Nyári zivatar: Regény - 1

  
  NYÁRI ZIVATAR
  REGÉNY
  IRTA
  BIRÓ LAJOS
  HARMADIK KIADÁS
  
  
  
  BUDAPEST, 1922
  SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
  _Fentartunk minden jogot, a forditásét is._
  _Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1922._
  BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
  
  I.
  Félkilenc volt. Magda fölállott a reggeliző asztaltól és lement a
  kertbe. Az asztal végén Fein úr, a nevelő szintén mozgolódni kezdett,
  kihúzta a sovány derekát és elszánt pillantásokkal buzdította a két fiut
  a megmozdulásra. A két fiu azonban vidáman beszélgetett a nagyapjával.
  Az öreg Markó tréfált velük, a nagyanyjuk pedig hallgatva és mosolyogva
  nézte őket. Az ebédlő ajtaja ekkor kinyílott és bejöttek Kádárék. Kádár
  Sándor és a felesége.
  – Jó reggelt, álomszuszékok, – kiáltotta jókedvűen az öreg Markó, – ma
  ugyancsak kialudtátok magatokat.
  A két fiu fölugrott, megölelték és megcsókolták az anyjukat, azután az
  apjukat. Az anyjuk visszacsókolta és mosolyogva szorította magához őket;
  az apjuk szótlanul és komolyan simogatta meg a fejüket, azután halkan
  mondta:
  – Most menjetek tanulni, fiuk.
  Fein úr az asztal végén fölpattant és szemrehányó pillantással várta a
  két fiut. A két fiu engedelmesen indult feléje, azután együtt kimentek
  az ebédlőből és elindultak a tanulószoba felé.
  Kádárék leültek a reggeliző-asztalhoz. Az öreg Markó elkomolyodva,
  vizsgálódva nézegette őket. Az asszony lesütött szemmel töltött kávét, a
  férje összeszorított szájjal és borús tekintettel nézte a mozdulatait.
  – Hát mi az? – kérdezte végre türelmetlenül és aggódva az öreg.
  Kádár fölnézett és boszankodva, panaszosan és keserüen mondta:
  – Ilona megint egész éjjel nem aludt. Éjféltájban fölébredtem és akkor
  láttam, hogy ül az ablaknál és néz ki a kertbe. Azután hat óráig nem is
  tudott elaludni.
  Az asszony zavarodottan és szégyenkezve mosolygott, félrehajtotta fejét,
  mint egy gyerek, akit meg akarnak büntetni és bocsánatot kérő
  mozdulattal fordult az apja felé.
  – De nemcsak ennyi van, – mondta Kádár panaszosan, – hanem azt is
  bevallotta nekem, hogy egy hete nem alszik már rendesen. Állandóan
  szívdobogása van… Nézzetek rá…
  Az asszony elpirult. Finom, barna fejét mélyen lehajtotta a tányérjára,
  a szeme lassan megtelt könnyel.
  – Nézzetek rá, – mondta Kádár, – most tudhatjátok, mitől beesett a szeme
  és miért van már megint az a szenvedő vonás a szája körül.
  Az asszony könyörögve nézett föl a férjére.
  – Sándor! – mondta halkan és könyörögve.
  – Nem, mondta Kádár türelmetlenül, – én nem hallgatok most már.
  Őrültség, amit mi csinálunk. A tanár már áprilisban megmondta, hogy ez
  az alföldi levegő méreg neked és erre ahelyett, hogy Nauheimba mennél,
  vagy legalább is hegyvidékre mennél, itt vagy még junius elején is a
  hevesi homokban és szívod be a Sárga-puszta porát. Őrültség. Én nem
  tudom, hogy egyezhettem bele, hogy ezt az utazást szeptemberig
  halasszuk.
  – Mert én csak veled akartam elmenni, – mondotta az asszony.
  – Igen, én azt nagyon jól tudom; azt nem tudom, hogy ebbe hogyan
  nyugodhattam bele.
  Odafordult az öregekhez:
  – Én megmondtam Ilonának, hogy most nem türöm tovább az utazás
  halasztgatását. Igazam van? Megkérem Magdát, hogy ő menjen el Ilonával,
  neki csak szórakozás lesz az egész; ősszel azután együtt mehetünk el
  valahová. Igazam van?
  – Igazad van, – mondta az öreg Markó.
  Az öreg asszony is bólintott:
  – Igazad van, – mondta, – de miért menjen el Ilonával Magda? Magda
  maradjon itthon, rá nagyobb szükség van a háztartásban, mint én rám.
