A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 17

Süzlärneñ gomumi sanı 3031
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1652
29.6 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
42.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
48.3 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
Többen érkeztek most s rövid beszélgetés után mindnyájan az udvarba
siettek, a király ébredtét várandók, ki öltözés után az egyházba
szándékozott. A vívás nyolcz órára volt határozva.
Mihelyt ezen urak eltávoztak, a sorompókat fegyveres nép fogta körül
annyi távolságra, hogy egymást kopjáikkal elérhették. Az ablakból
szőnyegeket s színes kendőket terítettek ki; alant a küzdhomokot
szélesen terjesztett ritkás seprűkkel egyengették.
A város bírája a kisebbik erkélyben állott s a hozzá közeledőknek
különös megelégedéssel mutogatta a készületeket: quorum – a mint büszkén
mondá – pars magna fuit.
A Salamon egyházának tornyában a harangok megkondultak; nemsokára a vár
fokain taraczkok dörögtek kifogyhatatlanul. A király hófehér
selyemöltözetben, mente helyett himzett palásttal vállán, közeledett,
mérhetlen sokaságtól körülfolyva, számos kíséretével az egyház felé.
A nép száma nőttön nőtt, s már kezdének az ablakból bámulók a hon
szépeinek s nagyjainak helyet adni.
A hölgyek mögött fiatal lovagok, serdülő ifjak állottak, beszélgetve,
ide-oda mutogatva s mindent megfejtve a kérdezőnek.
Ezen udvarlók közt ráismerünk az egyik ablakban Csupor Ádámra, ki Gara
Máriával beszélget élénk kézmozdulatokkal kísérve szavait. Ő, mint
gyanítnunk lehet, az egyházból kilopódzott, míg társai a király
kíséretében álltak, székének mennyezete körül.
Ha időnk volna rendre azon számtalan arczokat megtekinteni, melyek mint
dagadozó tenger terjedtek a Salamon utczájában: alkalmasint sok
ismerősre találnánk itt, mert alig volt egészséges hölgy s férfiú, ki
nem igyekezett a nagyszerű szemlének tanúja lenni.
Mintegy félnyolczra lehetett, midőn a királyi erkélyben Ország Mihályné
jelent meg, Perényi Péternével; kíséretökben két gyönyörű alak
mutatkozott: Ország Salezia az egyik, a másik Giskra Serena. Ezen
utóbbinak a sors által – közte, Gara Mária és Ország Salezia közt – a
díjadás nemes tiszte jutott, az annyira keresett s a hölgyek által –
mint a női tiszta erény s szépség jutalma – becsült.
A többi helyek is már meg voltak telve. A csatatéren élénk zsinat
hangzott, s az egész jelenet a legelevenebb képet láttatá.
Mátyás a szent áldozat után a nádor csarnokába ment, hol őt Pongrácz
János és Ország Mihály fegyverkezteték föl. A király vidám volt s
kifogyhatlan a tréfákból e napon.
Végre trombiták harsogtak, s a zsinat a csatatér körül szűnni kezdett. –
Ha a szem e változatos fényes képet körülszárnyalta: az egyház közelében
a királyi páholyból nézve, szemben, a balra eső háznak kiálló
erkélyében, egy elragadó szépségű hölgyet vehete észre; öltözete bágyadt
violaszín volt, minden hímzés nélkül; teljes, ifjúdon fényes hajzata
könnyű csigákban foly le havas vállaira; arczát lenge fátyol födte el,
de a lelkes képnek vonásai kivehetők valának.
A közeledők által okozott por megszűnvén, a hölgy fátyolát hátravetette.
Izabella volt, a csillagász tündérleánya; arcza halvány s bánatos ajkai
körül némi reszketegség ült, mögötte atyja állott és Széchi Dienes, az
érsek. Miként arczkifejezésökből olvasni lehetett, igyekeztek a hölgyet
bátorítni s megnyugtatni.
– Jobb volna, – mond atyja szelíden – ha haza mennél, kedvesem! féltelek
– –
– Ah! – kiált fel Izabella – lehetek-e távol? s nem ölne-e meg a
bizonytalanság!
A királyi erkélyben többen jelentek meg s ezek közt Lőrincz, Hédervári s
Perényi, kik állva foglalának a nők háta mögött helyet.
A kisebb erkélyben Ország Mihály, Gara s Zób léptek föl, mint
harczbírák. Öltözetök fekete bársony-mente és dolmány volt; a dolmány
fölött ezüst mellvért tündöklött ki, fejeiken nyitott ezüst sisak ült,
kettős kerettel tetejében.
