A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 20

– Tudod, apádnak egy testvére volt – folytatá Kálmán – nagyapád első
nejének gyermeke, s apádnál tíz vagy tizenöt évvel idősebb. Nagyapád
második neje, ki egyszersmind nagyanyád, mikor apád a világra jött, a
szegény fiút úgy kinozta – – –
– Hogy elszökött – vága közbe Ákos; – hallottam az egész történetet, úgy
látszik, a Rétyek nem igen szerencsések második nejeikkel; de mi köze
ennek Vándory irományaihoz?
– E szegény bátyád – folytatá Kálmán – mint mondják, Németországba
szökött, hihetőkép valami egyetemre, mert már tizenhét éves, s mint
mondják igen mívelt fiú volt; s az emberek azt hiszik, hogy Vándory őt
ismerte, vagy talán még most is ismeri, s hogy az irások talán őt
illetik.
– Furcsa – mondá Ákos gondolkozva.
– Tudod, milyenek az emberek; atyádnak Vándoryhoz mutatott rendkívüli
barátsága, főkép a befolyás, melyet még mostohád felett is gyakorol,
azon gondolatra hozza az embereket, hogy a tiszteletesnek oly dolgokat
kell tudnia, melyek által apádra e befolyást gyakorolja, s főkép most,
mióta az irományrablás történt, nem lehet fejökből kiverni a dolgot. Én
egy szót nem hiszek az egészből.
– Minden esetre feltünő eset – szólt Ákos mindinkább gondolatokba
mélyedve – két rablás pár hét alatt, mely mind kettő világosan csak
irományokra czéloztatott. De –
Itt a beszélgetőket János szakítá félbe, ki friss borítással kezében, a
sebésztől követve a szobába lépett.
– Teins uram, itt hozom a jeget s a feldsert – monda jókedvűen – most
minden jól lesz.
A kis egyed, mely feldsernek neveztetvén, mérges tekintetet vetett
Jánosra, Ákos ágyához ment, s miután az előbbi borítást leszedve s a
sebet megnézve, a beteg állapotával megelégedését kijelenté, nagy
vigyázattal friss ruhát tett Ákos karjára. Az öreg János, ki semmit e
világon nem szenvedhetett kevésbbé, mintha urának más valaki a legkisebb
szolgálatot tevé, fogai közt morogva, hogy ő azt már eddig tízszer is
felrakta volna, haragos tekinteteket lövelle a szegény tudósra. Ez
egyszer Jánosnak csakugyan nem volt igazsága. Serer úr mindent
érdemelhetett a világon, de haragot csakugyan nem; benne minden
tekintetben szeretetre méltó egyediséget találunk, s azon tizenhat év
óta, melyet Sz.-Vilmoson töltött, embernek, ki mint János soha beteg nem
volt, ellene panasza nem lehetett.
Vannak emberek, kikkel a sors különös játékot űz, s ezek közzé tartozott
Serer is. Mint nevéről láthatni, ereiben nem tiszta ázsiai vér buzgott s
az augsburgi Allgemeine szerkesztője, ha boldog pillanataiban a németfaj
roppant légióit felszámítja, hihetőkép a sz.-vilmosi sebészt is azok
közé sorozza, kiknek jogánál fogva hazánk majdan a szent római
birodalomra oltott német-egységnek egyik ága leend. Valamint a Dunát
német folyónak, – mert eredetét Németországban veszi, – úgy Serert
bizonyosan németnek tarthatni; s mégis a sebész egy szót sem tudott
németül, s még arczának egész kifejezése, sőt vonásai sem tartottak meg
semmit, mi eredetére emlékeztetett. Benne a német nemzetiség tökéletesen
átváltozott, s akár a sovány barna arczot s fekete haját, melyet
anyjától örökölt, akár a nem kevés kenőcscsel tőhegyesre pödört
bajszocskát, melyet önfáradozásának köszönt, tekintsük: Sererben minden
oly magyar, hogy ha utazóink egyike, ki népünk eredetét keletfelé
keresi, vele Ázsiában találkozik, őt, mint az ősmagyarok egyik ivadékát,
talán könytelt szemekkel szorította volna karjai közé.
