A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 10

Süzlärneñ gomumi sanı 3977
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 1952
31.0 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
45.9 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
52.7 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
önkénytelen földre sülyeszté tekintetét. Parancs volt ez, meg nem
szokott az öreg nyakas kormányzótól; de királyi parancs, milyennek lenni
kell, mely ellenmondást nem ismer: mert a meggyőződés világa árad
belőle.[43]
Mátyás egyedül maradt szobájában; minden aggály megszűnt; a királyi
gondok terhét e nagy, e nemes elhatározás tova űzte. – Istenem!
sóhajtott fel lelke mélyéből – te adtad a kormányt nekem, engedd, hogy
azt nemzetem javára s dicsőségére bírjam, vagy vedd el tőlem s tedd
érdemesb kezekbe!
Néhány perczig némán tekintett maga elébe; végre felkiáltott: – Látnom
kell őt! – s csengetett.
Zokoli Mihályt hivatá, ki nemsokára belépett.
– Tudsz-e újságot, barátom Mihály? – mond Mátyás, elébe lépve vidáman.
– Felségedtől várom azt!
[Illustration: – A törökre, vén oroszlán!]
– Rozgonyi indul a cseh rablók ellen; Szilágyi a törökre; válaszsz!
– Uram király! – felelt Zokoli – én parancsára várok s mindenütt kész
vagyok vívni felségedért.
– Rozgonyihoz mégy! holnap reggel a levelet te viszed el neki.
Zokoli meghajtotta magát, s arczán öröm lobogott.
– Neked nagy káraid vannak, – folytatá a király részvéttel – szólj,
segíthetek-e?
– Váraim ki vannak rabolva, – felelt a szép ifjú hős – uram király!
kincseim a zsiványok kezében; birtokom kormos falakból áll s vetetlen
ugarból, melyet a cseh lovak patkói gázoltak el; – de kardom megvan! s
királyom nem szégyeníti meg ajándékkal azt, kinek pályát nyitott érdemre
s dicsőségre.
Mátyás még az nap délután tanácsot tartott. Helyes fogalma, velős ékesen
szólása s azon lelki erő, mely arczáról sugárzott, szint azon hatást
tevék a tanácsra, melyet Szilágyira. Élénk lelkesedéssel fogadtatott el
a király terve.


A SZABADÍTÓ.
Az én babám durczás leány.
A legénynek csak fittyet hány,
Be haragszik, ha azt mondom:
Addsza csókot szép galambom!
_Kisfaludy Károly._
Míg Mátyás Strazniczról Budára sietett, s később parancsára Rozgonyi
Sebestyén s Zokoli hirtelen előkészületeket tőnek a felsőmagyarországi
rablóvárak vívására: addig a csinos Nankelreutherné több oly helyzetbe
jöve, melyeket egészen el nem hallgathatunk. Ott hagyók őt el, hol
fürdőjéből kiszállván, kárpitos ágyában keresett a nap hosszú unalmai s
küzdései után nyugalmat. Lelkületéből egészen sajátságos lénynek
gyanítható: hogy azt sok másoknál, előbb is találta fel. Nemével a
diadalérzetnek tekintett szobájában körül, néha-néha emelvén föl fejét a
mesélő szolgálóra, ki elvégezvén beszélyét, parancsra várt.
– Elmehetsz! – mond Nankelreutherné – de itt a szomszédszobában fogsz
hálni.
A szolgáló hátra vonult a nélkül, hogy tisztában lenne az iránt:
kezdje-e szeretni e nőt, ki parancsoló szeszélye mellett igen
kibékülhetőnek látszott s bírt azon felsőséggel, mely minden
kellemetlensége mellett is, önkénytelen alárendeltetést és függést idéz
elő.
Az éj csendesen mult el, s Ilka kipihenvén magát, pirosan mint az ifjú
rózsa, s vidáman, mint a tavaszi pacsirta, ébredt föl, s szolgálóját
szólítá be, s öltözni kezdett. Szép aczéltükör előtt foglalt helyet, s
hosszú, tömött haját, mely vállát, hátát borította el, s majd bokáig
hullámzott selyemgyűrűkben, kezdé fésültetni. A leány műértőleg folytatá
munkáját.
– Mondd nekem, leányom! – így kezdé a nő – miként tudsz e rablófészekben
mulatni, e közt a sok borzas férfiú közt?
