A báróné ténsasszony: Regény - 01

  
  MAGYAR REGÉNYIRÓK
  KÉPES KIADÁSA
  Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
  49. KÖTET
  A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY
  Irta
  TOLNAI LAJOS
  BUDAPEST
  FRANKLIN-TÁRSULAT
  magyar irod. intézet és könyvnyomda
  1905
  A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY
  REGÉNY
  IRTA
  TOLNAI LAJOS
  KRIESCH ALADÁR RAJZAIVAL
  BUDAPEST
  FRANKLIN-TÁRSULAT
  magyar irod. intézet és könyvnyomda
  1905
  _Minden jog fentartva._
  Franklin-Társulat nyomdája.
  
  
  TOLNAI LAJOS
  1837–1892.
  Tolnai Lajos a hetvenes években feltűnt írók közt a legnagyobb
  tehetségnek mutatkozott. Két püspök támogatta, Székács és Török Pál, a
  mely utóbbi, mikor a papi vizsgát letette, maga mellett tartotta
  káplánnak, s azonfelül tanár lett a református főgymnáziumban.
  Robusztus erős ember volt, csupa izom, csupa egészség. Nagy, túlságosan
  nagy, kerek fejében, melyből két egymástól feltünően messzire
  elhelyezett apró rókaszem csillogott, egy egész világ forrt. Balladái,
  melyekből akkor közlött néhányat, Arany dicsőségén melegedve, kit mint
  nagykőrösi tanítványa, közelről ösmert, tele voltak szépségekkel s
  románczai bájosak, hangulatosak, lyrája pedig sajátos volt, s mint a
  Goethe-é, kizárólag a saját élményeinél forgott.
  Első versei a «_Hölgyfutár_»-ban jelentek meg s országos feltűnést
  keltettek, úgyszintén elbeszélő művei, melyek közt az elsők egyike
  «_Fényvári Fényes Ádám úr_», egy Turgenyev erejét sejteti a 27 éves
  Tolnaiban, kiről most már beszélni kezdtek, nemcsak az irodalmi
  körökben, hanem messze az ország minden részében.
  Annyit tudtak róla, hogy a györkönyi jegyző fia Tolnamegyéből, azelőtt
  Hagymássynak hítták. – Hát azelőtt? – kérdezték volna az olvasók, de ez
  egyszer csalódnak, mert Tolnai csakugyan az ősrégi nemes _Hagymássy_
  családból származott. Hogy miért választott olyan nevet, a mely nem
  hangzott jobban a réginél s nem járt vele az ármális, az még Tolnainál
  is érthetetlen.
  Első verses kötetét 1865-ben adta ki Arany Jánosnak ajánlva. Ez meghozta
  neki a Kisfaludy-Társaság koszorúját – a tagsági oklevelet. A következő
  könyvei gyorsan jelentek meg ezután az «_Életképek_» Bérczy Károlynak, a
  «_Beszélyek_» báró Eötvös Józsefnek ajánlva. Mindenik könyvét ajánlotta
  valakinek. «Pátrónusokat gyűjt» – gunyolódott a bohém világ.
  Csak félig találták el. Mert igaz, hogy gyűjtő volt Tolnai,
  szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött, úgy, a hogy más ember régi
  pénzeket, pipákat vagy lepkéket gyűjt tűre szúrkálva. A patrónusok is
  csak azért kellettek neki, hogy velök fölfegyverezze magát az ellenségek
  ellen.
  Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az
  elementuma. Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy
  ütötték. Versei, munkái mind ilyen szikrából összehozott lángok.
  A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos
  macskatermészet, hízeleg, de karmol.
  1868-ban már össze volt veszve minden tanártársával, a pátrónus
  püspökeivel, az írótársaival, a tanítványaival, de még akkor kivágta a
  bajból a gondviselés: a székely főváros, Maros-Vásárhely, meghítta
  papjának.
  Az író szenvedett ez által, mert el kellett hagynia az irodalmi focust,
  de az ember kibontakozhatott. Az orgonavirágos csendes paplak megadja
  lelke békéjét. Kedvvel is dolgozgatott itt egy darabig, apró
  gyermekeivel játszadozva. 1871-ben megjelent az «_Urak_» czímű regénye,
  egy évvel utóbb «_Az én ismerőseim_» gyűjteménye.
  Mint elbeszélő egy kicsit nehézkes, de magvas és a való élet komorabb
  szineinek rajzolója. A derültebb szinekhez nincs festéke. Mintha
  irígyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket.
