A pénz legendája; Gányó Julcsa - 02

Süzlärneñ gomumi sanı 4331
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1812
36.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
49.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
55.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
Ma összegyült a két család, illetőleg Sándor, (hisz szegény feje
magányos tulajdonosa, no de az összeget nem említem fel, mert már sok is
lesz!) és a papáék.
A kis dohányzóba mentünk, itt a papának összes trofeái, itt
legerősebbnek érzi magát a mamával szemben. Itt a «Bájos» bronzszobra,
itt néhány más diadalának emléke. Itt az az álló ezüst óra, a melyet egy
a Pauline herczegnénél tartott privát matchon nyert, erre legbüszkébb,
mert ezt a herczegné sajátkezüleg adta át neki. Hát ide gyültünk össze.
Papa beleült egy nagy karos székbe a kandalló baloldalán, Sándort a
főhelyre hagyta ülni. Mama a kandallóval szemben levő kis kanapén. Én,
egy kis puffon, mint szerény leányhoz illik, kit épp csak hogy
bebocsájtanak e fontos gyülésre, s kinek itt sem szava, sem joga. Papa
szólalt meg legelőbb. Előre bocsájtom, hogy papának lehetetlen hangja
van. Magasan fenn jár, aztán az orrán keresztül beszél, s elnyujtja a
szavakat. Ez a maga idején igen divatos volt. Mi puristák kezdünk lenni
s elég tisztán beszélünk.
Nos, eleinte a papa vitte a szót. Elmondta, hogy az ő vagyonának nagy
része seniorátus, hogy vagyonának zöme át megy a család egy más ágára,
ha meghal. Hogy annak a 35 ezer forintnak, mit én kapok, kapitálisa a
pusztahegyi jószág lenn Csongrádban, s ez a mama hozománya volt. Hogy
ezt a birtokot, a hogy férjhez megyek, megkapom, mert ők ketten – mama
meg ő – elélnek annak a rongyos senioratusnak járulékából is (123 ezer
forint évi jövedelem) s hogy a palota, a melyet félre rakott
filléreikből építettek, az enyém lesz, ha meg…
De ezt már a Sándor nem hagyta, hogy elmondják. Elmondta, hogy nem
pénzemért, nem palotáért, se ezért, se azért nem vesz el, de mert szép
vagyok és jó (jó, – ez nem rossz!), s jövedelemre neki nincs szüksége,
ezt tisztára elkölthetem s ez a leányunk hozománya lesz. (Hm, leányunk,
az ám, még én belőlem is lehet leányos mama, igaz-e Mini?) Az ő vagyona
majorátus, jövedelme – nem, nem irom le. Úgy is tudom – s már meguntam
ennek az összegnek még a chiffre-jét is. Van azonkivül egy szabad
jószága (erről papáék nem is tudtak) s ezzel rendelkezhet. Köhécselés a
kandalló balján, mama orrát fujja. A birtok ugyancsak az alföldön van
Békésben, (hogy lehet, fejezte ki papa arcza, hogy én erről nem tudok
semmit) és a ti pusztahegyi birtokotokat érinti. A multkor vettem,
akkor, mikor tudtam, hogy lányotok kezével megtiszteltek. A jövedelem
felét se birtam már évek óta elkölteni, a birtok a «Salamoni uradalom».
Papa elhalványult, mama piros lett…
– Hogyan, hát megvetted, hisz egy millió százötvenezer forintért
ajálgatták.
– Megvettem egy hét előtt, azonban nem akartam, hogy tudjanak róla
addig, mig el nem jegyeztem Minit. A birtokot néki ajánlom fel, mint
nászajándékot, élete végéig használni fogja, még ha özvegy is lenne,
azzal a feltétellel, hogy halála után gyermekeink egyenlően osztakoznak
belőle. Ha gyermek nélkül halnánk el, a birtok a Bálványosyak idősebb
ágára száll…
Papa elhült, mamát az ájulás környékezte, csak én bennem volt elég
izlés, hogy ne mutassam, a mit érzek. Én közönyös arczczal felvettem egy
ezüst kést az asztalról s a «Revue des deux Mondes» egy példányát
kezdtem felvágni. Azonban titokban bámultam ezt az embert. Hát ennyire
belém bolondult. Ugyan miért. Szépségemért? Hát ez elég. Mert végre is
van elég itéletem arra, hogy belássam, miszerint nem vagyok jobb a
többinél, tán okosabb… nem, mégis okosabb vagyok. S ez is erős fegyver,
mamának igaza van…
Aztán, miután láttam, szüleim oly igen parvenu módon elhülnek, s nem
tudnak neki mit felelni, én keltem fel, s azt mondtam neki úgy hiszem, a
mit kellett: «Sándor köszönöm», kezet nyujtva neki, «elfogadom a
birtokot jövendő gyermekeink nevében. Meg fogom tudni őrizni, mint a
nevünk fényét, tisztaságát.» Ez frázis volt, de éreztem, neki e perczben
ezt kellett mondanom. A nagy férfi megszorította megint a kezemet s a
szemembe nézett.
