Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 01

  
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
  MIKOR A MÉCSES MÁR
  CSAK PISLOG
  ELBESZÉLÉSEK
  BUDAPEST
  RÉVAI TESTVÉREK
  IRODALMI INTÉZET
  RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
  1906
  BUDAPEST, LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMDÁJA, 1905.
  
  
  A SIPSIRICA.
  
  Első rész.
  _A „Fehér Páva“ és alakjai._
  Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat
  kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a
  gazdag, pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának
  multja. S minthogy a jövő is mindenesetre mult lesz egy napon, a dolog
  hát egyre megy. Budán éppen annyi látni való van, mint Pesten, sőt
  Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öreg embert magam is
  ösmertem, aki még soha sem volt Pesten, de olyan pesti öreg embert soha
  se ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem
  menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni.
  Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes
  korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember,
  Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot
  illeti, respektive a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már
  egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római
  pápát is, holott a pestiek soha se tettek még le egyebet, mint
  alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük
  palotákat.
  De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében
  – de csak addig míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség
  ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj
  az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll a kapu előtt. Fuss el
  onnan. Az már csak „volt“.
  A „Diófa“, a „Márvány-menyasszony“, a „Politischer greizler“ vagy a
  „Libanon“ (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az
  étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fejér Páva“ bukkant elő.
  A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek
  a maga idejében, de inkább nevezhették volna „Második Budának“, mert
  majdnem úgy ismerte Budát, mintha ő építette volna.
  Egy napon így szólt hozzánk:
  – Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édes apátoknak se.
  Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan
  az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem
  meg?
  (Mindig az ilyen epicuri problemákon törte a fejét.)
  – Az onnan van, – feleltem – mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a
  mészárosok s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.
  Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a „Pává“-ba. Alacsony hosszú
  házikó volt a rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egy pár öreg fa
  tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a
  bejövőre.
  Kivülről semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a
  házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával,
  alatta ez a felirat: „Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett[1]
  kiszolgálat“.
  A házikó bizonyos Jahodovsky nevű lengyel asszonyé volt, ki azt
  férjétől, Jahodovszky Mihály vasúti tisztviselőtől örökölte s a csekély
  nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is
  korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, előzékeny volt a
  törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán
  megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül
  lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika és éppen nem
  kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt
  benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy
  a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.
  De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovsky igen tisztességes asszony
  volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.
  Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar
  parasztasszonyt tartott, akik főztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is
  volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért
  pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott
  ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, neki
  melegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett
  a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt,
  összecsapódó kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.
  Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy
  üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a
  fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint
  amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedő idegen
  iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi
  kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi
  fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart
  tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A
  befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovsky
  beérte az ő törzsvendégeivel, számon tartotta őket, mint a jó pásztor a
  juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy
  másikat a „póttartalékból“, az idegenek közül.
  Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy
  már hónapokig jártunk oda.
  Egy alkalommal panaszkadtunk Jahodovskynak, hogy nincs rendes asztalunk,
  hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.
  – Hja, a törzsvendégek az elsők – mondá vállat vonva.
  – Ejh, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.
  – A többiek már évek óta ide járnak.
  – Tehát nem kapunk rendes asztalt?
  – Várjanak az urak, míg üresedik – szólt közömbösen.
  – Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.
  Jahodovsky kevélyen emelte fel fejét s fenhéjázó mosoly jelent meg
  ajkán.
  – Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Ők csak meghalnak. És mondhatom
  (de ezt sajátságos gőggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.
  Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és
  zsírosságával, vagy pedig egyszerű elriasztási szándék?
  Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hova-tovább jobban
  megszoktuk a „Pává“-t s lassankint megismertük összes személyeit, a
  törzsvendégeket és a „sipsiricát“ is.
  Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica!
  Már t. i. leánygyerek. Mert a sipsirica süldő leányt, bakfischt jelent
  lengyelül. A krakkói rokonok, akikből egyik-másik gyakran fordult meg az
  özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így
  neveztük.
  A sipsirica nem tartozott szorosan a Páva világához. Ő bent üldögélt az
  utcára néző lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klaviert
  verte. Ez volt a fehér Páva egyetlen kellemetlensége. A „Szeretnék
  szántani“. Százszor egymásután ez a nóta. Úgy tetszik, a mama
  szándékosan tartotta őt a szobában, óvta a vendégektől.
  – Sok olyan bolondságot beszélnek, – mondotta Jahodovsky – amit jobb nem
  hallani a sipsiricának.
