A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 01

  
  MAGYAR REGÉNYIRÓK
  KÉPES KIADÁSA
  Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
  15. KÖTET
  A FALU JEGYZŐJE
  Irta
  BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF
  I.
  BUDAPEST
  FRANKLIN-TÁRSULAT
  magyar irod. intézet és könyvnyomda
  1911
  
  A FALU JEGYZŐJE
  REGÉNY
  IRTA
  BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF
  ELSŐ KÖTET
  TULL ÖDÖN RAJZAIVAL
  BUDAPEST
  FRANKLIN-TÁRSULAT
  magyar irod. intézet és könyvnyomda
  1911
  Révai testvérek tulajdona.
  Franklin-Társulat nyomdája.
  
  
  I.
  A ki tiszai alföldünknek egy részét bejárta, vagy annak bármely táján
  csak pár napig tartózkodott, bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri.
  Mint bizonyos családok arczain, úgy itt az egyes vidékeknél csak
  közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas,
  kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra mulva
  fölébred, csak izzadó lovain s azon, hogy a nap alább szállt, veszi
  észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei ép oly
  kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó
  vitorlákkal előre halad. A messze elnyuló legelők, melyeknek
  változatlanságát csak itt-ott váltja fel egy vedertelen gémes kút, vagy
  félig kiszáradt láp körül sétáló gólya, s a rosszul mívelt szántóföldek,
  melyeknek tengerijét s buzáját Isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás
  is némi fáradságba kerül; itt-ott egy magányos tanya, hol bozontos
  kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a mult évről fölmaradt
  széna- s szalmaboglyák arra intenek, hogy a birtokosnak vagy fölötte sok
  takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit
  behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek,
  midőn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol
  határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok
  közt, melyeket most lát, ép oly kevés különbséget vehetni észre, mint a
  falu, melyhez akkor közelített s azon helység között (habár város volna
  is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltől
  esti hat óráig aludva, egy egész mérföldet s egy darabot haladt,
  elálmélkodik a csoda fölött. Ismert dolog, hogy kedélyünkre semmi nem
  hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk s így természetes,
  hogy a Tisza is eltáblabirósodott jurátusként felejtve vagy megbánva
  ifjúságának Máramarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak
  jellemében – melyen tekervényes utakon tovább halad – részesül s kivévén
  azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti vagy
  valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott,
  még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassuságot,
  melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar
  juris pereken kívül semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud;
  úgy hogy ezen áradásokat is, melyeknek időszakát ismerjük s melyeknek
  kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett, ép oly kevéssé nevezhetjük
  kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak
  installatiók, tisztujítások vagy lakodalmaknál minden becsülettel
  eláznak. Ha az áradás ideje megszünt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy
  zaj nélkül távozik ismét s a szőke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony
  partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van
  nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a
  legboldogabb, mert csak az ő szabadságát nem gátolja senki s Európa
  nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy
  egészen az maradt, mivé Isten teremtette.
  Valahol a tiszai alföldön tehát – hogy végre történetemhez fogjak – a
  tiszáninneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük
  Taksony-megyének, szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S-sé
  kanyarodik, nem messze három nyirfától, melyek kétöles homokdombon
  állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre
  domb s főkép olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által
  legkönnyebben akadhatnak történetünk szinhelyére) fekszik Tiszarét
  helysége, a Réty-családnak a magyarok első foglalása óta birt tulajdona,
  mint ezt a nemzetség ügyvéde, teins Macskaházy Jónás hiteles s
  ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha
  tudniillik Taksony-megyében valaki találkoznék, ki a Réty-család ázsiai
  eredetét kétségbevonni bátorkodik.
  A Réty-család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabirák.
  Mint a mostani családfőnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel
  mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta
  volna (reménylem haláluk után); s így természetes, ha azon fényből, mely
  a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is s
  határát – a megye mérnökének állítása szerint, ki azt fölmérve, a
  fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált – valódi
  paradicsommá varázsolták.
