Kánaán könyve - 2

शब्दों की कुल संख्या 3874 है
अद्वितीय शब्दों की कुल संख्या 2237 है
24.1 शब्द 2000 सबसे आम शब्दों में से हैं
35.4 शब्द 5000 सबसे आम शब्दों में से हैं
41.5 शब्द 8000 सबसे आम शब्दों में से हैं
प्रत्येक पंक्ति प्रति 1000 सर्वाधिक सामान्य शब्दों पर शब्दों के प्रतिशत का प्रतिनिधित्व करती है।
ads place
hogy egy messzi csárdát elérhessen az országúton vagy a városvégén, ahol
birsalma-illata volt a belső szobának, a korcsmáros öreganyja haldoklott
az ágyban, amíg a menyecskét, leányt megölelgette a vendég, ki pohárban
itta borát, vagy kuglizással izzasztotta petyhüdt izmait, Kálnay László
öreg ügyvéd úr fejből mondogatta el Tompa Mihály mélabús verseit, a Nyír
nagyot ásított az őszi alkonyatban, megannyi fázékony vénleányok a
látóhatáron a jegenyefák… és a kerti bort csendesen szürcsölik az
emberek. A holdvilág kidugja nagy bolond fejét az eperfák mögött, a
legvénebb ember is csókra, szerelemre gondol.
Nincsen olyan drága halott, akinek emlékezetét el ne homályosítaná az
idő. A borét is és a szerelmét is.


EGY RÉGI EMBER VALLOMÁSA.
Az áhitattól csaknem keresztet vetek, mint ama régi tavaszon, amikor
férfi lettem, midőn ismét érzem az ákácfa mézes-mázos szagát a fasorban.
Most is, mint minden évszak változásakor, érzem, hogy titkos
természetimádó vagyok: sajnos, csak negyvenesztendős korában ismeri meg
önmagát az ember, mikor nem lehet többé segíteni a dolgokon.
A kóborló cigányleány szoknyája csak azért tetszik, mert a pipacshoz
hasonlít. A nők dús haja csupán azért érdemel figyelmet, mert a
vadfüvek, hosszúszárú parti növények bőségét vonja az emlékezetbe.
Carmen észvesztő szemében a pusztaságban lobogó lidércláng vonz, míg
Tatjána tekintete szőke, mint a korai nyári hajnal, amikor kocsin
utazunk a harmattól nedves homokos országúton és a falu tornya úgy
eltünedezik, mint a hátrahagyott élet. Mindig bölcs voltam
fiatalkoromban, a lakodalomnak nem tudtam szívből örvendezni, temetésen
nem búsultam, mert sokat csavarogtam szabad mezőkön, magányos
rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében, erdőkben megkerestem
a pázsitot, hol ember nem hagyott nyomot, ligetben a legsűrűbb bokrot,
ahová arc-távolságnyira szállott le az énekes madár; és így pontosan
tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének
színeváltozását, a legszebb virágok elhervadását. S így bizonyos
tudomásom volt arról, hogy a leghosszabb táncnak is vége van, megvénül a
csalfa lány, formáját veszti a kívánatos menyecske, gyászruhaját leveti
az öregasszony; s ugyanezért nem ugrottam kútba sohasem szerelem miatt.
Ha nagyon fájt a szívem: sétapálcákat kezdtem gyűjteni, hogy felejtsek;
kitakarítottam a padlás évtizedes lim-lomját, lombok közé ültem a
legmagasabb fákra és örvendeztem a szélnek, amely oly szűzen, tisztán,
üdén zúgott, mint a forrás, midőn a sziklából kibuggyan; liszteszsákot
hordtam a régi szélmalom körül, vagy elmentem vadászni egy hű eb
társaságában és napokig bujkáltam a nyíri holtvizek között. Ilyenformán
nem igen bírtak velem a nők, bármilyen ruhát vagy kalapot vettek
magukra, nyelvükre mézet, a hangjukba puskaport, tűzkő szikráját a
szemükbe. Igen, megvetettem azokat az embereket, akik szerelem miatt
szenvednek, a borral az asztalra írnak leánynevet, elmerülve mennek a
kocsiúton, hogy a szekér csaknem elgázolja őket, a falra másznak és
felporozzák a piszkot, midőn egyedül vannak. Képtelen voltam egy
szerelmes regényt vagy verset elolvasni. Földhöz vágtam Anyégint.
Sipulusz és Mark Twain voltak az olvasmányaim; előbbinek pesti
házmesterei megkacagtattak, míg az utóbbi cirkuszi humora felvidított. A
színdarabokban az intrikus színész imponált. Az ország nevezetességei
közül Pletényi Pál földbirtokos, aki húsz esztendeje nem látta a lábát a
hasától és Parád fürdőn töltötte a nyarat, mert ott tudtak kedvére
főzni.
