A vizözön és egyéb elbeszélések - 1

  A VIZÖZÖN
  ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
  ÍRTA
  BIRÓ LAJOS
  MÁSODIK KIADÁS
  BUDAPEST, 1918 – AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT
  KIADÁSA
  9379. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
  
  
  A VIZÖZÖN
  Lomnicról vidám társaság indult kirándulásra. Tizenöten voltak a három
  vezetőn kívül: asszonyok, leányok, férfiak, mind fiatalok és jókedvűek;
  színes, nyári blúzokban a nők, könnyű turistaruhában a férfiak,
  mindnyájan szalmakalapban, amely mellé virágokat tűzdeltek később.
  Jókedvűen vágtak neki a széles útnak, hangosan nevetve és tréfálkozva. A
  júniusi reggel még hűvös volt, de a dél felé haladó nap már melegen
  tűzött le.
  A társaság elhagyta a széles, kényelmes utat és hegyi ösvényeken haladt
  fölfelé. Ez már a magas Tátra alpesi világa volt. A fák megkisebbedtek,
  kopasz sziklák tolták felfelé tar fejüket és a haladás lassabbá lett. A
  társaság még jókedvű volt. Hol az egyik, hol a másik szaladt előre:
  bizonyítani, hogy nem fáradt és hogy az út nem is fáradságos. Egy
  karcsú, szőke leány egyre a társaság élén volt vidáman kipirulva, nevető
  szemmel: élvezvén ifjuságát, erejét és a nyarat, amelynek a napja izzó
  sugárkévékkel verte szét a délelőtt hűvösségét.
  Egy kis erdő felé közeledtek. A karcsú fenyők sötéten és komolyan
  állottak, homályba zárván a teret mögöttük. A szőke leány gyors
  léptekkel vezette a társaságot a sziklás ösvényen. Egyszerre megállott,
  hirtelen visszadobbanva és halkan sikoltott egyet.
  A könnyű sikoltásra ijedten állott meg mögötte a társaság. Az erdőben
  előttük, a zöld ragyogású sötétségben élet támadt, a homály megmozdult
  és az erdőből a napsütötte erdőszegély szikrázó világosságába kilépett
  egy férfi.
  Kalap nem volt a fején, a lábán szandált hordott. Ócska szürke ruha
  lógott le rajta, nyári ingéből – gallér nélkül – duzzadva tört felfelé
  bikanyaka és a nyakon keményen, gőgösen ült oroszlánfeje. Az óriási
  tagok, a titáni váll, a duzzadó nyak, mintha mind csak arra szolgáltak
  volna, mintha egyébre nem is teremtődtek volna, hogy ezt a merészen,
  magasan, felségesen és ijesztően felfelé szökő fejet hordozzák. Ezen a
  fejen a királyiság, a parancsolás, a nagyság és az akarat tündökölt. Az
  erős orr mögött mélyen benn a nagy homlokívek alatt két hideg fényű kék
  szem szórt sugarat. Az előretörő áll nem rontott a fej szépségén, csak
  zordabbá és keményebbé tette. A bajusz és a szakáll úgy símult el a
  finom metszésű száj körül, hogy a fejét az oroszlán fejéhez tette
  hasonlóvá. Az óriási jobb kéz botot tartott, egy rettenetes dorongott,
  egy ijesztő és hatalmas fegyvert. A balkezében nem volt semmi és a férfi
  úgy állott a sötét erdő napsütötte szélén, mint a félelmes ősember, az
  erdő ura, a féltékeny őrizője és parancsolója, aki jobb kezének hatalmas
  fegyverével szétzúzza a birtokába tolakodókat.
  A bot azonban nem mozdult. A kirándulók riadtan és zavartan állottak. A
  fecsegések, a nevetések elhallgattak és nagy némaság ereszkedett le,
  mintha a sötét, csendes fenyőerdőből suhogott volna ki. A férfi az
  erdőszélén még végigpillantott egyszer a társaságon és eltűnt az
  erdőben.
  A kirándulók egymásra néztek. A karcsú, szőke leány erőltetett
  vidámsággal kérdezte:
  – Ki volt ez a vadember?
  Az egyik férfi suttogva válaszolt:
  – Nem ismeri? Bakacs Tamás, az igazságügyminiszter.
  Még mindig nem mert senki hangosan beszélni. Elindultak újra felfelé és
  fojtott hangon, halkan, ijedezve beszélgettek az eltűnt férfiről.
