🕥 31-minuutin luku
Vadon virágai - 15
Sanojen kokonaismäärä on 3971
Yksilöllisten sanojen kokonaismäärä on 2165
24.3 sanoista on 2000 yleisimmän sanan joukossa
37.1 sanoista on 5 000 yleisimmän sanan joukossa
44.3 sanoista on 8 000 yleisimmän sanan joukossa
bársony, áttörve a safflor aranyszín virágaival; távolabb sötét
ébenfa-rengeteg borul a hegyekre, melynek homályából fehér obeliskok
nyujtják fel karcsú szobraikat, a dombokat pálmaligetek fedik s messze a
kék távolban halvány akáczerdők jelölik a Nilus folyását, mely közülök
néhol, mint fénylő ezüstszalag kivillan.
A hölgy szemei merészen néznek a lemenő napba, melynek sugárai nem
lángolóbbak, mint az ő szemeiből kilövellő sugarak.
Néz, hallgat, mintha mérföldekről akarna hallani; fátyolából a szél
gloriát csinál feje körül.
A távol Holdhegyek nagyszerű oltárként füstölögnek a halványodó égre.
A messze városokból alig hallhatóan cseng fel a Maneros ájtatos éneke,
meg-megszakadva a távolság miatt.
Az ibisek hosszú félkörű csapatokban röpülnek keresztül a napsütötte
égen a Nilus partjai felé, egyes bánatos hangokat kiáltva le a magasból,
– néha összeütődött szárnyaik csattanása hallik.
Fellege nincsen az égnek, – e föld nem hallja teremtője haragszavát, a
menydörgést soha; csak áldásait érzi, a Nilust és a napvilágot…
Hirtelen elsötétül a táj, a nap letünt s rögtön éjszaka áll be, – a
szürkület alig tart néhány perczig, a földre harmat, az égre csillagok
szállanak, míg szerte a helységek kúptetőin egyes őrvilágok gyulladnak
ki, – az oltárok tüzei, kék, piros és zöld lángok, fehéres, illatos
hálafüstöt lehellve a sötétkék menyboltozat felé.
Csak messze a keleti láthatáron marad némi világosság, mintha a lybiai
síkok homokja fénylenék fel s viszfényével elsápasztaná az eget, –
világosság és mégis homály, mindinkább terjedő, nem mint a szürkület,
hanem mintha sárga füstfelleg emelkednék s nőne fel az égre, a
csillagokat egyenként kioltogató. Ez rémületes előjele azon száraz,
fojtó viharnak, melynek átkos neve «a Typhon». – E sápadtság egyre
terjed az égen. Csillagok futnak alá.
E halvány éji fénynél, messze a láthatáron, két tábor verekedik,
csataordításaik messze hallatszanak az éjben. Az egyik kicsinyded tömött
phalanx, a másik töménytelen csoport; messziről mint két fekete folt
látszanak, a mint egymást hol előre, hol hátra nyomják.
Olykor egyik táborról a másikra fellegek szállanak, nyilak fellegei.
Sokáig küzdenek, az ütközet a késő éjszakába nyúlik. A fehér hölgy a
pyramidon nem látszik többé az éj homályától, de hangzik a lég magasából
alá varázsigézetű csataének, melyre a távoli szent berkekből az ibisek
szomorú egyhangja felelget vissza, s messze a kardok csattogásai.
Éjfél felé a csatazaj lankad. A halálsárga hold feljön. – Már csak egy
sereg van a síkon, mely a naphosszú bajvívás után pihenni ül,
elnyugszik.
A másik hova lett?…
Némult halottak feküsznek a síkon…
Az égen az ordító Typhon fekete szárnyai látszanak, felhőalakban,
viharsebességben!
Lenn pedig a síkon egy lovag vágtat, sebesen nyargalva az ütközet
tájáról. – Paripája fehér, maga fekete. A dobogás nem hallik, csak a
rohanó mén végerőlködését látni. A lovag hallja a magasból alászálló
ének hangjait, mindig közelebb ér a piramidhoz, ott lova összerogyik
vele, s ő a gúla egy harántos nyílásán eltünik.
Nagysokára ismét megjelenik, fenn a pyramidhegyen, a fehér hölgy
mellett; termete óriási, fején rézsisak, tele horpadásokkal; mellét
átlyuggatott rézpánczél fedi, arcza fekete és fénylő, mintha érczből
volna öntve, tagjai izmosak, kezében hüvelytelen görbe kard van;
homlokáról izzadság, kardjáról vér csepeg.
– Bevégeztem, a mit parancsoltál, szól fulladt hangon az æthiop, s
erejetörten összerogyik a hölgy lábainál.
Tíz sebből foly vére.
– Osiris nagy, – szól a hölgy, a sebesülthöz lehajolva s gyöngéden emelé
annak fejét ölébe s bársonykezével végig simítá por- és verejtéklepte
arczát.
– Hogy vagy, Athániel?
A bajnok fölemeli lankadt szemeit s boldogult örömmel rebegi:
– Nagyon jól.
Vére végig csepeg a hölgy fehér ruházatán.
Térdére emelkedik, nagy, erős karja reszket, a mint a távolba elmutat
vele.
– Látod amott a pusztán a sötét foltot? Az Sanherib tábora. – Látod az
ég szélén ama sötét foltot? Az Typhon tábora. Az éjjel találkozni fog e
két tábor, s a ki Typhonnal találkozik, megrövidülnek esztendei.
– Köszönöm, Athániel, köszönöm! Isis megrövidítendi azért halálod utáni
bujdosásod ezredévét. Te nem hagytad az ellent a meroëi határon átkelni,
mielőtt a Typhonnal találkozandott, a halál angyalával. Hol hagytad
sereged?
– Ott a síkon. Mind ott maradtak. Küzdöttek reggeltől estig, mint az
oroszlán, – mostan pedig alusznak, csendesen alusznak. Typhon meleg
párnát fog majd rájok takarni, meleg homokpárnát, hogy a hiénák fel ne
költsék az aluvókat.
– Egyedül maradtál?
– Tízezer közől.
– Béke velök. Lelkeik énekhangos madarakba költözzenek, testeik épen
maradjanak világ végezetéig. Béke velök, béke velök!
A lég, mintha megértette volna az áldás szavait, langyon ömledezett a
leküzdött csatatér felé, hol az ellenséges tábor őrtüzei kezdtek
kigyulladozni.
Az æthiop sóhajtva szólt: – «Sanherib király 180,000 harczost hoz
határainkra».
A hölgy felelé: – «De nem tudja, hogy hányat fog visszavinni».
– Sanherib király Egyiptus koronáját akarja feltenni fejére.
– De nem tudja, hogy saját koronáját meddig viseli fején.
– Sanherib király zsoldosainak igérte Egyiptus szűzeit rableányokul.
– De a babyloni özvegyeknek nem igért férjeket!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
III. ASNAPHAR.
Az ég szemei ragyogtak, ragyogott a fűben is a harmat. Aludt élő és nem
élő nyugodtan: a lepke a virág kelyhében, az oroszlán sivár barlangjában
s az ember szivében szerelem és harag. Csak néha vetődtek egyes üvöltő
hangok e virányhon felé. Tán a Saamiel süvölt, a mint a halottakat
temeti? Vagy a mocsárok calmusberkeiben ví a Behemoth a szarvorrúval
halálos csatákat, vagy a vad Hyksos távol kürthangja volt ez?… Vagy tán
csak álom?…
Egy virágos domb tetején feküdt magányosan az ó-világ hét csodáinak
egyike, a Sphinx, egy hat ölnyi magasságú bálvány, veres porphyrkőből
faragva. Arcza bűvös-bájos ideál nőarcz, keble is nőé, mig többi termete
tigrisalakká válik, éleskörmű, durvaizmú fenevaddá, mely farkával a
földet látszik korbácsolni.
A rejtélyes alak, arcztól kebleig, vékony érczlemezzel van bevonva,
melynek színe azurkék, a milyen ércz mai időkben nem találtatik, a
régiek kék ezüstnek nevezték.
A talapzat, melyen a bálvány nyugszik, tömérdek rejtelmes alakok
faragott domborműveivel van ékesítve: szárnyas kigyók, százkezű csodák,
emberarczú pillangók s madárfejű emberalakok, köztök néhány, még akkor
emlékben élt vízözönelőtti alak: plesiosaurus és mastodon, s felül az
alak homlokába vésve egy szárnyas golyó, miknek csodás összeállítása
homályos, ismeretlen ábraképe marad a multak hang- és alaktalan
szellemének.
