A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 08

Süzlärneñ gomumi sanı 3877
Unikal süzlärneñ gomumi sanı 2137
26.7 süzlär 2000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
38.1 süzlär 5000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
44.1 süzlär 8000 iñ yış oçrıy torgan süzlärgä kerä.
Härber sızık iñ yış oçrıy torgan 1000 süzlärneñ protsentnı kürsätä.
ads place
AZ IFJÚ KIRÁLY.
– – fenn hazám az égben
Mondhatatlan messzeségben
A csillagpályák között.
_Kölcsey_.
Ott hagytuk el az ifjú királyt, midőn választását kinyilatkoztatá előtte
Podjebrád. A meglepetés, hogyha szabad e kitétellel élnünk, nagyszerű
volt, s mindent haladott, mit Mátyás valaha várt s remélhetett. Az ily
helyzetek természetéből foly ki azon szótalanság, mely szünetet képezett
addig, míg gondolatait rendbe szedvén, újra szólni, nyilatkozni,
körültekinteni birt, azon szédítő fokon, hová őt, a foglyot, az
elfeledtet, a biztos jövendőnélkülit a pillanat emelé föl.
A múlt nyargalt át képzetén. Atyja, László bátyjának halála, önhelyzete;
s ezt az ország, a szeretett hon kétes sorsa követé. Keresztül futotta
hirtelen a viszonyokat rendre; a pártokat, a követelő idegen
fejedelmeket, a királyválasztást; s itt látta magát a feledtség
sötétéből kiragadva, egyszerre egy nemzet összes felkiáltása által
újrateremtve. Látta az isteni gondviselést, mely benne atyja érdemét
jutalmazta, s a kedves testvér vesztét kárpótlá. Hála emelkedett
lelkében azon örök lény iránt, ki biztos, erős kézzel nyúl be az
események veséibe, s hatalmas fordítással, egy teremtő igével mindent
újra önt; egy eszmét lök a szomjú lelkekbe, s egy gondolatszikrát ver ki
a sors szikláiból, mely mindenütt gyulékony anyagra talál, fellobog,
felriad a közvéleményben, s mint a medret áttört folyam, szétárad
véthetlenül, ellenállhatlanul. De tisztelet s hála emelkedett föl ifjú
kebelében azon nemzet iránt is, mely őt, az érdemetlent, ily nagy, ily
szép bizodalommal ölelé körül; benne atyját s az örök igazságot becsülé,
emelte ki, dicsőíté s koronázá. Valamint a szerénység kötelességévé
tette mindezt érezni, minderre magát érdemetlennek hinni addig, míg
érdemeket lehete szerzendő: úgy másrészt lelke nőtt, s szívében jóltevő
hév áradott. Első pillanatkor, első kiléptekor a homályból ezt gondolá:
azon nemzetnek, mely őt felmagasztalá, öndicsőségét, nagyságát és
fönségét kell visszatükrözve látni abban, kiben bízott, kinek
gyermekkezeibe adá a hon hajójának kormányát, még pedig akkor, midőn a
hon ege borult, s öblében villámok csattogtak, s az elem, melyen ingott,
mélyéből fel volt verve. Nemes büszkeség tölté meg keblét, s azon szép s
föntebb nemű dicsvágy, megmutatni, hogy benne nem csalatkoztak. Mindez
villámgyorsasággal váltakozott elméjében, s a lelki csata és
önvitatkozás következménye lőn, azon szerény, de szerfölött nemes
önbizalommal teljes tartás, melylyel Mátyás fölemelkedett üléséből,
aggály nélkül jártatá a fényes gyülekezeten már is királyi tekintetét
körül, s érczteljes, bár valami elfogódott hangon nyilatkoztatá ki:
mennyire hatott lelkére e váratlan felmagasztalás, s hogy ő tudja:
miként ezt egyedül atyja érdemeinek köszönheti; igéré: élte minden
pillanata, minden gondolatja, minden tette azon nemzetnek lesz áldozva,
mely őt bizodalmával előbb ajándékozta meg, mintsem arra érdemeket
szerezhetett; kinyilatkoztatá: bár jó szándéka való, ifjú erejét túl nem
becsüli, s számot tart azon lelkes férfiak tanácsára s segítségére,
kiknek a hon java szívökön fekszik, kiknek érett javallatait mindig a
legnagyobb készséggel fogja kihallgatni; végre hiszi: hogy az Isten, ki
őt árvaságában így megtiszteltetni, így felmagasodni engedte, el nem
hagyja, s szívének első s legforróbb óhajtását, a hont boldogíthatni,
teljesítendi.[35]
Rendre üdvözlék a cseh és magyar urak az ifju királyt, s most e
nagyszerű pillanatban kezdék őt megismerni s méltánylani. A királyt
látták a nemes tartásban, s szerénységgel párosult fenségben; a magyar
urak keble tágult, s boldogító remények kezdének azokban emelkedni.
