A mi édes magyar nyelvünk - 2

Süzlärneñ gomumi sanı 3942
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1963
24.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
34.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
40.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
A magyar nyelv megujhodását _nyelvujitásnak_ nevezi az irodalom
történet.
Győzelme el volt döntve már 1822-ben, de azért folyik azóta is, bár más
alakban és fog folyni szakadatlanul, mert a nyelv élő valami, mely
folyton fejlődik és alakul.
A nyelvujitásnak hőse _Kazinczy Ferenc_ s neki köszönheti a magyar
nemzet első sorban, hogy olyan nyelve van, mely alkalmas az irodalom,
politika, tudomány és közélet minden ágában egy művelt és haladott
nemzet szellemi szükségleteinek kielégitésére.
Kazinczy csak a tábornok; a vezérelme. Kivüle sok másnak érdeme, hogy az
elhanyagolt, már szinte csak népnyelvvé vált magyar nyelvből az lett,
aminek ma látjuk. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai és Kossuth nyelve.
Érdemeiben és dicsőségében osztozkodnak mindazok, akik belátták, hogy
maradiság és bármily tiszteletre méltó, de makacs ragaszkodás a régihez,
nem mozditja elő a nemzet szellemi haladásának legfőbb eszközét, a
nyelvet.
Az egyes munkások neveit elismeréssel sorolja fel a magyar
irodalomtörténet, de a győzelem mégis csak Kazinczy nevéhez van kötve,
aki önmegtagadó lelkes kitartással vitte diadalra a harcot, a guny, a
rágalom, félreértés és korlátoltság egyesült szövetkezete ellenében.
Kazinczy győzött, mert költő volt és hazafi s mint ilyen kettős
minőségben átérezte, hogy a magyarságnak vége, ha nem teremthet
csiszolt, szines, mindennek kifejezésére alkalmas nyelvet. Lehet ellene
kifogást tenni eleget, szóalkotásai, irásmódja mai izlékünknek már nem
felel meg, de ne felejtsük, hogy az ő müködése kezdet volt. A kezdet
kezdete. S hogy ő kezdte meg nagy világnemzetek remekeinek méltó
átültetését még dadogó, tapogatozó, leszürődésben lévő nyelvünkre. Ma
már könnyü sok kisérletén mosolyogni, de hálátlanság és vakság volna, ha
mai sikerünkben nem méltatnánk úttörő, önfeláldozó, lelkes munkáját.
Tiszteljük az úttörőket mi: kik szellemi és anyagi elismerésnek részesei
vagyunk, tiszteljük azok emlékét, kik nélkülözésekkel, önzetlenséggel,
visszhangtalan sivatagban lemondással és törhetetlen lelkesedéssel
dolgoztak… És dolgoztak és nem lankadtak egy percig sem!… Mi, akik ma
kétkedő kishitüséggel tekintünk a jövőbe, tanuljunk hitet, bizalmat,
reményt és kitartást az úttörőktől… Akik – mint Kazinczy – még kis
vagyonukat is feláldozták, csakhogy a nemzethez szólhassanak és álmából
felriaszthassák…
Kazinczy előtt is volt magyar irodalmi nyelv, hiszen volt magyar
irodalom is, Pázmán Péter, Gyöngyössy István, báró Amadé megalapozták
nyelvünket…
De ez a nyelv nem felelt már meg az uj kor szellemi haladásának, mikor
Európa nagy nemzetei a lángelmék fényszóróival bevilágitották a
sötétséget… Voltaire, Racine, Moliére, Göthe, Schiller, Shakespeare,
Milton… Hány nevet soroljak fel, hogy megmutassam, milyen szegények
voltunk mi, mikor arról volt szó, hogy ezeket szólaltassuk meg magyarul.
És úttörőink felvették a harcot a korlátoltság ellen, mely azt hirdette,
hogy az ujitások elrontják a nyelvet. Akik ezzel vádolták Kazinczyt és
követőit, nem voltak nyelvészek, de még irók sem. Nyelvész és iró közt
nagy a különbség. Amaz a nyelv törvényeit kutatva, féltékenyen őrködik,
hogy szentségük, szeplőtlenségük meg ne sértessék… A költőben, ha igaz
költő, lobogva ég a nyelv lelke. Az sug és sugal neki uj szavakat és
kifejezéseket az érzések és gondolatok érvényesitésére. Kazinczy az ő
európai nagy műveltségében és költői fogékonyságában megérezte a nyelv
darabos, kezdetleges, elégtelen és főkép szegényes voltát… És beállt
teremtőnek, mert a költő nyelvteremtő. Amit ő el nem ért, azt elérték
utódai majdnem azt mondanám törvényes leszármazottai: a későbbi kor irói
és nyelvművészei!