A bálvány oldalai körül vidámzöld robinák nyílnak illatos ezüstfehér
virágfürtökben, míg köveire az acanthus kúsztatja fel fényes, kövér
levelű indáit. Kétfelől terebély czedrusok sorai vonulnak el mellette s
illatos olajfák csoportozatai, miknek virága s gyümölcse szent. Köztük a
szemérmes mimosa, melynek levelei a szélcsendű légben rezgenek, s a
gyógyerejű aloé, mely másutt minden száz évben egyszer, itt minden évben
százszor nyit virágot.
A csillagfénynél látni ködképét ázon roppant templomnak, mely az
egyiptusi országisten, Serapis tiszteletére épült, a melyből most csak
egyetlen óriási oszlop áll fenn, mely Pompejus oszlopának neveztetik.
(Gyanítják, hogy e sorsüldözte hőst ez oszlop alá temették.) Távolabb az
est ködében látni a kőoroszlánok sorait, mik egymással szemközt állítva,
nem tudni, mi czélra alkottatának.
Messze és közel számtalan obelisk és évgnomon, roppant napórák és
szentek szentjei lepik el a tért, regényes pálmacsoportok és
aloébozótoktól körülzöldelve.
A Sphinx előtt egy meteorhárfa van felállítva: két magas kőoszlop, mikre
tizenkét diatonicus érczhúr van feszítve, miken a szél keze, vagy
ábrándos szellemek ujjai játszanak. – Ez oszlopok legtetejökig be vannak
fonva a vad jalappa virágtölcséres indáitól.
A hold kiemelkedik hegyei mögül, s a mint első tejvilágát szétönti a
tájon, megzendül a léghárfa, könnyű szellő pengeti meg összhangzó
húrjait s zeng dalt a tündérvilágnak rajta, lágy, remegő, ezer változatú
dalt, mit a lég messze elhord és szétoszt a vidéken. A félig világos
légben a pálma levele csillog s ezüstszárnyú madarak szállanak ligetről
ligetre.
Ezüst pánczélú lovag száll hófehér lovon a síkon keresztül.
Fehér sisakszalagja s lovának fehér sörénye repülnek a légben; alig
látszik a fűhöz érni, oly könyeden suhan; háta mögött nehéz phalanxok
sorai maradnak el, fénylő paizsaik megvillannak olykor az éji fényben.
A fehér lovag megállítja lovát a Sphinx előtt. Szép, fiatal caucasi
vonásain babonás illetődés látszik kifejezve; tekintete oly méla, oly
ábrándos, mintha nem is ébren, hanem álmaiban járna.
Kopjája hegyét végig húzza a hárfa húrjain, mik reszketve csendülnek meg
ez érintésre, egymásba vibrált hangokon, s lassú, hullámzó utózengzetben
enyészik el harmoniájok.
Ez volt a szokott jelhang, melyre a Sphinx homályos félértelmű
jósfelelete következék.
– Üdvöz légy nap unokája, Asnaphar! hangzék édes szelid hang a kőcsoda
nyilt ajkairól. Üdvöz légy egy év mulva Babylonia fejedelme,
Assurhaddan!… üdvöz légy Sanherib fia, Asnaphar… s újolag elhallgatott.
A fiatal királyfi, ki még akkor húsz éves nem vala, s kinek honn két
idősb testvére maradt, bámulva szállt le e jóslat után lováról s
közelebb lépve a beszédes szoborhoz, halk, szinte féltett hangon szóla
hozzá:
– Idegen istenség, ki a szivekbe és jövendőbe látsz, ne főmre jósold a
koronát, hanem add vissza szivem koronáját; ha látsz e szívbe, lásd
benne a végtelen szerelmet, mely maga egy világ, tele fájdalommal; ha
látsz a jövendőbe, szólj: tündéreid legszebbikét, a liliomarczú és
napszemű szűzet, kit szivem Egyiptus rózsájának nevez, fogom-e látni
ismét? mikor és hol? Fogom-e édes szavait hallani, mik szebbek az Izedek
énekénél? mikor és hol?
… A Sphinx nem felelt.
– Oh válaszolj! rimánkodék a gyermekarczú lovag, szép vonásai könyörével
meg akarva lágyítani a hideg kőarczot. – Chrysanthemumokból ültetek
ligetet tájad körül, ha őt feltalálom. Koronádat gyöngyökkel rakom ki,
tájad szent lészen, és átkozott, a ki kezét ellened fölemeli.
A Sphinx nem felelt, csak a hárfa húrjai rezzentek meg olykor s távolban
az oncák süvöltése hallék.
– Nézd, kiálta az ifju, királyi büszkeséggel emelve föl arczát, nézd az
őrtüzeket, mik amott a távolban ragyognak. Egy intésem – s büszke arczod
a földet csókolja, s idegen bujdosók fogják neveiket omladékod köveibe
vésni, és ki tájadra lép, megfogja a tövis s megmarja a kigyó, s nem
lesz pusztultabb hely, mint a hol te álltál, nem lesz gúnyosabb név,
mint a te neved volt. Esküszöm a napra, a ki ősapám volt.
És az ifju arcza nem volt könyörgő többé. Benszületett fönség haragja
ragyogott fejedelmi arczán, szemei villámok, hangja menydörgés volt.
– Felelj, vagy légy semmivé! kiáltá a rémnek s kopjája nyilával végig
vágott a hárfa húrjain.
Fájdalmas, őrült hangzavarban pattogtak azok szét, s a Sphinx ajkairól
mély, fenyegető, kábító zúgás hallatszott, mint egy óriási harang
utózúgása, vagy mint egy megrendített érczpalánké; oly félelmes, oly
rémletes hang, mintha égből és föld alól jőne egy időben, – nehéz,
szívvel érezhető hang.
A paripa rémkedve ágaskodott, szökelt és vadul nyeríte. Asnaphar
kábultan rogyott arczczal a földre; még egy percz s a bűvös hang szivét
agyon fojtja.
Hirtelen megszakadt a zúgás s édesen csengő hang hallatszék, mint az
üvegharang zenéje, melynek ütője a szél.
– Nap unokája, Asnaphar! mi ragyogóbb a csillagnál?
Az ifju újra élni látszék e hangban s lélekre gyúlva felele:
– A szerelem reménye.
– Mi édesebb a méznél?
– A szerelem gyönyöre.
– Mi fájdalmasabb a halál fájdalmánál?
– A szerelem fájdalma.
És hangzék ekkor oly tiszta hangon, minőt csak lélek ajka adhat:
– Nap unokája, Asnaphar! menj hajnal előtt a Moeris jobb partjára, ott a
pyramidhoz közel fogod találni kedvesedet, kit Egyiptus rózsájának
nevezsz.
S ismét néma lett minden.
– Köszönöm! szólt szabadult fohászszal az ifju assyri s hálateljesen
tekinte fel a Sphinx ábrándos, holdvilágsütötte kőarczára, mely nyitott
szemekkel bámult le a csöndlakta vidékre. – Homlokán a kék ezüst diadém
ragyogott.
– Mint hasonlít ez arcz az övéhez! suttogá magában elmerengve.
IV. A MOERIS SZIGETE.
Melyik király oly gazdag, mint a nap? – Egész országot hint be
aranynyal, mikor fölébred, – harmatot iszik millió virágból, – száz
nemzet borul előtte térdre s imádja benne istenét, és az erdők madarai
mind a napot dicsérik, a napnak énekelnek!
Végig tekint a síkon sugár tekintetével, melyből világ és melegség árad,
– minden, a mi sötét és a sötétségnek lakója, elbujik előle, s fölébred
minden, a mi szép és az istené. A virágok kinyitják kelyheiket, mézzel
kinálva az aranyszárnyú lepét, míg a lég magasából alig látható madárkák
zengik alá tündéres ábrándjaikat.
A Moeris tavának felszinét ezüsttel fodrozza a reggeli szellő, mely
habfodor között a nap messze elnyult képe, mint roppant tűzbálvány
fekszik végig.
E tavat emberi kezek ásták, körülötte három stadium s vizeit a Nilusból
húzza le mértföldnyi hosszú csatornákon.
Közepén kisded sziget van, melyen virágzó olajfák berkéből magas
gránit-obeliszk emelé föl hyerogliphes homlokát, legcsúcsán koronázott
leopard ül aranyozott tripuson.
A víz fölött néha apró repülő halak seregei vetődnek fel, üldözőjüket, a
formátlan delphint kerülve s ismét visszahullanak, ha a fehér halászhéja
közéjök lecsap.
Az egész ég oly friss kékszínű, az egész föld oly eleven
smaragd-zománczú: életet, virágillatot lehel ég és föld.