  Regényei lassan indulnak, úgyszólván egy kopár hegyen kell magát
  átküzdenie az olvasónak, míg végre a cselekményhez jut. S ez a hegy nem
  czukorból van, mint a Dickensé, melynek tulsó oldalán az Eldorádó tárúl
  ki, kietlen hitvány világ a Tolnaié. Mély keserűséggel tölt el a benne
  találtató bűnök és aljasságok miatt. Sehol egy oázis, egy nyugvó pont, a
  hol a hánykódó lélek pihenést találna.
  De azért még mindig a megengedett határok közt mozog Tolnai. Történetei
  nem meglepőek, nem is nagyon érdekfeszítők, de formásak, gondosan vannak
  megírva, stylusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős
  ó-bor. Limonádét nem árul. Maga mondja, hogy «nem ír az asszonyoknak és
  leányoknak, szeretetet ő tőlük nem vár». Tudás, mélység és látás
  jellemzi. A jellemek sötétek, de az æsthetikai törvények szerint vannak
  megépítve. Humora keserű, satyrája nem ellenszenves, de végre a fanyar
  gyümölcsnek is vannak kedvelői, és jogosúlt, mert Isten napjától támad.
  Hiszen ha itt megállapodnék legalább, de hova-tovább ereszkedik alá a
  gyűlölködés lejtőjén. Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel
  örökös harczban áll, látása elhomályosúl, alkalmazkodási képességének
  utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordúl, epe és epe, végig
  epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a mint lehet. Regényeiben,
  verseiben leírja és kipellengérezi ellenségeit. «_A nemes vér_» és az
  «_Oszlopbáró_» alakjait azonnal fel lehet ösmerni, mert csak elrejteni
  sem próbálja, hogy élő embereket persiflál.
  Helyzete egyre romlik és 1884-ben annyira lehetetlenné lesz, hogy immár
  kénytelen letenni a papi palástot s megsebzett önérzettel és megalázva,
  mint az üldözött vad, a fővárosba menekülni s negyvenhét év terhével a
  vállán új pályát törni.
  Nem talált sehol semmit. A rossz hírt nem kell kocsira ültetni. Itt már
  ösmerték és elhúzódtak tőle. Csak egy barátja maradt, a ki sovány
  kenyeret adott neki: az írótolla. De ő ezt se becsülte meg. Fustélynak
  használta és ellenségeit verte vele. Mert azt itt is talált. De ha épen
  nem talált, mindenkit annak vett, a ki mellette, körülötte vagy fölötte
  volt. Nem annyira elbeszélő műveket írt, hanem a műfaj álczája alatt
  pasquillusokat, leleplezéseket. Mindinkább halaványodott, sekélyesedett,
  mint író. Azonfelül lázasan kellett írnia, mert mind rosszabbul fizették
  – tehát mind rosszabbul írt. Szállt, szállt le a másod-, harmadrangú
  írók kathegóriájába, úgy, hogy élete derekán kezdődnek az ő voltaképeni
  zsöngéi, melyek keveset érnek, bár egy-egy lap, vagy egy odavetett
  gondolat elárulja a fürkésző előtt a valódi nagy talentumot.
  Már a tolla is kezdte elhagyni, mikor egy csekély állást kapott egyik
  fővárosi iskolánál. E kis jelentéktelen kathedrán érte az alkony. Mikor
  aztán itt is összekülönbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint
  katasztrófához közeledik, egy őszi estén – 1892-ben – előjött a
  legeslegutolsó barátja, a Halál, az, a ki a mesében a szegény ember
  válláról le akarta a rőzseköteget venni és megszabadítá őt egyszerre
  minden ellenségétől.
  _Mikszáth Kálmán._
  
  
  A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY
  _Első kiadása megjelent 1882-ben._
  
  
  ELSŐ RÉSZ.
