Zord idő (2. kötet): Regény három részben - 12

  elismerését, hogy udvaromban fegyveres népet ne tarthassak és azt
  fedezetül ne küldözhessem akárhová. Aztán, miután a főbasával személyes
  viszonyom épen nem kielégítő, alkalmatlan és lealázó volna rám nézve,
  bármi szívességet kérni tőle. Ennélfogva fiam, vedd magadhoz fegyveres
  népemet, kikhez a várostól is néhány hajdu csatlakozik, a díszhintómban
  hozd hozzám nagyra becsült rokonaimat. Kellemes késő őszünk van, s ha ma
  korán indulsz és a szép éj egy részét nem hagyod használatlanul, harmad
  napon Budán lehettek. Áldásom kísérjen, s ha a szükség úgy hozza,
  forgasd vitézül kardodat. Most pedig üljünk asztalhoz.
  Elemér kétségbe volt esve a hosszú ebéd miatt, de egyszersmind
  elragadtatott azon fényes és szemkápráztató reménytől, hogy talán még
  életét is koczkáztathatja Doráért.
  Ki álmodhatott volna ekkora szerencséről!
  Mihelyt az első étel-fogáson túlestek, fölkelt s gyorsan végzé az úti
  készületeket. Még csak a városhajduk késtek, de már azok is eljöttek.
  Még csak a lomha díszkocsin van rendezni való, de már a kocsis és
  fulejtár a nyeregben ülnek; még csak az ebédjét végzett Werbőczi ad némi
  utasításokat, de már az is kezével búcsút int; még csak János diák kiván
  a kapunál szerencsés utat, s még csak a történetesen az utczára tévedt
  borbély forgatja a levegőben kalapját; még csak az előre megrendelt hajó
  úszik lassú méltósággal és henye időpazarlással a Dunán, de már az is
  kiveti kötelét a partra, s végre valahára szabadon és kellő gyorsasággal
  lehet haladni Mezőtúr, azon nevezetes helység felé, mely már Izabella
  királyné birtokához tartozik, a szabad Magyarország meg nem hódított
  része, s azzal alapította meg hírét, ha nem is a krónikákban, de Elemér
  képzelődésében, hogy utczaporait a Turgovics lányánál is most százszor
  szebb Dora picziny papucsa tapodja.
  A papucs hasonlíthatatlan, s hordozója isteni lény; ámde, milyen lesz az
  óhajtott rettegett találkozás! oly mélységes talány ez, mely Elemér
  figyelmét a kültárgyaktól elvonja, s ő köszön, szóval, kézintéssel, s
  csinos hajlongással azon utasoknak, kik kalapot emeltek; de arról már
  nem mindig tudna számot adni, hogy ismerősei-e, vagy csak udvarias
  egyének? Láthatott kontyos komoly törököket, s fürge spahikat is; de mi
  köze hozzájok, míg ellenséges szándékot nem mutatnak? Gondolatai csak
  akkor szakadnak félbe, midőn szükséges intézkedéseket kell tenni. A
  miről ő álmodott, a mit éles elmével taglalt, a mibe merész
  képzelődéssel, mint sodró örvénybe belé merült, azok ránk nézve igen
  útszéli, de reá nézve ritka és fontos kérdések voltak, melyeket a
  szerelem kétkedő és hivő dialectikája, jobbra döntött el. A
  féltékenység, mely a szerelemnek mindig hű árnyéka, s még a délponton
  sem enyészik el egy perczig is, megbotránkozott Csapi Andrásné
  nagyasszonyom nevén. Ki lehet ez az úrnő, s vajjon nem czímezi-e Deák
  Dániel napam asszonynak? Közeli viszonyban kell a családdal lennie, hogy
  együtt utazik. Kétségkívül Dora nem maradhat örökre hajadon s a leányok
  érzése, mint a hold változó, és nem indul-e már ötödikszer fogyásnak a
  hold azon éj óta, midőn Dorka néne távozásra buzdító szavaiból az tűnt
  ki, hogy Dora szíve nem idegen érzelmeim viszonzásától? S vajjon ily
  hosszas idő óta, nem változott-e meg a szép tündér hajlama, melyet addig
  sem árult el semmi biztató jel, s annál kevésbbé bármi kitörő érzés? Ily
  okoskodásokkal gyötré Elemért a féltékenység, s utoljára is kétségtelen
  tényként tűnt föl, hogy Csapi Andrásné idegen neve nem jó előjel, sőt a
  legkomolyabb aggodalmakra nyit széles tért… Ah! mit is töröm fejemet is
  találgatásokkal: nem voltam-e török fogoly, ki a váltságdíjban
  szolgáltam Deákékat is, és nem büszkék ők családjokra? Mit használ
  nekem, hogy Werbőczi most Turgovicsnál, sőt az egész törvényszéknél
  fontosabb egyénnek tart; ha végtére is íródiák vagyok s hírem egy
  kivételes, de magában nem fontos tulajdonon épül, hogy törökre fordítani
  jól tudok, s egy barbar nyelvet sajátommá tettem? Ezért bizony nincs
  miért a családgőgből lealkudni! Dora várkisasszony; én lantos és
  íródiák. Minek űzni tovább e kérdést!