– A kénytelenség oka, asszonyom! – felelt a kérdett. – De csendesen
szóljunk, mert itt a falakon át rések vannak, s ha akarja valaki: egy
szavunk sem vész el.
– Hallgatóznak is itt?! – kiált fel Nankelreutherné, hirtelen
hátrafordítva fejét s figyelemmel körüljártatva a szobában tekintetét –
annál jobb: hadd hallják, a mit mondok. Ne ránczigáld úgy azt a fésűt! –
felét kitéped a hajamnak!
– Nem láttam soha oly selyemlágy és sűrű hajat, – mentegeté magát a
leány, – valóságos csuda az; ötnek elég volna!
– Ugy-e? de azért kimélve bánj vele: mert ily mostoha kezek között úgy
megritkul, hogy konty sem telik belőle. De mondd, miféle ember ez a
Komoróczi? mi ő itt! úr, vagy a Giskra szolgája, parancsnok vagy hóhér,
vitéz vagy tolvaj? s mit akar velem? Ti cselédek örökké jobban tudtok
mindent a háznál: felelj nekem nyiltan, meg nem bánod!
– Asszonyom! – szólt a leány, kin igen feltünő volt a remegés – én nem
tudok semmi bizonyost. Még mikor e várba nem hurczoltak, hallottam, hogy
Komoróczi egyik hatalmas czimborája Giskrának, hogy vérengző, kegyetlen,
s csak úgy kedvez valaki éltének, ha váltságot vár, vagy – – –
– No s mit vagy – – –? – Nankelreutherné haragosan fordult vissza a
szólóra, ki épen akkor keríté gyönyörű hajzatát fején össze.
– Én csak azt mondom, a mit hallottam. Kegyed nem fog rám megneheztelni.
– Ne rágd a szót annyit, mondd ki, a mit akarsz, úgy sem fog semmi okos
kisülni beszédedből.
– Azt mondják, hogy épen oly szelid s becsülettudó, a milyen vad és
goromba máskor, ha valakibe – – –
– Ej, mondd ki már ha valakibe szerelmes, úgy-e?
– Úgy van, asszonyom!
– Ezen kár volt oly soká tünődnöd. Most értem: nálam mindakettőre számít
ő kelme: de aligha meg nem csalódik. Férjem gazdag, roppant kincscsel
bír, de pénzét kiméli, bár engemet imád; azt hiszem, előbb elkövet
mindent fegyverrel kiszabadításomra, míg szekrényét felnyitja.
– Hát tudja, hogy kegyed itt van?
– Ostoba kérdés! Hiszen ha Komoróczi váltságra számít, tudtára kell adni
férjemnek, hogy birtokában – vagy mit mondok! – hatalmában vagyok.
– Hm; – jegyzé meg a szolgáló, egy szép vállat rázván meg, melyet a
szobában levő egyik szekrényből vett ki – nem úgy szoktak itt a dologgal
bánni, asszonyom! ki vannak ezen emberek tanulva, s nem koczkáztatnak
semmit.
Nankelreutherné, miután hófehér szoknyát szorított derekához, a vállra
tekintett, s azonnal kezébe vette, nagy kedvteléssel legeltetvén szemeit
rajta. Sárga metszett bársony volt ez, s kapcsai aranyból.
– Nem hinné az ember, – mond nevetve – hogy e zsiványfészekben ily váll
találkozzék; vajjon kiről vonta ezt le a derék vár ura?
– Ujdon új.
– Igaz, de nincs elég mélyen kivágva; add az enyimet ide!
– Próbáljuk meg, asszonyom, most így viselik, Garáné a nádorné kezdte a
divatot, s Budán mind így öltözködnek az asszonyok.
– Te akarsz engem arra tanítni, mi a divatszerinti; tavaly viselték így
igen, de nem az idén; azonban teljék kedved, úgy sincs egyéb dolgom;
háromszor is felöltözködhetem egy nap.
Ezzel fölvevé a szép vállat, s szokott zsémbbel feddegeté a fűzőt
szorító leányt; néha-néha a tükörbe pillantott, két kezével simítva fel
homlokán haját, s szoknyája redőit egyengetvén.
– Hallod-e? – mond körülfordulva a tükör előtt, – e váll jobban áll,
mint gondoltam; megtartom, s a régit neked ajándékozom; ha
kiszabadulhatok e fészekből elkérlek, vagy megveszlek Komoróczitól;
meglehetősen tudsz a hajjal bánni, jól fűzesz s öltöztetsz s ha
néhányszor a körmödre verek, nem utolsó szobaleány válhatik belőled.
