.
– Barátom! Micsoda asszony ez! Egy heroina! Egy Jeanne d’Arc. A csodák,
a hőstettek lánczolata az, mely bennünket egymáshoz kötött. Nem
hitvestárs, több annál: fegyvertárs volt ő nekem! Majd elbeszélem én te
neked azt mind egyszer.
– Csak megérjük…
– Mit? Megérjük? Hát te kicsinyhitű vagy? Ám én szembeszállok a sötét
rémekkel. Én indítom meg a lavinát, mely a világot ki fogja vetni a
sarkaiból!
Ráhagytam, hogy csak indítsa meg s magam ahhoz fogtam, hogy az erdőből
száraz targalyat hordjak össze egy rakásra.
Bálint az alatt deklamált a fellegeknek.
– Minő látvány! Egy tenger az egész ország! Mi egyedül állunk, mint a
teremtésben segédkező demiurgusok a semmiség fölött. A mi a buta népnek
a fejét nyomja, arra mi lábunkkal taposunk.
– Van már szintársulatod? kérdezém én tőle, leszállítva őt a szuffiták
közül.
– Szintársulat? Igaz, hogy abban járok. Brutusnak a bohóczot kell
játszani, míg napja eljő. De majd, ha üt a megtorlás órája, mint egy
ember, úgy fogunk felállni, eltiport szabadságunkat visszavívni.
– Az én furkósbotommal úgy-e?
– Óh, ne gondold azt, szólt Bálint barátom büszke lenézéssel. Nincs
titkom előtted. Egy amerikai szabadsághős talált fel most egy fegyvert,
mely a polgár kezében a soldateska fölött ellenállhatlan előnyt fog
nyujtani. Angol neve van: «revolver.» Nálam már van egy belőle.
Oceánon-túli összeköttetéseimnél fogva sikerült megszereznem. Nézzed.
Azzal elővett az oldaltáskájából egy forgó pisztolyt, a minőt még én
akkor csakugyan nem láttam. A «Colt»-féle revolver volt az; öt lövésre
készítve. Ezt még előlről kellett tölteni s e végett a töltény hengerét
kikapcsolni, külön minden lyukába a lőporszaruból port tölteni, a golyó
végén szeg volt, arra egy parafa fojtást kellett megerősíteni, azután a
golyót töltő vesszővel és kalapácscsal a csőbe beverni, majd a
töltényhengert a helyére visszakapcsolni, a piramidlikre lőkupakokat
fölrakni, az ellenség ez alatt pauzálhatott és nézhette, hogy mi lesz
ebből?
Bálint barátom szörnyen bízott a csodafegyverében.
– Láthatod, hogy én minden eshetőségre készen vagyok. Hitemre! Drágán
adom el az életemet. Neked megmegmondhatom, te nem fogsz elárulni. Itt a
«Pogányoltár» alatt van egy barlang, a melynek létezéséről csak a
beavatottak tudnak. Azt választottam én ki magamnak rejtekhelyűl. Mikor
megindul a hajsza ellenem, egész dandár zsandár rukkol ki, hogy
elfogjon, én beveszem magam ebbe a barlangba, ott van eltéve számomra
élelmiszer és pálinka egész hétre való: tombolhatnak aztán körülöttem!
Minden kifordított kedvem daczára nevetnem kellett ezen a bölcs
elővigyázaton.
Bálint barátom pedig annál tüzesebben magyarázta.
– Barátom! Ahhoz a barlanghoz csak egy keskeny meredek út vezet. Medvék
taposhatták, a mikor még itt a Bükkben tanyáztak. Ha engem ottan ostrom
alá próbálnának venni, egy tábor ellen megvédeném magamat ezzel a
revolverrel!
Én ez alatt szépen kicsiholtam s hozzáfogtam, hogy a tüzes taplóval
lángra szítsam a száraz harasztot.
Bálint barátom ijedten kapta meg a kezemet.
– Mit akarsz, barátom?
– Tüzet rakok, barátom!
– Minek az, barátom?
– Szalonnát pirítok nála, barátom.
– Meglátják odalenn, hogy itt mi tüzelünk.
– Ugyan, hogy látnák meg, mikor olyan sűrű a köd oda alant?
Igazat adott s engedte, hogy meggyujtsam a targalyrakást, a mi azután
egyszerre vigan kezdett el ropogni.
