Zord idő (2. kötet): Regény három részben - 09

kiegyenesíté s oly mereven állt, mintha épen most soroztatott volna be
ujoncznak.
Ellenben Dani bácsi fürgén került a vénasszony háta megé s a csikorgó
reteszt előtolá.
– Menybeli atyám! hisz ezek már tudják, hogy szökni akarok, – gondolá
Dorka elképedve.
– Asszonyom! – szólt István úr köhögve és szemével öcscse felé vágott.
Az öcs azonban nem látszott észrevenni a jelt, hanem a helyett
megvizsgálta, hogy csakugyan elő van-e tolva a retesz?
Dorka tűhegyen állott.
– Asszonyom, – folytatá István keményebben hunyorítva Dani felé –
kegyelmed vén s valamint az életben sok jót, szintúgy sok rosszat
tapasztalt, s talán tett is. Miért ne mondanám, hogy tett, holott emberi
természetünkben fekszik, hogy cselekednünk kell jobbra, balra.
– Most már véged neked Dorka – gondolá a vénasszony.
– A religio, – elmélkedett István úr, haragosan tekintve a még mindig
piszmogó öcsre, – azt tanítja, hogy a bűn kétféle, eredendő és
cselekedeti, és a bűn első neme miatt kikerülhetetlen a második is.
Ennélfogva megbántás nélkül állíthatom, hogy valamint nekem és a most
szólani akaró Dániel öcsémnek vannak cselekedeti bűnei, szintúgy
kegyelmed is, asszonyom, el van látva efféle cselekedeti bűnökkel.
Vallja meg csak, hogy igazam van, s aztán következtessünk belőle.
[Illustration: Dani bácsi a csillogó reteszt előretolá.]
– Könyörüljenek rajtam, nagy uraim! – rebegé Dorka.
Dániel egy széket tolt a vénasszony alá, látván, hogy erejében
fogyatkozik s erre nekibátorodva bátyjától átvette a szólást és
szaporább nyelvvel s hangnyomatok nélkül kezdett beszélni.
– A hazaszeretet az emberi s különösen a magyar természetben fekszik.
Azt hiszem, nálunk a ló is inkább ragaszkodik a jászolhoz, az ökör is a
járomhoz, mint másutt. Csak a bivaly nincs eléggé megbarátkozva hazánk
földjével, de ezt neki meg lehet bocsátani, miután indigena és nem rég
vándorolt be.
– Igen soká laterizálsz öcsém! – közbeszólt István úr, – én jobb
előszóval nyitottam meg a tárgyalást.
Dorka csak azt látta, hogy megtámadtatik, de már többé nem tudá, hogy
mily oldalról.
Dániel úr visszautasító tekintetet vetve Pista bácsira, folytatá: A
hazaszeretetből foly, asszonyom! a haza oltalmazása. De minden időben
vannak öregek, kik haladott éveik miatt személyesen nem alkalmasak a
megtámadók ellen szülőföldjüket védeni. Valljuk meg nénémasszony, hogy
mi hárman, fájdalom, ily állapothoz nagyon közel állunk. Hármat
mondottam, mert miért ne képzelhetném, ha korára nem gondolok,
asszonyomat is katonának, holott Semiramis országokat hódított meg s
Rozgonyi Czeczilia férjével minden táborozásban részt vett.
Dorka félni kezdett a Dániel által kivonandó következtetésektől s hogy
katonának nem igen alkalmas, azzal bizonyítá be, mert álla már reszket
és fogai összekoczognak, még mielőtt a csata megnyílt.
A kérlelhetlen logikájú Dani bácsi pedig folytatá beszédét, mondván:
– A ki rokkant és bármi okból harczolni képtelen, nem jöhet-e arra a
gondolatra, hogy zsoldost küldjön a táborba? S ha kegyelmed asszonyom! a
kellő pénzzel el volna látva s ha oly ficzkóra akadna, kire a háznál nem
sok szükség van, már akkor nem nagyon ütközném meg azon, ha Budavárra
zsoldost fogadott volna. Vallja be, hogy az ily tett kegyelmedtől is
kitelnék?
– Siess, öcsém! siess a tárgyra, mert ily hosszas függőben tartás egy
külön neme a torturának.
Dorka szepegve mondá:
– Kigyelmetek mindent tudnak s nincs miért titkolnom, a történteket.
Bevallom tehát.
– S még ő akarja bevallani! – szólt bámulva Dániel.