*
A legbölcsebb fiatalkor után következik a bolond férfikor.
Későbben beláttam, hogy az öregasszonyoknak, akik fejemet tapogatták
bütykös ujjaikkal, ebben is igazuk volt, mint a piócázás hasznosságában.
Hányszor küldtek leányok elcsábítására, hányszor biztattak kikapós
menyecskék után s uszítottak révülten nevető özvegyek felé, akiknek az
alsó ajka furcsán remegett, amikor fiatalember mellett ültek. Általában
úgy emlékszem, hogy a szerelmet senki sem vélte tragédiának vagy
mennykőcsapásnak, inkább egy mindennapi természeti tüneménynek, mint a
szivárványt, a háziállatok tavaszi táncát, a mének nyerítését idegen
kocsik után, a bika támadását a csordában. A gyermek sem rettent meg az
éji lepkétől a szérűn vagy a ház körül; a fosztókák, batyubálok,
majálisok, táncestélyek természetszerűleg arra voltak rendezve, hogy a
férfiak és nők megismerkedjenek egymással. Bölcs berendezkedés volt az,
hogy az öregasszonyok és öregemberek, akik már kiégtek, felejtettek és
fájdalomra, örömre többé képtelenek voltak, nevelték az ifjúságot. A
lány vagy asszony nem égi angyal, elérhetetlen sugár, férfit evő,
agyvelőt és szívet marcangoló tünemény, hanem emberi lény, akinek
nincsenek rejtett titkai, érzései, mondanivalói. Nincsen olyan nő, aki
meg ne hallgatna, ha kellő időben lépsz a sarkára. Nincsen olyan leány,
akinek hazudni ne lehetne. Ne félj, légy bátor, a vakmerőség erény a nők
körül, légy erőszakos, rabold a csókot, használd fel izmaidat – és aztán
ne gondolj az elmult szerelemről többet, mint egy szerencsés
kirándulásról.
Igy mondogatták az öregek. Nevettek, tréfáltak, mert ők már tudták az
élet értéktelenségét.
Be kár, hogy nem hallgattam reájuk életem végéig!


ANGYALOS BANKÓ.
Ebből a képeskönyvből, amely a háború előtti régi Magyarországot írja
le, mint az egykori hírlapíró a Kis Tükörbe, nem maradhat ki a bankó,
amelynek olyan jelentősége volt, mint akár a szerelemnek vagy az
egészségnek.
„Krajcárból lesz a forint“, szólt a régi közmondás és valóban éltek
nevezetes emberek a régi Magyarországon, akik takarékosságuk, mindenről
való lemondásuk, aszkéta életmódjuk révén végül meggazdagodtak. A
harisnyák, a kebelben viselt zacskók, az egész életen át szolgáló,
rongyos bőrbugyellárisok a megmondhatói, hogy mily hangyatürelemmel
hordták össze a dolgos kezek az első százast, majd az ezrest; mily
emberi testből való test volt a hosszú életen át melengetett,
szalmazsákba varrt, szekrény titkos fiókjába, máskor föld alá ásott
bankó!
A régi bankó valóban részese volt az emberi életnek, a százasok, ezresek
papirosaiért annyit szolgáltak az emberek, mint Jákob Rebekáért. A
megfeszített munkának, a virrasztott éjszakának, a fukarságnak és az
önkéntes nélkülözésnek várva-várt gyümölcse volt a régi ötvenforintoson
helyet foglaló arató-pár, a százforintos pufók asszonyfeje, az
ezerforintos bankó halovány narancsszíne és kéttenyérnyi terjedelme. De
még az ötös elnyújtott lábbal üldögélő, kalászos párkái is jelentékeny
jutalmat jelentenek, míg az egyforintos, kékesszürke papiros már
elegendő volt ahhoz, hogy az ember egy napra biztosítsa az élelmezését.
Szinte megcsalva érezte magát a régi magyar, midőn jó forintosai helyett
Wekerle kivereti Körmöcbányán az ezüstkoronákat. Úgy vélte, hogy a
pénzegység kisebbedésével szegényedik Magyarország, új milliomosok, új
gazdag emberek lettek, amint a pengő helyett koronákban kezdtünk
beszélni. Eleinte azonban az élet olcsóbbodását jelentette a
korona-rendszer. Bizonyos nyugati gazdagság volt érezhető az országban.