Bálint barátom ez alatt kiállt az Örvénykő párkányára, strázsálni a
ködöt s időnkint értesített a terep változatairól: már szakadozni kezd,
már felszáll; mindjárt meglátszanak a házak.
Én az alatt a tűznél pirítottam a kenyérszeletet s utána a fanyársra
tüzött szalonna darabot, a lecsepegő zsírt nagy szakértelemmel juttatva
a kenyérre.
Erzsike is kedvet kapott tőlem.
– Adja ide maga is a táskából a kenyeret, szalonnát, mondá Bálintnak.
– De hátha szükségem talál rá lenni «majd»?
– Nekem már «most» van rá szükségem.
S azzal odament hozzá s elkezdett a táskájában kotorászni.
– Ugyan, hogy lehet ön ilyen prózai teremtés! feddé Bálint a hölgyet.
Ily ünnepélyes pillanatban! Ily dicső látvány előtt! Nézze ezt a
felséges tüneményt! Az egész ködfelleg egyszerre felemelkedik, mint a
szinpadi kurtina. Az óriási theátrum büvösen tünik ki a függő
fellegkárpit alól. A napsütötte hegyoldalak, a fehérlő házak oda alant.
Most új hegyláncz emelkedik elő. Rőt erdők! Mintha színaranyból
volnának…
– Adja ide a szalonnát!
– A szívemet, a véremet, te érted! De a szalonnát ne kérd most! Nézd,
még mindig a föld emelkedik elénk; csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi
égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli hámorból hangzik
át a pőrölygépek kimért zuhogása, mintha a föld szívének dobogását
hallanók. Hát a te szíved nem dobog-e jobban e felséges helyen?
– Dobog, dobog! Nagyon sebesen dobog. De majd azután nézzük azt a pompás
tüneményt.
– De mikor egy ilyen pillanat fölér egy világgal!
A természeti tünemény valóban rendkívül szép volt; a mint az egész
ködfelleg gyorsan fölemelkedett a hegyekről s a mely arányban eltakarta
az eddig derült kék eget felettünk, annyiban tárta fel az egyre
kibontakozó hegyhátánhegy panorámát a lábunk alatt; a nap sugárküllői
széles fénysávokban löveltek alá a felhőszakadékból. Ha Bálint barátom
hamis páthosa nem zavarta volna, ez csakugyan magasztos jelenet lett
volna.
– Nem! Nem! Ezt nem lehet állva nézni! Itt térdre kell borulnunk. Itt
istenek járnak!
Bálint barátom térdre bocsátkozék s hogy Erzsike nem akarta a példáját
követni, átfonta a karjaival, úgy szorítá magához.
Az pedig szabadulni akart ez ízetlen ömledezések elől.
– Maga épen úgy tesz, mint az egyszeri professor, a ki olajlámpát
tartott a hold felé, hogy a vendégei jobban lássák.
– «Elsbeth!» sóhajta fel keservesen a seladon, (az «Erzsikét» persze nem
lehet sóhajtva ejteni). Emlékezzél vissza azon ünnepélyes pillanatra, a
midőn így szóltunk egymáshoz: «milyen jó volna e perczben meghalnunk
együtt!» Nem a mi közös barátunk (itt rám nézett) irta-e e gyémánt
mondatot: «Egy jó halál többet ér egy rosz életnél.» Jer, szentesítsük e
mondatot! Egymást átkarolva, szív sziven dobogva! Egy szédület, egy
szökés innen e kőszálról s aztán egy kéjes repülés, melynek vége a
csillagok között van.
– Menjen! Ne bomoljon! Nekem semmi kedvem sincs az égbe felugrani.
– De én magammal viszlek oda, mint egy walkür! Te, barátom, megörökíted
a végkatastrophánkat egy hős balladában!
S azzal karjára emelte a hölgyet s a meredély párkányára lépett vele.
– Imádkoztál-e ma, Desdemona?
Erzsike restellkedő tekintetet indított felém. Én úgy tettem, mintha
észre sem venném. Mi közöm én nekem a ti gyöngéd scénátokhoz? Én
szalonnát pirítok.
– Hiszed-e, hogy képes vagyok veled együtt meghalni e pillanatban?
rivalgott Bálványossi Bálint vadul, a szemére lecsuszott parókával.
Ekkor a hölgy hozzám szólt könyörgő hangon:
– Ugyan, édes Móricz…
«Édes Móricz?» No hát mégis csak segítek rajtad. Ahogy már egyszer
tettem. A költők kezei hosszúk.