  
  I. (A gazdag leány s a szegény leány.)
  A varrógépnek majdnem olyan berregése van, mint mikor a jól befütött
  vaskemencze tiszta hideg időben kellemesen morog. Úgy berreg, úgy
  berreg, hogy a hideg szobát talán ezzel is be lehetne melegíteni. Mégis
  aligha lehetne, mert im a virágos ablak elé szorított gép a
  legszorgalmasabban csereg, sivít, morog: és az öreg Harkainé mégis hogy
  bekötözte fejét, betakargatta nyakát, mellét – ő azt mondja, mert nagy a
  katarusa – de hát nem volna-e jó elhinni egy szegény öreg, kiesett
  hivatalnoknénak, hogy a kemencze morog, a szoba tökéletesen meleg, és
  nem a gép csinálja azt a kedvesen eső csatarát? Nem volna-e hasznos és
  vigasztaló, ha az isten megtehetné azt, hogy az öreg asszony egészen úgy
  vélekedjék, hogy a kemencze morog és nem a Bella varrógépe berreg. Akkor
  bizonyosan egyuttal, a tulsó szobában Harkai úr is ebben a vélekedésben
  lenne. Nem szedne magára minden kopott ruhát; óh be kopott sárga kabát
  van rajta, – nem takargatná ő is a nyakát, mellét, fájós oldalát,
  köszvényes karjait és fogait, csak egyszerű könnyű kabátocskában ülhetne
  asztala mellett, és olvashatná titokban, gyönyörűséggel, hogy Kossuth
  Lajos most Amerikában beszél, nem sokára itt lesznek az amerikaiak sok
  ágyúval, temérdek lóval, talán téli kabáttal és kenyérrel, – és akkor
  jaj neked cseh, morva, német, szász, oláh. A szegény elnyomott magyar
  napja megint feljő, lesz kereset, hivatal, tisztesség, öröm, szabadság;
  a régi rendszer visszaáll, s minden szenátor visszakapja a hivatalát, ő
  is, a komája is, a szegény öcscse is – a többi is mind, mind.
  Ezernyolczszázötvenben, de ötvenegyben, sőt mikor a dolog történik,
  ötvenkettőben is szomorú ünnep volt a karácson. A papoknak be kellett
  adni prédikácziójukat a polgármesteri hivatalba – legalább Nagy-Kakasdon
  mindig be kellett. A polgármester, Német úr – (azelőtt Magyarnak
  hívták!) átfutotta a szent beszédet, ha benne volt Heródes, kihúzta, ha
  benne voltak a tanácsadók – kitörölte, Józsefnek és Máriának nem volt
  szabad Egyiptomba futni a kis Jézuskával, otthon kellett ülnie veszteg,
  minthogy Heródes a legjobb király, a legigazságosabb, a legkegyesebb, a
  tanácsadók, kik kerülő útakon elmentek Betlehembe a jászolhoz, mind
  szemen szedett jó emberek voltak, nem morvák, nem csehek, nem szászok és
  oláhok – igaz magyar hazafiak. Mikor a Magyarból lett Német Mihály
  kántor uram prédikácziójával elvégezte «gut-geszint» dolgát, az írást
  felküldte alázatos megjegyzéssel a Méltóságos Kreis-Vorsteher úrnak, a
  ki egy morvaországi katonapap volt. Ez adta még meg a szent atyáknak.
  Textusokat választott és tiszta érzelmű prédikácziómustrákat küldött az
  egész nagy kerületben, mind a református, mind a katholikus papoknak.
  Ilyen alapigék járták: «Ime most van a kellemes idő; ime most van az
  idvesség (2. sor. 6. 2.). Boldog szolga az, a kit talál az úr, a király,
  az ő tiszte szerint cselekedni» (Mát. 24. 46.), meg hogy a király
  nevének hallatára minden térd meghajoljon; hogy a király szétverte mint
  a nádat és szétszórta mint a pozdorját: az ő ellenségeit; hogy a király
  örvendett, mert bölcs tanácsadói vannak; hogy add meg a császárnak, a mi
  a császáré; közel van a király ő felsége a töredelmes szívekhez; hogy –
  hogy – – igen is!
  Csak egy-egy honvédből lett debreczeni vagy kecskeméti legátus ifjú mert
  arról beszélni a falvakban, hogy «Hogy a babyloni vizeknél ültünk…»
  A becsületes emberek között csak az volt némileg boldog, a ki egy szent
  levéllel, vagy tiltott verssel örvendeztethette meg családját.
  Harkai úr nem rég szabadult ki a börtönből, mert süket is volt, vak is
  volt, vén is volt, és valami vénebb katonatiszt rokonának tartotta két
  árva gyermekét. Kiszabadulhatására az is jótékonyan folyt be, hogy egy
  talpalattnyi birtoka se volt sehol, az elvett szenátorsági és
  megsemmisített ügyvédi oklevelén kivül. Olyan kutyának tartották, a
  kinek egyetlen foga sincs, s a kiből a gyenge koszt minden reménységet
  és bátorságot gyökeresen kigyomlált. Az ilyenek jobbadán szerencsések
  voltak, mert egy kis zárt körben történt deresre vonás után
  visszatérhettek családi tűzhelyük mellé.