Bretizláw is jelen volt a vendégek közt, – most győződött meg, hogy őt
gyanításai meg nem csalták. Podjebrád igen jól tuda számítani a
jövendőre; neme a fájdalmas érzetnek emelkedett föl kebléből az agg
férfiúnak. Így tehát minden álszín, gondolá magában; s az a Podjebrád,
ki Mátyással egyelőre büszkeséggel éreztette felsőségét, ki vele, a
beszterczei gróffal, a Magyarország kormányzójának fiával, mint
közönséges nemes apróddal bánt: egyszerre, midőn sorsa változását
gyanította, beteges leányát vétette el, vagy inkább tolta azt rá, s oly
viszonyba sodorta, mely az ifju királyt sok bajba fogja keverni.
Az estebéd után Mátyás ellenállhatlan ösztönt érzett, szívét kiönteni
rokonkebelbe. Vitéz az út fáradalmai miatt pihenni sietett. A király
Bretizláwot kísérte haza. Szótlan fogtak helyet a tág kandalló előtt; de
Mátyás, bár soha nem lépve hajszálnyira is túl azon korlátokon, melyeket
magas állása szükségessé tett, mégis szeretetreméltó nyájasságával,
elmésségével s vidor kedvével oly kellemes folyamot tudott adni a
beszélgetésnek, s előtte annyi tárgy fejledezett, hogy majd hajnalig
együtt maradtak.
A kis Izabella ájtatosan bámult az ifjúra, s nem lehete őt lefekvésre
bírni. Zöld kereveten ült; a kedves gyermeki arcz Mátyásra fordítva, s
kezében kis álla, rózsagödrével. Így néz tehát egy király ki! gondolá. –
Hm! nekem az apród inkább tetszett; – de mégis szép királynak lenni! –
Midőn a király bucsura szorította meg a gyermek kezecskéit, ez oly
boldognak érzé magát, de miért? – nem tudta.
Mátyás Bretizláwnak csillagászi s csillagjósi tudományát mindenesetre
nem azon szempontból tekintette, mely arra – az akkori babonás hiedelem
következésében – valóságos befolyást költött az emberi sorsra. Az
ifjúnak helyzetében magyarázható, hogy neki sok okos ideje volt
gondolkozni, s a tárgyak illetőleges s valódi hatását összehasonlítani;
s így elméjét a tudományok legnehezebbikével, emberismerettel
gazdagítani, azon tudománynyal, mely az ifjú keblében kegyetlen kézzel
tépi a szép csalódások mennyét szét, s adja birtokába azon keserű
tudást: hányadán van a világgal s az emberekkel. Tudta ő, miként jár
együtt némely viszonynyal, oly dolgokat használni, melyek
meggyőződésünkön kívül esnek ugyan, de hatásukat s befolyásukat az
emberek tudatlansága okozza, s melyekkel néha több kezet s lábat lehet
mozgásba hozni, mint a legmélyebb okoskodással.
Ilyen volt akkori időben a csillagászok tudománya, s jó lélekkel el
lehet mondanunk, hogy rájok nem vala alkalmazható Ciceronak azon
mondása, hogy: bámul, ha két találkozó augurt nem lát nevetni egymáson.
Már fennebb említettük, hogy Bretizláw csillagászatát neme a vallásos
meggyőződésnek tevé tiszteletesbbé azokénál, kik azt mint
kenyértudományt gyakorlák. – Ő ihletve fürkészte a csillagok helyzetét;
horoscopjait lelkiismeretesen voná; ő bizodalommal számított arra, mit
az ég azurjában csak általa érthető jegyekben látott, olvasott. A
véletlen, e frigyese a babonának, segített néha őt meggyőződésében
erősíteni, s ha olykor jóslatai nem teljesültek, a helyett, hogy
tudományának hiányos voltát s ingatag alapját megismerné, magát vádolta.