Itt e tó partján virágos pálma ernyője alatt várta szellemősének, a
napnak feljöttét Asnaphar. Arany mellvértje tükréről visszaragyogott
annak gyémántképe.
Asnaphar soha sem látta oly ragyogónak a napot, soha oly biborszinűnek
az eget, mint most. A szerelem szép rózsaszín üveg, az egész világ
hajnalszínt mutat rajta.
Levette sisakját, s ős perzsa szokásként a lotus tányérlevelében
meggyűlt harmat égből szállt vizével megmosta arczát és homlokát. A nap
fölitta arczáról a harmatot és Asnaphar soha sem érzé a nap sugarait oly
melegeknek, mint most. – Hisz a szerelem szint oly napja a szívnek,
milyen Helios a világnak, van hajnala, van éjszakája… ha a nap lemegy, a
hold jő fel helyébe; ha a szerelem leáldozik, feljő helyette az
emlékezet holdvilága…
… Asnaphar Sanherib assyri fejedelem fia volt, mely fejedelem nevét mint
isten ostorát énekli meg a próféták könyve, kinek királyi pálczája előtt
meghajolt minden nemzet s térdhajtásnak és aranynak adóját fizette
rabszolgadíjul neki. Syria, Pontus, Palæstina, Media és Egyiptus voltak
e szolgatartományok. Ez utóbbi hódolata jeléül két kezest adott
Sanheribnek: egy férfit és egy leányt. A férfi az æthiop Sabaco királyi
nemzetség ivadéka volt, neve Athaniel, – a leány Amasis király unokája,
Jóne, kit a babyloni udvarban egyiptusi rózsának neveztek.
Két évig voltak ők Sanherib király fényes udvarában, hol az idegen
rózsabimbó a perzsa királyfi szivébe töviseit betördelé. Ekkor a leány
kezestársával együtt hazájába visszaszökött.
A szerelem szelid nemtője felett a honszerelem Leviathánja győzött. A
királyi szűz hazája rabbilincseit akarta széttörni s eltépte először is
szíve rabbilincseit.
Az egy hazának két rabgyermeke az idegen földön kifejté egymásban a
honérzet ábrándos szenvedélyeit, s a két fejedelmi vér éltét tevé föl,
hogy a közhazának visszaadja szabadsága kincsét.
Ah! két ezred előtt jobban tudták érezni e szót: «honszeretet», mint a
fölvilágosodás művelt századában; – hon és vallás akkor egy eszme volt,
a nép kijelentett vallása ábrándos hitében tartotta fönn egységét;
csatáiban is istene oltáraiért küzdött, s nem fájt neki úgy a rabláncz,
mint ha idegen bálvány előtt kellett meghajtania arczát; s e rajoskodás
volt honszeretetének poésisa, s maig is él két nemzet emléke, miket e
fanatismus – átkul-e vagy jutalmul? – elenyészhetlenné tett. Egyiknek
ismeretlen, holt nyelvű imái maradtak, miket nincs többé haragos
boszúálló Isten, a ki meghallgasson s választott népeért mostoha
fiakként verje az idegen népek millióit; másiknak pedig holt bálványai
maradtak, mihez nincsen, a ki imádkozni térjen.
Mily nyomasztó eszme: meghalni és el nem feledtetni! holttestté válni és
el nem enyészhetni!…
… Ült pedig ez időben Egyiptus trónusán Thyrhaca király, a békeszerető,
ki soha állatnak húsát meg nem evé, és kinek palotája tele volt pókokkal
s más házi bogarakkal, mert nem szívelheté a király, hogy más élő állat
ő miatta rövidséget szenvedjen.
Az egyiptusi nép pedig el volt nyomva s a szabadságnak nevét sem ismeré;
izzadott és éhezett az istenáldotta földön, s míg egy-egy királyi
síremléken évekig dolgozott, megmaradt végfalatját bálványaival osztá
meg.
Athaniel, ismerve honfiait, a szomszéd rokon Aethiopiába ment sereget
gyűjteni, mialatt Jóne, mint Isis papnéja, a Sphinx ajkain rejtélyes
jósmondatokkal készíté elő népét a kitörendő zivatarra.
A nép félve hallá az oraculumot s féltében új templomokat építe
madárfejű védangyalainak; Thyrhaca király pedig féltében új adót vetett
ki a népre, melylyel a közelgő veszélyt lekenyerezhesse.
Végre Athaniel, néhány ezer csatavágyó bajnokot összegyűjtve, kiállt
Egyiptus határára s kimondta az assyriak elleni hadat, a gyalázatterhes
adófizetést bátran megtagadva.
Tetszett ez a népnek, s mindenki sietett – összedugott kezekkel elvárni
a dolgok kimenetelét.
A szomszéd rabnépek közt azonban a csatajelszó viszhangra talált, s a
hódolatot megtagadva, mind feltámadának a hódító ellen; sok vér kifolyt,
utána sok könyű, s mind hasztalan! A félelmes dynasta túlnyomó erővel
verte őket vissza, s tűzzel-vassal pusztította végig a fölkelt
tartományokat.
Így jött, sírokat és leégett városokat hagyva maga után, Egyiptus
határáig. – Vele jött legkisebb fia, Asnaphar is, kit a király,
elérkezte előtt két nappal csekély elősereggel az ellenhonba küldött.
Örömmel sietett ez oda, mert szerelme hítta; örömmel bocsátá őt a király
s még nagyobb örömmel várta a hírt, mely mondani fogja, hogy Asnaphar
nem tér vissza többé.
Háromszor látta Sanherib álmában fiát, Asnaphart, trónusában ülve.
De a sorson nincsen, ki erőszakot tegyen. A királyfi nem találkozott az
ellentáborral. – Sanheribre várt az a lybiai homokhatáron azon időben,
mikor a rettenetes déli szélnek, a Typhonnak, a chaldæi cabbalistica
által órai pontosságra kiszámított időszaka kezdődött.
S ez volt a czél: az ellentábort mindaddig lakatlan homoksíkon tartani,
míg a mirigyterhes forró vihar ott nem lepi. – Úgy lőn; több napig
tartóztatta fel Athaniel kisded seregével az özönnyi tábort, serege ott
veszett; de másnap utolérte a Saamum szele a győztes tábort, mielőtt ez
a távol ligetek oltalmába vehette volna magát.
Az egyiptomi ilyenkor, midőn a halálos szél közeledtét észreveszi, siet
ablakai és ajtaja minden nyilásait betömni és szemeit vizes kendővel
köti be, s ki nem lép hajlokából, míg a vész át nem dühöngött fölötte.
Minden állat, mit az úton talál, a homokba takarja el fejét, s gyakran
ott marad eltemetve. Az ég elhalaványul, a föld fényt kap, a nap
elsötétül, a vizek megszünnek tükröt mutatni, a távolság kék színe
sárgába megy át;… jaj annak, ki az eget halaványan, a napot sötétnek
látta: nem fog semmit látni többé, néhány nap alatt örökre megvakul. A
legiszonyúbb szemnyavalya, az ophthalmia ægyptiaca, ragad rá, melyből
csak a halál gyógyítja ki…
Lassú evező csapás hangzék a vizekben; a kis sziget felől csigahéjalakú
csónak közeledett a váró királyfi felé, egyetlen férfitól kormányozva.
Ez Athaniel. Asnaphar megismeré őt s messziről kezével int felé
üdvözölve. A csónak felgörbült rostrumára egy messze kitünő pompás
virágszál volt kitűzve, fényes testszínpiros szirmokkal, mik sűrűen
egymásra borulva, közepett a legragyogóbb aranyszínt játszották, míg a
levelek zöldje tőben sötét lilaszínbe ment át. Ezt a virágot is
egyiptusi rózsának nevezik. Mely évben ez legbujábban nyílik, azon év
áldva van az Isten kezétől.
A csónak partot ért. Asnaphar szótlan örömben nyujtá a kilépő æthiopnak
kezét, s mint évek előtt szoká, kebléhez akarta ölelni a régi barátot,
hogy sziveik, mint egykor, ismét megérezzék egymás dobbanását; de nem
érezheték meg: mindkettőjök keblén a hideg mellvasak érinték egymást.
Athaniel némán, derűtelen arczczal mutatott a csónakra; arcza még
egyszer oly feketének látszék, mint egyébkor. Asnaphar belépett s egy
taszítással a conchilia a tükörsíma vizen sikamlott tova, mint könnyű
papirnautilus.
A tó vize mélyen átlátszó volt, mint egy üvegprizma.