A nagy közönség nincs tisztában a nyelvujitás fontosságával, az
iskolából homályosan emlékszik olyas valamire, amit nyelvujitásnak
neveznek, de kivált ami magasabb és előkelőbb állásu hölgyeink közül
ugyan hányan felelnének meg arra szabatosan: hogy mi volt a nyelvujitás,
mik voltak a következményei, hatásai és mit köszönhetünk neki? Nem igen
tudják. Mert mi irodalmi és műveltségi történetünket nem népszerüsitjük.
Lecke marad az örökké s mig főleg a nagyrészt idegen nevelésben
részesülő német, francia, angol nevelőnők kezeiből kikerülő hölgyeink
többé kevésbbé tájékozva vannak az európai nagy nemzetek
nyelvfejlődéséről, a magyar nyelvről bizony nem sokat tudnak. Nem tudják
főkép azt, hogyha ma választékosan, előkelően kifejezhetik magukat
magyarul, az részint a nyelvujitásnak, részint annak a mozgalomnak
következménye, melyet az meginditott és mely sokáig utána rezgett és
rezeg még ma is.
Elhihetjük-e, hogy volt idő, mikor ezt a meglevő, a nép ajkán élő, de
különben ismeretlen szót: „_lomb_“ meg kellett külön magyarázni a magyar
olvasó közönségnek, hogy az mit jelent? Csokonai Vitéz Mihály magyarázta
meg, mert akkor csak azt ismerte a magyar ember, hogy falevél. Hát azt
elgondolnánk-e, hogy volt idő, mikor olyan ma már közönséges szavak
mint: eszme, képzelet, erény, jog, elnök, elv, szinpad, páholy, szinház,
zongora, szinész, hangverseny, országgyülés, tisztviselő, zene, ezred,
gyár, ipar stb. egyáltalán nem léteztek. És vagy latin, vagy francia,
vagy német szavakkal vagy sehogyse fejezték ki. Ezeket aztán
megteremtették azok a lelkes nyelvbajnokok, akik a nyelvnek s ezzel
összefüggőleg a magyar nemzetnek szellemi elmaradottságát a többi
európai nemzet mögött élénken megérezték. Könnyü ma már a Barczafalviak,
Ráth Mátyások, Helmecziek, („Helmeczi, aki a szót elmetszi.“) és mások
felett pálcát törni és őket elitélni, mert egy csomó esetlen vagy rossz
szót is faragtak. Megesett ez más nemzetnél más nyelvben is, hogy
értetlen vagy túlbuzgó írók olyan szavakkal akarták megajándékozni a
nemzetet, melyeket szelleme nem vett be. Megtörténik ez még ma is. A
francia akadémia ajánl szavakat, mint pl: bicyclette és a népnyelv
megteremti helyébe és felkapja a minden értelem nélküli „velo“-t. Az a
szó, melyet a gyakorlat befogad, ha esetleg nincs is egészen jól
képezve, megmarad; a többi, a melyet a közbeszéd és irói nyelv eltaszit,
magától kipusztul és elenyészik.
A nyelvujitás fattyuhajtásai és túlzásai ma már kivesztek az élő
nyelvből, amit pedig maradandót alkotott, az él és magasabb szinvonalra
emelte a nyelvet. A nyelvujitás nélkül ma egyáltalán nem volna irodalmi
nyelvünk és igy se szellemi, se művelt társadalmi életünk se lehetne. Ez
a nyelvujitás mérlege, ha igazságosak akarunk lenni.
Ugyanaz ment végbe nálunk, amit másutt is tapasztalni: uj szavak
alkotása, rég elavult szavak feltámasztása, tájszavak fölvétele az
irodalmi nyelvbe, hosszu szavak megröviditése (állodalom állam,
bizodalom bizalom stb). Irók, költők, tudósok, a sajtó, (Kulcsár István,
Ráth Mátyás) összefogtak és megszületett a mai magyar nyelv, főleg a
népies nyelv hatása alatt.
Hogy ilyen mozgalomnak salakja is van, az természetes. A sok használható
uj szó között, előfordulnak hibás, rossz alkotások, sőt szörnyszüllöttek
is. Ez aztán visszahatást keltett és a mult század hatvanas éveinek vége
felé, a magyar tud. akadémia kebelében indult meg az ellenmozgalom.