És én nékem e perczben,… furcsa, mikor leirom ezeket a sorokat, _még
most is_, nem a birtok, sem az ára, hanem az az egyik lágyan lecsukódó
szeme van eszemben, meg az az erős kéz, a melynek szorítása melegebb
volt sokkal annál, a mit mondott.
Mini tu t’en amourache!
*
Május 18-án.
Elhatároz_tuk_ (én, Sándor, papa és mama): hogy az esküvő junius 9-én
lesz. Siettünk, mert Sándor úgy akarja, és… és kivált én. Vágytam már
rég valami újra. A pestiek? Ismerem őket. A papát, mamát ismerem mint a
zsebemet, az az jobban, mert hisz e perczben a Baudelaire egy kis
bőrkötésü példányát rejtegetem benne, a melyet még nem olvashattam el.
Udvarlóim, az egy Vezekényi Eleket kivéve, mind untatnak. Ez érdekel, –
mint az a kemény könyv a zsebemben, a melyet nem nyitottam még ki. De
hát Elek (valljuk be, hisz egyedül vagyunk) sohasem udvarolt nékem.
Miért? Az igaz. Hisz ez szemtelenség. Legyek csak asszony, majd
elforgatom a fejét. Addig úgyis hiábavaló mulatság lett volna, igen kis
birtoka lehet, még a főrendiházban sincs benn. Ha férjhez megyek,
akkor!… Milyen érdekes élet lesz!
*
Junius 7-én.
Ma, két nappal az esküvőnk előtt Sándor énekelt a Teréz néninél. Milyen
csudálatos hangja van. Különös, hogy éneke alatt nem ismertem magamra.
Mintha egy más ülne ott s hallgatná, nem én. Mi lehet ennek az oka.
Egész este hallgattam, nem volt kedvem beszélni, még vele se. Pedig
aztán odaült megint, hozzám közel, éreztem a meleg lehelletét, de hogy
mit beszélt, nem értettem. Csak a hangját hallgattam. Ez így tartott egy
félóráig. Aztán úgy kezdtem érezni, hogy nevetséges leszek. Mintha egy
pár ember odafordult volna felénk s mosolyogni kezdett volna. Nem, nem.
Felkeltem, megszorítottam kezét (de ezt azok nem láthatták).
– Kissé fáradt vagyok, haza kell mennem, – mondtam s kényszerítettem a
mamát, hogy hagyja ott a bezigue játszmát s vigyen haza!
Most otthon vagyok s még hangja folyton a fülemben.
*
Junius 8-án.
Az esküvő előestéjén. Nem tudok elaludni, már lefeküdtem, de hát itt
ülök ismét a papir előtt, úgy érzem, addig nem tudok elaludni, míg
benyomásaimat le nem irtam. A brautsoiréen gyönyörű voltam. Fehér nehéz
selyem ruha volt rajtam, a hajam simára lefésülve, a nyakamon a
Bálványosy hetedhét országban hires tíz sor óriási gyöngy. Mindegyik
szeme akkora, mint egy mogyoró, mint egy-egy solitair foglalva. Igen
halavány voltam s fehér nyakam csak úgy, mint sápadt arczom, elragadóan
rajzolódott ki a fehér stükk falon. Éreztem, olyan vagyok, mint egy kép.
Sándor mellettem állott s ez a nagy férfi remegett az izgatottságtól. Én
soha ilyen erősnek nem éreztem magamat. Határozottan uralkodni
születtem, rájövök. Azaz rájöttem rég. Már kis koromban dajkám felett
uralkodtam, majd a mamán, majd a nevelőnők hadán, végre a pesti
társaságon… most már szélesebb térre vágyunk. S mint a jó csataló a
harcz mezején leghasználhatóbb, így vagyok én az én kis benső
óraművemmel is. Ma bámulatos ügyesen viseltem magamat, meg voltam
magammal elégedve. Királynő voltam. De bámulatosan egyszerű királynő,
kinek nincs semmiféle posera szüksége, hogy az legyen. Minden szóra
feleltem valamit, azt, a mit épp felelnem kellett. Sándor hallgatott s
némán engem csudált. Hát persze, ő egész életében az Indiákat, Amerikát
járta, lovak és vadak között volt, hogy legyen hát oly biztos fellépése,
mint nekem, ki szinte egy udvari bálon láttam meg a napvilágot. Ott volt
az estélyen Elek is. Furcsán gratulált.