A forint idejében arra voltunk büszkék, hogy pénzünk csaknem kétszer
többet ér, mint a francia pénz. Míg a koronák megérkezésével a régi
gazdag emberek váltig azt akarták elhitetni, hogy a korona megközelíti a
régi forint értékét. Csak a muzsikos cigányok, koldusok és egyéb
vagabundok érezték magukat kijátszva Wekerle koronáival.
*
Milyen előkelőség volt egy régi százas!
Emléke úgy suhan tova mai pénzes pénztelenségünkben, mint egy előkelő,
dús, nemes lovagnak az árnyképe, aki az embereket uraságra,
gavallérságra tanította. A százas már a grand seigneurök osztályához
tartozott, felváltása, elköltése, esetleges eltékozlása nem történt
minden lelkiismeretfurdalás nélkül. A szegény ember kezében vagyonka,
amelyen tehenet, házat, sorsboldogságot lehet vásárolni. Vigyáztak is
reá az emberek. Rongyos százforintos bankóval nem igen lehetett
találkozni, mint manapság méltatlan, foszladozó, meg nem becsült
unokával, levasalatlan százkoronással. A százast már a bugyelláris felső
rekeszében őrizte mindenki és inkább lemondott apró és nagy élevezetről
a tulajdonos, ha az százasa felváltásába került volna. Százforinttal
zsebében Pestre, Bécsbe, fürdőhelyre utazott az élnivágyó gavallér.
Gondtalan heteket lehetett rajta vásárolni, kiélvezni a vakáció napjait,
regényeket lehetett szőni. Esetleg megházasodni is lehetett
százforintra. Grófnők és kokottok bepárfőmözték és csak a vadonatújat
kedvelték belőle. A férjember zsebében szivarszaga volt. De meg lehetett
ismerni a faluról városba került bankót is.
Ha egyszer elindulnának a régi bankók (ha el nem égették őket) és
meglátogatnák Magyarországot, mily furcsa tapasztalatokat gyűjtenének.
Elmennének a régi bugyellárisokba, harisnyákba, kezekbe, ahol oly jól
érezték magukat, mint fecske a fészkében: verébtojásokat találnának a
régi kedves helyeken. A régi birtokosok, akik egykor a bankók
tulajdonában emelt fővel, gondtalan szívvel és repkedő kedvvel élték
életüket, házra, földbirtokra alkudoztak, nem féltek a holnap
bizonytalanságától, még a betegségtől sem, manapság oly ijedt,
bizonytalan és takarékosság nélküli emberek, mintha egy gonosz varázsló
elbűvölte volna őket. Többé senki sem vasalja ki szeretettel a bankókat,
mert nem érdemes e futóvendégekkel bibelődni. Nem őrzik már harisnyában,
fehérnemű között a színes papirosokat, ahonnan alkalomadtán oly
meggondoltan vétettek elő, mint az ereklye; gyakran évekig hevernek
elbujtatva fiókokban és ünnepnaponkint megolvastattak, a számjegyeik
feljegyeztettek, gyűrődéseik kisimítattak és olyan nehezen válnak meg a
házból, mint az élet legdrágább java. A fukar többé nem rendezgeti őket
magányos éjjeleken, midőn attól remeg, hogy ásni kezdik a ház falát. Az
uzsorás liszteszsákját ölelgeti.
Céda leány lett az új bankó. Ma itt, holnap ott ver tanyát, sehol sem
tartogatják szívesen és eltávozása még csak annyi gondot sem okoz, mint
egy futó kaland. Jön és megy, mint a bolygó zsidó. Vándorlásában
elrongyosodik, szemétté foszlik, elmorzsolódik a mohón kapkodó emberi
kezek között. A háború szennye, vére, gonoszsága van ragadva minden
egyes darabhoz, mint a bűnjel a gyilkosok ruházatán. Ő itthon ölt, mint
a bacillus nagy tömegével. Elválásunk tőle nem lesz fájdalmas, hanem
megkönnyebbítő. Menjenek el a háború bankói, hogy többé soha se lássuk
őket.


JÚNIUSI ALKONY.
Nemcsak szerelemből élt az ember.
Habár azok voltak a legboldogabb emberek, akik éjjel-nappal nőkön
gondolkoztak. Elképzelték őket olyannak, mint a búza, a bor vagy az
egészség. Folyton maguk előtt láttak hosszúszárú vadfüvekhez hasonlatos
női hajzatokat, amelyeket a szél lenget; térdkalácsokat, amelyek olyan
fehérek, mint a madárlátta cipó; derekakat, vállakat, kebleket,
bugyborékoló hangokat, sarkokat, nyakszirteket, tenyéren gödröcskéket,
anyajegyet a másnak láthatatlan helyen, testi rózsákat és bűbájos
völgyeket… Ők voltak a boldogok, akik a napnak, éjnek bármely percében
hevülékenyen gondoltak nőkre, holdfényben lesbe álltak a kert végében,
lyukat fúrtak az úszóházra, babonás gyökeret vásároltak a
cigányasszonyoktól és ebéd után nem húnyhatták le a szemüket, anélkül
hogy valamely női alak talpig veres trikóban meg ne jelenjen a
képzeletükben. Néha késői vénségükig nem tudnak megszabadulni a
látományoktól, asszonyhangoktól, elképzelt üdvöktől. A különböző nőket
gyümölcstől illatos almafa lombján hintáztatták maguk előtt a zordon
öregségben.