Lenn, a napsütötte víz fenekén, látni lehete, mint úszik villogó
szemekkel az alligator, el-eltünve a piros korallerdők sötétjében; a
homokos térek ragyogó csigákkal látszottak behintve, a csónak után
aranypikkelyű dorádok serege vonult, sajátszerű melancholicus döngést
támasztva a víz alatt; míg a sötétebb mélyben rémalakú polypok
terjengeték százágú karjaikat.
A habok édelegve ringaták a mélázó királyfit, ki éltében ekkor volt
először víz felett (azon időkben még csak az egyiptusiak s a szomszéd
pœnek ismerték a hajózás eszméjét), még édesebben ringaták a szerelem
álmai. – Nézett, nézett a vízbe és gondolá, hogy ha e nagy tó megannyi
édességgé válnék, még akkor sem érne fel egy megóhajtott csókkal.
E közben mindig közelebb jött a kisded sziget, tündérien ismeretlen
pompában bontakozva ki a hajnal piros ködéből. A legcsodásabb alakú fák
minden nemei képezének körüle keresztülláthatlan pagonyt, melynek viruló
bokrai a sík vízbe meríték csüggő ágaikat, vegyülve a mélyből felnőtt
vadselyem fehér fürteivel s az aaron-virág liliomaival. – A part körül
fekete hattyúk úszkáltak, aranyszínű pehelyövvel karcsú nyakukon; e szép
néma állatok oly szelidek voltak. Magányuk nyugalmában senki sem tanítá
őket az emberarczot félni, szárnyuk sem mozdult, midőn a csónak parti
fészkök mellett kikötött.
Mintha tündérföld nyilt volna meg a szemek előtt! Még a lég is
éltetőbbnek tetszék itt, mint bárhol az ég alatt, átfülve az ambra és
myrrha illatától; ez a millió virág lehelletéből egyetlen csodás
névtelen fűszerré elegyült athmosphæra szinte csiklandá, izgatá a
szivet, s hozzá e csodazene láthatlan madarak hangjaiból, e virágzó
tenyészet-pompa, melylyel minden ág, minden virágbokor pazaron, gazdagon
volt fölékesítve. Az óriási pálma, mely leveleit a magas napfényben
ragyogtatja, s a biborvirágú acanthus, mely annak derekát körülfolyja, a
tövig aranyba öltözött amaranth s az égszínű sesam, melynek méztartó
kelyhét aranyszárnyú bogarak látogatják, méhek és lepkék egy alakban, –
számtalan más, miknek kiveszett fajában emberi szem többé nem
gyönyörködik, miket emberi kéz már nem tép le többé. – Mikor még nem
volt matrona a világ, hanem ifjú menyasszony: akkor lehetett ilyen a
természet!
Apró színes kagylókkal behintett úton vezeté az æthiop Asnaphart a
lombok örökzöld árnyai közt egy kerek szabad térig. Hallgatva ment
előtte, jóslatteljes arczczal. Ilyen arcza lehet a holt tengernek, mely
a lesülyedt város tornyai fölött mozdulatlan pihen, fenekén meglátszanak
az elmerült bástyák, a paloták kúptetői s a tornyok hegyei, de hang nem
tör fel néma mélységéből, sem öröm, sem jajszó, csak holdas estéken hall
néha az örvény fölött csónakázó halász csendülő harangszót jőni a víz
alól…
A Moeris sziget közepén toronymagas obelisk emelkedett, egyszerű,
egyenes négyszegű oszlop, tetején a koronázott leopard, oldalai
hieroglyphekkel tele vésve.
Talapzatán keskeny bejárás volt, mely előtt kétfelől két vén czédrusfa
állt, illatos lombú ősfái a ligetnek. E bejárást öntött réz csapóajtó
zárta, mely Athaniel szavára fölemelkedett, s miután mindketten
beléptek, ismét aláhullott.
Hosszú egyenes lépcsősorozat vezetett innét végtelen mélységbe alá,
melynek vége a tárgytalan sötétben veszett el. Egyetlen rézlámpa, mit
Athaniel vitt elől, deríte néhány lépésnyi kört a haladók útjára.
Lépteik kongtak a viszhangzó lépcsőfolyosón. S perczek mulva csak egy
fénylő pontot lehete látni, a sötétség mélyébe elveszőt, a lámpa erőtlen
csillagát, mely a haladókkal együtt mindig alább szállt és pisla
fényével a végtelenbe tünt el.
V. A CATACOMBÁK MYSTERIUMAI.
Lenn a sík föld alatt, száz ölnyi mélységben, rejtett sikátorok hallgató
országa terül; mint túlvilág, olyan ismeretlen. Hosszú, véget nem érő
egyenes folyosók, mikre minden oldalról egymást szelő kanyargós tévutak
nyilnak; – ki egyszer közéjök tévedt, soha vissza nem tért. Siket
kőtornáczok s hangverő teremek, miknek oldalai csodás alakokkal vannak
kifaragva, – hosszú fülkesorok, mikbe balzsamozott holttestek vannak
egyenesen felállogatva, – s nehéz márvány sarcophágok, rejtelmes
betükkel, miknek mindegyike egész népesemény; kiáltó színekkel kifestett
tornáczok; – alakok és tárgyak, miknek sem neve, sem czélja többé tudva
nincsen; s ismét hosszú, sima és üres utczák, miknek zárt végét egy-egy
koporsó őrzi, tetején kétszárnyú golyóval; mindig odább változnak a
tárgyak: félkörű amphitheatrumok tünnek elő hajlott boltozattal,
falaikra kopasz hárfások vannak párosával szemközt festve, – földalatti
útak, melyek pallója alatt a rejtett patak zuhog, melyen keresztül a
tengerszem szívja fel az oczeánból vizét; s mindig üvöltő nyilások,
miken át a földgyomor sötétjébe látni, hol a vulkán tüzében a
földindulás készül s miknek torka halálos gőzt lehel a vakmerőre, ki
beléjök mer nézni.
Ilyen volt az egyiptusi hirhedt catacombák egyike, melyről az a monda,
hogy a föld alatt a Moeris szigetével, a három pyramiddal s a
Sphinx-szel volt összeköttetésben. – Beomlott üregek, mikre ezredek
mulva akadt a véletlen, mutatják töredékeit e nagyszerű emberi műnek.
Órákig haladt a két fejedelemfi egymás után a titkos folyosókon, midőn
egy szűk utczaszoroson át egy czifrára vésett ezüst ajtóhoz jutottak. A
kékvilágú lámpa csak egyenként világítá a mellettök elmaradt tárgyakat,
s minden a mint feltünt, ismét elveszett a sötétben. Athaniel szavára ez
ajtó is felnyilt s ezen keresztül roppant templomboltozat tárult ki
előttük.
Idegen ismeretlen pompája a nagyszerűségnek.
Nem azon nagyszerűség, mit a természet állít elő, melynek látása a
lelket fölemeli, hanem az emberi törpe nagyravágyás kietlen,
fölfoghatlan erőködése, melynek gondolata alatt a lélek összegörnyed.
Ezek a titani oszlopzatok, egy-egy bazalt gerendából faragva, a sűrű
érczpylonok, s a hosszú architrab, melyen az óriási dom tömör boltozata
fekszik. E mindenünnen nyomasztóan alánéző roppantság: e rémítő nagyságú
kövek, miknek láttára önkénytelenül támad e kérdés, hogy lehetett azt
ide le s oda felvinni? az egymásra halmozott csodaalakok, mik merev
kőszemeikkel holtan bámulnak le a semmiségbe, s e kétségbeejtő
mérhetlenség…
Athaniel, használva társa önkénytelen megilletődését, lassan,
észrevétlenül lépett egy, a falból kinyuló aczél csőhöz, mely csodás
állatfejen végződött, s annak kisded arany csapját lassúdan elfordítá.
Hirtelen, mintha két üstökös csapódott volna össze, iszonyú csattanás
hallatszék s villámfény futotta át a templomot, lángra gyulasztva az
egész légegyetemet; szikrát hányt minden ércz s a templom oszlopóriásai
reszketve csendültek meg a földrázó mozzanatra.
Asnaphar szótlan, eszméletlen terült el a márványpadozaton.
Mire föleszmélt, egyedül látta magát végtelen ködsíkság közepett.