  A nagy kiterjedésű angolkert, melynek már majdnem harmincz év előtt
  ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a nagy tó,
  melynek vizét némelyek ugyan kevesellék, de melyben a kevés víz szebben
  zöldelt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal
  homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel
  hordattak meg ilyenkor, a kertész csodálkozására, idegenek által
  sárosaknak tartattak; a nagyszerű kastély, melynek kúpos födelét arany
  gombok ékesíték s melynek doriai rendszer szerint épült tornáczán az
  alispán úr délután pipázni szokott s góth kapuja előtt mindig az
  instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra
  istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett több emeletű tyúkólak
  látszottak, nem is említve itt a nagyszerű szemétdombot, mely az
  istállónak egyik felét majdnem eltakarta, – minden a kényelem s
  nagyszerűség nyomait hordozá; s ha főkép a kapu elébe lépve egyszerre
  töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye
  főhelyére vezet s csak ez egy ház számára épült – érzed, hogy alispánok
  közelében járnak lépteid.
  Minden, a mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán s a
  mennyiben közemlékeknek egyik fő megkülönböztető jelök az, hogy
  közköltségen épülnek, ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a
  család százados nemességén Taksony-megyében, nem kételkedett senki, s
  mit ha némelyek rosszaltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél
  fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a
  másikat mossa, itt még azt sem állíthatá senki, hogy ezen műtétnél –
  mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idő óta folyt – az alispánok
  kezei tisztákká váltak.
  De minthogy e történet folyamában úgy is alkalmam leend olvasóimat a
  Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei s kényelmeivel
  ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utczán végig
  velök egyenesen a mezőre sétálnom, azon dombhoz, mely mint előbb
  említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s Török-dombnak
  nevezik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a
  látogatást, mert egészen tiszta napokon – minő az, melyen történetünk
  kezdődik – tetejéről a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.
  Egy októberi nap meleg sugarai önték el fényöket Tiszarét messze terjedő
  határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a
  téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld szinét
  porfellegekbe boritná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget
  eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes
  munkás, ki kaszájával vállán, danolva hazafelé ballagott – szakíták
  félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállott.
  A dombon, honnan a sz.-vilmosi erdőig láthatni s ha Tiszarét
  akáczkerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre
  követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában,
  vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak előtt az
  emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják s régmult napok emlékeit
  hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely
  minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal s a
  pálya végéhez közelgőt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel
  kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk:
  annyival szivesebben tekintünk azon korunkra, midőn legalább
  feltételeink voltak dicsők s ezekből látjuk, hogy ha nem is a
  kiválasztottak, legalább a meghivottak közé tartozánk mi is. S ha a
  férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban
  töltve, midőn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének,
  néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut: hogy egykor az élet is messze
  rónaként terjede körülöttük, hol a szem akadályt nem talált s hogy a
  messze terjedettnek csak oly kis darabját járhatják be, mert itt is
  előbb nem gyanított határhalmok állának, melyeken túl munkásságukat nem
  terjesztheték, valóban nincs mit bámulnunk. De bármiként legyen ez,
  gondolatok – melyek még annak is, kit épen eltöltenek, többször urai,
  mint tulajdonai – a történetiró birtokához nem tartoznak, azért nem
  háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy
  személyöket ismertessem meg olvasóimmal.
  Az ember külseje egy része sorsának. Az arcz, melylyel a társaságba
  lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában
  a teknősbéka hátára iratik a nap, melyen föl fog emésztetni, úgy sok
  ember arczán a nélkül, hogy maga gyanítaná, fölírva hordja végzetét; s
  talán olvasóim is, bármi gyönge leirásom után, több érdekkel tekintenek
  személyeimre, kiket a Török dombon eleikbe vezetek, mintha száraz
  szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónással, Tiszarét
  helységének jegyzőjével és Vándory Boldizsárral, ugyane falu reformált
  lelkipásztorával találkoztak.