  Majd elmegyek én vele…
  – Igaz, – kiáltotta az öreg Markó, – meg én is. Elmehetünk mind a
  ketten. Én rám sincs itthon szükség.
  – Nem, apa, – mondta Ilona, – nem, én azt nem fogadhatom el…
  – Ugyan ne beszélj, – kiáltotta az öreg Markó. – Nem áldozat az én
  tőlem. Nyaralni akarok. Kimulatom magamat. Majd meglátjátok, milyen
  gavallértok leszek én.
  Fölállott, a vastag ősz bajuszát kétfelé sodorta és összeütötte a
  bokáját. Ezen mindnyájan nevettek.
  – Hát jól van, Sándor, – mondta azután az asszony, – én elmegyek. De én
  nem tudom, mi lesz velem, ha egész nyáron nélküled leszek. Nekem
  rosszabb az, mint a Sárga-puszta homokja.
  Kádár megsimogatta a felesége arcát.
  – Kedves, – mondta neki gyöngéden, – ősszel majd együtt leszünk.
  – Hát mikor utazunk? – kérdezte az öreg Markó.
  – Holnap, – felelte Kádár.
  A felesége ijedten nézett rá.
  – Már holnap? – kérdezte rémülten. – Miért?
  – Mert semmi értelme a halasztgatásnak, édes szívem. Minden nap
  nyereség, amellyel előbb érsz oda. A forma kedvéért kihivatjuk
  Kúnszállásról Balla doktort, hogy nézzen meg: utazhatsz-e…
  – A doktor a kistanyán van, – szólt közbe az öreg Markó, – vagy még
  délelőtt kijön, mert az ispánné beteg. Áttelefonozok, hogy küldjék ide…
  Fölkelt és kiment az iroda felé. Az asszony sírós mosolygással nézett az
  urára.
  – Hát igazán el kell mennem? – kérdezte szomoruan.
  – Ilonkám, drágám, – felelte Sándor komolyan, – hát hiszen rólad van
  szó. A te egészségedről. Hát ne légy gyerek.
  Az asszony fölkelt, odament hozzá, megölelte a fejét és szótlanul és
  hosszan magához szorította. Azután sóhajtva mondta:
  – Hát jó. Fölmegyek. Ha a doktor jön, jőjjön föl.
  Az öreg asszony fölkísérte a lányát az emeletre. Kádár egyedül maradt az
  ebédlőben. Szivarra gyújtott, hátradőlt a székében és behúnyta a szemét.
  Az ajtó kinyilott és Magda jött be rajta egy nagy csomó virággal a
  kezében. Virágillatot hozott be, az egész juniusi reggel friss szagát
  behozta magával a szobába. Megállott.
  – Sándor te itt vagy még? – kérdezte meglepetve.
  Kádár kinyitotta a szemét. Egy hosszu lélegzettel beszítta azt az
  illatot, amit a leány behozott, egy tág, nagy, bámuló pillantással
  végignézte az egész izmos, délceg, nagy leányt, a lágy, hamvasszőke
  hajával, a napsütötte arcával, a dióbarna nagy szemével, azután röviden
  és fanyarul felelte:
  – Itt.
  A leány vázákba rakta a virágait, halkan és suhogva járt a szobában,
  Kádár összehúzott szemöldökkel nézte a hajlékonyságát, az izmos karját,
  a nyugodt mozdulatait, azután egy másodpercre megint behúnyta a szemét.
  – Mi bajod van? – kérdezte a leány.
  – Semmi bajom, – felelte Kádár. – Csak megint úgy érzem, mintha lassan
  megsemmisülnék. Mintha végem akarna lenni. Nincs egyetlen gondolatom
  sem… már megint… Ha odakint lefeküdném a földre, azt hiszem, magam is
  földdé válnék.
  A leány leült vele szemben.
  – Honnan van ez a te elbágyadásod és elernyedésed? – kérdezte nyugodtan.
  – Gondolkozz rajta. Számolj le magaddal végre. Te azelőtt a munka
  fanatikusa voltál és egy félév óta állandóan a megsemmisülést érzed.
  Miért? Honnan van ez? Szedd össze magadat.
  Kádár megmozdult. Kihúzta a derekát, egyenesre ült a székben, egy gyors
  mozdulattal, mint az álmos ember, megtörölgette a szemét, élesvonalu
  arca ismét megkeményedett, fölfrissült, azután mosolyogva nézett a
  leányra.
  – Igazad van, – mondta hangosan. – Igazad van, le kell számolnom
  magammal és össze kell szednem magamat. Biztass egy kicsit. Ha veled
  beszélek, akkor újra erős embernek tudom magamat érezni.