Szünet lőn, mely alatt az egybesereglettek beszélgetési morgása
hallatszott. – Egyszerre trombita harsogott, minden szem a korlátokra
volt szegezve. – A sorompó megnyílt s egy sajátságos tekintetű lovag
vágtatott a csatatérnek közepébe. Öltözete veres bársony-dolmány és
nadrág volt, sűrű széles aranyrojtozattal terhelt, mellén és hátán a hon
czímere csüngött ezüst szövetre színes selyemmel hímezve, fején alacsony
kalpag ült farkastorokból, melynek felső párkánya körül kereken magas,
hajlongó fehér tollak voltak tűzve; kezében a nyereghez támasztott
aranyozott buzogányt tartott, csillámló kövekkel terhelt gombbal.
Megkerülte a tért aranyhálóval borított fekete ménjével, melynek
csillogó czafrang csüngött fejéről s derekáról s rövidre vonván
kantárát, a királyi páholy felé fordult.
– A király nevében, – mond érthető, teljes hangon – felszólítlak, derék
lovag Holubár, leventei csatára, erőt erő ellen! – Jelenj meg!
A hírnök, – mert ez volt – ezzel újra megkerülte a tért s kiugratván a
sorompók közől, eltűnt a szem elől.
Az egész gyülekezet feszült figyelemmel várta a felszólítás sikerét s
oly csend lőn, hogy az őrködő kopjások lépte hangzott.
Nehéz lónak ügetése hallatszott, zördülő csörömpöléssel s a felnyílt
sorompó előtt egy fényes lovag állt meg. Paripája majd tizenhét markos
és német eredetű volt; nagy kosorrú fejét aczél-vért födte, homlokán
fordított tölcséralakú hegybe végződő; vastag derekát s lecsapott farát
hosszú, majd térdig érő, redőkben csüngő fehér és kék takaró borította.
A lovag csillámló aczél-fegyverzetben volt, melynek síkjában a
gyülekezet színvegyülete tükrözé magát; a sisak rostélyzatát aczél
gömbölyű arczfödél pótlá ki, három nyilattal. E bátornak széles válla s
ülő helyzetében is kitetsző magassága, megjelenését hatásteljessé tevé.
Hosszú dzsidával kezében ugratott a fövényre, nehézkes csataménét
csörtetve forgatván meg a tér körén; végre annak közepén megállott,
feltaszítá sisakjának arczfödelét, mely alól egy nagyidomú, de lelkes
férfiarcz tekintett ki hidegen és büszkén.
A sorompó újra megnyílt s hézagában a bámuló szem egy deli lovagot
pillantott meg; fegyverzete fénytelen aczél volt, domború alakokkal
elhintve, – aranyozott szegélylyel, gombokkal s csatokkal. Bal oldalán
ezüst kettős kereszt csillogott s alatta karcsú derekát aranyzsinórokból
s gyöngyökből font öv keríté.
A sisak hasonlóul aranyból volt s tetején kékes zománczú holló ült, mely
orrában arany gyűrűt tartott; rostélya le volt eresztve s a lovag kezébe
dzsida szorult. A pompás pejmént ezüst-pikkelyzet borítá el egészen,
mint kígyóbőr, simulva minden tagjaihoz s a magas kápájú nyereg alól
könnyű redőkben folyt le a veres bársony-takaró.
A két lovag szemben állott; a később jöttnek roppant lova, minden
nagysága mellett, nemes eredetét a tagok ritka arányosságával bizonyítá.
Hőseink majdnem hasonló magasságúaknak tetszettek, bár az utóbbi deli,
karcsú volt s a szemnek kedvesebb tekintetet adott.
Kis szünet után az arany sisak rostélya megnyílt s alóla az istenített
királynak nyílt, férfias arcza világított, vidáman és szerényen.
Újabb szünet lőn; végre a trombita rivalt s a harmadik harsanásra a
csata megkezdetett.
Körülnyargalták a tért a lovagok s különböző végein foglalván helyet,
sisakjaikat födék be s dzsidáikat fekteték támadásra. A nép élénk
várakozásban volt s a nők keble szorúlt, halványuló arczokat lehete
látni itt-ott, míg a férfiú-seregnek élénk harczvágyat s kedvtöltést
lehelő vonásaiban merő bátorság s erő volt kifejezve.
