Vidéki emberek (novellák) - 5

Le nombre total de mots est de 4029
Le nombre total de mots uniques est de 1989
31.7 des mots font partie des 2000 mots les plus courants
43.0 des mots font partie des 5 000 mots les plus courants
50.7 des mots font partie des 8 000 mots les plus courants
Chaque ligne représente le pourcentage de mots pour 1 000 mots les plus courants.
ads place
vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen verset lehetett
volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az
ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, czéklát annyit
küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte,
alma tányérokban mosolyogtak az asztalokon s a rózsaszinnel belehelt
hamvas őszi baraczk versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész
rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik
szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi
nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat alkotott
fölötte.
Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Mükedvelő
kisasszonyok küldtek csendélet-képeket, görögdinnyével, czukorpikszissel
s efajta holmikból összeállitva.
A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk
kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A
müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg
lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a kezében
rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tüzoltóparancsnok és a »zöld
kutya« iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett
nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó
czéhmester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges
szépségek jöttek átszellemült arczokkal.
A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a
kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.
Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott diszkrétül
koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját egészségükért
lelkesen, s a jó czélért.
A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a polgármester:
gyönge vérszegény sáppadt leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes
hatalmas testü férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.
A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a
közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.
Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át a
polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies
perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az arczok.
A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos »ah«-t
mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de ugy látta helyesnek,
hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki
most. A müértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult.
»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A
polgármester is figyelmes lett.
– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt.
Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és
törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A buffetből is
kiszálingáltak az ivók.
– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban
lássák. A patikárius két ujját karikába fogva kedvtelve szólt:
– A levegő nagyszerü.
– A hüség… mondták mások.
– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.
Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte meg.
– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.
És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.
– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.
A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:
– Ki festette e művet?
Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet magaslatán
állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett lézengő népek
lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.
– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang követte:
»Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban.
»Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A közönségnek
nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller, Spaller« némelyek
utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga sovány legénykét
hozott be.
– Éljen, kiáltott.
Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen esetlen
volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig.
Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető igék keltek halkan
az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szük vállát:
– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az
elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban
meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja.
Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.
Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis
Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a szeme
ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.
Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki
tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska emlegették.
»Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«, »Geczi csak ugy
egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát egyenesebbre szabja«, »a
plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt francziskanus csuhába
öltöztesse.«
Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A
polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol
tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt (a
Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével; sőt
királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet nagy,
mindenható.
A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal
lépett elé hát:
– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom, vonuljunk a
buffetbe, hogy derék barátunk egészségére kocczinthassunk…
Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s előre
ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész mellé. Asztalfőn
a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos
fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyujtották a sápadt
lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült.
A kis Ella ártatlanul kérdezte.
– Nagyon nehéz festeni?
Spaller halkan mondta.
– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az ember.
A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza elpirult. A
kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel.
A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve
»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.
Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a melegben
megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába
tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:
– Nem engedné meg, hogy lefessem?
A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép baraczkot. A
festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a
polgármester leányának.
Ella mosolyogva vette át és eltette.
Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A
dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott s
nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta a leányát. A
patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy sütőtök csodálatába
merültek. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egy pár idősebb
asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, »mit mondott
Ella?« mit a polgármester?
A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el, mind
nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé haladva.
*
A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek
döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut mellett.
A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A
tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spaller és látott;
a szinehagyott paplan alá bujt és hallott. Okvetetlenül történni fog,
valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami.
Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére szilajul
keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett.
Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy
Spaller van.
A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő
szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.
Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy nagyralátó fotografus
mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor a gép elé ültetett valakit
s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre
sem vették. Az a »Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.
Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.
Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott
az este a tárlaton.
Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi
tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy
fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek sem
voltak ott tegnap.
Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik rola,
hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy tejfölös oláh meglökte
Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« – kérdezte a paraszt. Igen
bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton.
A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a rendes
reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári vértanukat.« Az
egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul ballagtak.
Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az egyik intett, a többi
helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak a tárlaton?
A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A szája
ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.
A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spaller
egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó férfiu
bizalmasan rázta feléje a kezét.
– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…
S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz csatlakozott.
Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte inkább a
magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind dolguk volt, csak
egy tekintetük sem maradt a Spaller részére. Adtak, vettek, siettek,
lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári vértanuk«-hoz.
Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a
piaczra. A leányát vezette a karján.
Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő leány
láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt megváltozik
minden. A rózsabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi
sincs a természetben, gyönyörüségben, bájosságban mása a leányarcznak…
A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek mindenfelől
köszöntötték. Barátsággal viszonozta.
Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan köszöntse?
vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz. Azonban
izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a polgármester
mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját köszönve. A kis
Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.
A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba eredt.
Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és megszólitja
Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában reszketett és
halálos sáppadtság ömlött el arczán.
Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé. Szerencséjére
senkivel sem beszélt.
Spaller egész közel ért s megállott.
Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a torkából.
A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva
szivesen mondta:
– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van barátom? A
hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom barátom, ha valamiben
szolgálatára lehetek.
Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan nézett
a fiatalemberre.
Aztán csendesen tovább mentek.
Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán megindult
ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.


AZ ÉDES ANYA.
Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment a
szükmellü apja után.
Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy bariton
hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése méla. Az
asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s élet-halálra
czimbora volt.
Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás elevenedett meg
benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes szája az urára
emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a nagy leányára.
Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében volt minden
reménysége.
Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis szinésznőcskét
szerzett magának, akit Pepinek hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki
az életet nagy bálteremnek nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni
kell. Gyönyörü nyaka volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a
szoknyái pedig úgy röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke,
de oly bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.
Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott természetesen
eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami bús nótát fujtak
legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«, mely akkorácska volt,
mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen énekeltek, hogy az ablakuk alatt
megállottak az ácsorgók s nagy lélekzetet vettek, mielőtt tovább
ballagtak volna.
Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok, később az
ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és éjjel énekeltek
ott, mulattak s erős borokat ittak.
Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb részét
Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban mehetett. Az
anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.
Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva) a Pepi
ablaka alá.
»Ingadozó nádszál,
Hozzám nem hajlottál…«
Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly szivettépő
kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül mégis egy gitár
mellett:
»Bár ahhoz légy igaz,
Akit választottál…«
Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát haza, hogy
rávegye: ne énekelje többé e nótát.
Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s mily
lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!
Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár valami
sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a firhangokat. A
szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt egy pálczával,
nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig Pista urfi pihen.
Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a kötényében egy csomó kővel
állva, hogy meghajitsa a kakast, ha háborogni találna.
Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü s szótalan volt ilyenkor. A
kényeztetés is terhére volt.
Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna állani az
anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy beszélni, mint
annakelőtte.
Ha igy szólt Anna-Mária:
– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire czélzott.
Pista igy felelt:
– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult tőle.
Igy szólván, ő is Pepire gondolt.
– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette) utasitod
vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?
– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes, mint
valami kefe.
Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően kérdezte:
– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?
De Pista befordult s haragosan mondta:
– Nem kell semmi magától.
Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte a tisztátlan szőkét, aki miatt
elhült az édesanyjától. Aki elcsalta tőle, elbabonázta fehér
szoknyáival, fedetlen vállával, boszorkányos mesterségével. Fekély reá…
Megtelt a szeme és ő is elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván
egyet, fölkelt, aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,
félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.
Igy meghidegültek egymás iránt.
A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi bálból
jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a hitvány, a
prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza; reszkető ajakán egy
semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve, ledőlt. Az anyja forró
herbateákkal, puha dunyhákkal melengette, ölelgetéssel, forró könynyel,
de tavaszra mégis csak meghidegedett Pista vépképen. Ugy kiszaladt az
életből, mint az aszu-mezőn a láng, amely végigtánczol a száraz füvön, –
fellobban végül s aztán puh! csak a hire se maradt.
Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál muzsikájával
volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában tán a táncz
forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár hitvány testére
holnap – tra-la, tra-la, beleforgott a halál karjába, nem is érezve a
rettenetes hidegségét…
Semmi…
Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány jön és
elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla cseng fel hüvös
bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny fakad fel elborult
szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány kel ki elszorult szivből,
mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny annyi és mosolygás, lám!
elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és a nap égi utján csak áll
fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld forog hiába, zökkenés nélkül.
Kell-e hát egy szegény fiu elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment
és semmi hiányság nem marad utána?
Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem! akinek
egy egész világ volt.
A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja, amelynek
karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az udvar, ahol
játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a levegő, az egész
levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott – az mind itt van, él és
eleven, bárha senki se látja, de az anyja, az édesanyja, ő látja, érzi.
Minden a világon arravaló, hogy ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám,
kedves fiura, akit az anyja dajkált; Pistára, ki maga volt a
szeretetreméltóság, szelidség és jóság. És ha semmi se emlékeztette
volna is, mi az? Élt benne. Akármi közönyös dologról beszélt – róla
szólott; s ha idegen hangot hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott;
álmában és ébren és lélekzette… a fiát.
A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován ácsorgott
s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A lebegő fehér
szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon gyülölte. Elfordult
tőle.
A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid, makulátlan
lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni. Menjen. Anna-Mária nem
ismeri őt.
A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos
szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi
ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb
virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,
hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu
kasztenjébe.
És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia maradt mindig
egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó fiu.
Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon
stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen, mellette; a
vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska, mily sárga
viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi divánig visz,
amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu asztalkán, a horgolt
fehér takarón mindenfelé szakadozott, gyermeknek való képes könyvek.
Valaki rég… rég… mennyit forgatta… És képek az asztalon, szinésznők,
igen kivágott ruhája, borzas fejü, merész arczu hölgyek. A parányi
ebédlő mellette. Oda ki se jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis
ételét, (ülve a vastag ablak mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi
magában. Az aranyos szegélyü régi porczellán csészékben apró
csecsebecsék és czifra kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a
piros poharakban.
Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga Anna-Mária
törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan veresek a szemei.
S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig lehet
ott mozogni. A néni bekötött szemmel azonban akár, s egy szemnyi port
fel nem fedezhetel.
És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint fájós
szemeivel reám néz s igy szól:
– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól vajjon? _Ama_
Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém? Éhséget szenvedne? Hát
senkije se lenne körülötte? Bár egy kis cseléd, aki segitgesse? Éhes? és
fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket édes öcsém?
Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a ridiküljét
megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná meg.
– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és sinylik.
Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék, ha elhagynám
őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.
Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a
nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.
– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle, édes
öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta
bizonyosan a szegényt. Megsajnálta s azért járt hozzá. Mert, hogy milyen
aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én tudom egyedül. Egyszer egy
legyet mentett meg a pók hálójából. Ilyen könyörületes szive volt. És
mindenki iránt ilyen jó volt. Az utolsó ingét oda adta volna a
szegényeknek.
Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a tenyerével,
hogy teljék az idő.
– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam volna
eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán… bevallom,
nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az én édes fiamat.
Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az anyjától… Azért ült
mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan szilimán leány volt Pepi,
hogy a szél elfujhatta. És azért kényeztette a fiam. Megesett a jó szive
rajta.
Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:
– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem akartam
eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget szenved. Mert ő
nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem szenvedne inségben.
Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép ábrázatu leány volt. De ő
nem volt rossz. Ő jó volt, hü volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki
virágozta föl az ő sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam,
szivtelen voltam és elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne
büntessen érte.
Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.
– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a nyomoruság
terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely kezet az én fiam
tartott egyszer az ujjai között. És én itt duskáltam a bőségben, mig a
szegény, aki az én fiamnak kedves volt, szenvedt…
Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy
elővegyen egy táskát.
– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.
Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:
– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én hozzám,
aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a nagy jó Isten
nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.
És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –
határozott, biztos lépéssel.


KÉT FEHÉRNÉP.
A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék
kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is
tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A
Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott,
ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a
nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a
gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachit-sziklák
szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó
állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne.
A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a »Ferencziláz« a
gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől sötét országuton
jött egy ropogós menyecske, kis fiát vezetve a kezén.
– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós leányának.
Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó átjár
Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor
hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a
szekeresek.
Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.
– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.
– Melyik?
– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?
Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt tett az
asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal lapjára s azok
szóba ereszkedtek a menyecskével:
– Honnan való vagy?
– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?
– Ij! de harapós vagy.
Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s Ilona
után ment s azzal szót kezdett:
– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak.
Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.
Utána ment.
– Azt mondtam, hogy szépen laktak.
– Akar valamit?