  E tanácsokat adta Elemérnek a józan okosság. Ellenben szíve, mely
  kalandokra vágyott, nem zárta ki még azt a reményt, hogy Mezőtúrtól
  Budáig sok alkalom nyilhatik vagy bámulatra ragadó vitézséggel
  megmenteni Dorát, vagy sebekkel halmozva érette és lába előtt halni meg.
  Minthogy pedig a veszély és dicsőség még csak az álmok országában él; a
  találkozás ellenben kétségtelen és közeli: ennélfogva Elemér pontosan
  kiszámította, mily tisztelettel és mily visszatartózkodással fogja magát
  viselni egyfelél Deák uram és Csapi Andrásné nagyasszonyom, másfelől
  Dora kisasszony irányában.
  E fontos tárgy két egész napját foglalta el, s midőn Mezőtúrra ért,
  látta, hogy kútba esett egész terve. Mert Dani bácsi, ki Elemért a török
  fogságból megmenteni jött, most midőn véletlenül meglátta, könnyek közt
  nyakába borult, föllármázta az egész házat, hogy csődüljenek össze, mert
  itt van a lantos; Dora, az érzésein uralkodni szokott leány, pirossá lőn
  s szemérmes szemeit a földre süté, s midőn kezét Elemérnek nyújtá, a
  túlboldog ifú még azt is észrevenni vélte, hogy a kedves kis kéz talán
  reszket. Végre előtipegett az úttól megroncsolt Csapi Andrásné, s abban
  a lantos Dorka nénire ismert, csakhogy a mi érzéseit illeti, kicserélt
  és megjavított alakban. Dorka sírt és megölelé azon ifjút, kit a háztól
  az idegenbe, a széles világba küldött.
  Elemér már nem is hitte, hogy a földön van. Azonban kevés idő mulva
  alkalma volt a derült ég magasságából valamivel ködösebb helyre szállani
  le; mert Dorka félrevonta őt, Barnabásról kezdett tudakozni. Elemér,
  hogy a vén asszonyt szerencsétlenné ne tegye, elbeszélé, miként
  Barnabással együtt jött Budára és szerencsés volt ennek, sok
  viszontagság után, a ragaszkodását is megnyerni. Dorka csóválta fejét, s
  nem birta e csodát elhinni. Midőn hallá, hogy együtt jutottak fogságba,
  de nem együtt tértek haza: aggodalma iszonyú arányban növekedett, s csak
  akkor csillapult, midőn Elemér szavát köté le, hogy mihelyt a tisztelt
  családot Werbőcziékhez vezeti, tüstént Hamzsa béghez megy a
  váltságdíjjal és haza hozza Barnabást.
  – Miért mondjam neki, hogy oroszlán barlangjába megyek, honnan kevés
  nyom vezet vissza, s hogy unokaöcscse spahivá lett, kit ha a zászló alól
  el is szöktethetek, duggatni és biztos helyre vinni a legkoczkáztatóbb
  feladat lenne! Meg fogom kisérteni, ha ezer halált kellene is
  szenvednem.
  Ez eltökélés fölmagasztalá, s a kedélyhangulatok természetes
  ellentéteinél fogva oly szilajjá, víggá és mulattatóvá tevé, hogy Deák
  Dániel uram sem akart még éjfélkor is aludni menni s hajnalig
  elhallgatta volna Elemér utikalandjait, a miken átesett és azon szomorú
  vagy nevetséges viszonyok rajzát, melyek közt Budára érkezésével be fog
  vezettetni. Midőn a királyné és a haza sorsán könnyei ősz bajuszára
  csordultak, midőn a legfeszültebb részvéttel kisérte Elemért a török
  fogságba, midőn Zulkifar modorának humoristikus előadása által a
  nevetéstől alig menekült, midőn Turgovics sorsa a velőig megrázta: végre
  is azon vigasztalással ment aludni, hogy nagy rokona még sem zsidóbiró,
  mint a rágalmazó nyelv terjesztgeti.