Izabella halvány volt, mint a reggeli hold, keze görcsösen feszűlt az
ablak párkányára; de midőn a király könnyű paripájával vágtatott el
irányában, vonásai föléledtek, az ifjúság rózsái tértek azokra vissza s
arczának kifejezése szenvedélyt s bizodalmat árult el.
A harczbíráknak komoly «induljatok!» szavokra az első rohanás
elkezdődött; a királynak lova gyorsabb volt s elébb haladván a küzdhely
közepénél, azon jóval túl csapott össze Holubárral, kinek dzsidája a
királynak szíve oldalába ütközött, míg Mátyás a bátor lovagnak széles
mellét középben üdvözlé.
A csapás irtózatos volt mind a két részről s elhatározó. Holubárnak
sisakja hátrafordulván az erős lökéstől, a földre zuhant s a nemes német
lovagnak vérpirosra gyúlt arczát, sárga fürteivel dús hajzatának,
födetlen láttatá. Ugyanazon perczben a felső test hátra felé hanyatlott
s kemény erőködés után nyergében megmaradni, iszonyú csörgéssel zuhant a
homokra, oldalvást esvén jobb karjára, mely azonnal kettétört.
A király néhány perczig ingatlan ült nyergében; ideje volt még
sisakrostélyát fölemelni, halálosan sápadt arcza meredten bámult maga
elébe, de a szörnyű ütésnek kábító ereje a jövő pillanatban erővé tevé
hatalmát, – s Mátyás lassan kihanyatlott nyergéből s fél kezével érvén a
homokra, előbb segített esésének kevesebb súlyt adni, de lábát kissé
megsértette. Azonnal talpon volt újra s rendelést tőn a német lovagnak
elvitelére s gondos ápolására.
Megtörténvén ez, Mátyás az erkélyhez közelített s a csata díját, egy
fénylő ezüst sisakot veres, fehér, zöld strucz-tollakkal ékesítve,
fogadá el Serenától, ki azt mondhatlan kellemmel adá át.
A lovakat félrevezették, a király a hozzá sietett Ország Mihálynak
kíséretében, az erkélybe lépett föl s annak közepében helyet foglalván,
rövid szünet után vidáman, bár kissé rekedt hangon, beszélgetett a szép
hölgyekkel.
Túl Izabella fölkelt helyéből s atyjának kíséretében eltávozott; tagjain
szokatlan reszketegség volt, de arcza nemes büszkeségben sugárzott.
– Ez királyi csata volt! – mond az öreg csillagász, szép leányát
vezetve.
– Él s győzött! legyen Isten neve áldott! – szólt Izabella s többé az
ablaknál nem láttatott.
Nemsokára cselédek jöttek a csatatérre, gereblyékkel és seprűkkel
egyengetve ki a homokot s ütőkkel veregetvén azt keményre.
Mintegy fél óra telhetett az első viadal után, midőn a fentebb leírt
hírnök kettős czímerével újra megjelent a csatatéren s fenszóval mondá:
– Zokoli Mihály Isten és becsület nevében felszólít mindenkit, hogy
álljon elő, ki őt királya s hona ellen hűtlennek meri nevezni; hogy
itéletében s nyílt csatában, életet élet ellen, bizonyítsa be
ártatlanságát!
A komoly, ünnepélyes felszólítást, melynek minden szava érthető volt, a
nagy csendben trombitajel követé.
Az egész gyülekezet némán tekintett a hirnökre.
Ekközben a sorompó megnyílt s egyszerű bajnok, sötétzöld, zsinórtalan
dolmányban s nadrágban, fénytelen fekete vérttel mellén s fekete
leborított sisakkal, tollczifrázat nélkül, lépett a csatatérre, oldalán
erős egyenes kard csüngött.
A hírnök az idézetet, szint azon komolysággal, mint először, ismétlé s
újra rivalt a trombita, de a sorompók közelében senki sem mutatkozott.
Végre harmadszor emelte föl szavát, harsányul és érthetően elmondván a
felszólítást. Az egyszerű lovag nyugton állott a királyi erkélylyel
szemben, a földre szegzett tekintettel.
Szünet lőn. – Egyszerre ujjongó kiáltás hallatszott: – Ártatlan! éljen
Zokoli Mihály! – s az egész Salamon-téren egy zúgás hangzott: – Éljen
Elemér, a sas!!
– Emeld a rostélyt fel! – mond a király.
– Fel! fel a rostélylyal! – zúgott minden oldalról.
Zokoli tagadólag rázta fejét.