A sors, úgy látszott, nem akarta természetes helyén hagyni Sererünket
semmiben, s valamint nemzetiségre, úgy életmódra nézve sebészünk nem
követé eldődei nyomdokait. A Serer-család, mennyire csak történetét
követhetjük, mindig csizmadia mesterséggel foglalkozott. Tóni, mert ez
új ismerősünk keresztneve, vala az első, ki e szép művészethez semmi
hajlandóságot nem mutatott, s bár külsőleg kedvelni látszék apái
foglalatosságát s főkép a szurokhoz, melylyel néha egész képét bemázolá,
rendkívüli hajlandóságot mutatott, való hivatással még sem birt; mit
apja már abból is gyanított, mert noha reá csak készen kiszabott darabok
összevarrása bizatott, mégis e magában könnyűnek látszó foglalatosságban
is úgy járt el, hogy minden pár, mely kezein megfordult, néhány nap
mulva a parasztok által fölfeselve nem kevés káromkodások közt hozatott
vissza apjához. – A gyermek mindig locsog, – mondá az apa, majd
tulajdon, majd reményteli magzata fejét rázva. – Nagyon ostoba, – szóla
a legény, ki ily alkalmaknál néha az asztalt, néha inasa hátát veregeté.
– Ebből suszter nem lesz, – mondák mindketten. S a negativ meggyőződés
után talán alig tudták volna meghatározni, tulajdonkép mire szenteljék a
fiú jeles tehetségeit, ha a kis város borbélya, hol Sererék éltek, kinek
ép Tóni bőbeszédűsége tetszett, s ki talán azt hivé, hogy a gyermek,
mert mint az egész ház panaszlá, munkáját csak felületesen végzi,
borbélynak született, őt magához inasnak nem fogadja.
Ez vala Tóni szerencséje. Az emberi lét egyik szélsőségétől a másikhoz
vetve, a lábtól egyszerre a főhöz emelkedve: a fiú, ki nem arra
teremtetett, hogy művei lábbal tapodtassanak, egyszerre helyén,
valóságos elemében érezte magát. Igaz, a fejér szappanbuborék, melyben
ujjai gyönyörrel körülhaboztak, nem pótolá ki egészen azon élvezetet,
melyet a szurokban talált, s a kis borbély nem egyszer vetett vágyó
tekintetet a szomszéd fiára, ki őt apjánál inasi helyében követé s szép
fekete kézzel s arczczal jár körül a városban; de ő, kit eddig minden
darab bőrért, melyhez késével nyult, nehéz fenyíték ért, nem
rendelkezhetett-e a lakosok felének bőrével szabadon? nem gyakorolhatá-e
képzelő tehetségét korlátlanul annyi fejen, melyet naponkint megnyirt,
majd garádicsot, melyen ámorok látszának fel s alá járni, majd, ha toupé
kívántatott, gyönyörű csigadombot teremtve művészi kezével a
polgárfejeken, ha nem említjük is a gyönyört, melylyel ünnepeken a
tanácsbeliek s városi honoratiorok egy részének fodrokat égetett. S a
borbély nem beszélhet-e többet, mint bárki más a világon? Ki szegezheti
hallgatója nyakához kését, véres boszút fenyegetve, ha közbeszól? Ki
tudja meg, ki közli gyorsabban a helység ujdonságait? Mely
hirlapszerkesztő biztosabb közönségéről? Vezérczikk helyett
beszappanozza, tárcza helyébe langy meleg vizet vesz, s hazai
tudósításaiban mindig többet, a külföldiekben kevesebbet közöl, mint a
mi történt, s közönsége nem marad el. Ki ne lenne boldog ily helyzetben,
főkép ha apjától havonkint három váltó forint subventióval segíttetik, s
az egész városban, még a tanácsot sem véve ki, legtisztább kezekkel
járhat körül?
A görög allegoria szerint a sphinx feltartóztatá az utast s rejtélyt
mondván neki, őt, ha azt feloldani nem volt képes, széttépte. Ezen
allegoria való még napjainkban is. Mindenikünk elébe, midőn az életbe
lépünk, rejtély állíttatik fel, s ki ezt, mely nem egyéb, mint
hivatásunk megértése, feloldani nem tudja, elvész; ki reá felelni tud,
ki magával tisztába jött, hogy hadvezérnek, vagy tudósnak, vagy, mint
Serer, borbélynak született, annak jövője biztosítva van. Az emberek
többnyire nem azon harczban vesznek el, melyet külviszonyaikkal, hanem
abban, melyet önmagukkal küzdenek, s ki ezen túl van, habár lassú
léptekkel, de szüntelen haladni fog a pályán, melyet választott, s mint
Sererünk kis város borbélyából pesti borbélylegénynyé, innen
diplomatikus s később valamely megye járásbeli sebészévé emelkedhetik, a
nélkül, hogy különös szerencsére szüksége lenne.