Ő számításainak gondatlan- s pontatlanságában kereste a hibát. Ha néha
ily számítási hibácskára talált, bárminő csekélyre, azon hév örömmel
ragadta meg azt, melylyel minden szenvedélyes szenvedélye tárgyát
szereti kimentve látni, s diadalának örül.
Az ily meggyőződésnek természete átömleni másokba.
Van valami hódító, s rábeszélő a meggyőződésben, melyet puszta hit, s
szenvedély nem adhatnak. Mindezekből magyarázható a leghíresebb
uralkodók ragaszkodása a csillagászat jóslataihoz, ha ezekben maguk nem
hittek is, mert igen tudhatták hatását a buta köznép kedélyére.
Mátyás megismerte Bretizláwban azon embert, kinek nemes
lelkület-ihlettsége igen is befolyást gyakoroland az akkori kor
szellemében, főleg hadi viszonyokban. Ez okért igyekezett őt arra bírni,
hogy Budán udvarában telepedjék le.
Bretizláw az ifjút szerette; de mégsem tudá magát hirtelen azon ajánlás
elfogadására határozni. Nehezen vette magát a hatvan évű öreg arra, hogy
élte révnapjait, azon nyugvó, pihenő napokat, melyek egy háborgós élet
után oly jóltevők, az udvari zajjal fölcserélje; de Mátyásnak szíves
unszolásaira időt kért a megfontolásra.
Végre távozott a király, s lakosztályába érkezvén, két apródot lelt
ajtajánál elég álmosan, de nagy készséggel parancsait fogadni, s belső
szobáiban szolgálatára rendelt magyar urakat, kik Vitézzel érkeztek.
Mindez ujságával meglepő s némileg terhes volt nekie.
Másnap reggel Vitéz tevé udvarlását. Az öreg a király indulását
sürgette: mert óhajtá, hogy a Dunajég olvadása előtt érkezzenek Budára.
Tudta, hogy a követség, mely a királylyal Straznicz előtt szándékozik
találkozni, gyorsan halad; egyébiránt is a király anyja, a még
öregségében szép és nemes tartású, s még fenségesebb lelkületű
Hunyadiné, Szilágyi Erzsébet, remegő anyai gonddal kötötte lelkére a
siettetést.
De mégis idő kellett erre. Az elindulás Vitéz érkeztétől harmadnapra
volt határozva. A közidőnek nagyobb részét készületek töltötték be, s a
tisztelkedő törvényhatóságok fogadása, kik hosszas
szerencsekívánataikkal üdvözlék Mátyást.
Régi nevelője mindig oldalánál volt; értesíté az ifjút, gyaníthatólag,
mit fognak nekie mindazok mondani, kik személyéhez közelítendnek, s
miként kellessék felelnie, magát alkalmaztatnia, hogy eszéről jó
véleményt ébreszszen s királyi méltóságát fentartsa. Mátyás példás
béketűréssel hallgatá ki a tanácsot, még akkor is, ha ez jobb
meggyőződésével ellenkezett. Nekie eleinte mindjárt arra volt szüksége,
hogy azoknak bizodalmát s jó indulatját megnyerje, kik iránta a
leghívebbeknek mutaták magokat; s Vitéz egy volt ezek közől. De állása
is a magas egyházi férfiúnak, mint hajdani nevelőé, nyert azon
szenvedélyes ragaszkodás által, mely szinte atyai indulattal párosult; s
ez a király nemes szívében gyöngéd figyelmet s méltánylást idézett elő.
Vitéz eszmélve kisérte az ifjúnak minden, a tisztelkedő követségekhez
intézett szavait. Bár azok általán véve azon elvből indultak ki, melyet
ő tárt fel Mátyás előtt, mégis megütközéssel vegyült csudálkozással
hallotta őt ellenállhatatlan nyájassággal felelni minden egyes
bejöttnek, s szavait mindig úgy intézni, hogy azok a dologhoz szorosan
mérve, bámulatos bizonyítványai valának a vele született gyöngédségnek s
tapintatnak; s valami oly lekötelezővel birtak, hogy mindnyájan a
legnagyobb megelégedéssel távoztak tőle.
Vitéz mintegy megnemesítve látá eszméit a Mátyás szavaiban s ez némi
büszkeséggel dagasztá keblét.
Elvégződvén a nem minden unalomtól ment tisztelkedések, még egyszer ment
el Mátyás Bretizláwhoz, kinek elhatározását nem tudta, s kitől sokkal
nehezebben vált el, mint Prágától. Ő, mint láttuk, nagyon szerette a
tisztes férfiút, kinek közelléte minden tekintetben jóltevő volt
kedélyére.