A zaj kissé szűnt, midőn a trombita újra megrivalt s a sorompó előtt egy
bajnok jelent meg, intve, hogy az felnyittassék. Talpig fegyverben volt
az, vérttel, czomb- és karlapokkal; sisakja tetején egy hegyes tőr
látszott, veres, mintegy vérbe mártott véggel; tigris-kaczagány folyt le
a deli termetű, bár kissé zömök lovagnak vállairól.
Az egybegyűlt sokaságon megütközés vala észrevehető, mely terjedő
morgásban jelentkezett.
A hírnök azonnal távozott s a két bajnok hidegen s merészen állott
gyalog szemközt.
A harczbírák a térre léptek le, s a bajnokok fegyverzetét s kardjaikat
vizsgálták meg. A halálra vívók esküt tőnek: hogy semmi amulet- vagy
talizmánnak birtokában nincsenek, hanem bízva erejökben s igazságukban,
állnak, mint férfiak, Isten előtt.
Végre a bírák újra helyet foglaltak erkélyökben.
Serena, ki mindeddig nyugodtnak látszott, a megjelent vivónak érkeztekor
elhalványult. Egyrészt a Zokoli veszedelme okozta a rémülést, másrészt
valami szégyenítő volt ezen, hihetőleg számított késésben, mely a
megjelenést nem reméltté tevén, egyszersmind a nép közfelkiáltását s
Zokoli Mihálynak ártatlanságát látszatott megczáfolni.
Országné azonnal észrevette a Serena megütközését s igyekezett őt
megnyugtatni. Serena minden lelki erejét összeszedte s rebegő hangon
szólítá meg a szép Saleziát, ki mellette ült:
– Ki lehet e lovag?
A kérdett egyáltalában nem tudta kitalálni. – Alkalmasint egy azok
közől, – felelt – kik vesztét eszközlötték Zokolinak.
A király Serenához fordult.
– A bajnokot gyanítjuk, – mond – a küzdés mindenesetre veszélyes leend
mindkét részről; de Istené legyen a dicsőség! – az ártatlan győzend!
Minden rendben volt. A harczbírák újra erkélyökben foglaltak helyet s az
egybegyűltek arczkifejezésén látható volt azon komolyság s részvéttel
vegyűlt feszültség, mely az isten-ítéleti csaták fontosságát jelenté.
Végre az egyik harczbírónak ily esetekben lelket rázó szózata hangzott:
– Előre! – Isten nevében!
A csata kezdődött. – Zokoli nyugodtan fogadta bőszült ellenének
csapásait, deli könnyűséggel vetvén eleikbe szabadon s tisztán tartott
védleteit. E hidegség az ellenséges lovagot majdnem dühössé tevé;
irtózatos vágást tőn, mely bár felfogva Zokolitól, elég erővel bírt
sisakjába hatni. A kardnak újabb emelésekor Zokolinak sisakját kelle
előbb feltaszítni homlokáról, míg a második vágást felfoghatta, de mégis
szokatlan gyakorlata s gyorsasága megelőzte azt, s álmélkodására minden
jelenlevőnek, mindig folytatá védlő rendszerét s ellenségére egy vágást
nem tőn.
A csata majd negyedóráig siker nélkül folyt; a bajnokok hajszálnyira sem
távoztak állásaikból.
A harczbírák pihenést parancsoltak, s a két ellenség földre szegzett
kardokkal mérte egymást, daczczal és némán.
Jel adatott újra s a kardok villogtak. Az idegen lovag hirtelen rohanta
meg Zokolit, ki pillanatra hátrálni látszatott; de a következőben oly
hatalmasan csapott ellene fejére, hogy ez kardját leeresztve, féltérdre
zuhant, igyekezvén hirtelen fölemelt kardjával a támadó rendszert a
védelmivel felváltani.
Zokoli újabb vágást tőn a fölemelt karra s midőn ennek következésében a
másik bajnok kardját kiejté kezéből, Zokoli fölemelte azt s visszanyújtá
neki.
Második szünet lőn. – Végre az idegen lovag fölemelkedett s minden
erejét összeszedvén, hevesen támadta meg vívótársát, ki nevekedő
hidegséggel fogadta a sűrű csapásokat.
A körülállók a lehelletet érzék keblökben maradozni. – Most mozdult
Zokoli; egy lépést tett az először hátráló felé s egy végső vágással
maga elébe terítette ellenségét. – A zuhanás rögtöni volt; a következő
perczben Zokoli lábát tette a fölkelni törekvőnek mellére s hosszú
egyenes kardjával a levertnek sisakrostélyát tolta fel.