Szarvas Gábor („Magyar Nyelvőr“) kezdte meg a harcot a rossz szóképzések
és hibás alakok ellen és kiadta a jelszót, „inkább idegen szót, mint
rosszul képzett magyart.“ Ahogy ő ezt kimondta, okosan és jól volt
megfogalmazva, de sokan, akik kellő nyelvismeretek hijával, csak
jelszavakon kapnak, félreértették. És még jól képzett népies szavakat is
kezdtek kiirtani, ugy hogy maga a „Nyelvőr“ megszeppent a
következményektől.
A „cseppkő“ régi szó – jól is van képezve – mert két főnév összetétele
nyelvtani szempontból teljesen helyes – mégis akadt, aki a „cseppkő
barlangból“ csepegő kőbarlangot csinált. A félreértett és túlzott
népiességnek több ilyen példáját sorolhatnám fel az ujabb nyelvből.
Abból a Szarvas-féle jelszóból az következett, hogy a nyelvfejlesztő
mozgalom megakadt, mert irók, közönség és sajtó megijedtek és féltükben,
hogy esetleg egy-egy hibás szóval „fertőzik meg“ a nyelvet, tömegesen
eresztik be az idegen szavakat. A tudomány, a sajtó, a köznyelv
elhanyagolja még meglevő jó szavainkat is és idegenekkel cifrálkodik.
Ezt az irányt akarom különféle oldalról megvilágitani, mert igen
veszedelmesnek tartom: nemcsak útjába áll a nyelv fejlődésének, mikor
ujat nem teremt vagy nem fogad be, hanem szegényiti is a nyelvet,
kockára téve az eddigi eredményeket azzal, hogy használatban levő vagy
elfogadott jó és helyes szavakat kiszorita gyakorlatból. Elejét kell
venni ennek a téves irányzatnak, mert hatása igen káros lehet és egész
jövő nemzedékünk gondolkodását a nyelvről, a nyelv természetéről, a
nyelvi szükségletekről meghamisitja.
Hogy ennek milyen gyászos lehet a vége, azt mindenki felfogja, aki
megérti, mi lehet müvelődésünk sorsa, ha más nyelvek, főleg a német
folyton fejlődik és. emelkedik, a mienk meg sülyed, hanyatlik és
szegényedik. Ha folyton azt kérdezzük: vajjon hogy lehet ezt magyarul
kifejezni és hiába kérdezzük, mert nem tudunk rá feleletet adni, s amit
magyarul akarunk kifejezni, arra csak német, francia vagy angol szót s
kifejezést találunk, nem vesztjük-e el önbizalmunkat, nem válunk-e
kishitüekké önmagunk iránt és nem vetemedünk-e olyan áldatlan
gondolatokra is, hogy se nyelvünk, se magunk, se szellemünk nem haladhat
egy vonalban a többi nemzettel? Ez egyáltalán nem igaz, mert haladtunk
eddig is, nyelvünk fejlődött, gazdagodott idáig is, és ha most némi
pangást tapasztalunk, annak oka csak az, hogy nyelvujitás _helyes_
hagyományaitól eltérünk és nem alkotunk, nem teremtünk többé, hanem csak
kölcsön kérünk a szomszédból.


MI AZ IDEGEN SZÓ ÉS MIKOR HASZNÁLHATUNK IDEGEN SZÓT.
Vannak asztaltársaságok, melyekben minden kiejtett idegen szóért
büntetést kell fizetni. Ezek az asztaltársaságok nem járnak el helyesen
és értelmesen. Semmiféle nyelv nem nélkülözheti az idegen szavakat,
bizonyos idegen elemeket minden nyelvnek el kell türni. Vannak idegen
szavak, (miniszter, demokratikus, politika, miniszterium, humor,
bojkottál, modern, nihilista) melyek nem helyettesíthetők és a jó öreg
Madarász iparkodása, hogy a „miniszter“ szót kiugrassa és az
„országlár“-t ültesse helyébe, másnak mint jó szándékú ráhibázásnak nem
mondható.
Egyáltalján kérdezheti valaki mit mondjak idegen szónak, mit magyarnak?
Balassa József „A magyar nyelv“ című munkájában a szóról így
nyilatkozik: „a nyelv természetes fejlődése közben s még inkább idegen
nyelvekkel érintkezve, a szavaknak egy része elvész, használhatatlanná
válik, s helyettök ujak jutnak forgalomba. Ily módon minden élő nyelv
állandó forrongásban van: az eredeti szókészlet összevegyül az idegen
elemekkel, melyek gyakran régi szavakat szorítanak ki a használatból. A
magyar nyelvnek legrégibb szókészlete a finn-ugor eredetű szavaival
egyezik!“
Nevetséges volna azonban csak a finn-ugor eredetű szavakat hirdetni
magyar szónak. A magyar nyelv rendkivül sokfelől vett át és olvasztott
be idegen szavakat, részint jövevény, részint kölcsön szavakat.