Izabella vígan jött a király elébe.
– Felséges uram! – mond – mi megyünk Budára, elkisérjük oda felségedet,
s talán – tevé csíntalanúl hozzá – ott is maradunk.
– Ha ezt az örömet tenné nekem atyád, édes kis Bellám, igen nyugodtnak
érzeném magamat, – felelt az ifjú vidáman. – Ő tehát jő, számolhatok rá?
– Minden bizonynyal, – felelt a gyermek, tapsolva kezeivel – már
készületeit teszi, s látcsöveit, mozsarait, szelenczéit rendezi, ez mind
jó jel.
*
Míg ezek Prágában folytak, Zokoli Mihály a követséggel óránkint
közeledett Strazniczhoz,[36] s már alig lehetett félnapi járatra oda,
midőn egy utazó csapatot értek utól, azok közől melyek Cseh-, Morva- és
Magyarországnak minden vidékéből a király látására siettek. Az egész
társaság lóháton utazott. A férfiaknak bundájok alól fekete mellvértek
sötétlettek ki; úgy tetszett, mintha ismeretlenek akarnának maradni,
mert az első magyar lovagok hozzájok érvén, sisakrostélyaikat azonnal
leeresztették.
Zokoli, a ráváró nagyszerű jelenetekkel s Serenával elfoglalva, keveset
ügyelt maga körül; de az egyik lovagnak karcsú alakján megállapodván
szeme, úgy tetszett neki, mintha abban Borisra ismerne. Ugyanazon
perczben fordult az is Zokoli felé s fejével barátságosan köszönt; de
vaskezének ujját hallgatás jelével azonnal sisakrostélyához illeszté.
Az alkalom fiatal leventénkre nézve igen csábító volt, s mind a mellett,
hogy Boris hallgatást intett, Zokoli szándékosan hátramaradván,
közelében megállott.
– Lovag! – így szólítá meg a deli cseh ifjút – szeretnék kegyeddel
szólani, hol láthatjuk egymást?
A megszólíttatott körültekintett, s fölemelvén valamennyire
sisakrostélyát, hirtelen csak ennyit sugott: – Keresse föl kegyed
Strazniczban Moravecz polgárt tíz órakor éjtszaka; ott találkozhatunk. –
Ezzel sarkantyúba kapta lovát s elszáguldott.
Zokoli nemét a vidor reszketegségnek érzette minden idegein átzajlani.
Látni fogom, ezt gondolá magában: Serenát! Serenámat!
Néhány órai haladás után végre a Morva-folyó partjához értek. A király
még nem érkezett Strazniczba, hol minden lak a roppant kiséret számára
volt kiszegődve.
A követség, ősi szokás szerint, a folyó partjának hosszában, szembe a
várossal, tábort ütött.
Straznicz térhelyen fekszik, akkortájban körüle nagy kiterjedésű,
részint nádas, részint gyékényes és kákás mocsárok s iszapok vonultak
el, melyeknek zöldes vizén gyenge jéghártya látszatott.
Aggszerű kastély tűnt ki, három szárnyú, a város többi épületei közől. A
főhomlokzat alatt, mely a tágas udvarnak fenekét képezé, kapú nyúlt be;
az oldalszárnyak czifra aranyozott rostélyzat által voltak
összekapcsolva, s így az egész négyszeget képezett.
A többi lakók, a nem igen széles utczákban, többnyire alházak voltak,
zsindelylyel s néha palakővel födve. – A távol kékjében a puchlaui
hegyek valának kivehetők, mint egy fellegbe burkolt óriási ív, mely a
lég oszlopaival folyt össze. – A rónát Straznicz körül foltonkint
terjedt hószőnyegek födék el; de a folyam vize jegetlen nyargalt, csak
néha sodrottak árjai zúzfoszlányokat magokkal.
Az ellentét, a vidék télies komorsága s a magyar követség táborának
vidor színezete s fénye közt, igen élénk volt. Közel a parthoz a pompás
királyi sátor emelkedett, mely inkább bársony-csarnokhoz, mint sátorhoz
hasonlított, s tetejéből három széles zászló lobogott: veres, fehér,
zöld. Jobbra Szilágyi Erzsébetnek, s balra Szilágyi Mihálynak sátrai
látszottak.