  Dora határtalanul boldog volt s egy egész élet szenvedéséért sem hitte
  volna drága áron vásároltnak azon néhány órát, melynek kibeszélhetlen
  édje keblét feszítette, s nem szűnt meg a késő éji szenderbe is a
  tündérvilág legbűvösebb képeit szőni.
  *
  Midőn reggel útra keltek, velök együtt indult a Tisza felé néhány spahi.
  Elemér egészen el lévén magával foglalva, csak a hidasnál jutott eszébe,
  hogy mit kereshet a török lovasság Izabella királyné országában?
  Kérdést intéze tehát hozzájok, s nagy csodálkozására arról értesült,
  mikép a budai főbasától küldött kiséretet alkotják, s bár
  tiszteletteljes távolságban, folyvást követték a magyar főkadi
  díszhintaját, s az illető hatóságtól is engedélyt nyertek arra, hogy
  Izabella királyné birtokaiba beléphessenek. Mert, mint mondák,
  haramiákkal tömve a vidék s nekik szigoruan meg volt parancsolva a
  főkadi rokonait szemök fényeként oltalmazni.
  Nagy előzékenység lehetett a basa részéről, de megdöbbentő
  mindentudóságot árult el. Elemér ezt mélyen érzé, s hogy a lehangoló
  eszméktől meneküljön, Dorához tért vissza. Néhány szó a kedves ajakról
  szellemét a ködös, nyomasztó légkörből s a kéj és abránd verőfényes
  égaljába ragadta.
  Utazás közben, kivált ha az napokig tart, a fiatal szívek hamar jöhetnek
  tisztába magokkal és egymás iránt. S nem vagyunk túlmerészek, ha
  fölteszszük, hogy mielőtt karavánunk Buda hegyormait megpillantotta,
  Elemér és Dora titkaikat idegen kiváncsiságtól védhették; de magok közt
  már kevés új vallomásokkal szaporíthatták: ámbár az ismétlések is csak
  oly kimondhatlan varázszsal birtak előttök, mint maga az első közlés,
  mely meglepő volt, s mégis rég bevallott érzelmekről látszott a leplet
  levonni.
  Budára, a királyné távozása óta, úri vendég csak békótól terhelve jött;
  nem csoda tehát, hogy a díszhintóban és nagy kisérettel megjelenőket
  minden ablakból és kapuból nézték, s a hímző ráma, a virágcserepek és
  függönyök mögül mindazon kecses nők és leányok kitekintettek, kik
  lopvást szokták Elemér bókját elfogadni vagy megelőzni. De a szép ifjú
  most a házak helyett a kocsival volt elfoglalva, s még Turgovics ablaka
  felé sem fordítá szemét.
  Werbőczi Elemér távozása óta folyvást íróasztala mellett ült, s
  emlékiratában a főbasa törvénytelen lépéseit oly éles kritikával
  taglalá, s az egész rendszer tarthatatlanságát oly elragadó
  ékesszólással bizonyítá be, hogy maga is csodálkozott az erélyen és
  átlátszóságon, mely munkáját eddigi legsikerültebb dolgozatai fölébe
  emelé.
  Mint rendszeres és tudós férfiú a befejezésben az egész mű tartalmát
  rövid tételekben akarta ismételni, hogy a szultán, ha valahol ellankadt
  volna figyelme, a sérelmek és jogbitorlás egész gazdag terét még egyszer
  áttekinthesse.
  A befejezéshez már hozzá is fogott Werbőczi, midőn jelentették, hogy
  rokonai érkeznek.
  Sietett tehát a tornáczra.
  Dani bácsi a nagy emberek fajából általán keveset ismert, s azok közül a
  legóriásabbat, a világhirű nagy rokont soha sem látta; tehát tömérdek
  tisztelet szállotta meg, midőn a hintó a kapun befordult, s kettőzve lőn
  és nem csekély zavarral vegyült e kegyeletes érzése, midőn őt a czifra
  cselédek a hintóból lábra állíták, s csak akkor kezdett üdvözlő
  szavakról gondolkozni, midőn egy szikár, redős arczú, alig középtermetű,
  de rendkívül nyájas férfiú megölelé, jobb és bal pofáját megcsókolá, s
  «drága öcsém uramnak» nevezvén, karon fogta és a lépcsőkön kezdé
  vezetni. A hideg Turgovicsnak, ki szerencsétlensége óta inkább látszott
  a Werbőczi-családhoz, mint saját magához tartozni, a szomorú Dorka
  jutott, s együtt elég hű másolatját adták azon mostoha viszonyoknak,
  melyeket a sérelmi okiratban oly hűn rajzolt le Werbőczi.
