Zord idő (2. kötet): Regény három részben - 11

  mintha a helyzet nehézségeinek egyedüli oka Werbőczi István volna.
  – Kegyelmességed, kormányzó úr! csakugyan tartana ettől? – kérdé
  Werbőczi különös hangnyomatot ejtve a végszavakra.
  – Szándékosan használtam épen e kifejezést; mert ha csakugyan nagyságod
  volna czéljaink egyedüli gátja, akkor féltenem kellene a felelősség
  roppant súlyától. De az igazságnak tartozom annak bevallásával, hogy
  intézkedéseinknek valódi nehézsége épen az, a melyet még az aldunai és
  görög tartományokban sem küzdhettünk le egészen. Bár mily erőtlen
  tudniillik egy nemzet önállósága föntartására, még sem szeret
  meghódítottnak tekintetni, s bizonyos szívósággal bír az
  ellenszegülésben.
  – Kivált midőn meg sem hódították – mondá Werbőczi.
  – Azonban, – folytatá a basa, mellőzve a közbeszőtt észrevételt, – a
  kormányzásomra bízott tartományban kevesebb makacsságot tapasztalok,
  mint eleve képzeltem.
  – Kiváncsian hallgatom az adatokat. Kegyeskedjék nagyságod néhányat
  azokból említeni.
  – Miért ne? ha nagyságodnak vele kellemetlenséget nem okozok. A városok
  és nagyobb községek meg vannak elégedve, mert császári birtokká emeltem,
  s ennélfogva oly széles önkormányzással ruháztattak föl, mintha megannyi
  kis államok volnának. Még a pallosjogot is gyakorolhatják, néhány eset
  kivételével.
  – Vagy a föntartott esetek számosabbak, mint nagyságod be akarja
  vallani, vagy kormányzása alatt a bűnök mennyisége szaporodott; mert
  falkánként látom a Zulkifar uram törvénytelen itélőszéke elébe
  tereltetni még a tisztes polgárokat is.
  – Ezek többnyire magok fölebbezik a hozott itéletet, s mi csak
  könyörgéseiket teljesítjük.
  – Ne gyanusítsa nagyságod oly kiméletlenül azt a nemzetet, melyhez
  egykor tartozott.
  A főbasa arcza idegesb kifejezést nyert, de az eddigi gúnyoros
  nyájassággal folytatá beszédét: – Hallotta-e kegyelmességed Hamzsa
  bégnek hírét?
  – A ki nőket és hajadon leányokat rabol?
  – Kérem, alku szerint viszi el az apáktól, a mostohaanyáktól, a
  közelébbi rokonoktól, vagy magától a férjtől. A mi hitünk nem tiltja a
  soknejűséget – válaszolá a basa.
  – A ki házakat borít lángba, csordákat és méneseket hajtat el.
  – Csak a pártütőktől; mert nem tagadom, hogy az általam kormányzott
  hódoltságban helyenként békétlenkedők is laknak, kik az új viszonyokhoz
  még nem akarnak simulni.
  – A ki hazánk egyik főnemesének uradalmát elfoglalta – folytatá Werbőczi
  Hamzsa bég elleni kikeléseit.
  – Ellenkezőleg, Hamzsa bég az uradalmat a győzhetetlen padisahtól
  katonai hűbérként nyerte, s így annak élte fogytáig egyedül ő a jogos
  ura. Halála után más érdemes mozlim fog e sokat adózó birtokkal
  megjutalmaztatni. Mert nálunk a hűbér nem száll maradékra, mint
  nagyságotoknál. Mi nem a családot, de az érdemet jutalmazzuk. Tehát ez a
  Hamzsa bég – folytatá a basa – magyarból lett renegát.
  – Átok legyen új és régi nevén! – kiáltá Werbőczi.
  – Az átkot nálunk Allah osztja, s nem hiszem, hogy e fontos ügyben
  különös figyelemmel lenne a keresztyének óhajtásaira. Egyébiránt ne
  vitatkozzunk hiteszmei ügyekről. Én csak azért említém Hamzsa béget,
  hogy az ő legközelebbi hivatalos jelentéséből arról győzzem meg
  nagyságodat, hogy a meghódított tartományban nemcsak a községek, hanem a
  kisnemesség egy része is alkalmazkodni kezd az új rendszerhez. Hamzsa
  bég az ő kerületéből már ötven egytelkes nemest jelentett be, kik
  előjogos helyzetökről lemondva, hogy nyugalmasan élhessenek közöttünk, a
  parasztadó fizetésére, s a kadi hatósága alá tartozásra önként és minden
  erőltetés nélkül kötelezték magokat.