  Harkai úr testi sebei rég behegedtek, lelki sebéből meg ki nem húzta
  volna a bele törött panganét darabot! Vérezzék csöndesen. Vérzése ép oly
  jól esett: mint a titkon, látatlanul legördülő köny.
  A varrógép a virágok mellett karácson első napján berregett, morgott, a
  hosszú tűk jártak s a fehér czérna sietősen tünedezett el a vászon
  széleiben.
  Egyszerre félbeszakította valami.
  A szép szőke leányka fölemelte vékony fehér arczát, s oda tekintett a
  zaj felé.
  Harkai úr megragadta a papirost, odaszökött a konyhára nyiló ajtóhoz,
  hirtelen bezárta, s örömtől ragyogó arczczal szólította fel feleségét és
  leányát, hogy hagyják abba rögtön munkáikat és hallgassanak.
  S mintha börtönben ülne, oly lassan, óvatosan kezdé, s annyi reménynyel,
  mintha a szabadság küszöbén állana.
  – Kossuth Amerikában van, száz meg száz ezer ember nézi, az egész világ
  hallgatja, maga a nagy isten is – és Kossuth így szól…
  Az öreg ősz ember még egyszer odatapasztja könyekben úszó szemeit a
  levélre, s felsóhajt:
  – Úgy-e mondtam sokszor: minden az isten kezében van! Hát nem azt mondja
  Kossuth is? Hallgassátok csak; te is édes leányom, ámbár hogy apád német
  katona volt. De anyád magyar asszony s ez a fő. Nos tehát:
  «Legyen meg isten akaratja, szívem megtörhetik, de a kötelesség meg lesz
  téve. Mi megálljuk helyünket, habár Európában nincsen számunkra szabad
  tér; de annyit reménylek, hogy senki a földön nem vádolhat, ha itt, a
  szabadság ezen földén letérdepelek s az istenhez emelem imámat:
  «Mindenható, atyja az emberiségnek, nem emel-e fel kegyelmes karod oly
  hatalmasságot a földön, mely megvédje a nemzetközi törvényt, holott oly
  sokan vannak, kik azt megsértik.» Ima ez, és semmi egyéb. Mi ír maradna
  meg az elnyomottnak, ha még csak imádkozni sem volna neki szabad? A
  többi isten kezében van – – –»
  [A többi isten kezében van…]
  – Ott kedveseim az isten kezében –
  S az öreg szemek a sűrű könnyeken keresztül is oda láttak Amerikába, a
  hol a nagy bujdosó százezrek közepette egyes-egyedül csak istenbe és
  senki másba, csak az ő jóságába helyezi reménységét. Vele takarózik
  istennel, az ő kenyeréből eszik, az ő italából iszik, tőle várja a
  seregeket, melyek lejönnek majd a hegyekről és füstben, ködben meglepik
  a völgyeket, szétverik a kevély hadakat, és vérpatakokon át útat vágnak
  a magyar szent koronáig, és fejére teszik annak, a kinek azontúl úgy
  kell uralkodni, a mint az isten parancsolja, a magyarok javára,
  hasznára, dicsőségére. Ugy!
  A vén ember rongyos sárga kabátjában, foszladozott vöröses sáljában,
  sovány, nagycsontú arczával, mélyen lecsüngő szemöldökével, kissé kiálló
  ritka fogaival, hosszú fehér szakálával, mely egy rég elviselt, régi
  divatú mellényre borul, hosszú szárú, övig érő vadászcsizmájában, melyet
  az öreg gróftól kapott, ott áll büszkén, boldogan a nagy amerikai szabad
  nemzet tapsoló, siró, üvöltő éljenző tömegében, nézi Kossuthot, a mint
  utoljára Debreczenben látta egy kis barna katonaköpenyben, kezeit ég
  felé emelve, és mondva azokat az örökké emlékezetes szent szavakat –
  nézi és erőtlen lábaival dobog, kezeivel tapsol, és hangosan kiáltja:
  hej, hej atyafiak, az az ember a mienk, a mi megváltónk, a ki Egyiptomba
  szabadult, és ott marad a míg – – de visszajő – mert ő is az isten
  kezében van – –
  – Hát nem akarnak beereszteni, István bácsi? – hallatszik valami
  dörömbözés az ajtón – nyissák ki, kik itthon vannak.