  A leány komolyan bólintott. Kádár belenézett a mély, barna szemébe,
  azután halkabban mondta:
  – Magda, néha úgy érzem, mintha a leányom volnál. Ha az egyik fiam leány
  volna, azt szeretném így. Nem rokoni szeretet ez; nem! – hidd el: apai
  szeretet.
  A leány elmosolyodott; a mosolygása azonban csodálatosan komoly volt,
  nem szomoru, csak komoly: nyugalmas, csöndes és tiszta.
  – Elhiszem, Sándor, – mondta. – Hiszen tizenegyéves korom óta jóformán
  te nevelsz. Inkább, mint apa vagy anya. Amióta te idekerültél hozzánk,
  azóta itt amúgy is új élet van. Rám nézve pedig ott kezdődik az élet, a
  gondolkozás… És azt hiszem, hogy amit mondok, azt azért hallgatod
  szívesen és az azért hat rád jól, mert te ebben az esetben ugyanezt
  mondanád, éppen így mondanád. Mindent tőled tanultam, szokásokat,
  ízlést, gondolkozást.
  – Lehet. Jó vagy nekem… Kellemes…
  Félpercig csönd volt a szobában, jótékony, jóleső, puha, tiszta csönd. A
  virágok illatoztak, a nyitott ablakon ömlött be a napsugár, a férfi és a
  leány szótlanul ültek egymással szemben és nézték egymást. Mind a ketten
  jól érezték magukat és féltek megmozdulni és féltek megszólalni.
  Az ajtó hirtelen, egy vidám és gyors rántástól kinyilott. Az öreg Markó
  jött be.
  – Na, – mondta hangosan és elégedetten, – félóra mulva itt lesz a
  doktor. Hol van Ilona?
  – Fölment az emeletre, – felelte Kádár. – Átöltözni, gondolom.
  – Jó. Én is fölmegyek. Ha a doktor jön, gyertek föl ti is. Magda, te
  pedig kedvesebb lehetsz vele, mint amilyen szoktál lenni. Hátha elvesz…
  Kiment a lépcső felé. Magda ijedten kérdezte:
  – Mi baja Ilonának? Rosszul van? Fekszik?
  Kádár fölkelt. A csöndnek, a nyugalomnak, annak az egész édes és
  melegítő örömnek, amelyet az előbbi hallgatásban érzett, vége volt. Úgy
  érezte, mintha megbántották volna, mintha rákiáltottak volna.
  – Nem, – felelte fanyarul, – nincs semmi különös baja. Csak a régi, a
  rendes… A szíve. Egész éjjel nem aludt. Egy hete nem alszik. Azt akarom,
  hogy rögtön utazzék el. Apáék elkísérik.
  A leány nem felelt. Rátámaszkodott az asztalra; mozdulatlan arccal, a
  rendes nyugalmával, a csodálatos, állandó, nagy komolyságával nézett
  maga elé. Kádár várta, hogy szóljon, de a leány nem szólt és nem mozdult
  és Kádár hirtelen föltámadt idegességgel járkált körülötte a szobában és
  egyre nagyobb ingerültséggel nézte. A leány nem mozdult és Kádár érezte,
  hogy dühbe hozza ez a nyugalom. Szerette volna vállon fogni a leányt,
  megrázni, rákiáltani, hogy ne legyen ilyen nyugodt és komoly, és
  összeszorította a fogát attól a zaklatott nyugtalanságtól, attól a
  sercegő türelmetlenségtől, idegességtől és alaktalan, lobogó dühtől,
  amelyet érzett.
  – Magda, – szólt végre epésen, – hát légy kedves a doktorhoz. Légy
  kedves hozzá. Hátha elvesz…
  A leány fölnézett rá. Nem értette meg, miért lett olyan gúnyos és keserü
  a hangja. Csodálkozva, de komolyan nézett rá egy ideig és Kádár nem
  tudott szólni, amíg a leány barna szemének nyugodt, komoly és tiszta
  pillantása rajta volt. A leány azután összehúzta a szemét, alig
  észrevehetően megbiccentette a fejét, elfordult és ismét mozdulatlan és
  nyugalmas arccal nézett maga elé.
  – Hátha elvesz, – mondta Kádár újra. – Megméri a hozományodat, elég
  súlyosnak találja és kegyeskedik oltárhoz vezetni, kegyeskedik
  bajuszpedrőszagu szerelmével megtisztelni, kegyeskedik veled egy
  mérsékelt, jól evő-ivó, házi boldogságot megismertetni, amely mellett
  jól elhízhattok mind a ketten.