Szemembe nézett. Nem szeretem halvány tekintetét, a mely azért annyira
metsz.
– Tehát meglesz? – kérdé s nevetett.
Sándor, ki félig álomban, valószinüleg nem értette meg, mit mond,
elragadtatva rebegett neki valamit. Én odanéztem egyenesen a szeme
fehérébe.
– Miért ne? – mondtam s azután hirtelen: – Gratulálj hát.
– Örülök, hogy oly közeli rokonom lettél – s megcsókolta (minden bevett
szokás ellenére) a kezemet. Furcsa, az ajka hideg volt s mégis úgy
éreztem, még a sima szarvasbőr keztyűn is keresztül érzem, mintha csak
beleharapott volna a kezembe.
Szerelmes belém a szegény.
Mama az estély után igen furcsa volt. Bejött szobámba s elkezdett sirni.
– Mit sir mamám?
– Hisz holnap elhagysz örökre.
– De hiszen visszajövünk minden évben egynehány hónapra… (kicsibe mult,
hogy hozzá nem tettem, a palotába).
– Igen, de az máskép lesz, akkor például nem jöhetek be hozzád így
éjjel… egy pár órára…
– Miért nem? – kérdtem.
Anyám jóizüen mosolyogni kezdett s aztán (még könyes szemmel)
felnevetett.
– Te Mini!
– Nos?
– Te most már – mondta feltekintve rám s kissé kiegyenesedve (azelőtt
egészen össze volt szegény guborodva) – most már bele is szerethetsz
Sándorba, sőt azt tanácslom neked, hogy szeress belé, pour de bon! most
már nem mehet szét a dolog.
Én bevallom, hogy elpirultam.
– Tán az is vagy már – s most a mama hevesen, melegen, gyorsított szóval
folytatta, – igazad van, derék, szép, okos ember. Nem épen a legokosabb
ember a világon, de hát a papa se volt az (tudom, gondoltam) és igazán
fejedelmileg tud – szeretni (a salamoni uradalomra gondolt az én édes
szülőm). Szeresd őt lelkedből, légy hűséges felesége. Ámen.
Én a mama karjaiba vetettem magamat és soká sirtunk. Én az idegességtől
vagy mi, hogy a mama miért, azt ő tudja.
Én, mikor elment, lefeküdtem. De miért is keltem én csak fel, miért
ültem ide a papirlap elé? Szerelmes vagyok belé vagy mi? Azaz kell, hogy
legyek. Szeretem, igen szeretem. Hisz bolond lennék, mikor ez által a
boldogság kék virágját is megfoghatom.
Belé fogok szeretni.
*
Junius 9-én.
Esküvő után vagyunk. Becsuktam magam után az ajtót, leeresztve a
függöny. Fejemen még a myrtuskoszoru – 2 óra multán útban – vele, vele
egyedül. Így hát ez is megvolt. Szemben velem a tükör. Egészen olyan
vagyok, mint voltam. Hát az egész csak ebből állt?
[Illustration: A mama karjaiba vetettem magamat.]
Pedig milyen rettenetes nagy dolgot csapott a két család. A diszkocsi,
mely vitt, 15 ezer frtba került, Bender tervei szerint készült Párisban.
Hét díszkocsi volt, 3 Bálványosy (egy Sándoré, egy az öreg herczegnéé,
egy a herczegéé – no Nikié), 3 Belényesy és egy Gyallay. A muzeumtól az
egyetemtérig minden utcza tele emberrel.
Az egyetem kápolnájában volt a szertartás. Én a kocsiban úgy
viselkedtem, mint egy indiai bálvány, meg se mozdultam a hosszú fehér
fátyol alatt. Hisz az egész város összegyűlt engem csodálni. A két kis
Gyallay-fiu vitte az uszályomat, ügyetlen két kamasz, nem csak az
uszályt, de őket is húznom kellett befelé. Niki és Elek vezetett az
oltárhoz.
A násznagy, az öreg Vezekényi Stefi délczegen lépegetett előttem. Jó
kedvében volt, én nem tudom miért, de az esküvő reám mindig úgy hatott
eddig, mint egy temetés. Ma – valamivel közönyösebben vettem a dolgot.