  Harkai úr hirtelen a kemenczébe veti a papirost, de mivel ott egy szikra
  tűz sincs, a keblébe rejti s a háta felé tolja.
  – Dehogy nem – szól örvendezve, s az ajtót nyitva, – ezek a bolondok itt
  erőnek erejével rám adták ezt a nagy kabátot, hogy fázom, pedig dehogy
  fázom.
  Még ki van pirulva, ugyan ég a képe – lép be vizsga szemekkel egy
  középtermetű vállas, hízásnak indult veres-szőke, tömött hajú ember,
  torzonborz bajuszszal, de hivatalnokiasan kiborotvált szakállal, mely a
  széles, hatalmas állat szabadon hagyta, vastag, farkas prémes bunda
  fedte testét, úgy azonban, hogy minden nyilással, mozdulattal lehetett
  látni a fényes alsó kabátot és rajta a három nyakcsillagot.
  Egy hivatalnok, ha még olyan becsületes ember volna is egyébként,
  megérzi a tilos dolog szagát. Mennyire megérezte 1852-ben, mikor e
  szagló tehetség volt első és legfontosabb fölebbmeneteli eszköze. A
  háromcsillagos úr a rettegett és díszes beczirkerek nagy tekintélyű
  osztályába tartozott. Nem akarta ugyan, de mégis ösztöne arra vitte,
  hogy tudja meg, mi e zavar oka, nincs itt elrejtve valaki, almáriumban,
  ágy alatt, ágyban, ruhák között, a padozat alatt titkos gödörben, valami
  főember, – könnyű szerrel nem lenne rossz fogás rájönni, csak úgy
  véletlenül, hogy a becsület is megmaradjon, a mellett a jelentést mégis
  meg kelljen tenni. Nem lenne rossz – mormogá magában a háromcsillagos
  úr.
  Le is tette bundáját, lehúzta finom szarvasbőr keztyűit – s elfogadva a
  kinálást – leült, majd izgatottan fölkelt és a vadász szenvedélyével
  szimatolt.
  – Bella hugom – szólt oda e közben úgy fél vállról, – maga készüljön,
  kiviszem Szentjakabra Vilmával. Várja. A szánkóm itt van. De jól
  felöltözzék. Mit csinált itt? Ünnep első napján csak nem varrt?
  A magas, sugár, szőke leányka vékony fehér arczát pirosság borította el.
  – Varrt – szólalt meg az öreg asszony – komoran, durva pápaszemét hol
  fölebb, hol lejebb tologatva redős barna homlokán.
  – De karácson – szaglászott a három-csillagos úr – mégis – néni az nem
  járja. Az asszonyoknak kellene jó példával előljárni a vallásosságban.
  – A ki jóllakott, el sem gondolhatja s nem is gondolja, hányan éheznek.
  – Talán néniék? – akkor mért nem szólnak.
  – Most a koldulás is tilos, nagyságos öcsém uram. Különben nekünk nincs
  panaszunk, istennek hála, Bella egészséges, szívesen dolgozik, férjem
  tanul –
  – Mit tanul? – vágott hirtelen az öreg szavába a hivatalnok.
  – Tűrni.
  – Néni nagyon éles. Azt hiszem, nem én vagyok az oka, hogy Harkai bácsi
  hivatal nélkül van.
  – És annyi ezer meg ezer! Nem öcsém, nem, a világért sem!
  – Az ilyen beszédek sértik a királyt.
  – Csak _tégédet_ ne sértsenek, öcsém, akkor minden jól van.
  – Néni – szólt alázatosabban a hivatalnok – én tehetek valamit.
  – Nem félünk, öregek vagyunk már, s a hogy – az a, hm, hm – tekintett az
  öreg asszony megdöbbent férjére – hát isten kezében vagyunk. A maga
  nagyanyja – nem biz az, mert az édes anyja – azon a sarkon, a hol a nagy
  palota épült, kakast árult fiatal korában, meg párisalmát, meg főtt és
  sült tököt – lám – maga Károly most nagyságos úr, az isten mennyi jót
  tett magával, és még mit és mennyit tehet! Minden az ő kezében van!