– Bálint barátom, mondám, fel sem kelve guggoló helyzetemből, onnan a
parázsrakás mellől. Látod azt a két puskás embert ott a hegyi úton
felfelé jönni?
– Ké–két–pu–hus–ka–hás? – monda a hős, – a dörgő bassbaritonból
egyszerre vékony fistula hangba térve át. Hol vannak?
S azzal egyszerre elment a kedve minden meghalástól.
Rögtön letette az öléből az áldozatát.
Én mutattam neki a szalonnatartó nyársammal, hogy ott jönnek, ni!
Ő is meglátta őket.
– Bar–rátom! Az–zok zsan–zsandárok.
– Meglehet, hogy zsan–zsandárok, mert ketten vannak.
– Oltsd el gyorsan azt a tüzet!
– Ha tehetném, se tenném meg. S ha megtenném, sem érne semmit. Ezóta
megláthatták.
– Mondtam, hogy ne csinálj itt tüzet!
Erre aztán Erzsike támadt ő rá:
– De a maga komédiázása hozta őket a nyakunkra. Mit declamált itt a hegy
tetején? Azok azt hiszik most, hogy itt embert ölnek.
– Egyenesen erre felé tartanak! suttogá, hüledezve Bálint barátom. – Ha
megkapnak, veszve vagyok.
Én biztatni kezdtem:
– Hát hiszen mi is ketten vagyunk. Az én ólmosommal, meg a te
revolvereddel majd csak megvédjük magunkat.
– Bar–rátom! Nekik puskájuk van, a mi négyszáz lépésre hord, a revolver
pedig nem hord csak harminczra s akkor sem talál a czélba. Ezt mi nem
reszkirozhatjuk meg. Egészen más, ha én a sötét barlangban vagyok, ők
meg kinn a világoson, én látom őket, de ők nem látnak engem.
– Hát el akarsz bujni a barlangba?
– Oh, nem az életemért, hanem a hazámért, melynek sorsát a keblemen
viselem. A csizmám talpa tele van titkos megbizásokkal Angliából és
Törökországból. Nekem nem szabad könnyelműen koczkára tennem mindent.
– No hát csak bujtasd el magadat.
Most aztán Erzsike szólt közbe:
– De hát aztán én velem mi lesz? Én nem mászhatok le négykézláb a maga
medvebarlangjába.
– Azt nem is engedném meg. Hisz itt van a mi közös barátunk. Ő itt fog
maradni. Ugy-e, te nem futsz el innen? Hiszen tégedet nem ismernek ők. A
te arczképed még nem jelent meg sehol. De az enyém már közkézen forog.
Minden utczaszegleten ott lobog a személyleirásom. Ha ide jönnek, mondd
azt, hogy te voltál az, a ki azt a scenát csináltad. Mondd, hogy ő a te
feleséged.
– Azt nem mondom.
– Hát tégy akármit, nem bánom. Én te rád bizom.
– Jól van, jól van! zsémbelt az Erzsike, de hát aztán? Ha maga ott marad
az oduban, a mi jó barátunk is haza megy, én mit csináljak itt magamban
egyedül a kőszikla tetején? Én magamban soha haza nem találok az erdőn
keresztül.
Az én barátom olyan olcsó nagylelküséggel mondá ekkor e nemeskeblü
kinálatot:
– Kedves barátom! vidd haza őt magaddal.
Ez volna a furcsa drámai fordulat.
– Nem! Nemeskeblü barátom. Az nem úgy lesz. Te csak tedd el magadat az
utókor számára. Majd mi ketten hát itt maradunk. Két eset közül az
egyiknek kell bekövetkeznie. Ha az a két puskás férfi itt talál engem, a
mint az albumban tájképet rajzolok, vagy elhiszi, hogy jámbor pictor
vagyok: azt már tudják, hogy Telepy Károly itt jár és rajzolgat,
elhiszik, hogy én vagyok az, Erzsike meg a – hugom; – vagy pedig nem
hiszik el s akkor bekisérnek mind a kettőnket Miskolczra. Az utóbbi
esetben nem kell magadat a visszatéréssel fárasztanod. Ha azonban néhány
óra mulva a barlangból előjösz, s azt látod, hogy én még mindig a
sziklapárkányon ülök s a rajzomat folytatom, akkor tudhatod, hogy a
fegyveres invasió tovább vonult s akkor aztán visszajöhetsz Elsbeth
nagysámhoz. Akkor aztán – áldásom reátok! – Megyünk, a honnan jöttünk –
keletnek nyugatnak.