A tudományos előmenetel, melylyel az ifjú a pesti egyetemen a sebészetet
hallgatá, korántsem vala oly kitünő, mint azt vártuk. A természet, mely
neki, mi a kérdezést illeti, oly rendkívüli képességet adott, úgy
látszik, megtagadta tőle a felelés tehetségét, legalább pajtásai ennek
tulajdoníták szokatlan némaságát, melyet vizsgálatok alatt rajta észre
lehetett venni. Sőt mi a gyakorlati sebészetet illeti, erre nézve sem
felelt meg Sererünk pesti gazdája reményeinek, ki a borotválás közt
legényén azon észrevételt tévén, hogy késével többször a bőr alatt, mint
fölötte dolgozik, azt hivé, hogy inkább sebésznek, mint borbélynak való.
De miután e világon nem a tudomány, hanem a szeretet mível csudákat:
midőn Taksony-megyében a sebész meghalt, s özvegye, ki egyszersmind
Serer főnökének testvére volt, Pestre jövén a nyalka sebészt meglátta,
ennek tudományra nem vala többé szüksége. Az asszonytól kölcsönzött
pénzzel letette vizsgálatait, sebészet mesterének neveztetett; s miután
nejével a megyébe jött, hol az első férjétől reá maradt tőkéi által,
melyek egyes tisztviselőknek kölcsönöztettek, nem csekély befolyást
gyakorolt, rövid idő mulva a Sz.-Vilmoson lakó megyei sebész helyére
neveztetett ki, hol őt e napig találjuk, s hol az egész világ által
doctor úrnak czímeztetik.
A megye főorvosán kívül, ki tanári oklevelénél egyebet az egyetemről nem
hozván magával, a doctor czímet nem osztogatá bőkezüleg, nem is
javallanám senkinek, hogy Serer úrhoz máskép szóljon. A legkisebb
szócska, mely őt előbbi hivatására inté; ha valamely neveletlen ember,
mint János, őt feldsernek nevezte; sőt ha jelenlétében valaki csak
borotváit köszörülé, az ildomos férfiút szörnyű haragba hozá; s midőn
egyszer a sz.-vilmosi borbély, kire most szakállát bizá, későbben jött s
a doktor urat borotválkozva találván, szive örömében mondá, hogy a teins
úr úgy érti a mesterséget, mintha maga is borbély lett volna, –
tudvalevő dolog, hogy a borbély fényes nappal a házból kidobatott.
– A seb szép, nagyon szép – szólt Serer, midőn a borítást vigyázva
takargatá – merem állítani: nem láttam szebb sebet.
– Jött volna chirurgus úr háborúba, – mormogá János – ott szebbeket
láthatott volna.
– Mit ért kend hozzá – válaszolt a másik, – a szép seb nem az, mely
legnagyobb.
– Igen, hanem oly kicsi, hogy magától meggyógyul – mondá a huszár, s hol
feldserre nincs szükség.
Serer boszús tekintetet vete a huszárra. – Hogy méltóztatott aludni?
– Jól.
– És most az érzés?
– Az is jó.
– Semmi alteratió?
– Semmi.
– Tehát tökéletes apirexia, azaz láztalanság?
– Ugy hiszem.
– Talán már étvágy is volna?
– Bizonyosan.
– Mondtam ugy-e? A mandulatej ily alkalommal csudákat mível.
Ákos mosolygott.
– Nem hinné senki, a mandulatejnek milyen hatása van! Tehát minden jól
van?
– Tökéletesen.
– Csak azt sajnálom, hogy előbb nem hivattattam, hogy eret vághattam
volna.
– De hát miért, ha a teins úr jól van, – szólt a huszár.
– Hallgasson kend, én azt mondom, – szólt az orvos méltósággal, – az
érvágásnak ily alkalommal csudás hatása van.