  A jókedv nem tudott visszatérni. Egyik-másik erőltette a nevetést,
  tréfált, bolondozott, de a többiek hallgatagok voltak és végre mindenki
  elhallgatott. Az asszonyok mélázva nézegettek a levegőbe, a lányok
  megborzongtak és a férfiak kelletlenül, elgondolkozva próbáltak
  udvariaskodni.
  Nem is jutottak a tetőig. Délben megpihentek, kirakták az ennivalókat,
  megebédeltek és azután más úton – a vezetők csodaszép látnivalókat
  ígértek – indultak lefelé.
  A jókedv ekkor kezdett visszatérni. De amint egy patak mentén lassan
  ereszkedtek lefelé és egy sziklafal és egy cserjések mögül kis tóhoz
  értek, amelyet a patak alkotott, a nők sikoltva kiabáltak.
  A forrás jéghideg vizéből fújva és csapkodva, mint egy mesebeli triton,
  mint a vizeknek valamely uralkodója, egy titáni test és az oroszlánfej
  merült fel. Bakacs Tamás, ismét Bakacs Tamás, az erdőknek és a vizeknek,
  az egész hegyi vidéknek birtokbavevője és ura.
  Az asszonyok sikoltva hátráltak, a férfiak megemelték a kalapjukat és az
  egész társaság nagy kerülővel, elkésve, fáradtan és hallgatagon
  ereszkedett le a cifra nyaralókhoz.
  Bakacs Tamás kikapaszkodott a jéghideg viz kövecses medencéjéből,
  lefeküdt a mohára és száríttatta magát a délutáni nappal. Azután
  felöltözött, kezébe vette botját és lefelé indult. Elhatározása készen
  volt és így hangzott:
  – Itt nem lehet egyedül lennem. A hegy itt nem lehet az enyém. Már most,
  kora nyáron is jönnek az emberek és megrabolják a csendet és a
  magányosságot. Fel hát a tetőre!
  
  II.
  Másnap reggel Bakacs Tamás átküldött a Wagner-villába:
  – Kéretem Wagner urat, kegyeskedjék a kávéházban felkeresni.
  Reggelizett még, mikor lihegve rontott be Wagner, a gazdag, sovány,
  sárga képű építőmester.
  – Parancsoljon velem, kegyelmes uram.
  – Wagner úr, szeretnék egy kis házat építtetni magamnak…
  – Oh, kegyelmes uram…
  – … a lomnici csúcs tetején.
  A sovány embernek nyitva maradt a szája.
  – Hol, kegyelmes uram?
  Bakacs Tamás ránézett az elképedt emberre, maga elé húzta sonkás
  tányérját és csendesen nevetett.
  – A lomnici csúcs tetején. Egy kis házat akarok, egy kis fészket,
  erőset, tartósat, keményet. Itt sok az ember és én az egész nyáron, az
  egész nyáron magam akarok lenni.
  Wagner lecsapta a fejét, azután újra felkapta, ezzel a mozdulattal
  jelezvén, hogy most már mindent ért. Persze, persze, a miniszter magában
  akar lenni. Az ilyen nagy embernek ilyen pihenés kell.
  – Nos, kedves Wagner úr, mennyi idő alatt lehet készen a házam?
  Wagner elpirult örömében, hogy a nyerseségéről híres Bakacs ilyen
  szeretetreméltó hozzá, összeszorította az ajkát, ráncokba szedte a
  homlokát.
  – Nos, kedves barátom?
  – Azt hiszem, kegyelmes uram, négy hét alatt elkészülhetek vele, ha
  minden erőmet összeszedem.
  – Hát jó. Csak minél előbb. Költséget nem kell kímélni.
  A sovány, májbajos ember irígyen nézte még egy ideig a miniszter óriási
  étvágyát, azután meghajtotta magát, kapott egy kézszorítást, amely ismét
  boldoggá tette és elment.
  A lomnici csúcs tetején még aznap megkezdődött a munka. Wagner huszonöt
  emberét vezényelte fel a tetőre, akik négy hétig fenn táboroztak. Az
  építőanyagot óriási fáradsággal cipelték fel és Wagner minden harmadnap,
  félholtra fáradva, maga is megnézte a munkát.
  Bakacs Tamás mindennap ott volt. A helyet ő választotta ki: egy
  tenyérnyi fensíkot, közvetlenül a csúcs mellett. Ha a ház felépül,
  mondta a miniszter, a csúcsa olyan lesz mögötte, mint egy őrszem.