  E férfiakra az, mit előbb külsőnknek életünkre gyakorlott befolyásáról
  mondék, többé nem illik ugyan; előttök arczuk a szerencse kapuit
  megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Őszülő fürteiken látjuk, hogy az
  élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy,
  nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az
  emberismerő e férfiak arczain jóslatra nem találna is alkalmat, annyival
  több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a multról olvashatott, s az
  idő – mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarczra mindig rányomja
  bélyegét – talán soha ismerhetőbb nyomokat nem hagy maga után, mint e
  két férfi tiszta vonásain, épen mert talán soha nemesebb anyagra nem
  gyakorlá hatását.
  Minden aristokratiának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtől
  megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tätovirozott arcz; egy
  hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velenczében, fekete
  öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban,
  fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta
  alma, lovaikon czafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e
  jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt,
  irigyeket s gyülölőket szül s melyek az embereket, ha a természeti
  állapoton túl emelkedtek, azaz, mint egy elmés barátom néha mondani
  szokta: vadállatokból háziállatokká fejlődtek, születésök első órájától
  az utolsóig egymástól elválasztják s némely helyen, hol a művelődés még
  továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmenőt, hogy
  ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem-nemes vala. A természetnek is megvan
  a nemessége s nemeseinek ő is különös jeleket ád, melyek által
  kiválasztottjait a tömegben megismerheted, bármennyit peroráljon is
  istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a természet oly
  tökéletesen tudná elérni czélját, mint államaink. A természet nemesítési
  hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a chinaiaknál,
  valakinek már meghalt elődei, vagy mint máshol, meg nem született utódai
  egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztető jelekre nézve is
  csak magasabb civilisatiónk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy
  minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielőtt hintajából
  kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a
  természetadta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely
  egyedekben s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzőt csak egyszer
  látta s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni, hogy reá nézve
  ez állításom helyes, minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom
  megemlíteni, hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fenforgó esetben a
  természet az usus által is segített.
  Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyző csinos háza elébe
  hajtatál s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a
  kiáltó hang, melylyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk, –
  mintha azt gondolnók, hogy a természet által kevesebb füllel áldattak
  meg, mint mi, – akaratlanul szelidebbé változott. Előtte a katonai
  biztos nem mívelé szenteit s maga a főbíró, mire – bármi hihetetlen –
  szemtanukat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán
  azért, hogy magasabbnak látszassék vagy hogy testének leggyöngébb részét
  a levegő gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyző előtt levenni
  egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye
  szenvedjen, mindig rendkívüli meleg vagy az által iparkodék
  megmagyarázni e szerfölötti megalázását, hogy hajait igazítá. Tengelyi
  mintegy ötven éves lehetett s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen
  őszülni kezdének s a mély barázdák, melyeket az idő homlokára szántott,
  még idősebbnek hirdeték őt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös
  ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor
  zöldje csak tavaszra int s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e
  redős homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez ősz fürtök után a
  magas, férfias termetet nézéd, meggyőződél, hogy azoknak egyike előtt
  állsz, kiket az idő inkább megkeményített, mint megtört s kik e hosszú
  életcsatában, mint zászlók a harcz között, csak ékességeiktől fosztattak
  meg.
  A férfi, ki Tengelyi mellé ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellő csúcsára
  függeszté szemeit, egy pár virág magszálait számlálá – valamivel
  idősebbnek látszott s szabályos arczának szelid kifejezése mintegy
  ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arczain
  észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád,
  melyeket az idő még el nem takarhata s szemeinek sötét lángjai arra
  intenék, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé
  fölébredniök ne lehetne: Vándory arczai mint az ég, melynek színén az
  átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban
  mosolyogtak elédbe. Ott látád a küzdőt, látád a férfit, ki a sors
  igazságtalanságát érezve, magát legyőzni nem engedé s küzd remény
  nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát
  győzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál papi köntösére nem
  vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerint azon férfiak egyike előtt
  állsz, kiket Isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő
  embertársaiknak vigasztalói legyenek, s ha az előbbinek látása azon
  szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel
  találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett, a másik arczairól azon
  vigasztaló meggyőződés mosolyga rád, hogy az erénynek nemcsak külön
  szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e
  földön.