*
Letérdeltünk a piros imazsámoly előtt, _ő_ (ma már csak így nevezem) és
_én_. Niki a bokrétámat tartja, Elek a Sándor díszkardját. Igen, e
perczben néztem meg először, még nem láttam díszmagyarban. Ma igazán
szép volt. Olajbarna bőréhez jól állt a karmazsin piros díszruha s a
nehéz egyszerű aranyláncz ékszer, a melyet a Bálványosy nemzetség még
Rákóczi Ferencztől örökölt. – A nagy ember sírt.
Pfuj, sírt. Mind a két nagy szürke szeme tele volt könynyel. Mit
siratott. Őt magát, engem? Vagy örömkönyeket. Oh én az örömkönyekben nem
hiszek. Ez elrontotta egész hangulatomat. Az én vőlegényem ne sírjon!
Oly ingerült voltam, hogy a bibornok-érsek kérdéseire határozottan éles
hangon feleltem. Aztán észrevéve magamat, lehajtottam fejemet s hálaimát
rebegtem el. Mert hisz vegyük akárhogy a dolgot, szerencsésnek vagyok
mondható. Jóformán csak magamtól függ, hogy boldog is legyek. Mert azt
mondják, a boldogsághoz szerelem is szükségeltetik. Mamának igaza van, –
bele fogok férjembe szeretni.
Esküvő után, midőn az orgona megszólalt… leírjam? Éreztem, két könycsepp
villant meg a szempilláimon. Miért? Sem akkor, sem most nem tudok rá
feleletet adni. A férjem karjára támaszkodtam és e perczben (milyen
furcsa) olyan gyengének éreztem magamat (én, a ki végre is
diadalmaskodtam) s oly jól esett, hogy a férjem karja oly erős.
Az utczára vezető lépcsőkön egy perczre feltekintettem, tengernyi
néptömeg szemünk előtt – minden arczon bámulat.
A könycseppek határozottan jól álltak nékem. De – végezzünk, egy félóra
s a dejeuner – de igaz az. Milyen szép volt Sándortól, az _én_
jószágomra megyünk a mézeshetekre (de csunya szó, ki nem állhattam soha
a mézet) azt mondja azért, hogy a szomszédos salamoni építkezésekre
felügyelhessünk. Úgy látszik, Sándor nem szereti a bálványosi várat. De
hogy is szeretné, midőn csak egy harmada az övé – két harmadában az öreg
douarière herczegné lakik két ostoba fiával. Még képesek lennének nékem
a mézeshetek alatt is udvarolni!
De még valami. A mint az oltár elé mentünk volna, az egyik vőfélyemnek,
Eleknek reszketett a keze. Nem tudom miért. Lopva ránéztem,
halotthalvány volt, akár csak mint a jó menyasszonyok. Szegény fiú!
A komorna kopog – holnap! Pá… mademoiselle Mini, pá…
*
Pusztahegy, junius 10-én.
Istenem, milyen unalmas volt ez a reggeli. A bibornok egy félóráig
beszélt, minden létező földi s égi javat összehordott s mind feltálalta
nékünk. Aztán a papa felelt, még pedig ha a papa egy toastra felel – c’
est longue! Majd a Niki – egy vicczes toastot eresztett meg, de olyat
hogy nyoszoló lányaim mind belé pirultak, olyan borsos volt. Aztán Elek
– remegett a hangja s a szemei villogtak. Határozottan nem tud a
narancsvirágaimtól nyugodni, azt bolygatta most is… Alig érezhető illat
áradt ki a narancsvirágokból a mint hozzá nyult, s ez az illat… a
fejembe szállt.
Egy pohár pezsgőt is kiittam.
Aztán elutaztunk. Sírás, (s igen tarka toilettek) az indóházban. Mi
ketten kiálltunk a vaggon ablakába s megmutatjuk magunkat. Bókok,
frázisok s ismét könyek. Egy fütty… s mi úton.
Külön szakaszunk van. Én, a hogy a vonat kirobogott az állomásról, a
salonba vonulok, a meghatottság ürügye alatt. Gondolkozom: hogy lesz.
Mit mond majd ő, s mit felelek én. Vagy öt percz elteltével kopog.
Beeresztem. Leül szembe velem s nem szól, nem ís csókol meg (milyen
banális lett volna, ha megteszi, akár csak az enfin seul-ön), hanem
megfogja két kezemet, kissé előre hajol s szembe néz velem. Hát tudja
így, hogy mindennek ellene tudnék állani, csak a két szemének nem?