  Wagner – mikor találkoztak – tüzesen magyarázgatott a miniszternek.
  – Egészen különös építésmódot alkalmaztam, kegyelmes uram, mert egyrészt
  a háznak gyorsan kell készen lennie, másrészt erősebbnek kell lennie,
  mint Szebasztopol várának. Az egész váz vasból van; mindenütt vasbetont
  alkalmaztam, mert a házacska nagyon ki van téve viharnak, esőnek. Arra
  is kell gondolni, hogy itt bizony kicsit nehéz fűtőszerhez jutni és a
  pompás, modern kályhát, amelyet beállítok majd, nem igen használhatja
  kegyelmes uram. Pedig itt néha irgalmatlan hideg van forró nyárban is. A
  háznak azonkívül sokáig is kell állnia. Ha kegyelmes uram nem is
  használná majd – ereklye lesz itt…
  Bakacs Tamás elnevette magát és elégedetten mondta:
  – Köszönöm, kedves Wagner úr, nagyon köszönöm. Én is így képzeltem a
  dolgot és nagyon örülök, hogy önhöz fordultam.
  A Wagner ambicióját megkétszerezte a dicséret és kikérte magának azt a
  kegyet is, hogy a házacskát ő bútorozza be és ő gondoskodjék arról, hogy
  a miniszter – aki három hónapot akar fenn tölteni – semmiben ne
  szenvedjen hiányt.
  A negyedik héten készen állott a ház: csinosan, erősen, tisztán,
  kényelmes, tartós bútorzattal. Két szoba volt az egész, kicsi
  előszobával, amelyben főzni is lehetett és amely éléskamrául szolgált.
  Az egész házacska a maga alacsonyságában és tömörségében olyan volt,
  mintha egy óriási sziklából esztergályozták volna ki. Lapos tetején csak
  a villámhárító szökött felfelé és egy nemzeti színű zászló, amelyet
  Wagner tűzött ki. Az ablakai kicsik voltak, vastag, szinte törhetetlen
  üveggel. A bejáró-ajtó magas volt, erős, mint egy várkapu, páncélozva,
  mint a Wertheim-szekrények.
  – Ezt azért csináltam így, kegyelmes uram, hogy rossz melegvezetővé
  tegyem. A falaknál is ezt a rendszert alkalmaztam. Forró napokon így
  hüvös marad a ház, hideg napokon megtartja a melegét.
  Az előszobában Wagner büszkén mutogatta a készleteket:
  – Itt konzervek vannak, kegyelmes uram, itt húsok, sonkák, itt tea, itt
  a saját termésű boraimból húsz üveg és itt huszonöt üveg pezsgő, amit
  bátor voltam szintén mellékelni.
  – Az Isten szerelméért, Wagner úr, hiszen ez tíz évre is elegendő még
  nekem is – mondotta nevetve Bakacs.
  Wagner komolyan válaszolt:
  – Minthogy kegyelmes uram esetleg hetekig maga akar maradni, mindenre
  kell gondolni. Felhalmoztam jókora mennyiségű fűtőszert is: préselt
  széntörmeléket, lévén ez a legkiadósabb. A kályhákat egyébként fával is
  lehet fűteni.
  – Jó, jó, kedves Wagner úr, lássuk a szobákat.
  Bementek a szobákba. A miniszter el volt ragadtatva. Wagner mindenre
  gondolt; a könyvállványtól a barométerig, egy elsőrangú messzelátótól a
  kényelmes karosszékig, íróasztalig, minden volt a két tágas szobában,
  amire csak szüksége lehet az embernek. Két puskáról is gondoskodott
  Wagner: egy könnyebbről és egy nehéz golyós fegyverről, mert nem lehet
  semmit tudni… Sőt vívókard is az íróasztal felett.
  – Kegyelmes uramnak, mint az ország egyik legjobb vívójának, bizonyosan
  jól fog esni, ha néha-néha egy pár kardforgatást csinálhat.
  – Wagner úr, – nevetett Bakacs – ön igazán csodatevő. De hiszen mindez
  belekerült egy millióba.
  – Oh, kegyelmes uram, ha megengedné, hogy felajánljam…
  – Wagner úr, – mondotta kissé szigorúan Bakacs – erről egy szót se. Nem
  akarom, hogy akárki is rajtam gazdagodjék meg, de ingyen nem fogadhatok
  el semmit. Kérem, mondja meg, mivel vagyok adósa.