  Vándory végre letéve virágait, félbeszakítá a hallgatást, melyben a
  barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.
  – Hol járnak gondolatid, barátom?
  – Tudom is én – viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; –
  iskolaéveim, Heidelberg s jurátus korom körül. Emlékezel-e még
  Heidelbergre barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harmincz éve,
  hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a
  tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tűnik fel emlékemben; a zöld
  hegyek s szőlők, a nagyszerű rom, mely a város fölött emelkedik; s ha
  ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors
  óriási igaztalansága miatt, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata
  lakhelyül.
  – Ismét kedves vidékünket ócsárlod – szólt Vándory mosolyogva, megfogván
  barátja kezét, – e mező nem zöldel-e szépen itt, mint bárhol a világon?
  A folyó, mely ingó füvek közt kigyódzva tovább halad, ott az erdő
  sötétje s távolban tornyok s a tokaji hegy: nem szép-e mindez? ha már az
  égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az
  alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlő szépek. Az igazságtalan, te vagy
  barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.
  – Optimisták legnagyobbika! – szóla közbe nevetve Tengelyi, – nem
  elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámlálni ne tudnád,
  ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem
  hinni, hogy Isten maga egész mindenhatóságával nem birna semmit
  teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.
  – S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert Isten bölcs
  határozataiban megnyugszom – szóla mosolyogva Vándory, – s mert e síkon
  s ez emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetőségig sok jót
  keresek? A vidék, mely nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha
  részleteiben nézed, többnyire szegény, s így jársz az úgynevezett
  nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas
  egyenlőségén szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet,
  annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire
  szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb
  gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az
  ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e számunkra
  rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan
  szemeinknek a legszebb kilátás nyilik?
  [: A barátok majdnem félóra óta ültek egymás mellett.]
  – Azaz, ha ezt tenni birjuk.
  – Birjuk – viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory, – hidd
  el, birjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te mint én, vagy
  akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit s valamint a szent könyvek
  szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden
  szenvedés s öröm nem természetünk, hanem önakaratunk műve.
  – És tapasztalásaink? – szóla közbe Tengelyi.
  – Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk, – viszonzá
  Vándory. – Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, multjában is elég
  olyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki
  vidám arczczal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arcz mosolyg
  elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérczeiről, ha
  örömhangokat küldél feléjök.
  – Látom, nem birok veled – szóla nevetve Tengelyi, – reménylem, ha
  majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl mint az angyalok
  prókátora s be fogod bizonyítni, hogy soha ember több erénynek oka nem
  volt, mint ő, miután mindenki, a ki őt meg nem verte, a legnagyobb
  győzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott
  űzőbe vettek – szóla, ujjával nyugat felé mutatva, hol a távolban több
  lovas vágtatva közelgett agaraival, – ha téged kérdez, azt fogja nyerni
  válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra
  űzettetni. Hisz ha vasárnapokon hiveidet boldogságukra emlékezteted s
  mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak – tevé keserűen
  mosolygva hozzá – nem sokkal könnyebb feladatod.
  – Ez durva, emberhez illetlen mulatság – szóla Vándory, egész figyelmét
  az agarászatra fordítva, mely épen a Török-dombnak vevé irányát. – Meg
  nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?
  – Nemde s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet – szóla Tengelyi –
  s érdekkel nézed az egyenetlen harczot?
  Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat örömeit legalább
  ifjúságukban ne élvezték volna. Férfiaknál az első elfogott nyúl ép oly
  eltörülhetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmök, sőt vannak,
  kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A
  gyöngéd nők pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják,
  bizonyára annyiszor hallották sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat
  örömeinek részletes leirását, hogy én ezuttal Szellő és Czigány
  hőstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre
  ellenkező irányban s miként fogatott el ez alkalommal épen a legutolsó s
  legrosszabb agár által, – bátran elhallgathatom.