Szemembe néz, és én, ostoba gyermekleány, tudja isten, hogy történt,
szégyellem leírni, egyszerre elkezdek sírni, odavetem magamat a mellére,
és sírok, sírok. Mit, miért? Eh, ostobaság!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Este érünk a pusztahegyi állomásra. Én még sohasem voltam itt. Előbb
végig kocsiztunk a falun, a falu végén van a hosszú ház, a hol a nyarat
töltjük. Este nem láttam az egészből semmit. A házat papáék úgy hagyták,
mint a hogy azt még a nagypapa lakta. Empire butorok (kedves, szép,
merev lények, mily illedelemtudólag tekintettek reánk!) nagy tágas
szobák, becsületes szép, virágos tapétákkal. A közepén óriási «palota»
nagy családi képekkel, tele selyem szövettel áthúzott butorokkal, innen
kilátás… Sándor járt itt a mult héten, tudta mit kell megmutatni.
Megmutatta a holdvilágot. Ezt már ismertem… Vacsora igen jó volt, a
Sándor franczia szakácsa főzte, ma tudtam meg, hogy mindenüvé elviszi
magával. Hej, mennyit dicsekedne ezzel más emberfia Pesten! Vacsora után
karonfogott, végig mentünk a házon. Vagy húsz szoba egy sorban. Mind
empire ízlésben butorozva, illedelemtudólag legvégén egy nagy piéce a
hálószobánk. Furcsa többesszám. Sándor a mint kiejtette, kezet csókolt
nekem, nini, az ő keze is remegett, mint az esküvőn az Eleké. Milyen
gyengék a férfiak!
Lemegyünk a ház előtti nagy terrassera, innen kilátás a Körösre. A
kastély terrassera építve, úgy hogy az ember lábai előtt ezer tamariska
körül a Kőrös habjai. Ez szép, meg szép a messze messze elterülő füzesek
s amott a Katinka-liget (mama után nevezték el). A nagypapa ültette még,
mert itt a városban nem volt csak kis kertre hely.
Bejárjuk a ház tájékát, így egy egész az, amott egy csomó hársfa, közbe
egy pár lugas. «Elférünk itt ketten», mondja a Sándor, s én hiszek neki.
*
Junius 18-án.
Nini, már egy hete nem írtam naplót. Hát boldog volnék, vagy mi? Mert
hisz azt mondják, a boldog embereknek nincs históriájuk. Mama szavai
sokszor eszembe voltak, szeresd meg őt, most már lehet. És igyekszem is.
Minden szavát, mit mond, latolgatom, s örülök, ha mélyebb értelmére
lelek. Azóta hogy férjem, mintha nyert és vesztett volna. Nyert abban,
hogy nem társas lény s így, kettesben nyer. Jobban áll neki a
vadászkalap mint a czilinder. S lovagló-csizmában könnyebben mozog, mint
lakczipőben a bálon. Veszített azzal, s ez az, a mire nem tudnék
feleletet adni. Azt hiszem azzal, hogy belé akarok szeretni. S így most
szigorúbban kritizálom, mint azelőtt. Tán magasabb mértéket is
alkalmazok vele szemben. Ha elfelejtkeznék magamról… akkor máskép lenne.
Ma a Katinka-ligetben pár szép órát töltöttünk. Ő hajtott s én mellette
ültem. Ezt nagyon szeretem. Ilyenkor jól esik annak a tudata, hogy végre
is csak gyenge nő vagyok s van, a ki megvédelmezzen. A liget igen szép,
végig nyúlik a Körös partján. Nagy nagy füzesek rá dőlnek a vizre,
hatalmas óriási nyárfák, tölgyfák csoportja, kissé beljebb nagy, messze
elterülő tisztás, a melyet a fehér színű nyírfák csinosan vesznek körül.
Egy nagy tölgyfánál a tisztás túloldalán leszálltunk a kocsiról, a
kocsis félre állott. S mi egyedül maradtunk. Milyen különös még is egy
asszony sorsa. Felnevelik 18–20 éven keresztül, úgy hogy egy férfivel
jóformán egyedül három szót nem válthat, fel úgy, hogy a mi érdekes van
az életben, azt mind suttyomba tudhatja meg csak, aztán – kilökik egy
férfivel a nagy világba. Boldogulj hát, ha tudsz. Küzdj meg az élettel,
a melyet nem ismersz. Mert hát én magam is mit tudok? A társaságot
szegről végre ismerem. Tudom mindegyik csinját binját, tudok
mindegyiknek nyelvén beszélni, ismertem őket könyv nélkül. De hát… ez az
élet? Épp a Sándor beszélt erről. Azt mondja, még nem is éltem. Furcsa,
pedig azt hittem, okosabb vagyok, mint ő. Hátha mégse? Ő bizonynyal
többet próbált, látott, de hogyan, ez a kérdés!