De nem válhatott mindenki idővel száraz lóbőrré, összeszáradt
vadásztarisznyává, sem zörgő dohányszitává (amilyenek az öregek voltak,
akik még az ebédjüket is abbahagyták, ha szoknya lengett az udvaron); a
nemzet oszlopos része, a tetőket tartó gerendák, az ország talpkövei
evéssel és ivással gyűjtöttek erőt a hosszadalmas élethez.
Az ebédezésen és vacsorázáson kívül leginkább a reggeli órában,
útrakelés vagy gazdasági munka előtt szerettek enni az emberek
Magyarországon. De jóétvágyuk volt alkonyattal is.
A délutáni pincézés azokon a vidékeken volt divatban, ahol görbe az
országút és a föld háta: a hegyoldal önként kívánkozik, hogy hűvös
barlangot ásson az ember, ahol a nyári hő elől szabályszerűen behűtött
folyadékok társaságában meg lehet húzódni. A hold hűségesen megmutatta
az utat hazafelé, a hársak és ecetfák az éjben bólongatva, nyugodtan
hallgatták meg az ilyenkor szokásos dalokat, egyházi és politikai
vitákat. Pincézés után füstölt kolbász- és sódarszaga volt egy pár napig
az embereknek.
Míg feljebb, a hegyek között, ahol sziklás a vidék, kőágyából elmenekült
a gyönge venyige, borozás helyett szőke sert ittak kancsókból azok, akik
már szakítottak a szerelemmel, vagy pedig merő okosságból hiába várni
hagyták a leánykát a városon kívül, a régi bástya alatt. Kriglik,
csizmák, önfedelű poharak töltettek meg a hordó csapjáról, amelyet a
híres Anton egyetlen kézmozdulattal emelt helyére, a publikum állandó
bámulata közepette. Némely ember regényeket ír, a másik a trapézon
táncol; Anton megelégedett az élet dicsőségeiből a sereshordó
emelésével.
Pesten, Késmárkon, Bécsben (ahol eleget megfordultam) mindig azt
tapasztaltam, hogy az élet legnagyobb kellemetlenségei közepette is
vigasztalást lelhet az ember, ha pontosan tudja, hol és mikor csapolják
a legjobb sert a városban. A mai embernek a nyála csuroghat azon
„udvari“ és „márciusi“ serekért, amelyeket ősei (a háború előtt) olcsó
pénzért bőven ittak alkonyattal meghitt korcsmákban, ahol kezet kellett
fogni a sermérővel, mert oly jó ennivalókat adott az ital mellé. E
fentemlített városokban alkonyattal tizenöt-húsz pohár sert megivott az
egykedvű polgár, míg a távolból elmosódva hangzott a térzene, mint a
céltalanul mozgalmas élet. A híres sörözők többnyire lelkileg is
ártatlan emberek voltak. Évtizedekig mondták ugyanazon vicceket,
megpotrohosodtak és váratlan meglepetés nem igen érte őket haláluk
órájáig.
Az alföldi városokban a júniusi bolond ákác alatt a kuglizást láttam
gyakorolni alkonyattal oly szenvedélyességgel, hogy abban kimerülhetett
minden energia. Szerették e helyeken a foghagymás pirítóskenyeret,
kedvelték a vöröshagymás szafaládét, a liptói túrót és a juhsajtot.
Szerettek a saját bicskájukkal enni az emberek. Szerettek hosszadalmasan
elbeszélgetni kerti bor és szolyvai víz társaságában. Szerették a verset
és vitézi hazugságokat. Hosszú életkort értek a kuglizók.
Nemde, csak a bolond töltötte az idejét azzal, hogy nő miatt lehajtsa a
fejét?


SZENTIVÁN.