Zokolinak gazdag szövethajléka valamivel lejebb terjeszté kék és sárga
szárnyait, s mindig tele volt vidor ifjakkal, kik billikomokkal,
koczkával s víg beszélgetéssel űzték unalmokat. Így telt el a délután s
az est, hanga és zajos felkiáltások közt, míg végre a lobogó máglyák
előtt lehete csak a cselédeket látni, mert az urak már lenyugodtak, a
hosszú út fáradságait kipihenők.
Zokoli fáradt volt ugyan, de Borissal találkozni égett. Egyet pihentebb
vezetékei közől felkantároztatott, s a folyam hosszában lovagolt fel s
alá. A számos sajkák a tulsó parton voltak, s minden kiáltása sajkások
után, sikertelen lőn. Az idő haladott.
Az ifjú nem soká törte fejét, hanem sarkantyút adván lovának, a gyors
jéghideg folyamba ugratott. A ló azonnal úszni kezdett s lovagunk előre
hajolva fogta meg szép fodorserényét szürkéjének, míg az bátran taposta
a hullámokat, s mindig közelebb és közelebb ért a túlsó parthoz. A deli
paripa átúszván, a magas partra kapaszkodott s egy pár ugrás után a
merény sikerült. Zokoli leugrott lováról, melynek hátáról csorgott a
víz, s megrázván magát, újra felült és gyorsan vágtatott a városba,
melynek ablakaiból világ pislogott. Az utczák gyorsan haladó emberekkel
voltak ellepve, s az egész lótás-futás élénk pezsgésre mutatott.
[Illustration: Az ifjú nem soká törte fejét.]


STRAZNICZ.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
_Vörösmarty_.
A tágas látkört övedző hegygerinczeken aranynyal ömlött el az ég boltja,
s miként a királyi csillagzat sugárernyőjét árasztá szét, minden uj
életet látszott nyerni.
A Morva vizének kéken csillámló háta képezé a szemle középpontját;
mögötte Straznicz s a kékellő hegyek, jobbra-balra síma róna.
A kastély födelének palakövein, az apróbb épületek födélcsucsain, a
Morva vizének ingó szőnyegén s körül, a nád övezte, jéggel borult
mocsár-hátakon szökdelt s szikrázott az ébredő nap.
Az előbbi estén érkezett meg Podjebrád s Mátyás fényes kisérettel. A
város telve volt, s a tomboló, zajgó nép özönébe kerítve, mely
lobogókkal, hangszerekkel, ittas örömben virrasztotta a hosszú éjet
keresztül. Alig emelte ifjú fejét az ébredő hajnal, Strazniczban s a
Morva szélén taraczkok s nehéz ágyúk dördültek meg. A folyó két partja
annyira el volt lepve ujjongó néppel, hogy folyását nem lehete látni.
Szemben a várossal a magyar táborból a fényes követség megindult. Túl
minden házfedél el volt bámulókkal borítva s a városból a nép, mint
gazdag köpüből rajként zajongott ki, meg nem szakadva, a Morva
partjához.
Egyszerre sokszorozott «éljen» kiáltások hangzottak, mint a növekedő
vihar, dörögve, csoporttól-csoportra, seregtől-seregre, a sűrű néptömeg
közt Straznicz felől neme a hullámzásnak mutatkozott. Távol a tátongó
csoportozatok fölött forgók, kolcsagok s lovagi sisaktollak ingadoztak,
s tompa dörgés reszketteté át az egész vidéket. A nép kétfelé kezdett
válni: fénylő lovagok talpig aczélban, rézben, ezüstben, magos
pikkelyekkel födött csataméneken ugrottak elő; s miként nehéz lovaik,
csörgő szerszámaik alatt haladtak a nézők között, azok hátrább meg
hátrább vonultak.
Trombitások jöttek, harsogó szereikkel vidoran zengve, s ezeket a
Podjebrád seregei követék. Elől lovasok, erőteljes, zömök, barna nép,
bőr-felsőruhában, tágas aczélsisakokban; melleiket vasvért födé, míg
oldalaikon széles, kereszt-markolatú kardok csüngöttek, s karjaikon
rövid bőrszíjjon az irtózatos csatacsillag, buzogány neme, szegekkel
borzadozó gombbal lógott.