Kietlen volt a sík és láthatártalan, minő csak álomlátások tájképe
lehet; a tébolyító távolban látszék magányosan, pusztán a Sphinx. (Az
egész tünemény az egyiptomi bűvészet káprázata volt, tán sűrű
kámforgőzre vetett laterna magikai csalkép?) Egyszerre úgy tetszék neki,
mintha a Sphinx közelebb, mindig közelebb látszanék, a körrajzok
nagyobbak, határozottabbak lőnek; néhány percz s a csoda alig egy
nyíllövésnyire látszott előtte, nőarczával mosolygóan tekintve a
ébenfa-rengeteg borul a hegyekre, melynek homályából fehér obeliskok
nyujtják fel karcsú szobraikat, a dombokat pálmaligetek fedik s messze a
kék távolban halvány akáczerdők jelölik a Nilus folyását, mely közülök
néhol, mint fénylő ezüstszalag kivillan.
A hölgy szemei merészen néznek a lemenő napba, melynek sugárai nem
lángolóbbak, mint az ő szemeiből kilövellő sugarak.
Néz, hallgat, mintha mérföldekről akarna hallani; fátyolából a szél
gloriát csinál feje körül.
A távol Holdhegyek nagyszerű oltárként füstölögnek a halványodó égre.
A messze városokból alig hallhatóan cseng fel a Maneros ájtatos éneke,
meg-megszakadva a távolság miatt.
Az ibisek hosszú félkörű csapatokban röpülnek keresztül a napsütötte
égen a Nilus partjai felé, egyes bánatos hangokat kiáltva le a magasból,
– néha összeütődött szárnyaik csattanása hallik.
Fellege nincsen az égnek, – e föld nem hallja teremtője haragszavát, a
menydörgést soha; csak áldásait érzi, a Nilust és a napvilágot…
Hirtelen elsötétül a táj, a nap letünt s rögtön éjszaka áll be, – a
szürkület alig tart néhány perczig, a földre harmat, az égre csillagok
szállanak, míg szerte a helységek kúptetőin egyes őrvilágok gyulladnak
ki, – az oltárok tüzei, kék, piros és zöld lángok, fehéres, illatos
hálafüstöt lehellve a sötétkék menyboltozat felé.
Csak messze a keleti láthatáron marad némi világosság, mintha a lybiai
síkok homokja fénylenék fel s viszfényével elsápasztaná az eget, –
világosság és mégis homály, mindinkább terjedő, nem mint a szürkület,
hanem mintha sárga füstfelleg emelkednék s nőne fel az égre, a
csillagokat egyenként kioltogató. Ez rémületes előjele azon száraz,
fojtó viharnak, melynek átkos neve «a Typhon». – E sápadtság egyre
terjed az égen. Csillagok futnak alá.
E halvány éji fénynél, messze a láthatáron, két tábor verekedik,
csataordításaik messze hallatszanak az éjben. Az egyik kicsinyded tömött
phalanx, a másik töménytelen csoport; messziről mint két fekete folt
látszanak, a mint egymást hol előre, hol hátra nyomják.
Olykor egyik táborról a másikra fellegek szállanak, nyilak fellegei.
Sokáig küzdenek, az ütközet a késő éjszakába nyúlik. A fehér hölgy a
pyramidon nem látszik többé az éj homályától, de hangzik a lég magasából
alá varázsigézetű csataének, melyre a távoli szent berkekből az ibisek
szomorú egyhangja felelget vissza, s messze a kardok csattogásai.
Éjfél felé a csatazaj lankad. A halálsárga hold feljön. – Már csak egy
sereg van a síkon, mely a naphosszú bajvívás után pihenni ül,
elnyugszik.
A másik hova lett?…
Némult halottak feküsznek a síkon…
Az égen az ordító Typhon fekete szárnyai látszanak, felhőalakban,
viharsebességben!
Lenn pedig a síkon egy lovag vágtat, sebesen nyargalva az ütközet
tájáról. – Paripája fehér, maga fekete. A dobogás nem hallik, csak a
rohanó mén végerőlködését látni. A lovag hallja a magasból alászálló
ének hangjait, mindig közelebb ér a piramidhoz, ott lova összerogyik
vele, s ő a gúla egy harántos nyílásán eltünik.
Nagysokára ismét megjelenik, fenn a pyramidhegyen, a fehér hölgy
mellett; termete óriási, fején rézsisak, tele horpadásokkal; mellét
átlyuggatott rézpánczél fedi, arcza fekete és fénylő, mintha érczből
volna öntve, tagjai izmosak, kezében hüvelytelen görbe kard van;
homlokáról izzadság, kardjáról vér csepeg.
– Bevégeztem, a mit parancsoltál, szól fulladt hangon az æthiop, s
erejetörten összerogyik a hölgy lábainál.
Tíz sebből foly vére.
– Osiris nagy, – szól a hölgy, a sebesülthöz lehajolva s gyöngéden emelé
annak fejét ölébe s bársonykezével végig simítá por- és verejtéklepte
arczát.
– Hogy vagy, Athániel?
A bajnok fölemeli lankadt szemeit s boldogult örömmel rebegi:
– Nagyon jól.
Vére végig csepeg a hölgy fehér ruházatán.
Térdére emelkedik, nagy, erős karja reszket, a mint a távolba elmutat
vele.
– Látod amott a pusztán a sötét foltot? Az Sanherib tábora. – Látod az
ég szélén ama sötét foltot? Az Typhon tábora. Az éjjel találkozni fog e
két tábor, s a ki Typhonnal találkozik, megrövidülnek esztendei.
– Köszönöm, Athániel, köszönöm! Isis megrövidítendi azért halálod utáni
bujdosásod ezredévét. Te nem hagytad az ellent a meroëi határon átkelni,
mielőtt a Typhonnal találkozandott, a halál angyalával. Hol hagytad
sereged?
– Ott a síkon. Mind ott maradtak. Küzdöttek reggeltől estig, mint az
oroszlán, – mostan pedig alusznak, csendesen alusznak. Typhon meleg
párnát fog majd rájok takarni, meleg homokpárnát, hogy a hiénák fel ne
költsék az aluvókat.
– Egyedül maradtál?
– Tízezer közől.
– Béke velök. Lelkeik énekhangos madarakba költözzenek, testeik épen
maradjanak világ végezetéig. Béke velök, béke velök!
A lég, mintha megértette volna az áldás szavait, langyon ömledezett a
leküzdött csatatér felé, hol az ellenséges tábor őrtüzei kezdtek
kigyulladozni.
Az æthiop sóhajtva szólt: – «Sanherib király 180,000 harczost hoz
határainkra».
A hölgy felelé: – «De nem tudja, hogy hányat fog visszavinni».
– Sanherib király Egyiptus koronáját akarja feltenni fejére.
– De nem tudja, hogy saját koronáját meddig viseli fején.
– Sanherib király zsoldosainak igérte Egyiptus szűzeit rableányokul.
– De a babyloni özvegyeknek nem igért férjeket!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
III. ASNAPHAR.
Az ég szemei ragyogtak, ragyogott a fűben is a harmat. Aludt élő és nem
élő nyugodtan: a lepke a virág kelyhében, az oroszlán sivár barlangjában
s az ember szivében szerelem és harag. Csak néha vetődtek egyes üvöltő
hangok e virányhon felé. Tán a Saamiel süvölt, a mint a halottakat
temeti? Vagy a mocsárok calmusberkeiben ví a Behemoth a szarvorrúval
halálos csatákat, vagy a vad Hyksos távol kürthangja volt ez?… Vagy tán
csak álom?…
Egy virágos domb tetején feküdt magányosan az ó-világ hét csodáinak
egyike, a Sphinx, egy hat ölnyi magasságú bálvány, veres porphyrkőből
faragva. Arcza bűvös-bájos ideál nőarcz, keble is nőé, mig többi termete
tigrisalakká válik, éleskörmű, durvaizmú fenevaddá, mely farkával a
földet látszik korbácsolni.
A rejtélyes alak, arcztól kebleig, vékony érczlemezzel van bevonva,
melynek színe azurkék, a milyen ércz mai időkben nem találtatik, a
régiek kék ezüstnek nevezték.
A talapzat, melyen a bálvány nyugszik, tömérdek rejtelmes alakok
faragott domborműveivel van ékesítve: szárnyas kigyók, százkezű csodák,
emberarczú pillangók s madárfejű emberalakok, köztök néhány, még akkor
emlékben élt vízözönelőtti alak: plesiosaurus és mastodon, s felül az
alak homlokába vésve egy szárnyas golyó, miknek csodás összeállítása
homályos, ismeretlen ábraképe marad a multak hang- és alaktalan
szellemének.
A bálvány oldalai körül vidámzöld robinák nyílnak illatos ezüstfehér
virágfürtökben, míg köveire az acanthus kúsztatja fel fényes, kövér
levelű indáit. Kétfelől terebély czedrusok sorai vonulnak el mellette s
illatos olajfák csoportozatai, miknek virága s gyümölcse szent. Köztük a
szemérmes mimosa, melynek levelei a szélcsendű légben rezgenek, s a
gyógyerejű aloé, mely másutt minden száz évben egyszer, itt minden évben
százszor nyit virágot.