Álmimban néha egy halott nő szokott meglátogatni, aki nyurga lábaival
nem érinti a szőnyeget, fehér, lenge köntösén mégis úgy világítanak át
formái, mint az éji mécs lángja. Bejárja a szobát, hol egyik, hol a
másik székben foglal helyet, de sohasem kíváncsi a fehérneműs
szekrényre, ahol találna pedig tenni valót; figyelmesen, hosszant nézi
az arcomat árnyékba borult tekintetével, mintha én volnék a halott;
köd-legyezővel takarja el arcát, hogy véglegesen soha reá ne
ismerhessek, gondolhassam őt jónak, szépnek, egyetlennek: a
felejthetetlennek; majd feláll, mielőtt a kakas kukorékolni kezdene az
utca túlsó során, az artistaszállodában, a delejesnőnél, akinek
közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében, feláll a
kísértetek és álmok elröppenő lengésével és búcsúzó kutatást rendez az
íróasztalon, levelek és könyvek között. (Ezért is gondolom, hogy nő a
látogató, aki egykor kíváncsi volt és lelki problémával nézte a
felbontatlan leveleket.) – A nők úgy végzik kutatásaikat, mint Lecoque
úr titkos rendőrei a régi francia regényekben. Bizonyosan megtalálná az
éjféli látogató a kompromittáló írást. De az ágyban fekvő, álmos halott
már fiatal korában óvatos volt és a piros lángnak áldozta fel
(gondtalanul) a legszentebb ereklyéket; mintha előre tudta volna, hogy
egykor megvénül és kénytelen önmaga előtt színpadra lépni, magányos,
önámító estéket rendezni tovaszállott nők ittfelejtett lim-lomjaival. A
halott tehát bízvást mozdulatlan maradhat keserves párnáin, amíg a
kísértet a hervadt virágcserepek alá rejtett régi számlákat mohón
keresgéli, hervadt névjegyek és meghívók jelentőségén töri a fejét,
levelekkel bibelődik, amelyeket ő előtte nem olvasott el senki,
gyanakodva csap le egy felhasználatlan színházi jegyre és csodálkozik
fotografiákon, amelyeken csupán gyermekkorukban örökítették meg magukat
nagyhajú, játékpuskás fiúk és fehérharisnyás leánykák.
*
De a kísértet nem nyugszik.
Kékes fényű kezeivel turkál az asztal ócskaságai között. Fából faragott
szivarszipkák csörrennek, amelyekre hol Adelsberg, hol Jeruzsálem neve
van vésve, egy sötétkék kődarab elhengeredik régi helyéről, a
dohányszita, a mely a hét sovány esztendő korát éli, meglódul. Lúdtoll
és acéltoll, elzöldült kalamáris, régi báli keztyű, a prophylactor
üvegecskéje, vénségtől elgörbült ceruzák, lepréselt virágok és ifjúkori
lovaglóvessző elhagyják helyüket. Pezsgődugó, amelynek hasára
megtüzesített hajtűvel dátum van égetve, egy kis levélmérleg, amelynek
súlyozói elvesztek, arcképnélküli keret, – vajjon ki volt egykor a
keretben? – az atya pártecédulája, az égbeszállott nővér hímzett
óratartója, piros papucsa egy falombbá válott nőnek, évek óta lezárt
üres skatulya japán madarakkal, a nagyatya ezüstgyertyakoppantója és a
lámpás, amely annyit világított reménytelen éjszakákon: vajjon kit
érdekelhetnek, miután a francia ágyban végleg lehúnyta a szemét az
álmodozó és a halottkém látogatása után jegyzékbe foglalják a hamutartó
bronzbagolyát és egyéb kincseket, amelyeket életében összegyűjtött?
Legfeljebb egy törpe, pápaszemes antikvárius lapozza majd fel a
megfülezett könyveket, amelyek a halott mindennapi társalgói voltak,
akikhez úgy ment haza, mint a polgár családjához, a tiszt szeretőjéhez,
a mozgópostás feleségéhez. A szentiváni halott felesége Pickwick úr
volt, akinek kalandjai, furcsaságai esténkint egy pár pillanatig
elmulattatták. (Mert rendetlen életű volt a halott és egyetlen vágyódása
volt, hogy egy óráig, egy napig életében nyárspolgár lehessen.)
Ámde az árnyból, fehér sírvirágból és képzelemből szőtt asszony nem
hiába motozott a halott szobájában. A fürge ujjak, amelyek annyit
kötöttek és bontottak, amíg elevenek voltak, kitartó munka után
fölfedeztek valamit, amit a halott még önmaga előtt is rejtegetett az
elmult években, évtizedekben. Ami úgy tartózkodott a szobában, mint a
kígyó a lezárt kofferben; mint a veszett patkány a fal vakolata alatt;
mint a mérges pók hálójában a plafond sarkában, ahonnan egyszer majd
leereszkedik a halálos szúrásra; mint az ismeretlen gyilkos fekete
köpenyegében a behavazott küszöbön lesi, míg odabent elalszik a
világosság.