  – Az lehetetlen – erősíté Werbőczi.
  A főbasa kikereste a magyarul írt levelet, s megmutatá neki.
  – Ha ez a neme az aljaskodásnak nem volna csak kivételes eset, akkor
  kérném az Istent, szólítson el még ma e nyomorult világból – sóhajtá
  Werbőczi elérzékenyülve.
  – Nem óhajtanék nagyságodtól ily rögtön megválni – mondá Szoliman kétes
  mosolylyal. Noha, tevé hozzá, mint hallom, már messze haladt azon
  érdekes emlékiratban, melyet nem tudom, mily uton a hatalmas padisah
  lába elébe szándékozik letétetni, s mely által az új állapot
  jogtalanságát és tarthatatlanságát akarja bebizonyítani.
  – Át vagyok hatva ily meggyőződéstől, jó uram! és csak ez tartja még
  fönn bennem az életet.
  – E szerint tehát én minden törekvésemmel a nagyságod drága életét
  fenyegetem, – mondá a basa hangosan nevetve.
  Midőn pedig a távozó Werbőczi a lépcsőkön lehaladva, díszhintójához
  közeledett, melyet nyolcz világosszürke és ezüstös szerszámú paripa
  vont, a basa az ablakon kitekintett, s aztán visszafordulva, egyik
  biztos emberének mondá: – A magyar főbiró úgy-e most megint szaporította
  kiséretét?
  – A mult héten még csak titkárja, a törvényszéki ülnökök, Turgovics az
  alelnök, a városi hatóság némely tagjai és tizenkét fiatalember
  járdaltak a hintó előtt; utána pedig négy fegyveres hajdú lovagolt. Most
  már a henyébb polgárok és a pörlekedő felek is a menethez sorakoznak.
  – Azt akarja észrevétetni, hogy Budán csak két úr van: én és ő. Izend
  meg Hamzsa bégnek, hogy kétszáz szpáhit küldjön hozzám kiséretül, egy
  alaj-bég (alkapitány) vezérlete alatt. Ha jobbnak látja, maga is
  eljöhet. Szemre kell venni a titkárt, Komjáthi Elemért.
  – Minden lépését lesik kémjeim, s közülök többen vele barátságot
  kötöttek, mintha nem volna gyaur – szólt a basa hű embere.
  – Ha irományokat akar küldeni Izabellához, Ferdinándhoz vagy Stambulba,
  szép móddal kerítsétek kézbe.
  – Azon leszünk, nagyságos uram! De a titkár szemes és fortélyos
  fiatalember. A szíve tüzes, az esze hideg, nyelve kétélű, mint a kígyó
  és jobbra-balra jár.
  – Azt érted, hogy több esze van mint nektek?
  – Allah adománya az elme is, s úgy gondolom, hogy a titkár, ámbár hitére
  nézve kutya, többet talált az adományból kapni, mint egyenként a
  nagyságod hű rabjai.
  – Ha tehát szép módon nem tudjátok, akkor vegyétek el tőle erővel az
  irományokat.
  – S megölhetjük-e, mihelyt védelmezi magát?
  – Annyit fecsegsz, mintha nem moslim, hanem gyaur volnál. Izend meg
  Hamzsa bégnek, hogy okvetlenül személyesen jőjjön el.
  *
  Turgovics, mint szokása volt, a palotából haza kisérvén Werbőczit,
  bement hozzá, a teendőkről beszélni.
  – Istennek hála, – szólt sötét arczczal és vontatott hangon – ma két
  óráig elhúzhatjuk az űlést, de a jövő hét igen meddő fog lenni.
  – Fog akadni addig tárgy, melyről itélhessünk – biztatá Werbőczi.
  – Nem reméllem, ha a zsidók ki nem segítenek; azonban ezek is félvén a
  törökök neheztelésétől, a rabbi közbenjárásával egyezkednek ki.
  – Kegyelmed, Turgovics uram! roppant pessimista; mindent sötét
  szemüveggel néz. Van még a hódoltsági megyékben elég bátor szívű nemes,
  ki a magyar törvényt védelmezi, s daczára a fenyegetéseknek,
  igazságszolgáltatás végett hozzánk fog folyamodni.
  – De, nagyságos uram! Hamzsa bég útjokat állja, s vagy lovas katonáival
  haza terelteti őket, vagy még ki is fosztja.