Ebben megnyugodott.
– De aztán el ne áruljatok! dörmögé, rémkedő tekintetet vetve reánk. Még
ha kínpadra vonnának, se mondjátok meg, hogy hol vagyok.
Hitemre fogadtam, hogy még a spanyolcsizmával sem veszi ki belőlem a
titkot semmi hatalom.
Erre aztán ő szépen, négykézláb, elmászott a sziklatetőn a lépcsős
ösvényig s eltünt a bokrok között.
– Ejnye! Csak már a szalonnát s kenyeret ne vitte volna el magával,
évelődött a hátramaradt hölgy.
– Majd megosztom én kegyeddel az enyémet: kettőnknek is elég lesz.
S azzal fogtam a görbe bicsakomat, a kenyérszeletet kétfelé vágtam, a
szalonnát falatokra aprítottam; sót, paprikát hintettem rá.
Aztán meg még valamit. Egy gerezd fokhagymával kellően bedörzsölgettem a
piritott kenyér oldalát. – Ez is napkeleti «virágnyelv!»
Egyébiránt – mit tesz az? Ő neki az a férfi az ideálja, a ki a
fokhagymaevés után nem mossa ki a száját.
Tehát egyedül voltunk – a pogányoltár tetején hamvadozó parázshalom
mellett, egymás mellé letelepedve s osztoztunk egy darab kenyéren és
szalonnán: – az én hajdani ideálommal.
Nem is olyan nagyon «hajdani». Hiszen még alig mult három éve, hogy a
sárgarigók beledanoltak a mi kihallgatatlan beszélgetésünkbe.
Erősen zavarta az idylli hangulatot az a concrét körülmény, hogy az én
eszményképemben e három év alatt már a harmadik remeke a teremtésnek
találta fel az álmában kivett oldalbordáját. Először egy divat-lyon,
azután egy pusztai Antinous; most meg egy szinpadi Othello.
De még ennél is csillapítóbban hatott a kedélyhangulatra az a
kellemetlen feszültség, a mit két fegyveres alaknak a felénk közeledése
okozott, a kik az erdei útnak a vigályos részén, majd itt, majd amott
bukkantak elő, folyvást közelebb a pogányoltárhoz. Azok kétségtelenül
ide tartanak.
– Jó lesz nekem addig rajzolni valamit az albumba, a míg ideérnek. Hadd
lássák, hogy mi dolgom van itt?
Azzal kiültem a meredély párkányára, az albumot a térdemre téve s
elkezdtem a vázlatot nagyjából körülvonalazni.
A hölgy odaült szorosan mellém s elnézte, hogyan nézegetek, hol a
hegyekre, hol a papirosra – csak az ő szép szemeibe nem.
Még egy szót sem váltottunk egymással – egyenesen.
Egyszer aztán mégis csak megrestelltem a hallgatást s a nélkül, hogy a
rajzolásomból fölnéznék, így szóltam hozzá:
– Én biz azt gondoltam, hogy kegyetek már azóta Gyuricza Péterestül az
egész világot telecsinálták sajttal és túróval.
Ekkor aztán megkapta mind a két kezével a rajzoló kezemet, úgy, hogy
abba kellett hagynom a munkát s szomorú hangon mondá:
– Ön engem végtelenül megvet most, ugy-e? De, ha én elmondom önnek, hogy
micsoda rettenetes csapásokon mentem én azóta keresztül, hogy
legutoljára láttuk egymást, hát akkor irgalommal lesz hozzám.
Azt mondtam neki, hogy csak beszéljen, én hallgatom, most nagyon ráérek.
– Mikor legutoljára találkoztam önnel – emlékszik rá? mikor úgy becsapta
az orrom előtt az ajtót; – pedig hát, Istenem, én csak jót akartam. Nem
gondoltam, hogy úgy megharagítom vele: – hát akkor mindjárt utána
láttam, hogy visszatérjek haza, a Gyuricza Péter karámjához. Ejh, de
megbántam, hogy olyan rosszul kezdtem önnél a beszédet. Hiszen más okom
is volt odamenni. Mikor a fiskálisaim elvállalták a peremet, az a szőke
igen practikus ember volt, megkinált egy kis pénzzel, a mit majd
visszafizethetek neki, ha a peremet megnyertem. Én azonban a büszkét
játszottam s visszautasítottam a kinált pénzt. Pedig hát voltaképen már
akkor nem volt több három huszasomnál, a mit a vaj árából félre tudtam
dugni. Ez pedig a gőzhajóra nem elég. Öntől nem restelltem volna kérni.