– Még ő nem titkolja tőlünk! – mond ugyanakkor István.
– Tapossanak szét, nem titkolom, bevallom – zokogá Dorka, hogy én
küldtem Elemért a táborba.
– Mit mond ez a vén bolond?
– Talán csak félrebeszél, bátyám! hisz láthatja, hogy megzavarodott –
csillapítá Dániel Pista bácsit… Dorka! szólt most az asszonyhoz
fordulva, ugy-e csak azért említé kegyelmed Elemért, mert értésünkre
akarja adni, mennyire fájhat valakinek, ha kedvelt emberét, kihez
rendkívül ragaszkodik, egy idegen elszökteti és katonának állítja be?
Elemér tud a maga lábán járni, tud saját eszével okoskodni. Ő hálátlanul
idehagyott ugyan s meg is fogjuk érte jól mosni a fejét, csak térjen
vissza; de, ha kegyelmed minket akar megszégyeníteni ballépésünkért:
akkor elismerjük, hogy jussa van rá; azonban, higyje el, magunk is
eléggé bánkódunk rajta.
– Én nem említettem volna Elemért, ha nagyuraimék nem hozzák föl: –
szólt könyekbe lábadt szemekkel a vénasszony.
– Öcsém! ez az asszony mégis ellenünk működött… Dorka itt e
fegyvertárban, hol a halál annyi eszköze néz fenyegetve rád, kérlek és
kényszerítlek: – valld be, hogy tudtad Elemér elszökési szándékát s még
sem jelentetted be nekünk.
– Én küldtem el őt, nagyuram!
– Ne higy neki. Hadd, hogy én beszéljek vele… Dorka asszony mondja hát
meg: mivel küldte el? honnan volt rá pénze?
– Volt néhány régi arany és ezüst darabom s mátkagyűrűmet vetettem
zálogba Óváriéknál – szólt sírva-zokogva Dorka.
– Hallatlan! iszonyú, rettenetes! – kiálták Deákék. Mit vétett Elemér,
hogy ily bűnre szántad el magadat s épen a sír szélén? – mondá Dániel. S
mit vétettünk mi ellened, hogy nekünk ekkora bosszúságot okoztál – kérdé
István úr… No! bátyám! talán ezt az oldalát a kérdésnek ne bizgassuk –
súgta Dániel, ki miután az ügy bonyolódni kezdett, nagyobb diplomatának
látszott, mint idősb testvére.
Dorkát a heves támadások nyilatkozatra kényszerítették.
– Koldus és földönfutó voltam, midőn kegyelmetek, nagyuraimék,
hajlékukat számomra megnyitották s az erőtlen vén asszonynak, bár
hasznát alig vehették, ételt, nyoszolyát, ruhát és barátságos szavakat
nyujtottak: nem tartozom-e én ezért hálával? Elemér, kit kegyelmetek
érdemén felül becsülnek, kit most is a vakságig szeretnek, semmi más,
mint vakmerész kalandor s háládatlan szívét azon fekete bűnnel
bemocskolni nem iszonyodott, hogy feledve származását és helyzetét, ő a
szolga, ki kegyelemkenyeren élt, a mi Doránkra merte vetni szemét. Ezért
küldtem el. Tartsanak hát felettem ítéletet, ha tetszik, de hogy
jegygyűrűmet feláldoztam, azért férjem árnyéka meg fog bocsátani.
Dorka, midőn titkától menekült, hideg nyugalommal várta a történendőket.
– Hallod-e, Elemér szemet vetett unokahúgodra?
– Igen, ő szemet vetett a te leányodra.
– Az csakugyan merészség volt.
– Nem állítom az ellenkezőjét – jegyzé meg Pista bácsi.
– Nekünk várunk van.
– Van kettőnknek egy.
– Családunk régi.
– Régi s meg is apadtunk a miatt.
– Rokonunk a nagy Werbőczi.
– Még pedig jó rokonunk.
– Nádor is volt.
– De hát most mi?
– Igaz bátyám, a szerencse kereke forog.
– A föld golyóbisa is forog, öcsém.
– Hol a lábunk van fenn, hol a fejünk.
– Nem öcsém, a fejünk mindig fenn van és ez nagy hasznunkra szolgál.
Úgy látszott, most erősebb diplomata István lőn s ezen előnyt
felhasználva, kérdé Dorkától:
– Hát a mi Doránk milyen indulatot mutatott Elemér iránt?