Egy megfeketedett kötél volt az elrejtett, óvakodva őrzött kincs,
amelynek az lett volna a hivatása, hogy megszabadítsa gazdáját az
élettől midőn az a körülmények folytán elviselhetetlenné válik.
Midőn a kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a
felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az
elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé
keresni való nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben.
Ezt a mentőövet találta meg az asszony.
És miután egyebet nem tudott értékesnek a halott vagyonában, a kötelet
magával vitte, miután a félholdfejű artista kakasa egyet kiáltott az
utca túlsó során.


NYÁRI FÉNY.
Ha egy napon megjelennének a régi fürdővendégek a magyar fürdőkön, akik
évtizedekig, néha egy emberéletig jártak ide nyár elején.
Egy alkonyattal megérkezne a delizsánc és multszázadbeli, fehérnadrágos
gavallérok, battyus vándorszínészek, utazgató költők ereszkednének le a
kocsiból a fürdőház előtt; vikleres asszonyságok, fejkötőben vagy kis
kalapkában, férjhezmenendő hajadonok és kerekszemű gyermekek érkeznének
meg a multból, akik itt nyaranta boldogan és vidáman tanyáztak, fürödtek
és regényeket szőttek! – Nem igen ismernék meg régi helyeiket az egykori
fürdővendégek, új embereket találnának, akiket azelőtt senki sem látott,
más hangok hallatszanak a fák alatt, még a hangászok is kicserélődtek. A
magyar fürdők a háború alatti nyarakon olyant változtak, amilyent száz
esztendő alatt sem.
Az Anna-bál deli táncosai messzi temetőkben feküsznek, miután harcosok
lettek hosszú, békés évtizedek után és a táncosnők gavallérok hiányában
otthon maradtanak. A tó és az erdő, egy pár régi épület, a csizmahúzó és
az evőeszköz talán nem változott, de az ebédre és a vacsorára, – a régi
magyar bőségre és olcsóságra már nem lehet többé ráismerni. A kis
tanítónő, aki megtakarított forintocskáiból néhány hetet énekelve
töltött a kárpáti kies fürdőhelyen, a hivatalnok, aki boldogan várta a
balatoni nyarat, a turista, aki takarékosságból és egészségi szempontból
gyalógszerrel kóborolt a hegyek között, a nyári vakációját élvező tanár,
diák, akit „szupplikáns“-nak is hívtak: a régi magyar nyár figurái
végleg elvonultak az emlékezésbe és az anekdótákba. A napsugár hevesebb,
mint valaha, de csak a nagyon kiválasztottak engedhetik meg maguknak a
nyári ferdőzést, amelyhez valamikor elég volt száz forint a
mellényzsebben.
Tehát jön a delizsánc, a furmányos szekér, a falusi bricska és hozza
visszafelé a mult időkből a régi furcsa vendégeket, széles csizmaszárú
öregurakat, akik együtt töltötték itt a nyarat az emeletmagasságba nőtt
tölgyekkel; ahány karikája volt a fának, annyi esztendeje látogatják
vala a fürdőhelyet; szűzdohányt, otthoni bort, kisüstönfőttet, esetleg
szalonnát hoznak magukkal, mert az idegenben sem akarnak nélkülözni. A
furmányos szekeren a tekintetes asszony egy kamrára való elemózsiát hoz
magával, drágalátos befőtteket, hideg és füstölt pecsenyéket, kenyérnek
való lánglisztet. A kényesebb menyecske magával hozta az ágyneműjét,
mosdóját, fürdőkádját; a vénkisasszony macskáját és madarát. Egy-egy
régi fürdői fogadóban nem egyszer kakas kukorékolt hajnalban, amelyet
messzi földről hozott magával a fürdővendég, mert az órák nem mindig
megbízhatók.
Parád, Füred, Palics, Bikszád, Sóstó: a régi magyarországbeli
fürdőhelyek, ahol boldog, gondtalan nyarat töltöttek eleink, korántsem
arravaló helyek voltak, hogy ott fogadós, kellner vagy bárki
meggazdagodjék a vendégek pénzén. Bár kártyánál, cigánynál, majálisnál
mélyen benyúlt a bugyellárisába a fürdővendég: általában takarékosság
jellemezte az életmódot. Jaj lett volna annak a fogadósnak, aki emelni
merte volna a rostélyos árát negyven krajcárról, de perbefogják azt is,
aki nem dúsan és bőven főzet vala a messzi földről idegenbe került
magyaroknak.