A leány megcsókolta Nankelreutherné kezét s örömmel tekintett a nekie
ajándékozott vállra.
– Térjünk az előbbi tárgyra – folytatá a szép nő, karpereczeit kapcsolva
össze. – Rakj itt el holmit s mondd, miként szoktak itt az emberrel
bánni? – Hogy ravasz rókák ezen zsákmányosak, azt első pillanatra
beláttam.
– Asszonyom! – felel a leány körültekintve, majdnem suttogó hangon. – Én
csak annyit tudok, mennyit elejtett szavakból fűzhettem össze, s azt
elmondhatom: Komoróczinak atyja mint közvitéz szolgált egykor, később
néhány telekkel ajándékozta meg Bicskén Erzsébet királyné; idővel híres
pártvezérré vált, s Cilly grófnak kedves embere volt; zsákmány s
rablások által meggazdagodott; vagyona fiára Péterre szállott, kinek
most nagy hatalma van, s Giskrának vezérei közt majdnem első. Czimborái
Walgatha, Axamith, Uderszki s második. – Azt állitják, hogy Giskra nem
mindent tud, a mit vezérei elkövetnek; sőt hogy tetteikért, ha néha
fülébe mennek, keményen szokja őket feddeni. Komoróczit azonban kiméli:
mert nagy befolyása levén e vad csoportok kedélyére, szüksége van rá: de
emberünk tud is vele bánni. A mint mondják, többnyire minden vád alól
kivágja magát, s mindig nyer kegyében elszánt vitézsége, gyorsasága
által. Giskra talán néha mégis rövidebbre vonná a gyeplőt, de a hatalmas
rablólovagot nem oly könnyű nélkülözni. Igy történik, hogy előtte semmi
sem szent. Ha valahol gazdag kereskedőt tud, kincsét kézhez keríti; ha
oly személyt tehet rabbá, kitől nagy váltságot remél, az ilyen el nem
kerüli sorsát, s jaj neki, ha rokonai fösvénykednek; az első kikerülő
feleletre részökről, Komoróczi ördögi hidegséggel parancsol halált a
szerencsétlenre, s fejét szokta rokonainak kapujára szegeztetni.
– Irtózatos! – kiált fel Nankelreutherné – mi sors vár itt rám!
– Ej! – jegyzé meg a beszélő – kegyed mitsem tarthat tőle; különös
sajátsága van: nők iránt sokkal engedékenyebb; s kegyedbe szerelmes, a
mint ezt könnyen észre lehet venni; ő egészen ellenkező alakban tünik
fel, ha viszonszerelmet vár, s ezt szokta várni.
– S ha csalódik? – vág közbe kevélyen Ilka.
– Arra példát nem tudok, nem is régen vagyok itt; de annyit hallottam,
hogy a nőnem gyilkától ment, – bár a fogságot, ha örökös is, s az
erőszakot nem tartja a vezér büntetésnek.
– S nem volt-e, ki a nyomorultnak szívébe merte volna a tőrt ütni? –
mond Ilka hevülve – mikor nyerni semmit, veszteni mindent lehet!
– Ki tenné azt? – Ő tartja féken a rablócsoportot, s épen az ő
kegyetlensége oka, hogy itt, e bűnök fészkében, külsőleg neme a lovagi
szellemnek tünik fel. Veszszen ő, úgy ki vagyunk a legirtózatosabb
erőszaknak téve.
– Igazad van – felel Nankelreutherné – de épen, mivel ily alávalóval van
dolgom, Istenemre! túljárok eszén! Ha szerelmes lenni képes ily hiéna,
dühödtté teszem szerelmében; lábaimnál akarom őt látni; a port csókolja
a nyomorult saruim alatt, s várjon tőlem parancsot, mint a gonosz lélek,
kit a varázsidézet tesz szolgává! – de ki vagy te? – nem cseléd-ész és
átlátás hangzik szavaidból, légy nyilt irántam!
– Asszonyom! tehetős fehérvári polgárnak leánya vagyok, s két év óta rab
e nép közt, bár nem mindig e várban. Rab a szó teljes értelmében; mert
félelem s ifjú gondatlanság mindent áldoztattak velem. Kegyed meg fog
engem vetni!
A szép nő elfordult nemével az undorodásnak.
– Hallgass! – mond – hölgy vagy s bűnöd csak az, hogy élsz; ha nem
vétkes – halott volnál; mert a mit e zsivány sajátságáról szóltál, mese.