– A gyermekleányoknál egy csinos és mézes beszédű fiatalember szerelme
könnyen találhat viszonzásra, – mondá Dorka kikerülőleg.
– S Elemér csakugyan mézes beszédű – erősíté Dániel.
– És Dora tizenhét éves sincs, – jegyzé meg István úr, még pedig Dorka
iszonyú csodálkozására, oly nyugodt hangon, mintha közönyös tárgyról
beszélnének.
– Ha boldog emlékezetű kedves feleségem élne, talán idősb lantossal
taníttatta volna Doránkat énekre.
– Egy szóval sem állítom, öcsém, az ellenkezőjét.
– Az apák nehezen pótolják ki, főleg a leánygyerekeknél, az anya helyét.
– A nagybátyák sem sokkal többek e részben.
– Azonban Elemérről vakság volna állítani, hogy magában véve nem eléggé
tisztességes ifjú.
– Sőt nagyreményű is.
– Szent Istenem! hisz én, a mint látom, rendkívüli vétket követtem el.
– Mit lát maga, vénasszony! tud is maga látni! Elemér szolgánk, s
hibázott, hogy a házikisasszonyra merte vetni a szemét. Egyébiránt ha a
háború ily hamar be nem végződik, még híres vezérré vált volna, mint
Magyar Balázs, ki parasztból emeltetett mágnássá. S béke alatt is, midőn
észre és okos tanácsra van szükség, miért ne nevezhetnék ki belső
tanácsossá, mint Athinai Simont, ki jobbágytól származott?
– De miért czélzasz öcsém mindig parasztokra, midőn Elemérről beszélsz.
Igaz, hogy ő szegény; de a Komjáthy-család a jobb nemesek közül való –
jegyzé meg István bácsi rendreutasítólag.
– Ne vitassuk ezt bátyám, mert a vénasszony még azt képzelhetné, hogy a
mi kedves és szép leányunk azon eladó szűzek közé tartozik, kiket a
szüléknek kell árulgatni, mert a magok erején konty alá sem jutnának.
Köszönje meg Erdély legkitünőbb leventéje is, ha oly takaros menyecskét
vihet haza, mint a minő a mi Doránk. De, hogy szavunkat ne feledjük,
tudja-e Dorka néne, hogy még más is mert szemet vetni a mi leányunkra?
– Tudja-e – közbeszólt István bácsi – hogy mi ezért azt tettük vele, mit
az asszony tett Elemérrel?
Dorka sikoltva esett vissza székére.
Dániel és István úr aggódva tipegtek körüle, dörzsölék homlokát, mondák:
hisz! visszaérkezik Barnabás is, beszéltek a házról, melyet Dorka
számára építtettek, de a vénasszony, mihelyt eszméletét visszanyerte,
jajgatva kiáltá:
– Oh, hogy tört volna el lábam, midőn e küszöböt átlépte! oh, hogy
fuladtam volna meg az első falat kenyértől, melyet tőletek elfogadtam, s
oh, hogy folyt volna ki szemem, midőn körültekintett és megnyugvék azon,
mit rajtatok és házatokon látott.
– Öcsém, ő minket tegez.
– Erős indulatokba jött, ne vegyük számba.
– Kegyetlenek, miért nem ütöttétek főbe Barnabást! miért nem döftetek
tőrt szívébe, miért nem lőttétek le egy golyóval, mint a veszett ebet, a
helyett, hogy gyilkoló fegyverekkel ellátva kiküldöttétek a széles
világba, hogy őrjöngését, bosszúállását s az emberi fogalmakat
felülhaladó bűneit az élőkor rettegve beszélje el az utódoknak. Oh!
uraim! ti könnyelműségtekkel többet ártottatok, mintha a sátánnak tudva
adjátok el magatokat s a pokol bélyegét, letörölhetlen jegyül,
homlokotokra süttetitek.
– Lassabban, asszonyom, mi a nyelveskedést tűrni nem szoktuk – szólt
Dániel.
– Aztán a kutya is úr a házában, – jegyezte meg István bácsi fenyegető
és méltóságteljes állást foglalva.
– És mi menten azt mondjuk neked, Dorka, künn tágas, benn szoros.
– Igen, a várnagy szűredet tüstént kiteszi a kapun.
– A nélkül is elmegyek, csak előbb beszéljem ki magamat, – szólt Dorka
sűrűn omló könnyekkel.