  A leány nem felelt. Összehúzta a homlokát, a szája egy kissé
  megkeményedett, mert összeszoritotta az ajkát, de nem felelt. Kádár föl
  és alá járkált és egyre ingerültebb lett, a belső, formátlan, ideges,
  nagy nyugtalansága egyre jobban fütötte a haragját. Az az érzése volt,
  hogy legjobban szeretné megütni ezt a hallgató, nyugodt és komoly
  leányt.
  – Az apák, – mondotta, – furcsa teremtések. Az apád nem tud
  elégedetlenség nélkül rád nézni, mert már huszonkét éves vagy –
  huszonkét éves! – és igazán odaadna ennek a bajuszpedrőszagu embernek.
  Örülne, ha kegyes volna vinni. Az apák adják a legolcsóbban a leányokat.
  Náluknál csak a leányok adják olcsóbban magukat. Akárkinek, akármiféle
  embernek, aki egy kissé törődik velük, egy náluknál sokkal
  értéktelenebb, alacsonyabb rendü kérőnek, egy rongynak, egy senkinek…
  A leány nem szólt. Kádár ingerülten beszélt tovább. Sértéseket keresett,
  hogy megszólaltassa a leányt, hogy vége legyen ennek a kétségbeejtő
  nyugalomnak.
  – Egy leány, – mondta, – sohasem tudja megvárni azt, akit meg kellene
  várnia, sohasem tudja megkeresni azt, akit meg kellene keresnie.
  Kerestek… a tizenhatéves leány szomjasan keresi már azt, aki nélkül az
  élete nem egész élet. De a kereséstek egy koldusasszonynak a keresése,
  nem egy királynőé. Nem arra készültök, hogy a szerelmeteteket ajándék
  gyanánt adjátok, mint egy királynő, hanem arra, hogy elvétetitek
  magatokat; a házasság alamizsnájáért könyörögtök: szótlanul, szenvedően,
  áhitatos szemmel, bután könyörögtök, mint egy koldusasszony. Nyomorék
  vágyaitok vannak. Kis szatócs-vágyaitok vannak. Ráncos, öreg, hideg, kis
  kalmárlelketek van, amely csak akkor engedélyez valami házias, pufók,
  kis szerelmet, amikor már várhatja a bért érte: a házasságot. Szent
  Isten! – egy szép, erős, gazdag, érett, okos leány… mit akar az, mit
  keres az, hogyan válogasson az a férfiak között? Azt kellene keresnie,
  aki felé ösztön, érzés, szerelem hajtja, aki… hogy mondjam?… az ő
  fizikai tipusa… aki vele faji értékben is egyenlőrangu. Ehelyett azt
  keresi, aki elveheti. A hitványak, a huszadranguak, a nyomorékok, a
  testi-lelki plebejusok között válogat, mert nem szerelmet akar, nem
  tiszta, nagy, szép szerelmet és nem méltó, szép, az élettel, a
  természettel szemben becsületes életet akar, hanem – férjhez akar menni.
  Az kellene neki, akivel az élete igazi és tiszta és boldog és becsületes
  élet lehetne, aki nélkül csak nyomorékul, sóváran és tisztátlanul élhet;
  megtalálja, de öreg, ráncos, kis szatócslelke elfordul tőle, mert annak
  a felesége már nem lehet, mert a házassággal az már nem fizetheti ki…
  Útálat. Útállak benneteket.
  Magda hirtelen fölállott. Kádár, aki fölindultan, remegve és rekedten
  beszélt, meglepetve hallgatott el. Az a vágya, hogy a leányt kihozza a
  nyugalmából, hogy megsértse és megsebezze, elragadta. Kábultan, a harag
  mámorában beszélt; a leány hirtelen mozdulatától megijedt és
  kijózanodott.
  A leány odament hozzá. Nehezen és fájdalmasan lélegzett, az arca
  kipirult és a szája remegett. Kádár meghökkenve és aggódva nézte. A
  leány megállott előtte, odahajolt hozzá és suttogva, figyelmeztetően,
  rémülten, visszafojthatatlan kétségbeeséssel mondta neki:
  – Sándor, nem szereted te már Ilonát?
  Kádár elsápadt. A szive nagyot dobbant a leány kérdésétől. A leány feje
  közel volt az övéhez. Előrehajolt; néhány másodpercig rémülten és
  mozdulatlanul néztek szembe egymással. Most nem lehetett többé
  eltagadni, miről van szó, a leány suttogó, rémült kérdése után nem
  lehetett úgy tenni, mintha ő más férfiakról, más férfiról beszélt volna.