  – Majd beterjesztem a számlámat, kegyelmes uram – mondta könnyű
  sóhajtással, rezignáltan a sovány ember.
  – Köszönöm, köszönöm, igazán nagyon lekötelezett a kedvességével, a
  gyorsaságával, az ügyességével. Ha egyszer szüksége lenne rám, ha
  kívánna majd valamit, örömmel állok rendelkezésére.
  Wagner újra boldog volt. Arra gondolt, hogy a lapokat elárasztja most
  hírekkel, a Bakacs Tamás különös kívánságáról, amelyet annyi ügyességgel
  és tudással elégített ki Wagner, a neves műépítész és nem vette észre,
  hogy a miniszter türelmetlenkedni kezd. Bakacs Tamás idegesen járkált és
  végre megszólalt:
  – Kedves Wagner úr, most szeretnék magam maradni…
  Wagner összerezzent, felkelt a puha karosszékről, amelyen ült és
  búcsúzott.
  – Kérem, Wagner úr, mondja meg a szállóban, hogy az összes könyveimet,
  ruháimat, minden holmimat küldjék fel ide. A postát minden héten egyszer
  küldjék fel…
  Wagner elment. Bakacs Tamás kikísérte, utána nézett, amint embereivel
  lassan lefelé haladt és azután háza elé ment. Megállott a kis sík szélén
  és körültekintett. Mögötte volt a csúcs, de maga előtt nem látott
  magasabb helyet a tetőnél, amelyen állott. Messze előtte mindenütt
  sziklaormok nyujtogatták fel a fejüket, de őt egyik se érte el. Az
  ormokon túl pedig hosszan, szélesen, a messzeségbe nyulva terült el az
  óriási síkság csillogó folyóival, amelyek vékony vonalként rajzolódtak a
  távolba, tornyaival, amelyek fekete foltoknak látszottak és embereivel,
  akikből nem látszott semmi. A nap lenyugvóban volt és felfelé törő
  sugarainak sárgás fénye tündökölve omlott Bakacs Tamás lábához. Az óriás
  ember a sziklatetőn, a sugárzás közepette, az ormok felett, a tornyok
  felett és az emberek felett, érezte, hogy büszkeséggel, örömmel, ittas
  mámorral telik meg a szíve. Nagy melle dagadva szítta be a tiszta, hűs
  levegőt és királyi gőggel mondta:
  – Itt a helyem.
  
  III.
  Ott volt a helye. És ha nem volt is az ormon, ő mégis úgy állott a
  bámuló ország előtt, úgy élt és beszéde úgy hangzott, mintha magas
  hegytetőn állna egy félelmes óriás.
  Bakacs Tamás egy van négyszáz képviselő között, – terjedt el egyik
  bámulójának az igéje – de a többi háromszázkilencvenkilenc nem
  hiányoznék, ha nem volna meg. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe őt tennék
  és a másikba a többi százakat – a mérleg rohanva buknék le a Bakacs
  Tamás súlya alatt.
  Az egész ország hipnotizálva bámulta az elmének azt a gigantikus erejét,
  amelyet Bakacs könnyed leereszkedéssel mutogatott meg a képviselőház
  vitáiban és amíg egyre szaporodott az a tábor, amely tőle várta az
  ország megváltását, az ellenségei bátortalanul, gyáván és
  meghunyászkodva állottak meg szemközt vele és csak pletykákkal tudták
  kikezdeni hozzáférhetetlenségét.
  Érvényesülni még sem tudott. Nagysága túlságosan félelmes volt, ereje
  sokkal jobban feszegette a határokat, elméje és bírálata sokkal
  kíméletlenebbül dörgött felfelé és lefelé, semhogy vezéri helyre
  engedték volna. A tanári katedrát otthagyta az igazságügyminiszteri
  székért, amellyel jóindulatát megvásárolták és amellyel félelmes erőit
  foglalkoztatták, de az a munka, amelyet így végzett, pedáns
  okmánygyártás volt, bürokrata ügyintézés és a nagy munkaterek, a széles
  és termékeny mezők, a tágas horizont zárva maradt előtte. Ő az országot
  akarta újjáalakítani és járásbírák konduit-lisztáit kellett
  tanulmányoznia, a jövendőt akarta meghódítani a magyarság számára és a
  kereskedelmi törvény novelláján kellett pepecselnie. Herkules fonalat
  tartott – és duzzadó, tomboló ereje keserűségre vált, nyerseségre, durva
  szavakra, lenézésre az emberek iránt és megvetésre irántuk. Útjában és
  előtte törpéket látott és a törpéken lehetetlen volt átgázolnia.