– Nem épen azt mondtuk, hogy menj el; de rágd meg jól, a mit mondasz, –
említé Dániel úr engedékenyebb hangulattal.
– Aztán te elküldötted Elemért, mi elküldöttük Barnabást, s ugyanazon
okból. Kinek s mit lehet tehát egymás szemére hányni? – szólt Pista
bácsi.
– Nagyuram! nem úgy áll a dolog. Én vétkeztem, midőn a Deák-család
iránti tiszteletből, idegen ügybe avatkozni elég balga valék. De Elemér
a nagy világ által csak nyerhet. Vitézségét, elméjét kitüntetheti.
Tetteit talán versekben fogják megénekelni, vagy pecsétes oklevelekkel,
czímekkel, uradalmakkal jutalmazzák. Azonban tudják-e kegyelmetek, hogy
ki Barnabás, s mire fogja használni azt a fegyvert, melyet kezébe adtak,
és azt a szabadságot, melytől annyi gonddal, annyi aggodalommal
oltalmaztam? Tigris volt ő, kalitkába zárva, elfárasztva, kiéheztetve,
megtörve, kegyelmetek titkon fölnyiták a reteszt, s mondák: eredj a
szabadba, s keresd a martalékot, melyet széttéphess. Őrült volt ő, ki a
kór rohamai közt mindig az égő parázst kereste, hogy a kazalba vesse be,
s a terjedő lángokban gyönyörködhessék; s kegyelmetek a lobogó kanóczot
kezébe adták, mondván: siess a nagy világba s gyújtsd föl a kunyhót, de
a büszke épületeket is. Oh, hogy ezt nekem kell mondani, ki rokona
vagyok, oh, hogy ezért magam fejére kell átkot szórni, mert a végzeten
kívül én voltam az, ki őt a boszúra nevelte! Mit használ a bűnbánat, ha
jóvá nem teheti az elkövetett gonoszságot! De ki gondolkozott, ki érzett
volna helyzetemben másként, s ki keresett volna az égben Istent akkor,
midőn a földön mindenütt csak a sátán kezét látja? S nem igyekeztem-e
később jóvá tenni vétkemet? Ime! midőn a czélhoz már közel valék,
kegyelmetek megsemmisítik a hosszú évek fáradságos művét… És tudjátok-e,
ki vagyok én, s ki Barnabás?
– Az asszony a mi kulcsárnénk, ki rossz humorban van, s míg haragja
tart, mindent sötét színben lát, – szólt Dani bácsi.
– Barnabás pedig, – egészíti ki István úr – nem dicséretre méltó
magaviseletü férfiú ugyan, de azért a világot aligha fölforgatja, mert
vannak törvényeink és biráink, s a bűn hamar megleli illő bérét.
Dorka éles s őrjöngő nevetésben tört ki.
– Törvény és bíró! ha! ha! ha!… Hadd beszéljek tehát nektek a
törvényről; hadd szóljak a birák felől! Én Devecsery Dorothea vagyok, s
anyám a híres Mihal bég családjából származott, ki Szerb- és
Bosnyákország leghatalmasabb herczege vala, férjem Csapi András a
Miczbánok utódja volt. Atyám vára, hol férjem is, míg élt, lakozott, a
Duna balpartján feküdt, Péterváradhoz közel, s testvérem férjének a
vára, Szendrővel, hol Mihal bég unokája, a mahomed hitre tért Ali
parancsolt, egészen átellenben. Kinizsi Pál, ki évek óta esküdt
ellenségünk volt, a mély béke idején a fekete seregből háromezer
emberrel átkelt a befagyott Dunán, s tudván, hogy a dúsgazdag Ali
Szendrőből eltávozott, véletlenül meglepte a híres várat, s mielőtt a
török őrség fegyvert ragadhatott volna, elfoglalta. A fekete sereg
minden férfit legyilkolt, a roppant kincset és drágaságokat elharácsolá.
Kinizsi csak azon bosszankodott, hogy Ali bég nőit, kik egy titkos ajtón
menekültek, nem ejtheté rabul. Másnap Ali visszaérkezvén, nyolczezer
katonával Kinizsi után indult; de midőn a Dunához ért, látta, hogy már
megengedt az idő, s a jég zajlani, szakadozni kezd. Kinizsi üldöztetés
nélkül vonult Pancsovába, melynek parancsnoka az én nővérem férje s
Barnabás atyja volt. Ott a város lakói, kik várnagyukra a szigorú
fegyelem miatt nehezteltek, tudja Isten mit súgtak a fülébe, s rég
takart gyűlöletét a nyomorult árulkodás fölszította.