Lisznyai, Tóth Kálmán, Náray Iván, Bartók Lajos, Komócsy József, akik
majdnem egycsapáson jártak a vándorszínészekkel, tárt karokkal
fogadtatnak mindenütt nyári unalomban. A poétázgató ember bízvást
elindulhatott utazási tőke nélkül a régi Magyarországba. A honfiak és
honleányok diadalkapukat állítottak. A női szívek fennen dobogtak. A
jókedvű urak összegyűltek a környékről. Az öregasszonyok nyomban
Petőfivel álmodtak, ha egy vándorköltő ment keresztül a falun.
*
Már régen nem járnak postakocsik és íme, a ferdőzőközönség ismét úgy
utazik, mint nagyanyánk korában. Elemózsiával megrakodva indul el
otthonából az útra, mert az útszéli fogadók, korcsmák, csárdák olyan
üresen ásítanak, mintha tatárjárás utáni időt mutatna a kalendáriom.
Liszteszsákok, oldalosok, zsírosbödönök, nyugalomba vonult pincetokok,
cselédkenyerek, tejespalackok, savanyúvizek, evőeszközök, esetleg egy
tojótyúk s egyéb baromfi utaznak a gőzvasúton, amelynek ablakából néhány
év előtt gúnyosan mosolyogtunk a régi szokásokhoz ragaszkodó, maradi
falusiakon, akik a töltés mellett szekereztek. Császárhúst, füstölt
kolbászt, kávét, teát cipelnek a gavallérok, akik hölgyük
meglátogatására máskor egy szál virággal vágtak neki az útnak.
Vajjon él-e még a szerelem e bús időkben, amelynél zordabbakról még nem
álmodott költő?
Csókolóznak még a régi padokon, amelyekbe szívek és betűk vannak vésve?
Miről susognak holdfényben a platánok és mit mormog a tó éjfélfelé?
Bakkecske módjára mekeg az epekedés az elmult ifjúság, a régi szép idők
után. Úgy látszik, hogy már nem is lesznek Magyarországon többé boldog
emberek.


ÚJ KENYÉR.
A régi krónikás-vers szerint: „_a földi Kánaán, Európa Édene_“:
Magyarország olyan boldog ország volt, hogy benne élni gyönyörűség volt.
Sok századok előtt írta a verset valamely vándorénekes, amikor még
érdemes volt dalolni a hazáról és benne lévő földi jókról a füleknek és
szíveknek. Ma idegenül hangzik a szó. Megállunk fölötte. Miért földi
Kánaán az ország? Az igazi Kánaánt csak a bibliából tudjuk, a térképen
hiába keressük helyét. Lehet, hogy így vagyunk a másik Kánaánnal is,
amelyről a lantos dalolt.
*
Emlékeztek a nyárra, midőn nem volt elég zsák Magyarországon, az őszre,
midőn nem volt hordó s a bort vermekbe eresztettük, a télre, midőn
mindenki sódart evett, a harmadnapos hideglelésre, a gyomortágulásra, a
kenőasszonyra, a piócára és az emésztést elősegítő folyadékokra?
Emlékeztek, mikor mindenki elzsírosodásban, emésztési zavarokban kereste
betegségét? Mindenki húst evett és bort ivott s mégis oly
szerencsétlennek éreztük magunkat, hogy honfi-bú nélkül még lakodalomban
sem lehetett résztvenni. Amikor a nyári tüzek, a biztosító-társaság
rovására létrejött tüzek korszakát éltük. Gabonaraktárak, szénaboglyák,
megtelt csűrök, dús termések égtek el, – s a biztosító gyanakodva
fizetett. Midőn lábon eladta termését a földesuraság, krumplit a tótnak
meg a sertésnek termett a föld, ingyen adták a gyümölcsöt, eldobott
kenyérrel voltak megrakva a mértföldmutató kövek, a földeket nem aratták
le az utolsó szemig, szőlőt a venyigén felejtettek, tejen nevelték a
csirkét és a téli országúton is talált ennivalót a cinke! A tengeri a
dülőutat szegélyezte és arra való volt, hogy a delelő nyulat kiugrassza
belőle a kopó. Minden ló zabot kapott és a vadak, ürgék, hörcsögök
meghíztak a learatott mezőkön! Sertést azért is kellett tartani a ház
körül, hogy egyen, ami megegye a sok fölösleget. A faluvégi cigány
malaca épen úgy hízóvá lett, mint a földesuraságé. A tehénke mindenütt
talált ennivalót, hogy teje legyen. Az eperfa gyümölcséből egyformán
táplálkozott gyerek és baromfi. Kacsa és liba felnőtt a ház körül, hogy
a gazda észre sem vette. A méhek mézet termeltek és csikó, borjú jött a
világra. Fehérlő gulyák, világos mezőkként vonuló nyájak, földi göröngy
sűrűségű kondák és nádlábú, karcsú ménesek országa: hová lettél?