Egy részök iráni eredetű (mező, méz, méh, ezüst) mások mongol
származásúak (hiuz, zerge, ildom, erkölcs,) a török hatás számtalan
szóban maradt meg (balta, bicsak, bölcső, kapu,) a szlávoktól százakra
menő szavakat vettünk be (porkoláb, király, zsellér, rab, robot, bajnok,
vitéz,) tömérdek a német jövevény szó is (polgár, kasznár, salak, föld,
rét,) az olasz is hagyott nyomot (bakacsin, fátyol, füge.) Hát még a
latin (templom, paradicsom, plébános, kántor,) a francia, az angol. Sőt
még egy csomó oláh eredetű szót is felmutathatunk.
S ezek a beolvasztott idegen származékok nagyrészt igen magyarosan
hangzanak, úgy hogy eredeti magyar szónak tarthatjuk, idegen eredetükre
nem vall semmi sem, mert nem rínak ki a magyar beszédből. Vajjon jut-e
valakinek eszébe, hogy a „fánk“ a „pfannkuchen“-ből ered? Vagy hogy a
„Pillér“ a „Pfeiler“-ből alakult? A mit a magyar nyelv a maga
szájaízéhez átalakított, átgyúrt (gallér, gavallér, palánk, szolga,
ablak,) azt magyar szónak vesszük és vehetjük is. Ép úgy, mint a német
is a meghonosodott, a nyelv törvényeihez símuló idegen szókincset eltűri
(kirche, bischof, kloster, kaiser.)
De bezzeg nem lehetünk elnézők azok iránt, melyek a maguk eredeti
alakjában nyersen betolakodnak, vagy csak úgy tessék-lássékra
módosulnak, de idegen voltukat magukon viselik és elárulják.
A diner, souper, soirée, tipp, turf, blokk, pedigree, imbiss, az
unheimlich, kekk, nett, niedlich, nipp, snajdig, poulard, umslag, netz,
megmarad idegennek. De még azok a főleg német szók is, melyeknek német
„el“ vagy „en“ képzőjét li-ni-re változtatják (lokni, kifli, krezli,
kaszni, vimmerli, rumli, vádli, virstli, vurstli,) vagy mint igét
magyarosan hajtogatják (absagol, smirol, mitmachol, zurukkol,
aufführol.)
Ezek a tulajdonképi idegen szavak, melyek nem olvadtak a magyar nyelvbe,
hanem idegen voltukat megtartva rútítják el nyelvünk arculatát. Ez a
fajta az, melyet kinevet az idegen és a magyar nyelv szegénységének
tulajdonít, azt tartván, hogy koldus egy nyelv lehet, mely a
legmindennapibb, legközönségesebb tárgyakra és fogalmakra sem tudja a
sajátjából fedezni. Ez a fajta a nyelvnek csúfsága és ezt a fajtát kell
alaposan tűzzel, vassal, kénkővel kipusztítani. Ezek ellen szól főképen
a mi hadjáratunk, mert mint már említettem nemcsak kiszorítják a meglevő
helyes és szép szókat a köznapi forgalomból, de még útját is állják
annak, hogy ujakat alkossunk. Ezek azok a csúf szavak, melyek a
közbeszéd által úgy meggyökereznek a nyelvszokásban, hogy a közönség
szükségét sem érzi az igaz magyar szónak.
_Az iskolában, főleg a leányiskolákban a gyermekeket ettől a mételytől
kellene elriasztani_, s a magyar nyelvtanítók és tanítónők kivált
ezeknek a kiirtására szorítsák tanítványaikat, mert leginkább a lányok
hurcolják be a társalgási nyelv által a társadalomba ezeket az
undokságokat. A férfiak, ez tény, tisztábban és tiszteségesebben
beszélnek magyarúl, mint a nők legnagyobb része, kik könyelmüen,
fölületesen, szeszélyesen, elnevetik a netáni észrevételeket.
És mégis vannak esetek, amikor lehet, amikor szabad, amikor bátran
élhetünk idegen szóval.
Vegyük sorra ezeket az eseteket.