  – Megkötöm én a koszorúját annak a pórlázító Sertoriusnak –
  fenyegetődzék Werbőczi.
  – Ha nagyságod Hamzsa béget megbuktatja is, a mi elhagyatott állapotunk
  magából az új rendszerből foly, s lényegesen nem javulhat. Fiatal
  koromból emlékszem, hogy egy híres tudós, vagy mint sokan hivék, egy
  híres varázsló, azt állította, hogy a levegőt ki tudja húzni és a zárt
  edényben csak az üres tér marad. Állítása bizonyításául nagy
  üvegpalaczkokba madarakat tett be, s azok előbb vígan röpdestek, de
  rendre fogyni kezde lélekzetök, fuladoztak s eszmélet nélkül buktak el.
  Most nekem mindig eszembe jut e varázslat, s úgy képzelem, hogy mi
  Budavárában ily palaczkba fojtott madarak vagyunk, kik már is nehezen
  tudunk lélegzeni, s néhány hét alatt aligha ki nem fogyunk minden
  levegőből.
  – Kegyelmed elvesztette a hitét a gondviselésben, – szólt Werbőczi benső
  sajnálkozással. – Én nem azzal fárasztom eszemet, hogy mentől több okot
  találjon a kétségbeesésre. Szívem remélleni akar, s könnyekbe lábadt
  szemeim a bánat sűrű fátyolán át is a távolból mindig csillámlani vélik
  elszórt sugarait a szebb jövendőnek. Hinni szeretem, hogy Emlékiratom
  magát a szultánt is meg fogja győzni helyzetünknek jogtalanságáról és
  veszélyei felől.
  – S kész-e már a nagyságod emlékirata?
  – A jövő hét végével befejezem.
  – És hosszú-e?
  – Középvastagságú könyvet tenne.
  – Hiszi-e nagyságod, hogy a szultán, ki örökké háborúzik, nyugodtan
  végigolvassa azt?
  – Hogyne, midőn egyike kelet legtudósabb férfiainak.
  – S ha el fogja olvasni, vajjon lemond-e a hódítás jogáról? Megtagadja-e
  Budán azt, a mit három földrészen vaskövetkezetességgel űz?
  – Hát kegyelmed, Turgovics uram! hódítási jogról beszél? – szólt
  neheztetőleg Werbőczi.
  – Nem én, nagyságos úr! de a budai basa.
  – Épen abban áll ez a hazaáruló Catilinának, e rabló Clodiusnak, e
  közpénzeket sikkasztó Verresnek a legnagyobb bűne. A hódításra legyőzött
  ellenség kell. Mi a szultán szövetségesei voltunk s vele együtt
  küzdöttünk a közös ellenséggel. Hogy lehet itt csak gondolni hódításra?
  Ezt belátta maga a szultán s ünnepélyesen aláírt diploma által
  biztosította Izabella királynét, hogy Budát és országunk egy részét csak
  azért szállatja meg katonasággal, mert így könnyebben tudja oltalmazni
  Ferdinánd ellen. Vagy talán nem ekként hangzott a pecsétes oklevél? s
  nem kötötte-e le általa a szultán magát, hogy az ideiglenesen
  megszállott részeket csorbítatlanul vissza fogja bocsátani, mihelyt
  Zsigmond ő felsége a teljes kort eléri?
  – Tagadhatatlanul ez áll, nagyságos uram, a diplomában; de a budai basa
  az ünnepélyes tényre hivatkozik, midőn a szultán a Boldogasszony német
  templomának közepére trónt építtet, s arra leülvén, e templomot az izlam
  babonájára fölszentelé.
  – Mi közünk a templomszenteléshez, vagy igazán szólva a
  megszentségtelenítéshez, a visszakövetelésen kívül?
  – De a basa azt mondja, hogyha egy tartomány fővárosában a székesegyház
  közepére a szultán trónt építtet s arra leül, ez ünnepélyes ténynyel a
  fővárost és egész tartományt nemcsak hódítottnak nyilatkoztatja ki:
  hanem egyszersmind azt át is engedi Ozman utódjainak, mint kalifáknak és
  az izlam hitnek, még pedig oly esküvel és kikötéssel, hogy ezen
  átengedést soha meg nem másíthatja, sőt a próféta zászlajának
  hordozásával, s az utolsó vércseppig védelmezni és föntartani köteles. A
  basa szerint a templomszenteléssel kihirdetett hódítás ellen még
  elévülési jog sincs.
  – Kegyelmed, mint tudós, talán csak feléri eszével, hogy a mi nem a
  szultáné, azt a szultán el nem ajándékozhatja.
