A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 13

Süzlärneñ gomumi sanı 3926
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2049
29.4 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
42.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
48.6 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place

– Férjem reggel csak az egyik gyermeket látván, szorosan kérdőre vont;
de midőn megtudta tettemet, mielőtt elárulná azt, végire akart járni,
miként fogadtatott légyen a talált gyermek? Nagy megelégedésére
hallotta, hogy a gyermektelen uraság a legnagyobb emberiséggel s
szelídséggel vette pártoló szárnyai alá a kisdedet s hogy annak igen jó
dolga van. – Ez lelkiismeretét megnyugtatá s őt hallgatásra birta.
– Azonban a másik gyermek eltávolításának szilárdul ellenszegült,
tartván attól, hogy a mi egyszer sikerült, az másodszor rosszul üthet
ki; de őszintén megvallom: én a gyermekeket ikertestvéreknek néztem s
hittem vagy legalább hajlandó valék gyanítni, hogy talán férjem egykori
hűtlenségének élő tanúi; s a nyers férfiúnak ellenszegülése gyanúmat
nevelte.
– Azonban férjem a kis lánykát hetekig annyira szemmel tartotta, hogy
azt semmiképen ki nem lophatám. Az elsőnek elhelyezése után mintegy két
holddal férjemnek kitelvén szolgálati éve, más urasághoz jöttünk,
ugyanahhoz, kinél kegyedet – mert nem titkolom tovább, kegyed volt azon
gyermek – tettem le.
Ilka hirtelen haragra lobbanva emelkedett föl üléséből s kezei nyúlni
kezdettek.
– Béketűrést, asszonyom! – folytatá a nő, míg Nankelreutherné
indulatosan járt fel s alá előtte, – hallja kegyed tovább! – Geréb úr
bennünket budai majorjába szállított ideiglen, míg falura küldhetne. Itt
szabadabban mozoghaték, s midőn férjem, ki már megengeszteltnek hitt a
gyermek iránt, falura távozott az új hely körültekintésére: egy
holdvilágtalan éjet bevártam s a gyermekkel a Vizi-város felé
megindultam a Dunapartnak hosszában, feltevén magamban, hogy azt, miként
a másikat, kosárban s aluva az első tehetősb lakost gyaníttatható ház
előtt leteszem.
– Már több hasztalan kisérletet tettem, – folytatá a nő, – az ily
csínnal együtt járni szokott körültekintő vigyázattal; de mintha e nap
minden ellenem esküdt volna, valahányszor kosarammal egyik vagy másik
lakhoz közeledtem, mindannyiszor vagy az utczán járt valaki, vagy az éji
őr közeledett kürtjével felém. – Végre a hosszas hurczolásban a gyermek
fölébredt és sírni kezdett. Fel voltam ingerülve: részint a sok
ellenszegülő akadályok miatt, részint a gyermekre magára, ki iránt,
mióta ily nehezen tudtam tőle szabadulni, neme a gyűlölségnek emelé fel
magát lelkemben. Nehezen csillapíthatám le hosszas kézbenringatás által,
egy keskeny, sötét utczácskában; végre hazafelé indultam, magamban
szidván, átkozván terhemet, mert igen távol valék már lakomtól s majd az
utolsó házak felé kalandoztam.
– Visszatértemben meglehetős külsejű ház tűnt szemembe;
körültekinthettem, megvonám magamat egy szögletben; – nem láttam senkit
s a gyermeket letettem egy magas ajtó előtt, melyhez lépcsők vezettek s
hirtelen elszaladtam. – Azonban a gyermek, az őszi hideg s a letevés
hirtelensége miatt, fölébredett újra, s hangosan kezdett visítani. Alig
lehettem még húsz lépésnyire a háztól, midőn az ajtót hallám nyikorogni
s hatalmas káromkodás hangzott fülembe. Ugyanazon pillanatban a túlsó
utcza végéről is lépések közeledtek. A legnagyobb rémüléssel vontam
magamat egy kirúgó fal mögé, a nélkül, hogy előre vagy hátra mernék
lépni; szívem gyorsan dobogott s homlokomon hideg veríték gyűlt.
– Az utóbbi, mintegy harmincz-negyven lépésre tőlem, csendesen vonta meg
magát a fal mellett, s a mindig hangosabb káromkodásra fülelt.