  Elfordult és leült. Szörnyü bágyadtságot érzett, megszégyenülést,
  megsemmisülést.
  Nem mert, nem tudott odanézni, ahol a leány állott. Égő szemmel bámult a
  falra, egy pontra, egy képkeretnek a sarkára, a homloka verejtékes lett
  és érezte, hogy a leány is halvány és ő is reszket. A fájdalmas, nagy
  bujkáló titok nem titok többé. Kimondódott. Hogyan jutottak ide? Miért
  ragadtatta el magát? Miért korbácsolta ki a leányból ezt a leleplező
  szót? Mi lesz most?
  A feszült, fojtott, fájdalmas csöndbe ekkor hangok vegyültek bele. Kádár
  fölemelte a fejét és utána nézett. Az ajtó kinyílott és bejött rajta
  Balla doktor. Hangos volt, jókedvü, udvarias és csinos. A leánynak kezet
  csókolt, frissen és vidáman kivánt jóreggelt Kádárnak, hangos, vidám,
  szép doktor volt, egészséges és jókedvü plebejus. Kádár ezt a friss
  jókedvet alávaló inzultusnak érezte a maga szomorúsága ellen.
  – Semmi komoly baj, mint hallom? – kérdezte a doktor.
  Magda felelni akart, de Kádár megelőzte. Nem akarta, hogy ez az ember
  beszélgetésbe eredhessen a leánnyal. Odalépett közéjük.
  – Semmi komoly baj, doktor úr, – mondta. – Csak arra akarjuk megkérni,
  szíveskedjék a feleségemet megvizsgálni, utazhatik-e nyugodtan.
  Egy határozott mozdulattal utat mutatott a doktornak az ajtó felé. A
  doktor mosolyogva hajolt meg Magda előtt, azután elindult. Kádár
  fölvezette az emeletre, bevitte a felesége szobájába, azután otthagyta
  az asszony és az öregek társaságában. Nagy ugrásokkal szaladt le a
  lépcsőn, rohant, hogy Magdával egyedül lehessen még pár percig. Meg
  akart neki mondani valamit… Most nem bánta már, hogy a titka nem titok
  többé, áradt és zúgott benne a keserü energia; egy idegen férfinak a
  látása, az, hogy ez az ember, akiről egy negyedórája félig tréfásan azt
  mondták, hogy a Magda férje lehet, hogy ez az ember most két szót
  beszélt a leánnyal, hogy szélesen rámosolygott, a kezét megcsókolta, ez
  olyan ingerültté tette, ez olyan harci kedvet gyújtott benne, ez annyira
  eltöltötte a lelkét azzal a tudattal, hogy védekezni kell, verekedni
  kell, színt kell vallani, nem kell bánni semmit és nem keli félni
  semmitől, hogy most már készen volt rá, hogy mindent megmond és
  mindenről nyíltan beszél.
  Lerohant a lépcsőn; benyitott az ebédlőbe. A leány elmerülten,
  gondolkozva, merev szemmel nézett maga elé ugyanazon a helyen, amelyen
  hagyta. Az ajtónyílásra megmozdult és ki akart menni.
  – Magda, – mondta Kádár, – várj…
  A leány idegesen kapta föl a bal kezét, a jobbat pedig rémülten
  szorította az arcára.
  – Nem, – felelte, – nem. Engedj… Kimegyek. Nem akarok semmit hallani…
  – Várj, Magda, – mondta Kádár kipirultan, halkan, izgatottan, – csak azt
  akarom neked megmondani, hogy… hogy…
  Magda feléje fordult és ismét komoly, egészen merevre vált arccal, nagy
  és hideg pillantásu szemmel ránézett. Kádár megzavarodott az arcától és
  a tekintetétől. Ha még mindig rémült és zavarodott lett volna, akkor
  mindent elmondhatott volna könnyen, akkor áradt volna ki az ajkán az
  égő, forró vallomása. Igy megzavarodott. Dadogott.
  – Azt akarom mondani, hogy… hogy… én szeretem Ilonát. Hogy én… nagyon
  szeretem Ilonát. Gyöngéden. Melegen.
  A leány kitágult, hideg, szinte ellenséges nagy szemmel nézett rá és
  Kádár úgy érezte, hogy a tekintetében gyanakvás és megvetés van. Minden
  erejét összeszedte, hogy ezt a gyanakvást és megvetést eloszlassa.
  – Hidd el, Magda, – mondta, – én nagyon, nagyon szeretem. Féltem.