– Isten legyen irgalmas az ő lelkének! – kiáltá nagy felindulással
István úr. Most már emlékszem a rémítő történetre. Apród koromban
hallottam elbeszéltetni. A kegyetlen férfiú azzal vádolá néném asszony
sógorát, hogy rokonával Ali béggel titkon czimborál, s kezére akarja
játszani Pancsovát, s hogy ő azért volt kénytelen Szendrőt, a béke
idején, megtámadni.
– Ne legyen poraim számára az anyaföldben egy arasznyi hely is;
beszentelés nélkül, temetetlen heverjen testem a vad állatok
hullájaként, s lelkem ne találja meg a pokol és ég közt az utat, sőt a
vihar közé vegyülve nyögjön, verje fel az alvókat édes álmaikból,
jelenjen meg kísértetként ott, hol a halálmadár az ablakon besivít, s a
megijedt beteg a rossz jóslatra veszíteni kezdi reményét, és essék
vissza minden átok, mit életemben Kinizsire szórtam, az én ősz fejemre,
ha csak egy szó is igaz volt a sógorom ellen szórt vádból! – szólt Dorka
a fájdalom és düh túlragadtatásával.
Dani bácsi félénken tudakolá: – S mit követett el Kinizsi a Barnabás
diák atyján?
– Kiszemelt csapattal vendégként szált hozzá, s midőn előintézkedéseit
megtevé, levetette az álarczot, a várurat elfogatá, megsütteté, mint a
kost. Azokat pedig, kiket a honárulási bűnben részeseknek tartott,
kényszeríté, hogy husából egyenek – mondá István úr.
– Talán ez csak mese.
– Öcsém, oly igaz, hogy a krónikába is feljegyezik.
– Zuzmarás Szilveszter-alkony volt, – szólt Dorka, mintha most is a
hideg miatt dideregne. – A kandalló mellett ültünk, én és atyám – áldás
legyen hamvain! – Vidor, majdnem dőrén víg voltam. Bosszantám őt, hogy
előérzetekről beszél, s hogy csodálkozik, mily kevéssé nyomja szívemet
Ali bég szerencsétlen sorsa. Kötekedőleg említém, hogy Ali bég török
hitre tért, s ez által elszakított minden családi köteléket; rokonomnak
tehát nem ismerhetem el… S ha testvéred férje a mahomed hitet öltené
fel, nem sajnálnád-e, midőn hasonló sorsban részesülne? – kérdé
boldogult atyám oly tekintetet vetve rám, mintha nagy kék szemeivel
lelkembe akart volna nézni. – Istenem! hisz csak hat hét óta házas, s
hogy tagadhatná meg ily hamar azt a vallást, melynek oltára előtt
nejének hűséget és örök szerelmet esküdött – válaszoltam kikerülőleg, s
kezemet atyám vállára tevén, szemébe nevettem a furcsa kérdés miatt. –
Igen, nagyuraim! minden igére, minden részletre emlékszem e
szerencsétlen estéből. Avagy nem kezdik-e eszembe juttatni a távozó
fecskék és darvak; nem figyelmeztet-e rá a fák fonnyadó levele; nem
süvölti-e az őszi szél, midőn nedves szárnyain hozza az első dért, s nem
harsogják-e a folyamon összeütköző jéghasábok, hogy közeledik azon
évfordulat, midőn atyámmal csendéletünk végperczében a kandalló előtt
beszélgettünk: ő sejtelmes rettegéssel, én badar elfogulatlansággal? Még
le sem vevém válláról kezemet, még meg sem szüntem szemébe nevetni,
midőn… midőn… oh! mentsenek meg kegyelmetek a részletektől!… Anna
sápadtan, mint a halál, átázva mintha a kútból vették volna ki,
fáradságtól lihegve, mintha a rablók vagy az üldöző démonok sarkában
lennének, zilált hajjal és torzvonalakkal, mintha eszméletét, mint
terüt, mely a szaladásban akadályoztatja, ledobta volna, – Anna,
szerencsétlen és kétségbeesett Anna, szobánkba tört, s lábunk előtt
össszerogyott.
Dorka a megindulástól legyőzetve elnémult és keresni látszott a
lélekzetet.
– Kedves nénémasszony, ki volt Anna? – kérdé Dániel.