Csak egypár forint kellett volna. De miután kidobott a szobájából,
elmaradt a kérés.
– Nagyon sajnálom, hogy ezt nem találtam ki.
– Én még jobban sajnáltam. Kénytelen voltam aztán ebben a szorult
helyzetben egy Bécsbe menő tyukász szekerére felkérezkedni, a két
huszasért felvett a csirkés kosarai közé; útközben még maradt egynéhány
garasom a megszálló korcsmákban megfizetni a zsuppnak az árát, a min
háltam. Harmadnapra szerencsésen elértünk Új-Szőnyre. Odáig elfogyott az
utolsó darab kenyér és sajt a kosaramból. A csapszék előtt egy sánta,
béna koldus szólított meg az Isten nevében; csak egy két krajczárosom
volt még. Egy krajczárt visszakértem belőle a koldustól; mert tudtam,
hogy a hídon vámot kell fizetnem. Lássa ön, ez az ön hibája. A pesti XII
pont közé már a hídvám eltörlését is felvehette volna.
Ejh, de mérges voltam! A fél rajzomat ki kellett gumilasztikumoznom.
Erzsike meg nevetett – a maga nyomoruságán is, meg az enyimen is.
Azután folytatá:
– Már most innen gyalog hazáig. A Dunasoron végig mehettem a nélkül,
hogy a városba be kellett volna térnem s onnan aztán ki a külső
sánczkapun. Egy ismerőssel sem találkoztam. Ellenben nagy csoport
nemzetőröket láttam, kék attila dolmányosan, nagy sietve vonulni a vár
felé, dobszó mellett. Nagy dologban lehettek, hogy meg sem látták a szép
asszonyt. – Azután csak haladtam szép csendesen az ismerős úton.
Magamban elgondoltam, mint a mesebeli tojásáruló asszony, hogy mit fogok
én majd kezdeni, ha a vagyonomat a kezemhez kapom. Elviszem magammal a
Gyuriczát jó messze, Erdélybe, ott veszek neki egy birtokot, a hol sok
marhát lehet tenyészteni, magam megtanulok szőni, mint azok a
pakulárasszonyok, az uram a saját szövöttesemet fogja viselni, a
szobámat felczifrázom himzett törülközőkkel, körülaggatom mázas
korsókkal, a tálason sorban lesznek a czintányérok. Lesz egy szilvásunk,
annak a termését én kifőzöm pálinkának: méheket tartok és méhsert
csinálok, mézes kalácsot sütök, azt a Péter nagyon szereti, ha vásárkor
hozzá juthat. – Ez alatt észre sem vettem, hogy már egész közel jutottam
a gulyás tanyához. – Dél felé járt az idő, a kémény füstölt. –
Bizonyosan a kis szolgáló főzi az ebédet, az én utasításom szerint. Hogy
meg lesz majd lepetve a Péter, ha én viszem ki utána a fazekat a
karámhoz! – A mint a konyhába beléptem – ott senkit sem találtam a
tűzhelynél. – Egyenesen benyitottam a szobába. – Hát mit látok? – Az én
Gyuricza Péterem ott ül az asztal mellett – a feleségével s szép
kedveskén ebédelnek egy tálból.
(– Ahán! – dörmögtem én közbe. Költői igazságszolgáltatás, ezt magam sem
gondolhattam volna ki jobban.)
– Én egyszerre kéket-zöldet láttam magam körül. A torkom összeszorult,
egy szót nem voltam képes kiejteni. De annál jobban fel volt vágva a
nyelve a kis menyecskének. A mint engem meglátott, felpattant a
helyéből, félrecsapva a fejkötőjét a fején, a két csipőjére tette a két
kezét s nekem támadt:
«Ejha! drága nagyságos asszony! Hát hushagyó kedd van ma talán, hogy
maskarában járunk? Tán elvesztett itt valamit, azért jött? Bizonyosan a
zsali ruháját? Szép nagyságos asszony, mondhatom! Nincs magának elég
derék ura odahaza? A szegény paraszt gulyást kell elbolondítani? – Hát
ha már nem elégszik meg a maga hites férjével, a kivel a fejét
beköttette, nem tud magának válogatni a magához való gavallérok közül?