  Dora a reménynyel fölcserélt lemondás még halvány, de sugárzó
  szépségével egyedül lebbent föl a lépcsőkön; s midőn a főterembe lépve,
  régi szokás szerint öreg és híres rokonának kezét akarta megcsókolni,
  oly kedvező hatást gyakorolt Werbőczire, hogy ez hosszasan tartá
  átölelve, mígnem egy könny szivárgott ősz pilláira s legördült a leány
  meleg és a fölindulástól lángoló arczára.
  – Hogy tévedtél te mosolygó éveiddel, e komor városba! – szólt az agg
  rokon. Honnan vetted szépségedet, mely nálunk az Isten szerencsétlen
  ajándéka! Tudod-e, hogy itt hamar szokott vénülni az ember, s mi már
  több virító arczot láttunk egyszerre elhervadni. No! de ne ijedj meg,
  kedves hugom, öreg bátyád tréfáin! A gondviselés különös kegyelmének
  tekintem, hogy meglátogattatok. Az időt jól töltjük el együtt, e kis
  baráti körben. S ha zenét nem is fogsz hallani, s ha fürge udvarlók nem
  is hivnak tánczra, legalább a harang sem figyelmeztet a mulandóságra és
  halálra. Nincs toronyóránk, nincs lélekcsengetyünk, nincs oltárunk,
  nincs papunk, nincs keresztünk, nincs temetőnk; de egyébiránt mindennek
  bőségében vagyunk, s leginkább a gondoknak. Légy üdvözölve házamban szép
  leány, ki úgy megbüvöltél, hogy mindent össze-vissza beszélek s a
  szavak, melyekbe örömömet öltöztetem, hasonlítanak a fájdalom mezéhez.
  Werbőczi fölindulása csodás volt. S ki tudná megfejteni, sejtelemből
  fakadt-e, vagy csak a virító egészségnek, a mosolygó bűbájnak, a
  reményekben gazdaggá lett szívnek, szóval Dora tulajdonainak, a létező
  viszonyokkal össze nem hangzásából.
  Buda városa végre is tiltakozás volt az elégültség ellen s a boldog Dora
  úgy kirítt azon körből, melybe lépett, mint a pacsirta, midőn a
  tengervihar közeleg, és őt, a hajnalt s a verőfényt üdvözlőt, egy
  légroham a vészt érző, a nyugtalan sirálzok társaságába sodorja.
  Werbőczi már az első nap annyira megbarátkozott rokonaival, hogy érettök
  még a vén és mogorva Dorka kedvét is kereste, sőt csaknem ostrommal
  vívta ki.
  – Örömmel hallom, ángyomasszony! – szólt a régi magyar szokás szerint
  rokonnak tekintve mindent, ki iránt becsülést akar mutatni – nagy
  örömmel hallom Elemértől, hogy Barnabás öcsém hollétének nyomába akadt.
  Ne féljen, visszakerítjük őt, épen, friss egészségben és akár nálam
  maradhat, akár pedig hazaviheti ángyomasszony!
  Dorka köszönte e szivességet, de arczán kevés hit, kevés bizalom
  látszott.
  Dani bácsi, ki a nagy tisztelet miatt egészen másnak képzelte egy
  nádorságot is viselt férfiú háztartását, mint azt, a mi a refectoriumban
  divatozott, rendkívül meg volt lepetve, midőn az étteremben oly nagy
  serlegeket látott az asztalra fölrakva, minők az otthoniak, s a czifra
  legények nagy ezüst tálakban majdnem oly egyszerű – de izletes –
  ételeket hordoztak, mint a minőt Dorka asszony felügyelete alatt szokás
  készíteni.
  Az egyszerű öreg nem lévén ismeretes a diplomaták ravaszságával,
  képzelni sem tudta, hogy nagy rokona épen azon cselszövényekkel,
  melyekkel konstantinápolyi követsége alatt a török basák titkait
  kicsalta, Dorka néni árulása által pontos adatokat szerzett magának
  vendégei ízléséről, s a refectorium legbensőbb rejtelmeiről is, s az
  emlékirat bevégzését is halogatván, azon törte fejét, hogy rokonainak,
  kik a gyászos időben róla, a megbukottról, nem feledkeztek el, mindenben
  kedvét tölthesse.