Életéről beszélt. Közel símult hozzám. Ezt szerettem. Támogasson hát
nagy, erős ember, hogy belé tudjak szívből, igazán szeretni. Megfogta a
kezemet, (körül néztem, a kocsis nem láthatott, a kocsi hatuljából két
kerék látszott csak ki egy sűrű bodzabokor mögül,) – s beszélt.
Elmondta, hogy hamar egyedül maradt a világon. Már kis gyermekkorában
tudta, hogy végtelen gazdagság vár reá. S félt – (nini, ez új felfogás,
erről eddig még nem hallottam), félt, hogy küzd meg azzal, hogy nábobnak
született. Senkije se volt, kiben bízzon. Érezte gyermekkorától, hogy
senkije, ki önmagáért szeresse. Néhány öreg cseléd… ez volt, a kire
támaszkodhatott. Aztán az egyetemi évek (csak udvara volt és nem
barátai, tán az egy Eleket kivéve). Hogy Bonnban már-már úgy akart élni,
czinikusan, mint azok, kik kiélvezik azt, hogy sok pénzök van s nem
gondolnak mellé semmit (hát ez a czinizmus!). Nem talált benne sem
gyönyört, sem megnyugvást. Haza jött, itt a világba járt… a mamák meg
akarták fogni. Fiatal volt, elhatározta, hogy nem fog megházasodni,
utazni ment, éveket töltött Indiában, Amerikában, Egyptomban. Most
egyenesen Aszuánból jött, ott egy angol tisztnél töltötte a tavaszt, a
ki mit sem tudott arról, hogy oly gazdag, s kivel így össze is
barátkozhatott. Haza jött… Engem szinházban látott meg legelébb s a
casinóban, végtelen boldogság töltötte el szívét, midőn meghallotta,
hogy gazdag vagyok s így tán nem szorulok a pénzére. Ime, hát csak a
pénz hozott össze minket. Én azért mentem hozzá, mert neki sok van s így
méltó az én 35 ezer forint évi jövedelmemhez, ő azért vett el, mert ha
annyim van, tán őszinte szerelemmel megyek hozzá. Oh fülemülék, rigók
fütyüljetek, hisz ez a kikelet! Az igaz, hogy azt is mondta, hogy mama
(oh édes mamám, hát ügyesebb vagy, mint hittelek volna), nem akarta
megfogni, s én oly tartózkodó voltam. Erre aztán felfortyantam. «Tán
csak nem hiszi, hogy én (itt előnevemet, czímemet, stb. stb.
hangsúlyozva az orra alá kentem), akárki után a föld hátán futni fogok.
Hát nem tudja stb. stb.» Tudta. Kezet csókolt nékem s én megbocsájtottam
néki. Nagy dolog, kellő pillanatban megbocsájtani tudni!
Aztán a kocsit haza küldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végig
mentünk a ligeten. Az erdei madaraknak, meg a két erdei csősznek
feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az
vagyok-e. De büszke, az bizonynyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi
nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna
el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische
Comtesse-t, mint Bécsben mondják.) Sokat látott s a hangja olyan
férfias, mint a karja. Il n’y a rien à dire c’est un homme!
*
Julius 3-án.
Mama jött hozzánk. Alig hogy kiszállt a kocsiból, sírni kezdett. Szörnyű
volt végig hallgatni. Azt mondta, hogy húsz éve mióta férjnél van,
hogyan él. Eddig, azt mondja, nem beszélhette el, mert nem volt
comtessen lectüre. Nem is nézett körül, csak jött be a hálószobámba,
leült a tükör elé és idegesen, éles hangon elmondta, hogy milyen a papa.