– A homoeopathák nem vágnak eret soha – mondá Ákos oly komolysággal,
minőt Kálmán, főkép midőn a hatást látá, melyet e szavak a kis sebészre
tettek, megtartani nem tudott. Valamint t. i. Serer, mihelyt borbély
vagy borotva csak távolról említtetett, lángra gyúlt: úgy mihelyt a
homoeopathiáról szó tétetett, az ildomos férfiú minden türelmét
elveszté.
– A homoeopathák? – szóla keserűen – de hát mit tesznek a homoeopathák?
Adnak-e gyomortisztítót, melegítőt, erősítőt, jalappát s chinát,
orvosságot, hogy a beteg izzadjon, s az izzadság ellen
antispasmaticumokat, antiphlogisticumokat, antirheumaticumot,
aromaticumot, cardus benedictust, rhabarbarát, tartarust, sal mirabile
glauberi-t?
– Az Istenért! – vágott közbe Kálmán – már rosszul érzem magam.
– Ki hallotta, hogy homoeopatha valakinek visicatort vagy más flastromot
rakott fel, és a meleg, hideg s jégborítékok, lábvizek, ülő s egész
fürdők? Mit ér nekem oly orvos, kitől egy kaszontalan bécsi italt,
elixirium viennensé-t sem kaphatok!
– Doctor úrnak igaza van – szakítá félbe a szólót Ákos mosolyogva – a
beteg sok élvezettől fosztatik meg, ha magát homoeopathiára adja; az
orvosi tudomány feladata – – –
– Az, hogy az orvos gyógyítson – pótolá Serer – s kötelességének eleget
tegyen; hogy megpróbáljon mindent, mit a gyógyszertárban találhat, s ha
maga nem boldogulhat, hívjon össze consiliumot, míg a beteg meg nem
gyógyult.
– Vagy meg nem halt – mondá nevetve Kálmán, mire az öreg János nagy
megelégedéssel szintén felkaczagott.
– Vagy meg nem halt? – kiálta Serer, rikácsoló hangon, – jó orvos
kezében tíz beteg közül nem hal meg egy, az is csak mert megrögzött
betegsége van s későn folyamodott segedelemhez. És ha a beteg meghal, az
az orvost felmentheti-e kötelességétől, hogy neki mindent beadjon, mit
az egyetemben tanult? Feleljen erre a teins úr, ha tud!
– Igen, de a homoeopathák is beadnak sokat – szóla Ákos mindig fentartva
komolyságát – és betegeik meggyógyulnak.
– Hiszem, persze – válaszolá a sebész gúnyosan, – de ha a természet nem
volna! Oh, a természet néha csodákat mível!
– De nem mindegy-e az, ha a beteg meggyógyul? – kérdé Ákos.
– Épen nem mindegy, ha a természetet nem segítik s magára hagyják, mint
főorvosunk mondja, megerőlteti magát, minek később mindig káros
következményei vannak.
– És ha önnek betegei meggyógyultak, ki tudja – szólt Ákos – azokat nem
a természet gyógyította-e meg?
– Mi tudjuk, teins uram, mi, kik az egyetemre jártunk s professorainktól
öt évig tanultunk, hogy a beteg nem gyógyul meg, ha neki bizonyos
orvosságokat nem adunk be – válaszolt Serer méltósággal. – Kik a
tudományban nem járatosok, kik, mint a homoeopathák, sem chemiát, sem
botanicát, sem mineralogiát, sem anthropophagiát, anthropologiát akarám
mondani, a mi az orvosi tudományhoz mind szükséges, nem tanultak,
mihelyt valamely nagy curát teszünk, azzal állanak elő, hogy a beteget a
természet gyógyította meg. Mi azt jobban tudjuk; miért tanultunk volna
öt évig a pesti egyetemben, ha még ezt se tudnók?
– Igazság – szólt Ákos – miért tanultak volna annyit, ha többet nem
tudnának, mint bármely más ember a hazában!
– És ha homoeopathának nehéz betege van – folytatá Serer lelkesülten –
nem hí-e mindjárt aleopathákat? Például minap Porváron az öreg
ügyvédnél?
– A ki harmadnapra, miután a főorvos általvette, meghalt? – vágott közbe
Kálmán. – Beszéltem előbbi orvosával s azt mondá, hogy miután a betegség
gyógyíthatlan volt, és látta, hogy a beteg szörnyen kínlódik, azért
hítta az aleopathákat, mert ő maga gyenge orvosságaival talán még egy
hónapig se tudta volna megszabadítani fájdalmaitól. Az aleopathiával
sebesebben ment.