A csillagfénynél látni ködképét ázon roppant templomnak, mely az
egyiptusi országisten, Serapis tiszteletére épült, a melyből most csak
egyetlen óriási oszlop áll fenn, mely Pompejus oszlopának neveztetik.
(Gyanítják, hogy e sorsüldözte hőst ez oszlop alá temették.) Távolabb az
est ködében látni a kőoroszlánok sorait, mik egymással szemközt állítva,
nem tudni, mi czélra alkottatának.
Messze és közel számtalan obelisk és évgnomon, roppant napórák és
szentek szentjei lepik el a tért, regényes pálmacsoportok és
aloébozótoktól körülzöldelve.
A Sphinx előtt egy meteorhárfa van felállítva: két magas kőoszlop, mikre
tizenkét diatonicus érczhúr van feszítve, miken a szél keze, vagy
ábrándos szellemek ujjai játszanak. – Ez oszlopok legtetejökig be vannak
fonva a vad jalappa virágtölcséres indáitól.
A hold kiemelkedik hegyei mögül, s a mint első tejvilágát szétönti a
tájon, megzendül a léghárfa, könnyű szellő pengeti meg összhangzó
húrjait s zeng dalt a tündérvilágnak rajta, lágy, remegő, ezer változatú
dalt, mit a lég messze elhord és szétoszt a vidéken. A félig világos
légben a pálma levele csillog s ezüstszárnyú madarak szállanak ligetről
ligetre.
Ezüst pánczélú lovag száll hófehér lovon a síkon keresztül.
Fehér sisakszalagja s lovának fehér sörénye repülnek a légben; alig
látszik a fűhöz érni, oly könyeden suhan; háta mögött nehéz phalanxok
sorai maradnak el, fénylő paizsaik megvillannak olykor az éji fényben.
A fehér lovag megállítja lovát a Sphinx előtt. Szép, fiatal caucasi
vonásain babonás illetődés látszik kifejezve; tekintete oly méla, oly
ábrándos, mintha nem is ébren, hanem álmaiban járna.
Kopjája hegyét végig húzza a hárfa húrjain, mik reszketve csendülnek meg
ez érintésre, egymásba vibrált hangokon, s lassú, hullámzó utózengzetben
enyészik el harmoniájok.
Ez volt a szokott jelhang, melyre a Sphinx homályos félértelmű
jósfelelete következék.
– Üdvöz légy nap unokája, Asnaphar! hangzék édes szelid hang a kőcsoda
nyilt ajkairól. Üdvöz légy egy év mulva Babylonia fejedelme,
Assurhaddan!… üdvöz légy Sanherib fia, Asnaphar… s újolag elhallgatott.
A fiatal királyfi, ki még akkor húsz éves nem vala, s kinek honn két
idősb testvére maradt, bámulva szállt le e jóslat után lováról s
közelebb lépve a beszédes szoborhoz, halk, szinte féltett hangon szóla
hozzá:
– Idegen istenség, ki a szivekbe és jövendőbe látsz, ne főmre jósold a
koronát, hanem add vissza szivem koronáját; ha látsz e szívbe, lásd
benne a végtelen szerelmet, mely maga egy világ, tele fájdalommal; ha
látsz a jövendőbe, szólj: tündéreid legszebbikét, a liliomarczú és
napszemű szűzet, kit szivem Egyiptus rózsájának nevez, fogom-e látni
ismét? mikor és hol? Fogom-e édes szavait hallani, mik szebbek az Izedek
énekénél? mikor és hol?
… A Sphinx nem felelt.
– Oh válaszolj! rimánkodék a gyermekarczú lovag, szép vonásai könyörével
meg akarva lágyítani a hideg kőarczot. – Chrysanthemumokból ültetek
ligetet tájad körül, ha őt feltalálom. Koronádat gyöngyökkel rakom ki,
tájad szent lészen, és átkozott, a ki kezét ellened fölemeli.
A Sphinx nem felelt, csak a hárfa húrjai rezzentek meg olykor s távolban
az oncák süvöltése hallék.
– Nézd, kiálta az ifju, királyi büszkeséggel emelve föl arczát, nézd az
őrtüzeket, mik amott a távolban ragyognak. Egy intésem – s büszke arczod
a földet csókolja, s idegen bujdosók fogják neveiket omladékod köveibe
vésni, és ki tájadra lép, megfogja a tövis s megmarja a kigyó, s nem
lesz pusztultabb hely, mint a hol te álltál, nem lesz gúnyosabb név,
mint a te neved volt. Esküszöm a napra, a ki ősapám volt.
És az ifju arcza nem volt könyörgő többé. Benszületett fönség haragja
ragyogott fejedelmi arczán, szemei villámok, hangja menydörgés volt.
– Felelj, vagy légy semmivé! kiáltá a rémnek s kopjája nyilával végig
vágott a hárfa húrjain.
Fájdalmas, őrült hangzavarban pattogtak azok szét, s a Sphinx ajkairól
mély, fenyegető, kábító zúgás hallatszott, mint egy óriási harang
utózúgása, vagy mint egy megrendített érczpalánké; oly félelmes, oly
rémletes hang, mintha égből és föld alól jőne egy időben, – nehéz,
szívvel érezhető hang.
A paripa rémkedve ágaskodott, szökelt és vadul nyeríte. Asnaphar
kábultan rogyott arczczal a földre; még egy percz s a bűvös hang szivét
agyon fojtja.
Hirtelen megszakadt a zúgás s édesen csengő hang hallatszék, mint az
üvegharang zenéje, melynek ütője a szél.
– Nap unokája, Asnaphar! mi ragyogóbb a csillagnál?
Az ifju újra élni látszék e hangban s lélekre gyúlva felele:
– A szerelem reménye.
– Mi édesebb a méznél?
– A szerelem gyönyöre.
– Mi fájdalmasabb a halál fájdalmánál?
– A szerelem fájdalma.
És hangzék ekkor oly tiszta hangon, minőt csak lélek ajka adhat:
– Nap unokája, Asnaphar! menj hajnal előtt a Moeris jobb partjára, ott a
pyramidhoz közel fogod találni kedvesedet, kit Egyiptus rózsájának
nevezsz.
S ismét néma lett minden.
– Köszönöm! szólt szabadult fohászszal az ifju assyri s hálateljesen
tekinte fel a Sphinx ábrándos, holdvilágsütötte kőarczára, mely nyitott
szemekkel bámult le a csöndlakta vidékre. – Homlokán a kék ezüst diadém
ragyogott.
– Mint hasonlít ez arcz az övéhez! suttogá magában elmerengve.
IV. A MOERIS SZIGETE.
Melyik király oly gazdag, mint a nap? – Egész országot hint be
aranynyal, mikor fölébred, – harmatot iszik millió virágból, – száz
nemzet borul előtte térdre s imádja benne istenét, és az erdők madarai
mind a napot dicsérik, a napnak énekelnek!
Végig tekint a síkon sugár tekintetével, melyből világ és melegség árad,
– minden, a mi sötét és a sötétségnek lakója, elbujik előle, s fölébred
minden, a mi szép és az istené. A virágok kinyitják kelyheiket, mézzel
kinálva az aranyszárnyú lepét, míg a lég magasából alig látható madárkák
zengik alá tündéres ábrándjaikat.
A Moeris tavának felszinét ezüsttel fodrozza a reggeli szellő, mely
habfodor között a nap messze elnyult képe, mint roppant tűzbálvány
fekszik végig.
E tavat emberi kezek ásták, körülötte három stadium s vizeit a Nilusból
húzza le mértföldnyi hosszú csatornákon.
Közepén kisded sziget van, melyen virágzó olajfák berkéből magas
gránit-obeliszk emelé föl hyerogliphes homlokát, legcsúcsán koronázott
leopard ül aranyozott tripuson.
A víz fölött néha apró repülő halak seregei vetődnek fel, üldözőjüket, a
formátlan delphint kerülve s ismét visszahullanak, ha a fehér halászhéja
közéjök lecsap.
Az egész ég oly friss kékszínű, az egész föld oly eleven
smaragd-zománczú: életet, virágillatot lehel ég és föld.
Itt e tó partján virágos pálma ernyője alatt várta szellemősének, a
napnak feljöttét Asnaphar. Arany mellvértje tükréről visszaragyogott
annak gyémántképe.