Mindenekelőtt olyankor, mikor hasonértékü és jelentőségü, – hogy úgy
mondjam – hasonerejű, megfelelő magyar szó nem áll rendelkezésre.
Ilyenkor ne felejtsük, hogy a nyelv nem öncél – a nyelv csak eszköz az
eszmék továbbítására. De ne legyünk ám kényelmesek és törjük kicsit a
fejünket. Sok mindenre találni szót és kifejezést, ami nem jut az
illetőnek mindjárt eszébe, mert hát nagyon is hozzá szokott az idegen
szóhoz.
Olyankor is menthető az idegen szó használata, amikor az író valamit
akar vele jellemezni és megszólaltatni, vagy hol általánosan érvényes
tudományos megjelölések érthetővé teszik használatát.
Sokkal nehezebben dönthetjük el azokat az eseteket, amelyekben az idegen
szót azért használják, mert fel akarjuk díszíteni stílusunkat. Nagy
kérdés az, hogy mikor díszít az idegen szó és mikor csúfit?
Nálunk a politikusok és tudósok nagyon is előzékenyek az idegenséggel
szemben. A szónoklatokban ok nélkül hemzseg a deák kifejezés, mintha az
többet fejezne ki, mint a magyar. És csakugyan a folytonos használat és
veleélés a latin nyelv kifejezéseinek megad bizonyos sokszor csak
beleképzelt mellékértelmet, értelmi árnyalatot, melyet a magyar
kifejezésben az illetők állítólag nem találnak meg.
Ha valaki azt mondja: „evolutio“ azt hiszi, olyasmit mondott ki, amit a
magyar a „fejlődés,“ „átalakulás“ (természetesen mindegyik a maga
helyén) sehogyse fejezne ki. Ha azt mondják, hogy „eloquentia“
ékesszólás helyett, ha az egyéniséget individualitásnak nevezzük, a
pillanatot momentumnak, a tekintélyt auktoritásnak, az oklevelet,
okmányt dokumentumnak, azt hisszük, hogy az idegen szó festőibb,
hangzatosabb, jelentősebb és jelentékenyebb.
Vége hossza nem volna, ha mindazokat a deák szavakat, melyek ami
politikai nyelvünkben nyüzsögnek, enumerálni vagyis felsorolni akarnám.
A deák szót sokan nem is tekintik idegennek. Vegyünk elő akármilyen
országgyülési beszédet, vagy vezércikket és sokszor elborzadhatunk az
idegen sokadalmon, mely felénk tódul. Observál, contemplál, konspirál,
anticipál, konkludál, transpirál, aspirál, percipiál. A magyar
nyelvtanár megtehetné, hogy egy-egy hírlapi cikket vagy országgyülési
beszédet elővesz és feladatképen az idegen szavakat magyarokkal
helyettesítteti. Érdekes tapasztalat, hogy aki nem tud idegen nyelveket,
meg se tudja sokszor az idegen szót különböztetni és magyarnak véli. Egy
nő csodálkozva hallotta tőlem, hogy a spenót nem magyar szó. Meg volt
lepve, mikor azt hallotta, hogy a „paraj“-nak ez a kifejezése nagyon is
közeli rokonságban áll a német spinattal. Egy magyar leány azt hitte,
hogy a „bakfisch“ tőzsgyökeres magyar szó. Az országgyülés és a sajtó
politikai nyelvezetét, „A harctérről“ című régi szindarabomban
„parodizáltam!“ (Ime egy szó, melyre magyarban nincs hasonló elfogadott
kifejezés.) Egy újságíró (mondhatnám zsurnaliszta) így szavalja el
politikai hitvallását.
Individuális politikám essentiája specialiter abban culminál, hogy azon
dilemmák, differentiák, conflagratiok és conflictusok megszünjenek,
melyek az európai configuratioban cooperalo cabinetek collectiv
actiojának resultátumaképen a garantirozott pacificatiot
nullificálhatnák. Mi a situatio? Az agitatiok annyira demoralisálták az
úgyis anormalis aspiratiokat, hogy a preponderánssá lett factorok
machinatioi illusoriussá tettek minden a consolidátiora, reorganisatiora
és regeneratiora célzó conservativ tendentiát. A diplomatiának pedig e
manőverekkel szemben hiányzik morális solidáritása, hogy categoricus
interventiojával a destructiv ideák progressiv processusának
influentiáját neutrálizálhatnák. Tisztán látom tehát, hogy a
catastrophák demarcationális lineájához elértünk, hol a malcontens
oppositió invasiója a pacificatorok pozicióját problematicussá teendi,
ha ephemer combinatiók helyett concret conjecturalis constellatiok nem
constatálják a stagnatiot. Ez politikám practicus theoriája, melyből
deducálható, hogy aki a divergentiákat distinguálja, a consequentiák
chanceait controversiák képében minden agressiv provocatio nélkül fogja
dogmája alfája és omegájának vallani, mert chaosz helyett a solid
solidáritás consolidálja. Vederemo. Eppur si muove. Si non e vero e ben
trovato. Amen.