  De lehetetlen-e? Keserű lelke ezen a kérdésen tépődött.
  Vannak erők, – mondta magában – amelyeket egyetlen ütés szabadít fel,
  vannak jegecek, amelyeknek egy érintés kellett csak, hogy
  alaktalanságukból ragyogó formába szökjenek. Hatalmas erejét hiába
  korlátozták a kicsinyes viszonyok, imádta a magyar fajtát és úgy érezte,
  hogy egy ütés hihetetlen erőket szabadítana fel ebben a csodálatos,
  rokontalan, ázsiai fajtában, egy érintés sugárzó formába szöktetné
  lelkének, haladásának és kultúrájának alaktalanságát.
  De az ütéshez kinek van ereje? Az érintésnek ki válhatnék művészévé? Úgy
  érezte, hogy ő.
  Mikor harminc éves korában egy nagy német egyetem kínálta meg
  katedrával, visszautasította az ajánlatot. Úgy érezte, hogy a történelem
  szavát hallja: ennek a nemzetnek szüksége van rá, ez a fajta és ő
  csodálatos dolgokat fognak még együtt végezni.
  Utóbb sokszor azt kérdezte magától: nem csalódott-e. Alkotni azóta
  keveset alkotott, világhírű jogtudós helyett lett egy kis ország
  minisztere, a felséges tudományt elcserélte a piszkos politikával és
  eredményt alig látott.
  Negyvenöt éves lett. Az elégedetlenség, a csüggedés, a lemondás, a
  kezdődő tél férfi-korszakát járta és nem volt egyéb, mint
  igazságügyminiszter és nem alkotott mást, mint egy pár hasznos, de
  jelentéktelen törvényt.
  Megemlékezett arról, hogy internacionális közönsége külföldi
  kongresszusokon mennyi hódoló alázattal, bámulattal és lelkesedéssel
  fogta körül francia, angol, vagy német szónoklata után és keserűen
  mondta magában, hogy itthon már csak vacsorázó társaságban beszél néha.
  A párolgó húsok mellett megilletődve hallgatják esténként, azután mennek
  a miniszterelnökhöz, meg másokhoz.
  Egy-egy ötleten hetekig nevetett az ország és ő keserűen gondolt rá,
  hogy csak ötletekkel látja el már azt az országot, amelyet megmenteni
  akart.
  De az ötletekből, a habozásból, a tétlenségből és a várakozásból elég
  volt. Határidőt adott magának:
  – Őszre cselekedni kell.
  Óriási elméje nehéz fáradsággal őrölte titáni gondolatait. Az őszre
  készen kell lennie elhatározásának, szándékának, csatatervének: letép
  magáról minden köteléket, messze hajít el minden tekintetet és kiáll a
  síkra, hogy kötelékeitől és tekinteteitől megszabadítsa az országot is
  és messze lódítsa előre a halhatatlanság csillagos útján…
  … A magány, az alpes, a hegyorom ezért kellett neki. Óriási testét
  fojtogatta a város, erejét ingerelték az emberek, elméje munkáját
  zavarták, bántották a szavak és a pillantások.
  A tetőn megtalálta a magányt, a csendet, önönmagát, amely szabad
  repüléssel szárnyalt a magasságokban, a síkok, a városok és az emberek
  felett. Első napja a tetőn a mámor napja volt. Terve olyan készen,
  tisztán, annyi biztonsággal és erővel megépítve, olyan merészen és
  határozottan a magasba szökve állott lelke előtt, hogy már a siker és az
  eredmény diadalát is érezte. Így kell történnie mindennek, így kell az
  eseményeknek egymásba kapcsolódniuk, így kell az óriási gépezetet
  megindítania gigászi erejének, így kell győzni. Hosszú évek óta először
  feküdt le elégedetten.
  Másnap feltámadtak a kétségek. Látta a hézagokat, az ingadozásokat, az
  erők hiányosságát, de bizalma, bátorsága és ereje nem hagyta el. Járta
  az ormokat, fegyverét ráemelte egy-egy vadra, fürdött a jéghideg
  forrásvízben és elméje szakadatlanul, zúgva, zakatolva, lázasan
  dolgozott.