Asnaphar soha sem látta oly ragyogónak a napot, soha oly biborszinűnek
az eget, mint most. A szerelem szép rózsaszín üveg, az egész világ
hajnalszínt mutat rajta.
Levette sisakját, s ős perzsa szokásként a lotus tányérlevelében
meggyűlt harmat égből szállt vizével megmosta arczát és homlokát. A nap
fölitta arczáról a harmatot és Asnaphar soha sem érzé a nap sugarait oly
melegeknek, mint most. – Hisz a szerelem szint oly napja a szívnek,
milyen Helios a világnak, van hajnala, van éjszakája… ha a nap lemegy, a
hold jő fel helyébe; ha a szerelem leáldozik, feljő helyette az
emlékezet holdvilága…
… Asnaphar Sanherib assyri fejedelem fia volt, mely fejedelem nevét mint
isten ostorát énekli meg a próféták könyve, kinek királyi pálczája előtt
meghajolt minden nemzet s térdhajtásnak és aranynak adóját fizette
rabszolgadíjul neki. Syria, Pontus, Palæstina, Media és Egyiptus voltak
e szolgatartományok. Ez utóbbi hódolata jeléül két kezest adott
Sanheribnek: egy férfit és egy leányt. A férfi az æthiop Sabaco királyi
nemzetség ivadéka volt, neve Athaniel, – a leány Amasis király unokája,
Jóne, kit a babyloni udvarban egyiptusi rózsának neveztek.
Két évig voltak ők Sanherib király fényes udvarában, hol az idegen
rózsabimbó a perzsa királyfi szivébe töviseit betördelé. Ekkor a leány
kezestársával együtt hazájába visszaszökött.
A szerelem szelid nemtője felett a honszerelem Leviathánja győzött. A
királyi szűz hazája rabbilincseit akarta széttörni s eltépte először is
szíve rabbilincseit.
Az egy hazának két rabgyermeke az idegen földön kifejté egymásban a
honérzet ábrándos szenvedélyeit, s a két fejedelmi vér éltét tevé föl,
hogy a közhazának visszaadja szabadsága kincsét.
Ah! két ezred előtt jobban tudták érezni e szót: «honszeretet», mint a
fölvilágosodás művelt századában; – hon és vallás akkor egy eszme volt,
a nép kijelentett vallása ábrándos hitében tartotta fönn egységét;
csatáiban is istene oltáraiért küzdött, s nem fájt neki úgy a rabláncz,
mint ha idegen bálvány előtt kellett meghajtania arczát; s e rajoskodás
volt honszeretetének poésisa, s maig is él két nemzet emléke, miket e
fanatismus – átkul-e vagy jutalmul? – elenyészhetlenné tett. Egyiknek
ismeretlen, holt nyelvű imái maradtak, miket nincs többé haragos
boszúálló Isten, a ki meghallgasson s választott népeért mostoha
fiakként verje az idegen népek millióit; másiknak pedig holt bálványai
maradtak, mihez nincsen, a ki imádkozni térjen.
Mily nyomasztó eszme: meghalni és el nem feledtetni! holttestté válni és
el nem enyészhetni!…
… Ült pedig ez időben Egyiptus trónusán Thyrhaca király, a békeszerető,
ki soha állatnak húsát meg nem evé, és kinek palotája tele volt pókokkal
s más házi bogarakkal, mert nem szívelheté a király, hogy más élő állat
ő miatta rövidséget szenvedjen.
Az egyiptusi nép pedig el volt nyomva s a szabadságnak nevét sem ismeré;
izzadott és éhezett az istenáldotta földön, s míg egy-egy királyi
síremléken évekig dolgozott, megmaradt végfalatját bálványaival osztá
meg.
Athaniel, ismerve honfiait, a szomszéd rokon Aethiopiába ment sereget
gyűjteni, mialatt Jóne, mint Isis papnéja, a Sphinx ajkain rejtélyes
jósmondatokkal készíté elő népét a kitörendő zivatarra.
A nép félve hallá az oraculumot s féltében új templomokat építe
madárfejű védangyalainak; Thyrhaca király pedig féltében új adót vetett
ki a népre, melylyel a közelgő veszélyt lekenyerezhesse.
Végre Athaniel, néhány ezer csatavágyó bajnokot összegyűjtve, kiállt
Egyiptus határára s kimondta az assyriak elleni hadat, a gyalázatterhes
adófizetést bátran megtagadva.
Tetszett ez a népnek, s mindenki sietett – összedugott kezekkel elvárni
a dolgok kimenetelét.
A szomszéd rabnépek közt azonban a csatajelszó viszhangra talált, s a
hódolatot megtagadva, mind feltámadának a hódító ellen; sok vér kifolyt,
utána sok könyű, s mind hasztalan! A félelmes dynasta túlnyomó erővel
verte őket vissza, s tűzzel-vassal pusztította végig a fölkelt
tartományokat.
Így jött, sírokat és leégett városokat hagyva maga után, Egyiptus
határáig. – Vele jött legkisebb fia, Asnaphar is, kit a király,
elérkezte előtt két nappal csekély elősereggel az ellenhonba küldött.
Örömmel sietett ez oda, mert szerelme hítta; örömmel bocsátá őt a király
s még nagyobb örömmel várta a hírt, mely mondani fogja, hogy Asnaphar
nem tér vissza többé.
Háromszor látta Sanherib álmában fiát, Asnaphart, trónusában ülve.
De a sorson nincsen, ki erőszakot tegyen. A királyfi nem találkozott az
ellentáborral. – Sanheribre várt az a lybiai homokhatáron azon időben,
mikor a rettenetes déli szélnek, a Typhonnak, a chaldæi cabbalistica
által órai pontosságra kiszámított időszaka kezdődött.
S ez volt a czél: az ellentábort mindaddig lakatlan homoksíkon tartani,
míg a mirigyterhes forró vihar ott nem lepi. – Úgy lőn; több napig
tartóztatta fel Athaniel kisded seregével az özönnyi tábort, serege ott
veszett; de másnap utolérte a Saamum szele a győztes tábort, mielőtt ez
a távol ligetek oltalmába vehette volna magát.
Az egyiptomi ilyenkor, midőn a halálos szél közeledtét észreveszi, siet
ablakai és ajtaja minden nyilásait betömni és szemeit vizes kendővel
köti be, s ki nem lép hajlokából, míg a vész át nem dühöngött fölötte.
Minden állat, mit az úton talál, a homokba takarja el fejét, s gyakran
ott marad eltemetve. Az ég elhalaványul, a föld fényt kap, a nap
elsötétül, a vizek megszünnek tükröt mutatni, a távolság kék színe
sárgába megy át;… jaj annak, ki az eget halaványan, a napot sötétnek
látta: nem fog semmit látni többé, néhány nap alatt örökre megvakul. A
legiszonyúbb szemnyavalya, az ophthalmia ægyptiaca, ragad rá, melyből
csak a halál gyógyítja ki…
Lassú evező csapás hangzék a vizekben; a kis sziget felől csigahéjalakú
csónak közeledett a váró királyfi felé, egyetlen férfitól kormányozva.
Ez Athaniel. Asnaphar megismeré őt s messziről kezével int felé
üdvözölve. A csónak felgörbült rostrumára egy messze kitünő pompás
virágszál volt kitűzve, fényes testszínpiros szirmokkal, mik sűrűen
egymásra borulva, közepett a legragyogóbb aranyszínt játszották, míg a
levelek zöldje tőben sötét lilaszínbe ment át. Ezt a virágot is
egyiptusi rózsának nevezik. Mely évben ez legbujábban nyílik, azon év
áldva van az Isten kezétől.
A csónak partot ért. Asnaphar szótlan örömben nyujtá a kilépő æthiopnak
kezét, s mint évek előtt szoká, kebléhez akarta ölelni a régi barátot,
hogy sziveik, mint egykor, ismét megérezzék egymás dobbanását; de nem
érezheték meg: mindkettőjök keblén a hideg mellvasak érinték egymást.
Athaniel némán, derűtelen arczczal mutatott a csónakra; arcza még
egyszer oly feketének látszék, mint egyébkor. Asnaphar belépett s egy
taszítással a conchilia a tükörsíma vizen sikamlott tova, mint könnyű
papirnautilus.
A tó vize mélyen átlátszó volt, mint egy üvegprizma.
Lenn, a napsütötte víz fenekén, látni lehete, mint úszik villogó
szemekkel az alligator, el-eltünve a piros korallerdők sötétjében; a
homokos térek ragyogó csigákkal látszottak behintve, a csónak után
aranypikkelyű dorádok serege vonult, sajátszerű melancholicus döngést
támasztva a víz alatt; míg a sötétebb mélyben rémalakú polypok
terjengeték százágú karjaikat.