  Vigyázni akarok rá. Nekem ő nagyon becses és nagyon drága. Ő is, meg a
  gyerekeink is. Úgy szeretem, mint… mint…
  Nem tudta tovább mondani. A leány tekintetének a hidegségétől, az idegen
  és ellenséges voltától egészen megzavarodott. Az energiája, az ereje,
  amely az imént még úgy zúgott végig rajta, mint egy friss forrás, most
  megint teljesen elapadt. Ujra erőtlennek, gyávának, leleplezettnek és
  bünösnek érezte magát. Ismét bágyadt lett, gyönge, megsemmisült, a
  verejték kiütött a homlokán és szédülve fordult el.
  Amint azonban elfordult és amint kiszabadult a leány megsemmisítő,
  megalázó, megbélyegző nézésének a hatása alól, rögtön lángoló düh
  lobbant föl benne. Mi ez? Hogy mert ez a leány így bánni vele? Hogy meri
  őt ilyen megvetően, ilyen leckéztetően, ilyen felsőbbségesen méregetni?
  – Magda, – mondta most már hangosan, – hiszed te azt, azt hiszed te,
  hogy neked jogod van velem megvetően bánni? Hiszed te azt, hogy mert te
  hideg vagy, fanyar vagy, érzéketlen vagy, azért jogod van engem lenézni?
  Én szenvedek… értsd meg azt, hogy én kimondhatatlanul szenvedek, hogy én
  boldogtalan, vergődő, nyomorék ember vagyok. Hogy össze kell szorítanom
  a fogamat és rá kell tennem a számra a kezemet, hogy ki ne ordítsam a
  kétségbeesésemet, a fájdalmamat, a tanácstalanságomat, a
  vigasztalanságomat, az elveszettségemet… És most, amikor akaratlanul is
  esett közöttük egy olyan szó, amely megmutatta, milyen küzdelmeket vívok
  én magammal, akkor te gőgből, hideg, oktalan, kegyetlen dölyfből meg
  akarod tőlem tagadni azt a megkönnyebbülést, hogy beszélhessek legalább,
  hogy kiönthessem a szívemet, hogy ne kelljen végre magamba fojtani
  mindent, titkolni mindent, hallgatni, rágni az ajkamat és küzdeni a…
  könnyekkel, amelyeket lenyelek…
  A Magda hideg, nagy szeme lassan összehúzódott, kimeresztett, bámuló
  pillái lassan ráereszkedtek a szemére. A félig lehunyt szemének a
  pillantása így szomorú, fájdalmas és izgalmas lett. A merev arca is
  meglágyult, a megfeszült izmai megereszkedtek, az ajka mellett két
  szomoru, félig mosolygó, félig fájdalmasan eltorzult vonás támadt.
  – Mit akarsz nekem még mondani? – kérdezte. – Mit mondhatsz még nekem?
  Kádár boldogan hajolt feléje. Nagy melegség futotta át a testét, a
  hálától, az örömtől, a megindultságtól ujjongani és zokogni tudott
  volna.
  – Látod, – mondta fölújjongva, – úgy-e nem kell hozzám ridegnek és
  rossznak lenned? Nem kell kegyetlennek lenned. Úgy-e lehet az, hogy
  meghallgatsz, megértesz, talán megvigasztalsz. Ugy-e lehet?
  – Igen… talán… Mit akarsz még nekem mondani?
  – Azt akarom neked megmondani, hogy én egy félév óta… Istenem, hogy
  mondjam el ezt neked?… te láttad azt ugy-e, hogy én egy félév óta más
  ember vagyok, mint amilyen azelőtt voltam. Én nem tudom, hogy történt…
  de én azóta meg vagyok bénulva, azóta gyönge vagyok, szomorú, összetört,
  mint ma reggel, amikor megvigasztaltál. Nem tudok dolgozni, nem tudok
  élni… és nincs más, nincs semmi a világon, ami nekem erőt tud adni,
  kedvet az élethez és a munkához, mint az, ha te megvigasztalsz. Ha téged
  látlak. Ha te szólsz hozzám. Én nem tudom, hogyan támadt bennem ez az
  érzés. Eleinte ingadozott, hullámzott; néha megpihent, nem kínzott; néha
  úgy éreztem, hogy úgy szeretlek, mint egy apa a lányát, mindig ezt
  próbáltam hazudni magamnak, de aztán nem tudtam többé hazudni, most már
  nem tudok többé hazudni… Próbáltam küzdeni. Küzdöttem. Dolgoztam,
  elutaztam, más szemmel akartalak nézni; de nem tudlak. Nem lehet.