Jobbra-balra vonultak ezek a Morva szélén, s mint két fal, a folyam
üvegében tükrözék magokat prüszkölő lovaikkal s szélnek terűlt
zászlóikkal. A nép közt azonban tágas utcza hasadott, kendőket s a fenyő
örökzöld lombjait emelték magasra, míg minden szem a strazniczi kastély
szürke falai felé volt irányozva. Az ifjú király érkezett, jobbján
Podjebrád, balján Vitéz léptettek, mind a hárman fiatal, hófehér
méneken, melyeket Podjebrád szokatlan fénynyel készíttetett. Arany
csujtár, ragyogó kövekkel elöntve, borította a Mátyás nyergének égszín
bársony-takaróját, lovának kis száraz feje a czafrang s pompás kantár
alól alig látszott ki, s csak vidor szemei csillogták a készület aranyát
s gyémántjait túl.
[Illustration: Az ifjú király érkezett.]
Tejfehér, nehéz selyem mente, aranyhímzésekkel borítva s kövekkel
kirakva, nyuszttal béllelt, födte a Mátyás deli s erőteljes tagjait,
mely alól elevenzöld, metszett bársony-dolmány, elől aranyvérttel födve,
tűnt ki.
Podjebrádnak térdig érő, fekete bársonyöltönye hasított ujjakkal s
hasonlóúl gazdag hímzésekkel volt ékesítve és drága kövekkel terhelve;
ezenfelül az év télies szakához alkalmazott hermelinnel bélelt palást
bundaképen óvta tagjait.
Fényes egyházi öltözete Vitéznek meglepő, aggszerű, de kellemes
ellentétet képezett az előbbinek hadi tekintetű és fényes készületeivel.
A három főszemélyt mondhatlan sokasága követé a cseh- s morvaországi
leventéknek; készületeik az akkori idő szellemében, egészen azon őskori,
erőteljes ivadéknak hadias pompa- s fényűzésére mutattak, melynek
hiúsága választékos csatakészületben s nemes fegyverekben állott.
Feltünt e németszerű aczélfegyverzet, mely a széles vállra, az emelt
termetre s a karcsú derékra látszatott olvadni, rostélyos sisakokkal,
szétváló strucztollaktól árnyékolva. Néhol a rostélyzatot vasálarczák,
három keskeny nyilattal a szemek- s a lélekzésre, pótolták ki; másoknál
a sisak elejéről az arcz éle előtt legörbülő vaspánt nyúlt le.
A gyalog haladó lovagok közt néhánynak csípőin a vas csataszoknya
fészkelt, bödönként elálló karimájával, kezeikben hosszú dzsidák voltak
szorítva. Mindezek közt a különbséget részint a fegyverzet anyagának
változatossága, részint a sisakok hasonlatlan alakja s fénye tevék; de
leginkább a síma pajzsok, melyeknek hátát családi czímerek, nemes
értelmű jelmondatokkal foglalák el.
A köznépnek öltözete kevesebb érdekkel bírt, s azoknak nagyobb része
hosszú bárány- és farkasbundákkal voltak födve. A nőnemnek rövidebb téli
bundái alól ólom- s rézpikkelyek, ránczos szoknyák, széles, lecsapott
orrú czipők, s fején béllelt bársonyfövegek mutatkoztak.
A király csendesen haladott. A Morva túlsó partjához közeledő követség
őt még ki nem veheté.
Strazniczban, körüle s kívüle annyi s oly sok színű, sok osztályú nép
gyült össze, hogy egész Morvának lakóit együtt vélte látni a bámuló
szem.
Az előkelő nők nyitott, tágas hintaikban álltak, festői
csoportozatokban, vagy hirtelen emelt állványokról úsztatták szemeiket a
változó, újuló szemlén végig.
A sokaságból Hunyadi Jánosné hintaja bontakozott ki, arany
kerékpántokkal, s apró karikákból álló üvegablakokkal, melyek ólom
helyett aranynyal voltak összetartva.
A deli nőnek tagjait sötét színű pompás magyar öltözet fedé, mely az
akkori divat szellemében, színes virágokkal volt hímezve, s a nyitott
télies vidrabunda, mely gömbölyű redőkben folyt le tagjain, vállának
gyémántfüzetét láttatá.
Szilágyi Mihály több fő egyházi férfi kiséretében lovaglott a hintó
mellett; míg Székely Tamás, Rozgonyi Sebestyén, Kanisai László, Zokoli
Péter, fényes hadi tekintetű magyar urak, s mások azt követték: a
jelenet hátterét az ömlengő nép foglalá el.