  De nincs oly test, melynek árnyéka ne volna. Miért tagadnók tehát, hogy
  Werbőczi, midőn drága idejét pazarolni látszott, saját érdekeiről sem
  feledkezett meg. Mihelyt tudniillik a vékony termetű és nagy bajuszú
  hirnököt, ki most komornyiki szerepet vitt, szemügyre vette, s vele
  bővebb beszélgetésbe elegyedett, tüstént azon eszme villant föl agyában,
  hogy ezen sokat forgott és vetődött férfiú a gondviseléstől volt Buda
  várába küldve, hogy az emlékiratot Erdélybe, s onnan Áron vajdához
  csempészsze, ki Lufti és Rustan basával, a budai főkormányzó halálos
  ellenségeivel lévén összeköttetésben, igen könnyen juttathatná azt
  Szolimán császár kezébe. E gondolattal megbarátkozva, nem késett a
  foganatosításhoz kezdeni.
  – Uramöcsém, mint hallom, a társzekeret a komornyikkal még holnap akarja
  visszaküldeni – szólt külön fogva Dániel urat.
  – Miután nagyságos urambátyám kegyes volt minket bizonytalan időre
  letartóztatni, Flórián patert szeretném gazdasági utasításokkal ellátni.
  – Az szenvedhet halasztást, úgyis már késő őszre fordult az idő.
  – De van ezen kívül még egy sürgetősebb ok. Pista bátyám, nagyságod
  állapotjáról szállongó hamis híreken kívül, még Elemér és Barnabás diák
  sorsa miatt is elszomorodván, azt a fogadást tette, hogy
  visszaérkezésünkig a várba vendégeket nem bocsát, és a serleget még
  ajkához közel sem viszi. Ez szerencsétlen ötlet volt, kivált, ha
  megfontoljuk, hogy szegény bátyám társaság és poharazás nélkül egy napig
  sem tudott ellenni. Ez megvallom, nekem is gyönge oldalam volt, de
  Pistának még inkább, ki egyébiránt talpra esett, tökéletes ember, s
  ritkítom a párját, akár a szív nemességét, akár a katonai virtusokat
  tekintve. Igen tartok tőle, hogy hebehurgya fogadását drága egészségével
  fizeti meg. Tudósítani kivánnám tehát, hogy semmi oka nincs
  aggodalmakra, és minden a legjobban ütött ki.
  – Helyesen teszi öcsémuram, s még holnap korán indítsa el a társzekeret,
  ne is vesződjék gazdasági utasításokkal. Azokat később el fogja vinni a
  komornyikja. Én a társzekér mellé biztos embereket rendelek, hogy a
  levél hamar érkezzék meg, s ne tévedjen ide s tova, mint közelebbi
  levelemmel történt.
  Dániel úr meg volt elégedve a tervvel. De midőn magára maradt, bogos
  ujjaira tekinte és számítgatván, mekkora fáradságba kerül egy hosszú
  levél, szerette volna Dorát segítségül híni; de midőn látta, hogy leánya
  Elemérrel a csarnok előtt beszél, visszavonta az ablakból fejét és azt
  gondolá magában: – Lesz levelemben egy oly sor, mely miatt, az én kis
  selmám fülig pirulna. Saját kezemmel fogok tehát a makacs betűkkel
  küzdeni, megtöröm daczoskodó termeszetöket, és szép sorba állítom fel
  őket, mint a káplár a katonákat. Jól van; még ma etig bevégzem a
  levelet, hogy a társzekér hajnalra útnak indulhasson. De az utolsó
  passzusa ez lesz: Emlékszel-e bátya arról, hogy midőn Dora született,
  egy átalag tokajit helyeztünk a pincze fülkéjébe azon szándékkal, hogy
  lakodalmán fogjuk meginni. Tizenhetedik éve ül a jámbor edény por és
  pókháló közt. Nyittasd ki és kóstold meg, mert attól tartok, nehogy
  idegen izet vett volna föl; ez nagy baj volna, miután Budáról
  alkalmasint vőlegényt hozunk, ho! ho! vőlegényt, még pedig remélem
  kedvünk szerint valót. Tudósíts tehát, a mi nagy rokonunk cselédje
  által, ki a társzekérrel megy, a tokaji zamatjáról.
  Dani bácsi háromszor is elszavalta s mindig hangosabban nevetve
  levelének leendő végsorait, s midőn már könnye a nagy öröm miatt
  kicsordult, így kiáltott föl: – Ha Pista bátya ily hírre fogadását meg
  nem szegi s menten le nem iszsza magát: akkor a szíve kőből van és nem
  ismerem el testvéremnek!