  Szétnyitotta a két kezét, szélesre kitárta a két karját, azután
  fáradtan, lemondóan leejtette mind a kettőt.
  – Nem lehet, – mondta. – Nem lehet.
  A leány elfordított fejjel, félig lehunyt szemmel hallgatta és a két
  vonás a szája körül egészen megmélyült, most már semmi sem volt benne a
  mosolygásból, figyelmes, feszült, fájdalmas eltorzulás volt.
  Félrehajtott fejjel, fájdalmasan eltorzult arccal hallgatta a férfit és
  mikor Kádár elhallgatott, akkor is így maradt, félrehajtott fejjel és
  fájdalmasan figyelő, eltorzult arccal.
  – Magda, – szólt Kádár ijedten, – miért nem felelsz?
  – Mit mondjak, – felelte halkan, szakadozottan, szinte lihegve a leány,
  – mit mondjak? Ilona!…
  – Én szeretem Ilonát, – kiáltotta Kádár idegesen, – én szeretem Ilonát,
  de az más, az egészen más. Az gyöngédség, ragaszkodás, kímélet,
  testvéri… apai szeretet… De ez, Magda, ez… ez szerelem. És ezt meg kell
  mondanom, ezt meg kellett neked mondanom, Magda, ezt nem tudtam többé
  magamba fojtani, te vagy nekem a vigasztalás, az erő, az élet és ezt
  tudnod kellett, ezt tudnod kellett végre, hogy… hogy te… hogy nekem…
  hogy te is…
  A leány ránézett. A szeme fátyolos volt. Kádár nem tudta folytatni azt,
  amit mondott.
  – Hogy én?… – kérdezte nagyon halkan, elnyújtottan a leány.
  – Semmit, Magda, – felelte Kádár sietve. – Csak tudnod kellett. Igy
  könnyebben viselem. Igy nem olyan gyötrelmes és emésztő…
  – Igen, – felelte a leány halkan és reszketve. – Jó. De többet ne
  beszéljünk róla. Többé ne beszélj róla. Soha többé ne beszélj róla. Soha
  többé.
  – Miért? – kérdezte Kádár bámulva. – Miért, Magda? Miért ne beszéljek,
  miért ne beszélhessek róla?
  A leány válaszolni akart. Kivülről azonban hangok hallatszottak, erre
  megrázkódott és elhallgatott. Mind a ketten megmozdultak, eltávolodtak
  egymástól, szétmentek a szoba két végébe, mintha a közelségükön
  meglátszanék az, ami történt. Ez a megriadás, ez a menekülés, ez a
  szétfutás azonban olyan megalázó volt, hogy pár másodpercnyi szégyenkező
  hallgatás után Kádár odalépett az ajtóhoz és fölrántotta. Az öreg Markó
  jött lefelé a doktorral.
  – Na, mi ujság? – kiáltotta Kádár.
  Elfogulatlanságot erőszakolt magára, jókedvü és hetyke akart lenni.
  – Na, mi ujság? – kérdezte még egyszer. – Semmi baj, mi?
  – Utazunk, – felelte az öreg Markó. – Holnap utazunk.
  – Igen, – mondta a doktor, – nincsen semmi akadálya annak, hogy a
  nagyságos asszony elutazzék. És én is azt hiszem, hogy a kúra használ
  majd neki.
  Bejöttek az ebédlőbe. Az öreg Markó leültette a doktort.
  – Valami harapnivalót, doktor úr? Egy pohár konyakot? Magda, kérlek…
  Magda, aki eddig sápadtan kuporodott be a szoba egyik sarkába,
  megmozdult. Konyakot tett az asztalra, azután kiment, ennivalót küldött
  be egy cseléddel, de maga nem jött vissza többé. Az öreg Markó
  koccintott a doktorral, kikérdezte tőle, mi ujság a városban, azután
  orvostudományi előadást tartatott vele. Beszéltette. Ez volt a
  szenvedélye: beszéltetni az embereket, hogy ő nyugodtan, felsőbbségesen,
  kicsit gúnyosan hallgassa őket. Kádár leült és hallgatta a beszélgetést.
  Nem tudott elmozdulni. Hátha visszajön Magda. Elviselhetetlennek érezte
  azt a gondolatot, hogy ez az ember beszélgessen a leánnyal és tudta,
  hogy az öreg Markó szeretné, ha beszélgetnének.
  Az öreg egyszerre hozzáfordult.