  – Jól értem én azt, nagyságos uram! de, fájdalom! soha egy török basa
  sem fogja érteni, s mindenik jogczímként hivatkozni fog szeptember hónak
  azon ránk nézve örökre gyászos emlékű napjára, melyben a szultán a
  Boldogasszony templomának közepén a trónra leült.
  – Ne hígye. Csak buktathassam meg a mi Catilinánkat, utódja nem fog
  többé oly veszélyes utra lépni, melyen egyik már a nyakát törte.
  – S talán nagyságod emlékiratának egy része a főbasát vádolja?
  – Két harmada tisztán gravaminalis természetű, s csak az eleje tárgyalja
  magát a hódítás kérdését.
  – S nagyságod, mint nyilt szivű magyar főur, úgy-e meg is mondta a
  basának, hogy a szultánnál be fogja vádolni? – kérdé Turgovics.
  Werbőczi méltóságteljes hangon válaszolt: – Midőn a nemzetnek a rossz
  rendszer és a hatalommal visszaélő hivatalnokok által okozott sérelmeit
  terjesztem elő, akkor szigorúan csak kötelességemet teljesítem.
  – Kétségkívül. De vajjon a főbasa nem fogja-e útját állani ily
  fölterjesztéseknek?
  – Nem meri elfogni a szultánhoz indítandó futárjaimat. Én vele egyenlő
  rangú vagyok.
  – A főbasa e részben is ellenkező nézetben van. És innen magyarázható az
  a hír, hogy neheztel nagyságod számos kísérete miatt.
  – Még többel fogom magam körülvenni. Megválik, melyikünk lesz kénytelen
  engedni.
  – Nagyságodnak csak egy embere van, ki törökül tud, s ki által a
  szultánnal megértetheti a nemzet sérelmeit.
  – Igaz, de az egész irodánál többet ér, – válaszolá Werbőczi.
  – De hát ha e kitünő ifjú véletlenül meghalna.
  – Hisz, talán csak nem hiszi, hogy a basa titkáromat orozva gyilkoltassa
  meg?
  – Nagyságos uram! én még azt sem tartom lehetetlennek, hogy
  mindnyájunkat kardra hányjanak.
  – Hagyjon föl már valahára kegyelmed e sötét világnézettel, mely minden
  erélyt elöl s végre még bennem is megtántorítaná a hitet.
  – Oltalmazza az Isten nagyságot optimismusát, – szólt Turgovics – hogy
  legyen ki a levett harangok, a széttört keresztek, a feldult koporsók és
  összerombolt síremlékek városában oly igéket hirdessen, melyektől fülünk
  rég elszokott.
  – Ha a szultán emlékiratomra kedvező választ nem ad, a rám ruházott
  méltóságot tüstént le fogom tenni, s hazámból kibujdosom.
  Volt valami szokatlan és bánatos a Werbőczi hangjában, mely ha nem is
  csüggedést, legalább kételyt és aggodalmakat árult el, de Turgovics
  keserű mosolyából kitünt, hogy még ezt is optimismusnak tartja.
  Azonban szó nélkül távozott.
  Werbőczi pedig kiizent Elemérnek, hogy ma már szabad ideje van, mert
  csak holnap fogják az emlékiratot folytatni.
  Kedvesebb meglepetés alig érhette volna Elemért.
  Tüstént nyergeltetett, és a csinos és keleti eredetű paripán, melyet
  védnökétől nyert ajándékba, kardosan és forgós süveggel kilovagolt.
  Szerette bizonyos negéddel viselni magát a törökök ellenében, kik minden
  magyar fegyverét elkobozták; azonban Werbőczi magas helyzete miatt
  Elemér daczát tűrni voltak kénytelenek.
  A holt városban egyedül ő képviselte a pezsgő, a hivatását érző és
  jogait követelő életet.
  A mint keselyszürkéjét a bécsi kapu alatt tomboltatta, török
  ismerőseivel találkozott, kik a barátság örve alatt leskelődtek utána.
  Tudta, hányadán van velök, s bizonyos pajkos kéjt érzett, ha tévútra
  vezette őket, vagy tréfáival bosszantá.
  A belvárosban kellemesb arczok vártak rá. A visszavonultság divattá vált
  szabályait megtörve, igen csinos szőke és fekete fürtű alakok jelentek
  meg az ablakok előtt. Egyik történetesen a virágait öntözé, a másik a
  függönyökön talált igazítani valót, a harmadik, homályosnak vélvén a
  szobát, hímző keretét épen oda helyezé, honnan lehetetlen volt a deli
  lovagot észre nem venni, s bókját egy bátorító vagy szemérmes mosolylyal
  nem viszonzani.