E megtámadás erősebb vala, semhogy azt sebészünk még tulajdon betegétől
is eltűrhette volna. Meggyőződve tudománya hasznairól, mint meggyőződve
csak az lehet, ki belőle évenkint háromszáz forint biztos fizetést,
szabad lakást és a látleleteknél nem egy szép mellékkeresetet húz,
meggyőződve tudománya valóságáról, mint ki iskolakönyvein kívül az
orvosi tudományról mást nem olvasott, s ki a biblia ellen felhozott
kételyeket félig sem tartá oly vétkeseknek, mint ha valaki amazok ellen
szólt: Serer mondhatlan boszúval s megvetéssel tekinte maga körül, főkép
az öreg Jánosra, kinek örömében, midőn a feldsert megtámadva látá, egész
képe ragyogott, s ki fejével s minden tagjaival helybenhagyást integete,
leginkább Kálmán érthetőbb tréfáira. – De hát van-e abban csak
mákszemnyi ész, mit a homoeopathák tesznek? – szólt végre a megtámadott;
– egy felnőtt erős ember megbetegszik, például egész tál kocsonyát
felfal s gyomrát elrontja, eljő a homoeopatha s mit ad be? Kérem alásan,
mit ad be ily alkalommal? egy csöpp camomillának milliónyi részét. Már
kérdem, józan ember hogy foghatja fel eszével ennek hasznát? Egy egész
tál kocsonya és –
– Igen, – válaszolt Kálmán nevetve, – de én azt se foghatom fel
tulajdonképen, ha sok turós lepényt, vagy töltött káposztát ettem s
hideglelést kapok, china miért segít?
– Az igen természetes, hogy a teins úr ezt nem érti – szólt a sebész
azon megelégült mosolygással, mellyel tudósok be nem avatottak irányában
szólni szoktak; – a teins úr nem járatos az orvosi tudományban, de ez
magában igen világos és egyszerű. A chinának van bizonyos ereje, mely a
hideglelést megszünteti, semmi sem természetesebb ennél; Isten a chinát
különösen azon czélból teremtette, hogy vele a hideglelést
meggyógyítsuk.
– De honnan van, hogy mikor Isten a kolbászt s töltött káposztát, mitől
hideglelést kapunk, itt nálunk teremtette, a chinát mégis nem itt hagyá
nőni?
– A teins úr csak enyeleg – mondá főcsóválva Serer, – így tudományos
dolgokról szólni nehéz; de azt csak nem fogja tagadni senki, hogy ha
valamiből oly parányi adag, mint a homoeopathák állítják, oly nagy
hatást tesz, többnek még nagyobb hatásúnak kell lenni; s ha egy csöpp
camomillának milliomod része már valakit meggyógyíthat, én, ki három
findsával adok legalább, még többet használok. A mint igaz is, mert a
camomilla-thea jó mennyiségben csudákat tesz.
– A mint veszszük – válaszolt Kálmán pajkosan, – minden a módtól függ,
melylyel a szert alkalmazzuk. Doctor úr egy tekercs boton, egy nagy
mogyorófa padon órákig elülhet minden kellemetlenség nélkül, s mégis ha
a tekercsből egy pálcza kivétetik s azt például János bizonyos módon
alkalmazza, akkor, ámbár előbb az egész mogyorópad rossz hatást nem
okozott, úgy hiszem – mit gondol János? – szólt az öreghez fordulva, ki,
mintha már a botot kezében érezné, markát összeszorítva nevetett.
– Hát én – felelt ez – csak azt hiszem, hogy a homopatica és a – – nem
tudom hogy hivják, mindegy. Ha gyomrom fáj, bort iszom, s mikor a
kulcsárnak tüdőgyulladása volt, a gazdasszony paprikás pálinkát adott be
neki, s mi is csak meggyógyultunk. Életünk Isten kezében van, mint a
tiszteletes mondja, s ha valaki nem érte el végső napját, azt megtartja,
ha száz doctort hína is.