  – Pedig határozottan ékesítené a helyiséget – vélte főtisztelendő
  Vidovics János úr, aki éneklő kanonok volt Vácott, de minden héten két
  napot töltött Budán özvegy unokanővérénél. (Mert hogy ne lett volna
  unokanővére az illető, azt csak a rossz emberek találták ki.)
  – A gyermek csupa ártatlanság, – jegyzé meg Jahodovsky – oly fehér
  lelkű, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek
  nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.
  Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben
  s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban,
  egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott
  muskátlis ablakon:
  – Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.
  Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a
  sipsirica. Nyulánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a
  kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros
  pántlika szorított össze.
  Fitos orra volt, kék szemei szeliden világították meg girbe-gurba
  arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbűvölte, de
  volt valami. A homloka szűk volt, az ajka egy kicsit vastag és a fejét
  kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejebb lenne. Mindezek
  egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten
  különös módon komponálja össze a női arcokat, odalehel valamit és ez a
  rálehelés teszi meg.
  Mint ahogy a kis kacsa mindjárt tud úszni, sipsirica is mindjárt
  pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal,
  tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el
  útközben.
  Valami üde szellőcske jött vele az ő perkál szoknyáiban, ami jól esett a
  forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket.
  „Ni, hogy megnőtt a mi leányunk, a sipsirica s hogy megszépült megint“.
  Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is
  emelte.
  És csakugyan sűrűn hangzottak a felkiáltások:
  – Nekem is egy fröcscsöt, sipsirica! Hej kis sipsirica, ide is!
  Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették,
  mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták,
  ingerkedtek vele.
  – Hanyadik osztályba jár, sipsirica?
  – Az utolsó évben vagyok.
  – Hát mikor kap már hosszú ruhát?
  – Azt mondta a mama, hogy jövő karácsonykor.
  – Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, úgy-e? Mi?
  A sipsirica buta pofácskát vágott s a leány-deákok bizonytalanságával
  keresgélte a választ.
  – Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.
  – Még eddig nem tanultuk – felelte a sipsirica röstelkedve, hogy nem
  tudja.
  – Micsoda? – álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett.
  – Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!
  Nagyot kacag előbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi
  törzsvendégeknek:
  – Biz’ isten nem rossz. Ki hinné a XIX-ik században? Ebben a Sodoma
  gomorában. Kérdezem tőle: tudja-e, mi az udvarló? S ő azt feleli, hogy
  még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy
  válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis
  sipsirika! Hallja Jahodovsky, hány éves most a sipsirica?
  – Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves – felelte Jahodovsky.
  Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult
  Jahodovsky barátja és komája.
  – Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovsky komámasszony, szándékosan a
  véka alatt tartja őt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban
  szilvát, októberben szőlőt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az
  évadok nyújtanak. Ez volt a célszerű életfelosztás. De mit akar maga a
  sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a
  cseresznyéhez. Mikor már rothadt, vagy férges. T. i. a cseresznye és nem
  a sipsirica. Maga elvonja őt az élvezetektől. Igaz-e vagy nem? Lássuk
  csak. Jer ide keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.
  Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát előtte.
  – Itt vagyok, keresztapuska.
  Jahodovsky mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége
  csillogott a szemeiben.
  – Mondd meg nekem, – szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professori
  redőkbe szedve pattanásos homlokát – vannak-e örömeid, élvezeteid és
  mulatságaid?
  – Igen is vannak.
  – Helyes és mik azok?
  – Különfélék – felelte sipsirica.
  – És pedig? Sorold fel őket!
  Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.
  – Hát miért nem szólsz?
  – Szégyenlem magam, keresztapuska.
  – Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit
  tartasz ez idő szerint a legnagyobb élvezetnek?
  – Hogy mi a legnagyobb élvezet? – kérdé a sipsirica önmagától, hangosan,
  egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott
  egy kicsit, fölnézve az eperfára. – A legnagyobb élvezet, – felelte
  lassan, gyermekes nevetéssel – ha a hátam viszket és a mama megvakarja.
  Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt s még a frivol
  fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható
  kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni
  angyalkának – csak le kellene előbb vetkőztetni.
  Fesztelen, családias hang honolt a „Pává“-ban. A törzsvendégek mintegy
  hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte
  érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy
  gondunk lesz, gyerekek!
  Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét
  személyből állt, rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik
  István doktor, a Vizivárosból, unalmas fráter, aki mindennap
  felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a
  rostélyoshoz foghagyma kell. Ő pedig nem független, mert minden percben
  valami grófné hívathatja, aki elájul a foghagyma-szagtól. Ebben neki
  mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az
  orvosi praxist űzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné
  hívatta volna. A harmadik persona az asztalnál Mlinyiczki Pál volt, a
  társaság generálisa, a „tongeber,“ egy tót földesúr, aki vitalitiumba
  adván turócmegyei birtokát, Budán éldegélt, s azért járt efajta kis
  helyekre, hogy itt a nábobot és az olygarchát játszhassa. Egy kicsit
  tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.