Én szánlak, de nem kárhoztatlak kegyetlen büszkeséggel; a lelket nem
tudjuk magunknak, s megtérni sohasem késő.
– Késő! – kiált fel a leány, s szemeiből könyűk gördültek ki.
Ilka részvevő tekintetet vetett a könyezőre.
– Még nem mondád meg, mi vár itt rám.
– Ha rokonai vannak kegyednek, azok megtudandják, hogy rab, ha ez
Komoróczi tervében van, kegyednek vagyonát többre veszi szép
személyénél: a mi – bántás nélkül legyen mondva – nem első lenne ezen,
bár újdon falak közt; de hol raboskodik kegyed? azt nem fogják soha
megtudni. A váltság letételére hely tüzetik ki; s ha a kiszabott órára
nincs ott, akkor kegyedre fogság vár; sőt több.
– Több? – kiált fel önkénytelen összerázkódva Nankelreutherné.
– Minden – fejezé be sötéten a polgárleány.
– Isten! Isten! te tűröd ezt? a te boszuló kezed nincs emelve, villámaid
nyugosznak s haragod viharja nem söpri el őket a föld színéről?!
E pillanatban kopogás hallatszott a végső ajtónál.
– Ki az? – kiált fel a nő borzadva.
– Én vagyok, asszonyom! – felel egy ismeretes hang.
– Én, minden szolga lehet! – kiált Nankelreutherné – mondd nevedet!
– Komoróczi – volt a felelet.
– Nem lehet! – viszonzá Ilka majdnem parancsoló hangon – ily jókori
látogatást férfi fogadhat, nő nem. – Béketűrés, vitéz úr! néhány percz
múlva készen vagyok, akkor szabad a bejövetel.
Komoróczi toppantott lábával az ajtó előtt; de úgy tetszett neki, hogy
Nankelreuthernének e sajátságos önbizodalmában, melynek következésében
magát egészen, mint a vár asszonyát tekinti, valami új és érdekes van;
sőt neme a becsülésnek iránta, mivel őt nem mint vérengző rablót
tekinti, hanem mint derék lovagot, kitől kiméletet s hódolást követel,
félelem nélkül remél. De legtöbb kiméletet mindenesetre az idézett föl a
kényúrban, hogy szeretett, már a mennyire ezen érzés kifejlődhetett vad,
de szenvedélyes kedélyében.
Nankelreutherné, úgy látszik, egészen eltalálta a rabló lelkületének
kulcsát, s azon tapintatban bízva, mely annyira sajátja a nőnemnek, nem
hagyá magát kizavartatni szokott módjából; mindig arra térvén vissza
elméjében: itt mindent veszthetek, semmit sem nyerhetek; így is úgy is
egyre megy a dolog; tehát miért vessem el magamat, gazemberrel van
ügyem, itt csak fortély és ámítás segíthetnek.
Néhány percz múlva elvégezte öltözködését.
– Nyisd meg az ajtót, leányom! – mond a szolgálónak kényelmesen leülve a
kandalló közelében, egy karos székbe.
Komoróczi lépett be könnyű veres házi öltözetben, mely térdig érő s
csehszabású volt hasított ujjakkal.
– Kegyed soká nyugodott, – mond elég vidáman, – de a nyugalom üdvös
volt: az ég hajnalát költözteté szép arczára.
– Udvariasan! – felel nevetve Ilka – jó reggelt! – ha tetszik, együtt
reggelizhetünk.
– Hogyan van kedves vendégem szállásával megelégedve?
– Mind a gazdával, mind a szállással eddig igen jól, – felelt a kérdett,
bájos tekintetet vetve a rablóra – s ha ez mindig így tart, örömmel
kérendek bocsánatot azért, mi talán tegnapi szavaimban sértő volt.
– Kegyednek szavai sértők csak akkor lehetnek, ha huzamosb ideig itt
lakván, kelne ki a vár ura ellen, ki kedvesb kötelességet nem ismer,
mint szép hölgyével a lakást megkedveltetni. – Átmehetünk a vár másik
szárnyába, hol a reggeli kész s víg zene vár reánk.
– A hogy tetszik, – szól Ilka nyájasan.
E párbeszédből gyaníthatjuk, hogy Nankelreutherné egészen más modort
vett föl, s női tapintatának sugallásaként, meg akarta az oroszlánt
szelidítni, hogy annál könnyebben bánhasson vele.