Nem tudom, mik lehettek volna János e merész szavainak következései, ha
a sebészt, kinek mérgében szemei szikráztak, épen midőn szólni akart, a
teins alispánné jötte nem szakítja félbe. Melyet észrevéve, midőn
kézcsókoláshoz sietett, azonnal a jégborítások s mandulatej csudálatos
hatásáról, s miként Ákos már minden veszedelmen kívül van, kezde
beszélni.
Rétyné nem látszott jó kedvében és sem az orvost, sem Kálmánt, ki magát
mélyen meghajtá, nem méltatá nagy nyájasságra; azonban Ákos mindig
különös hatalommal birt mostohája fölött. Ez asszony, ki indulatát soha
senki irányában nem mérséklé, vele mindig szelíden, vagy legalább
udvariasan bánt, s most is midőn ágya mellé ült, részvéttel kérdé, hogy
érzi magát?
Serer Jánossal friss borításért ment; Kálmán észrevéve, hogy társasága
nem kivántatik, az ablakhoz állva a kertbe nézett. – Látod-e Ákos –
szólt Rétyné halkan – mi következik abból, ha az ember a helyett, hogy
tisztujításnál kötelességét teljesítené, lányokhoz jár.
Ákos hallgatott, de arczai égtek. – Nincs okod magad szégyenleni – szólt
Rétyné enyelegve – Vilma szép leány és – – –
– Nagysád! – szólt Ákos feszült kebellel.
– Vilma – folytatá amaz – csinos leány, s ti fiatal emberek, hol van
egy, ki ily alkalommal kezét nem nyujtaná az után, mi önkényt
ajánlkozik. A leánynak dolga becsületére vigyázni.
Rétyné szavai enyelgők, szinte nyájasak valának, mégis volt valami a
hangban, mi Ákos egész vérét arczába hajtá, s az asszony maga, noha
meglepettnek tetteté magát, igen is jól tudá az ifjú felgerjedésének
okát, midőn ez remegő hangon szóla: – Nagysád kérem, egy szót se többé
ily hangon; Vilma –
– Igen csinos kis leányka – mondá az asszony, mindig enyelegve, de úgy,
hogy idegen is észrevehette volna a keserűséget, mely szavaiban
rejtezett – kissé kegyesebb mint gondoltam, de végre ez anyjának gondja;
ily leányok, kik uriasan neveltetnek, mindenféléket vesznek fejökbe.
Tengelyi meggondolhatta volna maga is, hogy e nevelés nem jegyző
leányának való.
– Vilma mátkám! – szólt Ákos erőt véve magán s mennyire lehetett,
nyugodtan.
– Mátkád? Rétyné nevetésre kényszeríté magát. – És hányadik, ha szabad
kérdenem?
– Az első – szólt nyugodtan az ifjú – s arra esküszöm, az utolsó is. – S
Rétyné lesüté szemeit a nyugodt, elhatározott tekintet előtt, melylyel
Ákos reá nézett.
– Lázban beszélsz? – szólt végre a lehetőségig nyájasan mosolyogva, –
Vilma Rétyné! s ily történet után!
– Ha Vilma mátkám – szólt Ákos folyvást mostohájára függesztve szemeit –
nem látok semmi rendkívülit a történetben.
– Ha feleséget véssz magadnak, mondá apám sokszor testvéremhez – szólt
Rétyné – ne végy soha olyat, ki lakodalom előtt becsületénél inkább
szeret, nehogy a lakodalom után mást még náladnál is inkább szeressen.
– Nagysád – szólt Ákos, összevonva szemöldeit – ne becstelenítse nemét,
s önmagát az által, hogy becsületes leányról így szól.
– Persze, becsületes leány, hisz Ákos ott van éjjel tizenkét óráig; s
megölne mindenkit, ki kétkedni merne.
– Méltóztassék, – szólt Ákos keserűen – jövendőbeli menyéről miért ne
szólhatna kedve szerint.
– Menyemről? s tudod-e, hogy Tengelyi nemessége is kétségbe vétetett?
– Tudom! Ha Vilma nőm, nemességre nincs szüksége többé; egy okkal több,
hogy nőül vegyem.
– Tengelyinek, mint mondja, irományai vannak, melyekből nemességét
bebizonyíthatja.
– Voltak – szólt Ákos, élvezve a zavart s aggodalmat, mely mostohája
képén látszott, – az irományok elraboltattak. A Tengelyi-családnak nincs
többé senkije, kire támaszkodhatik, mint én, de reám számolhat.