– Wratizláw! – kiált Zokoli meglepetve – Komoróczi, te vagy? – Ismerlek!
Harsogó éljen hangzott.
Zokoli némán tekintett halálos ellenségére.
– Fel a rostélylyal! – hangzott újra.
Zokoli födve maradott. – Végre megszólalt.
– Add Istennek a tisztességet s valld meg itt a király s e fényes
gyülekezet színe előtt, hogy ártatlan vagyok!
– Nem! – hangzott a Komoróczi hangja, melyben düh és szégyen vegyültek.
Zokoli meredten bámult maga elébe, míg újra szólott.
– Az Isten s becsület nevében szólítlak föl bicskei Komoróczi Péter! –
mondj igazat! halálod óráján: ártatlan vagyok-e?
– Nem! – ismétlé a mogorva rablónak tompa hörgése.
Ujra szünet lőn.
– Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán! – mond végre Zokoli – anyád
halálsikoltására, öreg atyád nevében, ki haldokló ágyán áldott meg, –
bár távol voltál – mint hű atya fiát! ezen áldás erejére s minő igazán
szent atyád és anyád emlékezete előtted – kényszerítlek, légy igaz és
szólj! ártatlan vagyok-e?
– Hah! – kiált fel a rabló enyhülő haraggal, mintegy önkénytelen
varázsnak engedve. – Ki adta szívem kulcsát kezedbe? – – ki tanította
meg a talizmánt vonni elő, mely hatalmának ellen nem tudok állani? – –
Igen! atyám és anyám nevében, ez az ember itt nem áruló.
– Legyen Isten neked irgalmas, Komoróczi, ezen igaz szóért! – mond
érzékenyen Zokoli, fölemelvén sisakrostélyát s egy arczot láttatván,
mely majdnem női gyöngédségével bőrének, de férfias szilárd
kifejezésével vonásainak, az egész gyülekezetet bámulásra ragadta. – A
lovagnak lába még mindig a Komoróczi keblén nehézkedett; de tekintete
kérő- s kérdőleg volt a királyhoz emelve.
A király intett kezével.
Zokoli elemelte lábát a Komoróczi kebléről.
– Vigyétek őt és ápoljátok! – szólt Mátyás. – Vedd éltedet, Komoróczi!
mely ezután a mienk, s igyekezzél, hogy örülhessünk annak.
Komoróczi durván idézte vissza Nankelreuthert, ki oda sietett s fel
akarta segíteni. – Életemet elveheted, király úr, – mond büszkén – nem
adhatod! az az enyém! – Végre fölemelkedett, karjaiból patakzott a vér;
hideg, komor tekintetet vetett maga körül, s a sorompóhoz ingadozott,
jobb karját tartva bal kezében.
Ott topogott lova, melyre az öreg Gáspár fölsegítette. – A rabló-lovag a
mén vékonyába ereszté csillagos sarkantyúját s mint a zivatar távozott;
nyergéből vérzsinórok ereszkedtek, nyomaira gyöngyözve, mint sebesült
szarvasnak.


A SPÁHI.
Ha a vég jó, minden jó – Verina. –
_Schiller_.
Kevés mondani valónk van még.
*
Az isten-ítélet után három holddal a király maga kérte meg Giskra
Serenát Zokoli Mihály számára, ki a halálcsatát követő estén a királyi
csarnokban a fényes tánczmulatság víg gerjedtsége közben juttatá a
piruló Serenának eszébe azon emlékezetes éjet, mely, minden veszélye
mellett, a legboldogabb volt életében. A menyegzőt Mátyás Visegrádon
tartotta fel ritka fénynyel.
Később Zokoli Mihályné azon érdeket fenn tudá tartani az udvarnál s
házkörében, mely őt egykor bámulttá tevé a Giskra táborában.
A király barátsága Zokoli Mihály a sas iránt – mert e melléknevet
megtartotta – holtig állandó maradott; de kegyencz a nemes lovag sohasem
volt.
Néhány évvel történetünk után Zokoli Mihály házának kapuja előtt,
Kis-Várdán két elaszott, majdnem éhenhaló koldus kéregetett; az Angyal
diák által megvesztegetett hamis tanúk voltak ezek. – Serena szállást
adott nekiek s ápoltatá őket halálig.
*
Aminha Nephtaliné lőn s örököse a gazdag Ábrahám minden vagyonának.
Férje a királyi bizodalom birtokában a legnevezetesebb kereskedő volt
korában. Aminha az öreg Káldor vagyonából az őt illető részt készpénzül
s ékszerekben kapta ki.