Komoróczi ellenben, bár fondor s cselszövénynyel teljes, kevésbbé
ismerte még a nőnemet, mint hogy némileg ne érezte volna örömét egy
diadalnak e csinos nő felett, mely egészen különbözött eddigi szerelmes
kalandjainak eredményétől. Ő, ki örökös járása-kelése közben csak órákat
áldozhata szerelemnek, többnyire oly hölgyekkel találkozott, kik neki az
egész nemről nem a legjobb eszmét adák, s kik könnyelműségből s
félelemből szolgai engedékenységet mutattak iránta, s így a diadalnak
főfűszere hibázott. – Nankelreutherné őt, mint lovagi udvarlót
látszatván tekinteni, e mellett egész fönségét megtartá, s kevélysége,
mely mindenkit a várban tiszteletes távolban tartott tőle, jól esett
Komoróczinak, s némileg saját jellemével volt összhangzásban.
Igy telt el több nap, Komoróczi mindig a szerelem tárgyát hozta elő, s
néha közel volt béketűrését elveszteni, s erőszakhoz nyulni. Ilka
ellenben szokatlan nyájassággal s könyűkkel fegyverkezteté őt le. Az
ébredő szerelmet a csinos nő oly természetileg tudá játszani, hogy végre
a komoly rablónak szívében egy eddig ismeretlen húr rezzent meg, s mivel
a nőnek szokatlan s majdnem férfias bátorságában sok hasonlót talált
önlelkével: néha állandó viszonyról, nősülésről kezde gondolkozni.
– Teringettét! – kiáltott fel magában – ezt az Ilkát a sors egészen
nekem képezte. Ez, ha távol leszek váramtól, jobban feltartja itt a
rendet, mint én. Egyébiránt, szeret, ez tagadhatatlan.
Nankelreutherné látván végre Komoróczit azon a ponton, a hová őt rég
vágyott hozni, halkal házassági ajánlataira is felelt.
– Ha kegyed – mond néha – óhajtja, hogy neje legyek, azt kivánom, hogy
becsüljön s oka legyen bennem bízni: tehetné-e ezt, s lehetnék-e én
magam a legvitézebb férfiúhoz érdemes, ha könnyelműségemmel tisztelet
helyett méltó megvetést idéznék elő? s nem szégyenlené kegyed maga, ha
ezen ördög czimborái e várfészekben rólam azt hinnék, hogy én sem vagyok
jobb a többinél!
– Az ördögöt ne említsd! – mond Komoróczi hátratekintve – sokszor
megjelenik az, ha emlegetik, s én, a mi e világon van bár mi, nem
rettegem; de a lelkekkel s ördögökkel nincs közöm. – Szólj, Ilkám!
akarsz-e enyém lenni?
– Igen, egy feltét alatt: ha mindenre – mi itt a földön, felettünk s
alattunk szent, vagy rettegett kegyed előtt – esküszik nekem, hogy
férjemnek soha semmi bántódása nem lesz. Ezzel magamnak tartozom: mert
ha van, a mitől kegyed retteg, vad férfiú! bennem is van, a mi félelmet
idéz elő; nyugalmamat örökre aláásná, és szerelmemnek nem hagyna örülni,
miként akarnám, ha férjem sorsán kellene aggódnom.
Komoróczi átölelte a beszélőt, ki igyekezett karjai közül kifejtőzni.
– Még egyet kell mondanom, – folytatá Ilka. – Ha ezen eskü megtörtént,
férjemtől egy irást várok, melyben rólam egészen lemond.
– Hogyan! – mond rábámulva Komoróczi – s fogja ő azt jó szerével tenni?
– Az a kegyed dolga; de bántódása ne legyen, esküdjék.
A rabló gondolkozott, s végre kezet adott.
– Ez nem elég! – mond Nankelreutherné, egy mélyebb tekintetet vetvén a
babonás férfiú lelkébe. Elmondatá az esküt vele, melyben Komoróczi magát
az ördögnek s minden vándorlelkeknek ajánlja: az ég villámait szólítja
fel boszúra maga ellen, ha Nankelreuther Nabuchodonozor lovagnak általa
bármikor a legkisebb bántódása lenne életében és szabadságában. – A mi a
lovag lemondását illeti, – jegyzé meg Ilka, – arra kegyedet nem szükség
megesketnem: azt mint szerelmének s csatlakozásának bizonyítványát eskü
nélkül elvárom.
