A tengerszemü hölgy - 02

Süzlärneñ gomumi sanı 4096
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1893
32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
önön valamit, a mi rút, a mi nekem nem tetszik.
– Ez úgy hiszem, nem nagy megfigyelésbe kerül.
– Csak egy kis pont az egész: mint egy lencseszem.
– Mi lehet az?
– Az a szemölcs ott a jobb kezén.
A jobb kezemnek a csuklóján, épen a hüvelyk alatt, volt egy csakugyan
dísztelen kinövés, a mit irás és festés közben mindenkinek meg kellett
látni.
– Nem vágathatom le, mert épen az ütér fölött van. Mutattam egy
orvosnak: azt mondta, veszélylyel jár az operatio.
– Mit ért ahoz az orvos? Adja ide, én elvesztem onnan. Semmi baja sem
lesz utána. – Én a nevelőben tanultam azt a leánytársnéimtól. Mindjárt
elvesztem én!
– Ráolvasással?
– Oh nem. Fájni fog erősen. De hát ha egy leány kiállhatja.
Ráálltam.
Azzal ő gyertyát gyújtott, azt letette mellém az asztalra. Azután egy
gombostűt kerített elő valahonnan. (Már megint gombostű!) Azt fogta,
keresztül szúrta a szemölcsöm alatt tőben. Azután felemelte a kezemet s
a gombostű fejét a lángra tartotta, míg az fehéren izzóvá lett.
És az alatt az a két csodálatos szem kerekre fel volt nyilva s lefelé
fordított szivárványaival nézett a szemembe. Így néznek a dæmonok a
pokolra került elkárhozottakra, mikor azokat sütögetik.
– Fáj? sziszegé a fogai közül. Látszott, hogy gyönyörüsége telt benne.
– A tűszúrás nem. (Hanem, hogy az a fodor még jobban lecsúszott, az
igen.)
– No már most elmehet vele.
… Két nap mulva leesett magától a kezemről a kiégetett szemölcs s maradt
a helyén egy lencsényi folt, mely ma is ott van; fehér színével a kéz
alapszínétől erősen elválva. S nekem mindennap kell látnom azt a kis
fehér foltot, a mikor a kezemet az irásra teszem s mikor sokáig elnézem
azt a pontot, úgy tetszik, mintha abból a kis kerek jegyből az ő arczát
látnám előtünni, a milyennek akkor láttam s aztán annak további
változatait, egész a legutolsó, álomriasztó képig.
Eddig titok volt mindez: másoknak a titka. Most már csak az enyim. A
többiek nyugosznak. Elmondhatom már.


III. FEJEZET.
AZ ÉN MESTERSÉGEM ÉS AZ ÉN KUNYHÓM.
A festés alatt később lehetett már beszélgetni is. Sőt ez szükséges is
az arczképezett jellemének tanulmányozása végett; és azért is, hogy az
«ülő» ne érezze olyan nagyon kényszerhelyzetének kellemetlen voltát.
– Olvasta már, Erzsi kisasszony, Petőfi költeményeit?
– Oh, a mi házunknál nem szokás olvasni.
– Miért nem?
– Azért, mert a ki mi hozzánk jár, egy sem hoz ide könyvet.
– Hát valami lapot nem járatnak?
– De igen: a «Journal des demoiselles»-t, hanem az nagyon unalmas.
– Valami magyar lapot inkább. Talán a «Pesti Divatlap»-ot.
– Majd megmondom a mamának, hogy rendelje meg. Ön is irt bele valamit?
– Igen.
– Mit?
– Egy mocsári szigetnek a leirását.
– Járt ön ott valaha, azon a mocsári szigeten?
– Nem. Csak úgy képzeletből irtam le.
– Mire való az?
– Az egy részlet a készülőben levő regényemből.
– Ah, ön regényt is ir? Minket mind bele fog irni?
– Dehogy! A regényirás nem abból áll, hogy az ember azt, a mit maga
körül látott és hallott, lemásolja.
– Szeretném tudni, hogy ön hogy kezd hozzá?
– Legelőször is kigondolom egy történetnek a végét.
– A végén kezdi?
– Igen. Azután megalkotom ennek a történetnek az alakjait. Akkor ezeknek
az alakoknak az egymáshoz való viszonyából kiokoskodom, hogy minek
kellett a közben lefolyni, a mig a történet katastrophája bekövetkezett.
– E szerint abból semmi sem igaz?