  Felhozták ruháit, könyveit házába, a reggel és este hidege miatt
  bundákat és téli csizmákat rendelt, ebédjét és vacsoráját maga
  készítette el, felirogatta, amire szüksége volt, hogy alkalomadtán
  felhozathassa és ezenközben kimondhatatlan gyönyörűséggel élvezte saját
  elméjének erejét, a teremtés büszkeségét, a nagy koncepció mámorát és
  azt az óriási munkát, amelyet gondolkozása – egyszerű élete közben –
  végzett.
  Egyszer végigtekintett a síkon. Ekkor az emberek felett valónak érezte
  magát, különbnek, többnek egy embernél. Csendesen mosolygott:
  – Ha azok ott tudnák, hogy a lomnici csúcson Magyarország történelme
  készül.
  
  IV.
  Voltak órái, amikor valami különös szórakozást kívánt. Egy ilyen órában
  elővette golyós fegyverét és célba lövöldözött vele. Irt Wagnernek,
  szerezzen be neki töltést és az építész harmadnapra egy nehéz ládát
  küldött neki ötszáz golyóval. Az élelmiszereket is ontotta Wagner.
  Minden másod-harmadnap megjelent egy küldötte valami különlegességgel,
  valami pompásan konzervált hússal, sülttel, tésztával, gyümölccsel,
  amely hónapokig eláll. Bakacs már bosszankodott:
  – Ez az ember azt hiszi, hogy minden igaz, amit az én rettenetes
  étvágyamról az élclapok írtak.
  Később megbékült:
  – Valami kitüntetést akar, ordót vagy nemességet.
  Emberismerete elnézővé tette az efféle gyengeségek iránt és a dologgal
  nem foglalkozott többet.
  Élte a maga vad, férfias és szabad életét, óriás erejű teste és óriás
  elméje egyformán dolgozott és meg volt elégedve.
  Egy napon szokott kirándulását el kellett hagynia. A ragyogó kékségű ég
  az éjjel elborult, nehéz fellegek rongyai szántották az ormot, súlyosan
  dübörgött a távolban a mennydörgés és köd sötétlett a hegyiutak felett.
  A reggel ragyogó világossága helyett sárga felhőköd burkolta be a házat
  és tíz lépést sem tehetett a lezuhanás veszedelme nélkül. Elégedetlenül
  tért vissza szobájába és hogy tagjainak mozgást és munkát juttasson,
  először fennidőzése óta, levette a vívókardot és egy párszor
  megforgatta.
  Ez nem elégítette ki. Fel és alá járt, azután újra lefeküdt és elaludt.
  Mikor felébredt, még mélyebb volt a vak homály. Órája két órát mutatott,
  de künn alkonyati sötétség volt.
  Kimenni hasztalan lett volna. Evett, szivarra gyujtott és komoran bámult
  ki az ablakon a szürkeségbe.
  A távolban állandóan zengett a mennydörgés. Dübörgő, lassan és zúgva
  hömpölygő hanghullámok követték egymást szakadatlanul. Egy pillanatra
  nem szünt meg a zaj, egymásra tolulva, felemelkedve és leszállva,
  élesedve és tompulva, tolakodva, fenyegetően és hömpölygő hullámzással
  követték egymást az óriási villámszikrák hangjai.
  Az órák teltek. Bakacs Tamás kibámult az ablakon a sárga ködbe, a
  mennydörgés pedig szélesen zengett a messze távolból a hegyek és rónák
  felett.
  Este lett. A homály feketére vált, Bakacs Tamás nem tudott aludni, nem
  tudott lefeküdni sem. Soha nem érzett riadozó félelem tartotta
  feszültségben minden idegét.
  – Különös – mondta magában. – Valóságos állati félelmet érzek. Óriási
  vihar előtt kínlódhatik az állat így.
  Nyugtalanul járt-kelt és úgy tetszett neki, hogy az éjszakán, a ködön,
  szobája falain át riadt állati hangok sírása tör hozzá: ijedt üvöltés,
  halálfélelem vonítása, menekülő vadállatok nyöszörgése és vinnyogása.