*
Boldog ember volt az arató, mert magának is aratott. Reménykedve várta a
molnár a gabonászsákokat, mert neki is jutott. Az új kenyérnek áldott
illata volt, amelyet szakértelemmel kóstolgattak az öregek,
összehasonlítván a kenyér ízét, minőségét a tavalyival vagy még régebbi
esztendőkével. Mindig emlékeztek egy olyan esztendőre, amikor több és
jobb volt a kenyér. De akármilyen kevés termett, mindenkinek jutott
belőle. Nem halt éhen senki Magyarországon. A szárazmalom körül, a
szélmalom dombján, az olajszagú, titokzatos szerkezetű gőzmalmok udvarán
elhullott annyi mag, mint kalász a földeken, abból megélhetett a
szegény, ha összegyűjtötte a maradékot. Kinek jutott volna eszébe, hogy
nem lesz kenyere Magyarországon? A falusi koldusnak szívesebben adtak
karéj kenyeret, mint rézkrajcárt. Összeszáradt a kenyér, mert nagyon sok
volt. Ínyesek, különösségkedvelők a katonaprófuntot dícsérték a cipó
rovására.
Júliusnak e napjaiban a gondos háziasszony asztalán már új kenyér
fogadta a kedves vendéget. A mezőkön még az aratók éneke hangzik, a
vadvirágok illatát veszik fel a földeken dolgozó asszonyok és leányok,
barnapirosra sülnek az arcok az országban, a nagybeteg is kimászik
ágyából, amint az új kenyeret várja.
Milyen a kenyér?
Milyen a termés?
A politika, szerelem, családi baj, anyagi gond, testi és lelki nyavalya,
örömtelen vénség és fájdalmaskodó kultúra-szomjúság július elején
leválik a magyarokról, mint a csigáról az elhasznált házikó. Megújhodik,
felfrissül, reményteljes életre ébred az esztendős balsorsban elfáradt
ország. Élénkség, jókedv, életvágy, remény jön az új kenyérrel, mint az
Úr testével. Felejtjük régi bűneinket, mulasztásainkat, elhibázott
életünket: új élet kezdődik a régi helyén.
आपने हंगेरियन साहित्य में से 1 पाठ पढ़ा है।
अगला - Kánaán könyve - 3
  • भाग
  • Kánaán könyve - 1
    शब्दों की कुल संख्या 3795 है
    अद्वितीय शब्दों की कुल संख्या 2200 है
    23.3 शब्द 2000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    33.9 शब्द 5000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    39.9 शब्द 8000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    प्रत्येक पंक्ति प्रति 1000 सर्वाधिक सामान्य शब्दों पर शब्दों के प्रतिशत का प्रतिनिधित्व करती है।
  • Kánaán könyve - 2
    शब्दों की कुल संख्या 3874 है
    अद्वितीय शब्दों की कुल संख्या 2237 है
    24.1 शब्द 2000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    35.4 शब्द 5000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    41.5 शब्द 8000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    प्रत्येक पंक्ति प्रति 1000 सर्वाधिक सामान्य शब्दों पर शब्दों के प्रतिशत का प्रतिनिधित्व करती है।
  • Kánaán könyve - 3
    शब्दों की कुल संख्या 3859 है
    अद्वितीय शब्दों की कुल संख्या 2221 है
    22.4 शब्द 2000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    31.7 शब्द 5000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    37.5 शब्द 8000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    प्रत्येक पंक्ति प्रति 1000 सर्वाधिक सामान्य शब्दों पर शब्दों के प्रतिशत का प्रतिनिधित्व करती है।
  • Kánaán könyve - 4
    शब्दों की कुल संख्या 3903 है
    अद्वितीय शब्दों की कुल संख्या 2203 है
    24.4 शब्द 2000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    35.4 शब्द 5000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    41.7 शब्द 8000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    प्रत्येक पंक्ति प्रति 1000 सर्वाधिक सामान्य शब्दों पर शब्दों के प्रतिशत का प्रतिनिधित्व करती है।
  • Kánaán könyve - 5
    शब्दों की कुल संख्या 3822 है
    अद्वितीय शब्दों की कुल संख्या 2231 है
    24.2 शब्द 2000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    35.8 शब्द 5000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    42.1 शब्द 8000 सबसे आम शब्दों में से हैं
    प्रत्येक पंक्ति प्रति 1000 सर्वाधिक सामान्य शब्दों पर शब्दों के प्रतिशत का प्रतिनिधित्व करती है।