Hogy csak pénzéért vette el, hogy soha sem szerette. Mikor menyasszony
volt, az arczképét elküldte egy szinésznőnek, «Und diese garstige Kredl
muss ich heiraten», írta a kép hátára. Ezt későn hallotta meg egy
barátnéjától. Ha előbb tudta volna meg! De hát! S azóta egyforma
évről-évre, olyan, minden évben megcsalja, minden évben mással. Eleinte
mondaine-ek voltak, «ez a vén Bálványosyné, azt hiszed, papa nem
lovagolt keresztül az ő szivén is.» Ha ha! ilyen soká jóformán egygyel
se volt a «bájos»! Leontinének viszonya, mint a papával. Aztán Lucie,
aztán Klienigsteinné, hm Lolly!… a Lolly, a _te_ nénéd. Az öreg
Klienigsteinnak annyi szarva van, mint a mennyi érdemrendje a mellén,
már pedig azt ambitionálja, hogy neki legyen legtöbb Európában. Szarva
mindenesetre neki van a legtöbb. És a Rézi, és Niffor Felicie, és ez és
amaz. Midőn öregebb lett, kopaszabb, s nyivákolóbb a hangja, akkor
jöttek a szinpadi szépek. Eleinte csak a java, most már az aljára
jutott… és így, így tart évek óta, folyton s én nem birom már bevárni,
hogy végre rám jőjjön a sor s engem, _engem_ szeressen. S mindez azért,
mert az orrom valamivel hosszabb volt, mint a görög istennőknek.
Szegény mama, a hogy így most szánalmasan ránéztem, igazán, életemben
először úgy tünt fel, hogy az orra még sem olyan igen hosszú; és bizony
a papa még hű is lehetett volna hozzá. Mindenesetre a papa hangja
kellemetlenebb a mama orránál!
– Szegény mamám, és hogy te erről nem szóltál.
– Nem lehetett, nem neked való volt az én életem. Aztán meg, – és most
kissé még jobban lekonyította az orrát, – szégyeltem volna is magamat,
most már ismered az életet, jobban megérted!
Megsajnáltam. Szegény asszony, jobb sorsot érdemelt volna. Hát ezért
volt velem mindig olyan hideg. Mert szeretetében soha semmi érzés nem
volt, valami olyan nem létező valami volt. Megcsókolt, kényeztetett,
beczézett, csak – éreztem, nem szeretett soha. Hogy a szobájába ment,
önkénytelenül a férjemhez mentem. Kopogás nélkül nyitottam be hozzá
(először eddig!), épp az egyik majorból jött meg, még nem is öltözködött
át. Én magam sem tudom miért, de jól esett.
– Lássa, – mondtam és szükségem volt ezt neki elmondani, – ne
csodálkozzék rajtam, hogy oly hideg vagyok. Tán, – susogtam, pedig nem
szégyeltem, a mit mondtam, – méltatlan magához. Itthon nem tanítottak
meg szeretni. Hideg és fényes volt az életem, könnyű, de üres. Tanítson
meg szeretni, úgy a hogy kell… kérem.
Sándor nem értette el, a mit mondok, átölelt és lehúzott magához.
Oh! nem értett meg s így azt hiszem, elszalasztotta a perczet.
Egy félóra mulva a villásreggelinél nagyon furcsa arczczal ültünk mind a
ketten a mama két oldalán. Én nagyon szégyeltem magamat, sokat beszéltem
s ostobaságokat. Sándor villogó szemekkel nézett reám… haragudtam reá.
Mama? Azt hitte, nagyon boldogok vagyunk, s a házasélet örömeiről
diszertált. Szegény mama, ebben a perczben papa valahol egész másutt
örülhetett a létnek!
Igaz, csak annyit, hogy tegnap este elbúcsúztam Sándortól s a mamánál
aludtam.
– Beszélgetni akarok vele még az éjjel, – mondtam.
Sándor nem szólt, csak megcsókolta kezemet. Olyan nyugodtan,
bizalomteljesen nézett reám, hogy nagyon elszégyeltem magamat. Hát ha
neki volt ma délután igaza, nem nekem? Olyan rossz kedvem volt, hogy egy
szót se szóltam mamához, hanem befordultam a fal felé s reggel azon
gondolkoztam, hogy milyen ügyetlen is vagyok.
Reggel a Sándor nem látta meg, hogy a szemeim ki vannak sírva (miért is
sírtam?) milyen bakfis vagyok még, s úgy ölelt át, mint mindig. Olyan
külünös, egyenletes a szerelme, szeretném egyszer fékvesztettnek,
szevedélyesnek látni. Már azért is érdekelne, mert ilyen férfit még nem
láttam soha. Legalább közelemben nem!
*
Julius 5-én.
Mama elutazott, örömtől sugárzó arczczal, hogy papához visszatérhet, kit
daczára mindennek, húsz éve, egy hétnél továbbra nem hagyott el, s
megelégelve boldogságunkat. Boldogságunkat! Boldogságát talán. Én…
szerelmes szeretnék lenni! Az az egész.
*
Julius 16-án.
Hát holnap érkezik ide Vezekényi Elek. Sándor tegnap egész este róla
beszélt. Hogy milyen jó barátja, tán egyetlen barátja. Na ezzel nincs
sok mondva. Tán Niki lenne vagy Stapszi? Akkor soha sem mentem volna
hozzá.