  A mennydörgés egyre hullámzott a csúcsok felett. Dübörgő tompa hangja
  egyszerre élesre vált, a hömpölygő hullámzásból egy csattanó ütés
  emelkedett ki, és eldördült harsogó csattanással a csúcs felett az első
  villámütés. Hangja és fénye sükítve és vakítva töltötte el a szobát;
  utána mindjárt új csattanással dördülve csapott le a második villamos
  szikra és a csúcs körül a titkos erővel terhes felhők sziszegve,
  csattogva, dörögve ürítették ki tartalmukat. A szikrázó tűzostor egyre
  ott pattogott a tetőn, a zászló a házon kormos rongy lett, a
  villámhárító vége pattogó szikrák tüzében égett. Egy dördülés, vakító
  fényáradás, csattanó gyilkos villámszikra a házban, a homályból fehér
  világosságra emelkedik minden kis tárgy a szobában és Bakacs Tamás nehéz
  zuhanással bukik végig a földön.
  
  V.
  Mikor eszméletre tért, a nagy félelemre emlékezett csak, amelynek még az
  óriás villámszikra hatása előtt ideje volt a gondolat gyorsaságával
  megráznia elméjét. Most örült, hogy él. Bénán hevert a földön, mozdulni
  sem tudott, de az élet öröme lüktetett benne. Nagy dolgokat alkotni
  szép, a halhatatlanság nagy és kívánatos, de élni, élni – mégis ez a
  legnagyobb.
  Mennyi ideig hevert eszméletlenül, nem tudta. De elgyengült teste az
  éhséget is érezte; ezért azt gondolta, hogy legalább huszonnégy óráig
  tartott ájulása. Óriási erőfeszítéssel vonszolta be magát előszobájába.
  Nem tudott felállni. Miután evett, egy kissé erősebbnek érezte magát.
  Felállott. Bevánszorgott hálószobájába, lefeküdt és vágyódva tekintett
  az ablak felé.
  Künn szürkeség volt, köd, homály. A mennydörgés a távolban morajlott, de
  rettenetes tüzijátéka nem látszott. A sárga felhők most vizet ontottak,
  zuhogva, zúgva, csobogva dőlt le a víz; a ház tetején hallatszott a
  zöreje és hallatszott, amint csörömpölve zuhog a sziklákra. Egyenletes,
  bőséges, dús zuhanással hullott alá, nem szálakban, hanem tömeges
  hullásban, fehérlő áradással, hullámzó, habzó, kavargó eséssel.
  Bakacs Tamás búsan fordult el az ablaktól. Most társaságot kívánt volna,
  ápolást, dédelgetést, vagy talán csak egy jó szót.
  Vagy talán csak egy emberi szót, egy emberi hangot. Megdöbbenéssel
  vallotta be magának, hogy társaságot kíván, akármilyen, csak emberekből
  álljon, csak élő lények legyenek benne. Egy embert csak, egy emberi
  hangot. Vagy akár egy állatot, egy élő, meleg állati testet, egy világos
  szempárt, valami életet…
  Fázva fordította el fejét az ablaktól és elaludt.
  Ébredése ismét a büszkeségé volt, az erőé, a gőgé. Az egészsége
  visszatért, az ereje is és közömbösen lépvén túl elmult gyávaságát és
  gyengeségén, ezt mondta magában:
  – Ennek az országnak a legkülönb embere én vagyok. A kerek földön alig
  van egy pár koponya, amelyben az enyémhez hasonló elme székelne. Ennek
  az országnak tehát én leszek a vezére, az ura, a megváltója.
  Frissen ugrott fel ágyáról. Künn sárgán zuhogott le a vizek tömege és ő
  bosszusan gondolt rá, hogy heti postáját ma nem fogja megkapni.
  A kívánt és szeretett magányban is egyre feszült figyelemmel
  hallgatózott a világ nagy érverésére, amelyhez az ujságok juttatták el
  hozzá. Elfogódva és tisztelettel tekintett bele mindig a telenyomtatott
  lapokba. Az ujságok íróiról nem volt általános véleménye: megbecsülte
  vagy lenézte őket külön-külön, értékük szerint. De a legjelentéktelenebb
  ujság fekete soraira is tisztelettel tekintett: – ezek a sorok – mondta
  – a világot jelentő sorok. Az emberiség életét, haladását, magát az
  emberiséget jelentők, mert általuk fogja fel elménk a felfoghatatlan
  milliókat, a beláthatatlan országtereket, a határtalan eseményeket.