  Míg az atya csögös kezeivel a szögletes betűkből nagy fáradsággal könnyű
  légvárakat építgetett, addig a csarnokban leánya és Elemér közt a
  következő társalgás fejlett ki:
  – Hiszed-e Dorám, hogy atyád házasságunkra egyezését adja?
  – Lehetséges, ámbár előítéleteket kell leküzdenie.
  – Én is nemes vagyok, mint ő, s ha vagyontalan is, érzek magamban erőt
  és tehetségeket jövendőnk biztosítására. De ha mégis megtagadná tőlem
  kezedet?
  – Elemér! én az ő leánya vagyok.
  – S tehát engedelmeskedni fogsz?
  – Kötelességem.
  – Ah! mily hideg szavak, Dora!
  – Igen, én neki és Pista atyusnak engedelmeskedni fogok, Elemér! de
  irántad is van szent és meg nem sérthető kötelességem. Esküszöm,
  oltárhoz kívüled más nem fogna soha vezetni, és esküszöm, hogy
  szerelmemet hűn fogom síromba vinni… S mikor akarsz atyámnak
  nyilatkozni? Házunktól eltávozásod óta hozzá szoktam érzéseim fölött, a
  mennyire csak tőlem telik, uralkodni. A szerencsétlenségnek is nyugodt
  arczczal akarok szemébe nézni, ha szívem miatta megszakadna is.
  – Láttam, Dora! hogy erős lelkű vagy. Bár oltalmazott volna meg az ég e
  szomorú tanulmánytól!
  – S mikor beszélsz atyámmal?
  – Holnap törvényszékbe megyünk nagy pompával, s a főbasát, mint mindig,
  ingerelve. Fegyvert nem szabad magunkkal vinni, mert urunk csak a békés
  küzdelmeket szereti. Ha ellenségünk is, mint eddig téve, hasonló nézet
  mellett marad: akkor ebédre baj nélkül térünk vissza. De aztán Hamzsa
  bég táborába kell utaznom. Te már hallottad és helyesléd okaimat. Ha,
  Dorám, a törvénykezés nálunk annyi koczkáztatással jár, mint a hajdani
  lovagjátékok: Hamzsa béghez utazásom oly hadviselethez hasonlítható,
  melyben csak a fortélynak és ügyességnek lehet a túlsulyú erő fölött,
  mely különben összetiporná, győzedelmeskedni. Bízom
  szerencsecsillagomban s ha Barnabással visszajöttem, akkor csak az ő
  bősz féltékenysége ellen kell küzdenem; akkor ideje, hogy nyilatkozzam
  atyádnak.
  Dora arcza halálsápadt volt, de nyugodt hangon mondá: – Hallottad
  eskümet, Elemér! szívünk válhatlanul össze van kötve, akár atyám
  akaratja, akár egy nagy szerencsétlenség szakítson el egymástól.
  – Öcsém, – szólt Werbőczi, a főajtón kilépve, – a holnapi ülésig
  okvetlenül be kell fejeznem emlékiratomat; vállald el helyettem ma
  estére a háziúr szerepét, s ügyelj, hogy kedves rokonaim meg legyenek
  elégedve figyelmeddel és szolgálati készségeddel… S hát te is itt vagy,
  mosolygó arczú szép gyermekem, te egyetlen csillaga a sötét éjtszakának,
  mely városunk fölött oly régóta borong, – mond Werbőczi Dorához
  közelítve. Holnap reggel biztos emberem indul István öcsémhez Erdélybe.
  Atyád, midőn szobájába léptem, épen a tollat rágta, s mint látszik,
  hosszú levél írásához akarna kezdeni. A te könnyű kis kezed, mint
  picziny lábad a táncztermen, oly gyorsan repülne végig a sorokon, míg
  atyád gondolatjainak rest szolgája a toll. Nem segítenél-e neki?
  Dora a szobába sietett, hol atyja neki türkőzve, és szemüvegét orrához
  hol szorosabbra, hol tágabbra illesztve, már a babszem nagyságú betűk
  megteremtéséhez kezdett.
  – Mi dolgod itt? – kérdé szokatlan komolysággal Dániel úr.
  – Azt hittem, hogy atyus, mint eddig, most is engem tekint íródeákjának.
  – Vége annak már, kis kópé. A mi nagy és bölcs rokonunk házánál
  mindnyájunknak a tudományokkal kell foglalkozni. Eredj, te is írj egy
  rövid, de szép levelet Pista atyusnak, s azt majd az enyimhez fogom
  mellékelni. Dorkát te említsd meg s mondd, hogy minden órán várjuk
  Barnabás megérkezését.