Sándor nagyon szereti Eleket. Ez az egész generáczió igen összetart,
pedig ugyancsak sokféle elemből állanak. Én már jórészét csak látásból
ismertem. Hárman közülök meghaltak, egynehánya megházasodott. Jóformán
már alig van közülök valaki Pesten. Ezek a fiatal urak reactionáltak.
Sokan ki nem állhattuk őket; azt mondták, infesztálják a kaszinót, csak
Bastien Lepageról, meg Wagnerről tudnak beszélni. Sándort szép hangja
kötötte hozzájuk. Lett közülök minden, de mindben volt valami olyan fin
de siècle-ismus; s ezért majd mind többet gondolkozott, mint – ugratott.
Ezt mind a Sándor beszélte, ki az ő régi társairól csak jól emlékezik.
Elek volt köztük az expert. Felolvasott képekről, kiállításokról,
járatta a föld összes képes lapjait, a mennyire pénze engedte (sok nem
volt neki soha), képeket vásárolt, de ezekből is csak az igen en avant
dolgokat. Aztán írt, zongorázott és énekelt. Je ne le goberai point azt
hiszem, van benne valami, a mi kiállhatatlan, magam sem tudom miért.
Villásreggelire itt lesz, azzal a vonattal jő, a melylyel a mama
érkezett.
Ma pedig olyan szép esténk volt, a Sándor énekelt; ha énekel, van a
legközelebb hozzám, magam sem tudom, miért, és ha ének közben szemembe
néz, úgy érzem, a két sötétszürke szemével még többet tud elmondani,
mint a mennyit e dalokkal kifejezhet.
Ha mindig dalolna, belé szeretnék.
Épp a Saphische Ode-t énekelte, midőn egyszerre félre verték a
harangokat. Hirtelen abba hagyta, elsápadt… Én önkénytelenül az órára
néztem, 11 óra volt.
– Megyek, – mondta s fogatott.
– Én megyek veled.
Nem akarta. De hát a miféle asszonynak akaratával, hogy birna egy ilyen
erős férfi. Mentem vele… oda símultam, egészen hozzá, olyan közel, hogy
azt hiszem, a szíve dobogását is hallottam. A kis amerikai hintó gyorsan
siklott a sötét pusztán. Egy közeli faluban volt a tűz. Én Istenem, hát
ilyen is létezik! Ott ült egy csomó asszony egy üszkös gerenda alján s
bambán nézte a pusztulást. Az egyik sikított, mert a gyermeke benn az
égő házban. Mielőtt feleszméltem volna, már Sándor benn volt a recsegő,
ropogó kunyhóban. Énbennem meghült a vér: ha elveszteném. E perczben
nyomorultabbnak éreztem magam azoknál a szegény, szegény asszonyoknál…
Imádkoztam. Oh anyám, szegény anyám, de csak jól is tetted, hogy
megtanítottál – sirni. Két perczig nem láttam semmit, minden összefolyt
a szemem előtt. Egyszerre recsegés, ropogás, a ház eleje bedőlt. Csak
azt látom, hogy az a csoport asszony felkel ülőhelyéből s égnek emeli
hangját mind, de nem szól. Oda veszett volna? Mi lesz akkor velem? De a
jövő perczben a ház alsó részéből, füstből lángból, kihozta onnét a
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - A pénz legendája; Gányó Julcsa - 03
  • Büleklär
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 01
    Süzlärneñ gomumi sanı 4070
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1965
    33.9 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.4 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.5 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 02
    Süzlärneñ gomumi sanı 4331
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1812
    36.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    49.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    55.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 03
    Süzlärneñ gomumi sanı 4147
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1740
    37.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    56.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 04
    Süzlärneñ gomumi sanı 4132
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1773
    34.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 05
    Süzlärneñ gomumi sanı 4138
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1848
    34.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 06
    Süzlärneñ gomumi sanı 4028
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1828
    35.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    54.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 07
    Süzlärneñ gomumi sanı 4172
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1961
    33.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    45.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 08
    Süzlärneñ gomumi sanı 4271
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1783
    33.5 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    47.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    53.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 09
    Süzlärneñ gomumi sanı 4345
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1751
    36.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    50.8 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 10
    Süzlärneñ gomumi sanı 4245
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1761
    33.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    46.0 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    52.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A pénz legendája; Gányó Julcsa - 11
    Süzlärneñ gomumi sanı 4083
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1607
    37.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    51.3 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    57.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.