– Azaz, hogy nem «való»; de igaznak kell lenni.
– Ezt nem értem. Aztán minek tölti ön azzal az időt, hogy regényt ir?
Meg fog az jelenni?
– Minden bizonynyal.
– Az igaz, önnek könnyü. Van egy gazdag nagynénje Ó-Gyallán, ha ennek
egy szót szól, hát kinyomatja a könyvét. Szokta tenni, ha neki ajánlják?
– De én nem szólok a gazdag nagynénémnek.
– Hát maga fogja kinyomatni a munkáját Weinmüller Fáninál? No hallja, ez
nem jó gondolat. Én ismertem már egy irót, a ki a könyvét maga adta ki,
aztán faluról-falura járt vele, minden háznál rádisputált a
komposszesorokra egy példányt. Ez göröngyös pálya.
– De az én regényem nem olyan lesz, a mit a szerző maga hord el
házról-házra, hanem a miért a kiadó fizetni fog tiszteletdíjt.
Ezért aztán a szemem közé nevetett.
Nevetnivaló is volt az, hogy valaki előálljon azzal a szóval, hogy «én
most irtam valamit, a miből egy szó sem igaz; de azért követelem, hogy
ezt elolvassák és fizessenek érte.»
– Azt gondolja, Erzsi kisasszony, hogy Petőfi költeményeit nem díjazzák?
A «Szerelem gyöngyei»-ért kétszáz forintot kapott.
– Mik azok a «Szerelem gyöngyei»?
– Gyönyörű költemények egy szép leányhoz.
– S megkapta azt a leányt?
– Bizony nem.
– No ez derék. Tehát valaki udvarol egy hölgynek, ezt versbe szedi,
végül kosarat kap s akkor előáll ezzel a kosárral, hogy töltsék meg
huszasokkal.
Még az nap elküldtem neki Petőfi «Szerelem gyöngyei»-t és
«Czipruslomb»-jait.
Csak harmadnap folytattam a festést. Rögtön azon kezdtem, hogy vette-e
kezébe a «Szerelem gyöngyei»-t?
– Oh igen; virágokat szárítok benne.
– De a «Czipruslombok»-ba csak bele nézett?
– Nem szeretem az ilyen dolgokat; mindjárt elpityeredem rajta s aztán
vörös lesz az orrom.
Tovább aztán nem folytattam ezt a thémát.
Erzsi kisasszony ellenben sietett megédesíteni az okozott elfanyalítást
azzal a kellemes hírrel, hogy az én ajánlatom folytán a mama csakugyan
prænumeráltatott a «Pesti Divatlap»-ra, még pedig egész félévre.
Még ott voltam, a mikor a posta elhozta a megrendelt lapot. Akkor minden
lapot borítékba zárva kellett szétküldeni a postán. A levélbélyeg még
nem volt feltalálva: a posta maga lehúzta előre az előfizetési díjból a
maga illetményét.
Minthogy az előfizetés elkésve küldetett, tehát egyszerre négy heti szám
volt a borítékba téve.
Az ünnepélyes felbontás után a család összes hölgyei, természetesen mind
azt vették szemle alá, hogy vannak-e a lapban képek? Különösen
divatképek? Hisz azért «Divatlap!» Egy divatkép csakugyan volt. A derék,
hazafias érzelmű Vahot Imre, vas következetességgel törekedett a divatot
nemzetiessé tenni. «No, a ki azt felvenné, pénzért mutogathatná magát!»
Ez volt rá a hölgyek egyhangú véleménye.
A második számnak a képmelléklete volt Egressy Gábor, mint III. Richárd
az álomjelenetben, kisértetektől körülvéve: Kiss Bálint hazánkfiától.
A nagyságos asszony azt kérdezte tőlem, hogy merre van ennek a képnek
fejtől, merre lábtól? Magam sem tudtam elképzelni, hogy került III.
Richardnak a feje a térde közé?
A harmadik szám mellékletével már meg voltak elégedve. Ez volt
Laborfalvy Róza, mint Gertrud királyné, Barabástól. Művészi becsű rajz.
Ez már érdekelte a hölgytársaságot.
– Azt mondják, hogy olyan csodaszép szemei vannak, a minőkhöz hasonló
nincsen, mondá Erzsi kisasszony.
Erre logikai következetesség lett volna részemről azonnal egy hizelgő
bókkal ellenvéleményt mondani: de egyszerre, mintha rögtön valami
megszorította volna a torkomat, hogy ki ne jöjjön rajta az udvariasság
szava. «Még soha sem láttam» felelém.