  Bosszankodott, hogy a lapjai elmaradnak és unottan keresgélt a régi
  papirok között. Végiglapozott egy ujságot, és mindent, amit olvasatlanul
  hagyott, most érdeklődve futott át. És valamelyik jelentéktelen és
  lenézett rovatban, ahol szerinte a tudományos szédelgésnek volt a
  tanyája és ahol hazug érdekességekkel szoktak csalni, különfélékben vagy
  vegyesben, ezt találta:
  _Új vízözön_. A világnak sokszor megjósolt pusztulásáról ismét szól egy
  jóslat. Ezúttal komoly ember hirdeti veszendőnek szegény földünket.
  Franklin Henrik, a greenwichi csillagvizsgáló-intézet igazgatója cikket
  írt a londoni Daily Newsba a fenyegető kataklizmáról. Szerinte egy hónap
  mulva következik be a nagy világpusztulás, amelynek egyik részlete lesz
  a vízözön. A katasztrófát az okozza, hogy a naprendszer külső bolygói
  felől egy eddig ismeretlen sötét égitest közeledik felénk, amelyet látni
  éppen sötétsége miatt eddig nem lehet ugyan, de amelynek a hatása a
  Neptunuszon és Uranuszon látszik már. Az ismeretlen égitest hat majd a
  földre is. Közvetlenül nem okoz katasztrófát, mert pályájából annyit már
  biztosan meglehet állapítani, hogy a földdel nem ütközik össze. Hatása
  mégis rettenetes lesz, mert a földtengelyt – amelyet egykor hasonló
  hatás térített el pályájára merőleges helyéből – ismét megingatja. A
  földtengely elmozdul helyéből és ez okozza a katasztrófát. A földtengely
  elbillenése következtében meg kell változnia a földtömeg
  elhelyezkedésének is. A nyugalom és az egyensúly megbomlik és a most
  pihenő gigantikus földrétegek nyugat felé torlódnak. Hasonló katasztrófa
  okozta egykor annak a nagy földterületnek a sülyedését, amely a
  Csendes-óceán helyén volt. Ez a földterület hihetetlen mélységbe
  sülyedt, fölé áradt a víz és alkotta az óceánt. Az egykori geológikus
  forradalomra, a rettentő földtorlódásra vall az Andesek hosszú lánca,
  amelynek magasságai közvetlenül a legmélyebb tenger szélén esnek
  hirtelen a mélységbe. Az Andesek születéséhez hasonló katasztrófát okoz
  a greenwichi tudós szerint az ismeretlen égitest. A földtengely
  megmozdulását kérlelhetetlenül követi az, hogy a földtömeg új
  elhelyezkedést, új egyensúlyt keres. A vészthozó égitest közeledését
  rettenetes viharok fogják jelezni, vulkánikus zivatarok, földrengés és
  áradó eső. Mihelyt a nagy kozmikus forradalom végbement és a földtengely
  elmozdult helyéből, jön a kataklizma, amely az angol tudós szerint
  minden életet elpusztít a földön. Először a tengerek vize mozdul meg és
  beárad a szárazföldekre. Azután megmozdulnak a szárazföldek is és
  rettentő torlódásban tartanak nyugat felé. A mai kontinensek talán mind
  tenger alá merülnek és a tenger új, nagy világokat hajít szine fölé.
  Rettentő vulkánikus kitörések lesznek, síkságok közepén születnek
  hegyek, az északi sark jege megindul dél felé és amit a tűz nem emészt
  meg, azt a víz és a jég pusztítja el. A nagy kataklizmát – mint minden
  geológiai forradalmat – jégkorszak követi, amely talán rövid lesz. De
  mire ez véget ér, a földön minden élet elpusztul. Franklin részletes és
  alapos számításokkal bizonyítja jóslata helyességét és kijelenti, hogy a
  fenyegető veszedelem elől nincs menekvés. A londoni ujság vezető helyen
  közli a nagy veszedelmet jósló cikkét, amely azért kelt figyelmet, mert
  Franklint igen komoly tudósnak ismerik és világszerte a legelső
  szaktekintélynek tartják, különösen meteorológiai téren. Érdekes
  pesszimista jóslására természetesen már meg is jött a válasz, több
  tudóstársa alaposan lecáfolta a greenwichi tudóst és valószínű is, hogy
  ez a jó, öreg föld ezúttal is békén forog tovább keserű levében.
  Bakacs Tamás ijedten bámult a betükre. A tréfálkozó hangot frivolnak
  találta, egy nagy dolognak ez a könnyenvevése bántotta, bosszantotta,