Az én tarka vánkosomra kivánkozik ez a kofputztzos fejecskéje?
Szégyenlje magát».
Én meg voltam dermedve. Ez a szembeszálló furia arcz elvette minden
erőmet. Kétségbeestemben a Péterre néztem.
Az mind ezalatt ott ült, az asztalra tehenkedve s nyelte a turós
dödöllét.
«– Hát igazság ez, Péter? rebegtem hozzá könyörögve. Hát kend engedi ezt
velem tenni?»
Erre ő az asztalra ütött az öklével egy nagyot s rákiáltott az
asszonyra:
«Asszony! Te hallgass! Ne járjon a nyelved! Ülj le az asztalhoz és
zabálj! Majd én beszélek!»
A menyecske szót fogadott nagy dérdurral; de a míg az ura beszélt is,
folyvást közbe ejtegetett ilyen szókat: «Még az én ruhám is felszedte!
Nem loptam én azt! – A szép cziczruhámat! – Hogy összeczafatolta! Mintha
a kispiaczi korcsmákban hentergett volna benne!»
A Péter pedig beszélt bölcsen:
«Nagyságos asszonyom! Engedelmet kérek. Én tudom, mi a tisztesség.
Katona is voltam. Becsületet tudok. A mi nem összevaló, az nem
összevaló. Lovat, meg ökröt nem fognak össze. – A parasztnak
parasztasszony való, az úrnak asszonyság való. – Ugy-e hogy soha, egy
kis ujjal sem bántottam a nagyságos asszonyt? Pedig, de sokszor
elrontotta a vajat! Kukoricza, mind kapálatlan maradt. A disznók nem
esznek, mert elvásott a foguk; mert nyers kukoriczát kaptak. Már ez még
sem lehetség. Hát majd mikor a tehenek ellenek, ki lesz ottan? – Hát
aztán a kemenczét ki tapasztja ki? Az ujjas mándlimat kirágták az
egerek, most is foltozatlan. Aztán már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy
«te Jutka!» – Ez már úgy tudja a kötelességét, mint a parancsolat. – Ha
ráverek meg sem nyikkan! – Pedig hát azt megkivánja a derekam, különben
a csömör áll a hátamba. – Azt is ki tudja kenni.»
(Én eldobtam a kezemből albumot, plajbászt s hanyatt vetettem magamat,
úgy kaczagtam. Lehetetlen volt ezen nem nevetni. Erzsike maga is azt
tette.)
– Hát hiszen most már én is kaczagok ezen nagyot, de abban a helyzetben,
mintha korbácscsal vertek volna rám, úgy esett ez a beszéd. Végre én is
dühbe jöttem, rárivalltam Péterre.
«Kendet bizonyosan Bagotay Muki vesztegette meg, hogy fogadja vissza a
feleségét, kit ő miatta elcsapott?»
«Oh, kérem alássan, azt ne tessék mondani, hogy megvesztegetett. Én
igazlelkü ember vagyok. Nekem Bagotay úr ő nagysága ajándékozott tíz
darab tinót; de meg nem vesztegetett.»
A szivem elfacsarodott erre a szóra.
– Tíz tinót! Én ezért a parasztért feláldozom az egész lételemet, azt a
világot, a melyben eddig éltem, ismerőseim becsülését, uri kényelmemet.
És komolyan fölteszem magamban, hogy az ő kedvéért parasztnővé leszek;
dolgozom, nélkülözök, nyomorgok s ha egyszer megkapom a vagyonomat, azt
mind neki adom, urrá teszem, az ő saját izlése szerint! – s azalatt ez a
csivasz bitang elcserél engem tiz tinóért.
(Én siettem felvilágosítani Erzsikét, hogy ez valóban a törvény által
megszabott díja a házasságtörésnek, melylyel az ki van egyenlítve.
Verbőczy mondja: «raptor solvat decem juvencos». (A nőrabló fizessen tíz
tinót.)
Erzsike tovább mesélt:
Még aztán a Péter patriarchalis tanácsokkal kezdett szolgálni.
«Nagyságos asszony. Egyet mondok. Térjen vissza a nagyságos úrhoz.