  Dora szobájába vonult és írt, de midőn a végsorban mondá: «mindnyájan
  boldogok vagyunk», egy nehéz könnycsepp hullott a papirra, s félig
  elmosta e szót «boldogok». Talán kiolvashatja Pista bácsi, s talán nem
  veszi észre, hogy könnycsepp volt rajta – sóhajtá Dora, keblében
  homályos előérzettel és éles fájdalommal.
  
  VIII.
  Másnap reggeli kilencz óra előtt már megtelt Werbőczi udvara
  polgárokkal, mesterlegényekkel, sőt pórnéppel is.
  Ezek mind a nagy férfiú kiséretéhez akartak csatlakozni, s látszott,
  hogy a példa hat s mind erősebb tüntetést takar el az a tisztelet,
  melylyel a tartomány magyar főbirája iránt viseltetik a város azon
  osztálya, melyet Zulkifar jogbitorlásai és csodálatos itéletei
  megsértettek.
  Később megérkezett a budai hatóság majdnem teljes számban.
  Már az aranyos hintóba a nyolcz világos szürkét kezdették fogni, s már
  Elemér kilesett még egy tekintetet Dora igéző szemeiből, kicsalt egy
  édteljes vallomást kedves ajkairól, midőn Turgovics is megjelent a
  magyar főtörvényszék biráitól kísérve.
  – Szaporodnak a spahik városunkban – szólt Turgovics, Elemérhez
  fordulva.
  – Rossz vége lesz mindennek – válaszolá Elemér, ha ő nagysága nem
  egyezik belé, hogy fegyveresen kisérhessük a törvényszékre.
  – Jó vége épen semmi dolognak sincs a mai időben – jegyzé meg Turgovics.
  – A jövő alkalommal előterjesztést fogok ő nagyságához benyujtani a
  fegyverhordatás végett – említé János diák.
  – A jövő alkalomig sok víz foly le a Dunán – mormogá Turgovics bágyadt,
  merengő arczkifejezéssel.
  – Még nem jött ki ő nagysága, pedig az indulás ideje eltelt –
  töprenkedék egy városi tanácsos.
  – S a spahik és a főbasa ő magasságának testőrei már bizonyosan a
  tisztelgési helyen vannak és nagy urunkat várják, hogy a megállapított
  ünnepélyességgel a palota udvarába vezethessék.
  Míg e társalgás folyt, Werbőczi a tornáczlépcsőn gyorsan lehaladt, s a
  kocsi előtt magához inté Elemért: – Már kész, – szólt ragyogó arczczal,
  az emlékirat befejezése, és reményem fölött jól ütött ki.
  Megsemmisítettem, szilokra törtem a renegátot, ki a haza szívében,
  veséjében dúl. Tedd el öcsém! Ebéd végétől éjfélig lefordíthatod s aztán
  pihenünk. Intézkedtem, hogy a szultán kezébe hamar és biztosan mehessen.
  Elemér zsebébe rejté az iratot és fölsegíté Werbőczit a kocsiba.
  Csakhamar szabály szerint sorakozott a kiséret.
  Hátul néhány fegyveres hajdú, a kocsi jobb oldalán Turgovics a birói
  testülettel, baloldalán a városi hatóság, a fogat előtt néhány lépés
  távolságra az irnokok, Elemértől, az iroda-igazgatótól vezetve,
  foglaltak helyet.
  Az önkéntes kisérők oldalvást vagy hátul ballagtak, tetszésök szerint.
  A menet valamivel lassúbb volt, mint a halottas kocsiké.
  Ez különös méltóságot vetett arra, ki a díszhintó biborpárnáin egyedül
  ül, s a szertelen kitüntetés tárgya.
  A fogat áthaladt a bécsi kapun s már épen a Szent-György-térre akart
  kanyarodni, midőn a nyolcz szürke megállott, aztán jobbra balra fordítá
  fejét, s évei daczára ágaskodott és ki akart törni.
  Werbőczi épen az emlékirat erősebb helyeiről, s azok által Stambulban
  előidézendő hatásról gondolkozott, midőn zaj, kiabálás támadt, minden
  jeleivel a közbejött nagy rendetlenségnek.
  A főbiró lassanként kimeredt merengéseiből, s a hintó ablaka felé
  fordulván kérdezé: – Mi történt itt?