– Hisz azt hallám – szólt Rétyné s arczának kifejezése látszólag
változott – hogy a rablás nem sikerült, s Tengelyi irományai nem jöttek
a zsiványok kezeibe.
– Sőt épen ellenkezőleg – válaszolt Ákos, ki mostohájának fölgerjedését
észrevevé; – a pénz s minden egyéb visszakerült, csak az irományok
vesztek el.
Rétyné arczán öröm sugárzott, melyet minden erőlködése mellett, Ákos
előtt egészen eltitkolni nem tudott, midőn kérdé: – Kik lehettek a
tolvajok?
Ákos, ki az egész idő alatt szemeit nem fordítá el mostohájától, mondá,
hogy az egész falu véleménye szerint a rablás Viola által követtetett
el. Mire Rétyné sietve fölkelt s mondván, hogy még valami sürgetős dolga
van, elsietett.
Kálmán, ki a beszélgetésnek csak utolsó részét hallá s maga is
észrevette a változást, melyet a rablásróli hir Rétynére tett, bámulva
nézett utána. Ákos, felülve ágyában, fejét csóválva egy perczig
gondolkozott. – Kálmán! – szóla végre – mondád, hogy Tengelyi a rablás
bujtogatójának mostohámat tartja?
– Majdnem világosan mondta.
– És azt hiszed, hogy a rablást Viola követte el?
– Viola, vagy a zsidó és ennél nem találtak semmit.
– Tudja az ég, én alig hihetem – szólt Ákos, fejét rázva. – De ha az
irományok Violánál vannak, ő visszaadja, annyi bizonyos.
– Kétségen kívül, ha fojtásnak nem használta el.
– S te minap mondád, hogy Viola gulyástoknál többször megfordul. Tudod-e
mit? Nyargalj oda mindjárt, mondd meg neki, hogy Violát keresse fel, ha
az irományokat visszahozza, igérj neki s Violának akármit. Tudod,
Kálmán, az átkozott seb miatt magam nem mozdulhatok – szólt haragosan
bekötött kezére tekintve, – életem boldogsága függ tőle, kérlek siess.
Kálmán, ki az alatt kalapját s bekesét siettében alig tudá föltalálni,
homlokára csapva szidni kezdé magát, hogy’ is nem jutott ez régen
eszébe! – A gulyás által bizonyosan megkapjuk az irásokat – szólt s
megszorítva barátja ép kezét, elsietett.
Ákos égő homlokát kezére támasztva ült ágyában. – Ha ez igaz volna! –
szólt magában s szomorú gondolatokba merült, melyekből csak János
ébreszté őt fel, ki friss borítással jött s beszélé, hogy a nagyságos
asszony azóta mindig Macskaházynál van. Rövid idő mulva Kálmán lovának
kopogása hallatszott s a kocsi zörgése, melyet az alispánné, nem tudni
miért, mihelyt Ákostól kijött, újra befogatni rendelt s melyen most
Macskaházy elindult.


XVIII.
«Sirva vigad a magyar» így szól a közmondás; miért is vigadna máskép? Ha
az ősöknek arczvonásai ivadékról ivadékra fenntartják magukat:
bámulhatjuk-e, ha azon kifejezés is, mely az eldődök vonásainak életet
adott, szintén átszáll a késő unokákra? S hajdanában a magyarnak annyi
oka volt sirni! Más nemzeteknél az újabb kor meggyógyítá a multnak
sebeit. A népdal majdnem mindenütt megtartá a bús melódiát, mely oly
korban támadott, midőn az elnyomott népnek érzelmei nem lehettek
egyebek, mint szomorúak; de nálok régen vigabb szavak tétettek az
előbbiek helyébe, vagy legalább az énekesnek vigabb hangja feledteti a
dalnak valódi jellemét. Nálunk alsóbb osztályainknak nincs okuk vígságra
a jelenben sem s a dal szomorúan hangzik most is, mint azon napokban,
midőn Budának falain félhold uralkodott. Hisz vannak emberek e hazában,
kik csak falujok viszonyait ismerve, nem igen gyanítják, hogy ez ország,
mióta a törököt elűztük, változáson ment keresztül s a jobbágy, midőn
füstpénzforintját a kastélyba viszi, a török garasra emlékezve, félig
sem borzadhat annyira a multtól, mint azok, kik egy századdal ezelőtt,
végső krajczárig letisztázva hazájok iránti tartozásukat, azért, mióta a
töröktől megszabadultunk, adót nem ismernek. A komorság, mely a magyar
népet jellemzi, azonban meggyőződésem szerint történetén s jelen állásán
kívül még vidékünk szomorú jellemének tulajdonitható. Ki az, ki e hon
rónáin végig tekintve, meg tudná tartani vidámságát? Az őserdő, mely e
tájakat talán egykor eltakará, rég kivágatott s az áthatlan
növényfátyol, melylyel e föld szűz testét egykor takarta, az ember
fejszéje alatt eltünt, de helyette csak pusztaságot találunk. Ha más
országok lakója a vidéken körültekint, mennyi van, min szive örülhet!