A Nephtali maradékai II. József császár alatt Biedermann nevet vettek
föl, s később az egész család a keresztény hitre tért.
*
Nankelreutherné, mint lelkületéből gyaníthatjuk, derék férjével vígan,
könnyen úszott az élet hullámain keresztül. – Vadnai szobaleányát, ki őt
Budára követte, gazdagon kiházasította.
Azzal a képzelettel, hogy a budai tőzsér, Nephtali – sógora, sohasem
tudott egészen kibékülni; – de Aminhát szerette s becsülte, mint minden,
a ki őt ismerte.
*
Történetünket követő évben, január negyedikén, a király több úrral Tolna
várában volt, a Budára kiirandó országgyűlés pontjain tanácskozandó. – A
tanács után ebédhez ültek; de a király arczán komoly felleg borongott.
Épen fölkelő-félben voltak, midőn egy levelet hoztak neki. Végig futotta
azt szemeivel s arcza örömre gyúlt.
– Széchi! te követsz, – mond a király s belső szobáiba vonult.
– Felségedet váratlan öröm érte! – mond az érdemes egyházi férfiú.
A király hallgatott; egy asztal mellé leülvén, hirtelen néhány sort írt,
mert levelei rövidek voltak mindig. – Ezt vigyétek gyorsan Budára, –
mond. – Elolvashatod s azután a pecsétet nyomd rá. – Mátyás titkot
parancsolva tette ujját ajkára. – Ez az örömek egyike, – folytatá
érzékenyen, – melyeket a királyban az ember élvez! – Minő boldog nap
ez!!
Széchi a levélből olvasta: «Nevezzétek őt nagyatyja nevére Jánosnak. –
Tizenkettedikén látlak.
Hunyadi Mátyás.»
*
Angyal diák Bicskére ment, de Komoróczi, ki azelőtti csalásait megtudta,
csúfosan űzte el onnan, s végre, miután több életnemében sikertelen
próbát tőn, mint öreg köszvényes temetőőr végezte Sopronban életét.
*
Komoróczi a megszégyenülés által keserített boszúval tért Bicskére
vissza. Látta, hogy előbbi életnemét úgy, mint akarná, nem folytathatja,
mert rend volt a honban s éber a király. – A két rossz közt tehát a
kisebbet kellett választania véleménye szerint. A helyett, hogy otthon
nyugalomban éljen, – sebei meggyógyulván – óvakodva ugyan, de nem kevesb
szenvedélylyel folytatá kalandos életét s neve a Mátyás derék vezéreinek
csatáikban többször jő elő, mint egyes lovagé. – Ő kedve s kénye szerint
cserélt helyet és vezért; pihent vagy bajt vívott, s így azon nemét a
függetlenségnek makacsul követé, mely a Mátyás kormánya alatt igen is
szoros korlátok közé volt szorítva, s rend és törvény által féken
tartva. – Ő a szó teljes értelmében szerencsétlen volt, mert oly
országban, hol a rablás s kényuraság helyett rend kezdett uralkodni; hol
a kalózok el kezdék veszteni a lovagiság czímzetét, s a gonoszt s
rendbontót megvetés érte minden lépten az igazságos király alatt: ott a
kevély, szilaj rablólovag, színlett megtérése után is szükségképen a
kicsinyítésnek s megvetésnek egész súlyát, mint éles tőrt hordá vad s
büszke szivében. – Őt holtig Komoróczi Péternek nevezték.
Ezernégyszázhetvenötben, a Magyar Balázs vezérlete alatt kivívott
elhatározó győzedelemnél, hol százhúszezer török veszett el, jelen volt
Komoróczi, s a sorok elején vívott a rákoczi tónál.[55]
Este a török seregnek csekély maradványa egy szűk völgykebelben
tanyázott. Az ég fekete volt, a föld hóval födött, néhány sátor
emelkedett, a tábori tüzek füstjétől körülfolyva. – Egyikéből ezeknek
egy szilárd tekintetü ősz aga lépett ki.
– Mi baj? – kérdé sötéten.
A sátor előtt egy karcsu spáhi állott dzsidát tartván kezében, melynek
tetején sápadt, szakállas fő tátongott.
– Kié a fő? – mond az aga.
– Ez, a míg élt, – felelt nyugodtan s tekintetét büszkén a dzsida
tetejéhez irányozva a spáhi – Bicskei Komoróczi Péter volt!
[ – Kié a fő? – mond az aga.]
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.