Egy hosszú óra telhetett el, míg a kettős sereg egymás közelébe
érhetett, s addig a nap a puchlaui hegyekről levonta biborát, s az ég
tágas kúpját önté el ragyogó fényével.
Az ifjú király körültekintett; szíve el volt fogódva; s úgy tetszett
neki, mintha a bizodalomnak, a szeretetnek ily nagyszerű, ily – hogy úgy
szóljak – óriási kifejezése, mely őt a porból, s egy merész s idők
viszályain és súlyain keresztül nyúló fogással a dicsőség fényfokára
emelte: csak a szótlanságban találna méltó feleletet; mintha azon nagy
és igazságos követelések, melyeket ily nemzeti lélek összeolvadása egy
czélra, minden nagy szívben fölidéz, sokkal át nem foghatóbbak volnának,
mint hogy azokra a jelen bírna méltó ellensúlyt szavakban odagördíteni.
Hitte, hogy csak hosszú, tettel, cselekvéssel s dicsőséggel teljes
jövendő lenne méltó viszonzás, ily pillanatnak e néma kérdésére: Ifjú!
mi királylyá tettünk – árvát, nem ismertet; szólj! mit várhatunk tőled?
– Érezte ő a jelenet fontosságát s nagyszerűségét; lelke felmagasodott,
egész lényén neme a kedélyes szerény alázatnak szivárgott keresztül, s
mintegy magasságában megkicsinyítve, a pillanat nagyszerűségével
szemben, lelke szelid nyomás alatt pihegett. Másrészről érezni kellett
újra azt, a mit királyságának első pillanatában a Podjebrád asztalánál
érzett: hogy miként ott, úgy itt is azon dicső, nagylelkű nemzethez
méltónak kell, főleg ily fénypillanatában sorsának, mutatkoznia. Ime!
itt azon nemes, lelket emelő gondolat, mely képessé tevé őt, ritka
tapintattal s életbölcseséggel a helyzet mélységét felfogni, s
tartásában, s szavaiban azon mértéket, azon erőt iktatni, mely nekie itt
is egyszerre nemcsak a jelenlevők szívét s bizodalmát megnyeré, hanem
azokat szenvedélyes bámulásra is ragadá.[37]
Míg a Hunyadiné szép sötét szemeiben a gyöngyök legszebbjei – az anyai
szeretet s anyai öröm könyűi csillogtak, s tekintete az érzés
némaságával tapadt felmagasztalt, dicsőített fiának arczára, addig
Szilágyi, a hadakban férfiúvá edzett magyar nemes, közeledett Mátyáshoz.
Minden szem ezen aggszerű vén leventére volt szegezve; ajkait leste a
bámuló nép, egy hang nem hallatszott; úgy tetszett, mintha a lehellett
fojtódott volna el a marczona férfiak keblében; csak távol az áradozó
embertömegnek morgása, hasonló a közelgő vésznek zugásához, döngött.
Szilágyi megállott; nemes arczának kifejezésében elegye volt az örömnek,
önérzetnek s felsőségnek, mely tiszteletre gerjesztett.
Rövid előzmény után Szilágyi velős szavakban szorítá össze a hon
helyzetét; azon irígyen s kárvágyva szemközt álló pártokat, melyek a
zavarban szeretnek halászni, s az ifjú király tapasztalatlanságára
merész bontó terveket alakítnak; a Hunyadi János érdemeit; a László
halálát érinté s kifejezé, hogy most, minden múltak sérvei után, az
egyezség, az engesztelődés s a történtek feledése a közóhajtás;
folytatá, hogy mindazon zavarok orvoslását, melyeket a kényurak, a rabló
lovagok, a cseh szabad zsákmányosok kevélysége s rombolásai okoznak: a
nemzet tőle, Mátyástól várja. Így szólt ő negyedórácska alatt, óriási
képet legördítve az ifjú erős lelke előtt azon országnak, melynek
királyi pálczáját ma szorította először kezébe. A vállalat, a
felelősség, az előtte nyíló nagyszerű cselekvéssel teljes jövendő, eget
emelő Átlásként magasodott fel a Mátyás képzete előtt; s mint minden
nagyszerűnek erős és kiváló lelkekre: úgy a mondottaknak is nem
aggasztó, nem bátortalanító, hanem szívet, kedélyt felmagasztaló hatása
lőn, nyugodtan mint ősz, kormány- s parancsnak edzett fejedelem,
hallgatá ő végig bátyjának szónoklatát, s miként a terhek s végbeviendők
a beszéd hullámaiból fölmerültek egyenkint: úgy alakúlt halkan arczán
azon szilárd s nemes kifejezés, mely szó előtt némán oly bizodalmat
előidéző, oly nyugtot igérő.