Komoróczinak szenvedélye naponkint nőtt; s egyrészt ez, másrészt a
babonás férfiúnak esküje fejti meg, hogy Nankelreutherné halkal oly
úrnője lőn Komoróczinak, mint a derék Nabuchodonozornak. A várban
egészen magához keríté a kormányt; nagy rend és tisztaság uralkodott
benne, a cselédek rettegték és szerették őt egyszerre: mert valamint a
legkisebb hibát sem tűrte el, s többnyire önkezecskéivel szerzett
magának a legnagyobb kitöréssel, de hirtelen ellobbanó indulatossággal
elégtételt, úgy minden kis szolgálatot meg tudott jutalmazni.
Őt a várban senki sem érté, s a legtöbben ragaszkodását Komoróczihoz
valónak hitték. Megtörtént, hogy a vezér, ki darab idő óta szokszor
szótlan s gondolkodó volt, napokra távozott el Vadnáról; ilyenkor, bár
Nankelreuthernéban szerfölött bízni látszatott, titkon, mégis a
legszorosb rendeléseket tevé, úgy, hogy a nőnek semmi módon sem lehete a
várból szabadulni; de ő ezt fel sem vevé, sőt midőn mások ezen örökös
bezárást emlegették: nevetve feddé meg őket, azt állítván, hogy sokkal
jobb itt a szép lanyha termekben, mint künn a sziklabérczek zúza és
fagya közt sétálgatni. A vár parancsnokát maga felszólította a
legszigorúbb rendtartásra.
Mindezek alkalmasok valának Komoróczi vigyázatát elaltatni; de Ilkának
igen ravasz rókával volt dolga, ki önmagáról hozván itéletet másokra:
annyival kevésbbé akará egykori nejének egész szabadságát visszaadni,
mennyivel inkább tartá ez őt igérete teljesítéseig bizonyos távolban
magától.
Történt egy napon, hogy Komoróczi kedvetlen híreket hallván, lóra ült s
néhányak kiséretében eltávozott. E hírnek minőségét könnyen
gyaníthatjuk: Rozgonyi Sebestyénnek közelítése esett értésére, bár
határozását mozdulatának senki bizonyosan nem tudta, az ifjú király,
szokott előlátásával, legszorosabb titoktartást tevén mind Zokolinak,
mind általa Rozgonyi Sebestyénnek kötelességévé.
Ilka e közben azon folytonos óvakodást, melyet egyenlőre, mint láttuk,
példás béketűréssel szívelt el, vagy jobban mondva, észre sem látszaték
venni, unni kezdette, de sem unalmát, sem terveit nem közlötte senkivel.
Ő csak magában bízott, s azon szobaleány, kit némileg megkedvelt, s ki
nagyon ragaszkodott új asszonyához, sem gyaníthata semmit érzéseiből;
sőt Nankelreutherné épen e kedves cselédjével igyekezett elhitetni,
mikép jelen állapotjában jónak véli inkább úrnő, mint rabnő lenni, s
hogy sorsával ki kezd békülni.
A nap csendesen eltelt. Ilka este felé félre tette munkáját, mert egy
gyönyörű bársony nyeregtakaró hímzésével foglalatoskodott; az estebédnél
szótlanabb volt szokottnál, s hálószobájába jobbkor vonult.
A leány a mellékszobában volt. Nankelreutherné, bezárván gondosan az
ajtókat, lefeküdt, s mint mindig, úgy most is nemsokára elaludt.
Mintegy három órát pihenhetett, midőn egyszerre fölébred, s egy szép
fiatal lovagot lát ágya előtt állani. Az éji lámpa halkal pislogott egy
szegletben, s világa a lovag képét árnyékolván, vonásait ki nem vehette.
Azonban a kéretlen látogatónak nyájas arcza s szelid hizelgő tekintete
egyáltalában nem gyaníttatott gyilkos szándékra, sőt a nő ébredése,
miként sejdíté, egy forró csóknak következése volt. Gyorsan emelkedett
föl fekvő helyzetéből, s félig ijedten, félig kábultan mereszté szemeit
a szokatlan jelenetre. Az ifjú térdre ereszkedvén ágya előtt, havas
kezeit ragadá meg.
– Ne rettenjen meg kegyed; – mond suttogó hangon – engemet tisztelet s
forró szerelem hoztak ide; én meg akarom szabadítni!