  A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az
  éneklő-kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklő-kanonok
  és az volt a különös, hogy ha a többiek, jó kedvűk szottyanván,
  egyszer-másszor énekeltek is, ő sohasem. No, köszönöm az ilyen
  éneklő-kanonokot.
  A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi
  jó időket, mikor ezekből az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni,
  mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 előtt volt, a régi
  becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis,
  hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai
  háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak
  akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziur, mert nagy volt
  a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a
  jótállás fejében s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom
  áron és folytatta tovább a jótállásokat.
  A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselők tartották megszállva.
  Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egy
  ugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban
  szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták,
  türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy
  disputáló képviselők, – ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselők
  inkább tűrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a
  kártyát.
  De ki az ördög győzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem
  is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk
  így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek
  néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két
  különös alak kezdett odajárni. Egy piperkőc öreg úr, aki a haját
  festette, kockás finom ruhában járt, vasalt nadrágokban s ruhái olyan
  rezeda-illatot terjesztettek, hogy egész tönkretette vele a konyhából
  kipárolgó pecsenye-szagot. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten,
  csütörtök estefelé s mindig egy fiakker várta odakünn. Nagy havanna
  szivart szítt, gyűrűset, ami a „Pává“-ban feltűnő dolog s meglehetősen
  feltüzelte a fantáziákat.
  – Nagy úr lehet, – mondogatták a törzsvendégek. – Az ördögbe is, míg itt
  a messzely borát iszogatja, addig két forint árát áll a kocsi odakünn;
  azért a Nemzeti Kaszinóban is meguzsonnálhatna.
  Eleinte Jahodovsky se ismerte, tőlünk kérdezgette, ki lehet, pedig az
  öreg ficsúr gyakran beszélgetett vele.
  Egyszer meg is kérdezte tőle, miért jár mindig fiakkeren.
  – Nem vagyok elég gazdag, – felelte – hogy gyalog járhassak.
  – Hogy értsem azt? – kérdezte pajkosan Jahodovsky, mert dacára a nagy
  testének, tudott kedves lenni.
  – Ha gyalog jönnek idáig, megpumpolnának az emberek útközben.
  Takarékosságból járok kocsin.
  – Jótékony ember lehet, – gondolták a törzsvendégek.
  Csak Mliniczky Pál kifogásolta a dolgot, nyilván, mert elhomályosítani
  kezdte úri voltát az idegen.
  – Nem gavallér az olyan ember, – aki így kijátszsza a szegényeket. Hát
  úr az ilyen? Szökik a szegények elől. Engemet látnának, mikor az utcán
  megyek. Előlem a szegények szöknek, mert már elnáspángoltam a botommal
  néhány efféle csavargókat.
  Az ismeretlen olyan pontosan jelent meg minden csütörtökön, mint az óra
  és egy külön asztalhoz ült mindig egyedül. Később úgy látszik, megtudta
  Jahodovsky, hogy kicsoda, mert szembetünő tisztelettel kezdett vele
  bánni, de előttünk csodálatos módon titkolódzott, ötölt-hatolt,
  láthatólag zavart lett, ha kérdeztük.
  Átláthatatlan rejtély alakjában gomolygott köztünk ennek az előkelő
  úrnak a csütörtöki megjelenése. Mit akar? Miért jön ide? Talán a
  borocska ízlik neki? Ejh, bolondság, hiszen vitethetne belőle haza is.
  Ehhez a rejtélyhez (mert az események mindég csőstől jönnek) hozzájárult
  még egy érdekes alaknak előnyomulása a „Pává“-ban. Ez egy daliás,
  hegyesre kifent bajuszú, Wesselényi-mellkasú közepes korú férfi volt, ki
  megjelent egy napon és azontúl ott maradt sülve-főve, egyre nagyobb és
  tekintélyesebb helyet szorítva ki magának a hét eperfa világában.
  Jómódú ember lehetett, mert újjai tele voltak gyűrűkkel, azonfelül jó
  vendég, mert Jahodovsky alig győzte neki hordani a fröcscsöket, végre
  pedig ügyes ember is volt és Jahodovsky szívesen vitte neki a
  fröcscsöket, mert mindig mondott neki egy-egy bókot. Más tekintetben is
  kedvében járt Jahodovskynak, néha rózsát hozott, néha szegfűt, amit az
  özvegy rendesen a keblére tűzött, a sipsiricának is hozott ajándékba egy
  papagályt. Örült neki a leány és mi is örültünk, mert most már többször
  volt alkalma kijönni az udvarra, hogy a papagályával játszhassék.