A negyedik számból végre egy fiatal, nyulánk, borzasfejű alak kőnyomatú
képe került elő, mely alá e név volt irva: «Petőfi Sándor». Barabás
legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi hű arczképe a halhatatlannak.
Ilyennek ismerték őt mindazok, a kik vele együtt éltek; ez a távolba
néző szem, ez a jóslatra nyiló száj; két keze hátratéve, mintha
rejtegetne bennük valamit. Ez a képe azt látszik mondani: «én leszek
Petőfi», a többi képei már mind azt mondják: «én vagyok Petőfi».
Ennek a képnek nagy hatása volt a hölgyek véleményére. Egy kőnyomatú
arczkép megjelenése hirlap mellett, abban a korszakban nagy esemény
volt. Akkoriban még nem voltak jótékony krajczár-lapok, a miknek
czímlapján megjelenhetésre elég jog, ha valaki egy vén asszonyt fejbe üt
baltával; ez idő szerint még csak a nagyon nevezetes hazafiak
részesültek e dicsőségben, a photographia sem volt még feltalálva s alig
emlékezem rá, hogy egyéb arczképet láttunk volna berámázva, mint
Wesselényi Miklósét, Balogh Jánossal karöltve. A 836-iki országgyülés
követeinek a képei ugyan szintén megjelentek egy közös lapon, de az nagy
ritkaság volt. Mind valamennyi arczélben: mind valamennyi hasonlított
egymáshoz.
Tehát ez valódi sensatiót keltő esemény volt, hogy Petőfi arczképe
megjelent a «Divatlap» mellett. Akkor ez mégis több, mint egy
országkerülő! Hisz ez nevezetes férfiu!
Ekkor aztán a társalkodónő vállalkozott rá, hogy mégis elolvassa majd az
általam odaküldött verses könyveket.
Erzsike azonban arra volt kiváncsi, hogy mit találhatna tőlem a lap
szépirodalmi részében. Csakugyan ráakadt. A regényemből kiadott
mutatványnak ez volt a czíme: «Az ingovány oáza».
– No ezt mindjárt el fogom olvasni.
Időt engedtem neki rá, csak napok mulva látogattam meg újra.
De bizony elolvasta. Azzal fogadott:
– Most már kiváncsi vagyok rá, hogy mi volt ennek a történetnek az eleje
s mi lesz a vége? Ön már tudja?
– Hogy az… angyalba ne tudnám!
– Csak a czimét nem értem. Hol van itt az «oiseau?»
Én aztán megmagyaráztam neki, hogy az «oáz» nem valami repülő állat;
hanem egy sivatagba rejtőzött virány.
– Hát mért nem irja ön, hogy «sziget»?
Ebben ugyan igaza van.
– Apropos «sziget». Önt sokszor látom a szigeti filagoriánk
verandájáról, a kertünk előtt végig sétálni; de még csak felénk sem néz;
pedig elég nagy lármával vagyunk.
– Az meglehet. Olyankor nagyon el vagyok merülve.
– Mibe merülve?
– A regényemen dolgozom.
– Dolgozik? Járva?
– Úgy szoktam. Előbb a fejemben kidolgozom az egész jelenetet a
legapróbb részletekig: s mikor leülök azt leirni, az már csak gépies
betűvetés.
– E szerint, mikor ön azon a hosszú sétányon végig vágtat sebes
léptekkel, olyankor sem lát, sem hall?
– De igen: látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával
befutott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a
pókfonalat; hallok is sárgarigó füttyöt, czinegecsevegést, távol
hajókról jövő tülkölést, szúnyograj zümmögését; az nekem mind sug, mesél
valamit, a döngő darázs kölcsön adja a szárnyát a képzeletemnek; hanem
ha egy emberarczczal találkozom, az kiver a gondolataimból s egy
«servus» szó szétfujja az egész fata morganámat; a míg azután újra
vissza nem fordulok s a feltalált nádkunyhóról, fatörzsről,
bércsevirágról össze nem szedem a hozzá kötött pókfonalaimat s a magány
lakóinak ismerős hangjai újra elém nem idézik az elfutott eszméket:
akkor aztán beveszem magamat a mi kertünk kis fakunyhójába s ott
senkitől nem háborgatva, leirom azt a képet, a mi a lelkem előtt áll.