  Harkai bácsi, a három csillagos úr háta mögül, arczával, kezeivel,
  fogaival, a sárga kabátjával, a nagy ajándékcsizmáival integetett a
  feleségének, hogy: te lelkem, vén asszonyom, mit gondoltál, hova tetted
  a drága jó eszedet, hogy ezzel a nagy úrral így beszélsz? Nem
  gondolod-e, hogy rögtön megmotoztat mind a hármunkat, s mint Nero
  idejében a keresztyének: együtt kerülünk a vadállatok elé, és soha többé
  össze nem kerülünk.
  De az öreg asszony benne volt a keserűségben, valami rossz órákat
  reparált, a szomszédok és más jó emberek óráit, talán inkább régi
  szenvedélyből, mint pénzért, mert atyja híres órás lévén, e foglalkozást
  még gyermekkorában tanulta, a mai puderozás, ajk- és szemöldökfestés
  helyett, fúrogatta a kerekeket, olajozgatta a sovány srófokat és nagy
  fekete éles szemeivel oda-oda vágott az öcsém uramra, ki dühében mintha
  leszögezték volna a recsegő karú, gyönge székre – meg se tudott
  mozdulni.
  Kövér, vereses arczát elöntötte a harag, szemeiből a hatalom kegyetlen
  szikrái csapkodtak, keztyűit izgatottan húzta-vonta ujjain és küzködött,
  hogy mit csináljon e nyomorultakkal. A börtönbe kellene őket kergetni,
  mert hiszen jól látja, hogy valami tiltott írás van az öreg ember
  zsebében – s ezt a leánykát elvinné magához. De rokon ezekhez a
  bolondokhoz, s im csak most került ki a tömlöczből az ember, az asszony
  pedig örökké kevély volt, büszke és zabolátlan nyelvű, azért kellett
  öreg korában férjhez mennie egy szegény ördöghöz.
  Döfölte fényes csizmájával a padlót – s azt gondolta: eh, hadd fusson a
  nyul.
  Úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, megrázta fürtös, tömött haját
  s kaczér mosolylyal oda fordult a karcsú leánykához s szólt:
  – Kedves Bella, nálam régóta várják magát, – tudja-e? Sokáig ne
  készülődjünk.
  – Készen vagyok, Károly bácsi – mehetek – válaszolt örvendezve a szép
  sugár lányka, hogy szánkóra ülhet s most nem ő hajtja lábaival azt a
  járművet, melyen a szegény leányok törik össze szemeiket, mellüket –
  édes ifjúságukat. Lovon fognak menni, csengős gyors lovakon, a fehér
  havon, ki a szőlők között, a szép szentjakabi pusztákra.
  – Oh, hogy volnál már készen, így, Bella, mit gondolsz?
  Állott fel az öreg asszony, ki egy magas, száraz, kissé meggörbült barna
  asszony volt, túl az ötven derekán.
  – Várj. Nesze, vedd fel. Ezt a nyakadra. Így. Ezt a fejedre. Úgy. Húzd
  fel az én keztyűimet. Ezek melegebbek.
  – Nem, nagymama – vonakodék szégyenkezve a leány – az enyéimek jók.
  S két rongyos nyári keztyűt mutatott fel, melyeknek végeiből a vékony
  ujjak hegyei itt-ott kilátszottak.
  – Ezek egészen jók, édes nagymama, melegek. Aztán én nem is szoktam
  fázni. Mindig vékonyan öltözködöm, így jó, így egészséges – ugy-e
  nagyapa?
  A nagyapa válasz helyett előrébb lépett, leemelte nagy kopott sárga
  kabátját, s jóságos mosolylyal ajánlotta, hogy ez lenne a legjobb.
  – Persze ide bent a városban nem vennéd fel kedves leányom, de künn a
  város végén azonnal. Ez kitünő jó kabát, börtönben még nyáron is
  viselhettem. Egy épület ez, egy valódi hajlék.
  S az öreg ember kivül-belül megforgatta az elnyűtt szép darab
  szerszámot, mutatta a fényes gombjait, melyeken a börtön rozsdája nem
  tudott kifogni, a temérdek hasznos zsebeket, melyek papirokkal voltak
  megtelve, hanem nem értékpapirokkal, s megmutatta a gallért, melyet úgy
  föl lehet hajtani, hogy az embernek még, ha akarja, a feje teteje is
  csak épen egy kicsit látszik.
  Nevetett hozzá, mint olyan birtokhoz, melyre méltán büszke lehet az
  ember.
  Ráterítette a leányra, de oly gyöngéden mint a lehellet.