S a nép ittas bámulattal látszék a király arczának derűjében nagy
jövendőjét olvasni.
Szilágyi elhallgatott. Úgy tetszett neki, mintha az ifjút hosszabb öllel
mérte volna, mint a tapasztalatlant kelle egyelőre. Néma szemrehányást
tőn magának, hogy beszéde az agg élet tapasztalásának minden anyagát
átöntötte szavakban, s mélyebb, körűlfoglalóbb, nagyobbszerű lenne, mint
hogy arra a Podjebrád feledett apródja, ki tegnapelőtt óta király,
magához, hivatalához s nemzetéhez méltólag felelhetne, s Szilágyihoz
kijelelt, kemény kifejezésű vonásaikban kétkedés tűnt fel.
Mátyásnak arcza szembetűnőleg halvány lőn, szemei önkénytelen nedvtől
csillogtak, szíve gyorsan vert; de az indulatnak ezen édesen-kínos
torladozásán, győzött lelki ereje, s ő megszólalt.
Háláját fejezé ki rövid, de forró s szivet ragadó szavakban. A hon jelen
állapotját kikapá világos, kerek képben a Szilágyi beszédéből, s ebből
voná el az egyetértés, közremunkálkodás és áldozatok szükségét, hogy a
széttépett hon a béke üdvét éldelhesse.[38]
Szilágyi s mindnyájan rábámultak: ezen mély belátást s ügyes,
lélekteljes felfogását a dolognak, azon készséget, egy hosszú,
értelemdús beszédnek minden árnyéklataira önbizodalommal felelni tudni:
benne senki sem kereste volna.
Podjebrád beszélt utána, örök békét ajánlván a magyaroknak s vejének,
királyuknak. Ezzel szívesen megölelte Mátyást a roppant néptömeg éljen
kiáltásai közt, s ezt a jelenlevő cseh s magyar seregek követék. A merre
a szem nézett, mindenütt a közelítés, ölelés, kézszorítás vala látható,
s minden jelenlevőn a felmagasztaltság vőn erőt, vídám nemes zaj
áradozott, s a helyzet szentségétől ihlettek közt semmi rendetlenség nem
mutatkozott.[39]
Így haladott Mátyás kiséretével a magyar táborba, hol a nép lova körül
özönlött; karjait terjeszté utána; sírt, nevetett, áldást, éljent
rebegett; részegült volt s őrült örömében. Mátyás kezet nyújtott a közel
levőknek; itt egy öreget szólíta meg biztos: atyám! jó öreg! bátya!
kedves földi! oly soká nélkülözött szavakban, ott egy leánykának adá
nyájas mosolylyal s bizodalmas hugom névvel, szíves üdvözletét vissza.
Úgy tetszett, mintha légben lebegne lova, mintha a sokaság fölemelte
volna, s mégis valami tiszteletteljes s minden vad tolongástól ment volt
ezen nemzeti lelkesedésben. Mátyásnak keble a kéj özönétől fáradtan
összeszorult. Így jött ő sátorába, hol egy, még szívesebb, még kedvesebb
ölelés várta őt: – anyjáé! ki szólni nem tudott, csak bámulni, csak
Istent imádni, csak szeretni.
A nép tiszteletes távolban vonult hátrább, s a Hunyadiné
bársony-palotájában asztal terűlt fényes kövekkel kirakott arany s ezüst
tálakkal, billikomokkal, korsókkal, méhseres pohárkákkal s kádacskákkal:
a sátor előtt pedig máglyák emelkedtek, s a pattogó tűznek füstkigyói
magosan löveltek fel; a tűz heve lanyha meleget terjesztett a téliesen
béllelt sátor keblében, hol a fürge cselédség járt-kelt.
A seregek egyesei a sátrak előtt pajzsokat tevék fordítva a földre,
ezeken terjeszték el élelmi szereiket; több helyen megcsapolt hordókból,
aczélsisakaikban hordák a bort körűl, ökrök sültek, ősi szokás szerint;
Sez Macar ädäbiyättän 1 tekst ukıdıgız.
Çirattagı - A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 09