Ilka, mint minden mélyen alvó, hirtelen fölébredésekor csak félig volt
magánál; a mondottakat nem értette; de a váratlan esetben –
rabló-várban, s ily kemény őrizet alatt – csak két eszme merült föl
lelkében: vagy új veszély fenyegeti itt, vagy csak próba ez, és
Komoróczi bizonyos kiván lenni hűségében. De e két eszme a kábult s
némileg megrémült nő fejében néhány percz műve volt, s a jövőben őt
szokott hevessége ragadá meg.
– Ki vagy? gazember, tolvaj, zsivány! – mond, nagyot kiáltva, s egy
ugrással ki az ágyából s a térdelő lovag előtt teremve, kinek üstökébe
merítete kis kezeit, hallatlan zajt és lármát ütvén.
– Az Istenért! – mond suttogva, de élénken az ifjú – térjen kegyed
magához! el vagyunk árulva, s mind magát, mind engemet veszélybe dönt.
Nem ismer-e, nézzen csak jobban szemem közé!
– Wratizláw! – kiált fel Nankelreutherné, rábámulva – kegyed? de miként
jött ide? mit akar? – folytatá, még mindig szorosan tartva üstökét.
– Kegyedet jöttem megmenteni e rablófészekből, honnan csuda a
szabadulás! szerelmemnek sikerült végre álruhában ide lopózni, s a
kapuőrt megvesztegetni. Az istenért! hallgasson – s teringettét! a
hajamat ereszsze el, hiszen felét kitépi! – A helyzet semmi sem volt
kevésbbé, mint regényes, s inkább köznapi dulakodáshoz hasonlított.
– Ugyan úgy-e? – mond Nankelreutherné – talán hálát adjak, hogy éjfélkor
tör be egy becsületes nőnek szobájába? Ki bízta kegyedre szabadításomat?
ha szándéka jó volt, miért nem jött férjemmel? Egyébiránt én itt
sorsommal meg vagyok elégedve: s ha a kénytelenség választásra
szorítana, hitemre! inkább választanám a vad, de férfias Komoróczit,
mint kegyedet, ki csak szép arczáról s czifra mentéiről híres.
– Hogyan – mond Wratizláw, mert ő volt, igyekezvén fürteit a nő kezéből
kifejteni – mit hallok? – ereszszen kegyed, mert majd megeléglem a
tréfát! – Végre nagy bajjal ki tudá magát a nő körmei közül szabadítani.
– Jól van, – mond mindig suttogva, s inkább tettetett, mint való
haraggal: mert vonásai inkább nehezen rejthető örömet mint boszút
árultak el – veszszen itt, ha a szabadságnál többre becsüli a
szolgaságot. De jaj lesz kegyednek, ha Nankelreuther megtudja, minő
kevés nyugtalansággal tölti itt szalmaözvegységét.
– Jó! – felel büszkén Ilka – menjen, s mondja meg férjemnek, de
szóról-szóra a dolgot, úgy a mint én mondom most; – ha ő nem gondol
velem, ha azt kell hinnem, hogy rólam lemondott, én sem töröm rajta
fejemet.
Wratizláw át akarta a csinos nőt ölelni, ki összeszorítván ingét keblén,
oly hatalmas taszítást tőn rajta, hogy ez hátratántorgott.
– Segítség! segítség! – kiált Nankelreutherné. Nemsokára a folyosón
gyors léptek hallatszának.
– Nekem, – mond Wratizláw – távoznom kell; de egy csókot még adsz nekem,
szép angyalom, bucsúra – majd még látjuk egymást. – Ezzel közeledett
Ilkához, a nő az ablak mélyedésébe szaladott, a lámpát akaratlan
felbuktatta lábával, s gondolomra kinyujtván a sötétben kezét, egy
hatalmas arczcsapással üdvözlé a szerelmes kalandort. – E közben az
ajtón zörgettek, végre felnyilt az. Bélián lépett be szövétnekkel: Ilkát
egy ablak szegletében találta, még pedig nemcsak el nem rémülve, hanem
diadalérzet kifejezésével arczán.
Wratizláw nem volt a szobában.
– Eltűnt! – kiált fel Ilka – sem híre, sem hamva!
– Mi volt ez? – kérdé zavarodva Bélián – miért ordított kegyed oly
iszonyúan?!
Ilka hirtelen visszabujt ágyába, s gondosan magára vonván a paplant, a
történtet elbeszélte.
Bélián nevetve rázta fejét. – Kegyed – mond – álmodott, ide senki sem
jöhet be.
– Itt volt – erősíté Ilka.
– Nem volt – felelt a rabló.