  Elemér a gyászoló városban egyetlen lovag, s ha daliás idők volnának is,
  még a legkitünőbb körben sem lévén könnyen legyőzhető, akár
  férfiasságban, akár szépségben; természetes volt, hogy a fiatal budai
  nők és leánykák nevezetes részének valódi eszményképévé dicsőült át, s
  megjelenése mindig nagy hatást gerjesztett.
  Tagadhatatlanul hízelgett hiúságának e kitüntetés, s bár Dora még
  gyakran jutott eszébe, nem vala érzéketlen a budai szépségek hódító
  kecsei iránt.
  S most is lehangolt volt, ha a szokott ablakoknál nem látta a szokott
  kedves arczokat, s mosolya egy pár alkalmi bókkal el nem maradt azon
  deli alakok üdvözlésekor, kik az őszi virágokat pontosan ápolták, s bár
  az ebéd ideje közelgett, még néhány perczet az ablak előtt himzésnek,
  hurkolásnak s más női munkáknak szenteltek.
  Midőn a Szent-György-téren áthaladva a Turgovics házához ért, szemét az
  ablakra veté, bár bizonyos volt, hogy ott senkit sem üdvözölhet, s aztán
  lovát gyorsabb ügetésre buzdítván, így okoskodott: – Mily kár, hogy e
  szerencsétlen városban annyi szép szem és arcz fog a soha el nem ért,
  vagy hamar elvesztett boldogság után epedni! A török hárem, vagy az
  észre nem vétetés: ez a két sark, mely körül forog sorsuk. Csak a
  homályos helyzet vagy a szégyen közt választhatnak. Pedig mennyi deli,
  mennyi igézetes lény lakik e komor és zárt épületekben. Közöttök végre
  is legszebb a Turgovics leánya. De az nem megy az ablakhoz semmi női
  munkával. Mit is tudna a kis tündér ott dolgozni, ha drága könnyeit nem
  fűzheti gyöngysorokba, hogy a legfényesebb királyi ékességgé varázsolja
  át. Ha Buda ronda török fészek helyett még most is magyar főváros volna,
  akkor a béke idején, mint Mátyás király alatt, vitézi gyakorlatok és
  harczjátékok tartatnának. Én is részt vennék bennök lándzsával vagy
  magán viadalban karddal. De előbb óvatosan bevárnám, hogy valamely lovag
  a Turgovics leányának színét tűzze mellére; akkor kihirdettetném, hogy
  azzal én lándsát fogok törni, ki nem Deák Dorát tartja az ország
  legszebb hajadonának. Nem kétlem, a Turgovics kisasszony választottja
  fogná a keztyűt ellenem fölvenni, s minek tagadnám, e kis tündér a maga
  nemében talán egy kevéssé szebb is Doránál; de nekem végtére is Dora
  tetszik leginkább. Hasztalan ábránd! sóhajtja Elemér, mintegy saját
  magát akarva rendre utasítani. Balga fiatal ember, hogy tudnál te a
  török városban akkora hírre-névre szert tenni, mely a Deákék család
  büszkeségét kielégítse? Dora férjhez megy valamelyik szomszéd úrfihoz, s
  a Turgovics leánya, miután Budára egy-egy lovag csak rabul hurczoltatik
  be, jobb kérők nem létében singes kereskedőnek, fegyverkovácsnak, vagy
  városi irnoknak adja kezét, ki a török kiváncsiság elől udvarszobába
  zárja, és szeretet helyett kulcscsal és lakattal őrzi. Jámbor barátom!
  ne álmodozzál tehát tornákról, dicsőségről és a delnők szalagjainak
  melledre tűzéséről! Irkálj, mulass és feledj.
  Elemér ily épen nem lélekemelő elmélkedések közt haladt el János diák
  laka előtt. Betérnék hozzá, gondálá, de ismét azt fogja tudakolni, hogy
  a szultánhoz küldendő sérelmek közé beigtattuk-e azt a lábrugást, mely
  mellett a janicsárok a börtönből szabadon bocsátották. A mióta
  törvényszéki ülnök lett, ismét sajgani kezd hátulja a nemesi oklevelen
  ejtett sértés miatt. Jobb lesz tehát a tárgyalást kikerülni.