  A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a
  lihegve köröskörül fekvő kutyákat czirogatá, s Tengelyi vágyteli
  tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott: – Hejh barátom, beh
  boldogok ezek!
  – A mi engem illet, – ismétlé Vándory, – én nem foghatom meg, mívelt
  ember hogy’ találhat örömet ily durva időtöltésben?
  – Elhiszem barátom, – szóla Tengelyi mosolyogva, – ritkán értjük más
  emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve, mivel
  esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erőnk érzetében
  találunk? A ki a czélt, melyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát
  hozzá minden perczben közelíteni érzi s azt végre elérheti, az boldog;
  egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának
  kitűzött, az érzet egy marad. Csak a nézőre s nem a cselekvőre nézve
  létezik különbség.
  – És a kegyetlenség, – szóla Vándory, – nem jut-e eszedbe e szegény
  állat szenvedése, a tusának egyenlőtlensége, annyi kutya s lovas egy
  gyáva nyúl után! Szinte undorító.
  – A vita egyenlőtlensége – sóhajta Tengelyi – igaz, de a nagy küzködő
  világon ugyan hol találsz egyenlő harczokat? Az angol gyáros napszámosa;
  az amerikai gazda s rabszolgája, a gazdag s a szegény közt e világ
  minden részeiben egyenlőbb harcz foly-e, mint milyet most látál? S ha
  azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel
  tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára
  fegyvertelen szolgákat ölt meg circusában, bármennyi undorodással
  említjük nevét, több követőkre talált, mint bármily más példa, mely a
  történet évkönyveiben számunkra fentartatott. Oh hidd el barátom, az úri
  mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok,
  melyeknél az üldözött nem élt üldözője vetésein, mint e nyúl, s nem
  futhatott a kegyetlenség előtt.
  Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra s ha optimista
  lévén, talán belsókép azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen,
  hallgatott.
  A vadászatnak vége lévén, Réty Ákos, ki barátainkat messziről meglátta,
  vadásztársaival hozzájok a Török-dombra jött s jó estét kivánva
  beszélgetéseiknek véget vetett.
  Ha nyájas olvasónőim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyző körül
  összegyült, szemről-szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky
  Kálmán vonnák magokra figyelmöket. Szebb fiatal embereket, mint
  Taksony-megyében mondani szokták, hat vármegyében sem láthatni s főkép a
  vadászat után, midőn az ifjak arczai lángolnak, sötét hajfürteik, miután
  kis kerek kalapjokat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik
  homlokaikat s a kék agarászómentében sugár termetök jobban kitűnik –
  mely női szem nem pihenne ez ifjú barátokon örömmel? Képeiken ép annyi
  szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redős vonásai közt,
  csakhogy mindez az ifjú sima arczokon szebb betűkkel áll feljegyezve s a
  szemeknek becsületes tekintete melegebb. Én magyar iró lévén, ismerem
  állásomat, s tudva miként e hazában a szolgabiróval tulajdon járásában
  senki sem versenyezhet, mindenekelőtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a
  vadászatban s most a Török-dombhoz követték, fordítom figyelmemet.
  Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol erről
  megfelejtkezhetünk, sőt azok között, kiknek neveik legvilágosabban
  bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk nem-philologoknak néha egészen
  más dolgok jutnak eszünkbe.
  De Nyúzó Pál, e járás főbirája, ki fakó – s pedig nem forspontos – lován
  az agarászatban részt vett s épen pipára gyujt, mintegy vigasztalásul
  áll előttünk, hogy a szittya vér, melyből fajunk származik, még el nem
  apadt e hazában.