– Azon laknak ajtaja, mely elébe a gyermeket helyzém, valóban felnyilt,
s egy pohos férfiú lépett ki hálósüvegben, vállára vetett szűrrel;
egyébiránt a legízletesb pongyolában, mely szétnyíló szennyes ingből s
ehhez nem hasonlatlan vászonlábravalóból[40] állott; – a mint azt később
láttam.
– Midőn a visító gyermeket megpillantotta: még hatalmasabban kezdett
káromkodni, fel s alá futott az utczán, s talán a holdvilágtalan éjnek
sötétsége, vagy fellobbant haragjátóli elfogultsága okozá, hogy engemet
észre nem vett.
– Én e közben gombolyagba vonulva a lehelletet fojtám keblembe s minden
idegeim reszkettek, de annál hirtelenebben vette őt az éji őr szemügyre.
– Ki vagy? – rivalt ez rá, midőn már igen közel állott hozzá,
megragadván szűrének szárnyát, – megállj akasztófa! mit nyargalsz itt,
mint a veszett állat fel s alá?
– Ej, bocsásson kend Ambrus gazda! nem ismer-e? – felelt a megszólított
mérgesen, – teringettét! ne czibálja úgy szűrömet! nem lát-e? én vagyok
Majos Mihály a molnár, a budai végről! teringettét! ereszszen! – hé
segítség!
Majos Mihály az őt keményen tartó Ambrus gazdával vívott, nagy
erőködéssel hányva-vetve magát oly közel hozzám, hogy a viadal szelét
éreztem.
– Én a félelemtől elnémulva guggoltam szögletemben, mindinkább tartván
attól, hogy a lármára emberek gyűlvén, tetten érnek.
– Azonban a vasmarkú felbőszült Ambrus Majos Mihály uramnak hangjára
kissé megszelídült. – Ohó! – kend az, Mihály gazda? – mond, mint a
fülesbagoly kerítvén tágra szemeit, – mi a manót ugrál itt fel s alá az
utczán, mint az ökör a vágóhíd előtt?
Majos uram kiszabadulván a hatalmas kezek alól, megforgatta nyakát s
megrázkódott, hogy a durva czibálás által sodrából kivett termetét
egyensúlyba hozza. – Kis szünet után káromkodással fűszerezve, előadta
az esetet, a hitetlen Ambrust a corpus delictihez vezetvén, mint férjem
mondja.
– Hm, hm! – szól az éji őr, – most már mit tesz kend Mihály szomszéd? –
A molnár valóban szomszédja volt a derék kapásnak, kin ez éjjel az őrség
sora volt.
– Mit tudom én? – felelt Mihály keserű haraggal. – A Dunába lököm, –
teringettét! Mit mond nőm, ha hazajő bátyjától Váczról? – pedig minden
órán várom. – De csak lelném meg azt a semmirekellő pokolfajzatot, ki
ily bajba kevert! ízenkint összeaprítanám, mint a darát! – Nem látott-e
kend senkit, szomszéd?
– Ej, – mond Ambrus, – ki tudja, mikor tette ide a szép ajándékot? már
messze járhat.
– Eddig még mindent hallottam s leírhatlan rémülésben voltam, de
mocczanni nem mertem.
– Jutott nekem valami eszembe, szomszéd uram! – suttogá Ambrus.
– Nos? – mond fülelve a másik.
– Hátha a gazdag Ábrahám ablakába tennők? úgy sincs gyermeke a vén
Jebuzeusnak; s a minap egy kis pénzt kértem tőle kölcsön s nem akart
adni.
– Az bizony jó lesz! – felelt Mihály, minden pohossága mellett nagyot
ugorva, – teringettét! ezért kendnek egy véka lisztje van nálam.
– Igazán? – kiált fel Ambrus.
– Kezet rá! igazán. De most siessünk.
– Az utolsó párbeszédet már alig hallhatám; de láttam, hogy a két
férfiú, gondosan körültekintve, a velem szemben álló házsorok irányában
a gyermekkel megindult, ki újra, vagy ijedtében vagy aludván, egy
nyikkanást sem tett.
– Még mindig nem mozdulhattam, sőt helyzetem perczenkint kétesb lőn,
mivel a férfiak szemben velem állapodtak meg egy igen tiszta csinos
kinézésű alház előtt, melynek ablakai alatt széles kőpárkányok nyúltak
el, ezek egyikére helyezé Majos Mihály a kosarat; az abból lecsüngő
kötelékkel az ablak vaspálczáihoz erősítve azt.
– Ezzel a két bűnös hirtelen elillantott. – Mikor jó messze haladtak
már, kissé előre léptem, s az igen szembetűnő házat jól megjegyezvén
magamnak, hirtelen elsiettem.
– Istenem! – kiált fel Ilka, midőn az ispánné újra félbeszakasztá
beszédét. – Tehát Aminha az én testvérem volna? – Itt önkénytelen
Komoróczi jutott eszébe. – Oh! – folytatá, – s én ki vagyok? kik
szülőink? – E történet egész elmémet felzavarta. – Gaz asszony! s ezt
ily soká tudtad te elhallgatni? – Semmirekellő! ha valamit nem néznék,
úgy összepofoználak, hogy szemed ugranék ki.
– Asszonyom! – felel az ispánné, védőleg emelve föl kezeit s kissé
félrevonva fejét, mely történetesen igen közel esett az ily igéretek
teljesítésében fölötte gyors kezekhez. – Mit használtam volna vele? –
magam sem tudtam egyebet: csakhogy két gyermeket lelt a férjem s
előadását hol valónak, hol költeménynek tartom.
– Utoljára még azt hiszed, hogy a te ostoba fajankó férjednek gyermekei
vagyunk!? – kiált fel Nankelreutherné lángolva.
– Azt épen nem; – viszonzá a nő, igyekezvén lelkét előre költeni –
elejénte nem mondom, hogy ilyesmi – – –
– Mit mondál?
– Semmit! – felelt hirtelen a kérdett, az emelkedő kezekre tekintve.
– Tanácslom! – fejezé be Ilka. – De ha eddig hallgattál, mi szükség volt
Aminhának szólanod s ott zavart csinálnod a háznál? – De az igaz! – nem
tudom, mi tartóztat, hogy főkötődet le nem tépem fejedről? – Ihol a szép
készség! – tulajdon testvérem zsidó, s nemsokára egy budai tőzsér lesz
sógorom! – Ügyefogyott! oktondi teremtés! – most már elveszítem
béketűrésemet! – bár, ha már így áll a dolog, fogtad volna be szádat és
hallgattál volna.
– Ha kegyed csak negyedórányi béketűrést igér, megfejtek mindent s
kimentem magamat.
– Hm! csak rajta! hiszen látod, milyen béketűréssel vagyok, jegyzé meg
Ilka, indulatosan járva fel s alá, míg arczában a harag s bosszúság
küzdöttek, – lehet-e az ember nyugodtabb? – kiált felcsattanva. – Na
beszélj! hát mire vársz? talán még én kérjem a bocsánatot tőled?
– Jó! tehát ha meg kell lenni, – mond az ispánné, kissé magához térve, –
én szólok. Kegyedet s Aminhát férjem lelte; én kegyedből gazdag
birtokosnőt csináltam. – Ki tudja, volt-e atyjának annyija, mint Geréb
uramnak? – s ha csak maga lett volna, nem Aminha is – miért ne szólanék?
hiszen az öreg úr bolondja volt gyámleányának, hogy talán meg is
aranyoztatta volna. – De mindig attól tartottam, hogy a másik leányka
dolga is kikerül! ő pedig zsidónál volt. – – Mit mondottak volna az
egyházi urak? s nem tudja-e kegyed, hogy a gyermekkitevésre a budai
tanács bitófát s korbácsot rendelt! Férjem megöl, ha merek szólani.
– De most – most – most! miért fecsegtél? ezt mondd meg nekem,
semmirekellő! – riaszt rá Ilka.
– Miért? – azt hallottam, hogy a vén Ábrahám leányát zsidóhoz akarja
férjhez adni, ez költötte fel lelkiismeretemet. A leány meg volt
keresztelve, üdvessége az Isten kezében; – de hogy zsidóhoz menjen
férjhez, azt meg akartam gátolni.
– Jókor! – mond Ilka, – oktondi!
– Asszonyom! – folytatá az ispánné, – én Aminhát megintettem, de egyebet
nem szólottam, – hiba volt-e ez?
– A mint látom, te mindenből ki tudod vágni magadat, mint férjed a
számadás alól. – Most már kész, – ki van tálalva a gyönyörű történet! –
mondd, mit tegyek?
– Hallgassunk az egészről, asszonyom! – férjem még magának sem súgja meg
a dolgot; én a napokban haza megyek s annyiban marad.