A habok édelegve ringaták a mélázó királyfit, ki éltében ekkor volt
először víz felett (azon időkben még csak az egyiptusiak s a szomszéd
pœnek ismerték a hajózás eszméjét), még édesebben ringaták a szerelem
álmai. – Nézett, nézett a vízbe és gondolá, hogy ha e nagy tó megannyi
édességgé válnék, még akkor sem érne fel egy megóhajtott csókkal.
E közben mindig közelebb jött a kisded sziget, tündérien ismeretlen
pompában bontakozva ki a hajnal piros ködéből. A legcsodásabb alakú fák
minden nemei képezének körüle keresztülláthatlan pagonyt, melynek viruló
bokrai a sík vízbe meríték csüggő ágaikat, vegyülve a mélyből felnőtt
vadselyem fehér fürteivel s az aaron-virág liliomaival. – A part körül
fekete hattyúk úszkáltak, aranyszínű pehelyövvel karcsú nyakukon; e szép
néma állatok oly szelidek voltak. Magányuk nyugalmában senki sem tanítá
őket az emberarczot félni, szárnyuk sem mozdult, midőn a csónak parti
fészkök mellett kikötött.
Mintha tündérföld nyilt volna meg a szemek előtt! Még a lég is
éltetőbbnek tetszék itt, mint bárhol az ég alatt, átfülve az ambra és
myrrha illatától; ez a millió virág lehelletéből egyetlen csodás
névtelen fűszerré elegyült athmosphæra szinte csiklandá, izgatá a
szivet, s hozzá e csodazene láthatlan madarak hangjaiból, e virágzó
tenyészet-pompa, melylyel minden ág, minden virágbokor pazaron, gazdagon
volt fölékesítve. Az óriási pálma, mely leveleit a magas napfényben
ragyogtatja, s a biborvirágú acanthus, mely annak derekát körülfolyja, a
tövig aranyba öltözött amaranth s az égszínű sesam, melynek méztartó
kelyhét aranyszárnyú bogarak látogatják, méhek és lepkék egy alakban, –
számtalan más, miknek kiveszett fajában emberi szem többé nem
gyönyörködik, miket emberi kéz már nem tép le többé. – Mikor még nem
volt matrona a világ, hanem ifjú menyasszony: akkor lehetett ilyen a
természet!
Apró színes kagylókkal behintett úton vezeté az æthiop Asnaphart a
lombok örökzöld árnyai közt egy kerek szabad térig. Hallgatva ment
előtte, jóslatteljes arczczal. Ilyen arcza lehet a holt tengernek, mely
a lesülyedt város tornyai fölött mozdulatlan pihen, fenekén meglátszanak
az elmerült bástyák, a paloták kúptetői s a tornyok hegyei, de hang nem
tör fel néma mélységéből, sem öröm, sem jajszó, csak holdas estéken hall
néha az örvény fölött csónakázó halász csendülő harangszót jőni a víz
alól…
A Moeris sziget közepén toronymagas obelisk emelkedett, egyszerű,
egyenes négyszegű oszlop, tetején a koronázott leopard, oldalai
hieroglyphekkel tele vésve.
Talapzatán keskeny bejárás volt, mely előtt kétfelől két vén czédrusfa
állt, illatos lombú ősfái a ligetnek. E bejárást öntött réz csapóajtó
zárta, mely Athaniel szavára fölemelkedett, s miután mindketten
beléptek, ismét aláhullott.
Hosszú egyenes lépcsősorozat vezetett innét végtelen mélységbe alá,
melynek vége a tárgytalan sötétben veszett el. Egyetlen rézlámpa, mit
Athaniel vitt elől, deríte néhány lépésnyi kört a haladók útjára.
Lépteik kongtak a viszhangzó lépcsőfolyosón. S perczek mulva csak egy
fénylő pontot lehete látni, a sötétség mélyébe elveszőt, a lámpa erőtlen
csillagát, mely a haladókkal együtt mindig alább szállt és pisla
fényével a végtelenbe tünt el.
V. A CATACOMBÁK MYSTERIUMAI.
Lenn a sík föld alatt, száz ölnyi mélységben, rejtett sikátorok hallgató
országa terül; mint túlvilág, olyan ismeretlen. Hosszú, véget nem érő
egyenes folyosók, mikre minden oldalról egymást szelő kanyargós tévutak
nyilnak; – ki egyszer közéjök tévedt, soha vissza nem tért. Siket
kőtornáczok s hangverő teremek, miknek oldalai csodás alakokkal vannak
kifaragva, – hosszú fülkesorok, mikbe balzsamozott holttestek vannak
egyenesen felállogatva, – s nehéz márvány sarcophágok, rejtelmes
betükkel, miknek mindegyike egész népesemény; kiáltó színekkel kifestett
tornáczok; – alakok és tárgyak, miknek sem neve, sem czélja többé tudva
nincsen; s ismét hosszú, sima és üres utczák, miknek zárt végét egy-egy
koporsó őrzi, tetején kétszárnyú golyóval; mindig odább változnak a
tárgyak: félkörű amphitheatrumok tünnek elő hajlott boltozattal,
falaikra kopasz hárfások vannak párosával szemközt festve, – földalatti
útak, melyek pallója alatt a rejtett patak zuhog, melyen keresztül a
tengerszem szívja fel az oczeánból vizét; s mindig üvöltő nyilások,
miken át a földgyomor sötétjébe látni, hol a vulkán tüzében a
földindulás készül s miknek torka halálos gőzt lehel a vakmerőre, ki
beléjök mer nézni.
Ilyen volt az egyiptusi hirhedt catacombák egyike, melyről az a monda,
hogy a föld alatt a Moeris szigetével, a három pyramiddal s a
Sphinx-szel volt összeköttetésben. – Beomlott üregek, mikre ezredek
mulva akadt a véletlen, mutatják töredékeit e nagyszerű emberi műnek.
Órákig haladt a két fejedelemfi egymás után a titkos folyosókon, midőn
egy szűk utczaszoroson át egy czifrára vésett ezüst ajtóhoz jutottak. A
kékvilágú lámpa csak egyenként világítá a mellettök elmaradt tárgyakat,
s minden a mint feltünt, ismét elveszett a sötétben. Athaniel szavára ez
ajtó is felnyilt s ezen keresztül roppant templomboltozat tárult ki
előttük.
Idegen ismeretlen pompája a nagyszerűségnek.
Nem azon nagyszerűség, mit a természet állít elő, melynek látása a
lelket fölemeli, hanem az emberi törpe nagyravágyás kietlen,
fölfoghatlan erőködése, melynek gondolata alatt a lélek összegörnyed.
Ezek a titani oszlopzatok, egy-egy bazalt gerendából faragva, a sűrű
érczpylonok, s a hosszú architrab, melyen az óriási dom tömör boltozata
fekszik. E mindenünnen nyomasztóan alánéző roppantság: e rémítő nagyságú
kövek, miknek láttára önkénytelenül támad e kérdés, hogy lehetett azt
ide le s oda felvinni? az egymásra halmozott csodaalakok, mik merev
kőszemeikkel holtan bámulnak le a semmiségbe, s e kétségbeejtő
mérhetlenség…
Athaniel, használva társa önkénytelen megilletődését, lassan,
észrevétlenül lépett egy, a falból kinyuló aczél csőhöz, mely csodás
állatfejen végződött, s annak kisded arany csapját lassúdan elfordítá.
Hirtelen, mintha két üstökös csapódott volna össze, iszonyú csattanás
hallatszék s villámfény futotta át a templomot, lángra gyulasztva az
egész légegyetemet; szikrát hányt minden ércz s a templom oszlopóriásai
reszketve csendültek meg a földrázó mozzanatra.
Asnaphar szótlan, eszméletlen terült el a márványpadozaton.
Mire föleszmélt, egyedül látta magát végtelen ködsíkság közepett.
Kietlen volt a sík és láthatártalan, minő csak álomlátások tájképe
lehet; a tébolyító távolban látszék magányosan, pusztán a Sphinx. (Az
egész tünemény az egyiptomi bűvészet káprázata volt, tán sűrű
kámforgőzre vetett laterna magikai csalkép?) Egyszerre úgy tetszék neki,
mintha a Sphinx közelebb, mindig közelebb látszanék, a körrajzok
nagyobbak, határozottabbak lőnek; néhány percz s a csoda alig egy
nyíllövésnyire látszott előtte, nőarczával mosolygóan tekintve a
Olet lukenut 1 tekstiä osoitteesta Unkari kirjallisuutta.