  – Sándor, – mondta nevetve, – ünnepnapot tartasz? Se az irodába nem
  nézel be, se ki nem mégy?
  Kádár fanyar mosolygással felelt:
  – Juniusban már a jó Isten dolga, hogy a gazdára vigyázzon.
  Az öreg Markó nevetett. Odafordult a doktorhoz.
  – Ezt tudnillik én szoktam mondani, – magyarázta neki, – mikor Sándor
  még nem reformált meg mindent és nem vett át mindent. A gazdálkodás
  lutri és a jó Isten dolga, hogy nyerünk benne, vagy veszítünk benne. A
  gazda okossága nem a termelésben van, hanem az eladásban. Sándor ezt nem
  akarta elismerni. Ő udvariasan beszél a paraszttal, embernek nézi a
  parasztot és azt mondta, szabadságharcot kezd a jó Isten ellen. Csakhogy
  most eljutott oda, ahol nincs tovább út. Jó háromnegyed éve nincs dolga.
  Több munkát hiába akar már beleölni a hevesi földbe. Szemtermelésnél nem
  lehet tovább fokozni a belterjességet.
  Diadalmasan kopogtatott rá az asztalra:
  – És juniusban mégis csak a jó Istentől függ minden.
  A doktor lekötelező, figyelmes mosolygással és udvarias fejbólintásokkal
  hallgatta az öreget, de nem tudott semmi különöset mondani. Nem volt
  semmi megjegyzése. Az öreg elhallgatott, a jókedve lelohadt egy kicsit,
  megbánta, hogy ő beszélt, ahelyett, hogy a doktort beszéltette volna,
  egy széles mozdulattal kitörölte az egész incidenst, fölemelte a fejét
  és felsőbbségesen, nyugodtan, halk, észre sem vehető gúnnyal kérdezte:
  – Hát hogy van az, doktor úr, azzal a szérumterápiával?…
  A doktor buzgó magyarázatba fogott; Kádár elgondolkozva és szórakozottan
  nézett ki az ablakon; az öreg Markó mosolyogva kínálgatta a doktort;
  Kádár egyre kevesebbet hallott a beszélgetésükből. A doktor végül nem
  evett és nem beszélt már, rágyújtott egy szivarra, amelyet az öreg adott
  neki, fölállott és menni készült. Kádár is fölállott. Az öreg Markóval
  együtt kikísérte a doktort, elbúcsúzott tőle, azután kezet nyújtott az
  apósának.
  – Hová mégy? – kérdezte az öreg.
  – Körülnézek odakint.
  Az istállóba ment, fölnyergeltette a lovát, azután kilovagolt a földek
  felé. A kerten túl megállította a lovát és visszafordult a ház felé. A
  nagy sárga ház, – a régi Illésházy-kastély, – csöndes, tüzes napfényben
  állott, az emeleti ablakokon le voltak eresztve a függönyök, a széles
  veranda a földszinten elhagyatott volt. Semmi sem mozdult. Sehol nem
  látszott élet.
  Kádár újra elindította a lovát. Búzavetések, óriási, beláthatatlan,
  sárguló búzatáblák között lovagolt el. A búzát halk szellő borzolta, a
  szellő lekaszált fűnek, fonnyadó mezei virágoknak az illatát hozta
  valahonnan. A nagy kék ég alatt nem volt semmi, ami ne lett volna
  természet és természetes, egyszerü élet, ami különös, komplikált,
  megmagyarázhatatlan, vagy legalább fájdalmasan érthetetlen lett volna,
  amin csodálkozni lehetett volna, vagy gondolkozni, vagy amivel verekedni
  lehetett volna…
  Kádár végigvágott a lován. A ló fölhorkanva kezdett vágtatni. Kádár
  hajszolta, szorította és ütötte. A ló fújva és tajtékosan vágtatott
  előre, a fekete rögök porzottak a lábai alatt. Ez legalább mozgás volt,
  hajsza, rohanás valamerre; valami harc-féle.
  A ló egy kis akácerdőnél állott meg. Kádár leugrott róla, végigfeküdt a
  földön, arccal belefeküdt a friss fűbe. Azután a hátára fordult és két
  óra hosszat nézett föl mozdulat nélkül a kérlelhetetlenül nyugalmas kék
  égre.
  
  II.
  Otthon ebédnél ültek már, amikor hazaért. Az asztal végén feszesen és
  szótlanul ült Fein úr, mellette a két fiú. Az öreg Markó a fiúkkal
  tréfált, a két asszony és Magda arról beszélgettek, milyen ruhákat és
  milyen kalapokat kell a fürdőre elvinni.