  Senki sem felelt, s csak hullámzó tömeget látott mindig eléfelé
  tolongani.
  Egyszerre észrevevé, hogy az utcza ablakai tömve vannak alakokkal, s
  hangosabbá, fülsértőbbé válik a zaj. A lovak pedig a kocsis és a
  fulejtár minden erélyét igénybe veszik. Megszeppenve nyitá ki a hintó
  ajtaját, s jobb lábát a felső lépcsőre eresztvén, tudakolá: – Mi történt
  itt?
  Ekkor vette észre, hogy még-csak Turgovics van a hintó oldalánál.
  – Mint előre látható volt, rossz történt, – mondá ez. Egyébiránt, ha
  nagyságod parancsolja, részletesen utána járok és jelentést teszek.
  Werbőczi nagy rémülettel hallá a kiabálások közt e szavakat: gyilkosság,
  rablás, fosztogatás, mészárlás, háború!
  A hánykódó lovak ellenére is, sértés nélkül lépett le a kocsiból,
  megállott az utczán.
  Most visszatért Turgovics, s a szokottnál valamivel sápadtabb arczczal,
  de kimért hangon mondá: – Jelentem alásan, hogy a spahik számosabban
  jöttek tisztelgésre, mint eddig, s nem látván hintónkat, a találkozási
  helynél tovább jöttek, és épen, midőn kiséretünk eleje a
  Szent-György-térnek kanyarodott, előrobbanván, tőlünk elvágták Komjáthi
  Elemért és körülfogták. Ekkor a spahik vezére lepattant lováról, s
  példáját mások is követték.
  A lóháton maradt spahik pedig kört alkottak. A vezér most üstökön
  ragadta Komjáthi Elemért, míg kettő lábát fogta, s őt közerővel a
  levegőbe emelvén, egy lapos kőhöz vitték, s ott letépvén nyakkendőjét, s
  fejét arczczal a kő közepére illesztvén, előállott egy nagy szerecsen,
  mint bakó, és éles bárdjával menten kettészelte a nyakát, úgy hogy az
  üstökön tartott fő a vezér kezében maradt. Ez magasra emelte a véres
  holttetemet s mint látszik épen szónokolni akart, midőn a meglazult
  körbe befurta magát egy vén asszony s égre emelt kezekkel átkozódni
  kezdett.
  Mihelyt a vezér meglátta a banyát és hallá az átkot, kezében a fővel
  bódultan kezdett nyargalni, lovát is ott hagyva. A spahikat erre babonás
  iszony ragadta meg s vezérök után iramodtak, széttaposván siettökben a
  vén asszonyt. Ez történt, nagyságos uram!
  Werbőczi a rémülettől szóhoz sem juthatott, midőn Zulkifar – ki gőgjét
  fényelgés helyett cynismusba szerette önteni – egy vén öszvéren lovagolt
  a palota felé, csak tolmácsától kisérve. Ez igen deli és tüzes arabon
  ült, mely a nép csoportosodása miatt tüszkölni és ágaskodni kezdett. A
  török főkadi vagy tudta már, vagy hamar észrevette a zavar és
  nyugtalanság okát, s midőn Turgovics a hüledező Werbőczi előtt, kit már
  az utczai közönség rajként kezdett körülzsibongni, a jelentését
  bevégezte, ime, az öszvér tudós gazdájával épen Turgovics háta mögé
  huzódik.
  – Gazság, alávaló gazság – kiálta most Werbőczi följajdulva, mellét
  kezével csapván, s küzdve a szavakkal, és lélekzéssel.
  – Ne aggodjál, gyaur kadim! – mondá Zulkifar, s rögtön utána a tolmács,
  csaknem úgy, mint a sugó után a szinész. – Hamzsa bég kémedet csak
  nyelvétől és ujjaitól, melyekkel fürgén írt, akarta megfosztani, s hogy
  többre terjeszkedett, az ellene fordul; ámbár kémed nyelv és ujjak
  hiányában neked nem sok hasznot hajtott volna. A pör, mely ebből támad,
  az én biráskodásom alá tartozik, s nosza! jámbor kadi, terjeszd szinem
  elébe panaszodat. Allah nagy és az ő prófétája Mahomed; de Zulkifar is
  mindig az igazság árnyékában élt, mint a hűvös kút, mely a Korán
  verseivel ékesített bolthajtás alá van véve. Zulkifar bölcsességének
  vize nem lanyha, nem büzhödt. Friss ital marad az, még a te hitetlen
  szájpadlásod számára is. Az igazi muderri mondja neked, ál-muderrinek,