És Erzsike, várakozásom ellenére, nem nevetett ki ezért az
elucubratioért. Sőt inkább nagyon elkomolyodott. Hasonlított a szemei
kifejezése ahoz, a mit az arczképen eltaláltam.
– És ez önnek gyönyörűséget okoz? suttogá. Olyanforma, mintha az ember
álmodnék, aztán ráparancsolhatna, hogy szépet álmodjék.
«Bagotay Muki úr!» jelenté az inas.
Én aztán vettem a kalapomat. Ki nem állhattam ezt az embert. Ez már
mindent élvezett, a miről nekem még csak a képzeletem mesélt.
… Most már megvallhatom őszintén. Én nagyon szerettem magamat. Most már
elmondhatom: nincs vetélytársam. Úgy szerettem mindig az egyedüllétet.
Úgy eltudtam beszélgetni mindig magam magammal. Kerestük egymást. Mindig
volt mit beszélnünk egymással. Hitet, reményt, bizodalmat kölcsönöztünk
egymásnak. Az Én az Énnek. Néha meg is hasonlottunk egymással. Valami
elhibázott dolog. Mindig én voltam a hibás: ez a húsból, csontból álló
Én; ez az éhező, élvhajhász, hiu, önhitt Én; az a másik volt az
igazságban. Kibékített magammal. Az volt a tanácsadóm, a mulattatóm, a
szükségben megsegítőm; az itélő birám!
Az a kis fakunyhó ott a dunaszigeti gyümölcsöskertben, (nem tudom, meg
van-e még?) az volt az én legdrágább palotám, a miben valaha tanyáztam.
Ott irtam meg az első regényemet.
Biz ahhoz sok kritika hozzá fér. Hogy is értene ahhoz egy ifjoncz
kedély, a ki még se embert, se világot nem ismer. De én azért azt az
első munkámat mégis úgy szeretem, mint a hogy szereti minden ember az
első szülöttét, habár testi-lelki hibáktól el van is torzítva.
Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebély reine
claude-fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, a mik a kis
kunyhót eltakarták; távolabb egy almafa, vérpiros gyümölcsökkel, meg egy
másik tafota fehérrel, aztán egy harmadik, paszomántos almákkal; a
nyitott kunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet
kétfelől szőlőlugas szegélyezett. A mint a vigályos lombok között
átszürődött a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból
volna minden árnyék. Nagy távolból hallatszott a Dunán át az «angol
kert»-ben muzsikáló katonai zenekar hangicsálása, a közben a közelben a
sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntöző árokban. Én a
regényemnek legnehezebb részét irtam: a szerelmet. Minden ismeretlen
világok között ez a legkitalálhatatlanabb. Képzeletből le lehet irni a
mocsárvilágot; de nem a szerelmet. Ha sziv ki nem találja, fej meg nem
tanulja.
Egyszer csak az aranyos-zöld félárnyékot valami világosság deríti fel. Ő
áll ott a kunyhóm ajtaja előtt: fehér ruha volt rajta; kék szalagra
kötött szalmakalapja a karjára akasztva, a felbontott haja hosszan
leeresztve. Egy pilanatig azt gondoltam, hogy képzeletem álomképe
elevenült meg. Csengő nevetése azonban azt bizonyítá, hogy valóban élő
alak.
– Erzsi kisasszony! Hogy jön kegyed ide?
– Hát csak így. A szép puha fűben sétálva.
– Egyedül?
– Hát persze, hogy egyedül. Kit kellett volna még magammal hoznom?
Mással csak nem kisértetem magamat a szomszédba.
A kertjeink, az igaz, hogy csak egy pár száz lépésnyire voltak
egymáshoz, ugyanazon hosszú középút mentében, mely az egész szigetet
végig szelte.
– Hát nem lát talán szivesen? Kérdé, a kunyhómba belépve.
Nekem a fejem is szédelgett.
– Oh, inkább nagyon örülök a szerencsének, Erzsi kisasszony… Mindjárt
szedek önnek a mi herczegszilvánkból. (Olyan még nem volt senki másnak.)
Ez jó czím lett volna a kunyhóból kijutásra.
– Nem jöttem én önnek a herczegszilvájáért; megloptam én azt már,
mielőtt ön megkóstolta volna. Én most azért jöttem ide, hogy meglássam,
hogyan csinálják hát azt a regényt.
Mutattam neki, hogy itt van a papiros, itt van a toll, ezt az ember a
kezébe fogja s aztán megy magától a papiroson.