  Igy aztán hamar lett a törzsvendégek lajstromába beiktatva a Herkules.
  Már t. i. a háziak részéről. Mert a törzsvendégeket (a törzsvendég mind
  arisztokrata érzésű) némileg nyugtalanítá a parvenü dédelgetése.
  Minthogy pedig az előkelő öreg úr csak egyszer jött egy héten, míg a
  „Herkules“ (a hogy elneveztük) minden nap ott volt a szemünk előtt, a
  figyelem elfordult a rejtélyes öregről s mindenki csak a gyűrűs kezűről
  beszélt.
  Mliniczky úr, aki, mint a legnagyobb igényű „stamm“, féltékeny szemmel
  nézte az új alakulásokat, nem volt éppen ellensége:
  – Végre is, úgy látszik, udvarias, figyelmes ember. Jól teszi, ha egy
  kicsit hizeleg Jahodovskynak és a sipsiricának. A jó szó nem kerül
  pénzbe, a rózsa, szegfű se kerül pénzbe, a papagály… hm, a papagály az
  már szamárság, az pénzbe kerül. De mindegy, Jahodovsky megérdemli, hogy
  ne közönséges korcsmárosnénak nézzék. Jahodovsky több annál!
  Egyszer arra figyelmeztette Druzsba tanár, hogy Jahodovsky nagyon is
  szívesen és sokat beszélget a Herkulessel, de Mliniczky ebben se talált
  semmi kivetni valót.
  – Jahodovsky hálás a papagályért, hálás a rózsákért, mert Jahodovsky
  finom lélek.
  Föl se vette Mliniczky, míg ilyen téren mozgott az ismeretség, de amint
  később észrevette, hogy Jahodovsky a legszebb húsokat a Herkulesnek süti
  meg, egyszerre morogni kezdett:
  – Ez már nem járja. Disznóság! Jahodovska ostoba asszony! Mit akarja
  azzal az emberrel? Szemlátomást nagyobb porciókat visz neki, mint
  nekünk. Az a Góliát mindent föleszik előlünk, mert amivel többet ad
  neki, azt a mi szeleteinkből gazdálkodja ki.
  Egyre szaporodtak a gravamenek. A „Herkules“ minden nap tiszta
  asztalkendőt kapott az ételekhez, a többi törzsvendégek nem, este a
  nagy, fényesen világító petróleum-lámpát megint Herkules kapta az
  asztalára, nekünk csak kerti lámpák jutottak. A Herkules fröcscsét
  rendesen úgy hozta az özvegy, hogy egy darabka jég úszkált a tetején,
  csillogott-ragyogott, mint a lady Dudley nagy gyémántja.
  No, ez már botrány! Hogy nem szégyenli magát a Jahodovsky?
  De ezt még csak mind eltűrte volna Mliniczky úr (bár az epe már forrt
  benne), ha elő nem adja magát az a szerencsétlen eset, hogy egy fél
  rántott csirkét rendelvén, abban két fejet talált vala, míg ellenben
  látja sas-szemekkel, hogy a szomszédos asztalnál hasonlóan egy fél
  csirkét majszol a Herkules s már a második mellsarkantyút töri szét a
  kis sipsiricával, hogy: ki él tovább?
  Hát ez már égbekiáltó, ezt már nem hagyhatta annyiba; ingerülten
  csendítette meg késével a poharat.
  Minden szem odanézett. Jahodovsky kiszaladt a konyhából s meglátván a
  Mliniczky vésztjósló arcát, a szokásos „üzleti“ ijedelemmel és
  sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes
  előérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet vagy hajszálat talált az
  ételben.
  – Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem
  tekintetes úr?
  Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt
  Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr.
  Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla
  és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.
  – Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbbé vigyázott a
  magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejű sasra is, de aztat
  mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje
  volna, aztat nem hiszek. És ha volt, hát miért nem küldte őtet múzeumba
  az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez
  impertinencia, hallja!
  Jahodovsky elpirúlt, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el
  a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítőül
  egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében,
  még szinte sistergett rajtok a zsír.
  Mliniczky dühösen lökte félre a tányért.
  – Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért,
  nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fácányt rendelek, ha nekem
  tetszik…
  Olyan hősies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphator, mikor egy
  koronát utasít vissza. Az efajta dolgok emelték őt a „Pává“-ban
  mindannyiok fölé.
  – Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.
  – Haragszok, borzasztóan haragszok, – rikácsolta.
  Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovsky. A sipsirica rámosolygott
  és addig-addig kérlelgette, hogy végre ő is visszamosolygott és a
  sipsirica kedvéért megette a két combot.
  Hanem most már a gyanú fel volt költve és általános gyűlölet tört ki a
  Herkules ellen.
  Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovsky? Ez is egy valóságos
  rejtély. Most már két rejtély volt a „Pává“-ban. Két aktuális théma a
  borocska mellé.
  Nem sokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy Herkules
  senki más, mint egy Manusek Vencel nevű nyugalmazott burgzsandár.
  – Csak? – jegyzé meg Druzsba úr. – No, ez nem sok.
  – Ej, no, – dörmögte Mliniczky – mire nézi a király a civillistáját,
  hogy ilyen erős, javakorú embert nyugalomba küld?
  – Hogy azt mondják, nőül akarja venni Jahodovskyt – újságolta tovább a
  doktor.
  Druzsba úr felfortyant:
  – Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!
  – No, csak az kellene még, – vélte Mliniczky úr – hogy egy burgzsandár
  regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.
  – Nem, nem, ez képtelenség – tünődöt rajta Druzsba.
  – Ki tudja? – veté ellen a doktor. –
  Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos.
  Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt
  újjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az
  ő tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában.
  Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét
  gyűjt az üzletből s aztán azt mondani neki egy szép napon: „Kedves
  komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk
  még fiatal. Csukja be korcsmáját és ami még hátra van az őszi
  verőfényből, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám
  örömmel fogja nézni az égből“. De addig is, míg Jahodovsky az égből
  nézné a dolgot, Druzsba tanár úr minden nap azzal a gondolattal
  nézegette a vérbélű, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer
  majd az övé lesz és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek
  a végére kell járni.
  Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskyt
  s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől
  mégsem tudta azt mentesíteni.
  – Tudja-e, Jahodovsky, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?
   mert nagyon szeretett híreket hallani.
  – Ugyan mit? – kérdé Jahodovsky kíváncsian,
  – Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…
  Merően szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen
  egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt
  dúskálódott.
  – Hess onnan, te cudar! – kiáltá rá s a kezében levő asztalkendőt
  lobogtatva, próbálta lekergetni. – Nézze meg az ember, hova veszi be
  magát!
  – Hagyja csak a kakast, Jahodovsky, hagyja – szólt közbe Druzsba úr
  komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. – Az egyik
  kakas csínyeit nem lehet a másik kakas csínjeivel eltakarni. Maradjunk
  csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról,
  Jahodovsky lelkecském.
  – Miféle tyúkról? – kérdé az asszony váratlanul erős és vidám
  tekintettel.
  Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet,
  mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr
  szeretett volna beleharapni.
  – Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? – folytatá Druzsba
  úr.
  – No, hát miért jár? – kérdé Jahodovsky hányi-veti hangon, hullámos
  barna haját megigazítva.
  – Azért, hogy magát nőül akarja venni – bökte ki végre a professzor úr.
  Jahodovsky felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei
  szinte ugráltak a nevetéstől.
  – Ostobaság, bolondság, – kiáltá fel. – És ezt beszélnék a városban?
  – Ezt, – szörnyűködék Druzsba úr.
  – Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy
  nőül akar venni. Én még nem láttam belülről.
  – Kit? Mit?
  – A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik,
  iszik és olyan vendégem, mint a többi.
  – Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? – kérdé a tanár
  megkönnyebbülve.
  Jahodovsky tiltakozón emelte fel karjait.
  – No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért
  volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az
  Isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak ő
  érte élek. Őt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok,
  Druzsba úr, semmi egyéb és anya akarok lenni véglehelletemig. Én nem
  létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltől estig a kimerülésig,
  hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek
  volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba
  komám uram, mondja csak?…
  Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai,
  melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.
  Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s
  meghatott hangon felelte:
  – Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovsky. Kegyed példátlan anya és
  bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az első s
  ha őt boldoggá teszszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a
  többi… Úgy van, a többi… Azaz, hogy – süttessen kérem egy rostélyost és
  húzzon rajta végig egy kis foghagymát… de csak lehelletszerűen,
  Jahodovsky!
  A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a
  törzsvendégek közt szájról-szájra kelt, amit Jahodovsky mondott, nem
  győzték mondogatni egymásnak: Nagyszerű anya. Remek anya. Ilyennek kell
  lenni egy anyának.
  És most már beállott a szélcsend egész őszig. Minden maradt úgy, mint
  azelőtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát,