Hagyományok (1. kötet) - 01

  
  HAGYOMÁNYOK
  MESÉK ÉS ROKONNEMŰEK
  GYÜJTÖTTE ÉS JEGYZETEKKEL ELLÁTTA
  KÁLMÁNY LAJOS
  I. KÖTET
  ÁRA 3 KORONA
  KIADJA A NÉPHAGYOMÁNYOKAT-GYÜJTŐ TÁRSASÁG.
  Vácz, 1914. Első Váczi Sajtó. (Herrmann A.)
  
  
  Tartalom:
   34. A bárgyú ember 118
   81. A bőkezű Rudolf 160
   98. A cservelyi kantár 172
   25. A czigány, a pap és a bíró 99
   112. A czigány és a Sárkány 196
   118. A dohány szó eredete 211
   =Adomák és rokonneműek= 163–179
   Gúnyolódók 165–174
   Kópéságok 174–177
   Közönségesek 163–165
   Nagyokatmondók 177–179
   43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul 123
   26. A fájós lábú mester a harangozó hátán 101
   101. A forró kása és a csizmadiainasok 174
   83. A haramia és a szentcsalád 162
   107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be 178
   109. A 3 orvos 189
   23. A három szent királ 93
   44. A hegy keletkezése 127
   45. A hegyek nagyobbodása 127
   93. A hibások 170
   102. A huszár pénzt szerez 175
   21. A jágėrfa 88
   125. A kása 218
   =A jegyzetekben idézett művek megjelelése= 180
   6. A kiskanász 37
   4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút 30
   29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs 107
   20. A kis macska 86
   31. A kitanult katona 113
   27. A koma 103
   116. A lelkek esznek 206
   91. A lótojás 169
   11. A lusta gyermek és a bűbájos leány 58
   54. A magyarok származása és lakóhelyei 133
   78. A mákos tészta hatása 158
   16. A medve 77
   28. A nagygusztusúak 106
   24. András: a kitett gyermek 96
   100. A német és a teremtés 174
   38. A német és az ürge 121
   103. A pokol létszámának emelése 175
   14. Aranykacsa 69
   37. A róka szabadulása a kútból 120
   123. A sejpös lányok 217
   94. A sejpössek 170
   87. A subadarab ura a szélnek 164
   105. A szabadságos katona és a czigány 177
   9. A szép kocsmárosné 50
   12. A szögén árva legén 60
   117. A vereshajma és a lusta asszony 207
   48. Az angol nyelv eredete 129
   36. Az osztozkodó medvék 120
   46. Az ördög el akarta rekeszteni a világot 127
   70. Balázs 148
   =Bevezető= VII–IX
   76. Bocskai 157
   47. Csak egy aszszony vôt 128
   3. Csinosomdrága 23
   104. Csizmadiahal 176
   111. Ėgy csapásra százat 194
   40. Én is úgy akartam 122
   119. Félegyháza elnevezése 211
   120. Foggal ellett csikók 214
   90. Gyermekköltés 167
   110. Gyöngyösszőrű kis kecske 193
   86. Hivták az esőt a lakodalomba 163
   95. Időcsináló kántor 171
   56. Jász-kunhalom eredete 134
   =Javító= 219
   =Jegyzetek= 182
   75. Jumėrcsák 156
   88. Kappan köpönyeggel 164
   115. Kerek kő 205
   71. Kinizsi 150
   32. Kire marad a kis ködmön 115
   108. Kis Guba 186
   77. Kiszabadulás a tömlöczből 158
   89. Kitájékozás 165
   8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya 42
   1. Köles 1
   53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni 131
   7. Legeltetés a Sárkány pusztáján 41
   62. Mátyás király a czinkotai kántornál 143
   61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában 141
   63. Mátyás király bėgréje 144
   60. Mátyás király és a jószívű szegény ember 141
   65. Mátyás király és a mutatványos 145
   68. Mátyás király és a részeges bíró 146
   58. Mátyás király és a részeges huszár 139
   69. Mátyás király vette le a rabigát 147
   82. Menekülés 161
   =Mesék és rokonneműek= 1–127
   Állatmesék 119–127
   Boszorkányfélékről 42–79
   Egyűgyűekről 115–119
   Elegyesek 86–99
   Nagykópékról 99–115
   Ördögökről, Óriásokról 79–86
   Sárkányokról 23–42
   Szörnyetegekről 1–23
   42. Mé harakszik a kutya a macskára? 123
   41. Mé nincs a békába büdös? 123
   51. Miből lett a gomba? 130
   80. Miért kell Rudolfnak bujdosni? 159
   121. Miért lőtte agyon Rudolf Rócsilt fiját? 216
   35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr? 119
   97. Mijé híjják a csizmadiát Nyehónak? 172
   114. Mijik jobb: a Szöröncse-je, vagy a Boldokság? 203
   13. Miklós 65
   39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija 121
   52. Mióta akasztják a betyárokat? 130
   66. Mióta csizmadia a csizmamester? 146
   49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa? 129
   96. Mióta hivják a szabót kecskének? 171
   67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni? 146
   99. Mióta nem ember a tót? 173
   50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje? 130
   85. Mióta rakják keresztbe a búzát? 163
   17. Miska 79
   59. Mi van legtöbb a világon? 140
   =Mondák és rokonneműek= 127–163
   Hőseinkről 148–157
   Krisztus mondák 130–132
   Márialegendák 162–163
   Mátyás királyról 139–147
   Örökéletűekről 158–162
   Őseinkről 133–139
   Világteremtő és alakitó mondatöredékek 127–130
   106. Nagyotmondó huszárok 178
   124. Napoleon és a kecskék 217
   113. Nánika 200
   15. Őzike 73
   5. Pézös 32
   79. Rákóczi lova fordított patkója 159
   10. Rózsa és Iboja 55
   122. Rudolf Amerikában 216
   92. Subák a templom alatt 169
   64. Szamár a csillagász és csillagász a szamár 145
   19. Százat egy csapásra 83
   55. Szolnok elnevezése 134
   73. Szömölcs 154
   84. Szűz Mária a fonyásával kereste a kenyerét 162
   22. Szűz Mária és Mária keresztleánya 89
   =Tartalom= III–VI
   30. Tréfás Jankó 112
   72. Toldi 151
   74. Toronyi Tamás pihenőhelye 155
   18. Trikkum-trákum 81
   33. Ügyetlenek 117
   57. Vasas János 135
   2. Zirínyi Miklós 13
  
  
  Bevezető.
  Gyüjeményeimnek oly nevet kellett keresnem, mely alá sorozhassam – ha
  kell – nem pusztán a népszáján forgó kötött és kötettlen alakú,
  népismertető adatokat; hanem bele lehessen foglalnom a csak jelekre
  szorítkozó szokás-töredékeket, babonáskodásokat; szóval mindazt, mit
  egyik vagy másik szempontból becsesnek itélve, mint hagyományt – ha nem
  a népé is – közölhetek.
  Az itt bemutatott adatok beosztásánál első sorban a néphagyományokkal
  foglalkozókra voltam figyelemmel: oda törekedtem, hogy – a mennyire
  lehetséges volt – a hasonnemű adatokat csoportosítsam, hogy így könnyen
  feltalálhassuk; hogy az azokkal megegyező, velünk rokonnak tartott, vagy
  érintkező népekéit, a mennyiben a mienkkel találkoznak, megjelöljem és
  kiemeljem.
  Már a hagyományok lejegyzésénél tekintettel voltam a nyelvkincseinkben
  előforduló kölönösségekre, minők a közönséges embernél többet tudó, vagy
  hatalmasabb lények: nevöket nagy kezdőbetűvel vetettem papirosra s
  egybeírtam, olykor dűlt betűkkel szedettem, hogy a sorok közt könnyen
  feltalálhatók legyenek. Innen van, hogy _Őszembernek,
  Őrdöngősvénasszonynak_ irottakról olvashatunk; az állatoknál nevöket a
  jelzőjükkel összekapcsolva s ha többféle tekintetből érdemelnek
  figyelmet, nem pusztán nagy kezdő, de dűlt betűkkel is szedettem. Ha
  azonban mindezeket közönségesnek tüntették fel a hagyományok, nem volt
  miért a szokottól eltérően jelelni. Ez az oka, hogy egyik adatban
  eltérően, a másikban a szokott alakban vannak bemutatva; hogy az egyik
  adatban, hogy példát is hozzak fel, Haramiának van lejegyezve, a
  másikban már haramiát találunk. Nem tettem azonban ezt a feltünést keltő
  közlést a tátos lónál, mert más kötetben el akarok róla egyet-mást
  mondani, mit régen meg kellett volna tennünk.
  Feltűnést mutat némely bekezdés is: mikor az adat oly helyen van –
  mondjuk – kettészakítva, a hol a tárgy előadását szem előtt tartva, nem
  szabad lett volna; ez az eljárás is a feltünés czéljából történt.
  Ha meg nem jelelem is, a mesék legtöbbjéről le lehet olvasni, ha egy
  ember mesélte. A 2., 9., 13., 23., 29., 30. számúban az utánozni szerető
  mesemondó csakúgy szórta a _felé_ határozó helyett a _fele-t_. Utánzásra
  vall németszerű hangsúlyozása, mint: Zi_rí_nyi, akárcsak Ká_ró_li-t,
  bir_kó_zik-ot mondott volna _Ká_roli, _bír_kozik helyett. Szinte
  megismerhetni, hogy a 10., 14., 15., 16., 24., 26., 28., 115. mesét egy
  mesemondó mondása után írtam le. Olvasottságára vezetendő vissza, hogy –
  habár a nép gyermeke –, nem beszéli hűen a nyelvjárását s hogy semmi
  nehézséget sem okoz neki a lejegyzésre való mesélés.
  Pár szóval megemlékezem a nyelvjárás és az irodalom nyelvén közlött
  hagyományok lejegyzéséről is. A hol csak tehettem a nyelvjárás
  figyelembevételével írtam le a mesemondó szavait, mit felesleges volt
  foganatba venni az irodalom nyelvén beszélőknél. Különben míg a
  fonografot annyira nem tőkéletesítik, hogy vele a nyelvhagyományokat
  könnyű szerrel megörökíthetjük, addig a meséket sem jegyezzük le úgy, a
  mint kellene. A hangsúlyozást nem is említem, ezt még csak úgy, a hogy
  meg lehetne jelelni; de egyebet nem vethetünk hűen papirosra. Többnyire
  másképpen meséli, ha szabadon, egyfolytában – a mint szokta – mondja el
  és másképpen, ha meg kell neki várni a lejegyzést. A szaggatott előadású
  mesélés – mikor a mese közben meg-megáll: időt kap magát akként
  kifejezni, mint nem tudta volna, ha nem leirásra mesél – a válogatott
  kifejezések létrehozója, no meg hogy sokszor az irodalom nyelvén, vagy
  mint ők mondják, urasan iparkodnak elmondani. Mondjam-e, hogy hatással
  van a mesemondóra, ha tanult embernek mesél? urasan akar beszélni.
  Mindez pedig a szülője annak, – a mi megtörtént velem – hogyha az ember
  betűről-betűre irta is le az elmondása után az adatot, a mikor
  lenyomatva megjelent a meséje s felolvasták előtte, hogy így mondta-e? a
  felelet az volt: hogy ilyen formán, de nem egészen így. Találtam azonban
  olyanra is, kivel többször elmondattam a mesét, mindíg egyformán mondta;
  értem az egyformaság alatt, hogy egy betűt sem tett hozzá, sem el nem
  vett. Igaz, hogy hamar vége szakadt a mesetudásának s olvasni sem
  tudott, hogy más, hasonneművel töltötte volna meg a fejét.
  A ˘ jelre (ă) megjegyzem, hogy szükséges jel hiányában a terpesztve
  ejtett _a_-ba menő _á_ jelelésére használom. A hiányjeleket ezúttal nem
  alkalmazom.
  A népet tartottam szem előtt: mikor Atillát, Budát, Delilát őseinknek
  jeleltem; a Mátyás királyról szóló adomákat a mondák közé soroztam,
  melyeket a nép megtörténteknek hisz. Még hallani sem szereti, hogy
  ezeket az adomákat más országban más jeles emberhez fűzik, hogy mindez
  csak mese, nem valóság; úgy látom, hogy fáj neki a kiábrándulás. Mily
  nagyra, megjegyzésre méltónak tartja a nép jeleseit, mutatja a 63. és
  74. számú adatunk, mely még azt a bögrét is kiváló tiszteletben
  tartottnak mutatja, melyre reáfogták, hogy Mátyás király ivott belőle s
  azt a helyet, hol állítólag Toronyi Tamás pihent.
  
  
  Mesék és rokonneműek.
  
  (Szörnyetegekről.)
  
  1. Köles.
  Vôt ėgy kirájnak három fija: ėgygyet hittak Árpának, másikat Zabnak,
  harmadikat Kölesnek. A kirájnak _ėgygyik szöme_ mindég _sírt_, a _másik_
  mög mindég _nevetött_; a lekkiseb fija aszt tudakolta a bátytyajitúl,
  hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mijé nevet? aszt
  kitudakolik akárhogy. Itten bemönt a legöregeb: az Árpa, tudakojja mos
  mán az atytyát, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?
  „Kimöny elűlem, mit tudakolócz tė, ez a kés minygyá beléd mén!“ De nem
  tágított ű, hogy addég nem mén ki, még mög nem tugygya: mé sír az
  atytyuk ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet? Aval fölkapta az atytya a
  kést az asztalrul, a legén mönt kifelé, a kést hajította utánna, az
  ajtóba ált mög. Asz kérdöszte a Zab, hogy mit mondott atyánk? „Eregy be,
  maj mögmonygya neköd is, a mint neköm mögmonta.“ Bemönt a Zab, kérdöszte
  atytyát: „Ugyan fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik
  mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer minygyá a kés beléd mén!“ de ű sė
  tágított, hogy addég ki nem mén, még mög nem tugygya: mé sír az ėgygyik
  szöme, a másik mög mé nevet?“ Az atytya fölkapta az asztalrul a kést,
  utánna hajíntotta, az ajtóba mögált. Itten a legén kimönt, asz kérdözi a
  Köles: „Hát mit mondott a kirájatyánk?“ „Eregy be, majd tėnéköd is
  mögmonygya, úgy mint nekünk!“ A Köles _kardot_ köt, bemén az atytyáhon,
  oda ál az atytya elébe az asztalhon. „Ugyan fölséges kirájatyám! az
  ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a
  kés minygyá beléd mén!“ „De én fölségös kirájatyám ki nem mögyök, még
  mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ A kiráj
  főkapi a kést, igenyöst vági az ėgygyik karpereczczibe, de úgy, hogy
  mögált benne a kés. Köles mögén aszonygya: „Monygya mög fölségös
  kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny
  elűlem, mer ez a kés mögén beléd mén!“ „Nem monygya fölségös kirájatyám?
  addég ki nem mék, még mög nem tudom, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a
  másik mög mé nevet?“ No, akkor a kiráj kapi fő a kést, vági a másik
  karpereczczibe. Aszonygya mögén Köles: „Hát fölségös kirájatyám, én
  addég ki nem mék, még mög nem monygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik
  mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „Mán
  fölségös kirájatyám én addég ki nem mék, még mög nem monygya: az ėgygyik
  szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ Kapi föl a kiráj a kést, vági
  igenyöst a homlokába, de úgy, hogy mögál a kés benne. Asz monygya:
  „Látom fijam, tė mán dėrėkab embör vagy, mint bátyád, neköd mögmondom:
  mé sír az ėgygyik szömöm, a másik mög mé nevet? Hogy tik micsoda dėrék
  vitézök vattok, ėgy kirájnak sincs ijen három dėrék, vitéz fija, azé
  örvendözik bennetök, a másik szömöm pedig azé sír, hogy tik
  országot-világot nem tróbátok.“ Aval kimönt Köles, az alatt a két
  bátytya odakin tötte a törvént, hogy Köles ojan sokájig bent van, kiráj
  atyánk ű neki mögmonygya. Mikô kimönt Köles, kardotfoktak, aszonták,
  hogy térbetyűjjön lė. Köles lėtérbetyűl, aszonygya neki a két bátytya:
  „Hát vald ki Köles, mit mondott kiráj atyánk, mon mög, mer külömben vége
  az életödnek!“ „Ha csak az (t. i. a baj) van, nem is köl neköm
  lėtérbetyülni bátyáim, mökmonthatom én aszt talpon álva is!“ „Hát mon
  mög!“ „Aszonta a kirájatyánk, hogy mink micsoda dėrék három vitézök
  vagyunk, ėgy kirájnak sincs három ijen vitéz fija, azér nevet az ėgygyik
  szöme; a másik szöme mög azér sír, mer sėmmi világot, sėm országot, sėm
  vitésségöt nem tróbálunk a világon; jó lösz, ha elmögyünk
  országot-világot tróbálni.“
  Elindul az Árpa, mén, anynyira mén, hogy elér ėgy részhídat. Mikor eléri
  a részhídat, lėtérbetyül, hálát ád az Istennek, hogy már elérte a világ
  végit. Mos fal oszt fölül a lovára, elmén viszsza haza. Mikor hazaér,
  kin sétál a kirájatytya az udvaron: „Hát viszszagyütté fijam, Árpa?“
  „Viszsza – aszonygya – fölségös kiráj atyám, mer én mán a világ végin
  vôtam!“ „Hát ugyan fijam, hun löhet az a világ vége? mikô én mán
  mögöregöttem, még sė tudom!“ „Én fölségös kirájatyám egészen a részhídig
  vôtam!“ „No fijam, tė jis elmönté! mer mikô még anyád élt,
  mögfrüstököltünk, mire az ebéd mögfőtt, sétálásképpen mögjártuk!“
  Aszongya a Zab, maj elmén ű! A Zab is elindult. Mönt, anynyira mönt,
  hogy elérte az ezüshídat; lėszált a lovárû, lėtérbetyül, hálát ád
  Istennek, hogy mán elérte a világ végit. Itten fölült mögén a lovára,
  elmönt haza. A kirájatytya mögén kin sétál az udvaron: „Viszszagyütté
  fijam, Zab?“ „Viszsza, fölségös kiráj atyám, mer én mán csakugyan
  elértem a világ végit!“ „Ugyan fijam, Zab! hun löhet az a világ vége?
  mikô én mán mögöregöttem, mék sė tudom!“ „Fölségös kirájatyám, én
  egészen az ezüsthídig vôtam!“ „No, te mégis emböreb vagy, mint az Árpa
  bátyád; mer mikô mögöttük az ebédöt, sétáláskép mögjártuk, mikô az
  anyátok még élt, aval!“ Aszonygya Köles: „Maj elmék én fölségös
  kirájatyám!“ „No, ha elmégy, nė kerezsd fő a világ végit; hanem _kerezsd
  fő Ződ Imrét!_“ Elindul Köles, mán anynyira mén, hogy elér ėgy várost,
  ėgy Öregaszszony kitekínt az ablakon, aszonygya: „Hova mégy Köles?“ „Mék
  – aszonygya – keresöm Ződ Imrét!“ „De fijam, nem töszi mög tėveled ez a
  ló az útazást; hanem möny viszsza, van az atyádnak a hetedik ménösbe ėgy
  hámfalábú, rosz szürke lova!“ Oda vet neki ėgy marék aranyat az
  Öregaszszonynak, hogy vele ojan jót tött, jót mondott. Viszszamén tėhát
  Köles, aszonygya a csikósnak, hajcsa be a _hetedik_ ménöst! A csikós
  behajtotta a hetedik ménöst; a szürke nem akart sėhogy sė bemönni az
  udvarra, a csikós nagyot rávágott, a szürke beugrott a kapun. Mit
  cseleködött a szürke? bebût ėgy disznóólba, keresi a Köles, kérdözi a
  csikóst: „Hun a szürke? nincs itthun, nem gyütt haza!“ „Dehogy nem, még
  ráváktam, nem akart bemönni; hanem keressük az udvarba!“ Keresik
  anynyira, hogy möktanálik a disznóólba, ott búsúl a szürke; addig vákta,
  kaparta föl a dudvát, hogy kivágott ėgy rėzsdás kardot. Köles a rėzsdás
  kardot bevitte a házba; anynyira bele vôt rėzsdásodva a _kard_, hogy nem
  bírta kihúzni a hüvejbű – mögfogatta atytyávâ a hüvejt, ű mög fokta a
  kardot, húszták anynyira, hogy kihúszták belüle; de mire kihúszták, a
  kiráj elesött. Hát itt Köles kapta a kardot, kitisztította fényösre, a
  hüvejbe tötte, az ôdalára kötötte. Kipuczolta a rosz rėzsdás nyergöt, a
  ki a palláson hevert, a szürkéjit, a kantárt is kipuczolta,
  főkantároszta a lovat, a nyergöt főtötte, fölűlt, úgy oszt útnak erett.
  Mönt, anynyira mönt, hogy beért Ződ Imrének a határjába, akkô elkeszdött
  beszélni, hogy hova mönyünk Köles? „Keressük Ződ Imrét, ha halottad vôna
  valaha annak a hírit?“ „Itt vagyunk a határjába. No, – aszonygya – tė
  emböreb vagy, mint atyád, mert atyáddâ _hét_ esztendejig jártunk; de még
  a határjába sė möhettünk be, tėveled mög begyüttem. Most mán eregy el,
  ott fekszik a ház előtt az ágyon, maj hotyha fölérzik, néz szét minket;
  mer neki is van ėgy lova, ha én öszök a ganébû, akkô möggyőz Ződ Imre,
  ha pedig ű öszik a ganébû, én mög a jászolbû, akkô nė féj! Ojan lova
  van, hogy háromszoros lánczbul van a kötőfékje, mikô én fölütöm a fejem,
  akkô űs fölüti a fejit; akkô ėsz szöm elszakad a kötőfék szárábû, – de
  ėgy-ėgy mázsás mindėgygyik szöm – mikô másoczczor _elnyerítöm_ magam,
  akkô a másik _szöm szakad_ el, mikô harmaczczor elnyerítöm magam, akkor
  a harmadik szöm szakad el; akkor pedig öszszemögyünk verekönni.“
  Anynyira verekszenek, hogy möggyőszte a Kölesnek a lova a Ződ Imre
  lovát, így hát a Ződ Imre lova övött a ganébû, a Kölesnek a lova a
  jászolbû. Köles asz gondojja magába, most alszik Ződ Imre, mögölhetném,
  de nem dicsőség az embört mögölni álmába! Kapta Köles, lėfekütt mellé az
  ágyba, hogy mán már űs alszik, pihen, mer mán nagyon elfáratt az útba.
  Ėczczör fölérzik Ződ Imre, minygyá tekínt a lovakra, néz széjjel,
  látytya, hogy az ű lova öszik a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbul.
  Ződ Imre mög akari ölni Kölest; de iszen az nem vitésség mögölni az
  embört álmába, űs mögölhetött vôna, de nem tötte. Beszélt Ződ Imre a
  lovával, a lova aszt nyerítötte, hogy nė ėreszsze Kölest âra, hogy
  nézzön a lovak felé; hanem híjja be, _vágja mög a kisújját, ereszsze
  félig a poharat vérrel; Kölesnek is monggya, hogy vágja mög a kisújját,
  ereszsze félig a poharat vérrê, öncse tele borral űs mög Köles is és
  igyák mög ėgymás vérit, lögyenek: vérintvaló testvérök_.“ Aszonta neki
  Köles: „Möktöszöm, ha elgyüsz velem az atyám házáhon.“ „Elmék, csak töd
  mög!“ Úgy is töttek, mögitták ėgymás vérit, így osztán _bátytya lött
  neki Ződ Imre_. (Melyik kisujját kellett megvágni: a jobbat, vagy a
  balt?) Aszt mán nem tudom, oszt _mikor itták, fogatták, hogy vérintvaló
  testvérök lösznek_.
  Elmöntek haza; Ződ Imre fölűlt a maga lovára, Köles is fölűlt a maga
  lovára. Az atytya mögörűtt, hogy nem csak a fejit, vagy jelit: hanem az
  egész Ződ Imrét elhoszta. Köles nagy vendékségöt csináltatott; csinált
  is az atytya nagy mulacscságot, Kölesnek is nagy kedve kereködött,
  mögütötte az asztalt, hogy a _poharak_ mind a _pallót verték_, asz
  kijátotta hogy: „Szélös ez világon nincs nálam nagyob vitéz!“ „Hó, –
  aszonygya – Köles! még Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löheczcz!“
  Itt Kölesnek lėesött az álla, bemönt az istállóba, a lovára borût,
  sírt-rítt. „Mi bajod mán, édös gazdám?“ „Hon nė vôna bajom, mikô aszonta
  kirájatyám, hogy Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löhetök!“ „Ha monta
  jis, jô monta, azé nė féj sėmmit, ne búsûj, majd elmögyünk,
  mögtróbálkozunk vele! Csak agygyá szénát, abrakot öleget, hogy én jô
  lakhassak.“ Mikor a lova jô lakott, mögitatott, aszonygya: „Nyergöjjön
  fő, majd útnak indulnak.“ Mönnek, anynyira mönnek, hogy beérnek ėgy
  határba, abba a határba, a mölikbe van ėgy vár, a mölik rézvár
  _rézgalamb lábon forog_. Mikô odaért Köles, kitekíntött a _rézhajú lán_,
  kérdöszte: „Hová mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Kutyaszömű
  Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit?“ „Hogy nė halottam vôna, hiszėn
  az az atyám; hanem halod Köles, tė oda nem möhecz el, mer abba nagy erő
  van; hanem ne, adok ėgy _gyűrűt_, a hányszor mögfordítod az újjadon,
  annyi _100_ embör _ereje mén beléd_.“ „Hát ad ide aszt a gyűrűt!“
  „Odadom, úgy, hotyha viszszagyüsz, êvisző.“ „Elviszlek!“ „Hanem eskügy
  mög!“ „No, hát bomojjak mög, ha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt,
  fölhúszta az újjára, aval mönt. Anynyira mén, hogy elér ėgy ezüst
  várost, a ki ezüstgalamb lábon forgott. Möglátytya a fölső emeletbű az
  ezüsthajú lán, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm
  Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Honnė halottam
  vôna, hiszėn az az én atyám! de oda nem mehöcz be, még a határjába sė,
  hanem úgy adok neköd ėgy gyűrűt, hogy ha viszszagyüsz, elvisző. Ez a
  gyűrű ojan gyűrű, hogy ha az újadon a hányszor mögfordítod, anynyiszor
  _200_ embör _ereje mén beléd_.“ „Ad ide hát aszt a gyűrüt!“ „Eskügy mög,
  hotyha viszszagyüsz, elvisző.“ „No, hát bomojjak mög, hotyha el nem
  viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Mönt,
  anynyira mönt, hogy elért ėgy arany várost, a mölik arangalamb lábon
  forgott. Az aranyhajú lány kitekíntőtt a fölső emeletbű, kérdözi: „Hová
  mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad
  vôna valaha a hírit!“ „Hon nė halottam vôna, hiszėn az az én atyám; de
  oda – aszonygya – nem möhecz, mer az nagyon erős embör; hanem adok ėgy
  _kendőt_, ha aval möktürülközöl, anynyi _300_ embör ereje mén beléd, a
  hányszor möktürülközöl; de úgy adom oda, hotyha viszszagyüsz, oszt
  elviszöl!“ „Elviszlek, csak ad ide!“ „Odadom úgy, hotyha mögesküdöl.“
  „Bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta a kendőt, elmönt. Mén,
  anynyira mén, hogy beér a határjába; de mán akkô ott van a piszkos,
  szurtos szôgáló, nem akari beereszteni, csatázik előtte a vas rúddâ. Itt
  mögmonta neki a lova, hogy csak jô kardlapozza mög, vögye el a
  pinczekûcsot! Aval elővötte Köles, jô elkardlapozta, monta neki, hogy
  csak a pinczekûcsot agygya oda, nem lösz sömmi bántása. Aval lėvötte a
  _fejit_ a szurtos szôgálónak, _kard högyire tötte_, úgy vitte be
  Kutyaszömű Jankó udvarába. Lėvetötte az udvaron aszt a fejet, a lova mög
  mögsúkta neki, hogy a pinczét nyissa ki, oszt a hordót verje szét a vas
  rúddâ, mer az tele van borrâ, de az ojan bor, hotyha abbul csak ėgy
  csöppet iszik Kutyaszömű Jankó, akkô nem bír vele. Mingyá kapta, jót
  ivott a hordóbû, oszt szétverte a hordót. Ėczcző előgyün a Kutyaszömű
  Jankó, de nagyon mökharakszik, hogy a szôgálója odavan; aszonygya: „Mér
  gyilkoltad mög tė az én szôgálómat? majd adok én neköd!“ Mén a pinczébe,
  szalad, hogy majd jót iszik a borbû, de üresen tanálta a hordót, a bor
  mög szétfojt, a pincze mög televôt hordva pörnyévê, keresi Kutyaszömű
  Jankó anynyira, hogy csak ėgy kortyot ihatna abbul a jó borbul, anynyira
  hányi-veti a pörnyét, hogy ėgy csöppet tanát, de az is homokos, pörnyés
  vôt, mégis ojan erős mérges lött, mind ėgy darázs. Öszszemöntek,
  vereköttek, anynyira vereköttek, hogy mán ėgygyik a másikával nem bírt,
  aszonygya a Köles, mikô mán nagyon kifárattak: „_Köpjünk_ mán János
  bácsi!“ Kutyaszömű János elfordult, hogy köp; de Köles nem azon vôt,
  hogy köp: hanem lėvákta a fejit, a kard högyire vötte, vitte hazafelé.