– Igen, s testvérem zsidóné lesz s egy keresztény lánynak zsidó
gyermekei lesznek! Istenem, Istenem! beh összezavartad fejemet. – Eredj,
hogy színedet se lássam! – holnap indulj vissza férjedhez s ne fecsegj,
azt mondom! mert pórul jársz, – ismersz!
A nő igen örült, hogy szabadulhatott és odahagyta a szobát.
– Itt van la a gyönyörű történet! – mond Ilka, egyedül maradván s
indulatosan dörzsölgetvén kezeit. – Az egyik testvérem a tömlöczből
szökött ki; atyját lelte meg, az öreg Káldort! tehát én Káldor Ilka
vagyok! – Ez eddig jó, bár sem testvéremmel, sem az öreg remetével, ki
ördöggel czimborál, nem vágyok közelebbi viszonyba lépni. – A másik
testvérem angyal, igaz! – de zsidó angyal! – Mint Aminhát szeretem; mint
testvéremet hogyan tűrhessem a zsidók közt?!
Ilka elgondolkozott s kezét vállára téve járt fel s alá a szobában. –
Nem jutna-e – mond magában, toppantva kis lábával, – semmi eszedbe, Ilka
asszony! semmi jó eszme – semmi, épen semmi? – Hm, minek való az ész, ha
akkor nem segít, mikor legtöbb szükség van rá! – Hallgatni? – Igen, de
Nephtali? nem, nem, az nem lehet; de vétek is, – tudva levén előttem,
hogy keresztény leány. – Oh! te rossz asszonyi fő! – folytatá
megkopogtatva homlokát ujjával – semmi okosra nem tudnál te bukkanni? –
Ilka a pamlagra vetette magát, mormogott magában, végre felugrott. –
Helyes! – kiált fel, – ezt teszem, ennél jobbat, ha egy évig mindig
törném eszemet rajta, nem gondolnék. – Igen – természetes! – helyes! úgy
van! – neki van legtöbb esze az egész országban! mindenkit maga elé
bocsát, – s velem néha enyelgett is; – igaz, a mint illik! – – ki is
kérném magamnak másként! csak Nabuchodonozor jelenlétében. – Jól van! –
ember vagy, Ilka! – Kitálalom az egész dolgot, mindent apróra
elbeszélek: aztán főzze és süsse meg! – Én mindenesetre Nankelreutherné
maradok – – s az egész dologról nem tehetek. – Ezzel vígan kiment a
szobából s az ajtót hangosan bevágta maga után.


DZWELA ÉS ZSEBRÁKJAI.
Kóborló cseh had él vala orvul
Szerte az országban, mint már a veszni menő légy
Döng szomorún, mikor érzi szelét az enyészetes ősznek
S szálldogal és hitvány éltét elveszteni nem fél:
Úgy ezek, érezvén Mátyás országa hatalmát,
Bolygának, rövid életöket nem nyújtani, mert az
Nem vala már lehető, de dulással tenni sulyossá
Elnyugodott falukon meg marhás puszta lakóin.
_Vörösmarty_.
Mátyásnak gyászéve végefelé sietett. A történetek évkönyvei följegyezték
tetteit. Egy a legnevezetesbek közől az állandó katonaság felállítása
volt: oly nagyszerű s korában hallatlan eszme, mely a hadviselésnek
egész rendszerét megváltoztatta. – Ezen évnek köszönheti ugyanis létét a
gyászszínt nevén s vassodrony-ingein viselő gyalogság, seregeinek
legbátrabbjaiból összeszedve, a fekete legio név alatt, melyet a király
maga vezérlett. Alvezérei közől abba elsőnek Elemért, a sast választá.
Már Jaiczánál elhatározta magát erre a király, hadainak
ellenszegülésétől vigyázóvá tétetve.
Alig voltak még ennek néhány osztályai fölfegyverkezve, midőn Mátyás
kedvetlen híreket hallott, új rablásokat az ország veséiben. – Tenni
kellett, s ő ment! – A fekete legio két csapatját vette magához Elemér
vezérlete alatt. A legények alá lovakat rendelt; így haladtak siető
menetekben, alig engedve pihenést maguknak, oda, hol a mindig helyöket
változtató és cserélő rablókat remélték találhatni.