– Térjen magához néném, előbb pihenjen ki, s csak azután szóljon, –
szólt István bácsi, részvéttel szorítván meg a vén nő kezét.
– Ki volt Anna? A szeretetnek vértanúja, az Istent és műveit káromló
gonoszság martaléka. Ő a Barnabás anyja volt, ki midőn férjét az emberi
alakba bújt ördögök megsütötték, eszét veszíté, s hóban, esőben, egyedül
és gyalog bolyongott, míg egy hű szolgája várunkhoz közel rátalált, s
hozzánk kisérte. S nekünk tőle kellett a történtekről az első hírt
hallanunk!… Hetekig virrasztottam ágyánál, de bár ápolásom testi
egészségét helyre állítá, rémülve vettük észre, hogy lelkileg beteg
marad és hogy viselős. Atyám – folytatá Dorka töredezett hangon – atyám
szelid volt házánál, de büszke és daczos ellenségeivel szemben. Mihelyt
hallá, hogy sógorom bátyja, ki a Kinizsi jobb keze és czinkosa volt, a
meggyilkolt testvér várát és uradalmát elfoglalta, tüstént fegyvereseket
gyűjtött, rárontott a várra, s abból kivervén a bitorlót, az egész
uradalmat az özvegy és leendő utódja nevében birtokba vevé.
– Úgy kellett tennie, néném asszony! iszólt Dániel úr.
– Másként nem is történhetett volna. A mi nagy rokonunk Werbőczi a
_Hármas törvénykönyv_ben szintén ezt rendeli, – tevé hozzá István úr.
– De, folytatá Dorka siránkozó hangon, épen e miatt jutottunk tönkre.
Mert a zsivány nagybátyának, több szomszéd várúrral kölcsönös
örökösödési és védelmi szövetsége volt s azok összetartván, valóságos
sereggel fogták körül a gonoszúl kivégzett testvér várát, s atyám a
védelem minden reményével felhagyva, csak rendkívüli vitézségének
köszönhette, hogy néhányad magával kimenekült.
– Most már pörbe kellett volna fogni a rablókat – kiáltá hévvel István
bácsi.
– És még azon kívül megnótáztatni – toldá hozzá teljes erélylyel Dániel.
– Minden máskép történt, nagyuraim! – sóhajtá Dorka száraz kezével
könnyeit törölgetve. – Budán az ország rendjei a Boldogasszony német
egyházában összegyűltek. A gonosz nagybátya s a vele szövetkezett
várurak, midőn Kinizsi a másik párt által kegyetlenségért vádoltatott,
nagy lármával keresztül vivék, hogy a Barnabás atyja hazaárulónak
nyilváníttassék. E mocskos győzelem szarvat adott ellenségeinknek, s
tanácslák, hogy a rablott uradalmat a véráruló bátya királyi adományozás
czíme alatt biztosítsa magának. Atyámat a kétségbeesés új vállalatra
nógatta, hogy birtokon belűl védhesse a születendő gyermek jogát, s egy
szerencsés – de iszonyú következményü – perczben ismét hatalmába ejté a
várat és uradalmat.
– Temérdek militáris virtussal birt a nénémasszony tisztelt atyjaura –
mondá a daliás jellemü István bácsi.
– De talán mégis a más végén kellett volna megragadni a dolgot. Én
inkább pört javasoltam volna, ámbár tagadhatlanúl nagy volt a kisértés –
jegyzé meg Dániel úr.
– A bátya és czinkosai most már szabadon hagyták őt a birtokban; s
erőszak helyett nagyobb hatalmassági pört indítottak. A megye
karhatalmat küldött ránk, s atyám tiltakozott és ellenszegült. Ekkor
országos erő fogta körül a mi saját várunkat, s atyám a közbéke
megzavarójának, lázítónak, földönfutónak nyilváníttatott!
– Erről bizonyosan semmit sem tudott a mi nagy rokonunk – erősíté
Dániel.
– Sőt akkor még talán el sem készítette törvénykönyvét – mentegetőzék
István, nehogy a bekövetkezett eseményekben a Deák-család is közvetőleg
bűnrészesnek tartassék.
– Régi dolgokról beszélek, nagyuraim! a midőn még Barnabást a bölcsőben
sem ringattuk. Várunk ostromoltatott, mintha törökök bírnák. Pedig az
nem volt hadviseletre építve, bár kőfala tömör, kapuja erős vala, s két
gömbölyű és kinyúló szögletszobáját bástyának neveztük. Atyám belátta,
hogy legfeljebb két hétig tarthatjuk, a szerint tette intézkedéseit.