  Ezzel Elemér a Dunaparton lefelé kezdett lovagolni, s kedélye, a mint a
  végső ház is hátra maradt, visszanyerte egész derültségét.
  A bő esőzések miatt megáradt Dunán csolnakok és nehéz kompok eveztek. A
  hullámok fölött halászmadarak keringtek, s közéjök néhány kócsag tévedt,
  a Csepel-sziget felé huzódva. Elemér a Gellért ormairól az átelleni
  partokra vivén tekintetét, az ama félhomályba burkolt fokon pihent meg,
  hol Podmaniczky naszádját elfoglalva, Barnabással együtt eveztek a még
  akkor szabad Buda városába.
  Mily idő, s mennyi keserű és kiábrándító tapasztalással megterhelve.
  – Sehogy sem tudok Barnabás nyomára akadni, pedig már elég váltságdíj
  van kezemben – sóhajtá Elemér. Nem kellett volna őt a börtönben s bősz
  álmai közt hagynom. Ragaszkodott hozzám, s úgy fordultak a dolgok, hogy
  kevesebb embergyűlölet mellett is csalónak s álbarátnak kénytelen
  tartani. S ment vagyok-e az önvádtól? Nem fátyolozta-e be elmémet a Dora
  neve, és nem tett-e igazságtalanná az a félelem, hogy ha Barnabás
  Deákékhoz visszaküldetik, nevetséges szenvedélyével Dorának sok
  keserűséget okozhat. Nem kellett volna nélküle és adott szavam ellenére
  a börtönt elhagynom; úgy is hamar kiváltott volna mindkettőnket
  Werbőczi, annyira rám volt szorulva. Isten látja, hogy magammal is
  kicserélném a töröktől Barnabást, csakhogy ne hígyen csalónak. Életem
  legsötétebb oldala a könnyelműség, melyre a rosszul palástolt szerelem
  csábított.
  Midőn Elemér e kedvetlen behatásoknak alá volt vetve, egy csolnakot vett
  észre, mely megfordítva irányát, hirtelen lefelé kezdett evezni.
  Ezt kendőlobogtatás követé.
  Elemér a hat evezős járműben egy urat látott ülni, ki feléje integetett,
  s kiben végtére a pesti városbiróra ismert.
  – Épen az ifjú urat akartam meglátogatni.
  – S minek köszönhessem e szerencsét?
  – A szerencsétlenségnek, melyet egyébiránt még más névvel is lehetne
  nevezni. Tetszik emlékezni, hogy aklomban tartattam két lovat, egyik
  csak tizenöt markos almásszürke volt, de jóvérű tüzes állat; a másik a
  tizenhat markot is meghaladta, de megvagdalt hátulsó lábait sok
  költséggel kellett gyógyíttatni.
  – S a költség nem térült meg?
  – Nem arról van szó, uram! Hanem a két ló kegyelmed által árúba
  bocsáttatott.
  – S talán igen drágán vásároltatott meg?
  – Nem arról van szó, uram!
  – Miről tehát?
  – Csak arról, hogy a nagyobbik lovat tulajdonkép az üllői kapu mellett
  egy kovács vette meg, s most tőlem követeli árát, noha az a kegyelmed
  zsebébe ment.
  – Természetesen, miután a biró úrnál csak gyógyítás végett volt.
  – De, kérem alássan, épen az a kérdés, hogy ki fizeti már vissza a ló
  árát?
  – Hát miért kell visszafizetni?
  – S ha csak visszafizetni kellene? De hát még a többi bajt és
  veszedelmet ki fogja magára venni?
  – Beszéljen az úr világosabban.
  – Semmi sem könnyebb, mint világosan beszélnem, ha azzal minden el van
  intézve. A kovács nemcsak lovakat patkolt, de mint ügyes kezű és
  értelmes mesterember fegyvereket is készített, melyek a lovagok számára
  elég csinosak nem voltak ugyan, de a közkatonák bizvást használhatták.