– Hát aztán nem néz semmi könyvbe?
– Láthatja, hogy semmi segédszerrel sem vagyok ellátva.
– No hát üljön le; majd én mellé ülök s nézem, hogyan ir.
Azzal nem várva a beleegyezésemet, odaült a hárspamlagom végére, engemet
is abba a kényszerhelyzetbe hozva, hogy az asztal mellé leüljek. (A
kunyhó olyan szük volt, hogy az asztal az ajtótól az ablakig ért.)
– De én ebben a pillanatban egy szót sem tudok leirni.
– Azért, mert én itt vagyok?
– Természetesen.
– Akkor hát olvassa el nekem azt, a mit épen most irt.
– De ez hosszú.
– Annál jobb, tovább itt maradok.
– Nem fogják kegyedet otthon nélkülözni?
– Tudják, hogy ha elvesztem, megkerülök.
A hiuság a férfinak a szarva, a minél fogva bizton meg lehet fogni.
Nekem hizelgett az, hogy felolvashatom valakinek azt, a mit irtam. Más
vidékeiben az országnak már akkor is zajos sikereim voltak a
felolvasásaimmal; csak a szülő városomban nem hallott megszólalni soha
senki. «Nemo profeta in patria.»
És Erzsike nagyon háladatos közönség volt. Lehetett látni az arczán a
hatást, az érdeklődést. Odatámasztá a tenyerébe az arczát, úgy figyelt,
a haját félresimította, hogy jobban hallhasson; a hol valami megdöbbentő
jelenet volt, látszott, hogy fél: a szemei és az ajkai felnyiltak. Nem
dicsekedésből mondom, csak mint igazoló körülményt, hogy igen sok
hatással tudtam declamálni. Hanem egy helynél el kezdett a szavam
akadozni.
– No, mi az? Nem tudja olvasni az irását?
– Igen, de még sem, talán abba hagyjuk már.
– Miért? Most jön a legérdekesebb.
– Ezt kegyednek nem akarom elolvasni.
– Micsoda? Hát irhat ön olyan dolgot, a mit egy leánynak nem szabad
megtudni?
– Nem, nem. Akárki elolvashatja, csak én nem kegyed előtt.
A leány felkaczagott, de nevetésében volt valami keserüség.
– Oh, én miattam ne aggódjék ön. Olvastunk mi a nevelő intézetben olyan
dolgokat, minőkről ön nem is álmodott. Egyebek közt az a régi szövetség
volt közöttünk, hogy minden leány, a ki férjhez megy, az intézetbeli
barátnénak irni fog egy levelet a nászéje után. Egész gyüjtemény volt
már belőle.
– És ön is megigérte, hogy e gyűjteményt szaporítani fogja? kérdezém én,
ifjúi kedélyem egész felháborodásával.
A leánynak észre kellett venni arczomon az indulatot, mert a szemeit
lesüté s halkan rebegte:
– Attól függ, hogy kié leszek?
Aztán megint dévajul felkaczagott.
– Előttem fel lehet olvasni az ön szerelmes jelenetét.
Határozottabban szóltam.
– «Nekem» nem lehet azt felolvasnom kegyed előtt.
Elértette s nagyot nézett rám.
– Ön fél attól, hogy vallomásnak fogom venni? Talán attól is, hogy ki
fogom érte nevetni?
– Nem! Ön nem fog engem kinevetni!
– Akkor mitől fél?
– Nem félek, csak várok.
– Mire vár?
– Arra, hogy számot tegyek a világban. Én most egy zérus vagyok.
– A ki férfi, az soha sem zérus.
– Nézze ön, ez a kis deszkabódé most az én egész birtokom; ez a halom
papir az egész jussom a világhoz; de van a lelkemben valami erős láng, a
minek a nevét meg nem mondhatom. Ez a láng elég arra, hogy valaki
trónkövetelő legyen; de nem elég arra, hogy leánykérő legyen.
– Azt tudja ön, hogy én gazdag vagyok.
– Én még gazdagabb vagyok, mert én egy darab kenyérrel dusan lakomázom s
a szalmaágyon édesen alszom.