Bizony Isten, semmi sem fog történni. – No, mondd meg, te Jutka, igaz
lelkedre, ütöttelek-e meg csak a kis ujjammal is, mikor visszajöttél? A
nagyságos úr is azt fogadta. Ő is behunyja az egyik szemét. Úgy
veszszük, mintha birkóztunk volna s egyszer az egyikünk csapta volna
földhöz a másikat, másszor a másik. Egyik pofon fölmegy, a másik
pofonra, a hogy gavalléros!»
(– Ne nevettessen már; mert nem tudok rajzolni, könyörögtem Erzsikének.)
– Hát mi a gutát talál ezen nevetni valót? Én még most is sirhatnám
mérgemben.
– Hát hisz épen az a nevetni való.
Ekkor aztán az asszony is elkezdett szépen beszélni hozzám, a mi még
boszantóbb volt.
«Béézon, édes szép nagyságos asszony, becsülje meg azt a szép nagyságos
urat. Jaj de fáin egy uraság. Ha nekem a Péterem nem volna!» (De ilyen
adta, ezt sokszor elfelejtetted! kiálta közbe a Péter.)
Száz szónak is az lett a vége, hogy vegyem fel az itt hagyott ruháimat s
vessem le a Jutka köntöseit, a miket most jogtalanul kuszpitolok.
Ez ellen még csak kifogást sem lehetett tennem; a mi a másé, az a másé;
elkezdtem a kendőt, a pruszlikot lerakni magamról, ott előttük.
Ekkor aztán a másik asszony elszégyenlette magát helyettem; «gyerünk
ezzel a benyilóba», átvitt a kis szobába; ott előszedte az almáriomból
az otthagyott uri ruháimat s aztán segített átöltözködnöm. Ez alatt
olyan barátságos, olyan szelid lett, úgy beletalálta magát a paraszt
nyájasságba, a cselédhizelgésbe: «jaj, milyen szép karcsú termet! de kár
volna ezt a parasztnak ölelgetni! Micsoda szép fehér vállak! De kár
volna ezeket a batyuczepeléssel megrontani! Hogy meg vannak a szép
lábacskái pöczczedve a sok gyalogolástól! Alig megy fel rá a régi
topánka. Minek volt már ez a nagy szeleskedés! Édes Istenkém! Ha minden
uri asszony mindjárt azt cselekedné, hogy a mint az urát rajta kapja
valami menyecskés dolgon, egybe összecsapja magát a legelső paraszttal.
Nem kell ám ezt olyan nagyra venni. A férfi csak férfi, kivált, ha
gavallér. Grófnékat is láttam én már, a kiknek az ura kikapó volt. – Hát
mit kivánhat tőlük az ember? – Hiszen a csokoládés kók már csak a
legjobb étel a világon, de ha mindennap csokoládés kókot adna az ember
az urának, még azt is megunná. Csak térjen haza szépen, lelkem,
nagyságos asszonykám, a drága jó úrához; majd meglátja, milyen szivesen
fogja látni!
Azt mondtam rá, hogy én ő hozzá vissza többé nem mehetek. Sirtam
szégyenemben. Elértette a menyecske, hogy miért sirok.
– Jaj, lelkem, nagyságos asszonyom, eltagadjuk ám valamennyien ezt a kis
vakácziót. Összebeszéltünk már. Azt hazudjuk, hogy a nagyságos asszony
csak jól rá akart ijeszteni a nagyságos urra, az egész idő alatt el volt
bujva a tiszttartóéknál.
– Hát a virágárulás a piaczon? Meg a séta a vízen keresztül?
– Arra is azt mondjuk, hogy mind az csak trucczból történt. Már hogy is
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - A tengerszemü hölgy - 09
  • Büleklär
  • A tengerszemü hölgy - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4043
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2000
    33.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4096
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1893
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3967
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2060
    29.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4129
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1954
    33.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4297
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2031
    30.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4102
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1992
    32.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4205
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2055
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4210
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1897
    32.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4287
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1975
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4223
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1980
    30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4056
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1911
    30.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4174
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1949
    34.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 3970
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1810
    34.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 4063
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1954
    32.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 4029
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1900
    33.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 16
    Süzlärneñ gomumi sanı 4063
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1914
    33.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 17
    Süzlärneñ gomumi sanı 4102
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1860
    33.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 18
    Süzlärneñ gomumi sanı 1856
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1003
    40.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.