Túlzás ez, mert a deák szóknak ilyen halmozása még sem fordúl elő, de ha
nem állunk sarkunkra, maholnap ami gyerekeink már így fognak beszélni.
Nem értem péld. mért kapták fel a „mizeria“ (vasúti, cseléd-mizeria)
szót, mikor a „nyomorúság“ szó teljesen egyértékű kifejezője a mizeria
minden árnyalatának. Az annyira divatos „affaire“-t is az „ügy“
legnagyobb részben helyettesítheti. A „maga genre“-jában legszebb gyerek
a világon, írják egy lapban… Mért nem a maga nemében? Petőfi is énekli.
Pinty úrfi a maga nemében,
Hat puszta falu környékében,
A legpáratlanabb gyerek!
Semmi szükség, hogy genret írjunk, mert a faj, fajta is kifejezi némely
árnyalatát. Ép oly kevéssé, mint hogy egy hirdetés ezt kürtölje:
„_radikális_“ kipusztítása a poloskának! Holott a poloska _gyökeres_
kipusztítása se mond se többet, se kevesebbet… Megannyi példája
valamenyi az idegen szó szükségtelen használatának! Hátha még azokat az
eseteket sorolnánk fel, amikor rosszúl használják az idegen szót.
Példáúl olvastam ezt is „úri kommócioval berendezett hajlék“… Ha azt
írta volna, úri kényelemmel van a hajlék berendezve, nem lőtt volna
írótársunk bakot és nem árúlta volna el, hogy a komoditást (kényelmet) a
komociótól (mozgástól) nem tudja megkülönböztetni.
„Hogy van Béla?“ kérdeztem egy ismerősömtől. „Gyöngén: szegény csak úgy
tángál.“ Bizonyosan azt gondolta, mert a „teng“-hez hasonlít, azt
jelenti, hogy: „teng-leng,“ vagy „lézeng.“ Ha ezeket a magyar szavakat
használja, ő se botlott volna meg.
Hát aki a fac-similét „facsimilének“ ejti ki? Vagy aki a „facade“-ot
(homlokzat) facsádnak mondta. Egy lapban olvasom: De mi az Orpheus
Cyclus? Semmi egyéb, mint Offenbach papa „Orpheus az alvilágban“
közismeretű „buffója!“ Ez az író buffoneriát akart mondani. Buffo az a
szinész, aki a buffoneriában játszik.
A félműveltség és tudatlanság, mely idegen tollakkal ékeskedik, így sül
fel. Nagyon célszerű volna, ha a fiatalságot magyar irálygyakorlatai
alkalmával felvilágosítanák némi útbaigazítással, hogy a szükség s a jó
ízlés mikor engedi meg vagy javasolja az idegen kifejezés használatát.
Természetesen, hogy helyes útra terelhessék az ifjúság zsenge, bimbózó
ízlését ebben a kérdésben, a tanárok is jó stiliszták és művelt ízlésüek
legyenek.
Az idegen szó beáradását minden téren észlelhetjük. Sajnos olyan
körökben is, melyek külföldön a nyelvtisztítási mozgalom élén járnak.
Egyetemi és más tanárok, tudósok vezetik Németországban ezt a mozgalmat,
nálunk ezek a körök nagyrészt az ellenkező irányt pártolják.
Matematika, Fizika, Geometria, Kémia.
Az én időmben mi számtant, vegytant, stb. tanúltunk, megszoktuk ezeket
az elnevezéseket és meg voltunk velök… Ma kiirtják. Az időjelző vagy
időtüneti intézet elnevezést is a végtelen hosszú meteorológiaival (óh
be hangzatos és rövid) helyettesítették.