– No hát nekem az is tetszik. A száraz kenyér meg a szalmaágy. Ön engem
nem ismer. Belőlem csinálhat valaki ördögöt, ha mindjárt templomot épit
is a számomra s oda tesz oltárkép helyett és imádkozni jár hozzám. De
tehet angyallá, a kit igazán szeretek. S én is tudnék boldog lenni –
akárhol: a pásztor kunyhójában, a vándor komédiás ponyvasátorában, a
katona bivouactüzénél, az iskolamester vedlettfalú vályogviskójában; és
álmodnám az üdvösségről, a szalmaágyon!
S ezzel végigvetette magát az én takarótlan hárságyamon, két karját a
feje fölé csapva.
Oh, mi észvesztő szép volt ekkor!
Áldás volt-e, vagy verés a sorsintéző hatalomtól rajtam, hogy én a
lelkemmel is láttam, nemcsak a szememmel?
Más szerencsés halandó el nem szalasztotta volna megrabolatlanul e
kedvező pillanatát a paradicsomvesztő mámornak. Senki sem volt ott
rajtunk kívül, sem távol, sem közel, csak mi ketten: Ádám és Éva.
Ez a leány abban a néhány szóban az egész jövő életsorsát elmondta
előttem – és én egy villámlobbanásnyi világnál, egy pillanat alatt
láttam őt mind azokban a helyzetekben.
Odaültem a lábához a hárságyra, odanéztem a szemeibe. Azokban a félig
lehunyt szemekben leskelődött a fenevadak legszilajabbika, mely több
embert szélylyeltép, összemarczangol, mint Keletindia minden
királytigrisei.
Csendesen beszéltem hozzá:
– A kit én szeretek, az nekem nem rabnőm, hanem királynőm lesz. Én
boldogságomat nem lopom, de kivívom. Én annak, a ki az én lelkemet
megérti – a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el
kedveseiket – én annak a feje körül glóriát fogok köríteni. Az én
hölgyemet tisztelni kell az egész világnak, – de legelől nekem.
Szavaim alatt a félig lecsukott szempillák felnyiltak; valami
csoda-átváltozáson ment át az a szempár. A lángszomjú szörnyeteg
elveszett a tengerszem vizébe. Két ragyogó könnycsepp eltemette. A leány
elkezdett hevesen zokogni, azután felugrott, átölelt mind a két
karjával, megcsókolt és elfutott.
– Én, mint az álmodó, néztem utána, míg a szőlőlevelek, a bokrok
eltakarták eltünő alakját.
A sárga rigó fülembe kiabálta: «bolond fiu! bolond fiu!»
És én nekem akkor mindjárt eszembe jutott annak a legénynek az adomája,
a kinek a gyóntató papja egy marék szénát szab ki – elfogyasztásra –
vezeklésül a be nem fejezett vétkezésért.
És most is, mikor megállok az előtt a nagy bolond könyvtár előtt, mely
csupa saját munkáimmal van tele, azon gondolkozom, hogy nem jobb lett
volna-e mind ennek kigondolatlan maradni? A helyett, hogy annyit irtam
az egész világnak, nem jobb lett volna-e, ha csak magamnak irtam volna
annyit, a mennyi egy bibliának a belső táblájára elfér?
Manapság egy egész utczám van szülővárosomban, a melyet nevemről
kereszteltek el; nem jobb volna-e, ha a helyett egy gunyhóm lenne ottan?
Sic fata tulere!
Nem! Én akartam így! S ha még egyszer visszatérhetnék az életem
útkezdetére, megint újra azokba a lábnyomokba lépnék bele, a miket már
egyszer hátrahagytam.


IV. FEJEZET.
PETŐFI NÁLUNK. – TERVEK A JÖVŐRE. – MENYASSZONYRABLÁS. – KOMÉDIÁZÁS. –
AZ ÉN MENCSIKOFFOM. – DIVATSZABADSÁG. – TITOKTELJES TEMETÉS.
Én csakugyan azt képzeltem, hogy szeretek és szeretve vagyok.