  Most török világ lévén, a spáhik számára kellett eladni minden
  készletét; pénzt azonban nem kapott, csak igéretet. Végre megúnta a
  várakozást, s fölszerelve a tizenhat markost, Hamzsa bég ő nagyságához
  utazott a pénz fölhajtása végett. Ő nagysága gorombán fogadá s mondá,
  hogy a talpát megvereti a drága és rossz kardok miatt. Mi jámbor
  polgárok nem szoktunk a bothoz, s testünknek egy pontját se tartjuk oly
  csekély fontosságúnak, hogy az ütlegekre minden aggodalom nélkül
  átengedhessük. Ennélfogva a szegény kovács készítményeiért fele árral
  megelégült, s nyakra-főre sietett, hogy a tizenhat markosra ülhessen. De
  midőn már a kengyelben volt a lába, a poroszlók üstökön ragadták, s
  bevonszolák Hamzsa bég ő nagyságához, ki mérgesen kérdé: – Honnan loptad
  ezt a lovat? A boldogtalan kovács végre neki bátorodva válaszolá: – Én
  nem vagyok tolvaj, nagyságos uram! s engem ily undok bűnnel még senki
  sem vádolt. A lovat a városbiró aklából vásároltam kész pénzen. Ekkor
  Hamzsa bég ő nagysága így szólt: – Tehát városbirátok tolvaj, s mihelyt
  Pestre rándulok, okvetlenül föl fogom akasztani. – A szegény kovács
  menteni kezdett engem, a minek következése az volt, hogy a pandurok a
  nyerget minden szerszámostul hátára kötötték, a lovat pedig Hamzsa bég
  aklába hajtották, s még azonkívül egy spahi utána kiáltá, hogy ha a
  lóhoz tartozó igazi nyerget vissza nem küldi, akkor egész műhelyét
  harács alá vetik. Már most ifjú úr! – folytatá a városbiró, – ki fizeti
  meg a ló árát? ki vállalja el az ellenem intézett fenyegetést, nem is
  szólva a nyeregről, mely történetesen még a kovácsnál van, s csak az ára
  nincs?
  – A ló egy ismerősömé volt, ki török fogságba esett – válaszolá Elemér.
  Saját lovamat is az övével együtt eladtam, hogy váltságdíját
  előállíthassam. Pártfogóm, Werbőczi István ő kegyelmessége saját
  pénzével toldá meg a hihetőleg még hiányzó öszletet, s az egész pénz
  készen áll, csak a fogolynak nem akadtunk még nyomába. Én ezennel
  visszafizetem a biró uramnak a ló és nyereg árát, s reméllem, hogy a
  hópénzemből kipótolhatom az ez által okozott hiányt; csak azt sajnálnám,
  ha az egyén, kiért véduram és én tetemes áldozatot hozunk, az a spahi
  volna, ki a nyerget a kovács hátára köttette. A mi Hamzsa béget illeti,
  tessék őt csak egyenesen hozzám utasítani, megmondván, hogy ha nem
  közönséges zsivány és gyáva ember, akkor oly helyen, hol magánosan
  leszünk, megpróbálhatjuk akár kardunkat, akár lánzsánkat.
  A városbiró megköszönte a kezébe számlált pénzt, de nem igéré, hogy a
  rettenetes Hamzsa bégnek szó szerént el tudja mondani az ifjú úr
  izenetét.
  – Majd találok én hát kegyelmednél jobb emlékezetű férfiúra – szólt
  Elemér megsarkantyúzva lovát.
  S vajjon az ügető, a száguldó ló, míg patkója szikrákat csalt a
  kövekből, a míg zablájáról foszlott a tajték, gyorsasága által
  megmenthette-e a rajta ülőt csak egytől is azon gondok és vádak közül,
  melyek körül fogták és üldözék!
  – Szenny, szenny esett nevemre, vád, keserű vád égeti, szorítja össze
  belsőmet! – gondolá Elemér saját magától megborzadva. Könnyelmű lépésem,
  mely szószegéssel párosult, bősz embergyűlöletébe visszasülyeszté
  Barnabást, s ő boszútól elragadtatva levetkezé hitét, mint közönséges
  spahi gyujtogat, foszt, őrjöngéseire tárgyakat keres, melyeket
  lerombolhasson. És még mi által nem nyerhet ösztönt, hogy az aljasságra
  törjön? Ha a beteg vagy haldokló nő feje alól kiragadja a vánkost, ha az
  arának lemetszi ujját, hogy a jegygyűrűt könnyebben vonhassa le, s ha
  templomaink szent képeit izzó tűzre dobja, hogy egy szemernyi aranyat
  vagy ezüstöt olvaszthasson ki belőlök: nem fogja-e kéjittasan kiabálni:
  miért cselekedném máskép! hisz a ki az erkölcsi szempontokat akarta
  velem megértetni, azzal magyarázta meg a becsületességet, hogy ellopta
  lovamat. S hiába válaszolnám, hogy váltságdíjának kiegészítésére adtam
  el, mert nem tiltakozott-e börtönében épen az ellen? S mit használ neki
  minden válság, ha Mahomed hitére térvén, többé ki nem váltható, s mint
  lovas közkatona addig fog gyujtogatni és gyilkolni, míg meg nem öletik?