– Idevaló vagy?
Odavetőleg felelt:
– Onnan alulról Sóváradról.
– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.
– Nekem sincs ügyem arrafelé.
Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett. Látszott,
hogy barátkozni akar.
– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni, ilyen
derék fehérnépnek?
– Nem vagyunk magunkra.
Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a
beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az ivón
kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön ajtó
nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy fürészmalom állott.
Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a szögletében s fadiványok a fal
mellett, letakarva szines szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy
mellett fiókos kaszten tetején a virágos görgényi csészékkel,
poharakkal. A másik szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy
báránybőrös bundával, faragó szerszámaival.
Ráki tolakodóan vallatta:
– S szeretőd nincsen?
– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.
– Szét ne vessen a méreg, lelkem.
– Hát legyen békén tőlem.
Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás szekerek
jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás székely lépett
be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.
– Te vagy itt, Ráki hugom?
Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan kérdezte:
– Mit keressz itt?
– Mi gondja van rá?
– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy beszéljen
vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna valaha. Mikor hát
itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban járunk, igy szól az
ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél. Az urad utban van s te
otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az ut szélén s az ember ne
kérdezze meg: hogy vetődsz ide?
Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan kibontotta s
elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a pipáját, óvatosan
gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt sziva, baraczkot vetett a
szőke gyermek kobakjára, a szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról.
Később görbén nézett Rákira:
– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok nélkül nem
tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én ismerlek.
Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót homály
este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő nap világát.
Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag elegyedett a pipafüsttel
s a ruhákban behozott istállószaggal. A cserepeshez támaszkodó leány
szótlanul ügyelt minden érkező szekérre.
Ráki rászólt:
– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?
Vous avez lu le texte 1 de Hongrois littérature.
Suivant - Vidéki emberek (novellák) - 6
  • Pièces
  • Vidéki emberek (novellák) - 1
    Le nombre total de mots est de 4184
    Le nombre total de mots uniques est de 2000
    31.5 des mots font partie des 2000 mots les plus courants
    43.8 des mots font partie des 5 000 mots les plus courants
    50.6 des mots font partie des 8 000 mots les plus courants
    Chaque ligne représente le pourcentage de mots pour 1 000 mots les plus courants.
  • Vidéki emberek (novellák) - 2
    Le nombre total de mots est de 4093
    Le nombre total de mots uniques est de 1878
    32.7 des mots font partie des 2000 mots les plus courants
    45.2 des mots font partie des 5 000 mots les plus courants
    51.0 des mots font partie des 8 000 mots les plus courants
    Chaque ligne représente le pourcentage de mots pour 1 000 mots les plus courants.
  • Vidéki emberek (novellák) - 3
    Le nombre total de mots est de 4081
    Le nombre total de mots uniques est de 2019
    30.5 des mots font partie des 2000 mots les plus courants
    41.9 des mots font partie des 5 000 mots les plus courants
    49.4 des mots font partie des 8 000 mots les plus courants
    Chaque ligne représente le pourcentage de mots pour 1 000 mots les plus courants.
  • Vidéki emberek (novellák) - 4
    Le nombre total de mots est de 4086
    Le nombre total de mots uniques est de 1941
    32.0 des mots font partie des 2000 mots les plus courants
    44.3 des mots font partie des 5 000 mots les plus courants
    49.8 des mots font partie des 8 000 mots les plus courants
    Chaque ligne représente le pourcentage de mots pour 1 000 mots les plus courants.
  • Vidéki emberek (novellák) - 5
    Le nombre total de mots est de 4029
    Le nombre total de mots uniques est de 1989
    31.7 des mots font partie des 2000 mots les plus courants
    43.0 des mots font partie des 5 000 mots les plus courants
    50.7 des mots font partie des 8 000 mots les plus courants
    Chaque ligne représente le pourcentage de mots pour 1 000 mots les plus courants.
  • Vidéki emberek (novellák) - 6
    Le nombre total de mots est de 2227
    Le nombre total de mots uniques est de 987
    40.7 des mots font partie des 2000 mots les plus courants
    53.5 des mots font partie des 5 000 mots les plus courants
    60.2 des mots font partie des 8 000 mots les plus courants
    Chaque ligne représente le pourcentage de mots pour 1 000 mots les plus courants.