Mindenfelől házak, fák, kerítések, viruló vetés, mindenütt valami, mi őt
eldődeinek munkásságára emlékezteti, mi új, elevenebb szorgalomra inti,
hogy mint ők, úgy ő munkája által földi létének nyomait hagyja maga
után. Pusztáinkon csak a határhalmok intenek arra, hogy e föld egyesek
által tulajdonnak neveztetik, noha alig tudjuk, lehet-e azt tulajdonnak
nevezni, mi csak abban áll, hogy másokat valaminek használatából
kizárunk s nem abban, hogy vele magunk élünk s az általános
elhagyottság, a munkátlanság csendje, mely e tájakon elterül,
szomorúsággal tölti lelkünket. Hány ivadék tünt el e határokon a nélkül,
hogy létének nyomát hagyná maga után! S az átmenő miként ne emlékeznék,
hogy egykor sirjába fog szállni ő is, eltünve a nagy róna alatt, nyom
nélkül, mint az, kit a határtalan tenger habjaival elborított.
Ha ily vidéket – pedig a mondottak szóról-szóra illenek Tiszarét egész
környékére – novemberi nap szürke világításában látunk, a szív
akaratlanul szomorú sejdítésekkel telik el.
Dél rég elmult, midőn Zsuzsi Liptáknétól kisérve, a falut elhagyá. A
külcsárdánál egy ideig pihenve megálltak s a fiatal asszony, kis
podgyászával hóna alatt, melyben férjének kevés eleséget vitt, magánosan
haladott Kislak felé, hol a gulyásnál Violáról valamit hallani remélt. A
gulyás tanyája Tiszaréttől jó kétórányi járás és Zsuzsi, ha néha mély
gondolataiból föleszmélt, érzé betegségéből visszamaradt gyengeségét.
Nem egyszer ült le fáradtan s ha ilyenkor szemeit körüljártatva, a nagy
pusztaságot látá maga körül és magát rajta oly magánosan, oly
elhagyatva, a nagy csend, melyben önlélekzését hallhatá, rémüléssel
tölté lelkét. Eszébe jutott, hogy a napokban farkasokról hallott
beszélni, eszébe jutottak gyermekei, férje, ki talán e pillanatban új
veszélyben forog; s ismét útnak indult, nem új erőt, hanem új
nyugtalanságot érezve szivében, mely annyival inkább növekedett,
mennyivel inkább érzé, hogy czélját jelen gyenge állapotában a nap
leszállta előtt el nem éri. Egyszerre lódobogás ébreszté fel
ábrándaiból, lelkén a gondolat villant át, hogy Violája száguld utána;
dobogó szívvel fordult meg, de a lovas Kálmán vala, ki gyorsan haza felé
nyargalt. Így ért a kőfeszületig, mely a kislaki határon áll s noha
romlásnak indult, mióta a pápista földesasszony, ki azt részbirtoka
mellett felállíttatá, meghalt, lépcsőkövén a vándornak nyughelyet
nyujta. E kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hány szerencsétlen
térdelt e lépcsőkön, hány panaszlá itt keserű bajait annak képe előtt,
ki földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész
keserűségökben ismerni tanulja, hány kelt fel vigasztalva a feszülettől
s a kálvinista asszony lelkén a pápista keresztnél azon nyugalom terült
el, melyet nem egy vagy más vallásos rendszer, hanem csak az Isten által
jobb emberek keblébe teremtett vallásos érzemény ad s melyet sok, ki
egyes vallások tanai felett könyveket írt, talán soha sem ismert
életében.