  – Nem, kedves nagyapa, a világért sem veszem föl. Nézze, az alsó kabátom
  is rajtam van, s azon alúl még egy kis kabát. Nagyon jól fel vagyok
  öltözve – ugy-e hogy igaz?
  – De ez a legfelső nagyon vékony, fiam. Talán inkább mégis itthon
  maradnál, este felé megfázol, s ha te beteg lész – mit csinálunk?
  – Ne maradjon itthon – mormogá az öreg asszonyság – még holmi védő
  kendőket erősítve a leányra. Menjen; úgy is a templomban se volt, egész
  délelőtt varrt; menj lelkem, mulass, menj, menj.
  A felkendőzött leányka, mint a világon a legboldogabb leány, ugorva
  szökött örömében, össze-vissza csókolta a két öreg kezeit, orczáját, egy
  szempillantás alatt kisuhant a négy lovas szánkóhoz, föntermett a
  medvebőrös ülésen s vidám köszöntgetések után eltünt a fehér házsorok
  között, sebesen, a hogy a csillag repül az égen és boldogan, a hogy a
  madár suhan a zöld bokrok felett.
  A háromcsillagos úr a szegényes köntösben is teljes mértékben tudta
  méltányolni a bájos ifjú leány varázsló szépségét, meg nem állhatta,
  hogy apailag egy kicsit hozzá ne dörzsölődzék, egy pár nagyon szép szót
  hódolatul elébe ne vessen és ki ne fejezze, hogy – hogy bizony pompás
  szinben van kedves Bella hugom!
  Bella hugom pedig épen egy szót se hallott az egészből, villogó
  szemeivel nézte az embereket, asszonyokat, a kik őt most bizonyosan
  irigylik, mosolygott, és a kit csak a repülő futásban lehetett,
  köszöntött.
  – Bella, Bella, no ugyan sokára jösz, hosszan tartott a toiletted, előbb
  ideérhettetek volna – hangzott egy emeletes szép sárga ház felső
  ablakából egy durczás, éles hang.
  Bella leszökött a szánkóról, s egy percz alatt a durczás hang birtokosát
  szorongatta, ölelgette nagy kendőihez, nevetve mutogatván, hogy im
  mennyire felöltöztették; azt hitték, hogy megfagy az úton, de mind
  leveti most ezt a sok kendőt.
  – Mi az, mi az? mit nevettek ti itt, hadd hallom, – vegyült a beszédbe
  egy derekasan elhízott barna asszony, olyan megfeszült arczbőrrel,
  mintha az ki lett volna vasalva, égő piros arczszínnel, mely itt-ott
  majdnem feketébe ment át, apró pislogó, bentűlő szemekkel és húsos
  vastag arczczal, és épen olyan vastag húsos ajkakkal, melyek közül az
  alsó volt erősebben kifejlődve. Nem, épen nem volt semmi kiválóbb szép a
  telt széles arczon, holott egy pár kellemesebb vonásnak jutott volna
  rajta hely elég – és még se volt visszataszító. Elvette az arcz
  ellenszenvességét valami jótékony együgyűség, kiváncsi butaság, mely
  korántsem oly kellemetlen a nézőre, mint a tagadhatlan okosság és
  elvitázhatlan szellemesség. Temérdek kisebb-nagyobb gyűrű csillogott a
  vaskos, buta végű veres ujjakon, és egy kis óra feje látszott ki valami
  mellzsebből. A teljes összhangzatot a karácson ünnephez méltó drága
  veresbarna selyemköntös egészítette ki s a tömött, dús fekete haj a
  tompa, keskenyhomlokú fejen.
  Az úrnő kedveskedő módon csicsergett, mintha egészen kis gyermekkel
  beszélne, vagy valakit le akarna kötelezni szíves nyájaskodásával.
  – Oh anyám, hagyjon magunkra, mindig kisér, tudja, hogy ezt nem
  szeretem.
  Az anya mély igaz szeretettel ölelte át tőle mindenkép szabadulni akaró
  leányát s még, mielőtt az végkép kifejtőzött volna vastag karjai közül,
  megcsókolta, a hol csak érte.
  – Jó, jó, egyetlenem, hát csak maradjatok, de itthon legyetek minél
  előbb, mert a főnökné itt lesz – Vilmám, a főnökné – hogy is mondják ki
  a nevét, örökké bele bicsaklik a nyelvem – –
  – Krumpelholzné – segíté ki Bella.