Mindenkor szivesen látott vendég voltam a nagyuri háznál s jour fixeik
rendes látogatója lettem. Ilyen alkalmaknál Erzsikét egy ujabb oldaláról
is megismertem. Ő művésznő is volt. Hegedülni tudott. Hogy igazán
művészileg játszott-e, azt ma sem tudnám megmondani, mert a zenéhez nem
értek s nem tudom, mi külömbség van Rácz Pali és Sarasate között; hanem
annyi bizonyos, hogy mindazokat a poseokat és mesterfogásokat meg tudta
csinálni, a melyeket később hirhedett hegedűművészektől bámultam;
arpeggiokat és pizzicatokat, mint Ole Bull, fuga di diavolokat, mint
Reményi, pianissimokat, mint Sarasate; tudta a hegedüt ríkatni
gyöngéden, mint Milanollo és Terezina Tua kisasszonyok s szilajon
korbácsolni a nyirettyüvel, mint Korinszka Olga orosz herczegnő; vagy
épen fülbe muzsikálni, akár egy czigányprimás. Mikor játszott, olyan
ördögien szép volt: minden tagja mozgásba jött; a vállai verték a
rhythmust, a keble hullámzott, a dereka hajladozott, hátra és oldalra
dőlt, a csipői ringatództak, a szája ingerkedőn nevetett, a szemei
szikráztak; a nyirettyüjével majd szeliden czirógatta a hegedüt, majd
kegyetlenül csapkodott a húrokra s mikor vége volt a játéknak, olyan
mozdulattal állt meg, mint egy diadalmas torreadrix. – Ilyenkor
természetesen mindenki el volt általa ragadtatva. Hát én hogy ne?
Egy napon levelet kaptam Petőfitől, melyben tudatja velem, hogy a
legközelebbi vasárnap meg fog látogatni.
Én természetesen rögtön beszaladtam az egész várost s minden
ismerősömnek megmutogattam a kapott levelet.
Nagy esemény volt az a mi kis városunkban.
Petőfinek már akkor országszerte nagy volt a népszerüsége. Látogatása
rendkívüli kitüntetés volt az egész városunkra nézve. Ki is jött
vasárnap délután a szigetre (akkor ott volt a gőzös kiszállója) a fél
város népe. Erzsikéék is ott voltak. A benczések, meg a kálvinista és
lutheránus pap által minden bevett vallásfelekezet képviselve vala. A
város-kapitány, két darab zöld libériás hajduval személyesíté a
magistratust s a vármegye részéről ott volt Bagotay Muki (valami
tiszteletbeli hivatalt viselt), a ki azt állítá, hogy nagyon jó ismerős
Petőfivel – a Pilwaxból. Készültek üdvözlő szónoklatokat tartani s
virágcsokrok voltak szép kezek által átnyujtandók az érkezőnek.
Petőfi azonban, a mint a gőzhajó hidján át kiszállt a partra, nem
törődött a tisztelgő csoporttal, keresztül törte magát rajta, ott hagyva
szép asszonyokat bokrétástól, nagy urakat szónoklatostól, s odarohant
hozzám, kurta carbonári köpönyegben; nyakamba ugrott, kiverte a kalapot
a fejemből: «Marczi! Te czudar Marczi!» (Soha sem hítt az igazi
nevemen), s azzal a félköpönyegével betakarva, vitt magával ragadva a
város felé, mintha ő tudná itt legjobban az utat. A város főutczáinak az
ablakai virágokkal és szép hölgyekkel voltak Petőfi tiszteletére
feldiszítve; a mint ő azt észrevette, félrecsapott egy mellékutczába s
úgy kerültünk el a mi házunkig, olyan utakon, a miken ember nem került
elénk.
Az én kedves jó anyám igen szivesen fogadta az én kedves vendégemet. Nem
azért, mert ő olyan hires nagy költő, hanem azért, mert énnekem jó
barátom. Még azon időkből ismerte őt, a mikor Pápán együtt tanultunk, a
mikor még Petrovicsnak hitták. Annál fogva most is «Petrekovics»-nak
szólította, még egy szótaggal megtoldva a nevét.
Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan nagyon dühbe hozni, mintha
valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt
is jó néven vette. Nem kivánta a helyreigazitást.
«Csak hadd maradjak én a kegyed házánál mindvégig Petrekovics!» – s
kezet csókolt az anyámnak. Ez sem volt szokása. Csak a saját anyjának
tette meg.
Persze, hogy az volt aztán az első kérdés, hogy mi a kedvencz étele? Az
anyám maga látott a konyhához. Másnap az ebédre összegyült az egész
családunk, a Károly bátyám, az Eszter néném s a sógorom, Vály Ferencz
tanár.
Alig keltünk fel az asztaltól, midőn megjelenik az Erzsike nagyságos
mamájának az ezüst libériás inasa; aranyszegélyes levélkét adva át
Petőfinek, melyben ő nagysága tisztelettel meghivja őt mai estélyére. Ez
az ő tiszteletére volt rendezve. A város minden szépségei és
notabilitásai együtt leendenek. Természetesen én is kaptam hasonló
meghivót, de még napok előtt.