Előbb saját kezével ásta el kincseinket és a könnyen elvihető ékszereken
kívül a többi drágaságokat, azután leöleté lovait s a behajtott
barmokat. Kivette a hordók dongáit s a szerémi legfinomabb bor tócsáját
állatok hullájával, liszttel, beleöntött zsiradékkal elundokítá.
Butorainkat sem kimélte, mert hasznát vehették volna ellenségei. Midőn
már nem volt mit megsemmisítnie, gyöngyeimet s a könnyebben rejthető
ékszereket magamhoz véteté, s éjfélkor egy titkos kijáraton, melyet én
sem ismertem volt, s melyet biztos cselédeivel kitisztíttatott,
távozánk. «Még hajnal szürkület előtt világítsd ki az épületet, s aztán
ha melegetek lesz, tűzzétek ki a zászlót»: adá a várnagynak utasításul.
Nem fogtam jól fel szavainak értelmét, s aztán a szerencsétlen Anna, kit
magunkkal vittünk, elég gondot adott arra, hogy egyébről sokat ne
gondolkozhassam. Gyalog mentünk a zord időben, míg a fenyegetethetett
pontokon túl valánk, s akkor atyám kis ezüst sípjába fútt, melyre éles
fütty adott választ. Csakhamar szekérzörgést hallék. Egyik haszonbérlőnk
fogata volt. Épen a legsürgetőbb perczben jött; mert már a gyönge és
beteges Anna nem bírt többé menni. Atyám egy vezeték lóra ült; mi a
paraszt kocsiba. Messze, igen messze haladtunk a rengeteg rónán, midőn
hátunk mögött nagy távolban egyszerre verhenyes színt öltött a még nem
is szürkülő láthatár. – A várnagy sietett a szurokba mártott anyagok
meggyujtásával – szólt atyám haragosan. Az Istenért! mi ég ott – sikolt
Anna még inkább reszketve a félelem, mint az átfázás miatt. – Semmi más,
csak a vár, mondá atyám szilaj nyugalommal. Azért gyujtattam meg, hogy
ellenségeink ne tévesszék el a bejárást, a puszta romokhoz. De te Anna
beteg vagy! – A szegény nő görcsös nevetéssel válaszolt, mely
perczenként növekedett és az őrjöngés erősebb jeleivel vegyült. – Ez a
nő nem állja ki a hosszú útat, súgá apám. Neked ápolni kell őt, míg
nekem nem lehet magamat jól ki is pihenni, ha nem akarom ellenségemet
azon diadalra segíteni, hogy lánczra verve hurczoljanak zsiványlataikért
oly törvényszék elébe, hol a bírák vagy czimboráik megvesztegethetők.
– Akkor a mi nagy rokonunk bizonyosan még nem volt a királyi udvar
birája – szólt Dani bácsi.
– Ha az lett volna is, öcsém! egy fa nem erdő, s egy tántoríthatlan bíró
még nem az igazságszolgáltatás.
– Réges-régi időkről beszélek, nagyuraim! – szólt Dorka megnyugtatólag,
s elbeszélését így folytatá tovább: – Kedves atyám! rimánkodtam
összefogott kezekkel, ne taszítson el magától. Osztozni akarok
veszélyeiben. – Azt, egyetlenem! ha velem maradnál sem tehetnéd, mert
engem börtönbe hurczolnának; téged pedig még a Kinizsi által kinevezett
törvényszék sem tudna vád alá vetni. Aztán magára hagynád-e boldogtalan
nővéredet, az ügyefogyott özvegyet, ki még most sem bírt magához térni,
s inkább halott mint élő?… Ekkor halkan sugta fülembe a helyet, hol
találkozni fogunk, mihelyt Anna annyira rendbe jön, hogy hosszabb útra
képes leend.
Zokogás szakítá félbe a vén asszony beszédét s csak perczek mulva bírt
ismét szóhoz jutni: – Menhelyemből, mely a legközelebb fekvő helység
volt, végre atyám fölkeresésére indultam, de már csak egy árva
csecsemővel; mert Annát a könyörülő Isten magához szólította. S
képzelhetik kegyelmetek, mekkora volt kétségbeesésem, midőn a
találkozásra kijelölt helyen atyámra nem akadtam s midőn nyomozásaim
után hinnem kelle, hogy ott meg sem fordult.