És időjóslat helyett természetesen érthetőbb a prognózis! „Ampeologiai
intézet.“ Nem volna érthetőbb „Szőllészeti?“ Hát az „Eugenetika!“ hogy
tetszik? Széltiben használják könyvben és sajtóban. Ugyan t. olvasók!
vallják meg őszintén hányan értik e szónak jelentését holott a
„fajnemsítést,“ vagy „fajfejlesztést“ ugyebár minden gyerek megérti? De
sokan szeretik a tudás kosarát minél magasabbra akasztani, hogy minél
kevesebben érhessék el. Kivált ami tudós uraink szeretik a
nagyképüsködést. Azt se fogja fel az eszem, mért kell egy „balneologiai“
társaságnak létezni, meg balneologiai közlönynek, mikor a „fürdő
társaság“ és a „fürdők közlönye“ is megtenné. Manapság azonban könnyebb
idegen szót becsempészni, mint egy meglevő, de még fel nem kapott,
esetleg csak tájnyelvben élő magyar szót elfogadtatni. Az exhumálás
helyett ajánlottam a gyönyörűen hangzó, kifejező és költőinek mondható
„kihantolást,“ melyet a néptől hallottam egy falusi temetőben. Mégse
kapták fel, inkább használják az exhumálást – vagy ó borzalom! a
kiásást… Olvastam: „megejtették a holttest kiásását“… Ugye valóságos
zene!… Nem lett volna hangzatosabb: „Megejtették a holttest
kihantolását?“ A temetési egyesületek (magyarul a pomp fünéberek)
megkönyörülhetnének ezen a szép magyar szón… Eszembe jut az a szó,
melyet a „La Mascotte“ francia operett fordításakor a fordító Evva Lajos
teremtett meg a Mascotte – Glückskind-re: Üdvöske. Nem pompás szó ez,
nem telhetett benne öröme minden magyar léleknek és fülnek?
„Megnehezült az idők viharos járása“ a nyelvtisztaság felett! Képzeljük
magunkat vissza a nyelvújítás előtti korszakba, mikor annyi mindenre nem
volt szavunk és csak a legnagyobb küzdelemmel lehetett az új szavakat
elfogadtatni. Képzeljük el, hogy nincs szavunk a „Regenbogen“-re. Ma mit
csinálnánk? Tessék elhinni, igen könnyen segítenénk magunkon. Mit
faragjunk új szót, mikor az orvoslás igen egyszerű? Regenbogen magyarúl:
– Regenbogni… A német még a „La Manche“ csatornát is megnémetesítette s
az elnevezés a németországi sajtó útján – mely a nyelvtisztitás részén
áll – általánossá vált, úgy hogy ma már a Pester Lloyd is „Aermelkanalt“
ír… Az Alldeutschok most a Dreadnought helyett „Fürchtenichts“-et írnak
és nemsokára meglehet ez is közkeletüvé válik – mert a német közönség
bölcsen tudja, hogy az új szó a megszokástól függ, mint már a deák régen
hirdeti „verba valent usu.“ Nálunk még a „Patrónázs“ egyesületet sem
merik „Pártfogónak“ elkeresztelni, mert hát az baj volna, nem lophatnánk
be egy fölösleges szót a közgyakorlatba.
Nem hallgatok el egy igen mulatságos esetet. Egyik nagy lapunk
ujdonságai rovatában ragyog ez a cím: „Midnight tea.“ Szeretném tudni az
okát, mért nem írta „éjféli tea“? Azt hiszi e az a t. ujság, hogy már
minden magyar ember megfordult Amerikában és megtanult angolul?
Elképzelhetem, az olvasók egy tizedrésze, hogy töri az eszét ezen a két
szón.
Francia szó és kifejezés a divat nyelve lévén, angol kifejezések a
„sport“ által, deák és görög szavak a politikával és tudománnyal,
németek pedig mindenfelől úgy szivárognak és áradnak a magyar
nyelvterületre, hogy ha nem álljuk útjukat, maholnap a magyar szó csak
egy-egy szigetecske lesz ebben a tengerben.