  Ėczcző kitekint az aranhajú lány: „Hová mégy Köles, talán itt akarsz
  hagyni?“ „Hogy is gondolod, hogy ėgy állatot mög két lelköt vigyön ez a
  ló?“ „No, nem bánom, Köles, de tudom, hogy mögbomlasz.“ „Na hát gyere,
  űj föl!“ „De hát, hogy hagyod itt eszt a szép várost? adok ėgy
  _veszszőt_, csab mög vele, minygyá aranyalma lösz belűle, könynyű hejt
  elfér a zsebödbe jis.“ Mönnek hazafelé, elérik az ezüst várost, ėczczör
  kitekint az ezüsthajú lány. „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát
  hogy is gondolod, hogy három lelköt, ėgy állatot vigyön ez a ló!“ „Nohát
  ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No hát gyere, űj föl êre a lóra;“
  „De hogy hagyod itt eszt a szép várost! Ne – aszonygya – adok ėgy
  ezüstszál _veszszőt_, háromszor mögcsapod vele, minygyá ezüstalma lösz
  belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Elmöntek mögén, elérték a
  réz várost. Kitekint a rézhajú lány: „Mögáj Köles, talán itt akarsz
  hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy ez a ló négy lelköt vigyön mög ėgy
  állatot?“ „No, hát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No, hát gyere
  űj föl êre a lóra!“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost? Adok ėgy
  rézszál veszszőt, _háromszô_ mögcsapod vele, minygyá rézalma lösz
  belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Úgy is vôt. Möntek,
  anynyira möntek, hogy hazaértek. Aval lėvetötte Köles az udvaron a
  fejet, nagy mulacscságba erettek, nem ismertek mást a lányok, csak
  Kölest, annak az ölibe ültek. Köles mán nem tarthatta továb űket,
  hintóba fogott, kivitte űket a határba. Ėgy hejt aszongya Köles a
  kocsisnak: „Ájjon mög!“ ėgy halomhon értek, lėszált, itt Köles a
  rézalmát kikapta a zsebibű, főhajította a halom tetejire, lött belűle
  ėgy réz város, a ki rézgalamb lábon forgott, lėugrott a rézhajú lán,
  aszonta: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed!“
  Gyűjé kend Árpa bácsi abbû a hintóbû!“ Akkô hun, hun nem vôt, _ėsz
  száraz lófejet (vett elő), körűkerítötte szénakötéllel űket, ráálította
  űket a lófejire, mögesküttette űket_; mönynyenek a városba, éjjenek a
  hogy tunnak. Aszonygya a kocsisnak: „Hajcs továb, kocsis!“ Mögén mönnek,
  hogy elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az ezüstalmát kikapta a
  zsebibű, _főhajíti_ a halom tetejire, lött belüle ėgy ezüst város, a ki
  ezüstgalamb lábon forgott; lėugrott az ezüsthajú lány, aszonygya: „Hohó,
  Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Zab
  bácsi abbul a hintóbul!“ Mögén hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet,
  körülkerítötte széna kötéllel űket, ráálította űket a lófejire,
  mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonta
  a kocsisnak, hogy hajcson továb, elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles
  az aranyalmát kikapta a zsebibül, főhajíti a halom tetejire, lött belüle
  ėgy arany város, a ki aranygalamb lábon forgott, lėugrott az aranyhajú
  lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a
  tijed! Gyé ken lė Ződ Imre bácsi abbul a hintóbul!“ Hun, hun nem vôt,
  ėsz száraz lófejet (vett elő), körülkerítötte szénakötéllel űket,
  ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba,
  éjjenek a hogy tunnak.
  Elhajtatott haza, nagy vendégségöt csapott. Ál a nagy vendékség,
  Kölesnek is nagy kedve támatt, mögütötte az asztalt, hogy a poharak a
  pallatot verték, elkijátytya magát: „Szélös e világon nincs nálam nagyob
  vitéz!“ itt aszonygya az atytya: „Az Ólomfejűbarátnak bujtárja sė
  löhecz!“ Kölesnek lėesött az ála, lovára borût, sírt-rítt, hoty hát az
  atytya űtet úgy mökszégyönítötte ezök előtt a sok urak előtt. „No, nė
  búsúj sėmmit Köles – aszonygya a ló – majd elmögyünk, nyergőj fő, oszt
  mönynyünk!“ Möntek, anynyira möntek, hogy betértek ėgy nagy erdőségbe.
  „No, halod Köles, ennek az erdőnek a közepibe van ėgy palota, kerűld mög
  aszt a palotát _háromszô_, de azon sė ajtót, sė ablakot nem tanász, majd
  keszd el: Hogy bárcsak az Isten mögsegítene valahogy, mer el vagyok
  tévedve! Asztán mög keszd el: Bárcsak gyünne mán az Ördög, vagy valaki,
  elvezetne innet, mert el vagyok tévedve! Aztán mögén keszd el, hogy:
  Bárcsak az Isten elsegítene innet, mert el vagyok tévedve“. Âra ėcczör
  mögszólalnak: „De én rúlam sė felejtközzé, ha a barátná hejett kapsz,
  monygyad, hogy van ėgy rosz lovam, hogy el lösz az ojan risz-rosz gazon
  is az udvarba.“ Addig keringőt, hogy az Ólomfejűbarát mögszólalt:
  „Miféle vagy, gyere be!“ Akkô mán mögnyît az ajtó! „Jó vagy-ė, vagy
  rosz?“ „Ügön, jó vagyok, szôgálatot keresök, hotyha kapnék?“ „No itt
  lösz hejjed; de van _három_ lovam az istálóba, kocsis lösző! ėgy
  rézszőrű csődör, ėgy ezüstszőrű csődör, ėgy aranyszőrü csődör, azoknak a
  gongyukat viselöd!“
  Ėccző gyütt ėgy gája a tengörön, kitekintött az Ólomfejűbarát, möglátta