Mióta a cseh szabadzsákmányosok kiirtása után Komoróczi atyjával, az
öreg Káldorral, Bicskére vonult, s a király engedékenységéből háborítlan
maradott gyámatyjáról rászállt birtokában, darabig csendesen élt; Angyal
diák volt bicskei tiszttartója, ki ott szintúgy csalta urát, mint
Galgóczon és Vadnán, s a birtok jövedelmének nagy részét balesetekre
félre tudta takarni.
Komoróczinak jelleméből gyaníthatni, mikép a vad kalóznak a veszteglő
élet ínye ellen volt. Lelke ellenállhatatlan erővel ragadá őt vissza
régi szenvedélyeire; had volt eleme; de a királyi seregben a rendtől s
fenyítéktől irtózott, s azért elhatározta magában, ezen utolsó menedéket
csak akkorra hagyni, ha szabad életre s zsákmányolásra minden út el lesz
tőle zárva. – A mit azelőtt mint hatalmas kényur, ki várakkal birt,
nyiltan s közvetlen teve: azt most megfosztva mindenétől, s egyedül a
bicskei részbirtokra szorulva, csak közvetve, titokba s a legtöbbször
mások által tehette. Giskrának védelmére csak tökéletes hódolat esetében
számíthatott; mert a nemes vezérnek hűsége őszinte volt. Magára hagyatva
sokfélekép törte fejét: miként szerezhetné vissza régi hatalmát; de
pénze nem volt embereket gyűjteni maga körül, s tetteit mindenfelől
szemmel tartották. Ezen aggságában indulatinak lepte meg őt egy este
Dzwela. – Ő a brezniczei víváskor Angyal diákkal s Komoróczival együtt
megszabadult.
Elemér üresen találván a faerősséget, Uderszkit üldözőbe vette. Néhány
órányira a rengeteg legmélyében kerítették az elszánt rablókat körül, s
a fennebb említetteken kívül alig szabadult meg néhány ember. Uderszki
maga a csatában veszett el. Dzwela a megmaradottakkal egy barlangba
rejtőzködött.
Huszonnégyen lehettek. Az idő s folytonos kalandok annyira elrongyolták
e keveset, hogy a nép őket a cseh zsebrák szóról, mely koldust jelent,
zsebrákoknak nevezte. E kis csapat hősei mint haramiák s utonállók
tengették éltöket; míg lassanként szaporodni kezdettek.
Mindazon martaléklesők, kiket itt-ott Rozgonyi s Hédervári a cseh
rabló-lovagoktól s kényuraktól elugrattak, hozzájuk gyűltek, s Dzwela,
ki magát főnöküknek tevé, fegyvert s eleséget gyűjtött, hol kéréssel
régi ismerőseinél, hol erőszakkal.
Tettei nemsokára figyelmet gerjesztettek: mert iszonyú kegyetlenség,
rablási pusztítás, és gyujtogatás követék azokat.[41] E mogorva
harambasát a vidékben szintúgy, mint önseregében rettegték. – Egyszerű
kínzás nélküli fővétel a legcsekélyebb büntetés volt nála s midőn serege
együtt volt, a legszorosb fenyítéket tartá közöttük.
Kémeitől megtudta, hogy Komoróczi Bicskén sok fegyvert rejt; mivel a
híres kényúr egy volt azok közől, kik őket még a brezniczei erősség
melletti ütközet után rablásra bátorították: álruhában egy éjjel Bicskén
termett, miként feljebb említők.
A fölkeresett kényúr a henye életet megunván, kapva-kapott az alkalmon,
ezen rablóval kezet fogni; de a maga személyében nyiltan fellépni őt két
ok tartóztatá: először, némileg szégyeníté a Dzwela kormánya alatt űzni
kalandjait; másrészt titkon arra várt, míg Dzwelának seregei
megszaporodván, azokkal biztosabban foghat kezet, s talán idővel Dzwelát
eltevén láb alól, a kormányt kezére kerítheti, s a boldog vadnai napok
újra elő kerülnek.
Az egyezség a két vad férfiú közt hamar meglőn: Komoróczi fegyvert
igért, Dzwela a zsákmány egy részét; de abban egyeztek meg, hogy
Komoróczi személyesen semmi csatára ne kényszeríttethessék.
Megtörtént azonban, hogy olykor álruhában a hihetetlenségig
elváltoztatott arczczal, – bár szemén régóta már köteléket nem viselt –
némely nagyobb reményű merényben személyesen is résztvett az egykor
félelmes vezér. Angyal diák nem egyszer mulatott a Dzwela táborában,
kinek serege nőttön nőtt, míg a sok panasz a királyt elhatározá,
személyesen fejére zúzni ezen új hydrának, ki a cseh szabadzsákmányosok
korát akará előidézni és seregét rövid idő alatt hétezerig
szaporította.[42]
Dzwela, miután Kostolán nevű faerősségből kiugratták,[43] hosszú
csapongások után a galgóczi várnak romjaiba vetette magát.
A komor falvázak szirtlapon fészkeltek, magas meredek bérczen, s egy
szűk völgybe néztek alá, melyen a Sajó habzott keresztül; falai pusztán
állottak, csak egyik boltozatos terem daczolt az idő viszontagságával. A
saját tekintetű hadnak nagyobbrésze a romok közé telepedett; itt akarta
Dzwela egy csapatját bevárni, melyet Angyal diák vezérlete alatt, ki már
otthonos kezdett lenni seregében, zsákmányra küldött volt, s mely
Borsodnak több helységeit hamvasztá el.
A gonosz vezér a tágas, négyszegű teremben ült cseh és morva eredetű
főnökeivel, bőrök voltak a korhadt deszkapadlóra terítve, itt képeztek
egy tág karikát: Dzwela foglalta el az első helyet, zsákon ülve, háta
mögött tizenkét, majdnem fekete arczú cseh czigány hóhérai állottak,
tágas szürke köpönyegben, magas veres süvegekben s hosszú pallossal
kezökben.
Egy halálfő, melyet billikom helyett használt, s melynek alja durva mívű
ezüstbe volt foglalva, hevert mellette.
Komoróczi közel a vezérhez a földön feküdt könyökre nyugasztott fővel, a
többiek mindnyájan nemével a rettegő tiszteletnek tekintettek Dzwelára,
kinek arcza egészen az egykori volt, de kifejezése még vadabb gőgre
mutatott.
Fatálakban, vaskondérokban párolgott a durva eleség: rablott marha- és
juhhús. Az ülők körén túl több czigány hangoztatá szereit, néhány
hegedűt, egy dudát s tárogatókat.
A falak pusztán, az ablakok üvegtelen állottak, az ülők körül cselédek,
állig torkig fölfegyverkezve, sürögtek, míg az ajtóhézagokban őrök
lejtettek, roppant szegekkel terhelt buzogányokkal.
Az egyik szögletben a deszkapadlózat fel volt tépve s a födetlen
boltozaton tűz pislogott, míg a romokban koválygó vihar a füstöt magasra
csavarva tódította az ablakréseken ki.
A jelenetnek borzasztó tekintete volt, melyet a sötétlő est, a durva
szóváltás, a vezér olykori vad dúdorozása s a hangászok sajátságos
zenéje még rémítőbbé tett.
Komoróczi egy kulacsot emelt. – A visszatérő egészségeért! – kiáltott
fel – Dzwela koma! Angyal diák késik, csak baj ne legyen.
– Hányan vagyunk itt? – kérdé Dzwela hidegen.
– Kétezren! – felelt Komoróczi.
– S ötezret vitt Angyal magával? – folytatá a kérdő.
– Kellett is, – szólt egy morva alvezér, forradásos, lángoló arczczal s
nagyra szabott vonásokkal, s szemben Dzwelával – mert a mint halljuk, a
király sietve jő felénk seregeivel.
– Itt ránk nem akad; – mond Komoróczi – mert a király Angyal diákot
üldözendi; az pedig túl jár az eszén.
– S kegyelmed, – mond Dzwela, büszkén tekintve Komoróczira – köztünk
marad-e? Azt hiszem, hogy a multkori zsákmányból fegyvereiért adósa nem
vagyok már; ideje, hogy maga is tegyen valamit, eddig minden az én nevem
alatt történt.
– A név keveset tesz, Dzwela! – felelt a másik – azt hiszem, a kegyedé
elég gonosz hírű már, hogy lázat kergessen az inakba! – De nem bánom, ha
megigéri, hogy Patakra megyünk, s ott újra kezünkbe kerítjük a várat. Ez
már elég sereg arra, hogy ily férfiak mint mi, hadat viseljünk puszta
rablás helyett.
Dzwela elővette a halálfőt, s egy kőkorsóból bort töltve belé,
fölemelte. – Patakra tehát! szólt – s azután tovább! – míg ott állunk, a
hol Giskra volt.
– Veszszen a király! – hangzott a körben.
E pillanatban nehány zsebrák nyargalt be a terembe. – Hirnök jő! –
kiáltottak – az Angyal diák seregéből.
– S miért nem ő maga? – mond Dzwela fölkelve.
Nemsokára már a lókopogás hallatszott, s kis szünet után egy zömök cseh
fegyveres lépett a terembe.
– Szólj! – riaszt rá Dzwela, ki a hirnöknek halálszínére meresztette
szemét.
– Minden oda uram! – rebegte ez alig vehetve lélekzetet.
– Minden?! – ordított rá Dzwela – hazudsz!
– Angyal diák s néhány százan fogva, a többiek a csatatéren halva!
– És te! – kiált rá a vezér.
– Hírt meghozni jöttem, – felelt ez reszketve, s csak gyors lovam
mentett meg; a fekete sereg nyomomban van!
– Megmentett? – mond Dzwela fagylaló hidegséggel. – Ha ha ha! –
végezzétek! – folytatá, a körüle álló hóhérokhoz intézve szavait.
Azonnal ketten a hóhérok közől lekerítették köpenyöket, a hirnököt
nyakon ragadták s kivonszolták magukkal, míg ez rettentő erővel
igyekezett markaikból menekedni.
– A fekete sereg nyomunkban, és ötezer elveszett!? – riadt fel
Komoróczi. – Fegyverre! lóra kiki!
[: – Ha, ha, ha! – végezzétek!]
– Potomság! – mond Dzwela – a hír nem igaz! ezt a gyávát itt a félelem
űzte. – Huszonnegyed magammal nem ijedtem meg: most kétezren vagyunk? –
Lóra! vezesse kegyed, Komoróczi, a sereg egy részét a völgybe, a
gyalogság foglalja el a szorost a bércz s a Sajó közt, én a többivel itt
védem magamat. A fekete seregnek első próbája ez: ujonczokkal tréfa
vívni; fel, fel!
Többen érkeztek az őrök közől, kik mindnyájan azt a hírt hozták, hogy a
fekete sereg közeledik.
Komoróczi fejére vonta sisakját s kirohant. – A romok között minden
iszonyú mozgásban volt, néhányan lovakat hoztak elő, mások
fegyverkeztek, míg többen ijedve szaladtak elő s hátra.
Komoróczi lovon ült, a tárogatók harsogtak, s a sereg egy része mint
óriáskigyó kanyarodott a bércz keringő útján lefelé. Mikor a várszikla
aljára érkeztek, már az ellenséges seregnek porfellegeit vették észre
távulról.
Félóra múlva a csapatok dühös vívásban voltak.
A fekete legió, az Angyal diákon vett győzedelemtől hevülve, szoros
rendben vívott. Mint egy sötét kőfal haladott, visszatarthatlanul előre,
mindent eltiporva maga előtt; a legkisebb közülök majd ölnyi magasságú
volt.
A rablók, kik eddig csak rendetlen hadakkal csatáztak, ezen iszonyú
phalanxot látván közeledni, nem tudták, minő oldalon támadják meg. Ez
volt az első rendes és gyakorlott sereg, melylyel vívtak. A tűzfegyverek
nem kerepeltek, egy roppant dördülés volt a fekete legió lövése, melytől
százan hullottak le egyszerre. Előre nyujtott kopjákkal ment a szép
gyalogság, míg rendes lövése után szétválván, mint a tűzhányó hegynek
crateréből a láva, rohant ki a könnyű lovasság hézagaiból, rémítő
pusztítást tevén a rablók közt. – Pánrettegés fogta el a vadcsoportot,
fegyvereit elvetvén, rohantak a romok közé, Komoróczi elvágva
seregeitől, néhányad magával szaladásban keresett menekvést.
Dzwela lövészeit állította a csorba várnak rovátkai közé, s szakadatlan
lődöztetett, de a távolság miatt sikertelenűl; midőn közelebb érkeztek a
vívók, egyszerre iszonyú zápor zuhant le az égből, minden lövés kárba
ment, s a mindig sötétebb éjben már a romok közt csattogtak a fegyverek;
hátrább s hátrább vonultak a rablók, a fekete sereg vitézei mint sötét
hollók ültek a falakon.
Egy óra múlva Dzwela, seregeinek egy részével fogva volt.
A király a fekete ezred vasingében lépett Elemér kiséretében azon
terembe, hol nem sokkal azelőtt Dzwela s Komoróczi lakomáztak; számos
szövétnekes kisérte őt.
– Ki ez? – mond a király egy csoportozatnál megállva, mely erőködött egy
vad tekintetű férfiút a földre nyomni.
– Ismersz-e Dzwela? – kiált a magát bőszülten védőre egy férfiú, ki
lábát nyakára tette, a padlóra szorítva fejét – ismered-e Sőtér Jankót?
Dzwela a kíntól csak hörögni tudott.
– Akaszszátok őt egy gerendára! – mond a király – hogy a gonosz zsivány
mint czégér csüngjön ki a vár romjaiból.
– Jer! – mond a Brezniczén felakasztott Sőtér, ki, mint látjuk, nem
siker nélkül vágatott le a szegről. – Én majd jobban bánok veled!
Néhány percz múlva a vár egyik legmagasb tornyának ablakréséből hosszú
gerenda nyúlt ki, melyen Dzwela függött. A zápor a vért verhenyeges
csöppekben mosta le sebeiről.[44]


TRÓN ÉS SZERELEM.
Édes szerelmed bájsugára
Általhat éltem alkonyára,
S bár a sors tőled messze zára,
Szent kéjre int emléke még.
_Kisfaludy Károly._
A nagy király történeti fontosságú cselekvényei után, melyekről a múlt
czikkelyekben említést tettünk, a tudományok előmozdításában fáradozva,
hol Budán, hol Pozsonyban mulatott.
Gyakorta látta ő az agg csillagászt; munkaszüneteit ott töltötte. – Míg
Izabella atyjánál volt, boldognak érezte magát Mátyás a szelíd hölgynek
közelében, ki lelkét fel birta fogni. Nem bámulhatunk, hogy, megtudván
eltávozását az atyai lakból, ürt érzett szívében, annál feszítőbbet,
minél inkább gyaníthatá az élesen látó férfiú a távozás okát.
Mátyásnak jellemével elég alkalmunk volt e történetek sorában
megismerkedni, s gondolhatjuk, hogy ő, tökéletesen átértvén a mély
tudományú s tapasztalású öregnek czélzását, rá nem neheztelt. Érezte,
hogy leghívebb embere őt e tettével meg nem sértette.
Szomorúságát s kedvetlenségét elfojtva, mely önkénytelen emelkedett
kedélyében, látogatta meg Bretizláwot egy napon. A csillagászt kedvencz
foglalatosságai, számításai, horoscopjai, napházai, látcsövei s
jegyzékei közt találta. Leányának elutazása óta ez vala első látogatása
a királynak öreg barátjánál, ki nem minden aggály nélkül sietett nagy
vendégének fogadására.
– Maradjunk itt, – mond a király nyájasan, egy széket vonva a
dolgozóasztal közelébe – nekem sok közleni valóm van veled; engedi-e
időd, egy órát szentelni barátságos beszélgetésre?
Bretizláw mélyen meghajtotta magát s a király ismételt intésére a
széken, könyvekkel s irásokkal terhelt asztala mellett, helyet foglalt.
– Felségednek nemes körében – viszonzá az öreg udvariasan – óráimat a
legnyereségesbeknek tartom.
– Félre minden szólásmóddal s hízelgéssel; – nyiltan atyám! én lelkemet
jöttem kitárni előtted s tanácsot kérni tőled, szívedből eredettet, nem
olyat, melyet csillagaidból olvassz.
– A csillagok igazak! – jegyzé meg hivői magasztaltsággal az öreg.
– Ám legyen! – Egy helyzetet az égen szerettem s megszoktam; csillagaid
hazudtak, vén jós! – én szívedre számítok, nem csillagaidra.
– Hogyan?
– Nem fejtem ezt meg neked; találd ki, s most egyébre térek.
Mátyásnak, midőn a csillagokat említé, a kedves Izabella csillaga jutott
eszébe, mely, miként a vidám egykori gyermek diadali örömmel állítá, oly
közel fénylett az övéhez.
– Bretizláw! – folytatá Mátyás rövid szünet után – nőm meghalt! te
tudod, hogy nem szerelem szőtte e viszonyt; de tudod azt is, hogy az
átszunyadott szelíd teremtés közel volt szívemhez. Ő nincs többé! s én
gondjaim s bajaim közepette egyedül állok, ifjan, forró szívvel – és
egyedül!
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 14