– Itt volt, igen! – mond Komoróczi előlépve, s zöld tágas köpenyét
levetve magáról – volt! – ismétlé, tőrt emelve föl – ő nincs többé!
– Minő oknélküli kegyetlenség? – fakadt ki Nankelreutherné különös
arczkifejezéssel, mely majdnem gúnyhoz hasonlíta – ily semmiségért vért
ontani; távozzék, kegyed vérengző tigris!
Komoróczi szó nélkül távozott.
– Itt nem vagyok többé bátorságban, – mond Nankelreutherné. – Hol
jöhetett be? Nem, ezt nem tűröm tovább, így minden pillanatban félni és
rettegni, ez több mint sok!
Gonddal vizsgálta meg reggel a falakat, de sehol semmi rést nem
láthatott. A padlók négyszegének egyike emelhető, gondolá magában: jó!
köröskörül leszegeztetem őket.
Miután Nankelreutherné fölkelt, a szobaleányt szólította be, s azt
nagyon lehordta, hogy sokszori kiáltására be nem jött; ez azonban
önijedségével s tehetetlenségével jól-rosszul kimenté magát.
Komoróczi elbeszélte Nankelreuthernénak, hogy késő éjtszaka érkezvén
meg, a lármát hallotta s úgy jött szobájába, s épen e lármából kelletvén
gyanítnia, hogy iránta hű, ezentúl lesz oka teljes bizodalmával
dicsekednie. A vezér sokkal nyájasabb volt a szokottnál, s az egész nap
vidám beszélgetés és vitatkozás közben tölt el. Komoróczi arra akarta
Nankelreuthernét bírni, hogy őt igérete alól oldja fel, s mivel alig
hihető, hogy férje önkényt lemondjon róla, bármi fenyegetődzésekre is
erőszak nélkül: engedje meg neki, hogy más módon szabadítsa őt meg
férjétől.
– S minő mód volna ez? – kérdé Ilka felcsattanva. – Megölni talán? abból
semmi sem lesz! szegény Wratizláwnak vére is lelkemen nyom! – folytatá
színlett komorsággal. – Ha kegyed még egy ily szót ejt, vége a
barátságnak!
– Nevetséges makacsság – kötődött Komoróczi – azok közt, kik igazán
szeretik egymást.
– Legyen az, a minek kegyed kereszteli; de én csak azt szerethetem, ki
engemet szeret: engem pedig csak az szeret, ki lelkemet nem akarja
megzavarni. Ha szemét egy magasb lelkű nőig emelte, győzze meg e nőt, ki
kegyedet szereti, hogy nem mindennapi férfiúért áldozta fel hitét. Ide a
kézzel, lovag! igérje ezt nekem!
Komoróczi a kezet elfogadta s ajkaihoz voná.
A nap eltelvén, este felé Komoróczi újra belépett a szobába. – Ilkám; –
mond vigan – kövess! egy szép szemlének teszlek tanújává, milyet,
Istenemre! Budán vagy Pesten nem láttál soha.
– S mi lesz az?
– Meglátjuk mindjárt. – Ezzel kivezeté őt az ajtón. Ilka nagy
feszültséggel követé; több szobán s termen haladtak keresztül, míg végre
egy egészen veres szövettel bevont toronyszobába érkeztek.
Úgy tetszett Ilkának, mintha távolról ének hangjai verdesnék hallását.
Komoróczi az egészen gyertyákkal világított szűk szobában megállott, s
annak közepéből függő selyemkötelet vevén kezébe, mely aranybojttal
végződött, meghúzta azt, s a következő pillanatban, egy a falból alig
kitünő rézgombocskát megnyomván: a veres szövet kétfelé vált, s az ez
alatt félre vonuló vassal bélelt táblák alól egy hosszú magas ablak tűnt
elő. Komoróczi és Ilka oda siettek.


JÓZUA.
E szemlét készítéd számomra gyáva, – – – – – ide vezettél (s ez igen
illet hozzád) ide vezettél, hogy szivemet törd meg.
_A. de Vigny._
Állj meg nap!
_Józua_.
Ábrahám még mindig a vadnai várnak földalatti boltjában sínlődött. Mikor
a vár ura látta, hogy zsidó rabjai a szalonnát s bort, vallási
szabályaik ellenére, mohón költik el, a tréfát megunta. Komoróczi el nem
feledkezett magáról: emberei Fehérvárt, Győrt, Szegedet összejárták
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 11