  Ha külföldieknek irnék, most * alatt szép értekezést irhatnék a
  szolgabirói teendőkről s talán nőnemünk, mely éltében annyi
  szolgabiróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes
  foglalatosságokat, melyek legjobb tánczosaik vállain fekszenek s egy
  másik irónk által két vastag kötetben leirattak; azonban elbeszélésem
  távol lévén minden politikai czélzástól, elég legyen a tudatlanok
  számára mondanom, hogy a szolgabirói hivatal minden kérdésen kívül a
  legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon
  valaki által viseltetik. Ő a közrend fentartója, a gazdag s szegény
  védője, birája s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot
  senki sem találhat, kinek kezein alulról minden panasz, felülről minden
  parancs keresztülmegy. Ő a vizek szabályozója, utak s hidak építtetője,
  szegények pártfogója, iskolák fölvigyázója, fővadászmester, ha farkas
  mutatkozik, protomedicus, ha dögmirigy közelg, békebiró,
  váltótörvényszékek végrehajtója, büntetőtörvényi vizsgálódó, rendőrségi
  biró, hadi biztos a szállásoló katonákra nézve, mezei rendőr, kórházak
  felügyelője – szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.
  Ha azon öt-hatszáz férfi közül, kik hazánkban e hivatalt viselik,
  hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek. Ha egy
  közülök részrehajló, több négyszögmérföldnyire az igazság
  kiszolgáltatása megszünt e hazában. Ha egy tudatlan, legalább az adózó
  népre nézve országgyűlésünk hasztalan alkotja törvényeit. S ha kegyes
  olvasóim e terhekhez azoknak jutalmát mérik s meggondolják, hogy ez,
  évenkinti száz vagy százötven forint fizetésen kívül azon biztos
  kilátásban áll, hogy ha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három
  év mulva valamely hatalmas ellenség által hivatalától megfosztva,
  táblabirónak neveztetik, meg fogják vallani, hogy honunknak vagy
  öt-hatszáz vagy legislegalább épannyi százezer szenvedő polgára van.
  A szolgabirói hivatalnak e szerint, mint mindenki láthatja, két nagy
  hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés; s ha egyesek, kik
  e hivatalt viselik, ez alkotmányos bajon nem segítenek s egyikből –
  értem a munkát – jó részt el nem hagynak, míg a másikból – értem a
  fizetést – többet vesznek magokra, mint minek elvállalására törvény
  szerint kényszeríttetnének, sőt ha a legügyesebbek, kik hivataluk
  titkaiba beavatvák, e két javítást, melylyel hibás polgári
  szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik, úgy hogy
  azt, mit hivataluk oly bőséggel nyujt – a munkát – csak akkor vállalják
  el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, t. i. a fizetésből
  valamire számolhatnak, nem láthatom át, miként nevelhetné tekintetes
  Nyúzó Pál négy fiát a haza istápjainak, s miként léphetne fel főkép azon
  méltósággal, melyet hivatala megkiván s mely az egész tiszaréti járást,
  valahányszor főbirája határain átment, jótékony rémülésbe helyezé, –
  értve természetesen ennek legaljasabb, t. i. azon részét, mely a polgári
  szabadság legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli.
  De nem is szükséges ezeket tudni, hogy Nyúzó Pál előtt mindenki azon
  szent félelemmel teljék el, mely a rend föntartására szükséges. Már maga
  külseje rémüléssel tölté el, s pedig nemcsak a vétkest, hanem az
  ártatlant is. Csontos szikár termete, a redős arcz, melynek mord
  kifejezését sötét szakálla s hosszú lelógó bajsza még inkább növelék,
  zöld villogó szemei, melyek Istentől nemcsak hogy lássanak, hanem hogy
  sértsenek is, látszának teremtve; hozzá a rövid szárú pipa, mely nélkül
  az angaricalis gyűléseken kívül a szolgabirót még senki sem látta, s
  mely e szerint mintegy testének tagjai közé tartozék; s a rikácsoló
  hang, mely minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész
  falut rémülésbe hozá, oly egészet képezének, mitől a járásban –
  gazembereket kivéve – mindenki remegett; s főkép ki őt kocsijában látá,
  kénytelen vala megvallani: hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban
  nem lépe föl. A négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki, bármit
  mondjanak némely elménczek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a
  magyar biróság; a lovagló kocsis után czifra forgós hajdú, – post
  equitem sedet atra cura, a hajdú után egy egész kötelék bot, mely a