  – Az az, te tudsz németül. Mi nem tudunk, de Vilma megtanul, minden nap
  tanítja a német pap. Vilma, te jól meg fogsz tanulni. Nekem nem volt
  időm, a mi gyermekkorunkban még egy német se volt Nagy-Kakasdon.
  – Anyám, ugyan hagyjon már magunkra – vágott a magas, izmos termetű,
  barnássárga arczú, csinos leány haragos szemekkel anyja felé. – Mondja
  apának, hogy legyen készen, mert egyszeriben megyünk.
  – El ne feledd – szólt mentében vissza az anya – a kedves majorné
  Krumpliházné – itt lesz a leányával. Csak jertek hamar, jó uzsonna lesz,
  pompás.
  – De az istenért anyám, fog-e már magunkra hagyni?
  Ezt a heves kérdést talán már nem hallotta az anya, mert nem válaszolt.
  Bella lesütötte égő arczát, elfordult, nem mert az indulatos barátnéra
  nézni. Félt. Mitől félt, hogy egy leány az anyját szidja? Hisz az talán
  nem olyan különös?
  A mint az anya távozott – Vilma átalakult, derültebbé lett, apró barna
  szemei vidámabban tekintettek szét.
  Pár lépést odább ment Bellától. Megállt, összecsapta kezeit és kiáltott:
  – Oh te czigány asszony, ki bugyelált így be tégedet? S így jöttél az
  utczán? Várj, leszedem én ezt rólad mind. Maradj csak.
  S Vilma a másik szobába futott, s egy csomó ruha között kezdett
  válogatni.
  – Kérlek, nem veszek magamra mégis semmit – szólt Bella, az elébe
  halmozott ruhákra tekintve. – Így, a mint most vagyok –
  – Haragszol? Oh te öregem, hiszen én tégedet nem bántalak –
  S az érdekes, sárgás barna arczú leány szemeiben az engesztelődés könyei
  csillantak meg.
  – Látod – folytatá, lecsapva a csomó drága ruhát – bár én inkább szegény
  volnék, mint te, és hagynák, hogy dolgozzam, és ne járnának mindig
  utánam, hogy ne tehessek egyetlen lépést is magamra. Unom. Bosszant.
  Érzem, hogy kell tennem valamit. Egész nap azzal a német nyelvvel
  kínoznak, zongorához hajtanak, pedig isten akár hova tegyen: nekem egyik
  se kell. Ha virágom van, mást vesznek helyette; ha egy kedves ruhám van,
  elveszik és drágábbat varratnak; ha gyalog akarok menni, kocsit adnak;
  ha a konyhába megyek – bekergetnek; ha varrni akarok: tedd le, nem
  szorultál reá, – hát mondd meg, mit csináljak? Bár jönne már Sándor, –
  de ma kellett volna itthon lennie s nem jött – arra is haragszom,
  szívtelen, másnak a mátkája többet ír. Én mindenben szerencsétlen vagyok
  – –
  – Vilma, Bella – hangzott a másik szobából az apa hangja – itt az idő.
  – Most fussak, hagyjak itt mindent, mert apámnak úgy tetszik – óh maradj
  te itt, én hadd megyek a te helyedbe.
  Bella szeretettel ölelte át s csókolta meg a kényeztetett s zaklatás
  által idegessé vált leányt, gyöngéd szavakkal törekedett meggyőzni, hogy
  szülői nem hibásak, nagyon szeretik – és csak az ő boldogságát akarják.
  – Tudom, tudom, csak szabadulhassak! De nem megyek addig, míg ezt a
  köpenyt és kendőt fel nem veszed – és ezt a kalapot –
  – Nem tehetem Vilma.
  – Miért? akkor kidobom az ablakon.
  – Akkor örökre eltaszitasz magadtól.
  – Akkor te nem szeretsz –
  – Akkor nem ösmersz, édes Vilmám.
  – Akkor nekem egyetlen igaz barátném sincs.
  – Akkor, ha így beszélsz, téged ma nagyon megsérthetett valami.
  – Akkor, ha felveszed ezt a ruhát, mindent megmondok. Bella, ugy-e
  felveszed, ne légy kevély, majd meglásd, te úgy is sokkal boldogabb
  asszony fogsz lenni mint én. Vedd fel, hátha még egyszer nálad húzom meg
  magamat. Vedd fel.
  És Vilma felöltöztette a szegény Bellát, egészen tetőtől talpig,