  Ez a sorsa; ez a mit nagy részben az én megfontolatlan eljárásomnak
  köszönhet.
  [Illustration: Elemér megsarkantyúzta lovát.]
  Valóban bősz és csüggesztő eszmékkel volt terhelve a lég, melyet Elemér
  beszívott, s minden tárgy, melyre szemét veté.
  E ködön végre átcsillant egy sugára a reménynek.
  De hátha a spahi utoljára sem Barnabás; ily kecsegtető ötlet lobbant át
  Elemér agyán, de hamar eloltá azt a szigorú logika.
  A lóra nem ismerhetett rá más, csak Barnabás: ez tény. Következőleg vagy
  a spahinak kell Barnabásnak lenni, vagy magának Hamzsa bégnek. Ámde még
  csak alajbég – százados – sem lehet az, ki a háborúban levágott több
  ellenség fejét vagy nyelvét nem mutathatja föl vitézségének
  bizonyítványául. Egy kerület kormányzójának, s pedig Hamzsa ily ranggal
  biró bég, még a személyes vitézség próbáin kívül vezéri tehetséggel is
  kell bírnia vagy rendkívüli érdem által fedni be katonai érdemeinek
  hiányát. Ámde Barnabás egy ellenséget sem vághatott le, minthogy fogsága
  után nem volt háború. Tehát okvetlenül ő a spahi.
  Elemér soha szerencsétlenebbül nem érzé magát, mint azon perczben, midőn
  ily megállapodáshoz jutott, s midőn száguldó lova Werbőczi épületéhez
  kanyarult be.
  Még holnap Hamzsa béghez megyek, ha soha onnan élve visszatérni sem
  fognék is. Eléhivatom a spahit, átadom neki a váltságára szánt pénzt,
  elbeszélem mentségemet és azután… ah! azután, hadd történjék bármi!
  Ily kalandori, ily veszélyes, de nemes szándékkal pattant le lováról, s
  midőn a lépcsőhöz ért, Werbőczivel találkozott, ki a főterem ajtóját
  épen akkor nyitá föl, és szokatlanul élénken szólt vissza:
  – Tálaljatok hamar! Öcsém Elemér – mond most Werbőczi a titkárja felé
  fordulva, – mihelyt étvágyad kielégíted, nem is várva be az asztal
  végét, készülj hosszasabb útra. Mezőtúrra kell indulnod, még pedig…
  Elemér, ki épen Barnabás ügyében merész tervektől volt áthatva, szokása
  ellenére félbeszakítván védurának beszédét, a külső alázat, de
  egyszersmind az eltökélt szándék vegyületével szólt:
  – Én nagyságodtól szintén egy rövid kirándulásra lettem volna bátor
  engedélyért esdekleni.
  – Majd ha visszatérsz, öcsém! s ha az _Emlékiratot_ bevégeztük –
  válaszolá Werbőczi. Mezőtúsra kell sietned, hogy Deák Dániel rokonomat
  családostul és a vele utazó Csapi Andrásné nagy asszonyomat biztos
  őrizet mellett hozzám kísérd.
  Elemérre nézve e hír oly véletlen volt, mintha egy meteorkő hullott
  volna lába elébe, s oly bűvölésig kedves volt, mintha a hetedik égbe
  emelve az égi testek zenéjét hallaná, s el nem palástolható zavar közt
  mondá, hogy készen áll a parancsot teljesíteni.
  Werbőczi e zavart balra magyarázta, s rendeletének indoklásához kezdett:
  – Hiszem, öcsém, hogy te fontos magánügyben akartál távozási engedélyt
  kérni, de az, hogy rokonaim általad kisértessenek Budavárra, a
  közdolgokkal áll szoros összeköttetésben. Tudod, a mióta a törökök,
  minket rászedve, a Tiszáig országunk szerencsétlen részének tettleges
  uraivá lettek, e helyeken a közlekedés teljességgel nem biztos.
  Portyázók s harambasák fosztogatnak szanaszét, s ennélfogva tisztelt
  rokonomnak, Deák Dániel uramnak bölcs belátását tanusítja az, hogy
  Mezőtúrról levelet küldött, melyben odaérkezését jelentve, megkért, hogy
  miután látogatásomra jött, eszközölnék a főbasától számára pecsétes
  útlevelet és illő kísértet. De zászlósúri hivatalom nem engedi annak