Világosítsuk meg a helyzetet egy-két példával. A „turf“ szóra megvan a
„gyep,“ mely teljesen pótolhatja az angol szót és megkapna minden
árnyalatot. Mi szükség van hát az angol szót meghonosítani azzal, hogy
még egy lapot is „Turf“-ra kereszteltünk, holott a „gyep“ ép úgy
megfelelt volna? A repülés (aviatika) szintén ellep idegen szavakkal. A
németek az aviatikust elkeresztelték „Flieger“-nek, a monoplant
„Eindecker“-nek stb. A röpülés, röpdesés, röpködés, röppentés, röpítés,
gazdag választékot szolgáltatnának, hogy mi is légjáró műnyelvünk
kifejezéseit abból fedezzük… 30–40 évvel ezelőtt még a hordár,
közszolga, targoncás kifejezéseket tudtuk megteremteni. Ma már szó
nélkül beeresztjük a „boyt.“ A magyar szép növény-elnevezéseket is
fenyegeti a tudomány nyelve. A deák elnevezések kezdik a gyakorlatból
kiszorítani és nemsokára nem teremhet többé ilyen szép vers, mint
„Jávorfácska furulyácska,“ mert már nem fogják se a jávorfát, se a
nyirfát, se a kőrisfát, se a nyárfát, se a kökörcsint, se a
szamártövist, se a kutyatejet, se a többi édes, népies elnevezéseket
megérteni, hanem lesz minden deák, deák – deák. – Természetes, hogy némi
nehézséggel jár arra a sok válfajra, melyet a kertészeti tudás
napról-napra teremt, új meg új magyar kifejezéseket alkotni. Nem is
kivánom, hogy minden válfajra külön magyar szót találjanak, de legalább
a régieket ne szorítsák ki a közéletből és lehetőleg iparkodjanak az
újakra elnevezéseket teremteni. Nehogy unokáink így énekeljenek: hej
acerfa-acerfa, Patyolat ing kivarrva.
A németországi nyelvtisztasági egyesület külön szótárt adott ki a
növényeknek németségéről. Amire a német nyelv képes, arra elég gazdag a
magyar is, melynek nyelvforrása bőven bugyog. Hiba tehát ha a magyar
közönség a néha költői magyar növényeket (selyemfenyő, labdarózsa,
árvalányhaj, estike, árvácska, hajnalka) lenézi, mert nem
„tudományosak.“
Ne tárjunk ajtót a jövevények előtt, hogy besétáljanak, és jól éreznék
magukat nálunk. Ha adunk nekik szállást, kidobnak a házból. Hiába! ilyen
a magyar természet! Egy jó szóért az ingét is odaadja, tartja a
közmondás. Ezt a régi szólást meg kell változtatni, az új nyelvi
viszonyokhoz alkalmazni… Dehogy egy jó szóért, egy rosz szóért is
odaadja nemcsak az ingét…
Hadd végezem ezt a fejezetet egy mókával.
A nyáron Tátra-Lomnicra érkezett egy 16 angolból álló társaság, mely
vasárnap ki akart rándulni a Csorba-tóra. A lomnici „Palota-szállóban“
távbeszélőn megrendeltek számukra _16 löncsöt_. A 16 angol megérkezett a
Csorba-tóra éhesen és kisül, hogy készítettek számukra 16 adag
_lencsét_… Löncs – – lencse – – – nem is rossz, akár megtörtént az eset,
akár nem.


A GERMANIZMUS.
A magyar nyelv szellemének, eredetiségének, sajátosságának legesküdtebb
ellensége a germanizmus.
Műveltségünket főkép német forrásból meritjük; irodalmunk egy jó része
forditás – németből; aki boldogulni akar az életben, a hadseregnél, az
iparban, kereskedelemben, tudományban, aki ki akarja dugni az orrát a
határainkon túl, aki magát ki akarja képezni külföldön, annak legalább
valamennyire meg kell tanulni németül. Nem csoda hát, hogy a német nyelv
mindenfelől belénk lopózik, a műveltség, a közélet ezer meg ezer
csatornáján keresztül. Az ujság, a könyv, a mulatóhelyek, az intézetek,
a felolvasások, a zenei élet, minden szállitja a germanizmust,
megrontja, meghamisitja vagy megtéveszti nyelvérzékünket.
A germanizmusnak több fajtája van: az egyik az, mikor német szavakat
csempészünk be a magyar nyelvbe, (Viellibchen, Besetz, Leibchen, Beleg,
Imbiss stb.) a másik pedig, mikor olyan szólásokat veszünk át, melyek a
magyar gondolkodással, a magyar nyelv szellemével ellenkeznek. A magyar
művelt osztály nyelve – vagy ha ugy tetszik az _uri nyelv_ egyáltalján
nem a magyar lélek (geniusz) tükrözése. Csupa forditás idegenből,
leginkább németből.
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - A mi édes magyar nyelvünk - 3
  • Büleklär
  • A mi édes magyar nyelvünk - 1
    Süzlärneñ gomumi sanı 3831
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1855
    24.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    34.5 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    39.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A mi édes magyar nyelvünk - 2
    Süzlärneñ gomumi sanı 3942
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1963
    24.2 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    34.2 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    40.0 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
  • A mi édes magyar nyelvünk - 3
    Süzlärneñ gomumi sanı 3641
    Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1785
    22.8 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    32.7 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    37.9 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
    Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.