– Talán csak nem hagyta el nénémasszonyt szándékosan? – kérdé Dániel úr.
– Fájdalom, úgy látszik. Szegény atyám, bősz ellenségeit ismerve,
alkalmasint nem tartá biztosnak még a mi életünket sem, ha vele együtt
esünk kézbe. Lehet, hogy főleg a viselős Annát félté, kit, ha a
megtámadás közben, egy golyó vagy tőr találna, akkor örökösödésileg is a
rabló testvérre szállna a jogtalan adományozás mellett birt uradalom.
Havak teltek, míg meggyőződtem, hogy atyám csakugyan kézre került, s
hetek folytak, míg azon hírt vevém, hogy a budai börtönben szenved, s
bilincs közt várja itéletét. Nem kell mondanom, mert nagyuraimék a
nélkül is képzelik, hogy arra vettem utamat. Csikorgó, szikrázó havon
vitt a szán a Dunán át, s Barnabást kezembe fogva, egyenesen a börtönhöz
indultam. Midőn a Boldogasszony német egyháza előtt voltam, fölemeltem a
csecsemőt s rámutattam a toronyra, mondván: – Nézz arra az épületre,
árva fiú! mert a hazugok és rágalmazók ott nyilváníták atyádat
hazaárulónak! A csecsemő sírt, szemét a keresztnek fordítva; pedig tán
nem értheté szavamat, hiszen alig volt féléves… A börtönben már nem volt
atyám! Szegényt a temetőbe kísérték. S kik? A porkoláb, egy pap, három
ministrans s a város legvénebb koldusnője. S mikor halálozott meg,
kérdém a börtönőrtől? Épen Szilveszter estéjén, kilencz óra körül, s így
épen akkor, midőn egy évvel előbb az őrült Anna szobánkba rohant s mi a
kandalló előtt ültünk.
– Csodálatosak a gondviselés útjai! – sohajtá a két Deák egyszerre.
– Kivált ha megbódíttatnunk vagy bűnbe kell sodortatnunk, mert akkor
ezer véletlen és meglepő szövetkezik buktatásunkra – jegyzé meg Dorka
keserű mosolylyal. – Elpusztított váram átvétele semmi akadályba nem
ütközött, az okozott károk, fáradság és költségek megtérítése mellett.
Ékszereimet pénzzé tettem, s ha az elásott drágaságokat felfedezem,
akkor talán birtokom nem lesz adósságok által eltemetve: ezt gondolám, s
egyezkedtem ellenségeimmel, vétkesen megfeledkezve Anna koporsójánál
tett azon eskümre, hogy éltem egyedüli czélja családom becsületének
visszaállítása s Barnabás elrablott birtokainak kézrekerítése leend.
Tettem ugyan ez iránt is lépéseket; de midőn a birák és zászlós urak
nevetve kérdezék: hogy én gyönge nő akarom-e Kinizsit legyőzni, s a
Barnabás atyja emlékére nyomott bélyeget egy országgyülés homlokára
sütni? akkor, nagyuraimék! magam is meghökkentem vakmerőségemen, mintha
érezném, hogy veszélyes rajongás vett erőt rajtam. Midőn haza indultam
elpusztult birtokaim átvételére, akkor már rekkentő nyár volt, s a
Boldogasszony egyházának keresztje sugárzott és vakított, mintha lángba
öltözött volna, és íme! Barnabás, kit épen ölemben tartottam, szemeit a
keresztre függeszté, míg sírásra fakadt s oly erősen csimpolykozott
nyakamhoz, mintha rettegne, félelmében menedéket és védelmet keresne.
– Bizonyosan, nénémasszony! a fény sértette szemét, – szólt Dániel úr.
Dorka kétkedőleg csóválta fejét, s aztán folytatá; – Csak a midőn váram
kapuján bementem, akkor vettem észre a roppant pusztítást, melyet
részint atyám sivár gyűlölete, részint ellenségei rosszakarata idézett
elő. Nemcsak az egész fedél leégett, de a hulló gerendák néhol betörték
a bolthajtást is. Ajtók, ablakok s minden butor össze volt rombolva. A
nedv áthatolt a falakon, s zöld penészszel hálózta be a repedt és porló
vakolatokat. Fönn egész növényzet támadt mohákból s burjánokból és az
esőtől rohadt padlazaton patkányok nyargaltak s rejtekéből fölijedt a
denevér; míg a bástyaromok közt fészkelő vércsék szintén boszankodni