Erre Petőfi így válaszolt a küldöncznek (szavai fel vannak jegyezve
családi krónikánkban):
«Mondja meg ön a nagyságos asszonyának, hogy vigasztalhatatlan vagyok,
hogy ma nem mehetek el az ő estélyére; de én ezuttal az én lelkem
Marczimnak a látogatására jöttem és máshoz senkihez nem megyek».
A hüledező inas alig tudta megérteni e rettenetes választ.
De annál jobban megértette az anyám, azt mondta: «derék fiu!»
De nem mondtam ám én! Megvallom igazán, hogy abban a korban akármilyen
jó barátnál s akármilyen nagy férfiunál többre becsültem egy szép
leányt.
Megkisérlém az én jó barátomat felvilágosítani a helyzetről.
– Te! Ott van az a szép leány, a kiről én teneked irtam.
– Hát annak a szép leánynak add oda magadat, de engemet ne adj ráadásul.
– Ha hallanád, milyen pompásan tud hegedülni!
– Hegedülni! Dejsz, akkor magadat se add oda neki. Tudod, hogy három
dolgot gyülölök a világon: a tejfeles tormát, a kritikust, aztán meg a
muzsikát.
(Soha sem volt rábirható, hogy egy operát meghallgasson.)
– Hiszen Várady Tóni is hegedül.
(Ez a fiatal ügyvéd volt Petőfinek a szobatársa.)
– Hegedül ám; de annak hasznát veszem.
– Hogyan?
– Hát a szomszédunkban lakik valami lump kártyás, a ki minden éjjel
két-három órakor kerül haza s akkor elkezd dalolni; én aztán fellovalom
a Tónit: «Kelj fel, hegedüld meg azt az embert!» Akkor aztán elkezd
hegedülni, borzasztóképen való módon, tíz percz mulva a szomszéd térden
csúszva könyörög kegyelemért, hogy inkább ő is elhallgat. Egyébiránt
mától fogva nem lakom már együtt a «Tonelé»-vel.
– Összevesztetek?
– Sőt nagyon is jó barátok lettünk. Majd elmondom később; most
beszéljünk komoly dolgokról. Mit dolgoztál azóta, hogy nem láttalak?
Megmutattam neki a «Hétköznapok» kéziratát. Készen volt már.
– Miért czímezted «Hétköznapok»-nak?
– Azért, hogy senki se várjon belőle valami rendkivüli dolgot.
Belenézett. Csak a fejezeteket olvasta el.
– No az eredeti gondolat volt tőled, hogy a fejezetekhez népdalokból
válogattál mottókat. Ezt hát viszem magammal Pestre, kiadatni.
– Engem senki sem ismer.
– Dehogy nem. Bajza, Vörösmarty kérdezősködnek utánad. A mutatványod
nagyon tetszett. Vahot Imréből kiszorítottam érte tizenkét forintot.
Frankenburg bőkezübb volt; ő a «Nepean sziget»-edért küld tőlem tizenöt
forintot.
S azzal Petőfi leszámlált az asztalra huszonhét ezüst forintokat. Ez
volt az első honoráriumom. Rothschildnak éreztem magamat!
– A regényedet meg majd kiadatjuk Hartlebennel.
– Jól vagy vele?
– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignácz regényeinek ő a kiadója s
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - A tengerszemü hölgy - 03
  • Büleklär
  • A tengerszemü hölgy - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4043
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2000
    33.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4096
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1893
    32.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 3967
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2060
    29.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4129
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1954
    33.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4297
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2031
    30.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4102
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1992
    32.3 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    43.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4205
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2055
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4210
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1897
    32.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.8 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4287
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1975
    32.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4223
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1980
    30.1 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4056
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1911
    30.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    42.6 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    48.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 12
    Süzlärneñ gomumi sanı 4174
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1949
    34.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 13
    Süzlärneñ gomumi sanı 3970
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1810
    34.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.4 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 14
    Süzlärneñ gomumi sanı 4063
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1954
    32.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 15
    Süzlärneñ gomumi sanı 4029
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1900
    33.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 16
    Süzlärneñ gomumi sanı 4063
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1914
    33.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 17
    Süzlärneñ gomumi sanı 4102
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1860
    33.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    44.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A tengerszemü hölgy - 18
    Süzlärneñ gomumi sanı 1856
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1003
    40.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.2 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.